World of Witchers ― and other nightmares
 
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Vengerbergi Yennefer

A legtöbb felhasználó (14 fő) Szomb. 5 Jan. - 20:35-kor volt itt.
Latest topics

by Faithel Jieh
Yesterday at 12:45

Tagjaink
Music of the Snow

Share | 
 

 Memento mori ergo carpe diem

Go down 
SzerzőÜzenet
Emilia Elizabeth Báthory

avatar

Hozzászólások száma :
8
Reagok száma :
6
Join date :
2018. Oct. 15.
Tartózkodási hely :
Redania

TémanyitásTárgy: Memento mori ergo carpe diem   Pént. 2 Nov. - 19:57




Emilia Elizabeth Báthory




Becenevek:

Grófnő, Millia Monstra, William Marlow, Veronika Tepes, Vereczkei Sebestyén, Beatrice d’Aureo, Szörnyecske, Lia, Liza

Életkor

213 év

Látszólagos kor

20 év

Csoport/faj

Vámpír

Foglalkozás

Színháztulajdonos, önjelölt író és szektavezető


Különleges képességek/faji adottságok:


Gyors regeneráció, viszonylagos halhatatlanság, gondolatolvasás és hipnotizálás, köddé válás, emberfeletti gyorsaság és fizikai erő, kiváló anatómiai ismeretek

Jellemrajz


A novigradi főügyész gondterhelten lapozgatta jegyzeteit, amit az egyik helyi besúgó beszámolója alapján készített. A helyiségben idegen, különös árnyalatokkal vegyített dohányfüst illatát lehetett érezni.
- Tehát, még egyszer… Sikerült kiderítenie, hogy a novigradi Arany Boszorkány szektájának vezetője, egy bizonyos Beatrice d’Aureo személyazonossága megegyezik William Marlow drámaíró, és Vereczkei Sebestyén történetíró személyével, akik úgymond, szerzői aliasok. Minek okán egyik úr sem létezik, nyilvánvalóan szerzeményeiket a kiadóknak nem ők adják el, hanem egy bizonyos Millia Monstra, illetve Veronika Tepes nevű hölgy jár el az ügyükben. Ebből következhet tehát, hogy Millia Monstra és Veronika Tepes is Beatrice d’Aureo alteregói, hisz ők járnak el a két szintúgy kitalált személy helyett, akik d’Aureo kisasszony ál-személyiségei. Nagyszerű. Az ördögi kör elejére értünk újra.
A besúgó fészkelődött egy kicsit, szemmel láthatóan unta már a történetet, annyiszor mondta el.
- William Marlow, azaz Beatrice d’Aureo drámáit igen sűrűn mutatják be a Pillangó Színházban, itt Novigradban - folytatta a főügyész. - És maga azt mondja, semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy bármilyen kapcsolat lenne Beatrice d’Aureo és a színház tulajdonosa, Elizabeth Báthory grófnő között.
- Így van, uram. Egyrészt, mert nem csak a Pillangóban játsszák azokat a drámákat előszeretettel, hanem az összes többi színházban is elég közkedvelt produkció, ezzel az erővel pedig az összes színháznak köze kellene hogy legyen az Arany Boszorkány szektához. Másrészt, özvegy Elizabeth Báthory grófnő nem tartózkodik, és soha nem is tartózkodott Novigradban, gyakorlatilag ki se dugja az orrát a szigetének kastélyából. Különben úgy hírlik, a jobbágyai és szolgái mind szeretik, igazi filantróp, műkedvelő és műgyűjtő, ráadásul kifejezetten jól tájékozott és tanult hölgy. Hatalmas könyvtára van, állítólag nincs olyan kötet benne, amit ne olvasott volna! No meg aztán a lánya, Emilia Báthory kisasszony sem marad el tőle tudásban, bár az is igaz, hogy a rossz nyelvek szerint a leányzó sokkal kikapósabb, mint illendő volna, és nem veti meg az izgalmas kalandokat - ha érti, mire gondolok. Nem véletlen, hogy ő van éppen Novigradban, és ő a Pillangó Színház igazgatója is.
A főügyész megmasszírozta homlokát és nagyot sóhajtott.
- Szóval Emilia Báthory kisasszonynak semmi köze Beatrice d’Aureo-hoz, annak ellenére, hogy az ő darabjait mutatják be a színházában… - jegyezte meg, inkább kijelentésként, mint kérdésként.
- Nem hiszem, hogy a kisasszony tudna róla, hogy William Marlow és Beatrice d’Aureo egy és ugyanaz a személy, már csak azért sem, mert nekem sem egy napi munkám volt ezt az összefüggést kideríteni.
- Világos… - morogta a főügyész. - Köszönöm az információkat, elmehet.
A spion felállt, meghajolt, és távozott. Az iroda ablakának földig érő függönye mögül pedig előlépett Emilia Báthory grófnő, arcán diadalmas mosollyal, kezében egy kecses, női pipával. A főügyésznek rá se kellett néznie, hogy tudja, milyen tekintettel méregeti őt a mögötte álló nő.
- Úgy vélem, főügyész uram, a fogadásunkat én nyertem.
- Jól véli, grófnő - morogta a férfi. - Jól kitalálta ezt…
- Megköszönném, ha tudnám, miről beszél - mosolygott a nő, miközben aprót szívott a pipából, majd gyógynövényekkel vegyített dohány illatú füstöt fújt ki. - De hogy őszinte legyek, az információk zöme számomra is egészen meglepő volt. Sose gondoltam volna, hogy William Marlow műveit egy nő írta… - töprengett el, kecsesen helyet foglalva azon a széken, ahol korábban a spion ült.
- Hogyne - cehhent a főügyész.
- Uram, már ne is haragudjon, de ennyire sérelmezi a “hűtlenségem”? - vigyorgott a nő. - Mégis miért gondolja, hogy éppen én vagyok az Arany Boszorkány? - nevetett. - Bárki is vezeti azt a szektát, a maga elmondása alapján egy kegyetlen és szadista gyilkos, aki nem riad vissza semmilyen módszertől, hogy ártatlan embereket koncoljon fel a szektatársaival, ki tudja miféle elborult vallási meggyőződésből… - sóhajtotta a grófnő, lassan ingatva fejét, újabbat szippantva a pipából, könnyeden kifújva a füstjét.
- Ennek semmi köze ahhoz, ami köztünk volt - vetette oda  a férfi vörösen. - A probléma inkább az, hogy ezek a “vallási fanatikusok” nem ártatlanokat kínoznak halálra… - morogta aztán. Elmondhatatlanul frusztrálta, hogy a grófnő minden szavát úgy válogatta meg, hogy még véletlenül se lehessen gyanúsítani.
- Igazán? - vonta fel szemöldökét a grófnő, értetlenül tekintve a férfira. - ...Akkor viszont végképp nem értem ezt a nyomozást… Végtére is, a novigradi hatóságok, köztük az ön feladata is az, hogy ártatlan embereket védjen a bűnözőktől, nem? Ha ez a Beatrice, vagy kicsoda, bűnözőket öldös a szektájával, nem pont az önök munkáját segíti…? - somolyogta.
- Persze, még köszönjem is meg neki, mi? Még mit nem. Van törvényes útja a sérelmek rendezésének, az öntörvényeskedésnek itt nincs helye.
Báthory grófnő le sem vette pillantását a főügyészről, aki állta a szinte tudatába hatoló tekintetet. Talán percekig is. Aztán a grófnő lassan beleszívott a pipába, és újabb adag füstgomolyagot fújt ki sóhajtva.
- Sok sikert kívánok a nyomozáshoz, főügyész uram. Remélem, belátta, hogy felesleges összefüggéseket keresnie ott, ahol nincsenek.
- ...Egyelőre nem fogom háborgatni magát ilyesmivel - vetette oda a férfi kelletlenül.
- Lekötelez - mosolyogta a grófnő, majd felállt a székből, indulásra készen, de még várt.
- ...Óhajt még valamit?
- ...Tudja, a fogadásunk…
- Oh, hogy azt - fintorgott a férfi. - Holnap átadom. Bár nem tudom, mire kell magának egy közel kétszáz éves kódex holmi bestiákról, vámpírokról meg efféle rémségekről... Ami ráadásul a családi örökségünk része…
- ...és ön aukcióra kínálta. Igaza van, meg is vásárolhattam volna, de így izgalmasabb volt - kuncogta a nő. - Különben, jól mondta az a spicli, édesanyám és jómagam is szenvedélyes műgyűjtők vagyunk, ez a kötet pedig még nincs meg a könyvtárunkban. Köszönöm, hogy nekem méltóztatik adni - mosolygott, majd pukedlizett, és a kijárat felé indult, de még visszafordult, mielőtt lenyomta volna a kilincset.
- ...Volna kedve holnap, a formaságokat követően esetleg nálam vacsorázni? - kérdezte, oldalra biccentve fejét, mire a férfi érdeklődve tekintett rá, bár igyekezte érdeklődését palástolni.
- ...Éppenséggel ráérek önnel vacsorázni. Ha ennyire igényli a társaságom… - felelte mormogva.
- Nem leszek hűbb, mint eddig voltam - vont vállat a nő. - De kedvem lelem a nosztalgiázásban… - biccentett a férfinak, édes mosollyal, majd elköszönt, és jókedélyűen távozott az épületből. Tehát a holnapi estéjére már volt szórakozása, most már csak a maira kellett találnia valami elfoglaltságot. A szektagyűléseket szombatonként hívta össze, így arra még várnia kellett pár napot, és különös oknál fogva se drámát se prózát nem volt kedve írni, így hát arra jutott, már ma meghálálja a spion szolgálatait, aki történetesen az egyik új, ígéretes színésze. Bár még színpadon nem szerepelt, a mai produkciója után Báthory grófnő nem vonta kétségbe, hogy remekül fog játszani a Pillangóban is. Ahogy a színháza felé folytatta útját, gondolatai vissza-visszatértek a másnapra ígért kódexre - a kétszáz éves gyűjteményre bestiákról és vámpírokról, amiből reményei szerint többet fog megtudni hajdani családjáról, akiket még azelőtt lemészároltak, hogy ő egyáltalán járni tudott volna.

