Kökörcsin

Becenevek: Julian Alfred Pankratz de Lettenhove vikomt Életkor 40 év körül Látszólagos kor 30 év körül Csoport/faj Ember Foglalkozás Bárd

Különleges képességek/faji adottságok

A Hét Szabad Művészet professzora, örökbecsű poémák szerzője, lírai hangú énekes, virtuóz ujjú lantjátékos és Hétpecsétes titkok tudója

Jellemrajz

Mit is mondhatnék? Minden felesleges álszerénykedés nélkül kijelenthetjük, hogy csekélységem korunk legkiválóbb trubadúrja, bár ezt a tényt számlálhatatlan irigyem alighanem telibe letagadja. Sőt, egészen odáig merészkednek az átkozottak, hogy épp az ellentettjét próbálják meg elhíresztelni rólam, mi több, nem átallnak egyenesen rágalmakat terjeszteni, miszerint olyan lusta volnék, mint egy másnapos lajhár, majd hozzátoldják, hogy dehiszen nem lehetnék másnapos, mert mindig részeg volnék. Beszéljenek csak, amit akarnak, az én feddhetetlenségemet műremekeim már bizonyították helyettem! (Azt mondjuk nem tagadom, hogy nem vetem meg a finom étkeket és remek italokat - ezutóbbi pedig állítom, néha megkönnyíti a magamfajta kiváló költők dolgát a strófák kiötlése során.) És különben is, minek foglalkoznék ilyen jelentéktelen félnótás, szántóföldi népdalkornyikátorokkal, mikor az édes Múzsák kétséget kizárólag engem tüntetnek ki isteni csókjaikkal - a halhatatlan Ihlet leányai éppen úgy, mint azok földi megtestesülései. Mert hát hencegés nélkül azt is elmondhatom, hogy különösen kellemes modorom és kifinomult szellemességem nem csak azt teszi és tette lehetővé, hogy rengeteg uralkodó és méltóság szívesen látott vendége legyek, de kedves és nagyon kedves hölgyek is boldogan vetik magukat a karjaimba, s még az olyan kevély hölgyek szívét is meghódítom szavaim édes dallamával, mint a toussaint-i Anna Henrietta hercegnőé. De megnyugtathatom a szebbik nem képviselőit, ha az édes kis testet - de még milyen testet! - öltött múzsáimról van szó, igazán nem számít a rang, a foglalkozás, hogy szőke-e vagy barna, kékszemű-e vagy zöld, igazán bármelyik szépleány csókja lehet az Örök Ihlet leányainak csókja. Sajnos azt, hogy ezek a drága, testet öltött múzsácskák többen is vannak, igen kevesen értik meg, kiváltképp a hölgyemények felbőszült férfirokonsága. De akadt már rá példa, hogy egy kisasszonyka, nevezzük az egyszerűség kedvéért Vespulának, éppen olyan elszántan és bosszúszomjasan vágott hozzám különböző sértéseket, rágalmakat, hazugságokat, cserépedényeket, lábasokat, serpenyőket és befőtteket - nem feltétlenül ebben a sorrendben - mint azok a bizonyos felhergelt férfirokonok. Még szerencse, hogy nem idegen tőlem az úton levés, mi több, kalandvágyó természetem miatt szinte alig tudok egy helyen megmaradni, így bár fájó szívvel, de tovább állok a kedvesből hirtelen nem kedvesbe, urambocsá’ nagyon nem kedvesbe átvedlő perszónáktól. Ami pedig a kalandozást illeti, hát hogy máshogy volna képes egy hozzám hasonló dalnok olyan érzékletesen és olyan mesterien megörökíteni az egymásnak feszülő, hatalmas hadseregek harcait, a vérszomjas szörnyetegek pengeéles fogakkal csattogó állkapcsának hangját, vagy éppen a keser-édes szerelemtől szenvedők elsuttogott hamis ígéreteit, ha nem úgy, hogy szinte a saját bőrömön tapasztalom mindezeket? És nem is kell ezekért az élményekért messzire mennem, mert valahogy a Végzet minduntalan keresztezi útjainkat a méltán híres Ríviai Geralt nevű vajákkal, akinek kalandjairól költöttem leghíresebb műveimet, és hát, ahányszor már megmentettem az életét - na jól van, talán még néhányszor ő is az enyémet, esetleg, de nem emlékszem jól -, azt is mondhatom, hogy igazán kedvelem, s örömmel tölt el barátságát a magaménak tudnom, olyannyira, hogy nem félek vásárra vinni érte a bőrömet.

Megjelenés

Ó, kérem, ne bonyolítsuk túl, nincs nálam jóképűbb férfi a világon. Ami a részleteket illeti, a hajam színe fénylő barna, és talán már meg se lehet róla mondani, hogy hajdanán egészen szőke volt, bizonyára az évek és a tapasztalat tette sötétebbé - szerencsésnek mondhatom magam, hisz más férfiaknál ez inkább a megőszüléssel jár, még rosszabb esetben a kopaszodással is. A szemeim ragyogó kékek, az arcom jóvágású, nem egyszer gondoltak már fél-tündének vagy egészen annak. Bajszom és szakállam nem túl hivalkodó, pont tökéletes. Könnyű kis bíborszín kalapom egy szál kócsagtoll díszíti, öltözékem színeiben a nemes bíbor dominál. És mint költő, mire mennék, ha nem volna nálam kedves lantom, mely egy igazi csoda, szinte magától dalol, ha csak megpendítem könnyű húrjait - látszik, hogy tündék kezeinek odaadó munkája, mit munkája, mesterműve! És hogy hogy lett az enyém? Na, hát az egy igazán izgalmas kaland volt, éppen Guletben voltam és...

Előtörténet

- Az ördögbe! - szakad ki belőlem, ahogy vándortarisznyám teljes tartalmát az éppen szállásomul szolgáló rozzant pajta padlásának deszkáira borítom. Egy egész paksaméta nem veszik el csak úgy, hacsak ez az átkozott táska nem lyukas, vagy ki nem lopták belőle!
Ellenőrzöm a tarisznyát, de kifordítva sem lelek lukat rajta, kilopni meg közönséges tolvaj általában erszényt vagy egyéb hasznos dolgot szokott, nem félkész memoir-okat. De akárhogy is túrom át a szütyő padlóra borított, értékesebbnél értékesebb tartalmát - pár fitying, amit ezen a vidéken nem használnak, egy kisbicska, bőrkulacs (az alján még kotyog valami) temérdek mennyiségű papír, az egyik kötegbe beletekerve néhány írásra alkalmas eszköz és egy félig beszáradt üveg tinta. Átlapozom a papírokat is egyenként - temérdek félkész szerzemény, de egyik sem az, amit keresek.
Csalódott sóhajjal hajigálom vissza egytől egyig a tárgyakat a tarisznyába, majd a főgerendának támasztott lantom mellé hajítom. Az ördögbe!
Éppen azon töprengtem, mikor találok olyan szállást végre, ahol egy memoir megírására alkalmas körülmények fogadnak - teszem azt egy asztal meg egy szék… Olyan luxuskörülményeket, mint megvetett ágy, temérdek étel és ital, és mosolygós szemű, sokmindenre kapható fehérnép, már meg se említem, több napi lóútra van innen a legközelebbi nagyváros. A töprengésemet aztán félbeszakítottam, hogy áttanulmányozzam az eddig megírt sorokat ebből a megkezdett memoir-ból, mikor is azt a felfedezést tettem, hogy eddigi munkámnak lába kélt. Dühít, hogy őszintén megmondjam, soha nem voltam olyan kegyetlenül feledékeny, hogy bármely művemet, legyen akár próza vagy poéma, egész egyszerűen elhagyjam - márpedig alighanem ez történhetett, hacsak nem egy mindenre elszánt riválisom csempészte ki a tarisznyám aljáról becses kéziratomat… Bár akár még ez is megtörténhetett.
Tekintetbe véve, hogy azóta nem néztem rá a kérdéses paksamétára, hogy Anna Henrietta kegyelmes hercegnő rendkívüli kegyelmességéről tanúbizonyságot téve kiutasított uradalmából (ami azért valljuk be, sokkal barátságosabb cselekedet, mint mondjuk a fejemet vétetni, ahogy azt eredetileg tervezte) azt a sanyarú következtetést vonom le, hogy meglehetősen sietős távozásom közben nem jutott időm megtekinteni, mely örökbecsű műveimet martam fel és mentettem meg a pusztulástól, és hogy ezek közt még nagyobb valószínűséggel, megkezdett s félig kész visszaemlékezéseim lapjai éppenséggel pont nem voltak benne. Továbbmegyek! Nyomós okom van azt feltételezni, hogy e szóban forgó papírkupac a mai napig bánatosan és magányosan hever a toussaint-i kastély egyik szekrényének alján, hacsak Annarietta meg nem találta azóta, és nem dobta a tűzbe minden lapját. ...Az ördögbe!
Egyáltalán, miket hoztam magammal, ha nem ezt?! Még egyszer kinyúlok a tarisznyáért, és kirángatom belőle a többi papirost, majd visszadobom a táskát a helyére, hanyatt dőlök a szalmában, és a tetőként funkcionáló deszkák közötti réseken át beszűrődő hajnali napsugarak fényében kezdem átfutni a lapokra rótt sorokat.
Lássuk csak, lássuk, miből élünk.

Professzor úr azt mondotta nékem - idézet jön:
“Ilyen ritmustalansággal nem jut előrébb ön.”
Gyanítom, hogy a macája
Is ezt mondhatta az ágyba’
A vén hajó árbocára az egyik éjjelön.

Azt a réz fán fütyülő, villásnyelvű aranysárkányát neki, hát ez meg honnan a ménnykűből került ide?! ...Óóó, tudom már…! ...Annarietta és kedves udvarhölgyei igazán lelkesen érdeklődtek nem csak költeményeim iránt, de a velem megesett izgalmas kalandokkal is sűrűn szórakoztattam a drága hölgyeket, s e kalandokból aligha hagyhattam ki szívemnek legkedvesebb városában, Oxenfurtban eltöltött éveim mendemondáit - különösképp az Akadémiát! Négy csodás évet tanultam végig keményen, minden vizsgámra figyelve és mindent időben teljesítve - mi volt ez a reccsenés? Rám szakad a tető…? Nana! Bár lehet, ennyi év után egy kissé jóindulatúbban bánok az eredményeimmel - határozottan jóindulatúbban, mint a tanáraim tették - és bár az is lehet, hogy nem én voltam a professzorurak legimádottabb tanítványa, a végére mégiscsak ők kérleltek engem, hogy tartsak órákat a drága tanulóknak! Én pedig természetesen sose utasítottam vissza egyetlen ilyen kérést se, csak akkor, amikor kalandvágytól fűtve útra nem keltem, hogy újabb ihletet merítsek akkor még jövendőbeli, halhatatlan költeményeimhez - no de ez a kis szösszenet ezen a fecnin éppenséggel még tanulóéveim alatt keletkezett, s mikor elmeséltem történetét, az egyik udvarhölgynek olyannyira megtetszett, hogy megkért, vessem papírra ezt a kis játékos gúnyolódást. A fene se emlékszik, hogy és miként került vissza hozzám éppen ez a régi limerik, és hogy nem vettem észre a terjedelmes memoir-omat, amit fontosabb lett volna magammal hozzak, de az ördög vigye mostmár, megírom újra. S ha már így felidéztem a szépséges Oxenfurtot, felmerül bennem, lehet, arra fog tovább vinni utam, és remélhetőleg nem fog ott az utamba állni semmilyen Dijkstra névre keresztelt hegyomlás, mert az már igazán a világ vége volna…
Nnna, haladjunk tovább, mink van még? Óóó, hisz ez egy vázlatom! Mennyire régi…! ...Istenem, mennyiszer írtam át, mennyit tökéletesítettem, hányszor húztam ki egész strófákat s kezdtem újra őket - és meg is látszott az eredmény a legvégső formáján; gondosan csiszolgattam, formálgattam, akár ha a legdrágább gyémánt volna a világon - s állítom, az is. Sok szörnyűség volt az ára, és még több hőstett, megannyi áldozat, vér és könnyek; a cintrai mészárlás és a soddeni ütközet minden kínkeserves és dicsőséges pillanata úgy ragyog ebben a műben, mint megannyi zsarátnok, s könnyekre fakasztja a legmegátalkodottabb teremtményeket is. ...És bármennyire is büszkeséggel tölt el, hogy minden hősnek és minden áldozatnak dicső emlékét állíthattam és hírül vihetem mindenkinek, aki megmaradt - magamnak mondva, bárcsak, bárcsak ne kellett volna ilyen történetekről hírt vinnem. Henceghetünk, mi dalnokok, hogy csengő rímeinkkel és gyönyörű allegóriákkal mintha csak szobrot, emlékművet kovácsolnánk szavakból a hősöknek, holtaknak és élőknek is - de nincsenek szavak semmilyen nyelvben, még az Ősi Nyelvben sem arra, amilyen tragédiába torkollik minden háború. Hiába zengjünk harsonákkal a győztest és hiába kíséri sirató a vesztest, az igazi vesztesei minden háborúnak mindig azok, akik már a föld alatt hevernek, és akik még a sírjaik fölött görnyedve gyászolják őket. ...Elmondhatatlanul nehéz volt nem csak megírni, de minden alkalommal ugyanolyan elmondhatatlanul nehéz énekelni. Nem is tudom, minek tartottam meg a régi vázlatokat belőle, hisz mindent fejből adok elő, de ahogy kettőt-hármat lapozok a papírok között, úgy veszem észre, hogy azokról a bizonyos részletekről nincsenek vázlatok, s ez mosolyt csal az arcomra a sok keserű gondolat után. A cintrai Oroszlánfiók történetét csak kevesen ismerik, s csak az én legendáim szólnak róla - és jól is van ez így. Bár, be kell valljam, arra a balladára aztán különösen büszke vagyok… Ejnye, azóta nem keresztezte útjainkat a Sors se Geralt-tal se Cirivel - de még Yenneferrel se! - hogy elszállásoltattam magam Annarietta kegyei közt, s hogy e kegytől megfoszttattam nemrégiben. Remélem, az a híres ríviai vaják vigyáz magára, és méginkább a lányára, ha már én nem vagyok ott vele, hogy ezt megtegyem.
Ahogy rájuk gondolok, hirtelen nem is jut eszembe, pontosan milyen idős is a mi ismeretségünk - néha egészen úgy tűnik, mintha mindig is botcsinálta útitársa és kocsmacsinálta menekülőbajtársa lettem volna Geralt-nak, noha már eddigi életem felén túl voltam, mikor találkoztunk abban a kis guleti ivóban. A lantomra pillantok merengésem közben, melyre éppen ennek a találkozásnak köszönhetően tettem szert - micsoda kaland volt, egek! Több pontján is biztos voltam benne, hogy otthagyjuk a fogunkat, már akkor is, amikor annak a szép guleti menyecskének a karjai közül kellett kimenekülnöm, miközben a fivérei mindenáron fel akartak koncolni - mint említettem korábban, sokszor kellett hirtelenjében távoznom szépkisasszonyok öleléséből bizonyos felbőszült férfirokonok megjelenése miatt - és amíg kellően messzire kerültem a városkától inkognitóban, bearanyoztam a rív vaják amúgy dögunalmas napjait csekélységem csodálatos társaságával. Szerintem még hálás is érte. Legalább is nem zavartatta magát, mikor végig mellette maradtam, hogy ellessem, miként végzi számára megszokott, számomra lenyűgöző munkáját, de egész addig nem merült fel bennem, hogy meg is halhatunk mindketten, míg a Virágok Völgyében arra nem ébredtem a nagy ördög-vadászat közepette, hogy egy fa tövében ülünk megkötözve, tündékkel körülvéve. Mindketten teljesen tehetetlenül vergődtünk a béklyóinkban, míg az egyik perszóna aljasul és kegyetlenül rugdalt minket - főként engem! Egy társa ezalatt könyörtelenül próbált valami nyekergést kicsalni szegény lantomból, mindhiába. (Azt gondolnák a laikusok, hogy amilyen könnyedén suhannak a dalnokok ujjai kedves hangszereik nyakán, bizonyára bárki képes ilyen lágy dallamokat előcirógatni belőlük, de bizony az avatatlanok azon nyomban elbuknak a próbákon, amint a kezükbe kerül a lant.) Végül annyira felbőszítettük a nőszemélyt pusztán azzal, hogy véletlenül kiderítettük valódi szándékaikat a Dol Blathannában állomásozó ördögfélével és azon kérésemmel, hogy ugyan ne verjenek már minket halálra, (és a társa legyen olyan kedves, hagyjon békét szerencsétlen hangszeremnek, ha lehetséges) - mire a tündelány kitépte a lantom társa kezéből, és az első fa törzsén ripityára törte! Eddig csak lehetőség volt csupán, hogy végünk van, de ezután holtbiztos voltam benne. ...Nem tudom, mivel érdemeltük ki, hogy egy Csoda megmentsen minket - de esküszöm, így történt: maga Dana Méadbh, a Földek Kisasszonya tűnt elő a fák közül, levetette falusi kislány álcáját, s mint a Virágok Völgyének, Dol Blathanna Úrnője jelent meg, némán. Egy szót se szólt - de nem is kellett, nem voltak és nem is lesznek arra szavak, ami történt. Túléltük.
Így esett, hogy a tündelány, aki égtelen haragjában darabokra zúzta kedves lantomat, minden szó és fenntartás nélkül megajándékozott engem egy tünde mesterek által készített, gyönyörű lanttal, azzal a szépséggel, melyet most is becses kincsként őrzök és melyen azóta is szüntelen zengem balladáim dallamát, bármerre is vigyen utam. Hmm, csakugyan régi história ez, de felejthetetlen, és nem hagyhattam rímek nélkül; mesés művet komponáltam a szépséges Danamebi csodájáról és a Dol Blathanna-ról, mely tán az egyetlen, ami szépségében vetekedhet a Földek Kisasszonyával - no persze a tündékkel esett atrocitást kicsit finomítottam, egészen pontosan úgy ahogy van, teljes egészében kihagytam. Ejnye, mi is volt a címe…? Az a szegény ördög - akiről mint megtudtam, nem is ördög, hanem szilván! - aki képes lett volna velünk halni a tündék által, noha előtte igen aljasul elbánt velünk, mondott egy címet, de olyan közhelyesnek tartottam, hogy le se írtam… Ejnye no, annyi szösszenet van ebben a paksamétában, ennek is benne kéne lennie--- áh, meg is van! “A világ peremén”! Nna, tudtam én, hogy itt van ez, meg még sok minden más is - lapozgatok egy kicsit, és lám, egy újabb költemény, “Az utolsó kívánság” címmel… Nocsak, hát ez meg mi a fittyfene lehet, csak nem…? Ohh! De, de igen.
Ez egy igazán csodálatos hősköltemény egy költőről, aki szerencséjének köszönhetően kifog egy palackba zárt dzsinnt, de kedves vaják barátjának hála nem jut el odáig, hogy elmondja mindhárom kívánságát, mert az a szörnyeteg hamarabb kiharap egy darabot a tehetséges költő torkából. Még szerencse, hogy amilyen lelkiismeretes barátja van ennek a költőnek, az mindent megtesz azért, hogy megmentse a költőt, a dalnokot, aki bár lehet, többet énekelni már sosem fog tudni, de az életét még éppen csak megtarthatja - és kétségbeesésében a vaják egy hírhedt boszorkányt talál meg. Jobb híjján s tudván, hogy barátja percei meg vannak számlálva, a boszorkány segítségét kérte, aki ugyan segített neki, de mint minden varázslónő esetében, ennek a segítségnek hatalmas ára volt. Akkora ára, hogy majdnem az egész város elpusztult benne, míg a varázslónő - nevezzük az egyszerűség kedvéért Yennefernek - mindent megtett azért, hogy azt a kóbor dzsinnt rabul ejtse és a szolgálatába állítsa, míg végül a vajáknak - hívjuk az egyszerűség kedvéért Geraltnak - hosszas küzdelem árán sikerült megállítania a szándékában. Méghozzá nem is akárhogy! És végül még a költő - nevezzük az egyszerűség kedvéért Kökörcsin Mesternek - is megmenekült a halál karmai közül, és máig zengi dalait drága barátjáról, Ríviai Geraltról és annak hőstetteiről, különös kalandjairól - és mégkülönösebb ízléséről a fehérnép terén. ...Nicsak, még az Aranysárkány balladája is itt van!
Sóhajtva ingatom fejem, ahogy tovább lapozgatok a papírosok között - ami azt illeti, Vengerbergi Yennefer, a maga hátborzongató nőiességével és félelmetes gyönyörűségével nem meglepő, hogy teljesen magába tudta bolondítani Geraltot - mint ahogy az sem, hogy cserébe ő maga is áldozatául esett ennek az egyáltalán nem egyoldalú vonzalomnak. Nekem pedig egy árva szavam se lehet, annyi csodálatos balladát köszönhetek kettejük könyörtelen és kegyetlen szerelmének, hogy egyszer talán ténylegesen meg is fogom hálálni mindkettejüknek - ha esetleg a költeményeim által szerzett hírnevük nem volna elég. De persze nem csak kettejüknek szereztem örök nevet, ami hosszú életükön keresztül övezni fogja őket, akkor is, amikor én már valószínűleg, emberi mivoltomból kifolyólag rég beadtam a kulcsot. Nna, lássuk csak tovább, milyen vázlatokat hoztam még magammal, azt mondja… … …”Az Igaz Gyöngy Sírjára.”

Ég veled édes, szép szemü lánykám, ímhol a búcsum:
Néma az ajkad már, éneke el nem száll.
Ámde a holtak lelkei táncolhatnak örökké -
Ott is véled a lant, s rajtad csillan a gyöngy.

...Drága, drága Szemő, édes Essim, kedves kis húgocskám, ki vérkötelék nélkül is szinte testvérem volt - a rímek és a dalok szorosabban fonták össze sorsunkat, mint arra bármilyen vértestvériség lett volna képes. Ha van nő a világon, aki hosszú, békés életet érdemelt volna, hogy megannyi csodát zengjen a világnak, az ő volt.
Sóhajtok egyet, és a helyenként foghíjjas tetőt kémlelem, ahogy átszűrődik a réseken a lassan felkelő nap fénye, a sugarakban táncmulatságot rendeznek a porszemecskék, melyek a szalmából és a gerendákról röppennek a levegőbe. Mi is ilyen mulatságokon daloltunk együtt Szemővel, és úgy fricskáztuk egymást, mint a vérre menő riválisok, de esküszöm, talán csak Geralt az, akihez valaha olyan szoros barátság fűzött, mint amilyen szorosan kötődtem Essihez. ...És talán Essi az egyetlen nő a világon, akitől soha nem akartam semmi olyat, amit férfi fehérnéptől kívánhat. Szemő nem olyan lány volt… (Annyira nem, hogy emlékszem, mikor először - s egyúttal utoljára - találkozott ő és Geralt, és olyan nyilvánvaló volt kettejük egymás iránti vonzalma, hogy mindenki látta, csak ők nem; nekem kellett mindkettőnek hegyibeszédet tartanom izgalmas kalandjainkat követően, hogy ugyan, hagyjanak már fel az átkozott kesergéssel, és ha jól akarják érezni magukat egymás ölelésében, hát tegyék már meg, a rosseb vigye el. Megtették. Én addig horgásztam.)
Hjajh, szegény lány, legyen neked könnyű a föld. Remélem, a holt lelkek is épp úgy imádják dalaidat, mint az élők, és éppen olyan csodákat bűvölsz ujjaiddal a lantodon - vagy, ha nem vár minket a halál után semmi, akkor hát a hantodon virágozzon gyöngyvirágos kert, mely a holdvilágnál dalra fakad, ha meglibbenti őket a szél. Esküszöm, ha nem földbe temettelek volna, szép Szemő, hanem a kék tenger hullámai nyeltek volna el, minden porcikád igazgyönggyé változott volna, ahogy az emberi élet után sóvárgó, elárult, szerelmes szirén vált tajtékká a hullámok tetején. (Szép volna, ha az a gyöngyöcske, amit Geralt ajándékozott neked születésnapodra - és amit nem tudott volna neked adni, ha én magam nem kapartam volna össze több tucat kagylót az apálytól száraz tengerfenékről! - is egy ilyen balladába illő leány emléke volna, de hogy ez így volt-e vagy sem, azt már csak mi, költők tudhatjuk.)
Újabb sóhaj hagyja el a számat, ahogy lassan ezt a kis epigrammát tartalmazó papirost is a paksaméta mögé fogom, ahogy az eddig átnézett irományokat mind, így egy újabb telefirkált, valamiért istentelenül réginek tűnő lap kerül elém, ami… Ördög és pokol, nem, ezt nem én írtam. Letagadom. Nem én voltam, ez valami fajankó volt, a világ minden vallására esküszöm, hogy nem én követtem el ezt a merényletet a jóízlés ellen, húh, a ragya verje ki, ez a förtelem hogy a mennydörgős ménnykűbe maradt meg - de ami fontosabb, hogy a búbánatos francba nem vettem észre, hogy még nem égettem porrá és hintettem szét a hamvait egy útkereszteződésben?! Te jószagú szilvapálinka - de nagyon jó szagú és nagyon erős legyen, mert még azzal se nevezném olvashatónak ezt a szart, de a létezésének elviselését megkönnyítené! Itt ki se jön a versláb! Mi ez a ritmus, he?! És a szótagok: az egyik sor végéről lecsípve egy, hogy hozzá legyen ragasztva a két sorral lentebbihez, mi, hátha nem veszi észre senki? És ha még csak ennyi lenne, de ezek a rímek, te jó ég, hát ezekkel vallatni lehetne! Ezért - erszényt?! Komolyan?! És miről szól, na, miről, egy ifjú, sudár, szőke fiatalemberről - aki nem én vagyok, még véletlenül se nem! - aki nemesi rangját sutba dobva lantot ragad, hogy kenyéren és vizen élve, vándorlásra kényeszerülve énekelje a világ örök igazságait és elnyerje szíve hölgye szerelmét--- hát én mindjárt elhányom magam. Ezt a közhelyt, ezt a giccset, pfujj…!
És én ezt, ezt a seggtörlésre se jó, sekélyes szörnyűséget bezzeg magammal hoztam, hogy a lepra vigye el, de a memoir-omat, Fél Évszázad Költészetét, temérdek kiváló balladám kéziratát és kalandjaimról való megemlékezésemet és eddigi életemről való számvetésemet, na azt bezzeg nem…! Az ördögbe!

Példareag

Lantommal hátamon és vándortarisznyámmal - s annak minden becses vagy épp becstelen tartalmával - mászom le a pajta padlásáról, majd kinyújtóztatom tagjaimat. (Fiatalkori, versnek gúnyolt vétkemet végül megkíméltem a darabokra szaggatás általi örök feledésbe merüléstől, de csak azért, hogy ha adj’ isten Oxenfurtban felkérnének az Akadémián, hogy Verstanból órát tartsak, fogok tudni mutatni szegény tanulóknak elrettentő példát - melynek szerzőjét jószándékúan anonimitásba fogom burkolni.)
A Nap már a horizont fölött jár, mikor kidugom az orrom a pajta ajtaján, és körbenézek. Egy-két tyúk kapirgál a pajtához legközelebbi ház előtti udvaron, egy harmadik pedig elszántan igyekszik kikopogtatni csőrével egy földön hortyogva hasaló paraszt fapapucsának talpára ragadt eleséget. Rögtön rajta keresztben fekszik egy földije a hortyogónak, és egy demizsont ölelget, mintha a szeretője volna, de legalábbis a párnája. Mindketten valami megtépázott ünneplőben, amit alighanem még az ükapjuk is viselt, de már ő is örökölte. Elnézek fölöttük, a hosszú faasztalra a padokkal, amin a tegnap esti lagzi maradványait épp most igyekszik eltüntetni egy kisebb rajnyi légy - már azokat a maradványokat, amiket a kutyák meghagytak az asztal alatt, és amit az asztalon napozó két cirmos macska már finnyáskodva otthagyott. Ritka egy jó dolga van ezeknek az állatoknak…
A falucska többi tagja bizonyára a két mélyen szendergő jóbaráthoz hasonlóan még nagyban heveri ki az estét, ami kiváló hírnek tűnik, tekintetbe véve, hogy nem véletlenül húzódtam fel a pajta padlására az este… Hejh, pedig be jól indult ez a mulatság is…!
Kilopakodom a pajtából és a ház mögötti istálló felé osonok, lebukva a ház ablakai alá - mert hát mint tudjuk, az ördög nem alszik, nekem meg a tegnap esti kergetőzés éppen elég volt, köszönöm alássan. Az a két ipse egymáson keresztbe a vőlegény két tökkelütött bátyja, akik ahelyett, hogy a nejükkel hancúrozták volna végig az estét, engem hajkurásztak. Ezelőtt és ezalatt a vőlegény - egy jó egészségnek örvendő és minden jóval elkényeztetett, éppen vágandó korban levő malacra emlékeztető pofa - egy fél hordó borba igyekezte belefojtani búbánatát, amiért véget értek számára a boldog agglegény évek. Szomorú egy história, mit ne mondjak, még valahol együtt is éreztem szegénykével, és mélységes részvétemet kimutatandó, elvittem egy körre a menyasszonyt.
Mármint, nem igazán kellett annyira vinnem, amint kiakasztottam a lantot a nyakamból az este folyamán, a csinos lányka két kacsója foglalta el a helyét, és mire észbekaptam, ez a szépség - akit férjül adtak ehhez a disznóhoz!! - már az ölemben volt. Lehet, tiltakoznom kellett volna… Igazából vissza kellett volna utasítanom, mégsem illik valakit pont az esküvője napján felszarvazni, pláne nem egy ilyen szerencsétlen flótást, ennyire kegyetlen még én sem lehetek - szóval udvaroltam még egy kicsit a hölgynek, mire biztos voltam benne, hogy már elmúlt éjfél, és csak utána ugrottam be vele egy szénaboglyába. (Mentségemre legyen mondva, hogy ez a kis virgonc leányzó éppen annyira volt szűz, mint amennyire én fogadtam cölibátust.)
De hogy ez a leány milyen szépséges, azt még sötétben és szénával borítva is láttam - villogó, kék szemek, gesztenyebarna, dús lobonc, és olyan mosoly, amit minden hercegkisasszony megirigyelne, és hát még a testét! Maga a megtestesül Nőiesség, én mondom: kis nyakacska, kerek vállak, s a karjai úgy öleltek, hogy ha akartam volna se szabadulok belőle - de mégis ki az ördög lenne akkora hülye, hogy szabadulni akarjon, amikor két akkora kebel kínálkozik elé, hogy két külön verset kell írni egyikről is meg a másikról is. És az a szép, kerek, és lágyan ringó csípő…! ...Van valami ezekben a forróvérű falusi lányzókban, az egyszer biztos… Sajnos a vőlegényt istápoló két marhának is volt annyi vér a pucájukban - meg alkohol a gyomrukban, amiből én, hangsúlyoznám, egészen addig egy kortyot sem ittam! - hogy a grabancomnál fogva cibáltak ki édes kis Múzsácskám lágy öleléséből, és csak kicsin múlt, hogy a kis csintalannak nem maradt a kezében a nadrágom, úgy kapaszkodott belém…
Nem akarom részletezni, de elég sokáig rohangáltunk a faluban, pajtából tyúkólba, tyúkólból asztal alá, asztal alól megint pajtába, míg végül leráztam a két jómaradat. Én pedig immár sikeresen elérem az istállót, és amint megpillantom lovamat, fellélegzem és elmosolyodom - ha minden jól megy, lincselés nélkül tovább fogok tudni állni még mielőtt észrevenné bárki is. Szép csöndesen kivezetem Pegazust a karámból és már épp elérném az istálló ajtaját, amikor azt valaki még előttem kitárja és…
- Te zsivány…!
Előttem áll a vőlegény, akarom mondani felbőszült férj, teljes életnagyságban, most már nem csak az ábrázata, de orcája színe is vetekedhet egy hízott sertésével, mi több, egészen vörös, a kezében meg egy akkora bárd, mint a fejem--- akurvaélet!
Éppen csak hátrább hőkölök, mielőtt belém vágná a fegyvert, Pegazus mellettem nyerítve ágaskodik fel, és ez az igazi szerencsém, mert a tökfilkó is hátrább ugrik, én pedig hamarább csendesítem le a lovam, minthogy amaz magához térne - és mire ez megtörténik, én már a nyeregbe is ugrottam.
- Ég önnel, uram! Csókolom a kedves nejét! - kiáltom, azzal sarkammal indulásra ösztökélem Pegazust, paripám meg szinte szárnyra kap, ahogy elnyargal a felszarvazott frissférj mellett, aki épp időben látja be, hogy jobb, ha félreáll. Na de túl könnyű is volna, ha ennyivel megúsznám, mert pár pillanat múlva hallom újra a bömbölését hátam mögött.
- Te szukafattya! Beste kurafi!! A két kezemmel tekerem ki a nyakad, te, te…! Fiúk! Ne hagyjátok megszökni!
Mire elvágtatok a ház előtti udvarra, már majdnem az egész falunép odacsődült, egyeseknél ásók, másoknál kapák - ki hozza a harangot? - mire csak fintorgok, és igyekszem akkora ívben kikerülni a tömeget, amekkorában csak lehet, és felvágtatok lovammal a ház tornácára, majd onnan a hosszan elnyúló lakoma-asztalra, ami csak valami isteni csoda folytán nem borul föl velünk, még akkor sem, amikor kimenekülve a csőcselékből leugratok róla, és menekülőre fogom. A kitartóbbja még a nyomomban próbál maradni futva, és bár sokan felharsannak, hogy “lovat, lovat, asszonyomat egy lóért!”, mire oda jutnak, hogy egyáltalán felnyergeljenek egyet, én már hetedhét határon túl leszek!
Egy fényes tárgy még elsüvít a fejem mellett, és beleáll egy kivágott fatörzsbe, ahogy elhagyom a falut. ...Ami azt illeti, megérte. Még ha nem is tudtam a kedves feleségtől illőn búcsút venni, az a sanda gyanúm, nem én voltam az első, és nem is az utolsó, aki így fog menekülni ebből a nevesincs falvacskából… De még lehet neve, ha elég jó balladát kanyarítok hozzá.

Te istenverte szukafa...
Akarom mondani kedves Kökörcsin!

Elfogadva!

Rendkívüli mód vártam, hogy végre elolvashassam mivel fogsz minket megörvendeztetni előtörténet néven és meg kell mondjam, hogy olyan könnyűszerrel ugrottad meg a magas elvárásaimat, mint ahogy az általad választott karakter csavarja az ujja köré a fogadó tapasztalatlan felszolgáló lánykáit.
Fantasztikus, magával ragadó stílusod minden papírra vetett szavadat átjárja és olyan élettel tölti meg a lapodat, amire ritkán láttam példát. Akárki akármit is mond, egy ilyen karaktert iszonyú nehéz jól megragadni és a forrásanyaghoz ennyire hűen prezentálni. A szavaid, a megfogalmazás, Kökörcsin szövegbe is átsugárzó csalóka bája, mind-mind olyan érzéssel töltöttek el, mintha maga a fiktív karakter ragadott volna tollat, hogy megossza velünk ebbe a sajátos és igen szórakoztató keretbe foglalt élettörténetét.
Többször is hangosan felkacagtam a soraidat olvasva, majd miután kipihente magát a sokat látott rekeszizmom, többször konstatáltam, hogy ennél jobb és értőbb kezekbe nem is kerülhetett volna ez a hétpróbás szoknyapecér.
Köszönöm, hogy elolvashattam a lapodat és köszönöm, hogy a játékoddal színesíteni fogod az oldal életét.
A lehető legkomolyabban mondom, hogy nehezen feledhető élménnyel gazdagodtam.
Eredj és foglald le az arcodat, utána pedig keres valami lánykát, akinek csaphatod a szelet!

Avatarfoglaló