World of Witchers ― and other nightmares
 
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (13 fő) Vas. Szept. 09 2018, 00:22-kor volt itt.
Latest topics

by Ríviai Geralt
Yesterday at 22:44


by Yorick Driaga
Yesterday at 22:00


by Faithel Jieh
Szer. Nov. 14 2018, 21:08


by Ríviai Geralt
Szer. Nov. 14 2018, 12:20


by Ríviai Geralt
Vas. Nov. 11 2018, 12:55


by Ríviai Geralt
Szomb. Nov. 10 2018, 14:04


by Ciri
Pént. Nov. 09 2018, 22:09


by Vengerbergi Yennefer
Szer. Nov. 07 2018, 12:25

Tagjaink

Share | 
 

 Memento mori ergo carpe diem

Go down 
SzerzőÜzenet
Emilia Elizabeth Báthory

avatar

Hozzászólások száma :
1
Reagok száma :
0
Join date :
2018. Oct. 15.
Tartózkodási hely :
Redania

TémanyitásTárgy: Memento mori ergo carpe diem   Pént. Nov. 02 2018, 19:57




Emilia Elizabeth Báthory




Becenevek:

Grófnő, Millia Monstra, William Marlow, Veronika Tepes, Vereczkei Sebestyén, Beatrice d’Aureo, Szörnyecske, Lia, Liza

Életkor

213 év

Látszólagos kor

20 év

Csoport/faj

Vámpír

Foglalkozás

Színháztulajdonos, önjelölt író és szektavezető


Különleges képességek/faji adottságok:


Gyors regeneráció, viszonylagos halhatatlanság, gondolatolvasás és hipnotizálás, köddé válás, emberfeletti gyorsaság és fizikai erő, kiváló anatómiai ismeretek

Jellemrajz


A novigradi főügyész gondterhelten lapozgatta jegyzeteit, amit az egyik helyi besúgó beszámolója alapján készített. A helyiségben idegen, különös árnyalatokkal vegyített dohányfüst illatát lehetett érezni.
- Tehát, még egyszer… Sikerült kiderítenie, hogy a novigradi Arany Boszorkány szektájának vezetője, egy bizonyos Beatrice d’Aureo személyazonossága megegyezik William Marlow drámaíró, és Vereczkei Sebestyén történetíró személyével, akik úgymond, szerzői aliasok. Minek okán egyik úr sem létezik, nyilvánvalóan szerzeményeiket a kiadóknak nem ők adják el, hanem egy bizonyos Millia Monstra, illetve Veronika Tepes nevű hölgy jár el az ügyükben. Ebből következhet tehát, hogy Millia Monstra és Veronika Tepes is Beatrice d’Aureo alteregói, hisz ők járnak el a két szintúgy kitalált személy helyett, akik d’Aureo kisasszony ál-személyiségei. Nagyszerű. Az ördögi kör elejére értünk újra.
A besúgó fészkelődött egy kicsit, szemmel láthatóan unta már a történetet, annyiszor mondta el.
- William Marlow, azaz Beatrice d’Aureo drámáit igen sűrűn mutatják be a Pillangó Színházban, itt Novigradban - folytatta a főügyész. - És maga azt mondja, semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy bármilyen kapcsolat lenne Beatrice d’Aureo és a színház tulajdonosa, Elizabeth Báthory grófnő között.
- Így van, uram. Egyrészt, mert nem csak a Pillangóban játsszák azokat a drámákat előszeretettel, hanem az összes többi színházban is elég közkedvelt produkció, ezzel az erővel pedig az összes színháznak köze kellene hogy legyen az Arany Boszorkány szektához. Másrészt, özvegy Elizabeth Báthory grófnő nem tartózkodik, és soha nem is tartózkodott Novigradban, gyakorlatilag ki se dugja az orrát a szigetének kastélyából. Különben úgy hírlik, a jobbágyai és szolgái mind szeretik, igazi filantróp, műkedvelő és műgyűjtő, ráadásul kifejezetten jól tájékozott és tanult hölgy. Hatalmas könyvtára van, állítólag nincs olyan kötet benne, amit ne olvasott volna! No meg aztán a lánya, Emilia Báthory kisasszony sem marad el tőle tudásban, bár az is igaz, hogy a rossz nyelvek szerint a leányzó sokkal kikapósabb, mint illendő volna, és nem veti meg az izgalmas kalandokat - ha érti, mire gondolok. Nem véletlen, hogy ő van éppen Novigradban, és ő a Pillangó Színház igazgatója is.
A főügyész megmasszírozta homlokát és nagyot sóhajtott.
- Szóval Emilia Báthory kisasszonynak semmi köze Beatrice d’Aureo-hoz, annak ellenére, hogy az ő darabjait mutatják be a színházában… - jegyezte meg, inkább kijelentésként, mint kérdésként.
- Nem hiszem, hogy a kisasszony tudna róla, hogy William Marlow és Beatrice d’Aureo egy és ugyanaz a személy, már csak azért sem, mert nekem sem egy napi munkám volt ezt az összefüggést kideríteni.
- Világos… - morogta a főügyész. - Köszönöm az információkat, elmehet.
A spion felállt, meghajolt, és távozott. Az iroda ablakának földig érő függönye mögül pedig előlépett Emilia Báthory grófnő, arcán diadalmas mosollyal, kezében egy kecses, női pipával. A főügyésznek rá se kellett néznie, hogy tudja, milyen tekintettel méregeti őt a mögötte álló nő.
- Úgy vélem, főügyész uram, a fogadásunkat én nyertem.
- Jól véli, grófnő - morogta a férfi. - Jól kitalálta ezt…
- Megköszönném, ha tudnám, miről beszél - mosolygott a nő, miközben aprót szívott a pipából, majd gyógynövényekkel vegyített dohány illatú füstöt fújt ki. - De hogy őszinte legyek, az információk zöme számomra is egészen meglepő volt. Sose gondoltam volna, hogy William Marlow műveit egy nő írta… - töprengett el, kecsesen helyet foglalva azon a széken, ahol korábban a spion ült.
- Hogyne - cehhent a főügyész.
- Uram, már ne is haragudjon, de ennyire sérelmezi a “hűtlenségem”? - vigyorgott a nő. - Mégis miért gondolja, hogy éppen én vagyok az Arany Boszorkány? - nevetett. - Bárki is vezeti azt a szektát, a maga elmondása alapján egy kegyetlen és szadista gyilkos, aki nem riad vissza semmilyen módszertől, hogy ártatlan embereket koncoljon fel a szektatársaival, ki tudja miféle elborult vallási meggyőződésből… - sóhajtotta a grófnő, lassan ingatva fejét, újabbat szippantva a pipából, könnyeden kifújva a füstjét.
- Ennek semmi köze ahhoz, ami köztünk volt - vetette oda  a férfi vörösen. - A probléma inkább az, hogy ezek a “vallási fanatikusok” nem ártatlanokat kínoznak halálra… - morogta aztán. Elmondhatatlanul frusztrálta, hogy a grófnő minden szavát úgy válogatta meg, hogy még véletlenül se lehessen gyanúsítani.
- Igazán? - vonta fel szemöldökét a grófnő, értetlenül tekintve a férfira. - ...Akkor viszont végképp nem értem ezt a nyomozást… Végtére is, a novigradi hatóságok, köztük az ön feladata is az, hogy ártatlan embereket védjen a bűnözőktől, nem? Ha ez a Beatrice, vagy kicsoda, bűnözőket öldös a szektájával, nem pont az önök munkáját segíti…? - somolyogta.
- Persze, még köszönjem is meg neki, mi? Még mit nem. Van törvényes útja a sérelmek rendezésének, az öntörvényeskedésnek itt nincs helye.
Báthory grófnő le sem vette pillantását a főügyészről, aki állta a szinte tudatába hatoló tekintetet. Talán percekig is. Aztán a grófnő lassan beleszívott a pipába, és újabb adag füstgomolyagot fújt ki sóhajtva.
- Sok sikert kívánok a nyomozáshoz, főügyész uram. Remélem, belátta, hogy felesleges összefüggéseket keresnie ott, ahol nincsenek.
- ...Egyelőre nem fogom háborgatni magát ilyesmivel - vetette oda a férfi kelletlenül.
- Lekötelez - mosolyogta a grófnő, majd felállt a székből, indulásra készen, de még várt.
- ...Óhajt még valamit?
- ...Tudja, a fogadásunk…
- Oh, hogy azt - fintorgott a férfi. - Holnap átadom. Bár nem tudom, mire kell magának egy közel kétszáz éves kódex holmi bestiákról, vámpírokról meg efféle rémségekről... Ami ráadásul a családi örökségünk része…
- ...és ön aukcióra kínálta. Igaza van, meg is vásárolhattam volna, de így izgalmasabb volt - kuncogta a nő. - Különben, jól mondta az a spicli, édesanyám és jómagam is szenvedélyes műgyűjtők vagyunk, ez a kötet pedig még nincs meg a könyvtárunkban. Köszönöm, hogy nekem méltóztatik adni - mosolygott, majd pukedlizett, és a kijárat felé indult, de még visszafordult, mielőtt lenyomta volna a kilincset.
- ...Volna kedve holnap, a formaságokat követően esetleg nálam vacsorázni? - kérdezte, oldalra biccentve fejét, mire a férfi érdeklődve tekintett rá, bár igyekezte érdeklődését palástolni.
- ...Éppenséggel ráérek önnel vacsorázni. Ha ennyire igényli a társaságom… - felelte mormogva.
- Nem leszek hűbb, mint eddig voltam - vont vállat a nő. - De kedvem lelem a nosztalgiázásban… - biccentett a férfinak, édes mosollyal, majd elköszönt, és jókedélyűen távozott az épületből. Tehát a holnapi estéjére már volt szórakozása, most már csak a maira kellett találnia valami elfoglaltságot. A szektagyűléseket szombatonként hívta össze, így arra még várnia kellett pár napot, és különös oknál fogva se drámát se prózát nem volt kedve írni, így hát arra jutott, már ma meghálálja a spion szolgálatait, aki történetesen az egyik új, ígéretes színésze. Bár még színpadon nem szerepelt, a mai produkciója után Báthory grófnő nem vonta kétségbe, hogy remekül fog játszani a Pillangóban is. Ahogy a színháza felé folytatta útját, gondolatai vissza-visszatértek a másnapra ígért kódexre - a kétszáz éves gyűjteményre bestiákról és vámpírokról, amiből reményei szerint többet fog megtudni hajdani családjáról, akiket még azelőtt lemészároltak, hogy ő egyáltalán járni tudott volna.

Megjelenés


A festő óvatosan belemártotta ecsetének hegyét az aranyszínben megcsillanó festékbe. Nem sajnálta, ahogy a vászon mögött ülő mecénása sem a fizetségét, de tudta, mekkora mennyiségű, finom porrá őrölt aranyat tartalmazott az a kis tégelynyi massza, amit pillanatokon belül a vásznon már száraz, korábban felvitt festékrétegekre fog felkenni. Még egy pillantást engedett meg magának a modell felé, majd óvatosan megnyalta az ecset végét, hogy igazán hegyes legyen, azzal máris nekilátott, hogy vékony csíkokban és hullámokban beledolgozza a művébe a semmi-ízű, aranyló szálakat. Lassan dolgozott, finom mozdulatokkal, óvatosan cirógatva festette egyre tökéletesebbre a portrét, hogy modellje és megrendelője minden maximalista elvárásának megfeleljen műve. A festett nőalak kontyba font tincsei egyre élethűbben adták vissza tulajdonosuk aranyszőke hajkoronájának már-már túlvilági ragyogását. A művész hosszasan időzött ezekkel az utolsó ecsetsimításokkal, s közben volt ideje eljátszani a gondolattal, milyen szívesen festené meg az aranyló fürtöket, ahogy szabadon omlanak a modellje vállára, majd onnan arany zuhatagként a nő derekáig csordulnak. Közben a jócskán megfogyatkozott festékkel most már a karmazsinvörössel megfestett ruha szegélyének aranyozását finomította.
Ha őszinte akart lenni magával, mindent megadott volna, hogy aktot festhessen a grófnőről. Elképzelte, ahogy a kibomló arany fürtök a sápadt, fedetlen vállakon hullámzanak le, hogy onnan mintegy fátyolként borítsák a szoros fűzőtől és minden szükségtelen ruhadarabtól megfosztott kebleket, egyszerre titkolva és hivalkodva bájaikkal, hogy aztán aláomoljanak a nő karcsú derekáig, s éppen csak cirógassák a finoman ívelt csípőt és combokat.
A piktor vett egy mély lélegzetet, ahogy az utolsó ecsetsimítást is befejezte, s szinte hallotta a grófnő hangját, ahogy kacéran megkérdezi, merrefelé kalandozott el a fantáziája alkotás közben - néha egészen olyan érzése volt, hogy a nő úgy olvas a gondolataiban, mintha nyitott könyv volna. A modelljére pillantott, majd tett két lépést hátrább a portrétól, hogy könnyebben össze tudja vetni a valóságot az illúzióval. Mintha a modellje talán egy árnyalatnyit sejtelmesebben mosolygott volna, mint ahogy azt a vászonra festette pár órával korábban, de az is lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Más különbséget nem látott. A vásznon mosolygó grófnő ajkai épp olyan keskenyek voltak, mint valójában, éppen annyi pírt festett a porcelánfehér orcákra, amennyit a modellje engedett meg magának, a festett orr vonala tökéletesen megegyezett az eredetiével. Aztán elveszett néhány pillanatra a grófnő szemeiben, amik a lapis lazuliból nyert festék mélykék ragyogásával pillantottak vissza rá, és érezte, ahogy átfut rajta egy borzongás, mikor elkapta modelljének tekintetét, aki várakozón, kíváncsian szemlélgette. Megköszörülte torkát.
- Kész vagyunk, Báthory kisasszony.
A grófnő, mintha csak erre várt volna, kecsesen felállt a kerevetről, könnyed léptekkel libbent a festő mellé, aki eltöprengett, vajon hány éves lehet a kisasszony, ugyanis hiába nézte az arcát órákon át, mintha minden vonása egészen kortalan lett volna, tizenhat éves bakfistól a harminc éves dámáig bármilyen életkor illett volna rá. Egészen megdöbbent volna, ha tudta volna az igazságot.
- Köszönöm, maestro - szólalt meg a grófnő lágy hangon, ajkain elégedett mosoly derengett.
- Ugyan, grófnő. Állok rendelkezésére bármikor, amikor csak új ruhát csináltat s portrét szeretne benne - felelte a piktor, közben nekilátott, hogy elpakolja kellékeit.
Báthory grófnő hol őt, hol a festményt szemlélte addig, somolyogva a megjegyzésen. Amikor a művész végzett, tiszteletteljesen meghajolt mecénása előtt, mint mindig, mikor elbúcsúzott a kisasszonytól.
- Maestro?
- Parancsoljon, kisasszony.
- Csakugyan ilyen szép volnék? - kérdezte a grófnő, a festő pedig elgondolkodott, nem cserélt-e helyet a festett világ és a valóság.
A kérdés nem várt el felesleges hízelgést, ezt tudta jól, és hallotta már eleget ahhoz, hogy azt is tudja, a kisasszony őszinte kíváncsisággal tette fel kérdését. Ehhez mérten felelt.
- Nézzen a tükörbe, és megtudja.
Válaszát gyöngyöző kacaj fogadta, és kedélyes mosoly, ami egy pillanatra a piktort is somolygásra késztette.
Amint a művész távozott, Báthory grófnő még egy kicsit elidőzött a festmény előtt. Szóval nézzen tükörbe? Nem állta meg kuncogás nélkül a gondolatot, hisz éppen azért nem tartott egyetlen árva tükröt sem a kastélyában, mert bármelyik elé is állt volna, csak az üres szobát látta volna tükröződni.

Előtörténet


Részletek Vereczkei Sebestyén
Memento mori és Carpe diem című regényeiből

”Kevés oly dicső faj akad világunkban, mint az ember, és tán semmilyen más értelmes lény nem kelhet versenyre velünk sem vitézségben, sem tudásban, se külcsínben se belbecsességben. Hiába is próbálkoznánk bárminemű rangsor felállításával, felesleges időfecsérlés volna, hisz nyilvánvaló, hogy a mi fajtánk, az ember kerülne minden létező, különböző aspektusból vizsgált tulajdonság élére, lett légyen szó arról, hogy mely fajnak adatott meg a legtöbb lehetőség ahhoz, hogy a világot jobbá, szebbé és boldogabbá tegye - vagy éppen arról, hogy mely faj képes bármilyen lényt, mely tőle bármiben is különbözik, lelkiismeret nélkül az utolsó szálig kiírtani. Nagy dicsősége fajtánknak, hogy paradox módon magunkat embernek, és egyúttal emberségesnek nevezzük, és mindeközben képesek vagyunk embertelenül bánni nem csak azokkal, akik nem születtek embernek - de még azokkal is, kiket épp mi magunk fosztunk meg emberségének utolsó morzsáitól is. Dicsőség az emberiségnek, mely faj egyedüliként tudhatja magáénak azt a tulajdonságot, hogy saját maga legnagyobb segítője és legnagyobb ellensége egyszerre. Ecce homo!
Kedves Olvasóm, csak tán nem átkozol, amiért a bolondját járattam veled? Kérlek, ne vedd úgy magadra szavaimat, és engedd meg, hogy tovább meséljek Neked, ugyanis oka volt korábbi csúfondáros eszmefuttatásom papírra vetésének. Mindaz, amit az emberi fajról írtam, csak alátámasztja azon egyszerű hipotézist, miszerint az emberiség, ha nem is egyedülálló módon, de teremtő erővel bír, s e teremtő erővel és akarattal egyaránt képes istenségeket megszégyenítő csodákat tenni, mely tettek méltán válthatnak ki elismerést és hódolatot bárkiből - ugyanakkor képesek vagyunk ugyanezzel a teremtő erővel és akarattal szörnyetegeket alkotni önnön magunknak. És lám, hát nem az ember az egyetlen, csodákat tevő faj, melyet a saját maga által teremtett szörnyek tartanak állandó rettegésben?”

***

“Mi tehát az ember? Csoda, vagy szörnyeteg? Mi határozza meg, hogy mivé válhat az ember, hogy mi szunnyad benne - ha nem az, ami belőle nyer életet és belőle születik, amit az ember maga hoz létre, amit az ember saját magának, saját magából teremt? Hisz csodából csak csoda teremhet, és szörnyetegből nem születhet más, csak újabb szörnyeteg, nem igaz, kedves Olvasóm? ...Cáfolatot vársz? Nos hát, ki vagyok én, hogy megtagadjam Tőled a vágyad, meghajlok akaratod előtt, s a tőlem telhető legelragadóbb módon nyújtom át Neked mindazt, amit tudni vélek - de magadnak kell megtalálnod szavaim mögött az igazságot, mely egyaránt lehet cáfolat, s mindazáltal bizonyosság is. Tőled függ csupán, mivé válik benned a tudás.”

***

“Történt egyszer, réges régen, évszázadokkal ezelőtt, amikor a világot járó vajákok még kevesen voltak, ám ennek a kevésnek bőségesen jutott temérdek gyilkos rémség, melyektől óvhatták az embereket - és bár a vajákok is éppenséggel rengeteg lehetőséget nyújtanának rá, hogy az ígért igazságot megoszthassam Veled, bocsáss meg, kedves Olvasóm, de e lényekről máskor vagyok kénytelen mesélni. Egy vajákot azonban mégiscsak bemutatnék Neked, ezt a harcost ugyanis egy olyan ember fogadta fel, aki magát az istenek földi szószólójának nevezte, tisztességét pedig el is ismerte mindenki, aki csak találkozott a férfival. Hűen követte vallása előírásait s az isteneinek azok elvárásai szerint áldozott, viselkedésével szilaj példát mutatott mindenkinek, aki ugyanezekhez az istenekhez fohászkodott. Vagyonát tisztességes úton szerezte, a közösség pedig ragyogó elmének tartotta - tudós ember volt, aki hitte, tudta, hogy minden eszköz a birtokában van ahhoz, hogy a világot jobbá, szebbé és boldogabbá tegye.”

***

“A vaják pedig, akit a Tudós felfogadott, hamar munkához látott, hogy a megbízatást maradéktalanul teljesítse: felkutatta azokat a vérszipolyozó rémségeket, akik emberi arcot mutatnak a külvilág felé, de az álarcuk mögött más rejtezik, mint ami embernek nevezhető - erősebbek, gyorsabbak és ügyesebbek az embereknél, és mindezokból az emberek számára rémisztőnek, fenyegetőnek, és a többi szörnyeteg fajzattal egyenértékűen gonosznak tetszettek. Az ember pedig, amit gonosznak vél, amiről úgy gondolja, csupán szörnyeteg lehet, attól sem riad vissza, hogy a saját maga által készített szörnyetegekkel szálljon harcba ellene. Így történt hát: a vaják, véres küzdelem árán, de minden vámpír teremtménnyel végzett, akik elpusztítására felfogadták - illetve majdnem minddel.
Hogy azt a gyermeket, mely ugyanolyan szörnyeteg volt, mint azok, akikkel a vaják végzett, miért kímélte meg, nem lehet biztosra megmondani. Éppen annyira lehetséges az, hogy még teljesen ki nem írtott emberségének felébredése miatt nem sújtott le kardjával az ivadékra, mint az, hogy mindenestül szörnyeteggé vált már maga is, és saját magához hasonló szörnyeteg porontyot nem akart levágni. Kedves Olvasóm, döntsd el Te, melyik indok kedvesebb lelkednek.”

***

“Mikor a tudós meglátta a gyermeket, aki éppen csak egy pár hüvelykkel volt kisebb, mint a vaják alkarja, csodálkozás és fellobbanó kíváncsiság ragadta magával. Bármennyire is tartott emberként azoktól a rémektől, amik ellen a vajákot felfogadta, a vámpírgyermek nem tűnt számára ártalmasnak, éppen olyan magatehetetlen és kiszolgáltatott volt, mint bármelyik emberi csecsemő. A karjába vette, fejében pedig vad gondolatok kergették egymást egyre-másra.”

***

Szörnyecske - így szólította a kislányt, attól a pillanattól kezdve, hogy a birtokába került. Megtanította beszélni, járni, egyedül enni és felöltözni, mindenre, amire bármely ember megtanítaná a gyermekét - de megtanította sok minden másra is. Megtanította rá, hogy nem ember. Az eszébe véste, mélyen, hogy örökké emlékezzen rá és sohase felejtse el, hogy ő csak egy emberek közt élő szörnyeteg - és mint ilyen emberbőrbe bújt rémség, csak megtűrt lény az emberek között, és csak azért tűrik meg, mert az ember könyörületes, és ezzel a könyörülettel nem szabad visszaélnie. A kislány pedig, ahogy teltek az évek, nem csak megjegyezte, de meg is értette, mit jelentett ez a könyörület.”




Példareag

Ide írd a példa reagodat! A játékhelyzetet a fantáziádra,bízzuk, a reag hossza pedig ne legyen kevesebb, mint a kódexben kér tminimum. Kérlek vedd figyelembe, hogy ez az iromány legalább 50%-ban befolyásolja az ET-d elfogadását, így ne sajnálj formailag, terjedelmileg és tartalmilag igényes írással előrukkolni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Memento mori ergo carpe diem
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» .: Momento Mori :.

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
World of Witchers ― and other nightmares :: Karakteralkotás :: Félkész előtörténetek-
Ugrás: