Auberon Muircetach
|
Becenevek:
Égerfakirály, Laeroth Genleth
Életkor
Pontosan nem tudni, de több, mint 650 év.
Látszólagos kor
Harmincas évek.
Csoport/faj
Aen Elle
Foglalkozás
Aen Saevherne, Aen Elle-k királya
|
Különleges képességek/faji adottságok
Hosszú élete ellenére Auberon nem felejtettel művelt maradni és több irányban képezni magát. Remekül sakkozik, ennek köszönhetően kiemelkedő stratéga. De, nem ezek vagy gyors tanuló, alkalmazkodó adottsága teszi őt különlegessé, még csak nem is páratlan kardforgató technikája. Sokáig lehetne sorolni az évek szorgos munkája alatt el tanulható képességeit, ám sokkal inkább attól válik még egyedibbé saját fajtájának képviseletében, hogy egyike azon kevés mágiahasználóknak, akiket Aen Saevherne-nek neveznek. Némi alkímiai és mágikus tudástól eltekintve ez annyiban járul hozzá önnön sajátságosságához, hogy orákulumi, profetikus erővel rendelkezik. Mindezen felül az Ősi vér kutatásában is jóval előrébb jár, mint egy olyan szokványos mágiahasználó, aki ezzel foglalkozik. Számtalan tehetsége közül talán ezeket volt érdemes kiemelni.
Jellemrajz
Jelleméről vajmi keveset tudni igazán. Klisé lehet t’án, de egyes helyeken kifejezetten ritkaság a tisztelettudás és a türelem. Ezzel a kettővel ő maga szerencsére rendelkezik. Tudja mit jelent valódi tisztelettel s alázattal fordulni máshoz, mi az igazi kötődés valaki iránt, hiszen egyetlen gyermekét is oly’ mértékben részesíti ezekkel mind a mai napig, hogy hosszú, évszázados gyász után nemhogy megfeledkezett róla, de még most is intenzíven él benne. Hosszú életének köszönhetően végtelen türelemmel bír, ami hasznos nem csupán hadászatban, de a hétköznapokban is. Hiszen ennek köszönhetően jól uralkodik önnön érzelmein és emiatt bár zárkózottnak tűnhet, valójában hasznos mivel így nem cselekszik meggondolatlanul és ellenérzéseit egy bizonyos fokig képes legyűrni. Ám, mindez ne tévesszen meg senkit. Mérhetetlenül haragszik az emberi fajra, mely nem múlt el évszázadok alatt sem, így könnyen lehet, egyes szituációkban igenis hangot ad nemtetszésének. Erősen ellenzi a fajok közötti keveredést, melynek ugyan több oka is van, egy kimagaslik közülük és egyszerűen nem tud megbocsátani miatta. Ebből adódóan bár vannak dolgok, amiket Auberon megtűr és talán nem is egyszerű kihozni a sodrából, azt nem szabad elfelejteni, hogyha megsértik vagy igazán feldühítik akkor nem bocsát meg. Nem felejt és lelki sebei t’án sosem gyógyulnak meg úgy, mint általában egy ember esetében. Valóban, úgy tűnhet valódi, mély érzelmeit önmagába rejti ez nem jelenti azt, hogy szívtelen lenne. Épp ellenkezőleg.
Nem áll tőle távol a társalgás és bár nem kenyere a füllentés, könnyen lehet nem oszt meg mindent a másikkal. Emiatt magának valónak gondolhatja őt, akivel találkozik és meglepődhet azon milyen könnyedén és egyszerűen közöl dolgokat a legváratlanabb pillanatban. Olyanokat is, amiknek semmilyen kapcsolódási pontjuk nincs a korábbi témához. De, nem szeszélyes! Határozott, tudja mit akar még ha olykor kissé sok időbe is telik neki véghez vinni.
Noha, egy uralkodóról beszélünk — ki ráadásul igen sok évet megélt fajához képest is és a dolgok nagy részét nem csupán kipróbálta vagy elsajátította, de emiatt unalmasnak is tartja — kevés újdonságot szolgáltat számára a világ. De mindettől függetlenül nyitott az új ismeretek felé. Mi több, olyan dolgok irányába is el lehet terelni a figyelmét, amiket más abszurdumnak gondolna. Lássuk be, nem mindennapi, hogy egy előkelő pozícióban lévő felnőtt személy buborékfújással mulassa az időt a zene, a tánc és olvasás mellett.
Megjelenés
Olvadt ólomszín szempár pillant bele a tükörbe. Végigméri a hosszú, keskeny arcot, melyen az erőteljes járomcsont soványabb hatást kelt. Ívelt szemöldökei hamuszínben emelkednek ki a sápadt bőrön. Hosszú, egyenes orra se nem túl kicsi se nem túl nagy. Éppen megfelelő az alatta elhelyezkedő széles, vékony ajkaknak. A sima archoz erős, jól látható állkapocscsont tartozik. Mindezt váll alá érő, hátrafésült szürke haj keretezi, melyben olyan sűrűn találhatóak hószín tincsek, hogy nem tudni melyik árnyalat a dominánsabb. Teljességében az arc ugyan nem túl húsos, de nem is kellemetlen látvány. Jóképűnek lehetne nevezni, még fiatalosnak is, ha az életerő nem tűnt volna ki belőle. S így, hogy alig akad benne szín visszatükröződik benne az a sok száz leélt év.
Lejjebb vándorolva a tekintet végigjár a test egész alkatán. Ugyan kifejezetten magas, 198 centiméter is meg van, nem egy széles alkat. Kifejezetten szikár és fiús, mintsem érett férfi érzését keltené. Nem süt le róla sok izom vagy erő, ám a kisugárzása, mint az örökkévalóság hidege és ez igen riasztó lehet mások, legfőképpen idegenek számára. Világos bőre már-már a holtakat idézi mely rásegít a járó élettelen jelző leírásához való hűséghez.
Viselete változó, ám alapvetően selyem és más finom holmi megszokott az ő esetében, rétegzetten. Hosszú szárú csizmában jár, egyedi, díszes tünde karddal. Több gyűrűt is visel, így ha a kardja nem lenne elegendő a személye beazonosításához, akkor azok alapján egy tájékozottabb illetőnek sikerülhet eme feladat. Ám, erre az esély igen csekély, hiszen nem sok élő van, ki találkozott egy másik világ azaz Tir Ná Lia urával.
Előtörténet
Hirtelen ült fel s kapott levegőért. Tüdeje megtelt egy erdő illatával valamint némi füst szaggal és ő heves köhögésben tört ki. Úgy érezte, mintha hosszú idő után először kapott volna oxigént, mely megporosodott szervét kitakarította. Kicsit sem lehetett kellemesnek nevezni ezt az érzést és még annál is kelletlenebbül esett számára a belé nyilalló fájdalom hasi tájon. Arcának vonásai eltorzultak, egyik kezével oda kapott, míg a másikkal próbált megtámaszkodni a fűben, melyet egyre homályosabban látott. Fulladozva kapdosott levegőért, miközben a föld felé fordult. Végül eszméletét vesztve esett vissza.
Súlyosnak érezte a légzést, erre ébredt. Újfent magához tért és az első, ami eszébe jutott az a rémület volt. Átjárta testének minden porcikáját, bele vágott elméjébe, mint egy tűszúrás. Képként hasított tudatába utolsó emléke s gondolata. Ott ült a széken, gyenge volt és érezte a halál jeges leheletét arcán. Fel akart ülni, de nem tudott. Túl gyenge volt ahhoz, hogy testének izmai engedelmeskedjenek. Makacsul küzdeni akart, felkelni a kemény földről és elindulni, noha nem tudta volna megmondani hová. Így hát hanyatt feküdve maradt és mielőtt ismét elaludt volna még elsuttogott egy nevet. Egy nevet, melyhez az arc ott lebegett előtte, mint utolsó emlékkép eme világról:
Zireael.
Füst szállt fel előtte a magas ég felé. Fák lombjain át a csillagos eget bámulta. Nem mozdult, nem tudott s még csak nem is nyöszörgött. Pár perc, ennyi ideig volt magánál. Ám, mielőtt újra lehunyta volna elnehezült szemhéját a sötét égboltot kémlelve a világító pontokat leste. T’án egy hullócsillag is elrepült szeme előtt.
Nehezek voltak a pillái, sokáig tartott mire ki tudta nyitni őket. Gyengének, kedvtelennek érezte magát, testét súlyosnak. Oldalra fordítva fejét látott egy alakot, ki nem messze tőle meleg tűznél üldögélt. Homályos volt, nem tudta kivenni ki vagy miféle szerzet lehet, de még csuklyája milyenségét sem. Időbe telt mire tekintete kitisztult, ám ez sem segített sokat. Szólni akart, ám egyetlen hang, annyi nem jött ki torkán. Nyelt egyet, majd váratlanul felköhögött. Erre oda kapta fejét az ismeretlen és még ekkor sem lehetett tudni ki vagy micsoda ő, de mindenképpen két lábon járt. Oda sietett hozzá és vízzel kínálta.
— Meg… — hangja halk volt, erőtlen, nehezére esett szólni —
…meghaltam?— Ilyennek képzeled a túlvilágot?! — torz hangjáról nem lehetett megállapítani férfi-e vagy nő, így az idegen továbbra is meg maradt a maga rejtélyességében —
Megmentettelek... Laeroth Genleth.— Lae… Lae… Laeroth… Gen… Genleth?! — s azzal ismét elvesztette eszméletét a férfi.
— Aggódtam, hogy nem maradsz életben. — ébredt fel az ismeretlen hangjára nehézkesen. Már nem a földön feküdt, hanem hátát egy fának döntve ült közelebb a tűzhöz —
Rohamaid voltak. Az egyiknél a frászt hoztad rám, majdnem belehaltál. — döbbent tekintet láttán elhallgatott egy pillanatra —
Nem emlékszel?Fájdalmasan villant be ekkor néhány kép. Üvöltött, dühöngött, vergődött, magába fordult, fújtatott, erősen verejtékezett és közben halálosan gyengének érezte magát. Lázasa volt, melege és mégis fázott.
— Hmph. — próbált nyöszörögni valamit válaszul az időközben ismét hátat fordított alak felé.
— A fisztek függőségből való felépülés sem gyors, pláne méreggel keverve. Hatalmas szerencséd van, hogy élsz még. Bár, ahogy nézem még rengeteg időre lesz szükséged a tényleges felépüléshez. Egy darabon még itt leszek, csak pár napig. Utána mennem kell, már így is tizenkét napja az incidensnek. Hiányolni fognak, ha még nem tették. — ekkor ismét felé fordította fejét —
Egy kis csomagot azért itt hagyok, hogy ne üres kézzel indulj útnak. Nem azért ápoltalak, küzdöttem a lázaddal meg a kitöréseiddel, hogy miután megszűntek az elvonási tüneteid éhen halj. — azzal felállt és egy tányérral odament hozzá, leguggolva nyújtotta át a fából készült edényt —
Tessék. Egyél pár falatot.— Miért… miért segítesz? — nyúlt lomhán, erőtlenül az ételért. Választ nem kapott csupán egy ’hmph’ hangot. Ez után többször volt tudatánál, mint az előtte való napokban, de még így sem szívódott fel rendesen a szervezetébe került méreg. Az emlékei lassan kitisztultak és három nap múltán már lábra is tudott állni. Igaz, sokat kereste egyensúlyát és minden lépésért meg kellett küzdjön, de végül kardjával és egy tarisznyával elindult egy idegen földön, idegen irányba immáron teljesen egyedül. Fájdalmai nem szűntek meg, ám semmi sem lehetett olyan erős, mint a düh az áruló felé.