Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Ichaer igen lassan poroszkál a már jól ismert, bejárt utakon. Szinte aludhatnék is nyergében, magától is ellépne a romos várudvarba. Egy bandita csapattal való ütközet során sikerült megsérülni kedves táncos lábú kancámnak, így nem is szeretném szegényt hajszolni. Hűen védte hátam, amíg én mással voltam elfoglalva. Érezve, hogy a nyeregben kezdem elveszíteni egyensúlyom figyelmeztetőn horkant. Megrázom fejem és visszaülök normálisan, mielőtt elhagyna. Bár… szerintem megállna és jót röhögne szerencsétlenkedésemen. De így szeretem ezt a kancát. A fekete kanca kihúzza magát. Megfeszültek izmai, hallom ahogy levegőt veszi. Nem riadt és nem is támadó. Sokkal inkább érdeklődő. A távolba nézek, amíg meg nem látom a távolodó lovast. A hátán két kard, haja pedig fehér. ~Geralt?~ -Kérlek szépen kedves Ichaerem, érjük be azt a lovast! Hajoltam nyakára és paskoltam meg nyakát. Életemben nem éltem ilyen eszét vesztetten rohanni, mint most. A másik lovas mellett pedig szépen, lassan lassított, nem pedig satu fékkel engedett előre. -Szia Geralt! Rég láttalak! Hogy vagy? Mosolygom a másik vajákra. Örömöm leírhatatlan, mennyire is szívmelengető őt látni.
P.S.:Remélem megfelel ! Ha nem, javítom. Mood: Isara
Nem mondom, hogy túl könnyű dolgom volt, míg Yennel megpróbáltunk a végére járni annak, hogy mégis, hogy a bánatos fenébe nem maradtunk halottak a Ríviai pogrom után. Egy erdőben ébredni körülbelül mindenféle emlék nélkül nem épp a legkellemesebb dolog és meg kell mondjam annak ellenére is csak nehezen tudtam rávenni magamat a portálhasználatra, hogy Yen nyitotta meg az átjárót. Tudom, hogy a legtöbben emiatt gúnyosan mosolyognának, elvégre a közhiedelem a witchereket kegyetlen és érzelemmentes szörnyhóhérokként tartja számon, nem pedig a lelki sebeiket nyalogató kisgyerekként, de ez a munka a lélek erejét legalább annyira igénybe veszi, mint a test izomzatát. Végső soron sikerült kibogozni az életben maradásunk rejtélyét. Nem volt nagyon egyszerű dolog, de a végére jártunk. Biztos ami biztos alapon szétküldtem néhány levelet azoknak, akikről tudtam, hogy nagyon nem fognak elmozdulni a lakhelyükről és miután szereztem magamnak egy új Keszeget lószerszámostól magunkhoz képest érzékeny búcsút vettünk egymástól Yennel. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem telik el több év, mire újból találkozunk, vagy addigra kitalálnak valami olyan mágikus ketyerét, ami segít egy áthidalni a kettőnk közti távolságot és gyorsabb a futárnál. Elsőként Kaer Morhenbe vettem az utamat, hogy személyesen is tudassam a társaimmal, hogy nem kell még temetni ezt a Farkast. Keszeg unottan poroszkál az úton, ami a hegyek közötti sziklafalak övezte kaptatókra vezet fel, én pedig már gondolatban készítem a gyomrom arra a nem túl finom, ellenben tápláló nyúlpaprikásra, amivel Vesemír szokta várni a rég nem látott tanítványait. A zsémbes vén farkas még akkor se ismerné el, ha a körmét tépnék, de fiaiként tekint ránk. Ez általában csak az atyai szigorban nyilvánul meg, de Ciri mintha egy kicsit meglágyította volna szívét abban a néhány évben, amit velünk töltött. Heves patadobogás rángat ki a gondolataimból. Érdeklődve fordulok hátra a nyeregben és megpillantom a felém tartó fekete lovat. Yen jött volna utánam? Fenét. Ő portált használt volna. Ez valaki más lesz. Talán sietős a dolga és nem is miattam hajszolja a lovát. Ahogy közeledik úgy látok kibontakozni a többi részletet is. Oldalt fonott lángvörös haj, két kard a hátán és farkasmedál. Nocsak.... Hát ő is előkerült a háború után? - Wilkina! - nyújtom neki a jobb kezemet miután a lova beért engem és felvette a lépés ütemét - Még a háború előtt néhány évvel. Lambert nagyon fogja tartani a markát Eskelnek, amikor meglátják, hogy betoppansz. Ritka a női witcher a farkas iskolában és Wlkinának már olyan rég nyoma veszett, hogy halottnak hittük. Eskel és Lambert még fogadást is kötöttek, hogy vajon előkerül-e még egyáltalán a nőstényfarkas. A határidőnek 1270 végét jelölték meg. Nem nagyon lennék Eskel helyében, amikor megérkezünk. - Kénytelen voltam belekeveredni a háborúba. - válaszolok a kérdésére - Elég hosszú történet és később majd alaposan átbeszéljük. Most legyen elég annyi, hogy egy meglepetés gyermek csúnyán felforgatta az Farkas Erőd életét néhány éve. Ahogy egymás mellett baktatunk a lovakkal a lábunk közt, látok két szekeret egymás mögött jönni a hegy irányából. A rakterek takaró ponyvára a Kaedweni királyság címere van hímezve és a lovak fújtatása alapján eléggé meg van rakva a szekér. Furcsálkodva nézek a mellettünk elhaladó szekér után. A rakományt kísérő lovasok is mereven előre néznek, mintha kerülnék a tekintetem. Próbálok nem elhamarkodott következtetéseket levonni, de elég kevés útelágazás van itt ahhoz, hogy ez a rakomány ne az otthonomból jöjjön. - Merre jártál, hogy ilyen rég nem láttunk? - próbálom visszaterelni a szót a rág látott társam történetére Bőven ráérünk majd aggodalmaskodni azon, hogy mi történt Kaer Morhenben, ha odaérünk és látjuk a perlekedő Vesemirt.
A boldogság, mi elöntötte, teljes testem átmelengette. Hiszen szeretett halott, nem halott, feltámadt, valamilyen nagybácsim előkerült élve. A kéznyújtást elfogadom és Ichaer-t közelebb biztatva Keszeghez megölelném a férfit. Bár nem mintha nagy esélye lenne elmenekülni a következő öleléstől, de megpróbálhatja. -Rendben, hallani szeretném már. Mosolyodom el, majd tátva marad a szám. -A két lókötő fogadni mert?! És Eskel arra fogadott, hogy nem térek vissza?! Gonoszak... Szűkítem össze szemeimet és számat is összeszorítom. ~Még ilyet! Komolyan? Ez azért... na...~ -Hallottam róla a legjobb komádtól pediglen halálhíred. Kökörcsin eléggé el volt kenődve, amikor említettelek és mesélte, hogy a saját szemével látott meghalni. Nem tudom mit fogyasztott, de nekem is adhatott volna belőle. Legközelebb majd kérek tőle. Mosolygom vicces kedve mesélve az eseményeket. Viszont lehervadt mosolyom amint a meglátom a Kaedweni királyság címerét. Aprót fújtatok, Ichaer felkapja fejét és ő is körbenéz. Füleit feszülten csapja hátra. -Egyre érdekesebbnek ígérkezik leendő meséd. Alig várom már, bár úgy érzem nem csak az izgalom miatt futkos az ideg a hátamon, hanem egy rossz megérzés miatt. Bökök állammal közlekedőkre. Szúrósan tekintek rájuk és egyre nagyobb félelem lesz úrrá rajtam. ~Az otthonomból nem visztek el semmit! Semmi jogotok nincs hozzá!~ A kérdést hallva azonnal elpirulok a szégyentől, hogy eddig nem toltam el hátsó felem az otthonomba. -Egyik télre lesérültem, a másikra pedig társam. A mackó próbált magára vigyázni, kisebb nagyobb sikerrel. De mindig közbejött valami csalafintaság. Vonom meg vállam, amolyan tehetetlenként. Mintha csak az árral sodródnék. -Nem tudsz véletlen valamit Apáról? Úgy érzem, a mai napig haragszik rám Sorstársam miatt. Azt hiszem jól tudom Geralt válaszát, hisz neki is megvan a maga baja, nem traktálhatom Vilkas hiányával.
P.S.:Remélem megfelel ! Ha nem, javítom. Mood: Isara
ilkinát olyan rég láttam, hogy el is felejtem, hogy miként szoktunk köszönni egymásnak. Nem mondhatni, hogy öreg hiba, de ha így haladok, akkor lassan lemondhatok a vándoréletről és csatlakozhatok Vesemirhez, mint Kaer Morhen pedellusa. Nem a legdicsőségesebb öregkor lenne az már biztos. A nő úgy fonja körém a karjait, mintha egy rég nem látott kedves rokon lennék. Én egy kicsit óvatosabban viszonzom az ölelést és a sarkaimmal óvatosan megkapaszkodok Keszeg szügyében. Vajákok vagyunk ugyan, de a világ legtöbb törvénye még ránk is ugyanúgy hat, mint a legtöbb emberre. - Ne kárhoztasd őket emiatt. - húzódik felemás mosolyra az arcom - Nem sok szórakozás jutott nekik az elmúlt években és hasson bármennyire rosszindulatúnak a kis fogadásuk, azért is kötötték, hogy ne lankadjon bennük a viszontlátás reménye.
Ahogy látom Wilkina arcának változását a két lókötő fogadásának hallatára önkéntelenül is belegondolok, hogy a nagy eséllyel Lambert és Eskel néhány hétig viselni fogják az aggodalmukért kifejezett hála jeleit a szemeik körül. Nem csodálom, hogy meggyanúsítja Kökörcsint a rémhírterjesztéssel. Az a kelekótya szoknyapecér címeres nagyotmondó és nem véletlenül kedvelik a népek a dalait. Ért ahhoz, hogy az igazságot sokkal izgalmasabban adja elő, mint ahogy az tényleg megtörtént. Wilkina pedig még nem ismeri elég alaposan a cimborámat ahhoz, hogy tudja, ilyen dolgokból nem szokása tréfát csiholni. - Történetesen Kökörcsin rossz szokásától eltérően nem lódított. - nézek rá barátságosan, bár a hangomban van egy halvány, nehezen felfedezhető szülői rosszallás - A Ríviai pogrom idején próbáltam megvédeni néhány másfajút a felpaprikázott tömegtől, de nem bírtam a túlerővel. Dicstelen módon nem kard, hanem vasvilla okozta a látszólagos végzetemet. Yen próbált kimenteni onnan, de már elkésett. Három hónappal az eset után pedig egy temeriai erdőben ébredtem Yennel az oldalamon és semmi nyoma nem volt a sebeinknek. Vizimában utána jártunk, hogy mindez miként lehetséges, utána szétküldtem néhány levelet a kevésbé utazó kedvű ismerőseimnek, hogy ne kiáltsanak szellemet, ha meglátnak és elindultam haza. Yen pedig valami sürgős ügyre hivatkozva Toussaintba utazott. - sóhajtok egyet miközben húzok egyet a kulacsomból, hogy megnedvesítsem a számat - Megértem Kökörcsint, hogy halottnak hitt. Ha az ő mellkasát szúrják át a szemem láttára, akkor én se gondoltam volna másra. Ha tudnám, hogy kit szédít házassággal annak érdekében, hogy bejusson a lábai közé, akkor őt is értesítettem volna arról, hogy felesleges a gyászát borba és női bájokba fojtania. Szándékosan nem említem meg neki Cirit. Bár elég sok köze volt a menekülésünkhöz, de annyi mindent kellene mesélni még róla és a ránk gyakorolt hatásáról, hogy kétszer hajnalodna ránk mire az én szegényes előadásmódommal is a végére érnénk a történetnek. Nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire megváltozik Wilkina arckifejezése a szembejövő szekereket látva. Engem se kérnének fel, hogy álljak modellt az optimizmus szobrának, de ezer másik magyarázat is eszembe jut a legkézenfekvőbbön kívül is. Nagyon remélem, hogy igazam van és nem az fog várni minket az otthonunkba belépve, amire a jelek alapján számítani lehet. Nincs az a mennyiségű rozsvodka, ami lecsillapítaná Vesemirt, ha a borúlátóbb feltételezésem igazolódik be. - Kökörcsin biztos érdekesebben és velősebben adná elő a történetet. De azt nem vitatom, hogy ne bővelkedne izgalmakban. - próbálok a szokásosnál is nyugodt hangon szólni - Legyünk türelemmel. Otthon meglátjuk, hogy mit akar ez jelenteni. Nem szeretném, ha Wilkina valami meggondolatlan dolgot csináljon holmi félreértés miatt. Bár engem is aggaszt a szekérkonvoj mérete. A beszedni való adóért nem szoktak ennyien jönni és legutóbbi emlékem szerint jó viszonyt ápoltunk a kaedweni koronával. - Rég nem találkoztam vele. Legutóbb, amikor otthon jártam, úton volt és lehet pont elkerültük egymást. - válaszolok a Vilkast firtató kérdésére - A Medvéddel mi újság van? Hogy-hogy nem együtt utaztok?
Jó volt újra érezni, hogy megölel. Hiszen, nem is olyan régen még biztos lehettem abban, hogy halott. Hogy már soha többé nem fogom megölelni. Lehet a gyengeség jelének is nevezni, igazából bárminek, de egyszerűen természetem ilyen. Ha a két lókötőt meglátom az ő nyakukba is ugrom, s csak ezt követően teszek egy-egy naplementét szemeik alá. -Tudom-tudom. De akkor is. Mi az, hogy nem térek vissza. Meg ez a halálhír dolog is. Nem tudom pontosan kinek bököm azt a tizen pár mérföldes csőrét, de amihez ekkora csőr kell nagy valag is dukál, amibe nem épp nőiesen kívánok belerúgni. Lágyul arcom, noha valamelyest haragszom a fogadásuk tétjére. Kicsit bántó, dühítő, de mire is vártam? Pontosabban mit. Mondjuk ha annyira szórakozni szeretnének üljenek le kockázni és akkor kockáztathatják még az alsójukat is. -Nem? Kerekednek el szemeim Geralt mondatát. Noha az előbb ölelt meg, a biztonságért még megbökném karját, természetesen egy gyermekies, hitetlen vigyor kíséretében és csak viccelődésként. Természetesen felismerem a szülői rosszallást, Vilkas is alkalmazta ezt a technikát, ha nem úgy viselkedtem ahogy kellett volna. Vagy épp Vesemir, de tőle inkább rettegtem. Talán jobban akkor, mikor megközelítette az alkímiára kijelölt helyet. A történetére bólintok, hisz érthető, ám nem olyan részletes. Számomra viszont pontosan elég ez a mese részlet is, bár jól tudom, hogy nem épp boldog vége lehet ennek a mesének. Kökörcsin jellemzésére viszont csak aprót kuncogok. Nem hiába kerül bajba. Szinte mindig... -Lehetséges. Viszont, mikor találkoztunk, még nem dolgozta fel. Nem csak balladában, de lelkileg sem. De ez egy másik történet! Vigyorgom, tekintve, hogy most őt hallgatnám, nem pedig a saját kis cselekedeteimet. -Rendben, bár senkinek nem kívánom azt a fajta érzést, amit most érzek. Igyekszem bizakodó lenni és mégis nyugodt. Nem rohanhatok fejjel a falnak. Nem mellesleg, most itt van Geralt, ha lehet így fogalmazni, alatta vagyok. Ha azt mondja nem, akkor nem. A medve kérdésre arcom olyan lesz, mint hajam színe, miből két szerelmes, elrévedt szempár mereng előre. -Nincs kedvem se farkas, se medve pörköltet enni. Félek Vilkas még mindig nem bocsátott meg, vagy épp a Medvémre vadászik. Ő is visszatér egy kis időre sajátjaihoz, ők is hiányoznak neki. De ha egy medve lány lábai közé kíván jutni, nem csak ülepe fogja bánni, hanem férfiasságától és családi örökségétől is búcsút vehet. De valószínűleg ezen túl van, de ez nem jelent semmit. Mesélem mosolyogva bár szemem sarkából a körülöttünk történő eseményeket követem figyelemmel.
P.S.:Remélem megfelel ! Ha nem, javítom. Mood: Isara
em a legszerencsésebb esett egy nő esetében a megemberesedett szót használni, de ennél találóbb kifejezést magamtól nem tudnék találni arra, hogy Wilkina mennyit érett az alatt az idő alatt, amíg a távol járt az otthonunktól. Kaer Morhenben mindig is ritka vendég volt a női hang és bár a senki sem mondta ki neki nyíltan, mennyire meglepődtünk azon, hogy átvészelte a Füvek próbáját, de Ciri előtt ő volt az, aki egy kis életet vitt az ódon erőd falai közé. Vilkas talán kicsit túl komolyan is vette a magára vállalt apai kötelességet a Medve-fiú esetében és elég irracionálisan viselkedett, de nem lehet hibáztatni a féltésért. Vajákok vagyunk mindannyian, emiatt pedig a hagyományos módon vett család elérhetetlen számunkra. A szülőség pedig minden emberből mást hoz ki. - Az elmúlt évek történéseit és a szakmánkból tisztes öregségbe visszavonuló személyek számát elnézve viszonylag reális lehetőség volt, hogy valahol otthagyjátok a fogaitokat és mi nem szerzünk róla tudomást. - mondom talán kicsit túlságosan is nyugtatólag miközben próbálom nem elnevetni magam a lány hevességén Mint már említettem egész megemberesedett és a vajákmunka igen erős személyiséget fejlesztett benne. Lassan már elkezdek azért drukkolni, hogy Lambertet és Eskelt ne találjuk otthon. Nem túlságosan, csak épp annyira, hogy még jobban essen látni, amint a farkaslány kiosztja nekik a jól megérdemelt monoklikat. Kökörcsint és a nagy száját alaposan kitárgyaljuk és valahol azért megnyugtat a tudat, hogy ezzel a széllel bélelt lókötő ennyire a szívére vette a halálomat. Félreértés ne essék, sosem kételkedtem abban, hogy tényleg a barátjának tart. Egy pillanatig se. De még több évnyi alapos ismeretség után se könnyű elhinnem, hogy a bohémságot felcserélné egy kis időre a szomorúságra annak érdekében, hogy meggyászolja talán az egyetlen igaz barátját. - Nem lep meg, hogy ennyire lesújtotta. - nézek Wilkinára miközben a tekintetem bocsánatkérés áraszt felé Talán kicsit túlságosan átvettem Vilkas szerepét egy rövid pillanatra és elfeledkeztem arról, hogy Cirinek sokkal, de sokkal nagyobb szemtelenségeket is elnéztem. - De előre félek attól, hogy egy álló hónapig tartó, hét országra szóló dáridót fog csapni, ha újra a szeme elé kerülök. Magamnak meg is jegyzem, hogy ismerve az alkoholfogyasztásban való mértékletességének hiányát, messze elkerüljük a toussainti borokat és valami töményebb lőrével veszem elejét, hogy egy hosszan elhúzódó mulatozás során megint valami hatalmas csávába rángasson bele. A velünk ellentétes irányba haladó szekérkaraván látványa engem is kezd kissé nyugtalanítani. Még annak ellenére is, hogy nem akarok a legrosszabbra gondolni. A mozgásuk és tempójuk alapján is úgy vélem, hogy elég sok dolog volt felpakolva rájuk. Az sem engedi nyugodni az elmém, hogy nem túl fejlett kartográfiai ismereteimet elővéve semmilyen olyan fontosabb kaedweni támaszpontot nem tudok felidézni, ami itt lenne a közelben és sürgős ellátmányra szorulni, valamilyen rendkívüli hadi helyzet miatt, így nehezen tudom elképzelni, hogy egy egész karaván kitérjen a Farkas-erődbe csak azért, hogy azt a szegényke éves sápot felmarkolják Vesemirtől. Itt más van a háttérben. Láthatóan Keszeg is idegesebb mint szokott lenni, a szűk utakon egyre közelebb poroszkálva az erőd bejáratához egyre ingerültebben nyihog. Nem kell ahhoz lónak lenni, se vajákfüllel bírni, hogy tudja az ember, hogy miért. Legalábbis az utolsó kanyarban már tisztán hallható az az épp, hogy csak artikulált üvöltés, ami Vesemir torkából szakad fel. Az udvarra beérve már látom, hogy két dolog tartja vissza attól, hogy az egész kaedweni sereget a nyakunkra hozza: Lambert és Eskel hiánya, valamint a mellkasának szegezett tucatnyi lándzsa. - Mire kell nekünk hazaérnünk? - vetem át a lábam magam előtt és csúszok le a nyeregből Egy hevenyészett csomóval kipányvázom Keszeget, majd szapora léptekkel a nagy hangon perlekedő vén mesterem irányába indulok. Vesemir láthatóan egyszerre lepődik meg és nyugszik meg kissé, amikor meglát. Legalábbis merem remélni, hogy ezt jelenti, hogy abbahagyja a kiabálást és még mindig kissé zaklatottan néz rám. Nem nyúl a kardjáért, ami már azt jelenti, hogy megkapta a levelemet és számított a felbukkanásomra. - Mi folyik itt? - fordulok a katonák mögött álló, láthatóan feszült férfi felé, aki elég görcsösen próbálja nem összegyűrni a kezében lévő királyi dekrétumnak tűnő pergament
Jól tudom, hogy mit gondolnak rólam a farkasok. Ciri előtt én voltam, szinte, az egyetlen nő aki hangját hallatta a falak közt. A Füvek próbája után voltak némi nehézségeim, de ezt a többiek nyugalommal és türelemmel fogadták, segítettek amiben csak tudtak. Megértem Vilkas viselkedését, hiszen apám helyett apám volt. Szeretett, tanított, óvott... s felnőttem mellette. -Az apák szemében a fiúk büszkeséget hoznak, de ahogy cseperednek riválisként tekinthetnek rá. Ellenben lányaikkal, kik mindig az ő szemük fénye marad. Gondolom ezzel is egyet tudsz érteni, hiszen te is meg akarod védeni Cirit amitől csak tudod. Ha pedig nem is megvédeni, átsegíteni ezeken a problémákon. Nézek lágyan a férfire, és ha csak apró jelét is látom az egyetértésének mosoly húzódik arcomra. -Persze, megértem. Valójában kicsit jól is esik, hogy ezt tették, mert ez azt is jelenti, hogy nem akartak elfelejteni. Viszont... a két naplementét se fogják egyhamar kiheverni. - próbálok vicceskedni, oldva önön feszültségem, sikertelenül. Kökörcsin kitárgyalása után viszont kezemmel takarom el vigyorom. -Ha pedig mi fogadtunk volna, hogy vissza tér-e a Fehér Farkas mit tennél? - nézek rá vicceskedőn, tekintve, hogy ő nem olyan, mint én. Ő képes átgondolni a dolgokat én túlzottan heves vagyok ehhez. Viszont, már nekem sem kerüli el figyelmem a poroszkáló karaván. Szám szegletébe harapok, igyekszem idegességem elrejteni, sikertelenül. Ichaer is egyre ingerültebben viselkedik, ahogy Keszeg is. Vesemir ordítására viszont Ichaer eléggé megrémül, ágaskodással kifejezve nem tetszését. Nekem viszont ez az úttal való találkozást jelentette, ami nagy puffanást hallatott. Azonnal oldalra gurultam, ha esetleg Keszeg felrúgna, az ne érjen el engem. Feltápászkodom, és ha Geralt nem fogta meg Ichaer-t, megteszem. Viszont így is úgy is gyalog teszem meg tovább az utat, tekintve, hogy Ichaer sérült. Amint az udvarra lépek, arcomat vicsor torzítja. ~Ne merészeljétek!~ Azonnal feltűnik a két lókötő hiánya, viszont Vesemir jelenlegi helyzete jobban aggaszt. Elővenném kardom, de az teljes mértékben fenyegetésnek minősül, így csak markolatra helyezem kezem. Ichaer ennek ellenére a hozzá közelebb eső, Vesemirre fegyvert szegező katona öltözetét megragadja és elhúzza. Valószínűleg bőrét is oda fogta, mivel nem nagyon ellenkezett a ló ellen. ~Ichaer, te mafla jószág.~ Tekintetem szúrósan fúrom a katonákéba, aki rám mer nézni. Ha pedig a ló után nyúlnának, azt Ichaer intézi fejeléssel és mellső patáival. Nem féltem most a hátasom, tekintve, hogy itthon vagyunk.
P.S.:Bocsánat a várakozásért, de meghoztam.Mood: Isara
Wilkina az évek során meglepően találó felismerésekkel gazdagodott. Legalábbis az apák és gyerekek kapcsolatával kapcsolatban igen reális meglátásokat tett, még ha nem is általánosan érvényesek minden helyzetre. Jót tett neki, hogy kimozdult Vilkas mellől és elkezdte járni a saját útját. Ezt nehéz lesz belátni a nevelőapjának is, de kénytelen lesz szembesülni a felismeréssel. Én pedig örömmel osztok majd meg vele néhány szót, hogy jobb belátásra térítsem. - A végén még kiderül, hogy egy filozófus veszett el benned. - jegyzem meg egy mosoly árnyékával az arcomon elismerve a gondolatait - Bár azt hiszem én kivétel vagyok a lányos apák között, mert bízok annyira Ciri felkészültségében, hogy ne aggódjak túlságosan miatta, ha egyedül indul el kardélre hányni egy bruxát. Ciri nem csak képességeiben más, mint a többi vaják a Farkas iskolából. Thanned után az élet elég cudarul bánt vele és sokkal inkább megkeményítette, mint a Kaer Morhenben eltöltött idő. Ez végső soron hasznára vált ha munkáról van szó, de megeshet, hogy az élet más, szelidebb területein még joggal félthetem őt, bármennyire is próbálom meggyőzni magam az ellenkezőjéről. Eskel és Lambert fogadását úgy tűnik kicsit jobban a szívére vette, mint én tenném a helyében. Nem hibáztatom. Elvégre ráfér egy kis emlékeztető mindkét kurafira, hogy egy barátuk életében fogadtak. Arról nem is beszélve, hogy felettébb szórakoztató látványt fog nyújtani a fekete monoklis képük. - Remélem nem emiatt fognak úgy dönteni, hogy már túl öregek a szörnyvadászathoz. - ül ki zord mosoly az arcomra elképzelve, ahogy Wilkina megleckézteti őket - Belebolondulnának Vesemír zsémbelésébe, ha három hétnél tovább kellene otthon lenniük. Wilkina kérdése csak egy pillanatra gondolkodtat el. Néhány másodperc alatt a vajákok pragmatikus gondolkodása már meg is adja a választ számomra. - Elkérném a győztestől a nyeremény negyedét. - jelentem ki rezzenéstelen arccal - Elvégre illik megabrakolni azt a lovat is, amivel megnyered a versenyt. Ahogy haladunk előre az úton egyre jobban lehet érezni a Wilkinán a szekerek okozta látvány miatt fokozódó feszültséget. Nem hibáztatom ezért. Neki talán még többet is jelent ez az ódon vár, mint bármelyikünknek. Vilkas személyében itt talált rá egy igazi apára, és úgy vélem Cirihez hasonlóan ő is úgy tekint Vesemírre, mint egy nagyapára, míg Eskelt, Lambertet és engem nagybácsiként kezel. Számára Kaer Morhen nem csak az a hely, ahol kiképezték és vajákká lett, hanem a szó családi értelmében vett otthona is. A feszültsége a lovára is átterjed. Ichaer egyre idegesebben nyihog és prüszköl, ahogy haladunk előre, mintha csak megérezné a bajt, majd Vesemr teli torokból felszakadó, öblös üvöltését meghallva annyira megbokrosodik, hogy leveti magáról Wilkinát. Szerencsére a farkaslány gyorsan felismeri a helyzetet és egyből kigurul a ló patái alól, miközben én az Axii jelére görbítve nyugalomra intem a zaklatott állatot. Megragadom Ichaer kötőfékét és határozottan Keszeg mellé húzom, hogy érezze a biztos kezet. Wilkinának szerencsére nem esett baja egy kis poron kívül, de láthatóan kevés választja el attól, hogy nekirontson a Vesemírt sakkban tartó katonáknak. - Tisztelettel kérdem, kihez van szerencsém? - igazítja meg remegő kézzel a vastag lencséjű, durván megmunkált fából készült okkulárét a szemén a perjel a kérdésemre - Úgy kérdi, mintha nem lenne egyértelmű. - bökök tűntetően a szívmagasságban lévő farkasmedálra - Megtenné, hogy szól az embereinek, hogy engedjék le a lándzsáikat és elmeséli, hogy mi a fészkes fene folyik itt? - Látom már, látom Geralt mester. Ezek szerint a ríviából származó aggasztó hírek hamisnak bizonyultak. - igazgatja tovább a nem túl hasznos szemüveget az orrán, majd int a katonáknak - Mint látja felszámoljuk a létesítményt. Henselt király parancs. Úgy véli, hogy jobb hasznát látnánk a várnak katonai erődítményként, mivel egyre csökken az igény a vajákok szolgálataira. Vesemír rákvörös fejjel, és dühtől fújtatva lép hozzánk, tekintetét úgy meresztve a perjelre, hogy egyértelművé tegye mit művelne vele, ha nem kellene ekkora túlerővel megküzdenie. A királyi számvető pár másodpercig hallgat, mintha megpróbálná eldönteni, hogy a következő mondata milyen hatást válthat ki. - Olybá tűnik túl jól végezték a munkájukat. - mondja együtt érzéssel a hangjában - Hogy mit merészelsz mondani, te átkozott anyaszomorító? - kiállt fel Vesemír még egy árnyalatnyit vörösebb homlokkal és gyorsan át is hidalná a kettejük közti távolságot, hogy megüsse a férfit, ha nem fordulok elé azzal a céllal, hogy visszafogjam - Vethetnék egy pillantást arra a dekrétumra? - kérdezem a tőlem telhető legbarátságosabb hangon, bár úgy érzem a felszült helyzet nem kedvez túlságosan annak, hogy a mondandóm jóindulatúan hasson - Fel kell hívnom a figyelmét rá Geralt mester, hogy ez hivatalos dokumentum! - mondja fontoskodó hangon a hivatalnok - A megrongálódása esetén a kaedweni törvények érelmében eljárás alá kell vonnom hivatalos procedúra hátráltatásáért. - Ha magának az jólesik... - veszem át a csenevész férfi remegő kezéből az okiratot, majd intek Wilkinának és Vesemírnek - Gyertek! Nézzük át az az rendeletet, hátha találunk benne valamilyen kiskaput. Perjel uram ne menjen messzire, mert megeshet, hogy kérdéseim lesznek! A nagyteremben leülve kiterítem magam elé az iratot, majd elkezdek olvasni....
Geralt válasza nem lepett meg. Ettől független mosolygom. Tudom, hogy vannak dolgok, amiktől azért megóvná leányát. Még akkor is, ha ezt nem akarja magának bevallani. - Á, dehogy! Meghagyom azt az udvari tanácsosoknak. Én csak egy szimpla, mezei vaják lány vagyok, aki szeretne hazaérni a nyúlpaprikás illatára, mit a nagyapja készít. - nézek vidáman a férfire, ki talán ugyan úgy várja az említett eleséget. Geralt megjegyzésére vicces hangon és mosollyal kérdezek. -Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy egy szörny bánt el velük? A hozzáfűzésére viszont csak még inkább mosolygom. -Ugyan, szokják csak! Egy idő múlva úgyis Vesemír mellett fognak ücsörögni és a tanítványokat egzecíroztatni, mint ahogy a vén farkas tette. Főleg mikor elaludt mesélés közben. - gondolok vissza egy kicsit. Elmerengve nézek fel az égre. Mosolyom ugyan halványul, de boldogan szólalok meg újra. -Emlékszel mikor egy ilyen alkalommal fülön csíptél és a hónad alá vágva vittél vissza az alvó Vesemírnek? - nem neheztelek rá érte. Ha már voltam olyan béna, hogy elkapott, akkor meg is érdemeltem. A férfi válaszának igazat adva bólintottam. De én nem ilyen vagyok. Maradok a monokli osztogatásnál. A várra tekintek ami az otthonom. Szeretem ezt a helyet. Biztonságot és védelmet jelent számomra. Valahogy... félek, hogyha elvész, vele veszek én is. Hiába vagyok vaják én sem vagyok más, mint emlékeim összessége. Miután Ichaer levetett hátáról, amint lehetett felállok leporolva magamról a port és megfogom Ichaer szárát. -Köszönöm! Nincs baj Ichaer. - nézek először a Fehér Farkasra majd Ichaer homlokát kezdem kopogtatni a szemei vonalába. Enyhén belefújok orrába, amit viszonoz. Bent a várban Geralt viszonylag nyugodt reagálása bennem is kelt egyfajta nyugalmat, de Vesemír mellé állok.~Tisztelet... pfff... most akarjátok elhordani a lakhelyünket, hagyjál már a nyomorult tiszteleteddel.~ -Remélem szebb alkalommal találkozunk újra Mester. -beszélek hozzá, majd figyelem a diszkorzóst a fura szerzettel szemben. ~Megüthetem? Na... csak egy picikét... az más kérdés, hogy nem lesz senki ember fia aki kiszedje a falból.~ Geralt után lépek a terembe, de előtte szúrósan hátra nézek. -Ha bármi baja esik a kancának... - csak ezt követően lépek be a férfiak után és ülök le melléjük. A papírt fürkészem apróbb dolgok után, de nem igazán találok semmit. ~Fenébe...~
P.S.:Bocsánat a várakozásért, de meghoztam.Mood: Isara
A hosszú életnek meg vannak a maga előnyei és hátrányai is. Az ember egyszerre látja, hogy változik a világ és mégis minden marad ugyanúgy. A gyerekek felnőnek és szülők lesznek, de pont ugyanolyan hibákat követnek el, mint a gyerekeik nagyszülei az ő nevelésük közben. A kádár ugyanúgy hordókat csinál, a szabó ugyanazokat a ruhákat varrja, a pék pedig ugyanazt a kenyeret süti, mégsem ugyanazokkal a nehézkes szerszámokkal végzik a dolgaikat. Úgy tűnik a világnak szerves része a folyamatosan változó állandóság. Mivel a vajákok részei a világnak ez rájuk is érvényes. Bár jól leplezem, azért elcsodálkozok rajta, hogy Wilkina mennyit változott azóta, hogy ismerem. A vézna kislányból egy talpraesett fiatal nő lett, aki a saját útját járja. Nem gondoltam volna, hogy a szörnyvadászattal eltöltött éveim alatt kétszer is látni fogok ekkora változást a közvetlen környezetemben. Wilkina transzformációja legalább annyira szembetűnő, mint Cirié, noha mindketten nagyon különböző utat jártak be. Talán azért is érzem jobban a változást a farkasleányon, mert sokkal hosszabb ideje nem láttam őt, mint a Cirit. - Ha meggondolnád magad, Yen és Kökörcsin segítsége csak egy szavamba kerül. - mosolygok cinkosan a bajszom alatt Majdnem hangosan felnevetek, amikor Eskel és Lambert korai halála kerül szóba. Ismerem, hogy mivel jár a vajákság, de lehúztam már pár évtizedet ennek a két lókötőnek az oldalán és tudom, hogy gyémántban és platinában mérik az árat, ha az életükről van szó. - Nagyobb esélyük van halálra inni magukat, minthogy egy kósza vízi banya karmain száradjon az utolsó csepp vérük. Wilkina nosztalgikus kérdése bennem is sok régi emléket idézett fel. Nem csak az ő tanoncéveivel kapcsolatosakat. Egy pillanat alatt suhan át az első Kaer Morhenben töltött percem emléke az elmémen és a Füvek próbájának gyötrelmes napjain keresztül a Ciri kiképzésére szánt ideig meg sem áll az emlékek tengere. - Pontosan melyikre gondolsz? - kérdezem enyhe mosollyal felrévedve az emlékeimből - Mert nem egyszer esett meg. Nem gondoltam volna, hogy én leszek majd a józan ész hangja abban a konfliktusban, ami kibontakozott a várban. Vesemír mindig képes volt hirtelen felfortyanni, ha valami nem tetszett neki, de most mintha égett volna a harag lázában. Ichaer lenyugtatása után Wilkina is csatlakozik hozzám és hála Melitelének inkább az én példámat követve higgadtan hallgatja a perjel cirádás gondosan megválasztott szavait. A nem túl hosszú szóváltás után megkapjuk a dekrétumot és visszavonulunk a nagyterembe, hogy megbeszéljük a helyzetet. Wilkina a biztonság kedvéért még beveti a vajáksármot, hogy jobb belátásra bírja az Ichaert szemtelenül mustráló katonát, majd csatlakozik hozzánk. Vesemír még mindig fújtatva a haragtól tölt három korsó testes kaedweni sört és a kelleténél kicsit erősebben csapja le az asztalra az italokat. Óvatosan arrébb húzom a pergament, nehogy megszívja magát a kifröccsenő nedűvel. Az utolsó dolog amire most szükségünk van, hogy bevádoljanak hivatalos irat megrongálásáért. - Hogy merik venni a bátorságot, hogy csak így... füstölög tovább az öreg mesterem miközben egy hajtásra majdnem kiissza a két pintes korsó felét Én sem örülök annak, hogy az otthonom kisajátítására kell feltámadnom, de mindhárman tudjuk, hogy az élet mindig a legváratlanabb pillanatokban gondolja úgy, hogy ideje felborítani az asztalt. - Én is örülök, hogy látlak téged. - jelentem ki szándékolt szárazsággal a hangomban Talán a sör tette, talán a szemtelen megjegyzésem, de Vesemír tekintetében már kezd csillapodni a düh lángja és a dühösen felvont vállai is leereszkednek egy nagy sóhajtás kíséretében - Bocsájtsatok meg. - néz előbb Wilkinára, majd rám - Már lassan világomat sem tudom, annyira kifordult itt minden. Rá nem jellemzően szomorkás mosoly ül ki az arcára és lehúz egy újabb, az előzőnél sokkal moderáltabb kortyot a söréből. - Mondanám, hogy az istenek hoztak itthon, de a körülményeket figyelembe véve... - Ne aggódj emiatt. - próbálom tovább nyugtatni - Inkább nézzük, hogy mi van pontosan ebben az iratban. Hangosan, jól hangsúlyozva olvasom fel a szöveget, miközben próbálom értelmezni és fogást találni benne, de olyan értő kézzel van megszerkesztve, hogy az én vaják eszemmel esélyem sincs felfedezni bármilyen jogi kiskaput. Próbálom alaposabban megvizslatni a pecséteket is, hátha valami problémát találok velük, de még a mutagének által csúcsra hangolt látásom sem segít nekem felfedezni semmi hamisításra utaló jelet. Most sajnálom csak igazán, hogy nincs elérhető közelségben egy olyan ismerősöm se, aki legalább kicsit konyít a jogi ügyekhez. Se Regis, se Kökörcsin. Perpillanat még annak az átkozott Dijkstranak is hajlandó lennék szívességet tenni, csak húzzon ki minket ebből a slamasztikából. A helyzet így tényleg olyan elkeserítő, hogy nem vethetem az öreg nagymester szemére, hogy elborította az agyát a vörös köd. - Ha jól sejtem, akkor szándékukban sem áll kompenzálni minket? - inkább megállapítás mint kérdés volt és Vesemír arcát látva nem sok kétségem van a válasz felől
A hozzászólást Ríviai Geralt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 19 2019, 14:02-kor.
Vannak dolgok, amik gyakran változnak. A világ is sokat fordul a megélt éveim alatt. De biztosra veszem, hogy a változások évébe sikerült nevelkednem. -Most, hogy mondod, lehet élnék ezzel. Még jól jöhet, mielőtt lefoglalják alólam Ichaer-t és a hátamról a kardjaimat. -felelem komolyan, de egy mosollyal. Talán tényleg kapóra jönne egy kis ismeret. Figyelmesen hallgatom a válaszát Eskel-ékről és bólintok is. Mint minden vajáknak, az élete igen sokat jelent. Ezt olykor megcáfolom, hogy megmentsem azt akit szeretek. Hányszor halhattam volna meg ilyen miatt? A kérdésére csak gyermekiesen mosolygom és nevetek kicsit hangosan. -Valóban... amikor téged is befogott az órára. - válaszolom gonoszkásan. Volt rá példa, ahogy arra is, hogy fogváltásomat is elősegítették mind a hárman. Felsejlik előttem, ahogy Geralt előtt ereszkedem fél térdre és megtörlöm számat a kifolyó véremtől. Majd oldalra hajolva köpöm ki két tejfogam. Szerencsére Geralt nyugalma átragad rám, nem akarok nagy balhét, de a szükség törvényt bont. A két férfi szóváltását a nagyteremben csendesen hallgatom. Geralt olvasását hallgatom és szomorúan húzom el ajkam. Mérgemben felállok és egy tartóoszlopba mélyesztem öklöm. Homlokom nekitámasztom és megerednek könnyeim, miután Geralt a kompenzálást említi. -Akkor most ennyi? Költözik az iskola? Vagy utolsó hírmondói maradunk? - nem nézek a két férfire, homlokom alkaromra helyezem, ahogy megtámaszkodom az oszlopon. Nem hagyhatjuk annyiban, de jelenleg, ha csak tömegmészárlásba kezdünk, csak bajt okozunk saját magunknak. Ha pedig kimindják a pakolást, akár bujtatottan is, első utam volt szobám felé vezet. Akad még pár fontos dolog, amit magamnál szeretnék tudni, ha el kell hagynom Kaer-t.
P.S.:Bocsánat a várakozásért, de meghoztam.Mood: Isara
Wilkina válaszában, bár keveredik belé nem kevés borúlátás is a sorjázó szekerek láttán, felfedezni vélem a fiatalsággal kéz a kézben járó optimizmust is. - Csak nem mondod, hogy a helyén hagynád az ujjait annak, aki a kardodhoz mer nyúlni? - ingerlem kicsit a lányt - Eskel csalódott lenne, ha ezt hallaná. Bele se mernék gondolni mihez kezdenék magammal, ha nem szörnyek, vagy őrült varázslók után kellene kajtatnom. A sereg túlságosan kötött lenne nekem. A zsoldos lét meg túlságosan szabados és kiszámíthatatlan. Egy elhízott nemes épségének védése miközben a halálba eszi, issza és bujálkodja magát meg még annyira sem vonzo. Nem túl szép kilátások mondhatom és nagyon remélem, hogy egyiket sem kell megfontolnom a hazatérést követően. - Az emlékezetes volt. - suhan át egy újabb mosoly az arcomon - Jobb lett volna, ha vissza se viszlek. Vesemir olyan monotonan mesélt a fojtólidércekről, hogy még én is majdnem belealudtam. Jó, hogy tartottad a fejemet a hajamnál fogva. Miközben Vesemirrel próbálok zöld ágra vergődni, Wilkina leül és csnedben minket néz. Néz tudom hibáztatni, hogy sokként éli meg a kaedweni kisajátítás ténye. Fiatal még és nem tapasztalta még eleget azt az ellenszenvet és megvetést, amit a fajtánk iránt visel azoknak a társadalma, akiket meg kellene védenünk az állítólagos szörnyektől. Lehet, hogy már az évszázados vénségem miatt másképp látom a dolgokat, de úgy látom, hogy az ember sokszor inkább önmaga farkasa, mintsem egy gonosz szörny áldozata. Legalábbis a mostani helyzetbe elég könnyen bele lehetne magyarázni ezt a tézist. Mindenesetre azt nagyon tudom értékelni, hogy Wilkin inkább az én habitusomat választja példaértékűnek, mint Vesemírért. Sokkal nehezebb dolgom lenne, ha két megvadulni készülő vajákot kellene kordában tartanom egy helyett. - Bárcsak lenne más lehetőségünk Kis Farkas. - veti a tekintetét Vesemir Wilkinára miután remegő kézzel leteszi a söröskorsót - Ha segítene a helyzeten, egész Kaedwen vérében megfüröszteném a kardomat, de azzal nem tudok segíteni magunkon. Vaják vagyok nem pedig valami nyavalyás jogtudor. Még sosem láttam így az öreget. A tehetetlenség szinte megtörte és e a beletörődés már arról árulkodik, hogy mennyire megviseli ez az ügy. - Nincs megaszkópunk, hogy elérjük Yent, vagy Trisst és Kökörcsin sincs kéznél, hogy az ezüst nyelvével nekünk kedvezően csűrje-csavarja a jogot. - sóhajtok fel miután összetekertem az iratot és kortolytam egy alaposat a sörömből - Nyíltan pedig nem állhatunk ellent. Még ha el is kergetnénk ezeket, egy sereggel térnének vissza. Mi pedig hárman vagyunk. A tekintetem a lányra, majd a deresedő homlokú nagymesterre vetem. - Hacsak a Melitele nem fogad minket a kegyeibe, akkor ebből a helyzetből nem jövünk ki jól. Vesemir a lemondás és a keserű beleegyezés sóhajával ért együtt velem. Az arcán látható, hogy minden porcikája lázad ez ellen a királyi rendelet ellen és hiába hagyja fortyogni a saját haragját, végső soron nem lát ő sem más vérmentes megoldást. Az udvarról hangos kiabálás veri fel az erőd viszonylagos csendjét és páncélcsörgés hallatszik be, ahogy a katonák rohamléptekben vonulnak le a pinceszinten berendezett laborba. Felpattanok az asztal mellól és gyors léptekkel indulok én is a pincébe, miközben már majdnem elkezdtem fohászkodni Meliteléhez, hogy valamelyik hígagyú őr ne igyon bele a Fehér sirályba. - Nézzük meg mibe kontárkodtak bele ezek a jómadarak! - szólok a két társamnak félúton a terem nehéz kapuja felé. A kaput már fel is tépte a perjel testőre, de amint látja, hogy milyen tempóban közelítek felé, inkább félreáll az útból. Nagyon remélem, hogy ezt csak vaklárma és valamelyik szerencsétlen csak magára borított egy polcnyi üres üvegcsét. Az kellene még nekünk, hogy megvádoljanak a királyi igazságszolgáltatás szabotálásával...
Nehéz számomra kevésbé optimistán állni a dolgokhoz. Nem olyan égbekiáltóan vagyok pozitív, de az ódon vár öreg farkasaihoz képest igen. Már-már pimaszul. -Félreértesz bácsikám. Örülhet ha csak az ujjaitól szabadítom meg kicsit és nem minden végtagjától. - vigyorgom rá, hiszen kenyér kereső eszközömre ne fájjon senki foga, mert véletlen el fogom távolítani. A karaván viszont folyamatosan megbontja figyelmem. Nem tudom mit is tehetnék, ha ezek valami más miatt keverednének ide. Megrázom fejem, hogy bele sem akarok gondolni. Szerencsémre Geralt mosolya és visszaemlékezése mosolyra sarkall és egy kis kuncogásra is. Bár akkor nem volt ennyire kuncoghatnékom. Ahogy jó kedvem felváltja egyfajta veszett érzés. Hogy csak egy papírba kerül az, hogy elvegyék az otthonom. Ahova apám elhozott. Ahol biztonságban felnőhettem. Ahol nem éreztem azt a kellemetlen, kirekesztett érzést... Szeretetet kaptam. Sokat, és mindenkitől. Még a mindig zsörtölődő Lambert is szeret a maga módján. Próbálok nyugodt maradni. Próbálok hideg fejjel döntést hozni. Mégis... belülről azt érzem, hogy egymagam ugranék neki a kintieknek. Hogy inkább meghalok, magammal rántva akiket csak lehet, de ez nem megoldás. Nem is szükséges. Csak felesleges mészárlás és halál lenne a vége. Vesemír keserű szavaira lehajtom fejem, szomorúan bámulva magam elé. Többet jelent számomra ez a romos vár, mint azt bárki is gondolná, elképzelhetné. A lényem egy része, belém ivódott. Könyökömmel megtámasztom fejem az asztal lapján, ökleimmel arcom. A két férfit figyelve sóhajtok. -Azt tanítottátok, Melitele minden gyermekét szereti. Még a magunkfajtákat is. Hátha... hátha most is ránk emelné védelmező kezeit. - nézek rájuk bizakodón és kezeimet is pihentetőleg teszem az asztal lapjára. Látom, hogy Vesemír lázadna. Minden mozdulatában benne van, ahogy a tehetetlenség is. A kiabálásra elhúzom számat, kicsit talán vicsorgom is. A katonák léptei a labor felé vezetnek, mire megemel fejem és szúrósan pillantok feléjük. Azonnal Geralt nyomába szegődöm, hogy lássam, mibe is keverednek a kontárkodók. Legalább nekik is legyen bajuk abból, hogy szemet vetettek az otthonomra.
P.S.:Bocsánat a várakozásért, de meghoztam.Mood: Isara
Csak Melitele meg a többi vallás többi istene a tudója, hogy miért képes gyorsan megfordulni az emberi sors egyik pillanatról a másikra. Nem telet bele egy hónap, mióta Yennel magunkhoz tértünk az erdőben és kiderítettük, hogy mi miatt nem haltunk meg, most pedig a hazatérés örömét nem tudom kiélvezni a kaedweni király kapzsiságának hála. Nem örülök, hogy ez beszennyezi a viszontlátás örömét. Wilkina és Vesemír is megérdemelték volna, hogy nyugodt körülmények között hallgassák meg azt a képtelen történetet, amin végigmentem. A Farkasok számára mindig is Kaer Morhen jelentette az otthonhoz leginkább hasonlító helyet és azzal, hogy felmerül az elvesztésének a lehetősége meginog a lábunk alatt a biztosnak hitt talaj. Míg Vesemírrel és Wilkinával beszélem meg a helyzetet folyamatosan cikáznak a gondolataim egyik megoldásról a másikra. Kötelezzem le magamat a Páholynak, egy várért cserébe? Legyek Annarietta hercegi vajákja egy kastélyért? Vagy csak foglaljunk egy kísértett nemesi kúriát? Mindegyik kétségbeesés szülte ötlet, aminek semmi köze a realitáshoz. Mintha csak Wilkina szavait próbálná alátámasztani, úgy hasít bele a vár csendjébe a kiáltás. - Többet kellene imádkoznod. - mondom miközben kiviharzok az udvarra A szabad levegőre kiérve sikerül betájolnom, hogy a labor felől érkezik a kiabáló hang, amibe már belekeverik néhány parancsot kaffantó tiszt üvöltözése is. Nem várom be Wilkinát és Vesemírt, gyors léptekkel, már-már futva rohanok a laborhoz vezető lépcsőhöz, ahonnan fejvesztve menekülnek a kaedweni katonák. - Mi történt odalent? - kérdezem kurtán az egyik ijedt bakától - Szörnyek vaják uram! Szörnyek! Látom az arcán a rémületet, de a helyzet nem ad elég időt arra, hogy kiderítsem ittak-e a Fehér sirályból. Kivonom az ezüsttel futtatott pengéjű kardomat és sebes léptekkel száguldok le a lépcsőn, miközben kitágítom a macskaíriszemet, hogy minél gyorsabban alkalmazkodjon a sötétség jelentette rossz fényviszonyokhoz. A lépcsőn leérve magamra vonom a Quen jelét és pár másodpercet fülelve várok, hogy a szemem hozzászokjon a szerényebb fényviszonyokhoz. A fülemet szörcsögő és nyamnyogó hangok ütik meg, amik semmiben sem hasonlítanak egyik kontinens szerte ismert nyelvre. Ennek ellenére ismerősök a hangok, mégis roppant nehezemre esik elhinni, hogy éppen idelent hallom őket. - Együtt mozgunk és védjük egymást! - mondom a két társamnak, ha utánam jöttek - Én megyek elől, ti ketten pedig véditek az oldalamat. Megvárom míg nyugtázzák az utasításokat, majd óvatos léptekkel elindulok a fáklyák által félhomályosan megvilágított folyosón az olyan ismerős hangok irányába. A labor bejáratához érve a falhoz lapulva nézek be, hogy felmérhessem a terepet. Bár a hangok alapján nem kellett volna meglepődnöm, de váratlanul ér a homályos helységben vörösen parázsló rengeteg szempár. Nekkerek Kaer Morhenben. Hogy lehetséges ez? Csak az mutagének által kiélezett szememnek köszönhetem, hogy a labor sötétségbe vesző végében sikerül kivennem a lerombolt fal romjait és a majd három méteres lyukat, amit a nekkerek vágtak a falba. Annak ellenére sem gondoltam volna, hogy képesek ilyen gyorsan ekkora kárt csinálni, hogy egyes vajákok szerint a maguk primitív módján pont olyan civilizáltak, mint az emberek vagy a másfajúak. - Utat! Utat! - hallom egyre közelebbről a perjel hangját - Magyarázatot követelek! Rezignáltam temetem bele az arcom egy pillanatra a kezembe és azt kívánom, hogy bárcsak Kökörcsint kellene megmentenem a bitóról. A nekkerek idegesen kaffantanak egyet, majd sietve a labor bejárata felé indulnak. Magamban megfogadom, hogy ha ezt túléljük, akkor ünnepélyes keretek között vonok vissza mindent az én nótafa cimborám libidó által elhomályosított életösztönéről...
Bárcsak minden rendben lenne. Bárcsak... bárcsak ne lenne ennyire nagy szeszélye az isteneknek. Hogy lehet elveszíteni mindent szinte percek leforgása alatt. Azzal, hogy elveszítjük az ódon várat, a biztonságos talaj is kicsúszik a lábunk alól. Vesemír ki tudja hány éve él itt, az otthona. Geralt és Eskel is közel száz éve koptatja az erődítmény padlózatát. Vilkas közel kilencven éve, Lambert talán hatvan... Hozzájuk képest az én negyed századom semmi, mégis otthont jelent számomra. Mi több... az egyetlen menedék hova bármikor hazatérhetek. Geralt szemébe nézek, kinek talán megannyi ötlete támadt, bár mind realitástól elrugaszkodott. Melitele említésére pedig egy hangos kiáltás szakítja át az eddigi morajt. -Hmm... Lehet papnőnek kellene állnom. - viccelődök és már rohanok Geralt mögött. Igen, nekem rohannom kell, hogy két férfi társam nyomában maradhassak. A labor felé kapkodom lábaimat, honnan katonák jönnek ki, egyesek rémült ábrázatot vágva. ~Itt nem csak Fehér Sirály benyakalásáról van szó...~ Törlöm le arcomról a mosolyt és komoly komor ábrázattal lépek be Geralt és Vesemír után. A lépcsőn óvatos léptekkel haladok le, meghúzva magam a fal mellett, ám figyelve a két férfire. Szemeim gyorsan hozzászoknak a sötéthez. Különös hangokra megemelem fejem és az idős vajákra figyelek, hogy esetleg megerősítse a gondolatomat. -Rátok bízom magam. - szegezem le gyorsan. Mint mikor tanították a szörnyvadászat titkait élesben és segédkeztem benne. A lépcsőn haladva farkasfog alakban haladunk, hol én zárom a sort, majd Geralt figyelésénél felzárkózunk, viszont helyet hagyva, hogy kardjainkkal ne ártsunk a másiknak. Az idegen férfi hangjára idegesen tekintek fel és orrom alatt elmormogok egy "Dögölj meg!"-et és az idősebb vajákokra bízom magam. Az emberi makacsságra felmérgesedem és aggódva figyelem a többieket. ~Nekker... Ezüst, csoportos és északi szél... még szép, hogy nincs nálam ilyen bomba...~ Mormogok és azonnal ugrom segítséget nyújtani amennyiben nem kapok tőlük más utasítást.
Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom Zene: Kaer Morhen
Vajákként sosem reménykedtem abban, hogy az életem könnyen fog haladni egyről a kettőre, de úgy érzem, hogy az mégiscsak túlzás, hogy a feltámadásomat azzal kell megünnepeljem, hogy a saját otthonomból úgy raknak ki, mint egy útszéli csavargót. Érzem, ahogy a kontinens vallásainak istenei jót derülnek rajtam, hogy mindezek tetejében nekem kell megmenteni Kaedwen nagyra becsült hadseregének rettenthetetlen katonáit egy horda nekkertől. A helyzetet tetézendő Henselt perjelét úgy tűnik még a fejére is ejtették születése után, mert annak ellenére is próbálja fenntartani az autoritás látszatát, hogy a katonái ijedt üvöltözésévből rájöhetne, hogy az utolsó hely, ahova jönnie kellene az a labor a pincében. Ha akkor csinálná ezt, amikor nem éppen három vaják próbálná meglepni az itt tanyázó nekkereket, akkor nem csinálnék túl nagy ügyet az akadékoskodásából. Viszont úgy, hogy szinte már direkt felhívta magára a figyelmet a fontoskodásával elvette tőlünk az összes taktikai előnyt. - Vidd ki innen ezt a pojácát! - szólok halkan Vesemírhez, miközben az arcom elé emelem a kardomat Az öreg mesterem csak bólint, majd sietős léptekkel elindul a perjel felé, felkapja, mint egy kölyökmacskát, majd a hangos tiltakozás ellenére kivonszolja a férfit a laboratóriumba vezető folyosóról az udvarra. Egyáltalán nincs időnk arra, hogy túlságosan bonyolult tervet eszeljünk ki a nekkerek visszaszorítására, ennek pedig nem örülök. Főzetek és fegyverolajok híján nem vagyunk olyan hatékonyak, de még így is több esélyünk, mint pár mezei talpasnak. Intek Wilkinának, hogy kövessen és belépek a laborba. Az első nekker kardtávolságban van és nem emberi hangon vicsorogva ront rám, de egy gyors oldallépés és egy alulról indított keresztvágás gyorsan eltántorítja a céljaitól. Ha nem lenne mutagénekkel feljavított látásom, akkor a labor szerény megvilágításában nem is látnám, hogy a vér egy vékony sugárban lecsapódik a kardom éléről, de az egyetemes gurgulázó hörgés hangjából még így is tudnám, hogy sikerült elmetszeni a gégéjét. Annak ellenére sem szándékozom túlzott brutalitást alkalmazni, hogy ez ereimet elárasztó adrenalin végigdübörög a testemen, felélesztve az odúját védő farkas ősi ösztöneit. Nem tudom, hogy miért most támadtam a nekkerek, de valószínű, hogy megérezték az idegenek jelentős számát a fészkük közelében és emiatt szánták el magukat az akcióra. Ettől még cseppet sem lesz kevésbé ironikus a tény, hogy pont egy vaják-erőd alá fészkelték be magukat és maradtak észrevétlenek hosszú éveken át. A megszokott kitérésre alapozó stílus helyett most kénytelen vagyok hárításokra és visszakontrákra alapozni a taktikámat. Megállok a labor ajtajában és annyi teret hagyok, hogy Wilkina mellém állva fel tudja tartóztatni a nekker hordát. Az első támadót követi a többi, a kardom pedig tovább folytatja a munkáját. Kezek reppennek a bennük lévő vért szétfröcskölve, fájdalmas kiáltások töltik be a helységet, amint az ezüst kardom belemar az egyik lény mellkasába és csontok ropognak, ahogy a csizmás lábam sarkával arcon rúgom az ellenfeleimet. - Próbáljuk meg visszaszorítani őket! - próbálom túlkiabálni csata zaját - Ha sikerül visszaszorítanunk őket a járataikba, akkor egy Yrdennel lezárhatjuk a lyukat, amíg ki nem találunk valamit arra, hogy mit kezdjünk a helyzettel!
Annak idején, mikor ide kerültem, a hatlamas vár omladozó, ám biztonságos falai közé, sok mesét hallottam. Igazából... nem is mesék voltak. Megélt történetek, miket a téli időben, kandalló mellett melegedve hallgattam. Vilkas, vagy épp valamelyik fivérem ölében. Vagy mellettük és csodálhattam mindazt ami megtörtént. Már akkor is, mikor már valamivel idősebb fejjel láttam a világot, mondták, hogy nem lesz egyszerű életem, ha vaják leszek. De sosem gondoltam volna, hogy valaha az otthonomat akarják. Most a legkevésbé érzem magam farkasnak, sokkal inkább egy bolhás kismacskának, akit hamarosan kipenderítenek az otthonából. Viszont... Örülök, hogy "mutáns" vagyok, mivel nem említenek egy lapon olyan fajankókkal, mint ez a hangoskodó istenverése, ki ahelyett, hogy a fejét használná gondolkodásra a hangjával magára vonja a nekkerek figyelmét... ez cseppet sem zavarna, ha csak ő lenne itt, de jelenleg a nekkereket és őt elválasztja némi távolság, mibe Geralt, Vesemír és jómagam is benne vagyok. Nem tudok elég nagy hálát adni az égieknek, hogy az idős mester korát meghazudtolva képes egy férfit kicingálni erről a helyről. Geralt jelére már mellette is termek és követem a laborba, minek ajtajába megállva fürkészem a termet. Amint Geralt véget vet az első életének megkezdődik a valódi küzdelem. Nem esik kezemre a folyamatos vissza támadás, hiszen ha csak a védekeznék kénytelen lennék hátrálni, amivel bentebb és fentebb kerülnek. Összeszorított állkapcsommal hajtom végre a sokadik vágást. Ezüst pengém gyér fonalát megtöri a kifröccsenő vér, vagy ép elvesztett végtag, fej. Geralt harsogására figyelek és közben hárítok egy rám lecsapni készülő kezet. -Értettem! - kiabálok vissza teli torokból. Újabb kar lendül felém, amit elkerülök és próbálom hamarabb és erősebb csapásokkal megzavarni és megtántorítani őket, közben figyelve, hogy ne szakadjak el nagyon Geralt-tól.
Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom Zene: Kaer Morhen
A kezemben lévő ezüst kard veszedelmes pontossággal szúr és döf, hárít és támad vissza, miközben holdszürke íveken mozogva szorítja vissza a laborba beözönlő torz szörnyeket. Bár nem a páros harchoz vagyok szokva, de Wilkinával meglepően jó összhangban mozogva tarjuk a frontot, még annak ellenére is, hogy Vesemirtől egyikünk se a támadás megakasztásán alapuló vívótechnikát tanulta meg, hanem a negyed és fél fordulatokat használó, parádokkal és oldallépésekkel operáló, az ellenfél puszta lendületét maga ellen fordító, kifejezetten vajákok számára kifejlesztett stílust. Jelen pillanatban azonban a kitérésekre alapozó mozdulatokkal nem mennék sokra, így a reguláris seregek gyalogsága által alkalmazott technikákat kell alkalmaznunk. Ez sem idegen egyikünk számára sem, de több koncentrációt igényel az alkalmazásuk, mivel figyelnünk kell arra, hogy ne az ösztön szinten belénk vert mozdulatokkal vegyük fel a harcot. A légzésem ennek ellenére mégsem gyorsul fel túlságosan, a szemem már a pincébe való belépés után röviddel megszokta a gyér fáklyafény által megvilágított helységet, a homlokomra még nem ültek ki a fizikai erőkifejtést miatt megjelenő első verítékcseppek, hála a mutagénekkel megerősített szervezetemnek. Jelen pillanatban a harc elvonja a figyelmemet arról, hogy felismerjem mennyire ironikus is a helyzet. Az otthonunk egyik kisajátítóját védjük meg a másiktól és mindezt puszta felebaráti emberségből tesszük ahelyett, hogy kihasználva a Henselt perjelének szorult helyzetét egy igen komoly összeget erőszakolnánk ki Kaedwen kincstárából. Ha meg nem fojt majd a viszontlátás örömében, Kökörcsin biztos értékelni fogja azt a fanyar iróniát, amit körbelengi ezt a helyzetet. A nekkerek a rájuk záporozó vágások hatására belátják, hogy jobban járnak, ha visszavonulnak a járataikba. A ránk rontó csúfságok száma egyre csökken, Wlikinával az oldalamon pedig egyre könnyebben tudunk előrébb nyomulna a falon tátongó lyukhoz. Már csak alig egy páran vannak előttünk akiknek a harc heve annyira felfűtötte a vérét, hogy a társaikkal nem törődve rontanak ránk. Kihasználva, hogy a labor érzékeny felszerelése a hátunk mögé került, az Aard jelét használva próbálom feldönteni a nekkereket. A primitív mágia keltette lökéshullám elemi erővel csapódik a neki a kurta testeknek, egy-kettőt olyan erővel vágva a falhoz, hogy a csatazaj ellenére is jól hallható reccsenés kíséretében törik szilánkokra a koponyájuk. A sziklafolyosó falára csapódó agyvelejük bűze gyorsan beteríti az orromat, de vagyok már olyan tapasztalt, hogy ne foglalkozzak az orrfacsaró szaggal. Úgy tűnik, hogy a nekkerek visszavonulnak a megsemmisítő vereség után. A visszahangzó jártokból még hallom a vartyogásukat. - Jól vagy? - fordulok Wilkina felé, akit legalább annyi nekkervér boríthat, mint engem - Nem sérültél meg? Sosem voltam igazán finnyás alkat, de most óhatatlanul is az jut eszembe, hogy Yen biztos elzavarna, hogy ázzak a dézsában legalább egy órát, ha meglátná hogy nézek ki. A hajamban ugyan nem érzem az alvadó vér ragacsosságát, de az arcom és a nyakam bőre érzi az elkenődő, éppen száradó vér kérges szikkadását. Megvárom Wilkina válaszát, majd a lyukból nyíló folyosóba megyek néhány métert és elhelyezem az Yrden jelét a talajon. - Nézzünk körül, hátha találunk valamit, amiből csapdát tudnánk eszkábálni. - mondom és végigjáratom a tekintetem a laboron - Az Yrden nem fogja visszatartani az összest. A nekkerek elég sok ampullát és fiolát összetörtek, de szerencsére nem tudtak kárt tenni a hozzávalókat tároló nehéz fenyőből készült szekrényben. Így talán nyerünk annyi időt, ami elég lesz ahhoz, hogy megvitassuk a perjellel a helyzetet.
A hozzászólást Ríviai Geralt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 01 2019, 14:29-kor.
Pengém ezüstös fonala gyorsan cikázik, hol védelmet nyújtva nekem, hol a rám leső veszedelem védelmét törve át. Hol saját vérem védem, hol ellenfelemét ontom. Arcomat összekenem egy véletlen mozdulattal. Sokat jelent, hogy Eskel sok mindenre megtanított. Elrugaszkodni a kardtól és kihasználni mindent, mit a környezetem kínál. Igyekszem figyelni, hiszen mégsem ez folyik az ereimben. Nem alkalmazhatom a szokott mozdulatokat, nem maradhatok el Geralt-tól, nem vehetnek körbe minket. Légzésem valamennyire gyorsult, de ez inkább a kellemetlen szituáció az oka, izzadságom vérrel keveredik, így folyik és szárad. Az ereimben zubogó adrenalin és a fülemben lüktető vérem csak fokozza bennem a védekezés kényszerűségét. Szinte fel sem tűnik, hogy fogynának, de örülök hogy haladunk közelebb a lyukhoz. Kardommal egy nekker felé szúrok, mikor egy másiktól kapnék egy maflást, ha Geralt nem cselekedett volna időben és nem lökte volna el őket. Az orrom megtölti a kellemetlen szag, az azt megelőző hang számomra mégis... kellemesen hatott. Nem téptek szét és Geralt aggódó szavára kardot tartó kezem leengedem és gyermekiesen elmosolyodom. -Jól vagyok köszönöm. Hála neked megúsztam a sebek begyűjtését. Köszönöm! - továbbra is mosolygom. Figyelem ahogy Geralt felállítja a csapdát majd szavára körbehordom a tekintetem a laboron. Az összetevős szekrényen állapodik meg borostyán tekintetem. -Rendben. Mivel kezdjük? - nézek rá kicsit tétlenül és döntésképtelenül. Megvakarom tarkóm és a szekrényhez lépek.
Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom Zene: Kaer Morhen
Bár nekkerek visszavonulót fújt, mégis számítani kell arra, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk velük. Ha elmesélnénk valakinek, hogy a Füvek próbáján frissen átesett vajákokként hányszor kellett már csupán a lakhatás, vagy a helyi erdő biztosította nyersanyagforrások védelmében is sokszor voltunk kénytelenek kivonni a pengénket, ha a nekkerek vagy fojtányok túl sok gondot kezdtek jelenteni a környéken. Hihetetlenül hangozhat, de Kaer Morhen környéki hegyek több szörnyfajnak is otthont adnak és nem csak olyan viszonylag könnyen elírtható lények kószálnak errefelé, mint amikkel az előbb végeztünk. Jó pár éve már, de akadtunk már trollok és villásfarkúak nyomára is, Lambert pedig igen kellemetlen emlékekkel gazdagodott, amikor tanoncként a társaival belefutott egy óriásba. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem teszünk az otthonunkban környékén olálkodó lények ellen. Amikor ezt szóvá tettem annak idején Vesemir csak annyit kért, hogy gondoljam át még egyszer a kérdésem. Az úton töltött évek alatt sikerült rájönnöm ennek az okára. A vajákok ellen egyre több ember viseltet ellenséges érzelmekkel és egyre könnyebb őket felhergelni. Ha szörnymentes lenne a környék sokkal könnyebbe megismétlődhetne az az incidens, ami a miatt Vesemirnek kellett előlépnie a Farkasok nagymesterévé. A másik indok sokkal praktikusabb. Túl sokszor próbáltak már átverni ahhoz, hogy ingyen dolgozzunk. Ha a szörnyek ránk támadnak, akkor meg tudjuk védeni magunkat, de jól felfogott szakmai érdekünk, hogy csak felhívásra bántsuk őket. - Főzetet kotyvasztani nem sok időnk lesz, de néhány igazán büdös hozzávalót felhasználva talán rá tudjuk venni a házfoglalókat néhány órányi távolmaradásra. - mondom Wilkinának, miközben kijövök a járatból - Homok tövis, bűzdémon mirigy, kén. Az alkímiai hozzávalókat tartalmazó szekrény nyikorogva tárul fel és mutatja meg tartalmát. Olyan gyógynövényeket vagy szörnyekből kivágott összetevőket keresek, amik képesek olyan fertelmes bűzt gerjeszteni, hogy az még a nem túl finnyás nekkereket is visszakergesse a fészkükbe. Szememmel az előbb felsorolt összetevők után kutatok, de a szekrény fiolatartó rekeszeit is átnézem, hátha ogroidolajat. Vesemir Melitelenek hála mindig is akkurátus volt és olyan alaposan felcímkézte a hozzávalókat, hogy még egy vak is gyorsan rájönne, hogy mit hol keressen. Kiveszem a szükséges hozzátartozókat tartalmazó fakkokat és odaadom Wilkinának. - Vagdald őket apró darabokra és utána őröld meg kicsit őket az egyik mozsárban. Pár palacknyi alkahestet is előkészítek. Mint mondtam főzni nincs időnk. De valamivel szükséges lesz kicsit éghetőbbé tenni az őrleményt. Míg a farkaslány nekiáll feldolgozni a hozzávalókat, én elkezdem behordani a hullákat az alagútba. A Dorregaray félék biztos hevesen tiltakoznának, hogy miféle szentségtelen módon tervezem felhasználni az elhullott nekkereket, de a pragmatikusság sokkal fontosabb ebben az esetben, mint a a természet egyöntetű és kivételmentes tisztelete. A frissen felvágott és megcsonkolt testekből még változó intenzitással csorog a tinta fekete vér, de ennek a feltakarítása már Henselt király kirendelt talpnyalójának feladata lesz nem az enyém. Megfordultam már párszor és körülbelül derék magasságig emeltem a kupacot, mire meghallom, hogy léptek közelednek a felszínről. A labor bejáratán pár másodperc múlva felbukkan néhány kaedweni egyenruhát viselő talpaskatona, a perjel és Vesemir. - Mégis mit jelentsen ez? - kérdezi értetlenkedve és némi felháborodással a hangjában a királyi képviselő - Egy vaják erődbe csak úgy betörhetnek holmi jöttment korcsok? - Volt vaják erődbe. - meg sem próbálom leküzdeni a józan ész azon sugallatát, hogy ne igazítsam helyre - A nekkerek szeretnek sziklás, barlangos területeket elfoglalni. Kaer Morhen pedig egy hegy tetejére épült. Évekig ellehettek alattunk mire sikerült felfúrniuk magukat ide. - Tudnak tenni az ellen valamit, hogy ez ne ismétlődjön meg? - kérdezi olyan hangon ami leginkább egy befektetését féltó ingatlankereskedőére hasonlít és ez cseppet sem tetszik nekem - Wilkina éppen most őrli össze a távol tartáshoz szükséges anyagokat. - mondom nyugodt, bár érezhetően kedvetlen hangon - Ez kitarhat addig, amíg mindenki maga mögött hagyja az erődöt. - Maga mögött hagyni az erődöt? Miről beszél vaják uram? Maguk kötelesek használható állapotban átadni Kaer Morhent a kaedweni korona számára és felvilágosítást adni az ingatlan minden létező problémájáról. - hüledezik a perjel majd Wilkinára néz - Mégis meddig fog kitartani ez a kotyvalék? - Már megtettük. Arra értem haza. - nézek macskaszemeimmel egyenesen a férfi szemei közé - Mivel az átadás pillanatában nem tudtunk a nekker-problémáról, nincs miért felelősségre vonni minket. A vár már nem a miénk, szerződésünk pedig nincs a nekkerekre. Hacsak fel nem akar minket bérelni, akkor nincs több keresnivalónk itt.
Úgy érzem ezek a lények olyanok, mint a hangyák. Egy kis időre visszavonulnak és vissza is térnek, hogy folytassák bosszú hadjáratukat. Mintha mi törtünk volna az ő otthonukba, nem ők a miénkbe... Bár ki tudja ki volt itt előbb? Mondjuk még nekem is volt dolgom velük, de inkább kívül. Nem itt bent. Mondjuk apa elmagyarázta miért is élnek meg itt a szörnyek ennyire és miért nincsenek kipaterolva innen. Jogosan. Furcsa, hogy biztonságot jelentenek, miközben könnyen kapunk rájuk felhívást. -Értem. -azonnal keresem a szagos hozzávalókat és mellvértem alól kezdem kihúzni szövetsálam. Nem akarom mélyen lelélegezni a szagát. Geralt mögött lépdelve megyek a szekrényhez és lelki szemeim előtt feltűnik, ahogy Keszeg és Ichaer vonszolják maguk után ezt a szekrényt. Kellemetlen mosolyra húzom szám és próbálom elfelejteni ezt a különös képet. Mire észbe kapok már Geralt adja át az összetevőket és én bólintva fogadom el a rám szabott feladatot. Azonnal egy közeli asztalhoz lépek és egy tőrrel elkezdem apróra darabolni az összetevőket. Közben szorosabbra húzom sálam, görcsöt kötve hajam mögött. Kesztyűm mentén könnyen vagdalok, majd mozsárba helyezve törni kezdem, nem fölé hajolva. -Nagyjából milyen állagúra? - nézek át vállam felett, hogy választ kapjak, majd folytatom ügyködésem. Léptek zaja üti meg fülem így azonnal oda kapom a fejem. A kiküldött személy láttán elhúzom szám, undorodó arcot vágva. Még kicsit kevergetem, majd Geralt mellé lépek. ~Ugye... a fejére boríthatom! Csak egy picikét... Aztán nekker vacsora lehet belőle.~ Mérgesen fújok a házaló szavára és lehúzom a sálam és mélyen tekintek a másik szemébe. Pupilláim összébb szűkülnek. -Ha most indul az embereivel el lehet kerülni az újabb találkozást. - fűzöm hozzá fivérem mondandójához és felelek kérdésére a királyi kutyának. Geráltra tekintek, hiszen nem értem, mi értelme lenne felbérelniük három vajákot erre. Már ha Vesemír is velünk tartana. Várakozón pillantok Geralt-ra és Vesemír-re valamint sokatmondó "Takarodjon már el!" pillantást vetek a szónokra.
Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom Zene: Kaer Morhen
Mind a ketten gyakorlottan nézzük át az alkímiai hozzávalókat tartalmazó szekrényt, majd míg Wilkina nekiáll feldolgozni az anyagokat én becipelem a nekkerek hulláit a járatba, ezzel építve egy emberek számára derék magasságú akadályt a nemsokára visszatérő hullám ellen. A farkaslány egy sállal eltakarva az orrát szeleteli a homoktövis szárazra aszalt szálait és a bűzdémon mirigyeket. Az orromat eltömíti a nekkerek fekete vérének nehezen körülírható, dögletes szagú vére, de még így is sokkal jobban jártam, mint a vörös farkas, akinek csak egy vékonyka szövet védi az orrát a kiszárítva is nehezen tolerálható szagú összetevők bűzétől. Az ilyen esetekben azért nem feltétlenül lehet előnynek tekinteni a mutagének által kiélezett érzékszerveket. - Elég ha durva szemcséjű por lesz belőle. Ha túl finomra őrölöd a keveréket, akkor gyorsabban ég el. A perjel érkezte senkit nem lep meg, de most igazán elő kell vennem türelmemet, hogy egyáltalán beszélni tudjak a férfival a nyugalmam elvesztése nélkül. Wilkina mozdulataiból is kilátom, hogy legszívesebben állon vágná a férfit a mozsárral, ráborítaná a bűzös őrleményt és behajítaná a nekkerek járatába, hogy elboklásszon ott, míg éhen hal. Ránézek a lányra és próbálok minél nyugtatóbb kifejezést az arcomra varázsolni, hátha átragad rá a higgadtságom. - Kisasszony azt maga sem gondolja komolyan, hogy csak úgy itt hagyjuk ezt az erődöt?- méltatlankodik a képviselő, a tekintete pedig elárulja, hogy a lány által felemlegetett opciót teljesen lehetetlennek tartja - Ez egy értékes erőd, ami.... Gyorsan harapja el a szavait, mintha menet közben jutott volna eszébe, hogy majdnem valami olyat osztott meg velünk, amiről nem kellene tudnunk. A válaszomra felcsillan a szeme, mintha csak hirtelen ötlete támadt volna a helyzet egyszerű megoldásáre. Ez pedig azt jelenti, hogy ráharapott a csalira... - Várjon csak kicsit vaják uram! Lassan a testtel!- szólal meg olyan hangsúllyal, mintha rájött volna az örök élet titkára - Ha lenne szerződésük ezekre a lényekre... Maguk ismerik ezeket a dögöket és képesek elbánni velük. Erre az én embereim nem lennének képesek még akkor sem, ha megmutatná nekik a módját. Tisztességes honoráriumot ajánlanék, ha segítenének nekünk. Szándékoltan nem egyből válaszolok erre a felvetésre és oldalra nézve Wilkinának is jelzem a tekintetemmel, hogy ne engedjen az indulatainak. A perjel ráharapott a csaliként bedobott félmondatomra és ha ügyesen keverjük a kártyáinkat, talán nem lesz arra szükségünk, hogy elhagyjuk ezt a helyet. Ehhez viszont szükség lesz annak a tárgyalási módszernek a bevetésére is, amivel a páros megbízások vállalásakor szoktunk magasabb összeget kicsikarni a megbízóból. - Fel akar fogadni minket a vár kitakarítására, azután, hogy kiteszi a szűrünket innen? - elismerően füttyentek, bár érezhető nem kevés gúny a szavaimban - Tudom, hogy hivatalos személlyel beszélek, de nem tudom szó nélkül megállni, ha ennyire vastag a bőr valakinek pofáján. Elhallgatok, hagyva Wilkinának, hogy ő is hozzátódítsa a magáét a fiatalabb és nyersebb vaják szerepét eljátszva, ezzel is kényelmetlenebb helyzetbe hozva a perjelet. - Tudom, hogy miként hangzik a dolog. - húzza fel az orrát a férfit - Elhiheti, hogy meg kellett birkóznom a méltóságommal, hogy ezt az ajánlatot megtegyem önöknek. A karjaimat csendesen összefonom a mellkasomon és a mutagének biztosította kontrollal szemmel látható lassúsággal szűkítem össze kígyószerű pupilláimat, de egy szót sem szólok. Ez Wilkina dolga lesz majd ebben a játékban és ahogy ismerem nem kell majd csalódnom a felvágott nyelvében. - Mégis mit gondol? Mekkora zsák pénzre lesz szüksége ahhoz, hogy lenyeljünk egy ilyen békát?
Szerencsémre Geralt annak idején nagyon jól kitanított az alkímia rejtelmeire. Mondjuk valamiért vonzódom is ehhez a cselekedethez és azóta sem tudok elég hálás lenni azért, hogy ilyen mélységekbe belevezetett. Az összetevők fertelmes szaga ellenére szívesen teszem amit mond. Nem mintha a nekkervér kellemesebb aromával rendelkezne. Bár szemembe néhány könny kúszik a kellemetlen szagok okán, hamar kitörlöm és folytatom cselekedetem. Jogosnak tartom magyarázatát és egy kicsit homlokon is vágom magam, hogy nem gondolkodom. De lehet csak a szagok nyomják el ennyire agyam. A perjel érkeztét szerencsémre Geralt türelme fogadja, nem pedig az én haragom. Valahogy tudom is, hogy tudja, mire gondolok és ez mosolyt csal arcomra. Mondjuk... jó hogy tudja, ők neveltek! Érzem Gerált erőlködését s hogy kimutassam értékelem az erőfeszítését küldök felé egy kedves mosolyt. Ténylegesen kedveset, nem látszatát a női törékeny tüneménynek, ám azonnal komorrá váltok, ahogy a hozzám szólóra nézek. -Otthont nyújt a kontinenst zargató veszedelmek ritkítására specializálódott lényeknek. Pontosabban csak nyújtott -fújok mérgesen elharapott szavai után és a járat felé mutatok a kezemben tartott mozsárral. Ha egyedül kellene beszélnem vele rég rácsaptam volna az orrára a nagy ajtót, hogy kotródjon el amilyen gyorsan csak tud. Szemében csillanó kapzsi fényre undor jelenik meg arcomon. Nem tudom mibe akarja belevezetni bátyám ezt az... idiótát, de kezdem úgy érezni, hogy a férfi nyakán igen csak kezd szoros lenni az a bizonyos hóhér csomó. Ajánlatára ökölbe szorul kezem, s ha a nyakamban fityegő állat alakját viselném, fogaimat többször összecsattintottam volna, szőrömet pedig felborzolnám. Ehelyett megfeszített izmaimmal próbálom féken tartani dühöm mi lassacskán kezdi átvenni gondolataim felett a hatalmat. ~Nem... nem adhatom meg ezt...~ Próbálom visszafogni azt ami lassan kezd kijönni belőlem. A menedékét óvó nőstényfarkast. Fivérem füttyentésére, mivel csak egyik kezem szabad, elkezdem csuklóm ütögetni taps gyanánt, arcomon megvetéssel és gúnnyal. -Akár szedhetjük a sátorfánkat már most és basszanak a nekkerekel azt amit akarnak. Már nem a mi dolgunk elintézni azt ami itt van, hanem az Önöké. Kilakoltatott minket azzal a fecnivel, szóval majd néhány katonájával megoldják ahogy akarják! - közben a kezemben lévő bűzös egyamással hadonászok, így már az ő orrát is megtölti a kellemetlen szag. Remélem azért Vesemír nem szippantott nagyot az elegyből, bár... erősebb érzékeink miatt ez igen nagy eséllyel elkerülhetetlen. Mintha a tarkómra hajítottak volna egy nagy sújtású tárgyra és leverték volna eddig épp gondolkodású felem. Következő szavaira elpattan minden türelmemet tartó cérna, a kést a lába mellé hajítom véletlen se érve a férfi lábát. -Méltóság? Ne röhögtessen! Azt régen otthagyta a felség hátsója nyalásakor. Mégis mennyit érne? A következő adandó alkalommal raknák ki a szűrünket. Nem mellesleg, hogy akar megfizetni három vajákot? Nincs az a szekér és az az erős paraszt igavonó, ami elbírná az összeget. Oldják meg szépen ahogy akarják és fogják a holmijukat! Menjenek mielőtt ezek a kedves lények újra idepofátlankodnak és fel nem zabálják a katonáit. Menjen vissza csókosnak, aztán kezdjen a jussával amit akar. Az emberei vére pedig az ön kezén száradnak, de mielőtt megszólalna igaza van. Csak egy mutáns vagyok aki nem tudja mi a család. - utolsó mondatom a kelleténél talán jobban gúnyos és undorodó. Állításommal ellentétben igen is tudom, milyen ha haza várnak. Milyen szeretetben üldögélni egymás mellett valakivel. Valakikkel. Akik sokat jelentenek. Még fújtatok egy mérgeset és a fehér farkas mellé lépek. -Chh... mintha elég lenne ezért a békáért pár zsák arany... - súgom magam elé és bízom fivéremben. Erőteljesen lépek tőrömért és sebzett arcommal kellemetlen, megvető pillantást vetek a férfire.
Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom Zene: Kaer Morhen
A helyzetünk nem éppen rózsás. Ezt mindenképpen el kell ismerni. Henselt király perjele egy uralkodói dekrétummal egy perc alatt kiforgatott minket az otthonunkul szolgáló erődből és nem elég, hogy földönfutóvá tett bennünket, volt olyan magabiztos, hogy távoztunkban felkérjen minket a volt otthonunk alatti barlangrendszerekben rejtőző nekker törzs elírtására is. Ez annak ellenére is bőven túlmegy a pofátlanság határán, hogy ismerek nem egy olyan személyt, aki királyi vagy császári támogatás nélkül is képes ilyen arcátlanságra. Híres vagyok arról, hogy az ilyen helyzetekben fát lehet vágni a hátamon, de jelen esetben kevés dolog fog vissza attól, hogy móresre tanítsam ez a hivatalnokot. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen következményei lehetnek annak, hogy nekiesek a király akaratát képviselő személynek és annak is tudatában vagyok, hogy bármennyire is tenne jót a lelkemnek, hogy eljár a kezem, ezt az ügyet szavakkal kell elintézni és a perjel arroganciáját kell a visszájára fordítani. Ebben Wilkina van segítségemre, aki nagyon jó érzékkel játssza a rá osztott szerepet. Az én színlelt higgadtságom és az ő kevésbé mesterkélt hevessége együtt olyan helyzetet alakít ki, amiben a hivatalnok képtelen alkalmazkodni a gyorsan váltakozó hozzáállásokhoz, így egy idő után óhatatlanul is kibillen a lelki egyensúlyából és elveszíti a helyzet feletti irányítást is. A farkaslány megjegyzésére a perjel olyan arcot vág, mintha valaki a sarkát rendkívüli gyorsasággal helyezte volna az ágyékán keresztül a végbélnyílásába. Beletelik pár másodpercbe, mire visszanyeri az önuralmát és meg tud szólalni. - Amit meg kell tisztítani a szörnyinfesztációtól. - próbálja tárgyilagossággal tartani magát a diszkurzus általa követni kívánt irányához - Egy ilyen munkához pedig szükség van a képzett szakemberre. Ezek a képzett szakemberek pedig híján vannak az érméknek jelen pillanatban, így nem hiszem, hogy megengedhetik maguknak a válogatás luxusát. Meg kell hagyni, hogy szépen vágott vissza egy ilyen nyíltan ellenséges megnyilvánulásra, de ezt a csörtét messze nem nyerte még meg. - Azért annyira nem vagyunk a templom egerei, mint ahogy az gondolná. - ül ki a szakáll keretezte arcomra egy félig gúnyos mosolyt Arról persze nem kell tudnia, hogy a Cianfanelli banknál vezetett számlámon igen tekintélyes összeg ül annak következtében, hogy a hanzával át kellett vészelnünk egy telet Toussaintban, de különösebben nem titkoltam soha sem, hogy milyen körökben is vannak ismerőseim. - El is felejtettem, hogy önök a kisigényű vándoréletmódhoz vannak hozzászokva. - próbál ismét kellemetlen tüske lenni a körmünk alatt, de részemről semmilyen reakciót nem tud kiváltani a megjegyzésével Wilkina újabb megszólalása már határozottan több őszinteséget és kevesebb visszafogottságot tartalmaz. Nem róható fel neki, hogy egyre jobban beleszövi a véleményét a szerepébe. Így csak még hitelesebbé teszi az alakítását és hatékonyabbá az alkalmazott módszert. - Fékezze a nyelvét kisasszony, elvégre Henselt király képviselőjével beszél! - próbálja rendre inteni a lányt a perjel, de azt hiszem ezzel csak olajat ön a tűzre Nyugtatólag a lányra sandítok a szemem sarkából. - Maga mit tenne, ha az otthonának kisajátítója még jó modorból is leckét akarna adni magának? - szűkül össze a pupillám egy alig látható fekete csíkká, még inkább kihangsúlyozva a megjelenésem eme nem emberi vonását - A magam részéről tudok kezeskedni a higgadtságomért, de összeteheti a kezét és hálát rebeghet Melitelének, hogy ennek a lánynak tele van mind a két keze. Mintha csak próbára akarná tenni az előbbi kijelentésemet, a perjel még rátesz egy lapáttal, aminek eredménye egy szívből jövő kifakadás lesz Wilkina részéről. A szavai kemények, de jogosak és senki nem vetni a szemére, hogy túlzott volna. Már-már attól félek, hogy az előbbi mondataim megadták a kezdőlökést arra, hogy a farkaslány suttba dobva minden türelmét tényleg kezet emeljen a perjelre, így lépek egyet keresztirányba előre, hogy elálljam Wilkina útját, ha úgy döntene, hogy megüti a férfit. - Mégis milyen összegben gondolkodik? - szegezem a kérdést a hivatalnoknak élettelen tompa hangon - Tekintetbe véve, hogy egy több százezres értékű ingatlanról és igen jelentős infesztációról beszélünk ezerötszáz orent tudnék ajánlani. - válaszol hivatalos hangon a kérdésemre, de a megemelkedő jobb szemöldököm és a mellkasomon összekulcsolt karok láttán gyorsan megtolja az ajánlatát - Fejenként. Ebből el kihúzzák addig, míg valami új székhelyet nem keresnek az iskolájuknak. Úgy tűnik tényleg sikerült ráijeszteni, mert jócskán felülárazza a munkát, de ezzel az eredménnyel egyikünk sem lehet elégedett. - Ellenajánlatot teszek. - mondom neki semmit sem változtatva a testhelyzetemen - Tartsa meg a pénzét és járja ki, hogy jelképes összegért bérelhessük a várat a kaedwen-i államkincstártól. Úgy tűnik Henselt királynak nagy szüksége van a helyre, viszont megfelelő karbantartók és kártevőírtók nélkül nem sok hasznát veszi ennek az erődnek. Hagyok pár pillanat hatásszünetet, hogy végiggondolja a felvetésben rejlő lehetőségeket és hasznot. Bár úgy fogalmaztam meg a mondandómat, hogy az állam számára hasznos elemeket emeltem ki, de sokkal körmönfontabb gondolatok jártak a fejemben, amikor megtettem az ajánlatom. Ha belemegy ezekbe a feltételekbe, akkor nem csak, hogy nem kell új iskola után néznünk, de rengeteg rég esedékes dolgot is állami pénzből fogunk tudni megoldani...
A hozzászólást Ríviai Geralt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 25 2020, 23:13-kor.
Pfúú... Melitele most légy résen, mert ez az ember vagy elötted találja magát egyhamar vagy Henselt lába előtt fog csúszni. Jobb esetben egészben, rosszabban darabokban. Kipaterol az otthonomból, most meg felbérelne egy munkára. Szó sincs róla. Majd szépen megoldja az ingatlan problémáját. Na meg persze a vezető is úgy osztogatja a lapjait ahogy akarja. De a lapok között így nem igen lesz farkas vaják. Legalábbis vörös biztos nem! A pejler megszólalására összeszűkítem szemeimet. -Fivéremmel értek egyet. Bár jelen állás szerint inkább választom hátra lévő életemben a bóklászást. - majd fivéremre nézek és úgy folytatom. -Menjünk bátyám, tartsuk távol ezeket míg elmennek, utána egy kupa alkohol mellett leülünk Gwentezni a közeli favágó faluban. - húzom el ajkam kelletlenül. Ezt követően pedig valami kellemetlen mosolyra, mintha csak egy szimpla játék lenne ez az egész. Játéknak játék, de nem szimpla, mi több a tét hatalmas. Nincs az a pénz amiért most segítenék ezeknek a szines barmoknak, főleg hogy ez előttem egy papírral kilakoltatott. Gondolom a többieknek is vannak tartalékai egyes bankoknál, hehe... ironikus hogy én idáig nem jutottam el, ezt viszont mihamarabb orvosolni fogom. A perjel sértésére hanyagul fordítom felé fejem, hagyva hogy vörös tincseim"dobása" megzavarja. -Legalább nem fosom össze az inam egy vízbefult vagy egy nekker láttán és meg tudom magam védeni, a magukfajták meg elvannak a várak "óvó" falai között. Pillanat el is felejtettem, hogy ott is akadnak "kellemes" vendégek, mint a ghoul-ok, alghoul-ok vagy lidércek a temetőkben. - jár el szám megint csak hamarabb, pupilláim is összeszűkítem. Nem egyszeri eset a csatornában meglapuló vivern vagy kikimor vagy ezekhez hasonló aranyos élőlény, amikkel nagy általánoságban vaják végez. Vagy a Lángoló Rózsa tagjai. Viszont, szerintem legalábbis, ez egy elég nyomós érv. Szerencsére Geralt megint hamarabb szólt, így van néhány szusszanásnyi időm, hogy lenyugodjak. -Majd tanulok udvari etikettet ha úrnői kedvem úgy tartja. De pont maga akarna rendre inteni mikor próbál rávenni a nekkerek eltakarítására, mik megjelenését pont a maguk zaja csalt felszínre?! Még szerencse hogy akkora bőr van a képén és az itteni lények karma sem tudná lefejteni a bőrt a pofájáról. - vigyorgom kicsit arrébb állva, hogy lehetősége legyen bentebb menni a nekkerekhez, pontosabban azok hulláihoz mikert Geralt feltornyozott. Mikor keresztezte megindulásomat a perjel felé egyenesen megállok láthatatlanul biccentve számára. Megértettem a helyzet súlyát és nem fogom felképelni az illetőt. Noha hatalmas a késztetés. A bizniszelést pedig Geraltra hagyom. Ő e téren sokkalta jobban boldogul, szóval ideje figyelnem is. Az első ajánlatra jobb szemöldököm megemelem és egy halk "Menjen a búsba!" mondat után megrázom fejem. A következő ajánlat is elég fura, bár ez sem igazán olyan amit elfogadhatnánk. Óóó... hogy innen fúj a szél. Elismerőn vigyorgom Geralt felé, mit a másik nem láthat vörös loboncomtól.
Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom Zene: Kaer Morhen
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
! Ha nem, javítom. 
️️️️️️️️
