Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
- Tolvaj! Fogják meg, tolvaj! Bíbic olyan hosszan és választékosan káromkodott, mint még talán soha, és egészen biztosan büszke lett volna magára, amiért ilyen terjedelmes és ízes szitok-szóláncot sikerült kikanyarítania - ha éppen nem az ő sarkában loholt volna a fél carcano-i kikötő. Hogy miféle úton-módon keveredett el Soddenbe, azon belül is Carcano városába, megérne egy külön mesét, ahogy az is, miként tett szert a karjaiban tartott, egy nagyobb vekni kenyér méretével bíró, jól megtömött pénzeszsákra. Tagadhatatlan, hogy ez a tisztes méretű, fényesen csillogó tallérokkal teli zsák, pontosabban az egyik csücskén található, ujjnyi hosszú szakadás volt az oka annak, ami miatt egyáltalán észbekaptak a matrózok és kereskedők, hogy nem csak a kikötői, cinkelt kockával játszó anyaszomorító kopasztotta meg őket, hanem magát a kockabajnokot is ott helyben kirabolták, mikor már a gatyájukat is elnyerte az ellenfeleinek. Legalább is még éppen az előtt vették észre a földön elpotyogtatott érméket, amik a zsákon levő lyukon át estek ki, hogy tömegverekedésbe torkollt volna a hamiskockással vívott párbaj - és így sajnos-szerencsére azt is észrevették, hogy a csillogó tallérok vonala egyenesen egy vöröshajú, alig tizennégy, de inkább tizenhárom évesnek tűnő fiúhoz vezetett, aki vígan fütyörészve lóbálta hátán zsákmányát, abban a biztos hitben, hogy annak csengő tartalma biztonságban van a zsákban. Hát, tévedett. Ember ilyen sebességgel még nem rohant végig Carcano belvárosának utcáin, mint a fiú, karjában a pénzeszsákkal, annak mindkét lyukas végére rámarkolva. Befordult egy sikátorba, és mivel egy asszony éppen kilépett az egyik ház ajtaján, majdnem felborította a sikoltozó fehérnépet, ahogy berohant a házba üldözői elől. Átfutott két szobán, egy konyhán, majd kibucskázott egy hátsó ajtón, és már éppen fellélegzett volna, amikor az udvarra berontott az egyik üldözője, és már üvöltötte is az ismerős szöveget: - Tolvaj!! Elkapni!! Berohant egy másik házba, éppen kikerült egy halálára rémült férfit, átugrott egy tátott szájjal bámuló, öt-hatévesforma kölyköt az egyik szoba közepén, majd a nyitott ablakon át kiugrott az utcára. Pár sarokra lehetett a városi piactól, és éppen egy hordókészítő manufaktúra mellett sikerült földet érnie, úgy kapaszkodva a pénzeszsákba, mint az életébe. Fújtatva feltápászkodott, majd anyázott egy sort az útját álló hordóhasú hordókészítőnek, de mivel mögötte és oldalról is beérték az üldözői, előtte pedig a megtermett méretű mesterember állta el az utat, kínjában az ablakpárkányra, majd onnan a Hordóhas melletti hordóra ugrott, majd ugrott helyben még egyet, mielőtt az igen paprikás hangulatú férfi elkapta volna a lábait. Ezt követően egy zseniális ötlettől hajtva felugrott a férfi vállára egy lábbal, majd onnan az egymás mellé pakolt, valószínűleg a vásárra szánt hordók felé vetette magát, pár rúgással felborítva az összeset, amik így legalább egy kicsit eltorlaszolták az utat közte és az üldözői között. Ő maga viszont igen szerencsétlenül érkezett egy álló hordóra, és ahelyett, hogy az megmaradt volna alatta, oldalra dőlt, majd felborult, ő pedig kétségbeesetten próbált minden erejével állva maradni az elgurulni készülő hordón… Csakhogy az utca éppen eléggé lejtett ahhoz, hogy minden hordó, beleértve azt is, amin Bíbic egyensúlyozott, lassan, majd egyre gyorsulva elinduljon lefelé a piac felé. - Basszamegbasszamegbasszameg…! - kiabálta a kölyök, miközben próbálta a hordó gurulásánák tempójában kapkodni a lábait, és meglepő módon nem csak ez sikerült neki, de még az üldözői is lemaradtak mögötte, felbukva a többi hordóban. Sikítozva és ordítozva tért ki az útjából mindenki, de ő is épp olyan hangosan, ha nem hangosabban süvöltve gurult végig a főutcán, majd beszáguldott a piacra, és csak akkor tudott végre megállni, amikor frontálisan ütközött egy fakarám kerítésével, ami a lendületnek köszönhetően ki is tört - de a hordóból is csak pozdorja maradt az ütközést követően. Bíbic még éppen előtte ugrott fel, művészi ívben átrepült a kerítés felett, még röptében bukfencet vetett, és bár azt az izgalomtól nem vette észre, hogy a pénzeszsák egész egyszerűen szétszakadt, azt már ámulva figyelte, ahogy a napfényben csillogó aranytallérok szerteszét repültek a levegőben. A landolásra eszmélt fel, ugyanis koránt sem volt olyan sima, mint ahogy azt még a hordón futva gondolta, hogy lesz: ugyanis akkora lendülettel zuhant talpra, hogy rögtön ki is csúsztak alóla a lábai, és seggre esett. - A kurva élet... - sziszegte, ahogy nyekeregve próbált feltápászkodni, és csak ekkor vette észre, hogy egy hófehér paripa előtt sikerült földet érnie a karámban.
őségben gazdag volt a vásár, ahová erőszakkal citáltak be egy vadmént. Alig pár nappal ezelőtt sikerült kötélre kerítenie egy férfinak és bandájának, akik nem éppen a mintapolgári életet részesítették előnyben. A ló vékony, de izmos volt és kecses. Teljesen, hibátlanul fehér és szőrének majdnem minden második szála hamuszín-szerűen csillogott a napfényben, amitől igazán egyedi megjelenéssel bírt. Ám, nem az egyedi mintázata miatt volt érdemes figyelni rá, sokkal inkább a története volt izgalmakkal teli, ugyanis ez a példány nem egy egyszerű szelídíthetetlen hátas, hanem egy elátkozott Aen Elle. Azok között sem egy névtelen képviselő, de az már csupán részletkérdés. Noha, pont az átok miatt képes volt beszélni, nem tette és nem is tehette, mert a végén még nagyobb slamasztikában találta volna magát — különösen a kapzsi társaság miatt —, mint amekkorában éppen volt. Kezdett fáradni, hiszen napok óta próbált különféle módokon kiszabadulni kötélbörtönéből, a béklyóból amit ráaggattak, sikertelenül. S most, hogy beértek a közeli város terére a sok gazdag portéka mellett őt is felajánlották jó pénzért. A nagyobb szórakozás kedvéért fogva tartói felajánlották, hogyha valaki megüli a vadmént, akkor ingyen elviheti és elengedi az egyébként borsos árat amit kitűztek rá. Éppen emiatt akadt jószerével vállalkozó kedvű egyén, mindenféle szerzet feltette épp testét a jutalomért, melyet nem volt egyszerű alázatra bírni. Nagy volt a zsivaj körülötte, már fáj a feje tőle hiába próbált ő is harsányan hallatni állatias hangját, fenyegetőnek tűnni, nem hatott meg vele senkit se így, se úgy. Toporzékolt, rúgkapált, néha még oda is harapott. Rengeteg dolog idegesítette, dühített és az egyébként nyugodt és ráérős természetű Auberon-t igazán megvadította a szituáció amelybe került. Egyre elvetemültebb ötletei támadtak a szabadulása érdekében és már-már önmagából egy kis szeletet is hajlandó lett volna feltenni az áldozati oltárra, csak legyen vége a lármának és a megalázásának. S mint valami isteni közbeavatkozás, a tömeg egyszeriben eltűnt az egyik oldalt. Vagy hordók gyűrték maguk alá őket vagy ezt elkerülvén ugrottak félre mígnem egy fiú, aki az egyik tetején egyensúlyozott neki vágódott a fakerítésnek és berepült a karámba melyben a fehér ló és egy éppen azt meghódítani vágyó férfi tartózkodott. Az Aen Elle érdeklődve fordította fejét a lábai előtt ülő fiú és a megnyílt lehetőség felé, füleit hegyezve mérlegelte a romokkal tarkított utat és ezt a pillanatnyi szünetet használta ki a pár lépérnyire lévő férfi. A kötélből készült kantár felé kapott, erősen belecsimpaszkodott és vészjósló hangokat préselt ki fogai között. A rémülettől két lábra magasodó lény harsányan csattant fel, kapálódzott és mikor letette mellső patáit majdnem agyon taposta az odatévedt fiút. Fejét rángatva fordította farát a fenyegető férfi felé, majd akkorát rúgott, hogy a karám épp része alig bírta felfogni a túlsúlyos embert. Patáival toporzékolt még egy pillanatig míg nem látta a hordók romjai között egyre közeledő alakokat, akik bizony nagyon dühösek voltak. Talán maga sem tudja miért, de szájával a fiatal felé nyújt, nagyra tátotta azt, hogy beleharapjon ruhájába és hátára segítve őt neki iramodhasson. Ha időközben nem ellenkezett volna túl nagy hévvel, még azelőtt nekiindult vágtatva többeket felborítva, hogy a fiú stabilan megkapaszkodhatott volna. Ha leesik azaz ő baja, de Auberon-nak nem volt tovább maradása és a csőcselék egyre nagyobb feszültségének eredményét nem szerette volna ott kivárni.
Amikor Bíbic szerencsésen - ámbár hátsó felét meglehetősen fájlalva - földet ért a fehér paripa előtt, nem sok ideje maradt felmérni a helyzetet. Az érdeklődve rátekintő hátas mellett észrevette a lovat megülni tervező, nagydarab férfit, aki mindeközben megragadta a kantárat, s hörögve-morogva kísérelt meg az állat hátára kerülni - próbálkozását azonban a mén meglehetősen nehezményezte. Bíbic éppen hogy csak időben ugrott el a felágaskodó paripa lábai alól egy kiáltás kíséretében, mielőtt még a ló agyontiporta volna - majd egyúttal sebesen fel is kecmergett a földről. Egy gyors pillantással s némi lemondással adózott még a sárba hullott aranytallérok gyűrűjének, de ennél többre nem maradt ideje, ugyanis amíg a fehér paripa önkényes lovasának lerúgásával volt elfoglalva, őt magát a ló valószínűsíthető kupece találta meg, kinek paprikavörös feje arról árulkodott, hogy a hangulata sem kevésbé paprikás. - Te zsivány! Te akasztófáravaló kis szukafattya, ide gyere, különben--- - ennél tovább azonban nem jutott a szitkozódásban, ugyanis Bíbic nemes egyszerűséggel a képébe hajította a szétszakadt zsákot, ami még a kezében volt, majd ezt a lélegzetvételnyi lehetőséget kihasználva gyorsan elkémlelt a karám és néhány hordó maradványai mögött dühödten és ordítozva közelítő üldözői felé. Vágott egy fintort, és éppen abban a pillanatban fogant meg benne a gondolat, hogy a fehér paripára felkapaszkodva lógjon meg a felbőszült csőcselék elől, mikor a lókupec lerángatta arcáról a zsákot - már iramodott is volna a hátas felé, ha az állat nem előzte volna meg. Ugyanis csak annyit érzett, hogy a ruhájába kapott valami, s a grabancánál fogva húzva megadta neki a kezdő löketet és irányt, így nem telt bele két pislogás sem, és már a paripa hátán volt. Kis híja volt csak, hogy nem zuhant le róla, ahogy az állat nekiiramodott, minek okán sem ideje, sem lehetőség nem volt sok mindenbe kapaszkodni - jobb híján a mén sörényébe kapott, s valami egészen csodával határos módon nagy nehezen sikerült megmaradnia a ló hátán, amint amaz nekiiramodott. A paripa kivágtatott vele a karámból, a piacról, ledöntve a lábukról bárkit, aki az útjukba próbált kerülni, a felhergelt tömegből pedig tematikájukat tekintve igen vegyes, hangerőben azonban egymást túlszárnyaló üvöltések hangzottak fel, leginkább egyszerre: - Vandál! - Fogják meg! - A lovam, a gyönyörű lovam! - A hordóim, ripityára törte az összeset! - Kiraboltak! - Meggyilkoltak! - Tolvaj! - Lókötő! - Utána! - Ne hagyjátok meglépni! - Félre az útból! - Lovat, te szukafattya, hozzatok lovat! - Papot, hívjatok papot! - Lóra, ti szerencsétlenek, utánaaaaa! Bíbic a kantárba kapaszkodott, de hamar még előrébb csúszott, s a ló nyakára hajolt, miután hátrapillantott üldözőikre, s bár így is sebes tempóban ügettek végig az utcákon egyre inkább ki a városból, a nyomukban ott loholt a felbőszült tömeg, ki lovon, ki gyalog, bármilyen fegyverrel, amit hirtelenjében fel tudtak kapni - lett légyen az kard, fejsze, kapa, vagy éppen seprű, esetleg egy hordódeszka. - Hó, jobbra! - kiáltotta egy útkereszteződésnél, és próbálta a kantárat húzva irányítani a lovat, hogy a nyugat felé kanyarodó, Armeria városa felé vezető, széles út helyett a keleti irányba tartó, erdőségbe vesző ösvényre térjenek rá. Újból hátranézett, majd elkáromkodta magát, mikor látta, hogy üldözőik nem hogy feladták volna a hajszát, csak még dühösebben üvöltözve vágtáztak utánuk hátasaikon, némi lemaradással. - Azt a mocskos kurva anyjukat, az erdőben lerázzuk őket! - mondta a paripának. Eszébe jutott egy ötlet, hogy ha sikerülne akár csak fél percre eltűnniük az üldözőik szeme elől, gond nélkül átváltozhatna akármilyen állattá; rókává, farkassá, medveboccsá, őzgidává - nem, nem, őzgidává mégsem, semmiképp sem - vagy vadcsikóvá, és máris mindketten könnyedén tovagaloppozhatnának a csőcselék elől…
hogyan csak lábai bírták eredt neki a város utcáinak. Hosszúra nyújtott léptekkel vágtatott végig, majd engedett az időközben hátára került ifjú unszolásának és a megadott irányba tért le. Futott amilyen gyorsan az lehetséges volt, de Auberon nem volt már egy mai csikó és egy ideje küzdött már az őt megülni próbálókkal, ráadásul alkalom adtán némi görcs és fájdalom is megtalálta útját hasának mélyébe, mely kifejezetten hátráltatónak bizonyult jelen helyzetben. Szerencsére a fiú súlya elenyészőnek számított. Szerencsére. Miután elhagyták a város határát és a házak kezdtek eltűnni fák magasodtak fölébük. A fehér hátas egyenesen belevetette magát, füleit hátra csapva fújtatott megállás nélkül, fejét lassan egyre magasabbra emelve az erőltettem iramtól miközben mögöttük szüntelen ott dobogott más lovak patájának hangja. Sűrűn csapdosták ágak, egyszer majdnem térdig hajtotta fejét, hogy ne vakuljon bele egy ág verésébe, ám kisebb gondja is nagyobb volt ennél ugyanis a világ elhalkult körülötte. Dobhártyájában ott lüktetett minden egyes lélegzet vétele. Mély levegő vétel követ egy másikat. Nagy izom kötegek mozdulnak, erőt fejtenek ki, energiát emésztenek fel és a hosszúra nyújtott léptek zaja eltompul. Paták verik a földet, kimarnak a talajból, de ő csak a légzését hallja. Be… ki… be… s ismét ki. Fülében ott áramlik a levegő, melyet tüdején átjárat mintha csak egy robbanás süketítette volna meg. Az erdő sűrűje teljesen összefolyik szeme előtt. Zöld zölddel, a színek elmosódnak és a következő, amit érez egy vastagabb ág éppen patája felett ütközik neki lábának s több se kellett neki, hirtelen hagyta el torkát egy sikoltó nyerítés miként előre bukfencezve egy hatalmasat esett. Lovasa lerepült szőréről, ő maga is csupán a csodának köszönheti, hogy nem lett komoly baja. A lovasbalesetek igen durvák és komolyak tudnak lenni, bármelyik pillanatban megkövetelhetnek egy életet vagy arra ami hátra marad megnyomoríthatnak. Észre sem vette, már vágtázás közben is egyre lassabban bírta az iramot. Bár, mentségére szóljon, nem egy mai született teremtmény. Szapora lélegzetvételeit próbálta kontrol alá hajtani ahogyan ott feküdt a földön, teljesen elterülve. Puha orra egy földön heverő ágat érintett, oldala combja előtt nagyra emelkedett és kicsire süllyedt. Orrlyukai tágra nyíltak és az ólomszín szemek az idegent keresték. Így feküdt pár másodpercig, míg úgy nem döntött megpróbál lábra kecmeregni. Nem tudja időközben mi lett az üldözőivel, ám vajmi kevéssé érdekelte most. Miután sikerült felkelnie még megráznia magát sem volt ereje. Fehér szőrén por és föld keveredett bepiszkítva szépségét, ám figyelmét jobban lekötötték remegő lábai ahogy nagy terpeszben ott állt leszegett fejjel és lélegzetét igyekezett lecsillapítani. De, vajon hova lett a fiú? Túlélte egyáltalán vagy nyakát szegte? Merre lehet kicsiny teste?
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
️️️️