Megjelenés


A festő óvatosan belemártotta ecsetének hegyét az aranyszínben megcsillanó festékbe. Nem sajnálta, ahogy a vászon mögött ülő mecénása sem a fizetségét, de tudta, mekkora mennyiségű, finom porrá őrölt aranyat tartalmazott az a kis tégelynyi massza, amit pillanatokon belül a vásznon már száraz, korábban felvitt festékrétegekre fog felkenni. Még egy pillantást engedett meg magának a modell felé, majd óvatosan megnyalta az ecset végét, hogy igazán hegyes legyen, azzal máris nekilátott, hogy vékony csíkokban és hullámokban beledolgozza a művébe a semmi-ízű, aranyló szálakat. Lassan dolgozott, finom mozdulatokkal, óvatosan cirógatva festette egyre tökéletesebbre a portrét, hogy modellje és megrendelője minden maximalista elvárásának megfeleljen műve. A festett nőalak kontyba font tincsei egyre élethűbben adták vissza tulajdonosuk aranyszőke hajkoronájának már-már túlvilági ragyogását. A művész hosszasan időzött ezekkel az utolsó ecsetsimításokkal, s közben volt ideje eljátszani a gondolattal, milyen szívesen festené meg az aranyló fürtöket, ahogy szabadon omlanak a modellje vállára, majd onnan arany zuhatagként a nő derekáig csordulnak. Közben a jócskán megfogyatkozott festékkel most már a karmazsinvörössel megfestett ruha szegélyének aranyozását finomította.
Ha őszinte akart lenni magával, mindent megadott volna, hogy aktot festhessen a grófnőről. Elképzelte, ahogy a kibomló arany fürtök a sápadt, fedetlen vállakon hullámzanak le, hogy onnan mintegy fátyolként borítsák a szoros fűzőtől és minden szükségtelen ruhadarabtól megfosztott kebleket, egyszerre titkolva és hivalkodva bájaikkal, hogy aztán aláomoljanak a nő karcsú derekáig, s éppen csak cirógassák a finoman ívelt csípőt és combokat.
A piktor vett egy mély lélegzetet, ahogy az utolsó ecsetsimítást is befejezte, s szinte hallotta a grófnő hangját, ahogy kacéran megkérdezi, merrefelé kalandozott el a fantáziája alkotás közben - néha egészen olyan érzése volt, hogy a nő úgy olvas a gondolataiban, mintha nyitott könyv volna. A modelljére pillantott, majd tett két lépést hátrább a portrétól, hogy könnyebben össze tudja vetni a valóságot az illúzióval. Mintha a modellje talán egy árnyalatnyit sejtelmesebben mosolygott volna, mint ahogy azt a vászonra festette pár órával korábban, de az is lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Más különbséget nem látott. A vásznon mosolygó grófnő ajkai épp olyan keskenyek voltak, mint valójában, éppen annyi pírt festett a porcelánfehér orcákra, amennyit a modellje engedett meg magának, a festett orr vonala tökéletesen megegyezett az eredetiével. Aztán elveszett néhány pillanatra a grófnő szemeiben, amik a lapis lazuliból nyert festék mélykék ragyogásával pillantottak vissza rá, és érezte, ahogy átfut rajta egy borzongás, mikor elkapta modelljének tekintetét, aki várakozón, kíváncsian szemlélgette. Megköszörülte torkát.
- Kész vagyunk, Báthory kisasszony.
A grófnő, mintha csak erre várt volna, kecsesen felállt a kerevetről, könnyed léptekkel libbent a festő mellé, aki eltöprengett, vajon hány éves lehet a kisasszony, ugyanis hiába nézte az arcát órákon át, mintha minden vonása egészen kortalan lett volna, tizenhat éves bakfistól a harminc éves dámáig bármilyen életkor illett volna rá. Egészen megdöbbent volna, ha tudta volna az igazságot.
- Köszönöm, maestro - szólalt meg a grófnő lágy hangon, ajkain elégedett mosoly derengett.
- Ugyan, grófnő. Állok rendelkezésére bármikor, amikor csak új ruhát csináltat s portrét szeretne benne - felelte a piktor, közben nekilátott, hogy elpakolja kellékeit.
Báthory grófnő hol őt, hol a festményt szemlélte addig, somolyogva a megjegyzésen. Amikor a művész végzett, tiszteletteljesen meghajolt mecénása előtt, mint mindig, mikor elbúcsúzott a kisasszonytól.
- Maestro?
- Parancsoljon, kisasszony.
- Csakugyan ilyen szép volnék? - kérdezte a grófnő, a festő pedig elgondolkodott, nem cserélt-e helyet a festett világ és a valóság.
A kérdés nem várt el felesleges hízelgést, ezt tudta jól, és hallotta már eleget ahhoz, hogy azt is tudja, a kisasszony őszinte kíváncsisággal tette fel kérdését. Ehhez mérten felelt.
- Nézzen a tükörbe, és megtudja.
Válaszát gyöngyöző kacaj fogadta, és kedélyes mosoly, ami egy pillanatra a piktort is somolygásra késztette.
Amint a művész távozott, Báthory grófnő még egy kicsit elidőzött a festmény előtt. Szóval nézzen tükörbe? Nem állta meg kuncogás nélkül a gondolatot, hisz éppen azért nem tartott egyetlen árva tükröt sem a kastélyában, mert bármelyik elé is állt volna, csak az üres szobát látta volna tükröződni.

Előtörténet


Részletek Vereczkei Sebestyén
Memento mori és Carpe diem című regényeiből

”Kevés oly dicső faj akad világunkban, mint az ember, és tán semmilyen más értelmes lény nem kelhet versenyre velünk sem vitézségben, sem tudásban, se külcsínben se belbecsességben. Hiába is próbálkoznánk bárminemű rangsor felállításával, felesleges időfecsérlés volna, hisz nyilvánvaló, hogy a mi fajtánk, az ember kerülne minden létező, különböző aspektusból vizsgált tulajdonság élére, lett légyen szó arról, hogy mely fajnak adatott meg a legtöbb lehetőség ahhoz, hogy a világot jobbá, szebbé és boldogabbá tegye - vagy éppen arról, hogy mely faj képes bármilyen lényt, mely tőle bármiben is különbözik, lelkiismeret nélkül az utolsó szálig kiírtani. Nagy dicsősége fajtánknak, hogy paradox módon magunkat embernek, és egyúttal emberségesnek nevezzük, és mindeközben képesek vagyunk embertelenül bánni nem csak azokkal, akik nem születtek embernek - de még azokkal is, kiket épp mi magunk fosztunk meg emberségének utolsó morzsáitól is. Dicsőség az emberiségnek, mely faj egyedüliként tudhatja magáénak azt a tulajdonságot, hogy saját maga legnagyobb segítője és legnagyobb ellensége egyszerre. Ecce homo!
Kedves Olvasóm, csak tán nem átkozol, amiért a bolondját járattam veled? Kérlek, ne vedd úgy magadra szavaimat, és engedd meg, hogy tovább meséljek Neked, ugyanis oka volt korábbi csúfondáros eszmefuttatásom papírra vetésének. Mindaz, amit az emberi fajról írtam, csak alátámasztja azon egyszerű hipotézist, miszerint az emberiség, ha nem is egyedülálló módon, de teremtő erővel bír, s e teremtő erővel és akarattal egyaránt képes istenségeket megszégyenítő csodákat tenni, mely tettek méltán válthatnak ki elismerést és hódolatot bárkiből - ugyanakkor képesek vagyunk ugyanezzel a teremtő erővel és akarattal szörnyetegeket alkotni önnön magunknak. És lám, hát nem az ember az egyetlen, csodákat tevő faj, melyet a saját maga által teremtett szörnyek tartanak állandó rettegésben?”

***

“Mi tehát az ember? Csoda, vagy szörnyeteg? Mi határozza meg, hogy mivé válhat az ember, hogy mi szunnyad benne - ha nem az, ami belőle nyer életet és belőle születik, amit az ember maga hoz létre, amit az ember saját magának, saját magából teremt? Hisz csodából csak csoda teremhet, és szörnyetegből nem születhet más, csak újabb szörnyeteg, nem igaz, kedves Olvasóm? ...Cáfolatot vársz? Nos hát, ki vagyok én, hogy megtagadjam Tőled a vágyad, meghajlok akaratod előtt, s a tőlem telhető legelragadóbb módon nyújtom át Neked mindazt, amit tudni vélek - de magadnak kell megtalálnod szavaim mögött az igazságot, mely egyaránt lehet cáfolat, s mindazáltal bizonyosság is. Tőled függ csupán, mivé válik benned a tudás.”

***

“Történt egyszer, réges régen, évszázadokkal ezelőtt, amikor a világot járó vajákok még kevesen voltak, ám ennek a kevésnek bőségesen jutott temérdek gyilkos rémség, melyektől óvhatták az embereket - és bár a vajákok is éppenséggel rengeteg lehetőséget nyújtanának rá, hogy az ígért igazságot megoszthassam Veled, bocsáss meg, kedves Olvasóm, de e lényekről máskor vagyok kénytelen mesélni. Egy vajákot azonban mégiscsak bemutatnék Neked, ezt a harcost ugyanis egy olyan ember fogadta fel, aki magát az istenek földi szószólójának nevezte, tisztességét pedig el is ismerte mindenki, aki csak találkozott a férfival. Hűen követte vallása előírásait s az isteneinek azok elvárásai szerint áldozott, viselkedésével szilaj példát mutatott mindenkinek, aki ugyanezekhez az istenekhez fohászkodott. Vagyonát tisztességes úton szerezte, a közösség pedig ragyogó elmének tartotta - tudós ember volt, aki hitte, tudta, hogy minden eszköz a birtokában van ahhoz, hogy a világot jobbá, szebbé és boldogabbá tegye.”

***

“A vaják pedig, akit a Tudós felfogadott, hamar munkához látott, hogy a megbízatást maradéktalanul teljesítse: felkutatta azokat a vérszipolyozó rémségeket, akik emberi arcot mutatnak a külvilág felé, de az álarcuk mögött más rejtezik, mint ami embernek nevezhető - erősebbek, gyorsabbak és ügyesebbek az embereknél, és mindezokból az emberek számára rémisztőnek, fenyegetőnek, és a többi szörnyeteg fajzattal egyenértékűen gonosznak tetszettek. Az ember pedig, amit gonosznak vél, amiről úgy gondolja, csupán szörnyeteg lehet, attól sem riad vissza, hogy a saját maga által készített szörnyetegekkel szálljon harcba ellene. Így történt hát: a vaják, véres küzdelem árán, de minden vámpír teremtménnyel végzett, akik elpusztítására felfogadták - illetve majdnem minddel.
Hogy azt a gyermeket, mely ugyanolyan szörnyeteg volt, mint azok, akikkel a vaják végzett, miért kímélte meg, nem lehet biztosra megmondani. Éppen annyira lehetséges az, hogy még teljesen ki nem írtott emberségének felébredése miatt nem sújtott le kardjával az ivadékra, mint az, hogy mindenestül szörnyeteggé vált már maga is, és saját magához hasonló szörnyeteg porontyot nem akart levágni. Kedves Olvasóm, döntsd el Te, melyik indok kedvesebb lelkednek.”

***

“Mikor a tudós meglátta a gyermeket, aki éppen csak egy pár hüvelykkel volt kisebb, mint a vaják alkarja, csodálkozás és fellobbanó kíváncsiság ragadta magával. Bármennyire is tartott emberként azoktól a rémektől, amik ellen a vajákot felfogadta, a vámpírgyermek nem tűnt számára ártalmasnak, éppen olyan magatehetetlen és kiszolgáltatott volt, mint bármelyik emberi csecsemő. A karjába vette, fejében pedig vad gondolatok kergették egymást egyre-másra.”

***

Szörnyecske - így szólította a kislányt, attól a pillanattól kezdve, hogy a birtokába került. Megtanította beszélni, járni, egyedül enni és felöltözni, mindenre, amire bármely ember megtanítaná a gyermekét - de megtanította sok minden másra is. Megtanította rá, hogy nem ember. Az eszébe véste, mélyen, hogy örökké emlékezzen rá és sohase felejtse el, hogy ő csak egy emberek közt élő szörnyeteg - és mint ilyen emberbőrbe bújt rémség, csak megtűrt lény az emberek között, és csak azért tűrik meg, mert az ember könyörületes, és ezzel a könyörülettel nem szabad visszaélnie. A kislány pedig, ahogy teltek az évek, nem csak megjegyezte, de meg is értette, mit jelentett ez a könyörület.”

***

“Emlékezz a halálra! Emlékezz rá, és tudd, hogy szörnyeteg vagy, akit nem bír utolérni a Halál! Memento mori, mea monstra. Fáj, hát persze, hogy fáj, de higgy nekem, így válhatsz emberré igazán, ha kiölöm belőled a szörnyet, újra és újra és újra, amíg teljesen meg nem hal - nem számít, hányszor kell felnyissalak, nem számít, milyen mélyre kell vágnom beléd, nem számít, hányezerféleképp kell kínhalált halnod, ha megölöm vele azt a szörnyet, ami helyett ember lehetnél! Sírj, zokogj és üvölts, ahogy a torkodon kifér, és emlékezz erre!”

***

“Miféle torz, hazug és aljas, könyörületes szeretetnek gúnyolt, korcs érzelem az vajon, mely arra sarkall józan férfiembert, hogy vágyat kezdjen táplálni lopott kincse, zsákmánya iránt? Mi késztetheti rá, hogy mindenestül, teljes lényében a birtokába vegye és magáévá tegye elrabolt leányát, s ártatlanságának liliomát még azelőtt eltiporja, hogy a leánynak egyáltalán fogalma volna róla, mi az az erény?”

***

“Két év híján két évtized telt el, Szörnyecske pedig egyre jobban hasonlított igazi szüleihez, kikről mit sem tudott akkor még, erejét és képességeit a lehető legalaposabban titokban igyekezte tartani, hisz nem akart méginkább szörnyetegnek látszani az emberek között. És két év híján két évtized telt el, amikor a Tudóshoz egy Tanítvány érkezett.”

***

“Szörnyecske, hiába tudta, hogy nem remélhet mást a Tanítványtól, csak ugyanazt a bánásmódot, mint a Tudóstól, hisz számára más nem járt, amíg szörnyeteg, mégis, a legemberibb módon beleszeretett a Tanítványba - szerelme pedig, lett légyen bármilyen naiv és ártatlan, mégsem maradt viszonzatlan. S lám, a lány szörnyeteg létére mégiscsak képes volt emberibben érezni, mint bármely ember, a fiatal férfiember pedig ott, akkor, életében tán most először igazán kétségbe vonta saját és fajtársai emberségét.”

***

“Szeretni akarta, szabadon, hogy a lány is szabad akaratából tudja viszont szeretni, s ne lopott pillantások, titkos jelek és rettegve elsuttogott félszavak gyötrő fogságában szenvedjen a gondolat, mely mindkettejükben megfogant. Meg akarta szöktetni.”

***

“Megtanította írni s olvasni, és nevet adott neki, igazi nevet, olyan nevet, amelynek hallatán legkedvesebb emlékei lobbantak fel elméjében. Lizának szólította.”

***

“Mi másban végződhet egy ilyen történet, ha nem tragédiában?”

***

“Elgyötört gyöngykönnyek ültek még a szőke pillákon, de már rémes mosoly íve görbült a vértől vöröslő ajkakon, míg a Tudós üvöltése visszhangzott a teremben hosszú-hosszú órákon át - de mégsem elég hosszan, amíg az addig kapott “szeretetet” ezúttal ő viszonozta a férfi számára. Életében most először érzett kéjt és gyönyört a Tudós által, ahogy áhítattal figyelte vonaglását, a keserves, dermesztő danse macabre-t.”

***

“Miként a Tudós vette birtokába hajdanán őt, mint elorzott gyermeket, most ő vette birtokába amaz hagyatékát, és mint a kastély úrnője kezdte kutatni valódi múltját. [...] Így lelt rá a Báthory család nevére és címerére, mely vérvonalnak egyetlen és utolsó élő leszármazottja volt.”

***

Elizabeth Báthory - avagy Báthory grófnő vált abból a lányból, akit Szörnyecskének hívtak, és csak egy ember nevezett Lizának. Mind halottak voltak már, de álmaiban mind éltek még, s ezek az álmok sokszor űzték és hajszolták addig, míg sikoltva és zokogva nem ébredt fel belőlük.”

***

“Ember volt és szörnyeteg, úgy váltogatva arcait, mint színész a maszkokat: más volt, mikor tanult, mikor kutatta múltját és fajtársait, és más, mikor a birtok úrnője volt - és megint más, mikor bosszúvágytól hajtott szörnyeteg szerepében szedte áldozatait, s más, mikor a sérelmeikért elégtételt kérő emberek hálájukat életük fogytáig neki ígérték.”

***

“A vándorszínészekkel, akikkel eleinte merő szórakozásból utazott együtt, végül olyannyira összebarátkozott, hogy nem csak szakmájuk minden csínját-bínját tanulta meg tőlük, de műsoraik előadásában is szinte gyermeki lelkesedéssel vett részt. Bár tehetségesen játszott akár női, akár férfi szerepet, s bár épp olyan elragadón tetszelgett a szerelmes naiva szerepében, mint amikor ravasz boszorkányt játszott, vagy épp délceg herceget, de akár még mindenre elszánt, aljas haramiát is meglepő ügyességgel alakított, mégis akkor érezte igazán elemében magát, mikor szívének kedves színészeinek ő találta ki a következő szerepét, s történeteivel életre hívta karakterüket - a színészek pedig a siker reményében boldogan játszották a grófnő ötleteit a közönségnek.”

***

“Ezek a színészek nem ismerték soha Elizabeth Báthory grófnőt, számukra csak Emilia Bassano, vagy ahogy ők becézték néha, Lia létezett, de Emilia Elizabeth Báthory grófnő sose felejtette el őket, sem azt, amit tanítottak neki. Carpe diem, Emilia! Rövid az élet, és közel a halál, hát élvezzük ki a végsőkig! Táncoljunk és zenéljünk, együnk jókat amikor csak tudunk, nevessünk és szeretkezzünk, amíg még tehetjük! A költő is azt mondja: élj a mának!

***

“Nos, kedves Olvasóm, hogy tetszett a mesém? Hosszú volt, tudom, pihenj hát most meg, s remélem, megtaláltad a választ, amit kerestél; ahogy abban is reménykedem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, és még lesz alkalmam mesélni Neked, drága Olvasóm. Búcsúzom hát...”




Példareag

- ...Hmm, nem, ez így mégsem lesz egészen jó… - sóhajtott a grófnő, ahogy fejét ingatva hátradőlt székében. - Innen még valami hiányzik… Mit gondol?
Kérdése az asztalon keresztbe fektetett és annak négy sarkához bilincselt férfihez irányult, aki felnyögött, és bár nyitva volt a szája, felelni már nem tudott a benne levő folyadéktól.
- Ah, elnézést - nevetett a grófnő. - Sajnálom, mindig elfelejtem, hogy hiába számítok a tanácsára… - mondta, majd belemártotta írótollának hegyét a férfi szájában tartott tintába.
- Remélem, nem nyelt le belőle túl sokat… Tudja, nincs túl jó hatással a szervezetre. - kuncogta, majd megemelte a kéziratot, s elgondolkodón hümmögött, míg a gyertyafényben újraolvasta az utolsó sorokat. A hét szál gyertya a kibilincselt férfi mellkasán, hasán, vállain, combjain, illetve nemesebbik részén voltak elhelyezve, s elég szélesek voltak ahhoz, hogy megálljanak a talpukon, s nem voltak túl magasak se, hogy feldőltek volna a férfi lélegzetvételeitől, vagy esetleg apró mozdulataitól. No meg aztán a férfi is igyekezett nem elkövetni semmilyen hirtelen moccanatot, amivel valamelyik gyertyát kibillenthette volna az egyensúlyából, bár minden egyes bőrére lecsurgó, tűzforró viaszcsepp adott volna alkalmat rá bőségesen.
- Hm-hm-hm, szóval a történet eddig úgy szól, hogy az egyszerű kis parasztlány, akit egyszerűen Joannak hívtak, bár háború dúlta vidéken lakott, megszökött otthonról, hogy katonának álljon, és a hazáját védje. És védte is, hősiesebben és sikeresebben, mint bármely férfi katona vagy zsoldos tette, s egészen odáig jutott, hogy ő maga vezetett végül győztes csatákat. Szép, igazán szép, egy irástudatlan falusi fruskától… - mosolyogott a grófnő, élvezettel figyelve, ahogy a fémasztalon fekvő férfi gurgulázó hanggal kísérve igyekezett mozdulatlan maradni, míg egy újabb csepp viasz gördült végig legérzékenyebb pontján.
- Persze, voltak irigyei is szegény lánynak, akit addigra úgy is emlegettek szülőfaluja neve után, hogy az Orleaani Szűz, és hiába vezette az ellenséget visszaverő győztes csatákat a háború végéig, hálából boszorkánynak bélyegezték, és máglyára dobták, mintha csak holmi nyírfatuskó lett volna - ingatta fejét a nő. - Természetesen előtte minden bíra tett róla, hogy még véletlenül se haljon meg szűzen.
Alig észrevehető fintor futott végig a grófnő ajkain, majd sóhajtott, a férfi pedig elgyötörten hörgött, majd megfeszülve nyelt egy nagyot, és minden tinta eltűnt a szájából.
- Ejnye, ilyen finom volt? - kacagott fel Báthory grófnő, de aztán meg is ingatta fejét. - És most mégis hogy fejezzem be a szinopszist, hm? Megitta mindent tintámat… De ha van egy kis szerencséje, előbb hal bele a mérgezésbe, mint hogy a gyertyák csonkig égjenek… - jegyezte meg, ahogy a férfi feje mellé könyökölt s kézfején nyugtatva állát sejtelmesen mosolygott áldozatára.
- K-kegyelem…! Ki-kiengesztelem, amivel csak szeretné! B-bármit kérhet…! - hörögte a férfi, majd nyüszítve köhögött, minden tőle telhetőt megtett, hogy közben ne borítsa fel egyik gyertyát sem.
Báthory grófnő megnyalta ajkait.
- Csakugyan? …De kedves uram, nekem aztán igazán semmi okom panaszra… Gazdag vagyok, elismert, és sokan kedvelnek… Szolgálóból is épp elég akad, ami meg a szeretőimet illeti, ah… Sajnos ön nem a zsánerem… Ezek után igazán kíváncsi volnék, mit tud ajánlani az életéért cserébe… - kuncogott a nő.
- B-bármit…! Könyörgöm, rendelkezzen velem, csak hagyja meg az életem…! - nyüszített a férfi.
A grófnő elgondolkodón hümmögött, letette a tollat és a kéziratot, majd a falhoz sétált, s a dekorációként is szolgáló tőrök, fogók, csipeszek, ostorok és kardok közül kiválasztott egy vékony pengéjű, díszes markolatú kést. A férfi fejéhez lépett az asztal mellé, s a fogoly feje fölött álló kelyhet másik kezébe vette, majd a férfi asztalról lelógó alkarja alá tartotta, a késsel pedig nem túl mély sebet vágott a csuklóján.
Szisszenés, szitkozódás, elharapott sértések és visszanyelt üvöltés hangjai cirógatták a grófnő füleit, s élvezettel hallgatta, míg várt, hogy a vörös nedű megtöltse a kelyhet. Aztán az ajkaihoz emelte, s belekortyolt, először szusszanva, majd elfintorodott.
- ...Keserű. Ah, uram, maga még demizsonnak is katasztrofális - mondta, majd a kést és a kelyhet is letette az asztal szélére, visszaült a székére. Igazából kedvére való volt a férfi vérének íze, szerette a gyilkosokra jellemző, borzongató kesernyés utóízt, de mégjobban tetszett neki áldozata arckifejezése, és a tekintetében tükröződő rettegés.
- ...Nem tudom, milyen hasznot remélhetek még öntől… Esetleg segíthetne egy kicsit a történetemben…! - mosolyogta a grófnő. - Tudja, nem vagyok teljesen biztos a színdarab végében, és attól tartok, hogy ha igazságot adnék szegény lánynak, és a gyilkosai az epilógusban elnyernék méltó büntetésüket, azzal odaveszne a tragédia…! Ön mit gondol…? Nem drámaibb-e úgy a darab, ha a lány értelmetlenül, hálátlan módon enyészik el, utolsó csepp büszkeségétől is megfosztva gyilkosai által, míg ők vígan élnek tovább és tobzódnak gaztettükben? Micsoda katarzis lenne…! - sóhajtotta, gyönyörködve közben a férfi arcán végigvonagló érzelmekben, melyben volt minden: gyűlölet, megvetés, bűntudat, megbánás, harag és félelem, de legesleginkább tagadás.
A grófnő élveteg mosollyal folytatta:
- Nocsak… Túl friss még az emlék, uram? Túl személyes…? ...De azt hiszem, igaza van, ez a történet így lesz jó mégiscsak… - bólintotta magának, hátradőlve a székben. - Elvenné a tragédia hatását, és nem hasadna meg belé a szív, ha a gonoszok elnyernék méltó büntetésüket… Így tehát ez nem kerül bele az Epilógusba… A mi kis titkunk lesz, rendben? Csak maga meg én fogjuk tudni, hogy a gyilkosokat igenis utolérte a holtak bosszúja… - duruzsolta a férfi fülébe. - ...Aztán pedig már csak én. Ha majd a gyertyák csonkig égnek…
- ...Szörnyeteg!! - ordította a férfi.
Báthory grófnő felkacagott, hosszan és jóízűen.
- Ön hízeleg, jóuram! De ne aggódjon, nem leszek olyan kegyetlen, ó, nem…! - vigyorgott. - Itt leszek önnel végig… Szeretném látni az arcát, amikor az első gyertya végigég, és a kanócról a lángocskája magába kap… Alighanem, ez lesz az, ez tűnik a legcsenevészebbnek már… - mutatott a nő kuncogva a férfi ölén elhelyezkedő, csakugyan ijesztően rövid gyertyára.
- Nem kell visszafognia magát, üvöltsön csak, ahogy bír. Rajtam kívül nem fogja hallani senki… - nevette, és bár a férfi összeszorította fogait, hogy véletlenül se üvöltsön, a tinta nem ölte meg elég gyorsan. És a gyertyák csonkig égtek.

***

Báthory grófnő jókedvűen érkezett meg városi lakhelyéhez az éjszaka folyamán, és egy cseppet sem lepte meg a kapuban várakozó, férfi ruhát viselő nő. Szélesebben mosolyogva pukedlizett neki, a nő pedig egy biccentéssel viszonozta. Együtt mentek be, és egészen addig nem szóltak egymáshoz, amíg a grófnő szobájába nem értek.
- ...Halott?
- Hamuvá égett, akár a többi, kedvesem - mosolygott a grófnő, majd szemeiben sejtelmes fény villant. - Akár a nővéred…
A nő vett egy mély levegőt, de hallgatott.
- Elégedett vagy? - kérdezte a grófnő, oldalra biccentve fejét, kíváncsian méregetve társát.
- ...Igen - mondta végül az, hosszabb hallgatást követően.
Emilia elmosolyodott. Közelebb lépett a nőhöz, lágyan a derekára simított egyik kezével, majd az arcát cirógatta végig a másikkal.
- Mégis úgy tűnik nekem, mintha valami bántana, Juliette… Szánod őket? - kérdezte lágy hangon, finoman a nőhöz simulva. - Megbántad, hogy tőlem kértél segítséget…?
Amaz felsóhajtott, s megrázta fejét lassan.
- ...Üresnek érzem magam… - bökte ki aztán, fejét a grófnő vállára hajtotta, átkarolva hátát mindkét kezével.
Ezúttal Emilia hallgatott.
- ...Tudom - sóhajtotta a csöndet követően. Aztán érzéki csókot hintett a nő nyakára. Aztán egy kicsit feljebb. Majd még feljebb, a füle tövére, az arcára, majd egy szusszanást hallott tőle, mikor az ajkaira tért. Lassan csókolta, de annál érzékibben.
- ...Kérlek, engedd, hogy lelket öntsek beléd, kedvesem… - súgta az ajkaira, Juliette pedig engedte.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vengerbergi Yennefer

avatar

Hozzászólások száma :
70
Reagok száma :
9
Join date :
2018. Aug. 15.
Tartózkodási hely :
Temeria

TémanyitásTárgy: Elfogadva!   Kedd 20 Nov. - 11:23




Drága Báthory grófnő!


Elfogadva!


Először is, nagy várakozással néztem az élettörténete elébe, hiszen már nagyon régóta és nagyon sok nüansznyi információmorzsát volt szerencsém felcsipegetni az idő előrehaladtával, amik bizony a várakozásra adtak okot.
Másodszor pedig, azanyádúristenit, de hosszú lett! Ön legalább annyira elfáradhatott az írása közben, mint én olvasva mindent. Nem is szaporítom tovább a szót, a színpadon a tényleges elfogadó:

Hát már a bevezetőben – mit bevezetőben, már a címben! – annyi easter egg-et szórt el, hogy könnyűszerrel beállhatna önkéntes kisegítőnek a húsvéti nyuszi mellé. Azért is döntöttem úgy, hogy mindenképpen magam viszem a kishölgyet keringőre elfogadóra, mert némelyiket olyan jól elrejtette, hogy nagy valószínűséggel én találom meg őket a legkönnyebben – még így is.

A grófnő rendkívül komplex, már-már egyenesen paradox jellem, ez már csak abból is lejön, ahogy megvezeti mindazt, aki csak olvassa, sőt, méltán válhatna korának legtudálékosabb filozófusává, de ugyanilyen beleérzéssel játssza a szende naivát, egyszer s mind a konspiratív, fondorlatos dámát. Túllépve az írói bravúrokon és szófordulatokon – melyek külön litániát érdemelnének – joggal mondhatná bárki erre a nőre, hogy veszélyes. És még vámpírnak sem kellene lennie mindehhez.

De az. És Édes Melitele, még milyen vámpír… ! Valaki, aki könnyűszerrel uralhatná a fél Ismert Világot, a hatalma, a képességei és a tudása megvolna hozzá, követői és lekötelezettjei is szép számban akadnak, ő mégsem teszi. Érdekelne, ha kiszóhatnék a sorokból, és egyetlen kérdést tehetnék fel, hogy vajha mindez azért van-e, mert unná magát az emberiség esendősége hiányában, vagy így próbálna valamiféleképpen embernek megmaradni az embertelenségben?

Én inkább mégis, a szörnyeteg helyett az emberleányt – vagy az illúziót, aminek képében tetszelegni szeretett volna – szánom igazán. Földkerekségünk sokszínű, ámde mégis hamuszürke valóságában nem csak az emberek, és az egyéb humanoid fajok sorsa gyötrelmes és kínzó, hanem azoké a babonás bélyeggel megsütött lényeké is, akik semmi másra nem vágytak, csak arra, hogy olyanok lehessenek, mint mindenki más. Az ember azt gondolná, sajnálni kell azt, aki arra kényszerül, hogy mint színész a jelmezeit, úgy váltogassa a viselt hangnemet, arckifejezést, viselkedést és gesztusokat. Talán a Tudósnak mégis csak igaza volt. A legélesebb tőre mindenkinek a saját fájdalma. Csak tudni kell fegyvert kovácsolni belőle, fenni, polírozni, gondját viselni. Hosszú az az öröklét.

Na, nézzenek oda, nem rávettél, hogy magam is elfilozofáljak erről-arról?

A próbareagod mindennek fényében – vagy éppen mindennek a tetejében – olyan, mint a korona, a történet éke és dísze, a hideg fém ölelése, amely elindítja, de le is zárja a múltbéli történetet. Minden, amit hittem, vagy az eddig olvasottak alapján tudni véltem, egyszerre erősödött meg és dőlt össze bennem. A grófnő bizonyára jól tudja, hogy többre értékelem a finom jellemjátékokat és az izzasztó paradoxonokat, mint az elemien jó, vagy épp rossz karaktereket, s ha még mindenhez egy jól kiforrott, pikáns fűszerezésű jellem is társul, akkor aztán engem úgy lehet a kétnapos rozskenyérre kenni, mint a frissen köpült vajat.

Hölgyem játékát már jól ismerem, és pontosan tudom, hogy mi mindent szeretett volna odaadni Emiliának – felmenőitől kezdődően az alteregóin át – épp ezért van hát, hogy ezen a ponton már képtelen vagyok többet vagy éppen mást mondani azon kívül, mint hogy: Igen, igen, igen!

Nem tartalak fel tovább szerény interpretációmmal (próbálkozással, inkább), Kapitány, Ó Kapitányom, foglaljon magának arcot, kedves hölgyem, és irány a játéktér!

- Yenna

Avatarfoglaló

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
 
Memento mori ergo carpe diem
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
World of Witchers ― and other nightmares :: Karakteralkotás :: Tagjaink :: Vámpír-
Ugrás: