World of Witchers ― and other nightmares
 
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (13 fő) Vas. Szept. 09 2018, 00:22-kor volt itt.
Latest topics

by Ríviai Geralt
Yesterday at 22:44


by Yorick Driaga
Yesterday at 22:00


by Faithel Jieh
Szer. Nov. 14 2018, 21:08


by Ríviai Geralt
Szer. Nov. 14 2018, 12:20


by Ríviai Geralt
Vas. Nov. 11 2018, 12:55


by Ríviai Geralt
Szomb. Nov. 10 2018, 14:04


by Ciri
Pént. Nov. 09 2018, 22:09


by Vengerbergi Yennefer
Szer. Nov. 07 2018, 12:25

Tagjaink

Share | 
 

 Mona! Mona vagyok!

Go down 
SzerzőÜzenet
Braenn

avatar

Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
5
Join date :
2018. Aug. 15.
Tartózkodási hely :
Brokilon

TémanyitásTárgy: Mona! Mona vagyok!    Kedd Szept. 04 2018, 01:25





Braenn




Becenevek:


Mona


Életkor

22 év

Látszólagos kor

19-20 év

Csoport/faj

Tünde

Foglalkozás

Jelenleg utazóvándor, mutatványokból, céllövészetből, tünde balladákból és énekekből harácsol össze annyi pénzt, hogy eljusson a következő városig.


Különleges képességek/faji adottságok


[Emberi eredete okán nem hozott magával különleges képességeket. Olyan tempóban öregszik, mint bármelyik másik társa, de rendkívül ügyes az íjjal, bár karddal nem jelent akkora kihívást.

Jellemrajz


Elsőre komolynak és kötelességtudónak tűnhet, és valaha tényleg volt egy engedelmes, csendes oldala, mely elfojtotta a benne élő, soha ki nem bontakozott gyermeket, de ez Geralt és Ciri Brokilonban való látogatása után némileg megváltozott. Az ott és akkor történtek nem ülepedtek le benne azóta sem, és mióta úton van, sokkal több teret ad a mosolygásnak, a szabadságérzetének, sokkal nyitottabb és őszintébb. Még mindig tartózkodik az idegenektől, de sokat fejlődött ezen a téren. A legjobban még mindig az erdőkben, és annak lakói társaságában érzi magát, de elkezdett kötődni emberekhez, másfajúakhoz is, akik segítettek rajta.

Megjelenés


Öltözködését a föld színei jellemzik, szívesen visel zöldeket, barnákat. Mióta úton van, megjelenését egy sötét színű köpennyel palástolja, hogy ne lássa boldog-boldogtalan, hogy driád. Alakja átlagos, nem túl magas, ellenben karcsú. Haja jóval a lapockái alá ér, vékony szálú, szőkés-vöröses, mármár mézszínű, szemei pedig élénk kéken ragyognak a hosszúra nőtt frufru alól. Egy időben kifejezetten határozott jelleggel festette az arcát, ám mióta emberek közt, városokban jár, lemondott a rejtőzködő arcfestésről.

Előtörténet


Az előtörténet nyomokban Andrzej Sapkowski Vaják sagájának második kötetének, A Végzet Kardjának szavait tartamlazza.

– Dunca! Braenn! Caemm vort!
Ezzel kezdődött minden. Ha aznap nem én, hanem bárki más van beosztva Brokilon erdeinek pásztázására, az én történetem sem lett volna.
Összerezzentem a társam hangjára, de gyorsan követtem Duncát, védve a hátát. Nem voltam annyira ügyes a kardommal, mint az íjammal, de ezt a betolakodóknak nem kell tudnia. Érdeklődve hallgattam, míg az osztagom feje beszél a betolakodókkal, vagyis pontosabban a fehérhajúval. Hallottam, amint azt mondja, vaják, értettem is a kifejezést, de arról fogalmam sem volt, hogy ez mit jelentett. hazudtam volna, ha az ellentétét állítom. A tekintetemet sokkal inkább vonzotta a jelenet mögött kifeküdt sebesült. Kíváncsiskodásomból egy hang rántott vissza.
- Ő – mutatott az osztagvezető énrám – elvezet téged Duén Canellbe. Menj.
- És Frei… a sebesült?
- Ne aggódj. – felelte téglavörös hajú felettesem – Menj. Ő elvezet.
- De…
- Va’en vort! – rikkantott rá utoljára a driád a vajákra, mielőtt hozzám tért.
- Induljunk hát. – szólt mély, rücskös hangon, melyet nagyon is érdekesnek találtam.
- Úgy a – feleltem halkan, igyekezvén komolyságot és rendíthetetlenséget erőltetni a hangomra.
- Hogy hívnak? – kérdezte egy idő után a vaják, amire én megmérgesedtem.
- Fogd be a pofád. – lestem el a módszert barátosnémtól.
Gondoltam, megtréfálom a vajákot. Nem ismeri úgy ezt az erdőt, ahogy én ismerem, nem ismer minket, driádokat úgy, ahogyan hiszi, hogy ismer. Fürgén szedtem a lábaimat, szaporán az erdőt, hátha kicsit kiszúrhatok vele, hogy lássa, nem akárkivel van dolga, de legnagyobb meglepetésemre a férfi tartotta velem a lépést, és a végén én voltam az, akit kifárasztott a saját tempója. Egyszercsak megálltam, épp egy szusszanásnyi szünetre, de úgy éreztem, amaz egy pillanat alatt átlátott az én füstbe ment tervemen, ahogy látta, milyen szaporán emelkedik a mellkasom, és hogy kapkodom az orromon át a levegőt.
- Lassítsunk? – kérdezte a férfi győzedelmesnek ható mosollyal.
- Yeá. – utáltam, hogy be kell ismernem, de a férfi ezt a csatát megnyerte – Aeén esseáth Sidh?
- Nem, nem vagyok tünde. Hogy hívnak?
- Braenn – feleltem megadva magam, mielőtt tovább indultam volna; de ezúttal nem siettünk sehová.
Hosszú percekig meneteltünk így, ketten, egymáshoz közel húzódva, csendben.
- És hogy hívtak azelőtt?
Szíven ütött a kérdés. Szóval a vaják tényleg tudja, ránéz az emberre, és átlát rajta. Ez nem igazság, varázslók ellen nem készítettek fel. Fájó grimasz terült szét zöld festékkel festett arcomon, szemeimben értelmezhetetlen fények kavarogtak. Kedvem lett volna kiabálni vele, de végül nem tettem. Csak halkan így szóltam:
- Nem emlékszem.
Nem voltam benne biztos, hogy a férfi elhiszi nekem, de nem is érdekelt, amíg nem hozta többet szóba.
- És téged – lestem a férfi arcára ferde tekintettel – hogy hívnak?
- Gwynbleidd.
Biccentettem.
- Akkor mengyünk… Gwynbleidd…

☼☼☼

A másnapi utunkat valami váratlan zavarta meg. Egy kiáltás. Éles. Kétségbeesett. Letérdeltem, két nyilat előkészítve a tegezemből. Egyet a számban tartottam, a másikkal felajzottam az íjam. Vakon céloztam a hang irányába.
- Ne lőj! – kiáltott a vaják, aki ezzel a végszóval máris a bozótosba vetette magát. Én csak sóhajtottam, de nem voltam rest követni. Ha nem tartom rajta a szemem, még odaveszik. Egy pillanat alatt mértem fel a szituációt: gyertyánfának simuló, hamuszürke hajú leány, és egy végtelen hosszúnak tűnő, azt hiszem, a közös nyelven százlábúnak nevezett ízeltlábú.
- Yghern! – kiáltottam fel hirtelen.
Ádáz küzdelem kezdődött a férfi és a rovarfajzat közt, miután megbizonyosodott róla, hogy a leány biztonságból figyel. Nagyon úgy tűnt, hogy a mérges, csáprágós páncélszörny kifog a híres-neves vajákon, ám ezt nem hagytam annyiban. Nyilat nyíl után lőttem belé, egyenesen a páncélja alá, a beteg gyertyánfához szegezve. Meg kell valljam, akaratos egy bestia volt, majdnem az összes nyilamból kifogyasztott, mire Geralt véget vetett a küzdelemnek egyetlen határozott hóhércsapással. Nem volt szép látvány, ahogy egy fej nélküli jószág idegeinek utolsó rángásaival még mindig küzdött a sorsa ellen. Ahogy elmentem mellette, belerúgtam a potrohába, és még le is köptem.
- Köszönöm – szólt hirtelen Geralt.
- He?  - pillantottam rá értetlenül.
- Megmentetted az életemet.
Értelmezhetetlen pillantást küldtem a férfinak. Mintha nem értettem volna a logikai kapcsolatot aközött, ami történt, és aközött, amit mondott. Érzelemmentesen folytattam.
- Az yghern eltörte a cselőkéimet.
- Megmentetted az életem, ahogyan azét a kis driádét is. A mindenségit, hová lett?
Megforgattam a szemem, majd a szederbokorhoz léptem, és a tüskés hajtások közé mélyre benyúlva előhúztam a kis szürke egérkét.
- Úgy es gondoltam. Nézd csak meg, Gwynbleidd.
Ha eddig nem lett volna egyértelmű. nem tünde volt. De még csak nem is driád. Emberleány volt.
- Mengyünk innen – szólaltam meg kicsivel később – Ahun egy yghern van, izibe előjön a másik. Nekem meg kevés már a cselőkém.

☼☼☼

- Figyelj, Braenn… - kezdte egy kicsivel később Geralt
- Mire?
- Vajon lehetséges… Vajon lehetséges, hogy ez a lány… tőletek szökött el Duén Canellből?
Tarkón vágott a kérdés. De igyekeztem semleges arcvonásokat felvenni.
- He?
- Ne játszd nekem az idiótát – mordult rám Geralt – Tudom, hogy kislányokat raboltok. Te magad is, mi, az égből pottyantál Brokilonba? Azt kérdem, lehetséges-e…
- Nem – vetettem véget a vádaskodásnak – Soha a színe világát se láttam.
Nem hittem volna, hogy a vaják hisz a szavamnak, mindenesetre helyettem a kisleányt kezdte el figyelni. Arról érdeklődött, honnan jött. Egyszercsak a lány, a magát hercegkisasszonynak nevező Ciri futásnak eredt.
- Bloede turd! Caemm ere! – rikkantottam, a tegezemhez kapva.
- Állj! Hova rohansz, az ördögbe is! – kiáltott utána Geralt is.
Nem vártam tovább. Egy pillanat alatt felajzottam az íjamat, az süvítve szelte ketté a levegőt, hogy végül a hegyével a kislány melletti fa törzsébe álljon. Ciri ijedtében lehuppant a földre.
- Te átkozott idióta! – sziszegett a vaják, ahogy közeledett felém – Meg is ölhetted volna!
Mélyen a vaják szemébe néztem, tartva vele a szemkontaktust.
- Ez itt Brokilon.
- Az meg ott egy gyerek!
- És akkor mi van? – vontam vállat.
Geralt láthatóan mérges volt, de a velem való vita helyett inkább a szökött hercegkisasszonnyal foglalkozott.
- Fejedet vétetem! És az övét is! – sipítozta Ciri.
Nevetésben törtem ki.
- Elég ebből a játszósdiból. Mengyünk.
- A tervek némiképp megváltoztak, szépséges íjászom. – mondta baljósan a vaják
- He? – vontam fel értetlenül a szemöldököm.
- Eithné asszony megvár. Haza kell kísérnem ezt a csöppséget. Verdenbe.
Összehúztam szép, mandulavágású tekintetemet, majd a tegezemért nyúltam.
- Nem mégy te sehová. Se ő.
- Vigyázz, Braenn – kezdte rusnya mosollyal az arcán – Én nem az a tacskó vagyok, akinek tegnap lesből nyílvesszőt tűztél a szemébe. Én meg tudom magam védeni.
- Bloede arss! – sziszegtem a megfeszített íjammal együtt – Duén Canellbe mégy, meg a lyány is! Nem Verdenbe!
Ciri a combomhoz simult egyre csak azt hajtogatva, „nem Verdenbe, nem Verdenbe!” Nem pillantottam rá, de leengedtem az íjamat.
- Ugyan, Braenn – váltott békülékenyebb hangnemre a vaják – Ne dühöngj már, szépségem. Jól van, legyen, ahogy akarod. Mind megyünk Duén Canellbe. Eithné asszonyhoz.
Az orrom alatt morogtam valamit, amit még ha az idegen értette is volna az ősi nyelvet tökéletesen, akkor sem vett volna ki a maszlagomból, végül leajzottam az íjamat.
- Akkor indulás.

☼☼☼

- Mi történt, Braenn?
Nagyot sóhajtottam, majd vállat vonva az égre emeltem a tekintetem.  Szavaim egész lágyan csengtek, ahogy megszólaltam.
- Elpilledtem. Te es biztos elpilledtél, hogy hoztad, Gwynbleidd. Itt állunk meg. Mingyár estve.

☼☼☼

- Csuda dolog – kezdtem valamivel később – Csöpp kis jószág, oszt’ ekkora darab erdőt megjárt. Átgyütt a strázsán, a posványon, a sűrűgyén. Szívós, ép, bátor. Bizony mondom, beválik… Beválik minálunk.
Láttam Geralt metsző tekintetét, amivel éppen méreget, de engem nem ijesztett meg. Álltam a hasított pupillákat.
- Belépett Brokilonba – nyomatékosítottam a tényt, mintha nem lett volna eddig is elég egyértelmű, ez mivel jár – A miénk, Gwynbleidd. Duén Canellbe megyünk.
- Erről Eithné asszony dönt – felelt a férfi savanyúan.
Biztos voltam benne, hogy a szavai csak szélmalomharc az igazság ellen, és ezt ő is nagyon jól kellett, hogy tudja.

☼☼☼

Aznap estére megálltunk. Úgy tűnt, mint hogy ha hetek óta gyalogolnánk, márpedig ez a második vagy a harmadik éjszaka lehet, amit a szabad ég alatt töltöttünk. A lassú tempó okozója természetesen nem én, de még csak nem is a vaják volt. Hanem egy csöpp, náthás, egérszürke szín hajú, méregzöld szemű árva hercegnő. Összebújtunk mi hárman, hogy melegítsük egymást az esti hidegben, de nem igazán közösködtem velük, amíg nem volt muszáj. Egyszercsak különös, dallamos történet ütötte meg a fülem. Egyelőre lepleztem, hogy felizgatna, de suttyomban elkezdtem fülelni. Egy mese! Az idejét sem tudom, mikor hallottam egyet utoljára. Egy macskáról szólt, aki az erdőben találkozott egy rókával. Akaratlanul is úgy éreztem, én vagyok a róka, és a kis Ciri a macska.
- És így toldotta meg a róka: én, macska, képes vagyok túljárni az eszükön, ezerkétszáznyolcvanhat módszerem van a vadászok ellen, annyira furfangos vagyok. Hát neked, macska, hány módszered van a vadászok ellen?
- Ó, milyen szép ez a mese! – sóhajtotta a leány, majd Geralt-hoz simult – Mesélj, mit felelt a macska?
Megadtam magam egy mosollyal, majd a másik oldalamra fordulva bekapcsolódtam az eseményekbe.
- Aha. Mit felelt a macska?
Izgatott voltam a történettől. Nekünk, driádoknak soha senki nem mesélt, mi a fűzek és a kőris énekét hallgatva szenderedünk álomra. Élénken csillogott a szemem még az éj sötétjében is, szinte szomjaztam a szavakat.
- Na! Hogy van tovább? – türelmetlenkedett a leány.
- A macska meg erre: nekem, róka, nincs egyetlen módszerem sem. Én csak egy dolgot tudok – sicc a fára. Ez elég kell legyen, nem igaz? A róka nevetni kezdett. Eh, mondta, milyen ostoba vagy te. Emeld fel azt a csíkos farkad, és menekülj innen, mert itt pusztulsz el, ha bekerítenek a vadászok. És akkor hirtelen, se szó, se beszéd, felharsantak a kürtök! A bokrokból meg előugrottak a vadászok, meglátták a macskát meg a rókát, és rájuk vetették magukat!
- Hujjuj! – együtt rezzentünk össze Cirivel.
– Csend legyen. Rájuk vetették magukat, azt kiabálva, gyerünk, nyúzzuk meg őket! Muffot belőlük, muffot!  És ráuszították a kutyákat a rókára meg a macskára.  Akkor a macska sicc! Fel a fára, ahogy a macskák szokták. Egész a csúcsára. A rókát meg zsupsz a kutyák! Mielőtt a ravaszdi a furfangos módszerei közül bármelyike is használhatta volna, már gallér is lett belőle. A macska meg ott nyávogott és prüszkölt a vadászokra a fa tetejéről, azok meg semmit sem tudtak vele kezdeni, mert fene magas volt az a fa.  Lent maradtak, elátkoztak mindent, ami szent, de akkor is üres kézzel kellett tovább állniuk. És akkor a macska lemászott a fáról, és szép nyugodtan hazament.
– És hogy van tovább?
– Sehogy. Ez a vége.
– És a tanulság? – kérdezte a leány. – A meséknek van tanulsága, hát nem?
– He? – Kezdtem rá én is, közelebb ficeregve a vajákhoz – Mi az a tanulság?
– A jó mesének van tanulsága, a rossznak meg nincsen.
– Ez jó  volt  –  ásított am el a végét  –  Ennek  megvan,  amije  meg kell legyen. Az  yghern  elől, csöppöm,  a  fára  kellett volna menj,  mint  az  okos  macska.  Nem álmodozni, csak fel a fára izibe. No, ennyi benne az okosság. Túlélni. Nem hagyni magad.
Hallottam, hogy a vaják mély, érces hangon, mégis az otthon melegével a hangjában felnevet.
- Aludj jól, Ciri. – ölelte magához a leányt – Aludj jól. Jó éjszakát, Braenn.
- Deárme, Gwynbleidd.

☼☼☼

Márnap elérkeztünk a Fákhoz, mely már igazán csak egy köpésre volt Duén Canell-től. A határában letérdeltem, és fejet hajtottam. Bár Geralt-nak és Ciri-nek is ezt kellett volna tennie, de nem szóltam rájuk, amiért nem tették. Majd’ egy órát gyalogoltunk teljes csendben, a ropogós avarszőnyegen, mire egyszer csak hirtelen megálltam, és hátrafordultam a kompániáimhoz.
- Gwynbleidd – kezdtem, míg leoldottam a könyökömről a zöld kendőt – Gyere. Bekötöm a szemedet. Úgy kell.
- Tudom – felelte a vaják érzelemmentesen.
- Én foglak vezetni. Add a kezed.
- Nem! Én fogom vezetni. Jó, Braenn?
Vállat vontam. Legyen úgy.
- Jól van, csöppöm.

☼☼☼

Nem sokat mentünk így, bekötött szemű vajákkal, és csicsergő, árva hercegkisasszonnyal, mire megérkeztünk Duén Canell-be, Brokilon szívébe. Egy dallamos fütty után nem sokra megjelent egy másik jó barátném, Sirssa.
- Ceád, Braenn.
- Ceán, Sirssa. Va’n vort meáth Eithné á?
- Neén, aefder. Ess’ ae’n Sidh? – pillantott el a  vaják felé, aki mintha szégyellősen takargatni kezdené magát. Jóízűen felkacagtam.
- Neén. Ess vatt’ghern, Gwynnbleidd, á váen  meáth Eithné va, a’ss.
- Gwynnbleidd? – fintorodott el Sirssa – Bloede caérme! Aen’ne caen n’wedd vort! T’ess foile!
Erre ismét csak kacagtam, de Geralt ingerülten félbeszakított.
- Mi a gond?
- Semmi – heherésztem tovább, lassan csitulván – Semmi. Mengyünk.

☼☼☼

Megálltam egy nagyobb kunyhó előtt.
- Eredj be, Gwynbleidd. Itt várod meg Eithné asszonyt. Vá faill, csöppöm.
- Micsoda?
- Ez búcsúzás volt, Ciri. Azt mondta: viszlát.
- Aha. Viszlát, Braenn.

☼☼☼

Amikor ismét megjelentem a kunyhó ajtajában, a sebesült, akit Gwynnbleidd-del és a csöpp Ciri-vel szedtünk össze, jajveszékelni kezdett.
- Nem, nem akarom! Nem engedem, hogy bármit is a pofámba öntsetek, soha, de soha többé! Geralt! Mondd meg neki…
- Nyugodj meg.
Még szerencse, hogy a vaják kezelte a helyzetet, különben nem tette volna az ablakba a szavaimat ez a sörhasú, csapzott, de egyébként igen jóképű legény. De így csak a szemem forgattam egyet, mielőtt a vaják mellett guggoló Ciri-hez léptem.
- Gyere. Gyere, csöppöm.
- Hová? – láttam átsuhanni a bánatot az arcán – Nem megyek. Geralt-tal akarok maradni.
- Menj – mosolyodott el kényszeredetten a szóban forgó férfi – Játsszatok egyet Braenn-nel és a kisdriádokkal. Megmutatják neked Duén Canellt…
- Nem kötötte be a szememet – dermedt meg a levegő egy pillanatra a leány észrevételétől – Amikor idefele jöttünk, nem kötötte be a szememet. Neked bekötötte. Hogy ne tudj majd visszatalálni, hh egyszer elmész. Ez azt jelenti…
Geralt hosszú, mély pillantást váltott velem, amit nem bírtam állni. Vállat vontam, mintha nem igazán érdekelne, majd magamhoz öleltem a leányt.
- Ez azt jelenti… Azt jelenti, hogy én nem megyek el innen. Igaz?
- Senki nem menekülhet el a végzete elől.- Csendült fel egy idegen, tekintélyt parancsoló hang a hátunk mögül, az ajtó irányából.
Meghajoltam.
- Eithné asszony…
Eithné két felfegyverkezett driáddal érkezett. Elég volt egyetlen biccentése is, hogy értsem, a rémülettől kővé merevedett Ciri-t most ideje kivinni kicsit. Szegény csöppömnek esélye sem volt.
- Menj. – kezdte Brokilon asszonya - Menj, gyermek. Semmitől se félj. Már semmi sem változtathatja meg a végzeted. Brokilonban vagy.

☼☼☼

Egyáltalán nem volt ínyemre, ami innentől következett. Tudtam, hogy nem volt beleszólásom, de azalatt a pár nap alatt, amíg együtt utazgattam a vatt’ghern-nel meg a komisz hercegkisasszonnyal, valahol a szívem mélyén hozzám nőttek. Nem akartam volna nekik ártani, ha nem muszáj. De muszáj volt. Ez itt Brokilon, Ciri belépett, vagyis most már a miénk, driád lesz belőle, a legszebb, akit valaha látott, a vajákot és a kinti világot pedig elfelejti. Nem rossz sors ez. Akkor miért érzem mégis úgy, hogy helytelenül cselekszem… ? Eithné tapsolt egyet, s ez volt a végszavam. Egy kehellyel a kezemben léptem be a helyiségbe, mint egy csendes árnyék. A szemem sarkából láttam, hogy a vaják medálja ráng egyet.
- És te mit mondasz erre? Nem szeretne Brokilonban maradni! Nem kíván driáddá válni! Nem szeretné pótolni számomra Morénnt, el szeretne menni, elmenni a végzete nyomában! Így van, Ősi Vér Gyermeke? Ez az, amit szeretnél? – Eithné hangja halk, de kemény maradt, Ciri leszegte a fejét.
- Minek kínzod ezt a gyereket, Eithné? Hiszen egy perc, és megitatod Brokilon Vizével, és minden, amit csak akar, elveszti jelentőségét. Miért csinálod ezt? Miért a jelenlétemben csinálod ezt? – így Geralt.
- Meg akarom neked mutatni, mi a végzet. Be akarom bizonyítani neked, hogy semmi sem ér véget. Hogy minden csak most kezdődik.
- Nem, Eithné – Geralt ezen a ponton felállt - Sajnálom, hogy tönkreteszem a bemutatódat, de ezt nem áll szándékomban végignézni. Kissé túl messzire mentél, Brokilon Asszonya, azt a szakadékot próbálva feltárni előttem, mely elválaszt minket.  Ti, az Ősi Nép képviselői, szeretitek azt szajkózni, hogy a gyűlölet idegen tőletek, hogy ezt az érzést kizárólag az emberek ismerik. De ez hazugság. Tudjátok, mi a gyűlölet, és képesek vagytok gyűlölni, csak épp máshogy mutatjátok ki okosabban, kevésbé erőszakosan.  De lehet, hogy épp ezért kegyetlenebbül is.   Magam veszem a gyűlöleted, Eithné, az összes ember nevében. Kiérdemeltem. Sajnálom, ami Morénn-nal történt.
Megdermedt a levegő. Brokolon asszonya hallgatott. Geralt folytatta.
- Hát ez volna Brokilon válasza, amit át kell adnom a bruggei  Venzlavnak, igaz? Figyelmeztetést és kihívást?  A fáitok között szunnyadó gyűlölet és Erő saját szememmel látott tanúságát, melyek akaratából pillanatokon belül egy embergyerek kiissza az emlékezetét kitörlő mérget, egy olyan, másik embergyermek kezéből véve el a poharat, akinek az elméjét és emlékeit már megsemmisítettétek?  És ezt a választ annak a vajáknak kell elvinnie Venzlavnak, aki ismeri és megszerette mindkét gyermeket? A vajáknak, aki a lányod haláláért felelős? Jól van, Eithné, legyen az akaratod szerint. Venzlav hallani fogja a válaszodat, hallani fogja a hangomat, látni fogja a szememet, és mindent kiolvas belőle.  De azt, ami itt fog történni, nem vagyok köteles végignézni. És nem is akarom.
Eithné asszony továbbra is csendbe burkolózott.
- Ég veled, Ciri – térdelt le a férfi a leány előtt, és átölelte azt. Ciri válla reszketett – Ne sírj. Hiszen tudod, veled itt semmi rossz nem történhet.
Ciri szipogni kezdett, a vaják pedig felegyenesedett, és egészen nyíltan, leplezetlenül rám pillantott.
- Ég veled, Braenn. Járj egészséggel, és vigyázz magadra. Éld túl, Braenn, élj olyan sokáig, akár a fád. Akár Brokilon. És még egy dolog…
Éreztem, ahogy valami csípőn maró nedv szökik a szemembe, a torkomban szorongatott gombóc egyre csak reszketett, akárcsak a térdeim, amik úgy éreztem, egyre kevésbé tartanak meg. Határozottságot erőltettem magamra – több-kevesebb sikerrel.
- Igen, Gwynbleidd?
- Könnyű íjjal ölni, te lány. Milyen könnyű is elereszteni a húrt, és arra gondolni, hogy nem én vagyok, nem én, hanem a nyíl. Nem az én kezemen szárad annak a fiúnak a vére. A nyílvessző ölte meg, nem én. De a nyílvessző mit sem álmodik éjszaka. Úgy legyen, hogy téged se kísértsenek álmok, kékszemű driádom. Ég veled, Braenn.
Érzelmek hurrikánja ölelt körbe. Nem tudtam, melyik után nyúljak, melyiket hagyjam kibontakozni. Igaza volt. Minden szava úgy talált be, mint a cselőkéim, keresztül apró mellkasomon. Egész testemben megremegtem, belehullámzott a kehely vize, amit kezemben tartottam még mindig. Izgatott bátorság vett erőt rajtam.
- Mona… - motyogtam halkan, alig kivehetően.
- Micsoda?
- Mona! – nyögtem fel valamivel határozottabban – Mona vagyok! Eithné asszony! Én…
- Elég ebből – szólt keményen Eithné – Elég. Uralkodj magadon, Braenn.
Hallottam, ahogy a vaják szárazon felnevet.
- Íme a végzeted, Erdei Asszony. Tisztelem a konokságod és a harcodat. De tudom, hogy nemsokára egymagad fogsz harcolni.  Brokilon utolsó driádja, aki olyan kislányokat küld a harcba, akik akárhogy is, de még mindig emlékeznek a valódi nevükre. Mindezek ellenére sok szerencsét kívánok neked, Eithné. Ég veled.
- Geralt... Ne hagyj itt engem... egyedül...
– Fehér Farkas. Meg kellett várnod, amíg ő kért meg erre?  Arra, hogy ne hagyd el? Hogy kitarts mellette, egészen a végsőkig?  Miért akarod őt egy ilyen pillanatban itt hagyni?  Egyedül hagyni?  Hová akarsz menekülni, Gwynbleidd? És mi elől?
– Egészen a végsőkig. Jól van, Ciri. Nem leszel egyedül. Itt leszek melletted. Ne félj semmitől.
Eithné kivette a kelyhet a kezéből, és magasra emelte azt.
– El tudod olvasni az Ősi Rúnákat, Fehér Farkas?
– El.
– Olvasd el, amit erre a kehelyre véstek.  Ez a kehely Craag Anból származik.  Olyan királyok ittak belőle, akikre ma már senki sem emlékszik.
– Duettaeánn aef cirrán Cáerme Gláeddyv. Yn á esseáth.
– Tudod, mit jelent ez?
– A végzet kardjának két éle van... S az egyik tenmagad.
– Állj fel, Ősi Vér Gyermeke. Igyál. Igyál Brokilon Vizéből.
Láttam, ahogy Geralt Eithné asszonyt figyeli Ciri helyett, aki épp, bár minden porcikája tiltakozik ellene, de mégsem tud ellentmondani Brokilon asszonyának, hát lassan ajkaihoz emelte a kelyhet. Az a csípő, maró nedv a szememben könny volt, ami most a csöpp, lelenc hercegkisasszonyt elnézve legördült az arcomon. Emlékszem erre. Emlékszem a saját kehelykóstolásomra, arra, ahogyan idegroham szerű tüneteket produkáltam, ahogyan a végtelenségbe sikoltok, ahogyan utána megritkultak az emlékeim a szüleimről, mindenről, amit addig ismertem. És nem tehettem semmit azellen, hogy ismét megtörténjen.
– Elég lesz. Ősi  Vér  Gyermeke. Válassz. Brokilonban  szeretnél  maradni,  vagy  pedig elindulni a végzeted nyomában?
Geralt-tal már-már megrökönyödve figyeltük a jelenetet. Ciri  valamivel  sebesebben  lélegzett,  és  kipirult.  De semmi több. Semmi.
– A végzetem nyomába szeretnék indulni.
– Akkor hát úgy legyen.
Hangosan felsóhajtottam, már inkább megkönnyebbülésemben.
– Szeretnék egyedül maradni – Eithné hátat fordított nekünk – Kérlek, menjetek el.
Megérintettem Cirit, és így tettem volna Geralt vállával is, de a vaják félretolta a kezemet.
– Köszönöm neked, Eithné – sóhajtota a férfi. A driád lassan visszafordult hozzá.
– Mit köszönsz meg?
– A végzetet – mosolyodott el a vaják. – A döntésed. Mert hiszen az nem Brokilon Vize volt, igaz? Ciri végzete az volt, hogy hazatérjen. És te, Eithné, eljátszottad a végzet szerepét. És én ezért mondok neked köszönetet.




Példareag

Sokat gondolkoztam a történteken, miután a vatt’ghern és a gyermek, Ciri elhagyták Brokilont. Ami történt velük, Eithnné asszonnyal… Velem. Olyan sokáig egyáltalán nem zavart, tudtam együttélni a tudattal, hogy van egy emberi nevem is, de amikor kiömlöttek az ajkaimon a szavak… Még most is hallom magam, szoprán hangon sipákolni… „Mona! Mona vagyok!” Még nem sejtettem, hogy ez a nyughatatlanság később sem múlik el. Mióta a vaják és a kisleány elment, nem találom a helyem Brokilonban. Mintha sosem tartoztam volna ide. És ez így is volt. De ezt egyes egyedül én nem tudtam csak. Egy nap különös vággyal ébredtem. Szerettem volna Brokilonon túlra menni, emberek közt sétálni, megismerni azt a másik, tiltott világot. Mert hát igazán sosem volt részem benne. Meghallgatást kértem Eithné asszonytól. Reszketett a lábam, amikor előadtam neki a mesémet, amikor kiöntöttem a szívem, ahogy soha, senkinem nem szoktam. Mintha könnyeket láttam volna a szemében, úgy csillogtak, mint amikor a fény ráesik ezüst hajára, és lecsorog róla, ahogy mozdul. Én is közel álltam a síráshoz. Tudtam, hogy fáj neki. Mégis elengedett.
- {Visszatérek. Megígérem… Megígérem!}
Feleltem érzelmektől reszkető hangon. Nincs otthonom Brokilonon kívül, de lehet, mégis akad egy hely széles e világon, ahol mégis csak szívesen látnak. De Brokilon erdeje mindig fontos helyet fog elfoglalni a szívemben. Nem az első otthonom, de az első hely, ahová hazatérek egyszer. Nekiálltam csomagolni. Hamar híre ment a távozásomnak, így a legkisebb driádoktól a fiatal férfi tündékig mindenki bekopogott hozzám, hogy igaz-e, hogy elmegyek. Az egyik ilyen látogató Dunca volt, az egyik legkedvesem barátném. Gyakran jártuk együtt az erdőt, és olyankor mindig közelebb kerültünk egymáshoz egy kicsit. Most azonban mosoly és öröm helyett mást láttam az arcán. Szomorúságot. Tehetetlenséget.
- {Ez nem igazságos!} - fakadt ki dühösen Dunca.
- {Micsoda?} - kérdeztem vissza két ruhadarab összehajtogatása között meggondolatlanul. Tudtam jól, barátném mire gondol.
- {Miért mész el, Braenn? Ez nem szép!}
Erre csak keserűen elmosolyodtam, még kezem munkája is lankadt egy pillanatra.
- {Azért, mert… Nem tartozom ide---} - folytattam volna, de Dunca közbevágott.
- {De igen! Idetartozol! Duén Canell-be! Brokilonba!}
- {Azért megyek el, mert nem csak ide tartozom. Duén Canell-be és Brokilonba. Ugyanúgy tartozok Kerack-ba vagy Verden-be, vagy Brugge-ba, mint ide. Mert van egy részem, amelyik az itt eltöltött évek ellenére mindig is emberleány marad, és ha nem is találja meg a családját, szeretné megismerni, milyen az a világ, amelyiket sohasem láttam.}
Beállt a csend közénk. Erre Dunca sem tudott mit mondani. Nem volt szó, ami felért ezzel a két irányba húzó érzéssel.
- {Már beszéltem Eithné asszonnyal, aki elengedett. De neki is megmondtam, hogy vissza fogok jönni. Ha visszavártok.}
Dunca az orra alatt sziszegett valamit, majd hallottam, ahogy szipákol egyet az orrával, mielőtt kifordult volna a fám ajtajából, és beleveszett volna a tömegbe. Nagyot sóhajtottam. Reméltem, hogy csak idő kérdése, és majd megbékél, de nem volt időm megvárni ezt. Összeszedtem még pár ruhadarabot, egy ócska utazóköpenyt, és az íjamat – az íjam nélkül nem megyek sehová – mielőtt átléptem volna a küszöböt.  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ríviai Geralt

avatar

Hozzászólások száma :
64
Reagok száma :
7
Join date :
2018. Aug. 15.
Tartózkodási hely :
Kaer Morhen

TémanyitásTárgy: Re: Mona! Mona vagyok!    Szomb. Szept. 29 2018, 23:55




Kedves Braenn/Mona!


Elfogadva!


Volt szerencsém kívülállókép végig kísérni, hogy milyen küzdelmes és időigényes feladat elé állítottad magad, amikor elhatároztad, hogy a saját szemszögéből mutatod be a karaktered életének fontos eseményeit.
Nem tagadom az ilyen megvilágítás már alapvetően a pozitív irányba billenti az iromány megítélését, ha rólam van szó, de megtettem mindent, hogy megőrizzem a pártatlanságomat.
Így is elmondhatom, hogy olyan irományhoz volt szerencsém, amiben bár jócskán volt kölcsönzött anyag, az új megvilágítás és az általad kidolgozott részletek legalább annyi értéket adtak hozzá, mint amit az eredeti forrásmű is képviselt.
Alapos betekintést nyerhettünk abba, ahogy Braenn végül ráébred, hogy legalább annyira driád, mint amennyire ember. Azt is szemléletesen érzékeltetted, hogy ez a belső konfliktus, a folyamatos vívódás a két identitás között miként ágyaz meg Mona egész életére kiható döntésének. Átélhető és átérezhető volt az a folyamat amit Geralt egy szimpla kérdése indított meg és ami Brokilon elhagyásában csúcsosodott ki.
Köszönöm, hogy olvashattam ezeket a sorokat.
Most már csak annyi dolgod lesz, hogy lefoglald az avatarod és indulhatsz is megkeresni önmagadat.


Geralt

Avatarfoglaló

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Mona! Mona vagyok!
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» A little party never killed nobody - Mona & Max & Jenni
» Nyster Démona vs Démonűzők
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Naruto Kvízjáték (kvíz 02|12)
» A falu főkapuja

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
World of Witchers ― and other nightmares :: Karakteralkotás :: Tagjaink :: Tünde-
Ugrás: