World of Witchers ― and other nightmares
 
KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
In Memoriam
A staff
Tiharra a Tomboló Tűz MKw1O9zI2fDiLi3zPBjv1 Tiharra a Tomboló Tűz 39oL2yf9oLlO13W9fKCvHR
Tedd Deireadh
Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.

Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.

Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.

Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.

Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.

Temeria
Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.

Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.

Lyria és Rívia
Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.

Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.

Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.

Nilfgaard
Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (46 fő) Hétf. Aug. 14 2023, 17:47-kor volt itt.
Legutóbbi témák

✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Mirka Divis Kedd Márc. 05 2024, 20:28


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Shani Vas. Márc. 03 2024, 17:04


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Karméle La Valette Vas. Feb. 25 2024, 20:21


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Mirka Divis Hétf. Feb. 12 2024, 22:38


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Condwiramurs Szomb. Jan. 27 2024, 23:10


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Guinevere Kedd Jan. 23 2024, 10:19


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Vendég Hétf. Jan. 01 2024, 23:15


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Vendég Hétf. Dec. 25 2023, 18:43


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Condwiramurs Szer. Dec. 20 2023, 16:10


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Tiharra a Tomboló Tűz Emptyby Ríviai Geralt Szomb. Dec. 16 2023, 11:57

Tagjaink
Top posting users this month
Mirka Divis
Tiharra a Tomboló Tűz Vote_lcapTiharra a Tomboló Tűz Voting_barTiharra a Tomboló Tűz Vote_rcap 
Shani
Tiharra a Tomboló Tűz Vote_lcapTiharra a Tomboló Tűz Voting_barTiharra a Tomboló Tűz Vote_rcap 
Fél évszázad költészete

Megosztás
Vendég
avatar

Vendég


Tiharra a Tomboló Tűz Empty
Tiharra a Tomboló Tűz




Tiharra




Becenevek:

nincs


Életkor

19


Látszólagos kor

15
 

Csoport/faj

Vaják


Foglalkozás

Nem dolgozik. A húga biztonsága most sokkal fontosabb a számára


Különleges képességek/faji adottságok

A Füvek Próbájának köszönhetően Tiharra szert tett a Vajákok különleges adottságára. Látása, szaglása, hallása, reflexei az emberektől jóval fejlettebb. Sajnos viszont a Vajákok teljes előnyét nem tudja kihasználni, mivel a kiképzése még nem teljes. A varázslatok közül csak az Aardot ismeri és tudja alkalmazni. Bonyolultabb főzetek megalkotásában sem jeleskedik. Viszont a közelharcban, vadászatban és akrobatikában nagyon is ügyes. E-mellet kiváló íjász is.


Jellemrajz

Furcsa módon Tiharra embersége megmaradt annak ellenére, hogy túlélte a Füvek Próbáját. Ritka esetek egyikének lehetne őt nevezni. A Vajákokkal ellentétben képes a szeretetre, bűntudatra, haragra. Viszont még is érezhető benne a Vajákhoz való jellem bizonyos fokon. Képes embert ölni, ha arról van szó. A szörnyek számára nem csak azon lények, akiket bestiáriumnak is neveznek, hanem azok az emberek is ebbe a csoportba tartoznak számára, akik súlyos bűnt követnek el. Ritka kegyetlenné képes válni, ha igazságot akar szolgáltatni egy ilyen ember felett. Lobbanékony természete valahol kiszámíthatatlanná teszi őt, de egyben sebezhetővé is. Mivel a Vajákok erősségeihez tartozik valahol a fegyelmezettség, ez Tiharrában teljes mértékben hiányos. Az érzelmei vezetik sokszor a tettét.  


Megjelenés

Tiharra ruházatából bárki rájön, hogy Északról származhat. Túlságosan is melegen öltözködik. Szerencsére mióta a Vajákokhoz került, ruhája kiegészült karpáncéllal, térdvédő páncéllal. Emellett hátán hordja a Vajákok jellegzetes fegyverzetét az acél és ezüst pengét. Plusz a saját készítésű íját, valamint ezüst és acél nyilai is megtalálhatóak nála, amit szintén a hátán hord. Barna hajjal és kékes sárgás állatias szemekkel rendelkezik. Haját befonva és lófarokban hordja, ezzel megelőzve, hogy a harcban bármennyire is akadályozza. Ruhájának felső részénél található csuklya is, amivel eltudja takarni az arcát. Természetesen nem maradhat el a Vajákok egyik legfontosabb kelléke a nyaklánc, ami Tiharra esetében Macska szimbólum található. Viszont nem szokása hordani. Általában a zsebében tárolja és csak akkor veszi elő ha mindenképpen fontos kellékét képezi az adott diskurzusnak vagy elakarja érni, hogy felfigyeljenek rá.

Tiharra a Tomboló Tűz Xk2q7hy



Vissza az elejére Go downBevésődött: Szomb. Júl. 06 2019, 09:28
Vendég
avatar

Vendég


Tiharra a Tomboló Tűz Empty
Re: Tiharra a Tomboló Tűz




Előtörténet


„Hogyan küzdhetünk meg egy szörny ellen? A válasz talán még félelmetesebb, mint a jelenléte. Azzá kell válnunk.”

I. Fejezet: Felelősség

- Jól van. Csak higgadtan Tiharra. Szépen lassan. Figyelj a légzésedre. Fejre célozz, hogy az állat ne szenvedjen. Amikor készen állsz. Engedd csak el.
Apám szavai megnyugtatják érzékeimet és csak is a feladatra koncentrálok. Gondolataim elmélyülnek. Mint valami ragadozó állat megbújva a bokrok között a sűrű erdők világában, kiszemelte prédáját és készen állok arra, hogy megtegyem az első lépést a felnőtté válás felé. Az első préda, akit lelövök. A saját fegyveremmel, amit kétkezi munkám gyümölcseként próbálok ki legelőször. Szegény szarvas nem sejti mi lesz most a sorsa. Kicsit hezitálok is. Nehéz egy állat szemébe nézni miközben jól tudom mi fog következni most. Elveszek egy életet. Te tudom, hogy amit teszek azt a törzsem és családom érdekében teszem. Nem okozhatok csalódást. Nagy levegőt veszek. Bal szememet lehunyom, miközben a jobbal bemérem a célomat. Az állat most kapja fel a fejét, miután elvégezte ebédjét. Kifújom a levegőt hosszasan majd elengedem a nyílvesszőt. A csendet egy halk puffanás szakítja meg. Az állat elterült amint a halálos ítélet elérte egy nyílvessző formájában. Egy darabig csak egyhelyben guggolok, nem szakítva meg előző tartásomat. Egy darabig a tetemre meredek. Édesapám eközben az állat felé sétál és megnézi. Lassacskán leengedem az íjamat. Atyám felém tekint tengerkék szemeivel és kezével egy felfelé mutató hüvelykujjal jelzi, az állatot sikeresen eltaláltam. Egyben öröm lett úrrá rajtam, de valahol mély szomorúság egyvelege is megjelent. Nem tudom eldönteni, örülnöm kéne sikeremnek vagy inkább szégyenkezzek? Lassacskán kibújok a bokrok alól és a tetem felé sétálok. Megtorpanok egy pillanatra mikor az állat üres tekintetével találkoznak szemeim. Ezt én tettem? Egy darabig némán meredek a tetem felett majd egy szeretettel teljes vállérintést érzek a bal oldalamon. A nyugtató kéz elfelejteti velem gondjaimat egy pillanatra.
- Ez szép volt Tiharra! Igazán ügyes vagy! Khalla Istennő csodálatos tehetséggel áldott meg téged! Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy tizenegy évesen lelő egy szarvast! Még nekem is csak tizenöt évesen sikerült. Hogy repül az idő!
Atyám ezután felém fordul. Boldog arca hirtelen kissé aggódóvá válik majd leguggol hozzám. Látja rajtam kétségeimet, amit igyekeztem titkolni minden erőmmel, de apámat sose fogom tudni becsapni. Túl jól ismer. Félrehúzza egy kicsit a hajamat majd a jobb vállamra is teszi szabad kezét. Mélyen a szemembe néz aggódó arccal.
- Tudom mit érzel most. Tudom milyen kérdésekkel vagy most tele. Miért tettem ezt? Helyes-e egyáltalán elvennem egy állat életét? A válasz az, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ez a természet törvénye. Jegyezd meg. A természetben vannak szabályok. A mostani dolog is egy volt a sok közül. Nekünk ennünk kell, hogy életben maradjunk. A szarvasnak pedig az a feladata, hogy ezt lehetővé tegye. A természet lehet igazságtalan és igazságos. Lehet jó vagy rossz. Sötét és világos. Megértetted?
- Igen atyám.
- Jól van! Gyere! Vigyük haza az állatot. Bizonyára húgaid és a nővéreid már éheznek!
Végül képes leszek mosolyogni. Apám szavai megnyugtattak. Nem csináltam semmi rosszat, csupán a természet törvényeit követve cselekedtem. Határozottan bólintok majd segítek apám hátára kötni a halott tetemet. Mivel sajnos nem vagyok elég erős, az állat cipelése atyámra hárul. Boldog pillanatok ezek! Miközben haza baktatunk a hegyek közé, apám mutató ujjával tereli figyelmemet arra, hogy mily csodálatos állatok és jelenségek vannak még itt a természet birodalmában. Elmesélte azt is hogyan találkozott édesanyámmal. Romantikus történet. Apám éppen vadászott egy szarvasra, miközben édesanyám gombát szedett. Az apám meg is látta a prédát és már rá is akart lőni, de sajnos annyira elvétette a célt, hogy végül anyukám gombáját találta el, ami éppen a kezében volt. Heves vitatkozás tört ki kettejük között. Állítólag visszhangzott is az erdő miattuk. Viszont a heves vita után csodálatos dolog történt. Egymásra találtak! Hamarosan megérkezünk törzsünkhöz. A felsorakozott jurta házak jelenléte megnyugtat. Hazaértem, ráadásul sikerrel. Anyukám amint észrevett minket, rögtön rohant is felénk majd szorosan átkarol és alaposan megnéz.
- Semmi bajom anya. Jól vagyok.
- Látom a vadászat sikerrel zárult. Szép volt drágám!
- Ne nekem köszönd, hanem neki! A kislányunk tette!
- Lelőtted?
- Igen anya. Én lőttem le!
Anyám szemeiből könnyek szöknek ki. Még szorosabban átölel. Mindannyian tudtuk, hogy ezt mit jelent. Hivatalosan is felnőttnek számítok innentől kezdve. Hagyományunk szerint csak az válhat a társadalmunk felnőtt tagjává, ha sikeresen haza visz egy állatot, amit megölt vadászat során a saját elkészített fegyverével. Az én fegyverem az íj és a nyíl lett. Ebből élünk. Ez a mi életünk. Több nem is kell. Az állat tetemét természetesen már be is visszük a Jurtánkba, hogy aztán egy hatalmas lakomát csaphassunk.  Ezt az időt viszont arra használom fel, hogy megkeressem a húgomat, hogy elújságoljam neki a nagy hírt. Biztos örülni fog neki! Anyám szerint az ősi Khalla fa alatt van a barátaival. Sietős léptekkel vágok neki a rövid útnak. Nem telik bele sok idő és már rögtön kiszúrom a nevető barna hajú kislányt, akit a húgomként ismerek. Várok egy kicsit, hogy észrevegyen. Nem akarom megzavarni a játékát, amibe belemerült. Éppen fogócskáznak! Mosollyal az arcomon csak figyelem, hogy milyen jól érzi magát. Annyira belemerültem, hogy hirtelen elvesztettem a tekintetemmel és már csak azt érzem, hogy valaki szorosan átölel. Lenézek és a húgomat látom, aki éppen felém néz mosolygós arccal.
- Jót játszottál húgocskám?
- Igen! Képzeld el nem tudtak elkapni!
- Ügyes vagy! Képzeld csak el! A nővérkéd tudod mit csinált? Lelőtt egy szarvast. Egy jó nagy szarvast!
- Tényleg? Jaj, de jó! Akkor ma sokat fogunk enni ugye?
- Úgy bizony! Nagyon finomat fogunk enni!
Dörzsölöm meg a hajacskáját miközben nagy mosollyal az arcomon figyelem miként élvezi a tőlem kapó ajándékot és szeretetet. Boldog nap a mai. Felnőtté váltam, a húgom majd kicsattan az örömtől, hogy finomat ehet, mint a királyok. Minden olyan tökéletes! Felállok egy idő után majd nyújtom bal kezemet a húgom felé majd kézen fogva indulunk is hazafelé. Séta Közben kérdezget a vadászatról, hogy miképpen sikerült. Igyekszem lehetőleg nem olyan részletességgel beszélni a fejleményekről. Nem szeretném, ha rémálmai legyenek és ne úgy gondoljon rólam mintha valami szörnyeteg lennék, akitől félnie kellene. Itt ott még egy kicsit kiszínezem is a történetet, hogy micsoda párbajt vívtam a bátor szarvas ellen. A mesét hallva a húgom szemei csillogni kezdenek. Látszik rajta, hogy nagyon büszke rám. Tudom, hogy hazudni csúnya dolog, de egy öt éves kislánynak ekképpen tudnám csak elmagyarázni hogyan is sikerült a vadászat. Hirtelen viszont megtorpanok egy pillanatra. Húgom is rögtön megáll és felém tekint. Koppanásokat hallok a messzi távolból. Elengedem egy pillanatra a húgocskám kezét és a bal fülemet a földhöz tapasztom. Sok koppanást hallok egyszerre. Egyre hangosabb. Érzem valami nagy dolog készülődik. Hirtelen a koppanások elhallgatnak. Felállok majd annyit veszek észre, hogy ahonnan eljöttem a szüleimtől, hatalmas láng csóvák jelennek meg. Félelmetes! Húgom rögtön a hátam mögém szalad és zokogni kezd. Nagyon megijedt. Valami nagyon nem stimmel! Kézen fogom a húgomat. Rohanunk hazafelé. Gondolataim össze vissza, táncolnak. Rémképeket látok. A szüleim szenvednek? Bajuk esett? Meg kell győződnöm róla! Megpillantom a jurtánkat. Amint viszont megtettem volna pár lépést előre, hirtelen egy talpig páncélozott alakot fedezek fel az otthonunk előtt. Rögtön fedezékbe vonulok egy szomszédos jurtával szemben. Húgom száját betapasztom és igyekszem visszatartani. Inkább én figyelem az eseményeket. Kikukkantok egy kicsikét majd látom, hogy a talpig páncélozott alak nem egyedül van. Két másik ember is vele van, hosszú botféle fegyverekkel, aminek a végén éles pengék vannak rá téve. Dárda, ha jól emlékszem a nevére. Hirtelen apámat vélem felfedezni ahogyan még két másik férfi kivonszolják a jurtából majd letérdepeltetik. A talpig páncélozott férfi közel lép hozzá majd beszélgetni kezdenek.
- Egyszer kérdezem meg tőled. Hol van a lány?
- Nem tudom miről beszélsz Artimus.
- Ne játszd meg itt nekem a bolondot öreg. Jól tudom, hogy itt van. Ezen a helyen. És te elmondod!
- Soha! Feleslegesen jöttél ide!
- Ahogyan te is… feleslegesen születtél meg!
A páncélozott férfi kivonja a kardját majd beledöfi apám mellkasába. Szemeim kitágulnak a látványtól. Szabad kezemmel a saját számat is betapasztom. Behunyom hirtelen a szemeimet is. Nem hiszem el! Még is mi történt?! Nem! Ez nem lehet! Nem! Levegőért kezdek kapkodni. A férfi hangja hirtelen viszont annyira megtöri a csendet, hogy Óhatatlanul tekintetem felé terelődik újra.
- Keressétek meg a lányt! Élve akarom! A többi jurtát égessétek fel, kivéve ezt az egyet. Még hasznunkra válik. Mozgás!
Az otthonunkat kivéve mindegyik jurtát felégetik? El kell tűnnünk innen. Tekintetemmel keresek valami helyett, ahol a közelben maradhatnánk, de nem is vennének minket észre. Egy észszerű megoldás jöhet csak szóba. A sűrű erdő! Veszélyes ugyan, de nincs más megoldás! Jelzem a húgomnak, hogy indulnunk kell. Leveszem a kezemet a szájáról majd kézen ragadva magamhoz húzom a sűrű erdőbe. Amint beérünk magamhoz ölelem szorosan és egész testemmel védem, ha netán még is megtalálnának minket. Nem eresztem el! Behunyt szemmel, magamhoz ölelve húgocskámat, füleit igyekszem betapasztani, hogy ne hallja a sikoltó hangokat. Elég, ha én szenvedem el ezt! Khalla úrnő! Még is mivel érdemeltük ezt ki?! Mivel gerjesztettünk téged haragra?! Mit tettünk?! A szarvas, amit megöltem amiatt haragszol rám?!

*

Nem tudom pontosan mennyi idő telt el azóta. Viszont biztos vagyok benne, jó ideje lehetünk már itt. A hangok viszont elnémultak. Erős égett szagokat lehet csak érezni a levegőben. A csend arra enged következtetni, hogy elmúlt a veszély. Lassan kinyitom a szemeimet. A húgomra pillantok, aki könnyező szemekkel szorosan hozzám bújik. Megijedt. Nagyon fél. Reszket! Bátornak kell lennem most. Lassan igyekszem kikukucskálni egy bokorból, hogy még is mi történt. Amint meglátom a felégett jurták nyomait, könny szökik a szemembe. Ezek… felégették az otthonainkat? Csak a miénket hagyták meg? Mit tegyek? Nem hagyhatom, hogy ezt lássa a húgom! Felé pillantok. Tudom mit kell most tennem.
- Figyelj. Most nagyon bátornak kell lenned rendben? Szépen maradj itt. El ne mozdulj! És ne néz ki világos? Megértetted? Visszajövök!
A húgom bólint felém. Bátorságomat összeszedve kimegyek az erdőből és az épen fennmaradott jurta felé sietek. Megérkezve tekintetem apám halott tetemével találkozik. Némán bámulok felé. Nem tudom elhinni. Még is… mikor jutottunk el idáig? Az előbb minden rendben volt! Büszke volt rám! Most meg? Halott? Miért?! Kétségbeesett arcot kezdek felvenni. A teher annyira nehézzé válik, hogy térdre rogyok. Nem bírom elhinni. A felégett jurták látványa… a hullák tetemei. Amint viszont megpillantok egy gyereket nyitott üveges tekintetű szemekkel, rögtön hányinger kezd úrrá lenni rajtam. Félre nézek és hagyom, hogy mind az, ami most bennem gyülemlett, kijöjjön. Nem bírom elhinni! Nyöszörgő hangok törik meg a csendet. Rögtön fel is kapom a fejemet. A hangok egyenesen az ép jurtából jönnek. Ne… csak ezt ne! Kénytelen vagyok viszont bemenni. Muszáj! Lassacskán bátorságot véve magamon belépek a sötét jurtába. Legnagyobb félelmem valóra válik. Anyám haldokolva fekszik a sarokban. Odasietek hozzá.
- Anya! Anya!
- Tiharra… hála az égnek… a húgod… jól van?
- Igen! Jól van! Megijedt ugyan de jól van!
- Helyes… figyelj ide kicsim. Nincs túl sok időm…
- Fejezd be! Valamit csak tudunk tenni…
- Figyelj ide! Felnőttél nem igaz? Felnőttél?
- N….nem…nem tudom…
- Most… erősnek kell lenned Tiharra. Vigyél el minden hasznos dolgot a jurtából… menj el… innen… vidd magaddal a húgod… vigyázz rá! Csak rád számíthat… egymásra számíthattok megértetted?
- Anya én…
- Megértetted?
Elnémultam egy pillanatra. Szavak nem jönnek ki a számból. Mire észbe kaphattam volna anyám tekintete üregessé válik és… elhagyja az ereje. Kapkodva nézem, hogy mi történt vele. Nem hiszem el! Nem! Nem tudtam választ adni neki! Nem! Sírni kezdek. A teteme felett, megtörve, összezavarodva vagyok itt. Egy pár percig a fájdalom úrrá lesz rajtam. Hirtelen aztán húgom képe elevenedik meg. Csak is rám számíthat. Meg kell védenem! Ez egy nővér feladata! Még utoljára anyám szemét behunyatom és a jurtánkat átkutatom hasznos holmikért. Elsősorban magamhoz veszem az íjamat és a nyilaimat. Bőrtarisznyába az ép almákat belerakom és egy kulacsot is magamhoz veszek. Szerencsére vízzel van megtöltve, ami még ép. Némi korona is akad szerencsére. Volt eszünk kereskedni a helybéliekkel így némi pénz is akad nálunk. Azok a fickók bizonyára nem tudták hol kell keresni. A szüleim viszont ravaszak voltak. Amint összekészülök mindennel, rögtön indulok is kifelé. Amint kiérek a jurtából látom, hogy a húgom is kimerészkedett. Odasietek hozzá, hogy még elkapjam, nehogy meglássa apánk tetemét. Szemét gyorsan betapasztom és visszavonszolom az erdőhöz és csak utána hagyom, hogy lásson is valamit.
- Mit mondtam neked?!
- Azt hittem itt hagytál!
- Én soha…
Elakadtam egy picit. Hatalmasat nyelek majd folytatom a mondandómat a húgom felé.
- Soha nem hagylak el érted? Figyelj… el kell mennünk. Jó messzire innen.
- De miért?
- Mert… anya megkért minket egy fontos dologgal kapcsolatban. Erről te nem tudhatsz mivel… ezt csak felnőtteknek szabad tudni. De… arra kért, hogy vigyelek magammal és vigyázzak rád.
- És? Hazajövünk majd?
Hirtelen erre nem tudok válaszolni. Mit mondjak neki? Nem fogja megérteni! Hatalmas levegőt veszek majd határozott arcot igyekszek felvenni.
- Egy nap visszajövünk ígérem. Rendben? Segítesz a nővérkédnek cipelni a kulacsot? Hm? Meg az almákat?
Nyújtom felé a két legfontosabb dolgot. A húgom elveszi majd kézen fogom és egy tetszőleges irányt kinézve indulunk előre az ismeretlen felé. Egy olyan világ felé, amit nem ismerünk. Félve… rettegve… de nincs más lehetőségünk mint… elindulni.


II. Fejezet: Elveszve

Egyedül bandukolunk a sűrű völgyön át. A madarak csicsergését nem lehet hallani. Teljesen csendes, már túlságosan is. A köd még jobban érezteti velünk jelenlegi helyzetünket. Elveszettek lettünk. Nincsen otthonunk. Nem vagyunk biztonságban. Előbb még én voltam a vadász, aki prédáját kereste. Most pedig én lettem a préda, akinek menekülnie kell, miközben vigyáznia kell egyik legféltettebb kincsére. Csak a húgom maradt nekem a családomból. A többieket lemészárolták. Még is miért tették? Mi kell ahhoz, hogy valakik erre vetemedjenek? Azok az alakok, nem emberek voltak. Valóságos szörnyetegek! Olyanok, akik nem tisztelik az életet! Pusztulást hagynak maguk után! Még is miért keresnek engem? Lehet nem is én vagyok a célpontjuk, hanem a húgom? Ha jól értettem csak egy személyt keresnek. Nem tudom viszont eldönteni kettőnk közül ki az, akire úgy vadásznak. Félek viszont attól, hogy a húgom lesz az. Én viszont nem engedem nekik, hogy elvigyék. Igaz ez csak naiv ábránd, hogy képes lennék megküzdeni efféle szörnyetegekkel szemben, de akkor is vállalom kockázatot. A húgomról van szó! Nem engedem, hogy elvegyenek egy újabb ártatlan életet! Eközben kiértünk a sűrű erdőből, ami elvezet minket egy füves pusztába. Hátra pillantok egy kicsit és látom, hogy kiértünk a hegyekből. Elhagytuk hát szeretett otthonunk vidékét. Ez itt az ismeretlen birodalom már. Soha életemben nem voltam még itt. Nem merészkedtem még ennyire messzire otthonomtól. Legszívesebben visszafordulnék, de akkor viszont a biztos halált várhatnánk. Lehet még így is ránk talál majd, de legalább megadom az esélyt arra, hogy túléljük. Szerencsére viszont nem kell sokáig aggódnunk. Ugyan is találunk utat. Legalább is arra engedek következtetni, hogy mélyebb a föld ezen része, ami előtt állok. Nem takarja fű, tehát valószínűleg ezt az utat használják mások is. Elvezethet egy lakott területhez. A kérdés merre menjünk. Jobbra vagy balra? Mielőtt viszont dönthetnék, húgom felsőmet elkezdi kicsit rángatni. Rögtön rá figyelek mit szeretne.
- Nővérkém… fáradt vagyok!
- Tudom. De még tovább kell mennünk.
- Fáj a lábam!
Szegény. Nem szokott hozzá ennyi gyalogláshoz. De most nagyon erősnek kell lennünk! Apa vajon most mit tenne? Emlékszem ilyenkor mindig felém guggolt. Most nekem kell apám helyébe lépnem. Leguggolok én is húgomhoz majd mind két kezemet a vállaihoz teszem. Igyekszem megnyugtatni.
- Tudom, hogy nem bírod, de egy kicsit tarts ki rendben? Lehet, hogy mindjárt találunk egy lakott területet, ahol ellehetünk egy ideig. Kibírod a nővéred kedvéért? Hm? Megmutatod milyen erős kislány vagy?
- Aha.
Megpuszilom a homlokát majd felállok és felé nyújtom a kezemet. Ezután tetszőlegesen bal oldalt választom útiránynak. Hosszú és fárasztó menet elé nézünk. Sajnos segítséget nem kapunk. Senki nem jár erre jelenleg miközben húgommal az úton bandukolunk előre, nem sejtve mi várhat ránk a messzi távolból. Mikor találkozhatunk újra támadóinkkal? Lehet már úton is vannak? Bármi megeshet. Elég, ha egy rossz emberrel találkozunk és már is végünk. Szinte bárki veszélyt jelent számunkra. Rettegés és félelem járja át egész testemet. Picit remegek is. Viszont igyekszem tartani magamat a húgom kedvéért is. Nem engedhetem meg magamnak, hogy pánikoljak. Egy kis élet számít rám! Nem hagyhatom cserben! Az éjszakákat az úttól jóval távolabb oldottuk meg. Több szempontból is. Biztonság érdekében, hogy ne vegyenek észre minket. Másrészt pedig lehet, hogy a támadóink még a közelben lehetnek. Azok a mocskok! Négy éjszakába telik mire az első lakott területhez érünk. Szerencsénk van. Élelmünk már elfogyott. A vizünk szintén. Húgom meg már szomjas és éhezik. Akárcsak én. Szerencsére van pénzünk. A kérdés, hogy a helyiek elfogadják-e vagy elzavarnak minket? Ahhoz képest, hogy lakott területet kerestünk, nem igazán néz ki falunak. Inkább sűrű lakott területnek, amit fal vesz körül. Ez egy… város lenne? Húgom rögtön vacogni kezd mellettem. Meghúzogatja újra felsőmet majd remegve mutat az egyik őr felé. Hirtelen nekem is megugrik a szívem, de amint látom hogyan is néz ki nos… egy kicsit megkönnyebbülök. Nem hasonlít azokra, akik megtámadtak minket.
- Semmi baj. Ha bántani akart volna minket, már rég megtette volna.
Megveregetem egy picit a hátát, hogy megnyugodjon majd amint látom, hogy összeszedte magát húgocskám, akkor együtt kézen fogva elindulunk a kapu felé. Szerencsére nem akarnak nekünk ártani. Nem állítanak félre. Lehet, hogy azt hiszik itt lakunk? Esetleg… látják rajtunk, hogy nincs hova mennünk? Mindenesetre ez jó jel. Picit biztonságban lehetünk. A kérdés hova tovább? Élelemre és ivóvízre lenne szükség. Hol szerezhetnénk ilyet a városban? A folyó nem megoldás. Főképp, hogy amit eddig láttunk sajnos… valamiért fertőzött volt. Hullák hevertek némelyik részénél. Nem akartam kockáztatni. A helyiek megbámulnak minket alaposan. Figyelik, hogy hova megyünk, mit csinálunk. A húgom is megjegyzi, hogy néznek minket. Nagyon fél. Nem szokott hozzá ennyi idegenhez. Akárcsak én. Viszont bátornak kell lennem. Ki kell találnom valamit! Meg is akad a szemem egy érdekes jelen. Mintha egy pohár lenne, megtöltve valami itallal. Itt szerezhetnénk ivóvizet talán? Pénzem az van. Talán segíthetnek rajtunk.
- Látod azt? Ott szerezhetünk vizet! Akár élelmet is! Gyere!
Jobb lesz bent, mint kint szerintem. Túl sokan néznek minket. Ráadásul már kezd beesteledni. Kérdés, hogy hol fogunk tudni aludni? De előbb biztosítanunk kell élelmet és ivóvizet. Most ez a legfontosabb. Az ajtót kinyitva érdekes helyre csöppenünk. Még soha nem láttam ennyi embert egy helyen. Ekkora otthont nem láttam még soha. Tágas! Megannyi ember elfér! Sokan az asztalnál ülve poharukat tartva beszélgetnek jóízűen. Némelyik lány… furcsán öltözködik és táncolnak is, miközben szól a muzsika a háttérben. Az emberek többsége, nem igazán szimpatikus. Félelmetes arcaik vannak. Még is kitől kellene kérni? Hogy szokott menni? Alaposan megfigyelem a helyet majd aztán… legalább is, ha jól tippelek, egy hosszú asztal mögött álló férfi, aki poharakat tisztít, ő tőle lehetne kérni ivóvizet. Lassacskán húgommal a férfi felé indulunk. Némelyik szempárral találkozik tekintetünk, de szerencsére egyikük sem akar erőszakosan fellépni. Félelmetes egy hely! Nem csodálkozom, hogy húgom szorosan engem ölelget. Számára ez maga a pokol. Amint az asztalhoz érünk, előkotrom tarisznyámból a pénzt majd lerakom az asztalra. A férfi alaposan megnézi majd felénk tekint. Összerántja szemöldökét.
- Nem vagytok ti túl fiatalok ehhez?
- Elnézést?
- Hány éves vagy kislány?
- Tizenegy… a húgom csak öt.
- És sört akartok inni?
- Elnézést uram… csak ivóvizet kérünk.
A zene hirtelen megáll. Sokan elnevetik magukat ahogyan az előttünk lévő férfi is. Talán valami rosszat mondtam? Miért nevetnek ezen? Nem itt lehet ivóvizet kérni? A férfi megtörli szemeit, amik könnyek áztatták egy pillanatra majd felénk fordul és komoly arcot vágva jelenti ki mondandóját határozott hangnemben.
- Itt nem szolgálunk vizet, csak is sört! Ti pedig nagyon fiatalok vagytok ehhez!
- Kérem uram csak ivóvízre van szükségünk!
- Menekültek vagytok?
- Tessék?
- Úgy néztek ki, mint akik menekülnek valami elől. Na én ebből viszont nem kérek! Menjetek innen!
- De!
- Semmi de! Takarodjatok innen! Vigyétek a gondjaitokat máshova!
Nem tudok mit tenni. Hiába is igyekeznék hatni a férfira, rám sem hederítene. Vissza is venném a pénzt, de aztán hirtelen a férfi rá csap az asztalra, amitől megtorpanok.
- A pénz marad.
Esélyt sem ad. Szóval kizsákmányoltak minket… legszívesebben íjat ragadnék és lelőném! Viszont azzal veszélybe sodornám a húgom életét. Nem tehetem meg ezt vele. Lenyelem végül a dolgot és kézen fogva húgomat, kimegyünk a helyiségből. Jól messze elsétálunk, hogy ne adj isten végül megakarnának minket ölni vagy elrabolni. A gondolatától is remegni kezdek. Végül aztán leülünk az út szélén. Testvéremet szorosan átölelem és igyekszem nyugtatni. Meg valahol magamat is. Fogalmam sincs mi lesz velünk ezután. Mi várhat ránk? A fenébe is! Az utcán kell töltenünk az éjszakát? Sehova nem tudunk menni! A levegő is egyre hidegebb! Szemeimből könnyek szabadulnak. Nehezen tudom visszafojtani. Kétségbe vagyok esve. Valaki! Segítsen rajtunk könyörgőm! Csak élelemre és ivóvízre van szükségünk! Mit ártunk mi ezzel másnak? Hirtelen aztán fényt látok az utcán. Valami megvilágít minket. Hirtelen egy alaknak az árnyékát is vélem felfedezni.
- Nincs hova mennetek?
A hang irányába fordítom tekintetemet. Egy öreg hölgy szólított meg minket. Összerándult szemöldökkel néz meg minket alaposan. Bólintok kérdésére, hogy nincs hova mennünk.
- Ne vacogjatok itt! Gyertek! Jó ég… bizonyára éhesek vagytok igaz?
Egy ideig hezitálok. Jó ötlet egy idegen lakhelyére bemenni? És ha megakar minket ölni? A húgomra nézek ezután. Látom rajta, hogy majd összedől az éhségtől. Kockáztatnom kell. Ha nem teszem, bajunk fog származni belőle. Már így sincs sok esélyünk! Nagy nehezen felállok, miközben tartom a húgomat magamhoz. A nő mutatja az utat a lakhelyére. Amint a küszöbhöz érünk az asztalhoz tessékel minket. Időközben húgom is felébred majd szófogadóan szorosan mellém leül az asztalhoz. Az ajtó amint becsukódik, megremeg a testem egy pillanatra. A nő észreveszi.
- Édes istenem… min mentetek ti keresztül? Aaajh… ne is törődjetek velem. Tessék egyetek!
A nő eközben magához vesz két tányér, amit elénk rak majd meleg étellel kínál meg bennünket. Nem hiszek a szemeimnek. Igazi hús? Kenyér? Az öreg nőhöz nézek kérdő tekintettel, aki mosolyogva bólint, hogy együnk. Rá nézek a húgomra és mutatom neki, hogy nyugodtan ehet belőle. Igazi disznóhús! Rá csapok az ételre és sietve kezdem enni. Közben a szemeimből könnyek fakadnak. Egyszerre vagyok szomorú és boldog is. Végre kicsit megkönnyebbülhetünk. Amióta elmentünk otthonról most végre valahára úgy érezhetjük magunkat, hogy biztonságban vagyunk! Amint befejeztük az ételt, a hölgy is leül hozzánk majd szabad kezét a vállamhoz teszi és mélyen a szemembe néz. Nem kell semmit mondanom. Látja rajtunk mi is történhetett velünk. Nem is kérdez. Bólogat felénk és végül megtöri a csendet.
- Sanyarú sorsotok van. De most már nem kell félnetek. Nyugodtan itt maradhattok éjszakára.
- Hölgyem… szükségünk lenne…
- Tudom. Ivóvízre és élelemre ugye? Megkaptok mindent amire szükségetek van.
- De… miért segít nekünk?
A nő hátra dől a kérdést hallva. Mosolyra derül újfent az arca majd csak ennyit felel.
- Mert így helyes. Most pedig menjetek… fent van kényelmes ágy. Holnapra összekészítek valami finomságot nektek útra valóra rendben?
- Kö…köszö..
A nő nem hagyja végig, hogy elmondjam. Int nekünk, hogy menjünk aludni. Nem tudom elhinni. Tényleg ez nem álom? Végre valahára… ha csak ideiglenesen… megmenekültünk?



Vissza az elejére Go downBevésődött: Szomb. Júl. 06 2019, 09:29
Vendég
avatar

Vendég


Tiharra a Tomboló Tűz Empty
Re: Tiharra a Tomboló Tűz





III. Fejezet: A Nap mikor Szörnyeteggé válok

A nap fénye bevilágítja az egész szobát az ablakon keresztül. A kakas kurjongatása ébresztésre sarkall. Tovább kell indulnunk. Mozgásban kell maradnunk, különben ránk találhatnak. Nagy nehezen felkelek az ágyból. Szerencsére a ruhámat nem kell átvedlenem, mert abban aludtam húgommal együtt. Nem igazán akartam kockáztatni. Ha esetleg az éjszaka közepén menekülnünk kellett volna, ne kelljen az öltözködéssel időt pazarolnunk. Míg karomat kinyújtóztatom, testvérem még mély álomban van. Nem igazán akarnám megzavarni a nyugodalmát. Legalább is egy kicsit. Én is visszadőlök és csupán figyelem milyen békésen alszik. Mióta eljöttünk otthonról, először látom ennyire nyugodtnak. Jobb lenne talán őt itt hagyni és nekem mennem csupán. Viszont félek attól, hogy az-az Artimus nevezetű fickó lehet éppen őt keresi. Nem kockáztathatok. Ezért magammal viszem. Kerül, amibe kerül, de nem fogom annak a szörnyetegnek sem magamat, sem pedig a húgomat odaadni. Apám és édesanyám halála nem maradhat hiába való! Itt lenne az idő felébresztenem most már. Elég időt fecséreltünk így is. Megsimogatom egy picit az arcocskáját, hogy rám figyeljen. Amint kinyitja a szemeit, mosollyal üdvözlöm.
- Jót aludtál?
- Igen! Képzeld! Láttam anyut és aput álmomban.
- Igen? És mondtak valamit?
- Azt mondták, hogy hiányzunk nekik. Várnak haza. Nem kellene már haza mennünk?
- Még nem lehet. Mennünk kell tovább. Úgyhogy lassan kelj fel te is. Hosszú út vár még ránk.
Húgom is nagy nehezen fel kell az ágyból. Olyan tündéri mikor kicsit bódult! Viszont összeszorul a szívem, ami az álmával kapcsolatos. Hogyan tudnám neki elmondani, hogy apa és anya rég halottak? Hogy tudnám ezt elmondani egy öt éves gyereknek? Én is nehezen tudom elhinni. Akkor Ő, hogy fogja? Igyekeznem kell titokban tartani. A saját érdekében. Az öreg hölgy, aki megmentett minket kiderült a neve. Liliathnak hívjak és egy piacot vezet. Ebből keresi a kenyerét. Nem volt módunk sokat beszélgetni, mivel nagyon sürgetett minket azzal, hogy pihenjünk. Bizonyára látta rajtunk mennyi mindenen mentünk keresztül. Megsajnált minket. Miután a lépcsőn leérünk vissza a konyharészre, ahonnan bejöttünk a házba, már csak annyi láttunk, hogy Liliath bepakolja finomsággal a tarisznyánkat. Amint meglát minket már mosollyal üdvözöl. Én is vissza mosolygok rá. Sokat segített már így is. Viszont tovább kell állnunk. Húgom eközben felsőmet huzigálja egy picit. Figyelmet akar.
- Nem baj, ha egy kicsit körülnézek?
Hirtelen nem tudom, hogy mit válaszoljak erre. Nem merem egyedül hagyni. Még ha egy biztonságos házban is vagyunk, kitudja mikor kerülhet veszélybe. Liliathra hegyezem tekintetem, aki mosolyával megnyugtat. Nincs mitől tartanom. Biztonságban vagyunk. Itt nem találhatnak ránk. Legalább is egy ideig.
- Rendben, de ne szaladj el oké?
- Köszi!
Egy ölelést még kapok tőle majd gyermeki mosolyát látván önkéntelenül én is elejtek egy mosolyt, miközben könnyek is kicsordulnak egy picit. Látva, hogy boldogan elfut egyik szobából a másikba egyszerre tölt el örömmel és bánattal. Bárcsak apa láthatná. Bárcsak anyámat megtudnám nyugtatni, hogy minden rendben van.
- A fájdalom örökre megfog maradni. Viszont… talán jó is, hogy vannak érzelmeid.
Megfordulok Liliath felé. Ha vannak is érzelmeim, eddig mennyiben segítettek? Van, hogy az érzelmek gátolnak bizonyos dolgokban. Mi van, ha valamikor drasztikusan kellene cselekednem? Elkéne vennem egy életet esetleg. Akkor mennyiben fognak segíteni az érzelmeim? Persze tudom, hogy ember vagyok. Ezek olyan vonások, amin nem tudok változtatni. Valahol lehet Liliathnak igaza van. Jó, ha az embernek vannak érzelmei. Viszont aggodalommal töltött el egy kicsit. Lehetséges, hogy az utazás alatt elveszthetem ezeket a jellemvonásokat?
- Elnézést, hogy rá kérdezek, de… miért említette ezt most nekem?
Liliath újra mosolyogni kezdett majd egy közeli székhez ül le, miközben bal lábát kicsit megmasszírozza. Bizonyára a kor teszi. Olyan sok évet megélt, hogy saját bevallása szerint ő se tudja már megszámolni hány ember öltő is telt már el. Mélyen a szemembe néz majd kezével mutatja nekem, hogy jöjjek közelebb. Lassacskán oda is megyek hozzá. Mindkét kezemet megfogja majd egy ideig nézegeti őket. Ezután újra a szemembe néz.
- Sok fajta embert láttam már életemben. Viszont egy dolog sosem változott. A kegyetlenség… a fájdalom… az embert egy idő után érzéketlenné tette. Lassacskán… mintha szörnyekké váltak volna. A világunkban léteznek olyan bestiák, akiktől az emberek félnek. Joggal. Viszont… nem attól kell leginkább félni, ami a nyilvánvaló. Aminél látszik… hogy egy szörny. Te magad is láttad nem igaz? Hogy kik valójában… az igazi szörnyek?
- Artimus?
A nő csak bólintott. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de ez az igazság. Ha egy bestiát látunk a távolból, már előre tudjuk, hogy veszélyben vagyunk. Viszont, ha az a szörnyeteg egy ember képében mutatkozik meg, váratlanul érhet minket a csapás. Egy kemény lecke során tanultam ezt meg. Első kézből Artimustól. Másodkézből egy férfi képében a kocsmában. Mint kiderült ott voltunk. Liliath elveszi a kezeit majd a tarisznyákat átadja nekem a fegyveremmel együtt. Íjam még mindig jó állapotban van és nyilaim is még megvannak. Készen állunk arra, hogy tovább induljunk. Éppen megköszönni szeretném a hölgynek a sok segítséget, viszont ekkor kopácsolásokat hallok a hátsó szobából. A koppanások hangjai arra sarkaltak, hogy futnom kell a hang irányába. Amint beérek a szobába, látom, hogy húgom éppen egy kalapáccsal ütlegeli a padlót. Bizonyára játszik. Most viszont ez a játék életveszélyes. A félelmem annyira eluralkodik rajtam, hogy határozottan odasétálok és kikapom a kezéből a kalapácsot és félre dobom majd mind két kezemmel megragadom az ő kezeit és kicsit megrázom.
- Megbolondultál?! És ha meghallanák a kopácsolásodat? Veszélybe akarsz minket sodorni?!
- Én csak… unatkoztam!
Sóhajtok egy nagyot, majd átölelem szorosan. Túl szigorú voltam vele valószínűleg. Hiszen csak még gyerek! Nem fogja fel mi történt! Nem tudja a dolgok súlyát! Nekem kell felnőttnek lennem, nem neki! Kis könny megint kicsordul a szemeimből. Annyira félek! Mi van, ha valami baj történik? Ránk fognak találni újra? Mit fogok kezdeni akkor? Elkéne kerülnünk ezt. Ezért is kaptam ki a kezéből. Jót akarok neki. Azt akarom, hogy túlélje! Nem szeretném, hogy ha anya és apa sorsára jutna. Azt nem élném túl!
- Ne haragudj! Kérlek ne haragudj! Viszont fogadj szót rendben?
Kopogó hangot vélek felfedezni a másik szobából. Hirtelen borsódzni kezdett az egész testem a félelemtől. Miért kezdek ennyire remegni? Ne… van egy rossz érzésem. Liliath már az ajtó felé indul. Ne! Ne nyissa ki! Oda kell mennem hozzá gyorsan! Mielőtt viszont mozdulnék sajnos Liliath rég kinyitja az ajtót és legnagyobb félelmem válik valóra. Itt van! A szörnyeteg! Az embereivel! Rögtön észre is vesz a másik szobából. A nőt rögtön kardjával leszúrja, miközben az egyik katonája becsukja az ajtót. Rögtön futok az előttünk lévő ajtó felé és becsukom majd a közeli szekrényt igyekszem tolni balra, hogy elállja az útjukat. Feltartoztatni egy kis időre őket! A húgom rögtön mellém fut és ő is tolni kezdi a nehéz szekrényt. Szerencsére mielőtt az ajtóhoz értek volna támadóink a szekrény már elállja az útjukat. Kézen ragadom húgomat, magamhoz veszem tarisznyáinkat, fegyveremet és a nyilaimat majd egyenesen a hátsó kapun kiszaladunk. Nincs sok időnk bámészkodni! Hol van egyáltalán egy Őr mikor szükség van rá? A kerítésen szerencsére van egy kis lyuk, amin átférünk és a nyílt utcára vezet. Gyorsan előre engedem a húgomat, miközben a nyilamat előveszem és célra tartok. Megvárom míg testvérem át nem ér. Amint látom, hogy sikerült neki, visszahelyezem nyilamat a tokjába majd átdobom az íjat a kerítésen túl, vele együtt tarisznyáinkat és nyilaimat. Majd gyorsan én is átkúszom. Szerencsére amint sikerül nekem is kiérnem és cuccainkat újra magunkhoz venni, üldözőinknek akkor sikerül áttörniük az akadályt. Viszont ekkor már késő nekik. Rohanunk kifelé a városból! Van egy sejtésem hogyan történhetett ez meg! Az őrök itt a városban nem minket védenek! Nem érdeklik az életünk! Kis senkik vagyunk a szemükben! A városból kiérve az erdőt célozzuk meg húgommal. Rohanunk előre ahogyan a talpunk bírja. Nem állunk meg! Merre menjünk tovább? Hol lehetnénk biztonságban? Egyáltalán biztonságban lehetünk valaha?! Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy későn veszem észre, hogy a húgom elesik én meg már azóta tíz lépést teszek meg. Amint meglátom, hogy húgom nincs velem rögtön futnék vissza hozzá, de ekkor egy katona elkapja. Rögtön íjat és nyilat ragadok és egyenesen a katona fejére célzok!
- Ereszd el!
Ordítom kétségbeesett hangon, miközben remegnek a kezeim. Mit csináljak? Ha nem teszek semmit, megöli a húgomat vagy elrabolja! Mit tegyek?!
- Ereszd már el! Hagy minket futni! Hagyd békén!
Könnyekkel küszködve, szinte már könyörögve kérem a katonát, hogy eressze el a húgomat. Gonosz mosolya még jobban megrémít. Mit akar csinálni a húgommal? Látom, hogy szabad kezével egy tört vesz elő. Ezt nem engedhetem! Nem! Nem veszed el a húgomat te szörnyeteg!
- NEM!
Hirtelen ezután… elengedem a nyilat. Szemeim kitágulnak. Az idő lelassul. A katonát eltalálom. Egyenesen a nyíl átfúrja a fejét. Rögtön szörnyet hal. A vér rá fröccsen húgom hajába. Én meg csak állok. Némán. Reszketve. Lassan lenézek a kezeimre. Remegnek. Én… megöltem… egy embert? Képes voltam… elvenni egy életet? Én… én nem akartam! Mondtam, hogy hagyjon békén minket! Kértem! Könyörögtem! Lassan a húgomhoz nézek, aki aggódó arccal figyel rám. Egy lépést teszek felé, ő rögtön hátrál. Ne… fél tőlem? Én! Én nem akartam! Lassan felé nyújtom a szabad kezemet. Próbálom rá venni, hogy jöjjön velem.
- Gyere! Nincs sok időnk! Gyere velem! Kérlek!
- Te… szörnyeteg vagy.
- Ez nem igaz! Nem vagyok szörnyeteg!
- HAGYJ BÉKÉN!
Hirtelen elszalad teljesen más irányba. Jó ég! A végén még megöleti magát! Utána kell mennem! Szaladok is amennyire gyorsan csak lehet! Miért fut el előlem? Nem akartam bántani! Nem akartam azt a katonát sem megölni! Véletlen volt! Miért futsz el? Gyere vissza! Könnyekkel küszködve szaladok és igyekszem utolérni, de sehogy sem találom. Elvesztettem őt! Az erdő egyre ködösebbé válik, ami megnehezíti a tájékozódást. Még is merre menjek? Hol van? Ordítok neki, hogy jöjjön vissza. Háromszor is próbálom hívogatni, de nem érkezik válasz. Kétségbeesésembe alaposan megnézem a talajt, hátha észreveszem a lábnyomait. Valami nyomot, amin elindulhatok. Viszont semmit nem találok. Semmi sem visz nyomra! A fenébe! Elvesztettem őt! A húgomat! Lihegni kezdek egyre gyorsabban a félelemtől. A mellkasomhoz kapok fájdalmamban. Kezdem elveszíteni a hitem. Még is… hol van? Hirtelen sikolyt hallok a távolból. A húgom hangját! Nem! Bajba került! A hang irányába szaladok. Futok amilyen gyorsan csak tudok! Hirtelen egy kis mezőre tévedek, ami körbe veszi fákkal. A köd már egyre kevesebb, emiatt lehetőségem van megpillantani a távolból. A szemeim kidüllednek a látványtól. Egy nagy darab bestiától próbál éppen menekülni szegény. Körülbelül akkora, mint egy medve! Viszont hosszú vékony karral és karmokkal igyekszik a húgomat megtámadni! Nincs időm totojázni! Cselekednem kell! Előveszem az íjamat meg a nyilamat és rögtön a lény fejére célozva ellövöm a nyílvesszőmet. A lényt el is találja, viszont rögtön ki is veszi a fejéből a nyilat majd eldobja és rám figyel.
- HÉ, TE! HAGYD BÉKÉN A HÚGOMAT TE RUSNYA DÖG!
A bestia felordít. Határozottan a nyilaimat használva igyekszem távol tartani magamtól, miközben a húgomhoz közelítek. Sajnos ez egy hatalmas hibának ígérkezik. A lény csak kis ideig távolodik a nyilamtól, de amint a húgom közelébe érek, rögtön a karmaival támadni akar. Teljes testemet felhasználva, magamhoz ölelem szorosan a húgomat és a lénynek hátat mutatva megvédem a végzetes csapástól. Karmai a hátamat érik és végig karmolják, amitől felordítok fájdalmamban. Elterülök a fűben. A lény már készül a másik karmával bevégezni a munkáját mikor aztán hirtelen a semmiből egy nő jelenik meg. Hosszú fényes kardját előkapja a hátáról és nyomban a szörnyet egy vágással kivégzi. A bestia a támadástól rögtön elterül. Végzetes csapást kapott. A húgomra pillantok. Be van csukva szeme. Nem mozdul! Mi történt vele? Próbálom ébresztgetni, de nem tudom! A nőre pillantok majd a kardját látván lassacskán talpra állok nyögvenyelősen majd rögtön íjat és nyilat ragadok. Rá is lövök a nőre, de ő egy szempillantás alatt elkapja a hozzá siető nyilamat a kezével. Egy ideig nézi majd rám pillant. Az íjamat eldobom és neki támadok az öklömmel. Ö kitér párszor majd lefog. Ekkor minden elsötétül. Az utolsó amire emlékszem… hogy mikor kezdett minden elhomályosulni, húgom fekvő testét láttam.

*

Pattogások hangja szakítják meg a csendet. Eszméletemet visszaszerezve, erős és nyilalló fájdalom járja át a hátamat. Élénken megjelennek a rémképek, amiket nemrég átéltem. Egy szörnyeteg majdnem megölte a húgomat. Teljes testemmel védtem meg a végzetes csapástól. Emlékszem… egy nőre. Aki hirtelen megjelent. Állatias szemekkel. Jobbra és balra pillantok. Ekkor fedezem fel, hogy magam előtt tábortüzet vertek. Vagy legalább is valaki iderakta. Az égre nézek. Ilyen hamar beesteledett? Magam mellet, jobb oldalon fedezem fel húgomat. Gyorsan megnézem közelebbről nem esett-e baja. Légzéseket hallok. Kifújom a levegőt. Egy kő esik le a szívemről. Életben van! Csak elájult. Viszont ki mentett meg minket? Illendő lenne megköszönni. Jobbra és balra fordítom a fejemet, de sehol nem látok egy alakot sem. Ekkor hirtelen egy nagy puffanást hallok a közelembe, pontosan magam előtt. Halott nyulakat látok kiálló tőrökkel. Összesen hármat. Ekkor fedezem fel a nyulak teteme felett egy női alakot. Állatias szemekkel, bal szemén karmolásnak a nyomával. Haja a válláig ér, ruházata pedig könnyű páncélnak néz ki. Két karjánál és lábánál tőrök domborulnak. A nő egyenesen felém néz. Majd megközelít és a nyakamat vizslatja hosszasan majd utána újra csak rám figyel. Hirtelen ekkor megpöccinti a fejemet, ami által rögtön a fejemhez kapok. Nagyon fájt!
- Hmh! Tehát nem vagy szellem. Még sem haltál meg! Szerencsés napod van kölyök!
Hideg hangon megjegyzi a helyzetemet miközben elveszi az első nyulat és határozott mozdulattal kiveszi a tőrt a tetemből. A látványra rögtön összehúzom a szemöldökömet. Hogy lehet bánni így egy halott állattal?
- Elnézést… de ezt tiszteletlenség!
A nő rám sem bagózik. Ezt nem hagyom annyiban. Rögtön kikapom a kezéből a halott nyulat majd magam kezdem kivenni a tőröket finoman. Ámbár ez az állat már meghalt, még is a testével gondosan és tisztelettel kell bánni. Hiszen megmenti az életünket. Húsával csillapítja éhségünket. Törzsem szokásából adódik. Nekünk azt tanították, ha meg is ölünk egy állatot, testével tisztelettel bánjunk, különben magunkra haragítjuk Khalla istennőt, aki a természet védelmezője. Haragjában lesújthat ránk félelmetes villámjaival vagy nem hoz nekünk termést mikor éhségünk csillapíthatatlanná válik. A nő csak figyel engem. Érdekes, hogy egyáltalán nem haragudott meg érte. Inkább kíváncsian néz engem. A tekintete miatt elfog a félelem. Emiatt vissza is adom remegő kézzel a tetemet. A nő csak nézi az elé rakott állatot. Majd ezután megfog még egy nyulat és felém nyújtja. Kérdő tekintettel nézek rá. Nem értem.
- Azt mondtad tiszteletlenség nem? Nyilvánvaló az állatra céloztál az előbb. Tessék. Megvárom míg megcsinálod.
Félve elveszem az újabb tetemet és veszem ki a tőröket finoman és lassan. A nő eközben kulacsába kortyol párat majd feláll és kinyújtóztatja magát egy pillanatra. Ekkor látom meg nála, hogy két pengéje is van. Miféle törzs tagja lehet? Eközben már a harmadik tetemnél húzom ki a tőrt. Ekkor veszem észre az egyik furcsaságot. A tőre csillog a tűz fényében!
- Ezüst. A bestiák ellen nagyon hasznos. Hűséges társ.
Felnézek a nőre, aki az imént beszélt. Nem igazán értem miért is jó az ezüst, de bizonyára van értelme. Viszont én nem értem. Lehetséges, hogy mivel egy másik törzs tagja lehet én nem érthetem a szokásaikat. Akárcsak Ő sem értheti az enyémeket. E világ lényei nagyon furcsák. A nő eközben hegyes botokat vesz elő majd a nyulakat felszúrja és a tűz felé rakja, hogy süljenek.
- K…köszönöm…
- Ugyan mit?
- Hogy megmentett…
A nő rám néz állatias tekintetével majd bal kezének mutató ujjával a hátam mögé tereli figyelmemet egy hatalmas tetemre. Amint megpillantom a tetemet rögtön rosszul leszek. A félelmem megerősödik. Ugye… nincs életben ez a dög?
- Már rég halott. Nem kell tartani. Nem téged mentettelek meg. Azt a dögöt kellet levadásznom jó pénzért. Szerencséd, hogy erre jártam.
- Hogy csinálta? Egy vágással intézte el! Láttam!
A nő felém tekint miközben a nyulakat süti. Ezután a háta mögötti kardra bök jobb kezével.
- Ezüst. A bestiák gyengéje. Legnagyobb ellensége. Persze az edzettség is számít.
- Tanítson meg rá…
- Hogyan?
Ha ezt meglehetne tanulni… megtanulnám! Ha így tudnék harcolni! Akkor a húgomat is megvédhetném! Szükségem lenne erre a tudásra! Közel megyek a nőhöz térden csúszva és könyörögni kezdek neki könnyes szemekkel. Eleget futottunk már! Szinte nincs biztonságos helyünk! Bárhol igyekszünk megtelepedni a szörnyek megtalálnak minket! Artimus megtalál és addig fog üldözni minket, míg meg nem kapja, amit akar! A nő összehúzza a szemöldökét, de hagyja, hogy közel mehessek hozzá.
- Könyörgőm… tanítson meg rá! Nincs hova mennem! Egész idő alatt üldöztek minket! Megölték a családunkat! Megöltem egy embert! Nincs hova mennünk!  
- Mi a neved?
Felnézek a nőre könnyes szemekkel.
- Tiharra.
A nő teljes egészében felém fordul majd alaposan megfigyel. Karba teszi kezeit és picit hátradől, miközben az eget kezdi pásztázni szemeivel. Ezután újra felém tekint.
- Tűzről pattant kislány vagy tudod-e Tiharra? Egy ilyen bestia láttán a legtöbben az életükért futnának. De te nem tetted. Miért? Mi hajtott ennyire, hogy fegyvert ragadj és szembeszálj egy bestiával mikor tudtad jól, hogy semmi esélyed?
A kérdést hallva elgondolkodom egy kicsit. Miért is támadtam meg a lényt? Talán mert bátor vagyok? Nem… nem vagyok bátor. Erős sem vagyok. Még ha jól tudom használni az íjamat, más motivált engem arra, hogy szembe szálljak egy ilyen bestiával. A nő szemébe nézek és határozottan felelek a kérdésére.
- A húgom miatt. Én vagyok neki az egyetlen a földön, aki képes megvédeni őt. Csak ő maradt nekem. Ígéretet tettem édesanyámnak a halála elött. Megvédem az életem árán is.
Feleletemre a nő szeme kissé felnyílik majd feláll és pár lépést megtesz a tűztől távol majd újfent felém fordul. Karba tett kezeivel végül sóhajt egyet.
- A válaszod őszinte. Nyers. Olyat kérsz tőlem, ami akár az életedbe is kerülhet. Belehalhatsz. A halállal járnál táncot. Ha sikerül átverned a halált, valóban képes lennél arra amire a legtöbb Vaják. Üldözőid félnének tőled, a szörnyek nem lennének ellenfelek a számodra. Viszont ennek ára van Tiharra. Olyat vennénk el tőled… ami egy embernek akár halálos ítéletnek felelne meg. Ezek után is vállalnád, hogy kitanítsunk?
- Igen!
Nincs más lehetőségem. Ha ezzel megmenthetem a húgomat akkor vállalom! Csak ne kelljen többé szenvednünk. Elegem van a futásból! A rohanásból! Harcolni akarok! Vissza akarok vágni! Megakarom találni Artimust! Bosszút állni a szüleimet, a törzsemen! Nem viheti el szárazon, amit tett az a mocsok! A nő bólint. Viszont ezután összehúzza újra szemöldökét. Határozott arcot vesz fel majd ridegen közli mondani valóját felém.
- Rendben van. Viszont ennek vannak feltételei. Az első, hogy velem jössz egy iskolába, ahol elsajátíthatod a Vaják ősi tudását. A húgodat rám bízod. Nem találkozhatsz vele addig, amíg kiképzésed véget nem ér. Az utolsó. Ha meghalsz, a húgod sorsa többé nem lesz érdekem a számomra. Világos?
- Igen, világos.
- Rendben. Miután éhségünket csillapítottuk azonnal útra kelünk. A húgodat elvisszük Visima városába. Egy barátomra bízzuk. Biztonságban lesz. A kiképzésed idején vele fog élni. Ha túléled, viszont láthatod. Ha nem… akkor a sorsát Ő maga fogja alkotni.
Ahhoz, hogy megtudjam védeni a húgomat és megszabaduljunk üldözőinktől, ez az egyetlen megoldás, ami szóba jöhet. Érte teszem. Nővéreként kötelességem megvédeni. Nem hagyom, hogy tovább szenvedjen. Elég volt! Miután a nyúl húsait kiélveztük, éhségünket csillapítani tudtuk, húgomat magamhoz véve a Vajákkak folytatom utamat egészen Visima városáig. Amint a városba érünk, a nő rögtön határozottan és céltudatosan berúgja az egyik ház ajtaját amire egy férfi rögtön felindulásból a nőre ordít. Vékony termetűnek tűnik. Ruházata kissé érdekes. Nem igazán megszokott. Élénkék és sárga virágos mintázattal rendelkezik, egy érdekes fejfedővel, aminek a végén egy madártoll csüng.
- Azt a részfánfütyülős Bestiális nénikédet! Hányszor mondjam, hogy ne rúgd be ezt a tetves ajtót?!
- Sürgős az ügy, amibe belekeveredtem, ami nem tűr halasztást.
- Még is mi az a sürgős ügy há?
A férfi tekintete találkozik az enyémmel. Arca rögtön megváltozik. Kérdő tekintettel és csípőre tett kézzel a nőre pillant.
- Megmagyaráznád Ziriel?
- Veled fog élni egy darabig a kislány. A nagyobbik velem fog tartani. Ennyi.
- Mióta szokásod valakit magaddal vinni… oooh.
Mintha a férfi rájött volna valamire. Egy ideig vitatkoznak azon, hogy a húgom maradhat-e itt, majd végül a férfi engedelmeskedik Ziriel akaratának. Arcából látszik, hogy leginkább a félelem hajtja. Ennyire félelmetes lenne egy Vaják? A férfi egy közeli ágyhoz mutat, hogy oda lerakhatom ájult húgomat. Le is teszem szépen majd betakarom. Ezután megfogom a kezecskéjét. Elmosolyodom egy picit. Olyan szépen alszik! Szegény nem tudja éppen mi történik. Mit vállalok magamra. Viszont az érdekében teszem. Így a legjobb mindkettőnknek.
- Most el kell mennem. A bácsi vigyázni fog rád. Fogadj szót neki rendben? Hosszú időre megyek el. De amint… lehetőségem nyílik, visszajövök érted rendben? Aztán hazamegyünk! Boldog életünk lesz meglásd! Megtanítalak majd íjászkodni rendben? Te is majd lelősz egy szarvast. Egy nagyobb szarvast, mint a nővéred! Kérlek vigyázz magadra. Szeretlek kicsi húgom! Te vagy a mindenem!
Könnyes szemekkel megpuszilom a homlokát majd felállok és Ziriel felé igyekszem. A férfi még hosszasan minket néz amíg nem kerülünk látótávolságon kívülre. A városból kiérve Ziriel szavai a szívembe hatolnak.
„Innentől kezdve. Életed, teljes mértékben megfog változni”


IV. Prédából Vadász

A Vaják nem viccelt. Életem aprólékosan, de kezdett megváltozni. Kezdtem… mássá válni. Az elkövetkezendő időkben, folyamatosan éreztem a fájdalmat minden egyes porcikámban. Az étrendem megváltozott. Normális esetben talán fogtam volna magamat és azonnal megpróbáltam volna megszökni. Viszont nem tettem. Húgom járt csak a fejemben és a célom. Meg kell erősödnöm, muszáj! A biztonsága érdekében áldozatot kell hoznom. Be kell tartanom az ígéretemet. Így az ételt minden egyes nap, megőröltetve magamat, de elfogyasztottam. Az íze… szinte semmilyen volt. Az éjszakákban rémálmok gyötörtek, nappal pedig az elviselhetetlen fájdalom kínzott. Könyörögve kértem sokszor Khalla istennőt, adjon erőt a megpróbáltatásaimon. Viszont valahol kísértésbe is estem. Volt, hogy megpróbáltam végezni magammal, csakhogy a szenvedéseimnek véget vehessek. Egyszerű lenne. Csak ki kellene ugranom az ablakon és utána csak az égiekre bízni a lelkemet. De kitartottam. Eljött az a pont amikor éreztem a változást. A látásom egyre élesebbé kezdett válni. A hallásom kiszélesedett. A fájdalmak elmúltak. Nem éreztem szinte semmit. Mikor eljött ez a nap és lehetőségem volt a tó tükörképében megtekinteni arcomat, egy kérdés kezdett nyomasztani.

„Még is… mi lettem?”

Az előző időszakot a füvek próbájának nevezték. Ekkor ugyanis a testem nagy fokú változásoknak volt kitéve. Ekkor értettem meg a sok fájdalmat, amit átéltem. Meg is halhattam volna. Sokan ezt a folyamatot nem élik túl. Nagyon kiváltságosnak kell lenni annak, aki túl jut a próbán. Úgy tűnik én élvezem a kiváltságot. Kérdés, hogy kinek kellet meghalnia viszont? Valahol örömmel tölt el, valahol viszont bűntudat. Hiszen, ha én élek, lehet valaki meghalt. Igaz nem én tehetek róla, még is úgy érzem felelős vagyok valahol az életükért. Az elkövetkezendő időkben fizikálisan megerősítenek bennünket. Megtanítanak arra, hogy miként használjuk a kardunkat, miképpen tudunk egyszerre akár négy ellenféllel is elbánni. Hogyan vadászunk szörnyekre, mik a gyenge pontjai. Varázslatokat is tanulunk. Egyszerűeket, még is számomra bonyolultak. Egyedül az Aardot sikerül elsajátítanom. A bonyolultabb főzetek elkészítése is szintén nehéznek bizonyul számomra. Nem vagyok tehetséges. Viszont felfedeztem egyes képességeimet saját magamtól is. Annyira kíváncsi lettem még is a változás mit tett a testemmel? Teszteltem hát magamat. Érdekes dolgokra jöttem rá. Mikor a tanárok nem foglalkoztak velünk, titokban megpróbáltam felmászni iskolánk épületének tetejére. Hihetetlen, de képes voltam rá. Úgy tudtam cikázni mászás közben, elrugaszkodni a kapaszkodóktól, mint egy valódi macska. Hajlékonyságom is sok esetben meglepett. Ki is használtam az edzések során. Legtöbb esetben, ha nem vagyok képes hárítani a kardommal a támadást, igyekeztem elhajolni előle. Sok esetben ez sikerült. Gyakorolni is elkezdtem. Minél akrobatikusabb mozdulatokat elsajátítani. Vadász ösztönöm annyira az előnyömmé vált, hogy még a legkisebb neszre is figyelni tudtam. Megtudom érezni, hogy mikor kell a prédát elkapni. Sokszor úgy érzem magam, mintha valami ragadozó vadállattá váltam volna. Viszont… nem én vagyok az egyedüli aki ezt észrevette.
Volt más is.

*

Miután a gyakorlati képzéssel végzünk, kezemmel rögtön igyekszem izzadságom cseppjeit letörölni magamról. Éppen indulnék is vissza a szobám felé, de ekkor akadályba ütközők egy Vaják képében. Régi ismerős szempárral találkozik a tekintetem. Ruháján most is tőrök sorakoznak mindkét karján és lábán. Ziriel alaposan megfigyel úgy ahogyan első találkozásunkkor. Csípőre teszi a kezét majd két lépést megtesz előre. Tekintetemmel végig fürkészem. Nem sokat változott az évek során. Ha jól számoltam a napokat, nyolc éve vagyok itt az iskolában. Tizenkilenc éves lehetek. Furcsa viszont, hogy egészen tizenöt évig nőttem és az arcom változott. A hajam meghosszabbodott. Viszont utána… semennyit sem. Helyette viszont más dolgok változtak meg nálam. Minden Vajáknál bizonyára így van. El kell fogadnom a tényt. Az életem megváltozott. Megváltoztam. Kérdés milyen irányba. Ziriel eközben felém fordul majd a bal vállánál található kést előveszi és felém dobja azonnal. Kezemmel sikerül elkapnom a felém röpülő fegyvert. Lenyűgöző. Ennyit fejlődtem volna?
- Nem rossz. Úgy látom a füvek próbája tényleg hatással volt rád. Hallom egészen tehetséges lettél. Jól bánsz a karddal, képes vagy olyan gyorsan mozogni, mint egy igazi macska. Viszont. Hallom nem igazán megy a varázslatok elsajátítása és a bonyolultabb főzetek elkészítése.
- Nehéznek találom őket. Nem igazán az én stílusom mondhatni.
- Ha már itt tartunk… üzenetem van a számodra. Azt akarom, hogy tőlem tudd. A húgodat elrabolták.
Szemeim egy kettőre felnyílnak. Az idő megáll. A szívem kapálódzni kezd. Hallom a fejemben a dobbanásokat. Micsoda? Elrabolták? De hisz? Összeszorítom az öklömet. Fogaim pedig összeszorulnak. Az ő dolga lett volna… az ő dolga! Arról volt szó, hogy biztonságban lesz amíg távol vagyok! A kés a kezemben van. Elfelejtek gondolkodni. Rögtön Zirielre támadok dühömben. Rögtön elő is vesz egy tört, hogy hárítsa a szúrásomat, amit a szíve felé indítok el. Elengedem a bal kezemnél a kést, hogy végül a jobb kezemhez landoljon majd egy felfelé ívelő vágást indítok el, aminek következtében Ziriel bal kézfejét sikeresen felsértem. Sajnos viszont rögtön egy rúgással válaszol a Vaják, aminek következtében a földre kerülök és elejtem a kést a kezemből. Rögtön felállnék de Ziriel talpa a nyakamhoz ér. Fenyegető szemeivel találkozom, miközben a napfény a hátát süti. Arra várok, hogy megöljön. Helyette viszont a sérült kezét nézi. Halvány mosoly jelenik meg az arcán. Próbálok erőlködni, hogy felkeljek, de nem sikerül. A lába visszatart. Ziriel megérzi. Veszedelmes tekintetét felém szegezi.
- Tűzről pattant kislány vagy mint mindig.
Jegyzi meg mosollyal az arcán majd hirtelen komolyabb arckifejezést vesz fel, aminek láttán megfagynak az ereim. Olyan mintha a szemeivel szinte ölni tudna.
- Fogadd el ezt Tiharra. A húgodat elrabolták. Törődj bele! Végeztünk.
A lábát elveszi a nyakamról, miközben az elejtett tört is visszaszerzi majd visszahelyezi a vállánál csüngő tokra. Miután felállok, leporolom magamról a port és néma csendben elmegyek mellette. A szobámba akarok menni. Hirtelen viszont megállok amint Ziriel hangját még meghallom.
- Azért elismerésem. Ügyes voltál. Általában az újoncoknak esélye se lenne megsebesítenie egy Vajákot. Van érzéked hozzá.
- De nem elég.
Válaszolom lehangoltan majd határozottan a szobámhoz igyekszek. Dühös lépteim az épületben visszhangoznak. Fejemben rémképek elevenednek meg. Még is mit tesznek a húgommal az elrablók? Hogyan történhetett ez meg? A szobámhoz érve magam mögött csapom be az ajtót majd beleütök a falba. Nem érzek fájdalmat. Kizárólag dühöt. Vérszomjat! Van sejtésem ki lehetett az, aki elrabolta a húgomat. Artimus! Az a szörnyeteg! Egy dolgot tehetek csupán, hogy az ígéretemet megtartsam. Kockázatos, de talán ez lesz utolsó esélyem. Ha nem próbálom meg a húgomat még talán megölik. Az is lehet, hogy már megtették. Viszont nem akarok kockáztatni. Eldöntöttem! Megszökök innen!

*

Miközben az estét várom, hasznosan töltöm az időt. Előkészítek mindent az útra. Elemózsiát, vizet és természetesen az íjamat. A terv szerint az ablakon keresztül fogok majd megszökni. Mivel egészen belejöttem a mászásba, így gondolom nem lesz akkora kihívás lemásznom. Szerencsére az iskola falai között sok kitüremkedés és rés van, amit játszid könnyedséggel feltudok használni a mászás során, megkönnyítve ezzel az utat magamnak. Amint az este eljön és mindannyian nyugovóra térnek, én akkor ébredek fel. Halkan, lehetőleg nesz nélkül magamhoz veszem előkészített tarisznyámat, kulacsomat, íjamat és megmaradt nyilaimat. Lassan az ablakom ajtaját kinyitom majd a macskákhoz hasonló kecsességgel és gyorsasággal lemászok egészen a földszintig. Amint talpra érkezem, guggolva, de sietősen veszem lépteimet. A füveket kihasználom arra, hogy elrejtőzzek. Mikor pár alakot meglátok a kapu előtt egy időre megdermedek és egy közeli bokorhoz igyekszem, ahol figyelni tudom őket. Megvárom amíg a két Vaják elmegy majd csak azután kezdek újra mozogni. Amint az iskola külső falait elérem, rögtön mászni kezdek felfelé. Időnként picit megállok körülnézni majd tovább folytatom a mászást egészen a tetejéig. Onnan már csak lefele vezet az út. Mikor sikeresen leérek, egy utolsó pillantást vetek az iskola falára majd rögtön az erdő felé veszem az irányt. Viszont amint az első fához érek, rögtön egy kés suhan bele a fába. A hangtól megállok majd rögtön visszafordulok. Meglepetésemre Zirielt látom.
- Hova készülsz ilyen késő éjjel Tiharra?
Kezeim újra ökölbe szorulnak. Nem. Ezt nem engedem. Most nem fog megállítani, mint a múltkor! Határozottan felé pillantok majd válaszra nyitom a számat.
- Maga szerint? Megkeresem a húgomat! És nem hagyom, hogy megállítson ebben!
Jelentem ki határozottan. Ziriel egy halovány mosolyt enged meg magának. Talán, kuncog is, ha jól látom? Mi olyan vicces? Azt hiszi, hogy csak szórakozom és nem gondolom komolyan a kijelentésemet? Hirtelen abba hagyja a mosolygást és újra felveszi határozott arcát. Közel sétál hozzám, majd a fába döfött tőrét, kiveszi a törzsből és visszarakja magához. Ezután egy olyan dolgot tesz amire nem igazán számolok. Kezével magához int, miközben a sűrű erdőhöz indul Azt akarja, hogy kövessem. Egy ideig habozok. Majd végül úgy döntök, talán megér egy próbát. Követem minden lépését. Figyelem merre megy. Itt ott a talaj dombossá válik, de szerencsére nem esek hanyatt. Az erdőből kiérve egy fekete lovat veszek észre. Ziriel az állat közelébe megy majd megsimogatja. Körülnézek. A környezetből ítélve, egy út mellet vagyok. Hátam mögé nézek és csak az erdőt látom. Megszöktetett? Ziriel felé nézek. Ő is ugyanígy tesz. Majd a ló hátáról levesz valami ruhának tűnő vastag darabot majd utána felém dobja. Rögtön elkapom. Keménynek érződik. Ez nem is egy ruhadarab. Jobban megnézem és kinyílnak a szemeim. Egy acélkard és egy ezüst kard? Még is? Miért? Ziriel felé tekintek.
- Azt mondtad megakarod keresni a húgodat. Megtalálni az elkövetőt, aki elrabolta. Normális esetben meg kéne állítsalak. Viszont. Úgy döntöttem nem teszem.
- Miért?
Ziriel egy halvány mosolyt enged meg magának. Majd ezután a következőket mondja.
- Nem te vagy az egyedüli, aki elvesztette a törzsét azon a napon.
Ekkor értettem meg igazán. Azért engedte akkor, hogy a nyúl tetemekkel foglalkozzak és azért ajánlotta fel a lehetőséget, hogy Vaják lehessek, mert Ő is a Khallai törzsből való, akárcsak én. Azt hittem eddig egyedül vagyok. Tévedtem.
- Segít nekem?
- Viccelsz? Ez a te harcod. Attól, hogy egy törzsből származunk, nem fogok neked segíteni többet. Elindítalak az úton, onnantól kezdve magadra vagy utalva. A lónál még találsz nyilakat. Hasznát veszed. Ugyanúgy el vannak különítve, mint a kardjaid. A tartón az egyik oldalon acél nyilak vannak a másik oldalon ezüst nyilak. Tudod mikre kell használni őket. És még valami.
Hirtelen felém dob még egy csillogó valamit. Röptében elkapom majd megnézem. Egy nyaklánc. A macska iskola szimbólumával.
- A helyedben elrejteném. Szimbólumként adtam csak neked. Valószínűleg pár nap múlva a Vajákok rájönnek, hogy megszöktél. Keresni fognak. Szóval vigyázz magadra. A ló a tiéd. Hűséges társa egy Vajáknak. Az egyetlen igaz társad.
A ló felé sétálok majd megsimogatom az arcát. Az állat cserébe fejét hozzám fordítja majd hagyja, hogy tovább simogassam.
- Van neve is?
- Nincs.
- Akkor legyen a neve, mondjuk Guirda.
- Védelmező ha? Érdekes név egy lónak.
- Te magad mondtad. Hűséges társ egy Vajáknak. Tökéletes név.
- Azt csinálsz, amit akarsz. Én megtettem a magamét.
Eközben a lóhoz felülök majd Zirielhez fordulok.
- Viszontlátjuk még egymást?
- Azt ne reméld. Indulj Vaják! Vadász szörnyekre!
- Köszönöm. Ígérem meghálálom egyszer!
Jelzek a lónak, hogy indulhatunk. Hűséges patásom menten szélsebesen megindul. A közeli város felé veszem az irányt, ahol húgomat helyeztük biztonságban. Ha megakarom találni a tettest, először szemügyre kell vennem a tetthelyet. Onnan talán eltudok indulni a célom felé. Ne aggódj kicsi húgom! Jövök érted!



Vissza az elejére Go downBevésődött: Szomb. Júl. 06 2019, 09:30
Ajánlott tartalom




Tiharra a Tomboló Tűz Empty
Re: Tiharra a Tomboló Tűz

Vissza az elejére Go downBevésődött:
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» A tomboló gyógyító

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
World of Witchers ― and other nightmares :: Archívum :: Törölt karakterek :: Törölt karakterek ET-i-
Ugrás: