World of Witchers ― and other nightmares
 
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Dettlaff van der Eretein, Vengerbergi Yennefer

A legtöbb felhasználó (13 fő) Vas. 9 Szept. - 0:22-kor volt itt.
Latest topics

by Auberon Muircetach
Pént. 14 Dec. - 22:11


by Ciri
Pént. 14 Dec. - 20:17

Tagjaink

Share | 
 

 Gabriel Montbel

Go down 
SzerzőÜzenet
Gabriel Montbel

avatar

Hozzászólások száma :
8
Reagok száma :
6
Join date :
2018. Nov. 26.
Tartózkodási hely :
Ahová a munka szólítja

TémanyitásTárgy: Gabriel Montbel   Szer. 28 Nov. - 22:18




Gabriel Montbel




<
Becenevek:

-  

Életkor

150 körül

Látszólagos kor

50 környékén van külsöleg

Csoport/faj

Vaják /Griff iskola

Foglalkozás

Vaják, szakács


Különleges képességek/faji adottságok

Vaják lévén rendelkezik a vajákokra jellemző legtöbb képességgel. Lassabban öregszik az átlagos embereknél, immunitással rendelkezik a legtöbb betegséggel szemben, érzékei átlagon felüliek, még a többi vajákhoz képest is azok, fizikai képességei ellenben teljesen átlagosnak hatnak a vajákok közt, de ezen hiányosságát a jelekkel képes ellensúlyozni, illetve a vivo tudása is említésre méltó, hiszen az iskolájában Trevor volt az oktató. Természetesen jártas az alkímiában is, még ha nem is részesíti előnyben a használatukat (nem szeret az összetevők begyűjtésével foglalkozni). S udvari etikett ismerete.
Saját maga által elsajátított képességei:  A korbács mesteri használata, sütés és főzés, illetve kifejezetten jó táncos.


Jellemrajz

Társaságban (és általában minden helyzetben) kifejezetten nyugodtnak lehet nevezni, nehéz kihozni a sodrából, de ha ez meg is történne, akkor pillanatok alatt lenyugszik. A modora és beszédstílusa egyaránt udvarias, ritkán káromkodik, de ha ez meg is történne, akkor egyből elnézést kér miatta (feltéve ha társaságban van). A hölgyeknek minden esetben igyekszik bókolni, még az urak tetteit dicsőíteni, legyen az bármilyen apró és jelentéktelen, de figyelve arra, hogy azzal ne essen túlságosan nagy túlzásokba, az elfogadhatón belül marad. Nem számít neki, hogy éppen egy közrendűvel, vagy egy nemessel folytat beszélgetést, mindenkinek megadja a tiszteletet, de hogy ez a tisztelet igazi volt, vagy csak éppen megjátszott, azt nehéz megmondani, hála annak, hogy ügyesen képes leplezni a szavai mögött megbújó igazságot. A bókolásaival nincs hátsó szándéka, nem akar vele előnyt szerezni magának, hacsak nem annyit, hogy ismét elhívják, mivel kifejezetten szeret előkelő mulatságokra eljárni, de nem veti meg a vidéki lagzikat se. Ám mindkét eseményen igyekszik igazi úriember lenni, éppen ezért kerüli a túlzott alkoholfogyasztást.
Ha a barátaival van, akkor kicsit szabadabb a szája, és jobban felenged, gyakran humorizál is, de nem megy túl a jóízlés határán, nem veti meg a komoly vagy éppen könnyedebb beszélgetéseket se, de ha szükséges, akkor nem kertelt és kimondja a kéretlen, nyers igazságot, nem foglalkozva azzal, hogy ezzel esetleg megsértene valakit, erre való egy barát, és arra, hogy ha a szavak nem elegek, akkor talán egy megfelelő erővel mért ütés is megteszi a hatását. Bár egy jó ideje már nincs senki, akit barátjának nevezhetne, hála néhány balszerencsés incidensnek.
Ha megbízásról volt szó, akkor azt igyekezett a legjobb tudása szerint elvégezni, de megvoltak a saját szabályai. Természetesen néhány nekkert és hasonló szörnyekre kiírt megbízást minden gond nélkül elfogadott, de amikor már értelmesebbről volt szó, akkor szerette meghallgatni a másik félt is (értelmes alatt nem egy trollt ért), és ha úgy ítélte meg, hogy szükségtelen az erőszak, és szavak útján is lehet megoldást találni, akkor abban az esetben próbált arra törekedni, kerülni a felesleges vérontást. Persze a fél értelmes szörnyekkel is próbál zöldágra vergődni, hátha meg tudja oldani az ügyet felesleges pengekoptatás nélkül is.
Harcai során próbálja kihasználni a környezet adta lehetőségeket, és nem szokása visszafogni magát, mert gyakran előfordulhat, hogy nem egy barátságos erőfitogtatásról van szó, és pár fogtól több mindent hagyhat ott.
Természetesen szokott hódolni a gyengébb nem által nyújtott örömöknek is, bár nem szereti kihasználni a tudatlan hölgyeket, akik romantikus álmokat kergetnek és azt gondolják, hogy megtudják fogni maguknak a vajákot, ilyen helyzetekben tisztelettudóan elutasítja a felkínált lehetőséget és továbbáll. Nem szokása kihasználni senkit, és ha a szükség nagyúr, abban az esetben még mindig lehetősége van felkeresni azokat, akik ezzel keresik a kenyerüket (ha elégedett a szolgáltatással, akkor még elég nagy borravalót is szokott hagyni, már amennyire az erszénye engedi).
Nincs különösebb gondja a boszorkányokkal és társaikkal, néhányuk társaságát kifejezetten élvezi is, bár az arrogánsabbakat inkább kerülné, és sajnos a legtöbbjük ebbe a kategóriába esik, így tényleg csak néhányuk társaságát tudja élvezni. S mivel terjedt egy olyan pletyka is, hogy a mágusok szeretnek mások gondolataiban olvasni, a társalgásaik során igyekszik kiüríteni az elméjét, nem gondolni semmi olyanra, amivel bajba keverheti magát, vagy éppen dúdol a gondolataiban, hátha ezekkel képes kivédeni a kellemetlen helyzeteket.
Szabadidejében (ha éppen nem tart valahová egy megbízás vagy más okból) szeret olvasni, vagy éppen egy forró fürdőt venni, élvezni a helyi ízeket, sétálni, átnézni a felszerelését, hogy esetleg szükség van valami utánpótlására. Természetesen nem hanyagolja el a testét se, minden nap szentel elég időt arra, hogy formában tartsa magát, nem csak a fizikai állapotát, de az egyéb képességeit is.
Más vajákok társaságával nincs semmi gondja, ha úgy alakul, akkor szívesen tölti velük az idejét, vagy vállal el közös megbízást, de nem erőlteti rá a másikra a saját társaságát, tiszteletben tartja azt, hogy vannak olyanok is, akik inkább egyedül szeretnek lenni és megoldást találni az elvállalt munkára.
Ám ha a sors úgy hozza, akkor tud kegyetlen, rideg, és könyörületmentese is lenni, csak éppen nem rajong azokért a helyzetekért, amikor erre sor kerül, de olyan hatalmas gondja nincs az egésszel. Ez kifejezetten akkor igaz, amikor valaki vagy valami igazán keresztbe tett neki, vagy éppen ártott egy hozzá közel álló személynek, az olyan eseteknél nem hatják meg a szavak, vagy a könyörgés, befejezi azt, amit elkezdett, vagy ha mégis, akkor annak átkozottul jó mentségnek kell, hogy legyen, és még akkor se biztos, hogy nem csúfítja el az illető arcát, vagy szabadítja meg legalább egy vagy két ujjától, emlékeztetőnek tökéletes.

Megjelenés


179cm magas volt és 89kg nehéz volt, és bár ugyan nem látszik, de erős, kidolgozott volt az izomzata és ahogy a legtöbb vajáknak, úgy neki is elég sok heg borította azt. S bár a ráncos arca, hófehér, legalább a válla alá húsz centivel túlérő, ápolt, lófarokban összekötött haja, gondosan nyírt szakálla miatt talán azt gondolnák egyesek, hogy egy idősebb nemessel van dolguk, de amikor megpillantják a vajákokra jellemző sárga szemeit, és a nyakában logó griff fej medált, a két kardot, amiből az ezüst a hátán volt, mint minden más vajáknak, még az acélkardját az jobb oldalán, combjának közepéig leengedve tartotta, még balján a korbácsa volt, minek hossza hét méter volt, és aprók ugyan, de hegyes és éles ezüst tűskék borították (megrendelésre készült). Ha éppen nem dolgozik, és nincs szükség a „munkaruhájára”, akkor előnyben részesíti a kényelmesebb, elegánsabb, finomabb ruhadarabokat. Ám nem viselheti mindig azokat, és amikor éppen vadászik, akkor egy vörös, vaják felszerelést visel.



Előtörténet


Mindenki meglepődött, vagy csak Gabriel, ez már nem fog kiderülni, annyi szent, hogy az ifjú Gabrielt sikerült meglepniük. Kiszakítva az otthon melegéből, a szolgálok köréből, a kényelmes és nyugodt életből, eltépve attól a jövőtől, ami nemesi leszármazottként várta volna. Lecserélték arra, hogy egy kevésbé kényelmes helyen éljen, a kellemes, tavaszi szellőt, a nyári nap melegét, a kényelmet. S miért? Azért, hogy kényelmetlen ágyban aludjon, korán keljen, minden nap úgy térjen nyugovóra, hogy fájnak az izmai, kimerült, teli van zúzódásokkal, kockáztassa annak az esélyét, hogy elveszti az életét, és ha valami csoda folytán túlélné, felnőve nem várja majd más, mint megvetés, és hálátlan tekintetek, pénzért kockáztassa az életét… és boldog volt, hogy így történt. Minden egyes pillanatért hálás volt, amit az iskolában töltött. Nem akarta azt az életet, amit rákényszerített volna a sors, azt, amit a vértestvérei már éltek. Elrendezett házasság, ostoba viták, perlekedés a kereskedőkkel, nem, nem akarta ezt, már azelőtt is többet akart, hogy elvitték volna, és mikor sor került erre, nem kesernyés volt az a meglepődés, nem, boldog volt.

Falta a tudást, örömmel vetette bele magát az olvasásba, várta, hogy új és új dolgokat tanuljanak meg, és nehezen értette meg, hogy néhány társa nem szerette azt, amit csináltak, nem vágytak arra, hogy vajákok legyenek, sőt, voltak, kik megpróbálkoztak azzal is, hogy elszökjenek, de ezek a kisérletek mind kudarccal végződtek, és hamar ismét az erőd falai közt találták magukat, azon ritka esetek kivételével, amikor a szökevényeket valami baleset érte, és már késő volt. De Gabriel értetlenkedése idővel szertefoszlott, ahogy idősebb lett, úgy kezdett benőni a feje lágya, kezdte felfogni, hogy nem mindenki úgy élte meg az egészet, ahogy ő is, nem kalandnak gondolták, lehetőségnek arra, hogy kiszabaduljanak egy olyan életből, amibe a legtöbben örömmel ugranának bele. De ez a felismerés nem tántorította el attól, hogy továbbra is a választott útján maradjon, nem próbált elszökni, vagy lázadni a sorsa ellen, helyette inkább próbálta meggyőzni a többieket, hogy tegyenek hasonlóan, fogadják el, hogy ez a sorsuk, és próbálják nézni a pozitív oldalát az egésznek.

Néhány év már eltelt ugyan, és egyre fogyatkoztak az iskola újoncai, akik nem bukták el a Fűvek Próbáját, azoknak gondot okozott a medál megszerzése, de hogy minden rosszban van valami jó, emiatt egyre szorosabb lett a többiekkel a kapcsolatuk. S így történt meg az, hogy Gabriel és néhány testvére úgy döntött, hogy elég idősek már ahhoz, hogy részük legyen egy kevéske örömben. S a közeli falu tökéletes is volt hozzá. Csak a megfelelő lehetőségre vártak, és már érezték a bor és a vodka ízét a szájukban, és a lánykák kemény keblét az ujjaik közt. S bár a faluig sikerült lejutniuk, az alkohol helyett vizet éreztek, a keblek helyet pedig a seprű és a parfis nyelét, a fejükön pedig azt, hogy egyre csak növekszik a púp, amit azután kaptak, hogy nyakon csípték őket. Legalább egy egész hónapig, minden nap az órák és edzések után folytatták a takarítást. A második hónapban pedig Gabirelt beosztották a konyhára, és bár a büntetése része volt, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem volt büntetés, ellenkezőleg. S bár az első hét takarítás után megfogadta, hogy nem fog többé az éjszaka leple alatt megszökni… legalábbis úgy nem, hogy nincs biztos terve rá. Bár nem is tudta, hogy miért kaptak ekkora büntetést. Azért mert engedély nélkül akartak dorbézolni? Vagy talán azért, mert megszegték az illemet? Amit a többi iskolával ellentétben rendesen a fejükbe vertek. Nem tudta, de nem is érdekelte, mert hála a kis szabályszegésnek felfedezte, hogy kedvére van a konyhai munka.

Teltek az évek, és egyre közeledett a Fűvek Próbája, és egyre jobban izgult Gabriel, és egyre jobban félt attól, hogy talán nem fog átmenni a próbán, és úgy jár, mint előtte sokan mások. Egyre távolabbi volt az álma, hogy a vajákok életét élhesse, hogy a lova patái alatt porozzon az út, hogy idegen tájakat láthasson, és új kultúrákat tanuljon, új fűszereket szerezzen, és végül sikerült, sikerült a Próba, nem úgy, mint a testvérei közül sokaknak, ismét egyre kevesebben lettek, amit csak tetézett az, hogy a medált is kevesen szerezték meg, és ez az egész addig vezetett, hogy Gabrielt leszámítva, összesen csak ketten szerezték meg a medált és teljesítették a Próbát.

Ifjú vaják volt, éppen csak túl az első komolyabb megbízásán, és pont ezért, az első komolyabb sérülésén is. Egy griffet kellet levadásznia. Követte a fenevad nyomait, mindent úgy csinált, ahogy tanulta, ahogy a nagy könyvekben meg volt írva, és talán pont ezért hagyta majdnem ott a fogát. Nem volt még tapasztalata, és túlságosan is elbízta magát, bízott abban a tudásban, amit a könyvekből szerzett. Több sebből is vérzett, de a legsúlyosabb a mellkasát ért karmolás volt. Ha nem lettek volna a főzetek, akkor biztos, hogy a helyszínen elvérzett volna. Tudta, hogy ha nem hamarosan nem talál ki valamit, akkor ennyi volt a pályafutása mint vaják, és ez a gondolat nem nyerte el a tetszését. Egymás után pörögtek a gondolatai, és folyamatosan hátrált, még végül nekiütközött valaminek, egy fának a törzse volt az, és minden világos lett. Kivárta a megfelelő pillanatot, amikor a griff nekirontott, s mikor már csak pár méterre volt Gabrieltől, az ifjú vaják oldalra vetette magát, halvány mosollyal az ajkán figyelte, hogyan is csattant neki a fának a griff, hogyan repesztette meg a törzsét, hogyan is szédült meg tőle a szárnyas bestia. Többre se volt szüksége Gabrielnek, földet érése után egyből felpattant, és kihasználva a szörny kábultságát, egy jól irányzott döféssel végett vetett a lény életének. S ez volt az az eset, aminek hála eldöntötte, hogy szüksége lesz valamire, amivel hatékonyan fel veheti a harcot a szárnyas szörnyek ellen, vagy éppen olyanok ellen, amik kedvelték a távolságot. S itt szerezte meg a gyűrűjét, amit a megölt griff csontjából készítettet el.
S egyik útja során vándormutatványosokba botlott, akik közt volt valaki, aki úgy táncoltatta az ostort, mint a legjobb táncosok a mátkájukat. Lenyűgözte az, ahogy használta, ahogy lecsapta az emberek fejéről az üveget, vagy az almákat, sőt, egy érmét az ujjai közül. Meg akarta tanulni a használatát, csatalakozott a mutatványosokhoz, velük tartott faluról falura, és azért, hogy velük maradhasson, cserébe elvállalta, hogy amolyan testőrféléje lesz a mutatványosoknak, segített az építkezésekben, és igazából a társulat része lesz. Nem felejtett el vajáknak lenni, időnként azokban a falvakban, ahol fellépet a társulat, ott munkát vállalt, megtisztította a környező temetőket, vagy esetleg pár idegesítő nekkertől szabadult meg. De nekik hála találkozott és kötött ismeretséget egy olyan valakivel, vagy valamivel, amire sose gondolt volna.
Egy Novigardi, magának való nemestől kaptak meghívást, aki bár ritkán fogadott vendégeket, de ha megtette, akkor a báljai egész Novigardban híresek voltak, és mindenki arról beszélt, hogy mikor is lesz a következő. Természetesen Gabriel is a társulattal tartott, nem vetette meg a bálokat, és még mindig volt mit tanulnia. S az se volt elhanyagolható, hogy néhány pletyka szerint nincs minden rendben azzal a nemessel, egyesek szerint már évszázadok óta élt ott, egyszer egy hencegő banda indult útnak, hogy kirabolják a birtokot, soha többé nem látták őket. Az első pletykát azzal magyarázták ki, hogy egyszerűen nagy a hasonlóság a leszármazottak közt, még a másodikra azt, hogy birtok őrei elkergették a rablókat, be az erdőbe, és talán a vadak falták fel őket.
Ahogy megérkeztek a bírtokra és találkoztak a házigazdával, Gabrielnek azonnal szimpatikus lett a férfi (dacára a sápadt bőrszínének). Tisztelettel beszélt a társulattal, nem volt lealacsonyító, pedig végig nézve a férfin, minden oka meglett volna rá. Jó kiállású volt, nemes arcvonások, tekintélyt parancsoló tekintet, a ruhája csak annyit érhetett, mint a társulat minden szekere, lova, mindene, és bár csak egy aranygyűrűt viselt, de az is arról árulkodott, hogy vagyonos illetővel volt dolguk.  
Megérkeztek a vendégek, és eljött a fellépés ideje, sorban az artisták, a késdobálók, bohócok, remek előadás volt, mindenki jól érezte magát. Fogyott az alkohol, és a házigazda is el volt foglalva, ez volt Gabriel számára a tökéletes lehetőség, hogy kicsit körbe nézzen, hátha megtalálja a válaszokat a pletykákra, és így lett, hamarább, mint gondolta. Mint kiderült, a házigadájuk tisztában volt azzal, hogy Gabriel eltűnt, és ott szaglászott, ahol nem kellett volna, megtalálta a borospincében a házigazda saját borát, amiben nem is bor volt, hanem állativér. Nem volt nehéz összeraknia, hogy egy vámpírral volt dolga, és nem éppen a gyengébbik fajtával. Bár az is sokat segített, hogy a megjelenése után, a házigazdája is elismerte, hogy egy nemesvámpír, de a jelek szerint nem akart harcolni, és ennek Gabriel nagyon tudott örülni, nem hitte, hogy sok esélye lett volna ellene, helyette inkább  beszélgetni kezdtek, végül kezdetben csak amolyan ismeretséget kötöttek, de Gabriel akárhányszor a környéken járt, mindig sort kerített arra, hogy meglátogassa, ha már meghívást is kapott, még ha csak formaság is volt, Gabriel kapott az alkalmon. Néhány látogatás után pedig az ismerősökből barátok lettek.

Sok-sok év eltelt már azóta, hogy elhagyta a társulatot, és az egykori fekete hajba már őszhajszálak is vegyültek, az egykor sima arcon a ráncok is kezdtek megjelenni. Régi hegek borították be a testét, ám sárga szemeiben még mindig ott csillogott az élet. Az eltelt évtizedek nem szegték a kedvét attól az élettől, amit élt, egy percre se gondolta azt, hogy jobb lett volna az, ha a családjával marad, és elvesz majd valami gazdag hölgyet, mert jó üzletnek látszik. A sors íróniája lehetett, hogy pont az mentette meg az életét, hogy kiragadták otthonról. Ugyanis nem rég tett szert a hírre, hogy a családja kihalt, legalábbis a nemesek, a fattyú ifjakról nem tud semmit, de ha jól emlékszik az apja természetére, akkor biztosan akadhat egy pár fivére. De mind ez már nem számított, szerette az életét, szeretet az úton lenni, de arra sose mondott nemet, ha meghívták egy előkelőbb rendezvényre. S hála annak, hogy évekkel ezelőtt megmentette egy gazdag, és befolyásos nemes lányát, többé nem is volt olyan nehéz bejutnia a bálokra vagy egyéb, előkelőbb helyekre. Elég volt felmutatni a fizetségül kapott gyűrűt, és a rajta lévő pecsétet, hála ennek igen csak sok ajtó megnyílt előtte. S idővel nem csak úgy tekintettek rá, mint egy kellemetlen valakire, hanem úgy, mint valaki, aki tisztában van azzal, hogy kell viselkednie, és még beszélgetni is lehetett vele. A nemesek pedig nem csak kezdték kedvüket lelni a társaságában, hanem, amikor vajákra volt szükségük, mindig hozzá fordultak, ezért lehetséges, hogy még évekkel később is gyakori vendég volt nemesi körökben, és ez a kapcsolat jót tett az erszényének is.

Húsz évvel ezelőtt örökölte meg a vívásoktató címet, miután az előző oktató elhunyt, Gabriel volt a rangidős, akire ez a tisztség rá szállt, és bár remek vívó volt, de csak névleges volt az a titulus, rég nem fogadtak már újoncokat, a számuk is megcsappant, Gabriel nyugodtan folytathatta az útját, mint vaják, bálokon vett részt, vagy éppen szörnyekre vadászott.





Példareag

Félhomály volt a teremben, a gyertyák fénye megvilágította kettejüket és az előttük lévő asztalt, a kandalóban lustán égett a tűz, parázslott a fa. Az eső halkan, de gyors egymásutánban verte az ablakot; kopkopkop, a szél hajthatatlanul támadta a fákat, amik panaszosan nyikorogtak, valahol egy farkas vonyított, majd egy újabb és újabb, s egy villámlás fénye világította be a termet, éppen csak egy pillanatra felfedve, hogy mi is rejtőzik a jótékony homályban. Nem mintha Gabrielnek erre szüksége lett volna, tudta jól, hogy mi hol van. Tudta, hogy a háta mögötti falon egy elejtett medvetrófea volt, a fej mellett két-két kard keresztben, felette pedig egy kétkezes csatabárd volt, a fej alatt pedig a kandaló. Jobbján egy üvegajtós szekrény, amiben sorban sorakoztak a porcelánok, és még néhány másik fiokosszekrény volt. Balján pedig páncélok sorakoztak, Nilfgardi, Toussainti, Redaniai, Temeriai, Kaedweni és Aedirni. Szemben pedig Gabriellel, leszámítva a vendéglátóját, Trevor grófot, ott volt a kijárat.
- Gabriel, barátom, mesélj, mi hír járja az utakat?- kérdezte egy barátságos félmosoly társaságában a vámpír Trevor.
- Sajnos sok hírrel nem szolgálhatók, az utam során inkább arra figyeltem, hogy a munkákkal végezzek. Hála a háborúnak túl sok a temetetlen test, és a ghouloknak ez eléggé csalogató volt. Mint egy annyit eszel, amennyi csak beléd fér este.- mosolygott a bajusza alatt, és lassan kortyolt a bórából, majd elégedetten ízlelgette és tette le a poharat az asztalra.- Meg kell hagynom, hogy még mindig remek boraid vannak. Toussani, ha nem tévedek. Idei évjárat?- kérdése közben kényelmesen hátradőlt a székében, az ujjait pedig összefűzte a hasfala előtt.
- Nem, nem tévedsz, valóban az volt, de az évjárat ügyében el kell, hogy keserítselek, három éves.- szélesen elmosolyodott és kivillantak a fogai, Gabrielt pedig ez az apróság már régóta nem zavarta, volt ideje megszoknia.- Igen, én is hallottam a pletykákat, hogy ezek a háborúk a legtöbbet a dögevőknek és hasonló társaiknak kedvezett, és persze a fosztogatóknak, akik nem voltak restek a testeket kizsebelni. S még egyesek engem hívnak szörnynek.- egy apróbb de annál több mindent kifejező fintor suhant át Trevor arcán.
- Ezzel nem tudok vitatkozni. Nem egyszer láttam már, hogy az emberek kegyetlenebbek tudnak lenni egynéhány szörnynél. Egy hárpia, vagy egy kikimore akkor támad rád, ha betévedsz a területére, ahogy a legtöbbet az ösztön hajtja csupán, még egy ember csak úgy, szórakozás miatt is képes ölni, csonkolni. Néha csak addig bátrak, még többen vannak, de ahogy megfogyatkozott a létszámuk, máris remegő térddel esnek el, és könyörögnek. Szánalmasnak tartom az ilyeneket, vállalják a következményeket. Ne csak akkor legyenek fő faszok, amikor a tőkeik is mellettük vannak. Már elnézést a kifejezésért.- érte nyúlt a borért, és jobbnak látta, hogy ha a kezében marad, mintsem mindig mozduljon, hogy ha szükségét érzi.
- Semmi gond, és ahogy mondod, ahogy mondod. Amikor az a pár ostoba ember is ki akart rabolni. Hiába szólítottam fel őket, hogy menjenek békével, sőt, még azt is felajánlottam nekik, hogy mindannyian kapnak tíz-tíz aranykoronát. Válaszul csak felröhögtek, eh… még ma is érzem a vezetőjük fokhagymaszagú leheletét… de bocsásd meg, eltértem a tárgytól. Khm, tehát. Csak nevettek, és úgy gondolták, hogy elveszik a felkínált összeget, és még többet is, természetesen az életemet is, de miután fajbéli adottságaimat kihasználtam, és a létszámuk rohamosan csökkent, nos, az általad felvázol jelenet játszódott le. A vezetőjük térden állva könyörgött, és össze is rondította magát, félelmében addig ment, hogy felajánlotta, hogy a szájával okoz örömet. Mondanom se kell, hogy mennyire undorítónak tartottam a felajánlást, a következő pillanatban már elválasztottam a fejét a testétől. Szerencsére a szolgálóim már több generáción át szolgálnak, így számukra ez nem volt meglepő, vagy félelmetes.- egy újabb villámlás és utána egyből a dörgés követte.
- Valahol érthető, hogy így cselekedtél, de a testekkel mi lett? Elástad őket?- Trevor pedig igenlően bólintott.- Mik a terveid a jövőre nézve, Trevor? Esetleg egy újabb bál? Újabb mutatványosok, esetleg valami más?- a mutatványosok említésére Gabrielt elöntötték az emlékek, és ezek hatása miatt egy szentimentális mosoly ült ki az ajkára. Úszott az emlékek folyójában, felidézte az akkori nyugodt, de boldog napokat.
- Még magam se tudom, de ha bált adok, akkor mindenképpen számíthatsz a meghívásra. Mutatványosok pedig… azóta, hogy itt jártatok, nem volt még olyan jó előadás. Majd ha hírét veszem valami hasonlónak, akkor megfontolom. Jut eszembe, tartod velük még a kapcsolatot?- érdeklődő fény csillant meg Trevor szemeiben.
- Egy ideje már nem. Hiszen van már annak vagy száz éve vagy több is, hogy elsőnek itt jártunk. Az akkoriakból nem élnek már, de még mindig szívesen idézem fel az akkori napokat, a gyakorlást az ostorral, az első fájdalmas ütéseket, amiket magamnak okoztam, a fellépések utáni tapsvihart, vagy éppen az ellenkezőjét, így vagy úgy, de nem bántam meg, hogy akkor hozzájuk csapódtam. Nem beszélve arról, hogy így megismerhettem sok-sok új ízt és vidéket.- hála nekik olyan sokat látott a világból, amennyi csak keveseknek adatik meg.
- Oh, én balga, nézd el nekem, igaz, hogy a vajákok tovább élnek egy átlagos embernél, de még néha mindig hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mi, vámpírok máshogy érzékeljük az időt, mint ahogy ti. De hagyjuk is, miért nem meséled el, hogyan is tettél szert arra a gyűrűre? S nem, nem a csontra gondolok, hanem arra, amelyiket attól a bizonyos nemestől kaptad.- sejtelmesen elmosolyodott, szemeiben kíváncsi és játékos fény keveréke csillant meg. Gabriel pedig megadóan sóhajtott.
- Legyen hát, úgy is sok év eltelt már azóta, hogy megtörtént. Tehát.- megnedvesítette a torkát némi borral.- Az egész úgy kezdődött, hogy kaptam egy diszkrét felkérést, miszerint egy környékbeli nemesnek segítségre van szüksége, mert a lánya minden éjjel szőrén és szálán eltűnik. Valami átkot sejtettek az ügy mögött, és nem akarták, hogy kiderüljön, csorba essen a család hírnevén. Természetesen a fizetség mértéke miatt vállaltam a munkát, és jobbnak is hangzott, hogy a környező mocsárban, térdig gázoljak a vízben, miközben vizibanyákra vadászok. Tehát, ott tartottam, hogy elfogadtam a felkérést, kezdetben pedig megkértem, hogy hagyjanak kettesben az ifjú hölggyel. Meg kell jegyeznem, hogy kevés hozzáhasonló szépséget láttam. Lángvörös haj, porcelán bőr, pisze kis orr, aprócska szeplők, feszes, és telt keblek, kerek fenék, egy szóval, egy igazi szépség. Rákérdeztem, hogy esetleg tudja-e, hogy merre keveredik el az éjszakák során. De persze a válasz csak egy zavarban lévő kacaj, szemlesütés, és az, hogy nem. Ez volt az a pont, ahol gyanús lett az egész, és az, hogy valamit éreztem rajta, nem női parfüm volt az, valami más. De egy időre annyiban hagytam a dolgot.- újfent kortyolt egy keveset.- A birtokon néztem körbe, hátha találok valami gyanúst, és találtam is, az az illat, amit a kisasszonyon is éreztem. Követtem hát, és az egyik szolgálóhoz vezetett. Pontosabban nem egyhez, hanem háromhoz egyszerre. Amint megláttak már iramodtak is volna a dolgukra, de elég volt annyit mondanom nekik, hogy vagy nekem mondják el, hogy miért van az illatjuk a ház urának az egy szem leányán, vagy majd az úrnak. Hamar megeredt a nyelvük. Mint kiderült… hogyan is fogalmazzak finoman… az ifjú hölgy nem volt már olyan ifjú, és amiket leművelt… hát… khm… az nem illet egy hölgyhöz se. Bár nem kértem részletes beszámolót, de kaptam, és igaz, hogy nehéz zavarba hozni, vagy éppen pírt festeni az arcomra, de sikerült. Majdhogy én éreztem magamat mocskosnak, már csak a hallottak miatt is. És ne vess meg ezért, de egyszerűen kíváncsi lettem arra, hogy milyen is lehet az, amitől három, erejük teljében lévő ifjú csak remegő lábbal, egymást támogatva tud a szállásukra jutni. Természetesen nem használtam fel a tudásomat arra, hogy megzsaroljam, marad a kíváncsiság. Felkerestem hát az ifjú hölgyet, és a tudtára adtam, hogy nincs átok, hogy tudom az egészet, persze megrémült, és kérlelt, hogy ne mondjam el az apjának, de nem tudta, hogy mi van vele, minden este érzi a vágyat, és nem bírja kielégíteni magát. Úgy gondoltam, hogy talán egy diszkrét varázslót keresek, aki tud segíteni ebben, vagy egy alkimistát, aki tud adni valami főzetet, ami csökkenti a vágyát. De alig, hogy kiléptem, az anyja elkapott, és egy félreeső kis zugba rántott, ahol elmondta, hogy mégis csak egy átokról volt szó, amit még régen szórtak a családja nőtagjaira. Elmondta, hogy csak úgy lehet megtörni, hogy ha valaki egész nap hál vele, így megtörik majd az átok. A férjének sose mondta el, még előtte megtörték az átkot, az első férje, aki sajnos végkimerülésbe halt meg. Újraházasodott, és amikor terhes lett, remélte, hogy a gyermekükön nem fog majd az átok, de tévedett, amikor belépett abba a korba, jelentkeztek a tünetek. Tudtam, hogy mit akar majd kérni, és meg kell mondanom, hogy a hallottak miatt, inkább meztelenül, fegyverek nélkül mentem volna nekker fészket takarítani. De a munka az munka, azért, hogy ne szóljak a férjének, cserébe annyit kértem, hogy beszerezhessek némi főzetet. Úgy éreztem, hogy szükségem lesz rá, hogy bírjam az iramot. Az apának annyit mondtam, hogy azonosítottam az átkot, és ahhoz, hogy megtörjem, egy napot el kell töltenem a lányával, egyedül, egy bezárt kriptában, és mindegy milyen hangokat fognak hallani, nem nyithatnak be, vagy a szertartásnak vége lesz.- Trevor hangosan felnevetett, Gabriel elsőnek csak forgatta a szemeit, majd mosolyogni kezdett, majd vigyorogni, utána kitört belőle is a nevetés, csak nevettek, majd egyre csendesedtek, végül folytatni tudta a történetet.- Elfogadták a feltételeimet, bár az anyját leszámítva mindenki furcsálta, hogy egy ing, nadrág és az italt leszámítva minden nélkül megyek be, éjfélkor pedig én és a hölgy bevonultunk egy ablaktalan szobába, magunkra zártuk a szobát, és ahogy elfordult a zárban a kulcs, úgy nyomtak a falnak, követelőző nyelvecske fúrta be magát a számba, apró, finom kis ujjak keresték az utat az ingem alá, amikor pedig nem talált, egyszerűen letépte rólam. Szavamra, kicsit tartottam az egésztől, és amilyen izgalmasnak indult, idővel már elgondolkoztam azon, hogy ezt nem fogom bírni fasszal, már bocsánat, hogy ezt kell mondanom, de így igaz. Azt se hagyta, hogy az italomat felhajtsam, kis híján ottmaradtam, éppen csak vizet tudtam inni, nehogy kiszáradjak. De végül, valahogy sikerült, magam se tudom hogyan, de megtörtént, túléltem. Remegő lábbakkal, szakadt inggel, kócos hajjal, vagy talán tépett is volt már, kikarmolt háttal, harapásnyomokkal tarkítva botorkáltam ki a szobából, át a legközelebbibe, ahol végre kialudtam magam. Két napig, és amikor felkeltem, a ház ura egy hatalmas mosollyal fogadott, elmondta, hogy a lánya nem tűnt el, sőt, mintha kicserélték volna, olyannyira hálásak voltak, hogy a fizetség dupláját adták, és a gyűrűt is, ami megnyitott megannyi ajtót előttem. Bár hozzátették, hogy néha már azt hitték, hogy valami démonnal viaskodok, olyan üvöltések jöttek ki a szobából. Khm… annyira még nem voltam zavarban, mint akkor, nem mentem bele a részletekbe, inkább távozásra adtam a fejemet, főleg azután, hogy a kedves anyuka félrehívott, és felajánlotta, hogy esetleg a biztonság kedvéért, csak menjünk biztosra, próbáljuk hogy, róla is leveszem az átkot, még ha nyoma sincs már évek óta. Menni alig bírtam, de percek múlva már a lovam nyergében ültem, és vágtattam, minél messzebb onnan. Később megtudtam, hogy az ifjú nemes kisasszonyból jóravaló feleség lett, és boldog anya, többé nem járkált az éjszaka sehova. De egy ideig én se arra. Ez lett volna a története annak, hogyan szereztem a gyűrűt.- kiitta a pohara tartalmát, majd Trevort figyelte, akinek olyan széles volt a vigyora, hogy azt lehet hinni, hogy körbe fút az egész fején.
- Barátom, nem gondoltam volna, hogy ez a történet a gyűrű mögött. De izgalmasabb, mint ha egy sárkánytól mentetted volna meg.- nevetett Trevor.
- Elhiheted nekem, hogy attól a harctól se lettem volna annyira kimerült. De ne haragudj, azt hiszem, hogy elteszem magam holnapra, reggel korán szeretnék indulni, vár rám néhány munka, és lassan itt a Tél, ideje lesz hazatérni, és kitelelni. De ahogy olvad a hó, ígérem, hogy meglátogatlak, és folytatjuk ott, ahol abba hagytuk.- bocsánat kérően mosolygott Trevorra, aki egy apró biccentéssel jelezte, hogy megérti.
- Jó éjt Gabriel.
- Jó éjt, Trevor, köszönöm a vendéglátást.- köszönésként biccentett Trevornak, aki viszonozta a gesztust, Gabriel pedig hamar a szobájában kötött ki, és bár hamar elnyomta az álom, biztos volt abban, hogy mikor felkel, a lova már kész lesz az útra, és bőven lesz útravalóra is csomagolva.
.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kökörcsin

avatar

Hozzászólások száma :
22
Reagok száma :
5
Join date :
2018. Sep. 15.
Tartózkodási hely :
Úton

TémanyitásTárgy: Elfogadva!   Csüt. 29 Nov. - 11:04




Kedves Gabriel!


Elfogadva!


Azt kell, hogy mondjam, tán még sose találkoztam olyan vajákkal, aki nem csak fojtólidércekre és lesikre vadászik minden bokorban, és ezért még tisztelet is övezi, nem csak megvetés - de ráadásul még művelt is!
Bár az is igaz, hogy már az első pillanattól kezdve nem éppen átlagos a történeted - elképzelni sem tudom, hogy van-e olyan Meglepetésgyermek, aki örül annak, hogy elrángatják otthonról azért, hogy esetleg véletlenül túlélje a vajákiskolák kiképzését, majd otthagyja a fogát mondjuk egy griffel folytatott harcban...
Ehhez képest te beleröhögtél a Végzet képébe, és közölted vele, hogy márpedig te jól fogsz szórakozni ebben az áldatlan életben is - és bravúros módon sikerült! Ha valakire, akkor rád igaz, hogy a józan ész többet ér minden erőnél.
A történetedet igazán jól esett olvasnom, és remélem, egyszer majd keresztezik egymást útjaink, hogy ha másra nem, legalább egy jó palack Est Est-re meghívd ezt a szegény trubadúrt - cserébe beavatlak zseniális műhelytitkaimba stilisztika terén, sőt, még balladákat is fogok zengeni hőstetteidről! (Főleg arról az elátkozott nemesleányról, hogy a nyakad nyúlna meg, te szerencsés kurafi, már ne is haragudj, de még ha bele is gebedtél volna ebbe a nemes feladatba, azért micsoda gyönyör lehet már formás, forró combok ölelésében kilehelni a lelked...! Megérne egy költeményt, az biztos!)
Nem is tartóztatlak tovább, foglald le az avatarod, és vedd a nyakadba ezt a sokat hányattatott, de mégis keserűen gyönyörű világot!

- Kökörcsin Mester

Avatarfoglaló

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Gabriel Montbel
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
World of Witchers ― and other nightmares :: Karakteralkotás :: Tagjaink :: Vaják-
Ugrás: