Vajákgyűlés

Feszült helyzet alakul ki a csapatban. Konkrétan két vajákot érint főképp. Ryiah és Ciri kapcsolatát nem nevezhetnénk jelenleg idillikusnak. Inkább egy frontvonalként hivatkozhatunk. Mindketten vannak olyan vérszomjasak már valószínűleg, hogy az egyikük kiakarja nyírni a másikat. Minek tudható be ez a helyzet? Legfőképpen Ryiaht kéne megkérdezni erről. Bármennyire is akarná az ember védeni az ifjú vajákot, sajnos Ő ebben a hunyó. Említettem már, hogy nem bánik jól az emberekkel? Pontosan megfigyelhetjük miképpen is zajlik általában. Ha nem nyitná ki a száját és Jieh példáját követvén, inkább hallgat és figyel, talán nem alakultak volna így a dolgok. Elvárható lehetne egy vajáknál, hogy valahol ismeri az illemet. Legalább is a legtöbbjüknél. Ha bekéne mutatkozni, mutatkozzon be. Sajnos ez Ryiahról nem mondható el. Mivel az emberekben nem bízik, a társaságot is inkább kerüli, éjszakánként az erdőkben piheni ki fáradalmait és végzi el dolgait, kommunikációs képességét nem igazán fejlesztik. Ahogyan ezt kifejtette kiképzőjének, egyedül dolgozik, nincs szüksége segítségre és nem akar társat a nyakába. Miért ilyen makacs ebben? Mondjuk azt, vannak dolgok, amiket még nem tudtok róla. Egy nap talán válaszokra lelhettek, megismerhetitek, ha követitek történetét. Most viszont térjünk vissza a regébe! Ryiah a vadmacska továbbra is nem megfelelő viselkedést enged meg magának. Lekezelő stílusa ahogyan Cirit kioktatja, nagyon is azt erősíti meg a másik félnél, hogy nem itt lenne a helye csupán rontja a levegőt. Valószínűleg sokan így gondolhatják róla, de azért szerencsére érdemleges információk birtokába jut és nem csak pofonokat kap a jelenlévőktől. A griff iskola veteránja sok információval ajándékozza meg a jelenlévőket, köztük a kék hajjal rendelkező vadmacskát is. Egy test, ami vizsgálatra vár, nagyon is kecsegtetőnek hangozhat egy vaják számára. Legtöbb esetben, ha nagy valószínűségben akarjuk megállapítani egy lény, szörny mivoltját a holtesteken látható sérülés, szervek hiánya, erős bizonyítékként szolgálhat és tényként, hogy pontosabban mivel is állhatnak szemben. Mielőtt viszont Ryiah úgy döntene a griff iskola veteránjával tartana, sajnálatos módon Ciri egy erős ütéssel szeretné kifejezni utálatát a vadmacskával szemben. Wilkina a farkas iskola képviselője igyekszik megakadályozni, nehogy a vadmacska sérülést szenvedjen. Ryiah észreveszi, hogy egy ütés jön felé, igyekszik reagálni is rá, de lehet erre nem lesz szükség. Ha mégsem sikerül Wilkinának megakadályozni az ütést, Ryiah igyekszik bal kezével elkapni Ciri ütését és kicsavarni a helyéről. Persze megeshet, hogy ez nem fog beválni és Ryiah büszkesége csorbulni fog egy pompás szájbavágással. A sors majd eldönti miféle eredményt akar eme kisebb csatából. Az biztos, hogy az utána lévő monológot, amit kap nem tudja hova tenni. Az említett Vaják neve nem igazán rémlik. Valószínűleg életébe nem találkozott vele. Ciri elhagyja a díszes társaságot egy újabb pillanatra és információ szerzés körútként kérdezgeti a többieket. Wilkina elmondja véleményét miszerint a nagymacska, aki inkább egy vadmacska sem, mint nagy, megkéne tanulnia csapatban dolgoznia. Ez Ryiahnak nehezére esik. Nem szeret csapatban dolgozni. Így is „megerőltette” magát abban, hogy a többiekhez leült, mert kiképzőjének szerint, egyszer muszáj változtatni végre magán valamiben. Ryiah úgy gondolta, hátha ez megfelelő tapasztalat lehet a számára és talán megértheti, hogyan is lehetne jobb vaják. Eddig ez úgy tűnik sikertelen. Ryiah feláll majd a griff veteránjára néz majd Wilkinára is rá tekint, majd újra a griff iskola képviselőjéhez mereszti macska szemeit. Egy idő után végül kinyitja a száját.
- Essünk túl rajta…
Hangjából érződik, hogy nem sok kedve lenne, de túl sok választása viszont nincsen. Információkra van szüksége. A fogadóban a lényeges dolgokat saját bevallása szerint, már megtudta. Tovább nem boncolja a dolgot. A feladat adott. Megtalálni a szörnyet és kivégezni. Ennyire egyszerű. Erre bízták meg. Ha megtalálja, megöli. Utoljára még Cirire mereszti tekintetét majd a kijárat felé indul határozottan. Kiérve a fogadóból, lovához indul először. Megsimogatja párszor, hogy megnyugtassa. Ellenőrzi kap-e elég szénát és vizet. Amint biztosra megy, hogy lovának szükségletei kivannak elégítve a két vajákkal: Wilkinával és a griff veteránjával Gabriellel fog tartani.

Téli Rege@

Amikor beszámolója végére ért Liliath, Holle anyó csupán egy mindenttudó mosollyal nyugtázta az elhangzottakat, noha bizonyára temérdek kérdést tudott volna feltenni a vöröshajú lánykának ezekről a véletlenszerű teleportációkról, no meg arról, miként képes ilyesmire - erre azonban végül mégsem volt szükség. Liliath ugyanis felfedte valódi alakját az anyó előtt, s noha az öregasszony első pillantásra szinte halálra rémült a látványtól, lassacskán úrrá lett félelmén, s igyekezett a tőle telhető legnagyobb nyitottsággal állni Liliath-hoz. Sokat segítettek ebben a lány őszinte szavai, s így végül az erdei néni is feloldotta a valódi alakját rejtő bűbájt, s újfent beinvitálta a messziről jött idegent kunyhójába, s még bocsánatot is kért a megtévesztés miatt.
Halvány mosolya azonban ismét tovatűnt arcáról, mikor Liliath afelől érdeklődött, mi okból rejtőzködik így a világ elől.
- Azért rejtőzködöm, mert jobb így a világnak - és nekem is - sóhajtotta, ahogy ajkain keserű mosoly íve játszott. - Ez minden, amit mondhatok, Liliath. Te vagy az első, aki képes volt átlátni az illúziómon… - jegyezte meg, s kíváncsi tekintettel hallgatta a lány magyarázatát, amire végül rá sem kellett kérdeznie igazán.
- Értem. Ez esetben kérlek, ne menj túl közel a madáretetőkhöz - mutatott az egyik alacsony fára, melynek legalsó ágain négy kicsi, fából ácsolt madáretető függöt, bennük pedig, valamint a környező gallyakon verebek ültek sorban.
Holle anyó - akire most már inkább illett volna a Holle kisasszony titulus, de nem akarta volna ilyesmivel fárasztani vendégét, kiváltképp nem azután, hogy a lány pont ilyesmire panaszkodott az etikett óra kapcsán - újfent elképedt, mikor Liliath nem csak újabb ruhadarabokat bűvölt magára, de ugyanolyan könnyedén rejtette el újra nem emberi attribútumait, mint ahogy felfedte őket. Úgy érezte, mintha a tisztás metszéspontján összegyűlt varázserők megkétszereződtek volna, illetve láthatóan hálásan mosolygott a vidám kislányra, amikor az ismét emberi alakban állt előtte.
- Ez az alak teljesen tökéletes, és… köszönöm. Fáradj beljebb, kérlek - mosolygott Liliathra, majd a kunyhó ajtajához lépett, kitárta azt, s előre engedte vendégét. Ha a lány közelebb ment, az ablak mellett elhaladva láthatta, hogy az ablakpárkányon egy apró cinke rakott fészket. A házikóból kellemes meleg áradt, s ha belépett az ajtón, valami enyhe, friss és édeskés illatra lehetett figyelmes a kandallóban ropogó fa, az asztalon levő kenyér és egy kis kosárkában heverő almák aromáján túl. El is tarthatott egy ideig, mire Liliath rájött, hogy ez a kellemes illat fenyőre és csipkebogyóra emlékezteti, noha egyiket sem lehetett látni a kunyhó belsejében. Aztán mikor vendéglátója hamar kezébe vett egy vízforraló kannácskára emlékeztető edényt, engedelmet kérve kilibbent a kunyhóból, hogy tiszta hóval töltse meg, a fenyő és csipkebogyó aromája is mintha kicsit enyhébbé vált volna - majd újra felerősödött, mikor Holle anyó visszatért, s a tűz fölé akasztotta a hóval telt edényt.
- Így ni, hamarosan kész a víz. Mit szólnál egy tengertüskebogyó teához? Kicsit savanykás az íze, de ilyenkor télvíz idején nagyon is jót tesz, rengeteg vitamin van benne… És mézzel ízesítve nem is olyan savanyú - mondta kedves mosollyal, majd kis keresgélés után az asztalra terített egy üres pergamenlapot, s egy varázsige elmormolása valamint néhány kézjel után a lapon kirajzolódott egy térkép, közepén Holle anyó kunyhójával, az azt körülvevő erdővel, valamint a legközelebbi városokkal és az azokhoz vezető utakkal. A varázslónő hellyel kínálta vendégét, hogy az asztalnál ülve vegyék szemügyre a térképet mindketten, és érdekes módon négy szék is volt a kunyhóban, de csak egy darab, egyszemélyes ágy állt az egyik fal mellett, közel a kandallóhoz, s annak lábánál állt egy létra, mely a padlásra vezetett fel. Amint Liliath leült hozzá, máris nekilátott, hogy megmutassa a legközelebbi városokat.

A legközelebbi városban pedig, mely történetesen éppen Stuhlweissenburg volt, a Bohémiás fogadóban a kocsmáros, meg az egész, söntésnél lebzselő társaság egy emberként borzadt el, mikor Gabriel elhintette, hogy egy vámpír milyen játszi könnyedséggel lenne képes szétmarcangolni hét férfiembert. Szerencsére ezután hamar átterelődött a szó a lábbelik eltűnésének módjára, melybe becsatlakozott Pirike is sopánkodva, s hiába szólt rá a fogadós, a felszolgálólány a vaják tanácsait hallgatva egészen felderült.
- Hát, talán akad még valami régi rossz párnahuzat valahol, vagy ilyesmi… De milyen igaza van vajákuramnak! Jarri, árulhatna-é a nagyika itt perecet? - kérdezte, Jaroslav pedig elgondolkodón hümmögve törölgette a soron következő agyagkorsót, ahogy a lehetséges profitot számolgatta gondolatban.
- ...Lehet róla szó. Majd meglássuk - bólintotta, meglepően engedékenyen. - De most már aztán eridj a dolgodra! - morogta Jaroslav, hogy aztán újfent felhördüljön, mikor az egérszürkehajú leány valami redán löttyöt rendelt tőle, mindazonáltal nem volt rest a legerősebb borát kimérni Cirinek, miután a lány is és Gabriel is megjegyezték, hogy nagyon is ismerik a Blavikeni Mészárost, Ríviai Geralt vajákot.
Ezt követően pedig mindenkinek Franz-ra és beszámolójára irányult figyelme, aki katonaként épp abban a csapatban volt, akiket az első bagázs után küldtek, s már csak a tetemeket találták meg az erdőben. Egy pillanatra felmerült ugyan a gyanú, hogy ilyen csonkítást és mészárlást egy vaják is kivitelezhetett akár, de Gabriel szerencsére kellő magabiztossággal biztosította róla a társaságot, hogy ez semmiképpen sem lehetséges.
- Így-e van, az a Blavikeni Mészáros is levágta a kurafikat, nem tépte! - bólintott rá Franz, majd Gabriel kérdésére hümmögött. - Rusnya egy hótt, aztat meg kell hanni, de ha vajákuram meg akarja nézni, elvezetem én a Georghoz. Kicsit kacska oda a járás - mondta, s bár Jaroslav szemei ismét felcsillantak a lehetséges bevétel hallatán, Franz csak méltóságteljesen ingatta fejét. - Nem tesz a semmit, Gabriel uram. Nem vagyok én olyan, hogy mendenért garast lessek.
Talán többet is mondott volna a katona a tisztességről és a becsületességről, de ekkor kezdte el Günther megalapozni borszagú szónoklatával azt a nézeteltérést, ami perceken belül odáig fajult, hogy a Marcus nevű fajgyűlölő odacaplatott a vacsoráját fogyasztó, csuklyás idegenhez, és szitkozódva lerángatta fejéről a kapucnit. Gabriel higgadt és józan érvei el se jutottak az indulattól fűtött férfi tudatáig - csak akkor tért magához, mikor Cirilla és kisvártatva a kocsmáros rendre utasította.
Ahogy Marcus végre a kijárat felé dobogott szitkozódva, Ciri még egy skellig gesztussal utána intett, majd ahogy a kocsmaajtó bevágódott a távozó után, s a ribillió lassan elcsitult. A tündenő csöndesen köszönte csak meg a vajáklány segítségét, s folytatta a vacsoráját, Ciri figyelmét pedig az elé lépő félszerzet kötötte le, így egyikük sem láthatta, hogy Günther néhány koronát csapott a pultra, majd maga is vette a kabátját és szó nélkül kiviharzott a kocsmából. A közelben ülők, illetve azok, akik nem a vajáklány diadalát figyelték, láthatták a férfi bosszúszomjas tekintetét, mely szavak nélkül is épp elég beszédes volt.
Ezt követően a Fehér Farkas Leánya meginvitálta asztalukhoz az ősz Griffet - aki, mint kiderült, jobban ismerte Cirit és Kaer Morhen Farkasait, mint azt bárki gondolta volna - és az ifjú trobairitz-et is, de még a vöröshajú tündét sem felejtette ki. Mindhárman csatlakoztak a négy vajákhoz az asztalnál, ám a konfliktusoknak itt még korántsem volt vége.
Gabriel még nagyvonalúan ott hagyott néhány tallért a kocsmapulton, amit látva Jaroslavnak szinte minden mérge elpárolgott, hiszen Gabriel személyében megcáfolódni látott minden sztereotípiát, amit eddig a vajákokról gondolt. Pirike pedig alighanem imába fogja foglalni még a vén Griff-vaják nevét. Miután pedig mindhárom meghívott helyet foglalt az asztalnál, Gabriel a bemutatkozást követően készségesen kifejtette Arryn kérdésére mindazt, amit eddig megtudtak a szörnyetegről és a cipőtolvajról, ám a konfliktusoknak még korántsem volt vége.
Alighogy túljutottak a bemutatkozásokon, Ryiah és Ciri szembenállása még inkább kiéleződött, kiváltképp azután, hogy a Zerrikán Mantikór higgadtan kielemezte a Vadmacska érvelésének minden hibáját, majd Ciri paklijával a kezében távozott az asztaltól, hogy az igencsak unatkozó kártyás férfihez menjen további információkat szerezni.
Talán senkit sem lepett meg az, ami ezután következett: történetesen, hogy Ciri egész egyszerűen áthajolt az asztalon, hogy szájon vágja a kékhajú vajákát. Az már inkább lehetett meglepő, hogy Wilkina még épp azelőtt nyúlt bele a mozdulatba, hogy az célba ért volna, s így a Vörös Farkas ökle fogta fel az ütés erejének legjavát - ám a lendület miatt Wilkina kézfeje még így is megcsapta a Vadmacska arcát. Emiatt a közbelépés miatt, amit Ryiah a szeme sarkából láthatott közeledni, a Macska vajáka nem érezhette szükségesnek, hogy akár csak egy mozdulatot is pazaroljon a támadás hárítására, csak arrébb rántotta fejét - de még így sem hőkölt eléggé hátra ahhoz, hogy Wilkina keze Ciri ütésének lendülete miatt ne találja el rendesen. Ha nyúlt is utána, hogy a vajáklány kezét elkapja, ezen szándékában szintén Wilkina karja akadályozta meg - no meg a Vörös Farkas szigorú megjegyzései.
Ciri még egy odaszólást engedett meg magának Karméle La Valette-re vonatkozóan, majd mielőtt még csatlakozott volna a törpökhöz és Arthy-hoz, hozzátoldotta saját meglátásait a szandálszöktető szörnyeteg mibenléte felől, illetve ötleteit arra nézve, hogyan volna érdemes folytatni a nyomozást, valamint Jankát és Arryn-t is hívta, csatlakozzanak hozzá a törpök asztalánál, amíg a többiek utánanéznek Georgnál a holttestnek.
Az ifjú dalnok megilletődve követte is a vajáklányt, aki lehuppant Arthur Südivel szemben, mire a félszerzet vigyorogva odakurjantott a másik felszolgálólánynak:
- Beus, kérünk ide még egy körrel a mahakami mézsörből! Egyel többen lettünk… - tette hozzá, aztán amikor meglátta a csöndesen közeledő dalnokot is Ciri mellett, gyorsan hozzátette: - ...Azaz hogy kettővel!
Amennyiben pedig Arryn is csatlakozott a társasághoz, az egyik törp tovább korrigálta a félszerzet szavait, hogy “Hárommal!”.
Amikor aztán mindenki leült, ugyanez a szakállas törp, aki az imént már szóban is elismeréssel adózott Cirillának, mutatkozott be elsőként, Dvallin néven, a két másik törp pedig az Eitri és a Brokkar nevet viselte.




- Arra a két kurafira nem es éri meg figyelni - mondta Brokkar. - Jár a pofájok, ment a kacsa segge.
- ...De csak addig, amíg egyszer be nem verem - fűzte hozzá Arthy mérgesen, Dvallin viszont a vállára tette a kezét.
- Addig is inkább a vajákkisasszonnyal foglalkozzál, meg a kérdésével.
- Hát szokatlannak elég szokatlan az, hogy csak a cipők egyik fele tűnik el, de az nyomtalanul - sóhajtott a félszerzet. - Meg ez az átokverte erdei rém, ami széttépte az embereket… - fintorgott, a dalnok kérdésére pedig igen magasra szaladt mindenki szemöldöke.
- Ejh, hát nem elég természetellenes haláleset neked ez a hét nyomorult? Volt közöttük suszter, kettő is, legyen nekik könnyű a föld, meg öröklési gondok is vannak lépten nyomon, nade hogy a nyavalyába jön ez ehhez az erdei rémhez? - nevetett Dvallin. - Na persze, abban az erdőben aztán nem is igen történik másmilyen dolog, csak természetellenes…
- Na ez az, ki tudja, melyen szörnek vannak még abban a fenvesben… Az az erdő el van átkozva - fűzte hozzá Eitri. - Lehet, néked van igazad, Ciri, aztán ténleg egy troll vót az a deg, ami széttépte szegéneket, de hát azér’ egencsak elszégyenleném magam, ha egy trollt nem vennék észre a saját házamban, amikó’ elcseni a bakancsom!
- Az már igaz, még az ajtón se férne be egy akkora debella rémség! - kontrázta Arthy, majd halkan morogva folytatta: - Persze, az mindenkinek rögtön az eszébe jutott, hogy ilyen rafkós tolvaj csak olyan lény lehet, ami elég kicsi és fürge, na meg csendes, hogy el tudja orozni azokat az átkozott cipőket az éj leple alatt - aztán nyilván mindenki arra gondolt rögtön, hogy minket kezdjenek el gyanúsítgatni… És az ilyen Günther- meg Marcus-féle szukafattyak még azután sem tettek le róla, hogy a mi fél pár csizmáinknak is lába kelt…
- Ami azt illeti… - szólalt meg Beus, a másik felszolgálólány, aki a mézsörrel teli korsókat hozta a társaságnak egy tálcán.


- A húgocskám egyszer említette, hogy néha együtt játszik furcsa kis gyerekekkel, akikről azt mondja, hogy az erdőben laknak, és csak néha jönnek be a városba, de olyankor mesélnek neki mindenféle badarságot… Anyánk el is verte utána rendesen, hogy többet még csak ne is gondoljon arra, hogy ilyen vakarékokkal játsszon, de hát… Én nem tudom, azzal csak nincs semmi baj, ha kitalál magának ilyeneket, nem…? Mármint, még soha senki nem látta ezeket a gyerekeket rajta kívül - mondta a lány, szemmel láthatóan feszengve és tétován, mint aki régóta tépelődött azon, hogy el merje-e mondani ezt bárkinek egyáltalán.

Eközben a másik asztalnál Wilkina az egész perpatvart követően igen lényegretörően és ellentmondást nem tűrően hozta a Vadmacska tudtára, hogy mindketten Gabriellel fognak tartani, hogy megtekintsék azt az egy megmaradt halottat. Ryiah minden elégedetlensége ellenére rábólintott a Vörös Farkas kijelentésére.
Franz, a katona, aki felajánlotta Gabrielnek, hogy elvezeti Georghoz, állt is rendelkezésre, ahogy ígérte, s ha a társaság valamelyik tagja jelezte számára, hogy indulhatnak, hamar felhörpintette italát, majd néhány tallért a pulton hagyott, s máris készenállt, hogy elvezesse a csapatot a koporsóshoz.
- Erre jertek - intett a vajákoknak, s miután Ryiah visszatért lovától, aki jobb ellátást aligha kaphatott volna a Bohémiás fogadó istállójában, el is indult a csapat élén, át a téren és a vásáron, amelynek forgataga mostanra már különösen megritkult, s nem csak azért, mert már lefelé kezdett hajlani a nap az égen. A tér közepén levő márványszobor előtt ugyanis egy tagbaszakadt, toprongyos, szakállas és torzonborz férfi botorkált, akit mindenki, aki a téren maradt, igyekezett nagy ívben kikerülni. A férfi megtépázott nadrágja éppen csak a lábszára közepéig ért le, cipőt pedig egyáltalán nem viselt, mezítláb állt a fagyos macskakövön, mindkét lábát nagy, kékes-lilás foltok borították, az elfagyás egyértelmű jeleként. Egyik kezében vékony botot tartott, amivel a földet kopogtatta, ahogy a szoborhoz közeledett, s mikor a bot vége a talapzathoz ért, a verebek elrebbentek a szobor két karjáról, de nem túl messzire. A férfi egészen a márványalak elé sántikált, s botját elejtve tapogatta végig először annak arcát, de oly gyöngédséggel, mint amivel valaki a kedvesét szokta simogatni, s közben a faragott nőhöz motyogott - még abból a távolságból is jól láthatóan mozgott a szája, habár a hangját nem lehetett hallani, csak ha közvetlenül mellette állt volna valaki. A férfi kezének csontos ujjai aztán a nőalak vállaira, majd karjaira simultak, óvatosan tisztogatva le a márványt, utána pedig az alak a zsebébe nyúlt, s egy marék valamit húzott ki belőle, amit a szobor szabad tenyerébe szórt, s néhány merészebb veréb fel is röppent a faragvány csuklójára, hogy belecsipegessen a morzsákba. Rongyos táska lógott a férfi oldalán, inkább volt egy egyszerű zsák, ám az idegen valami koszorúféleséget húzott ki belőle, s miután kitapogatta, a szobor fejére illesztette a díszt, akár egy koronát.
Franz a jelenetet látva maga is úgy tett volna, mint a többi városi: igen széles ívben akarta kikerülni a szobrot a férfival, hiába lett volna a legegyszerűbb átvágniuk a tér közepén, hogy eljussanak Georg műhelyéhez és a holttesthez.

Eközben a Bohémiásban a Zerrikán Mantikór is izgalmas játék elé nézett, bár minden bizonnyal megkönnyítette dolgát a Boris nevű férfi meglepő nyitottsága és beszédessége.
- Na hiszen, csak találgattam! - nevetett fel, mikor Jieh hangot adott elismerésének. - Meg aztán én is sokat jártam-keltem már a világban, láttam már egyet s mást. Kivéve női vajákot… - engedett meg egy szemtelen vigyort magának a szörnyvadász felé, s ahogy tudomásul vette, hogy játékostársától sem idegen a kártyajáték, megjegyezte: - Na, még szerencse, akkor nem kell elmagyaráznom neked, hogyan kell játszani. De még nem esett szó egy nagyon fontos dologról! Mi legyen a tét? - vigyorogta, anélkül ugyanis nem volt hajlandó játszani.
Aztán ahogy ezt tisztázták, már el is kezdte kirakni az első sort, közben persze fürkészte Keltull minden mozdulatát. Tapasztalt szerencsejátékos volt - és a vajáknő kiválóan ráérzett, hogy nagyon is sumák. Az a fajta ember volt, aki beszélgetés közben tengernyi információt tudott gyűjteni a társalgópartneréről, s nem kerülte el figyelmét a legapróbb hangszínváltás, a legkisebb gesztus sem. Az, hogy a vajáknő egy átlagemberhez képest szűkszavúan felelgetett kérdéseire, arra sarkallta, hogy tovább puhatolózzon olyan témák között, amikről talán többet is tud mondani, így lyukadt ki a többi vajákánál, majd a szörnyetegnél, amire a Mantikór vadászott.
- Az már igaz, az a szörny, amire öt vaják is feni a kardját, az biztos, hogy halálra van ítélve! - vigyorgott Boris, maga is elpillantva a törpök asztala felé, ahonnan olyan mondatfoszlányok jutottak el hozzájuk, mint “... az, ki tudja, melyen szörnek … abban a fenvesben… Az … el van átkozva”, vagy “rafkós tolvaj ... elég kicsi és fürge … csendes”. - Na de az is tény, hogy lopkodni nem szokott ám ilyen rafináltsággal minden lény… Meg különben is, mi célja van ennek az átkozottnak fél pár cipőkkel? Szerintem ez valami nagy csibész lesz, aki bitangul unatkozott, aztán ezt a szórakozást tudta kiötleni magának… Legalább is, ha én csinálnám ezt az istencsapását, én biztos azért tenném, mert szörnyen unatkoznék - fejtegette a férfi, miközben le-lerakosgatta a kártyáit, rutinosan úgy nyitva a mérkőzést, hogy az elején a gyengébb lapjait hozta játékba.
- Hm? Ja, nem, nem - felelte amaz kérdésére, hogy helyi lakos lenne-e, noha cipő helyett ő is rongyokat és a talpaira kötözött két deszkadarabot viselt. - Egy hónapja jöttem ide, aztán azóta itt vesztegelek. Azért érkeztem, hogy feltérképezzem Stuhlweissenburg alapjait. Úgy hírlik, legalább is a legendák szerint, hogy valamikor ezt a várost is a tündék emelték, Caer Gwen volt a neve, és fehér márványból volt kifaragva a város fala, minden torony és az összes épület, és színarany kupolákkal és tetőkkel fedték be őket! Na, hát ebből persze nem sok maradt azóta, de arról is szólt ám a fáma, hogy egyetlen bástyát állva hagytak, amit egy varázsló nem engedett lerombolni és elhordani, aztán beköltözött oda, és azóta a város mindenkori varázslója ott éldegél… Szóval jöttem, hogy megnézzem magamnak azt a legendás márványtornyot, erre mit találok?! Hát a nagy büdös semmit, azt! - mordulta Boris, azzal kiütötte Keltull egyik támadó kártyáját egy lappal. - De nem elég ám, hogy potyára jöttem ide egészen Cidarisból, még utol is ért ez az átkozott fagy meg zimankó, aztán most itt rostokolhatok, amíg kicsit meg nem enyhül az idő, és mindennek a tetejébe még a csizmám egyik fele is eltűnt! - sóhajtott egy nagyot, és csak ekkor vette észre, hogy Jieh egyik kártyája több kisebb értékű lapját is kiütötte, amire elfintorodott.
- Az hát - bólintott rá a vajáknő cipőlopkodást illető megjegyzésére. - Még jó, hogy én már a jég hátán is megélek, ha érted, hogy értem - nevette cinikusan. - De azért mocsok egy kis tolvaj ez, mert tényleg csak az egyik cipőt viszi el, sohase mindkettőt. Aztán, mint mondtam, én is csak átutazóban vagyok itt, és tessék, engem is megtalált, hogy a lepra vigye el… - sóhajtotta, majd végigpillantott a kártyákon. - Nahát, azt hiszem, ezt a kört te nyerted… Na megállj, mindjárt megkapod a magadét a következőben! - vigyorogta cinkosan.


Jegyzet:Ezúton is szeretnék minden játékostól elnézést kérni, hogy ennyit késett a mesélői reag. Mentségemre szóljon, hogy a múltheti troll-támadás miatt a mesemondó írókája - és életkedve - szabadságra ment. ^^" Még egyszer elnézést kérek, és köszönöm, hogy ti ilyen csodásan tartjátok a határidőket, és nem picsáztok el a késésekért. ='D A jelenlegi kör 01.23-a 23:59-ig tart - ha esetleg valaki csúszna, nem fogom megenni reggelire - mesélői reagra pedig 24-én napközben számíthattok - most már talán tényleg... Kérdezni pm-ben és chaten is ér! ^^ Jó játékot!
Zene: The Bogatyr

Téli Rege@

- Enyhüljön meg Jaroslav uram, mindenki jól járna, és elárulok egy kis cselt, minél sósabb az a perec, annál többet isznak rá az emberek. Mindenki jól jár.- mosolyogva kacsintott a kocsmárosra, és mosolyogva nézett a leány után, ki elsietett a dolgára.
S megjött Cirila is a rendelésével, bár majdnem eljött a vég, mikor valami löttyöt akart rendelni, de szerencsére sikerült megoldaniuk a problémát, és a löttyöt elfelejtheti, helyette minőséget kaphat.
- Azt szívesen venném Franz uram, azt hiszem, hogy majd élnék is a lehetőséggel. S csak természetes, hogy megfizetem a fáradalmait, elvégre miattam kell majd kimozdulnia a melegből, ki a cudar időbe.- nem garasoskodik Gabriel, tudja jól, pontosabban belenevelték, hogy meg kell fizetnie azt, aki megérdemli. Ne múljon ennyin a becsülete, és Gabriel így is fog tenni.
Sajnálatosan kialakult némi nézeteltérés a kocsmában, de szerencsére mások oldották meg, és nem kellett Gabrielnek közbe avatkoznia, és bár nem túl csendesen, de megoldódott a helyzet, nem túl békésen, de legalább a rendbontó is elhagyta a helyiséget, csupán az ad okot az aggódalomra, hogy Günther is utánament. Úgy fest, hogy nem Gabriel lesz az, ki móresre tanítja majd a részeget.
Az ifjú farkas leány meghívta Gabrielt és a dalnokot a saját asztalukhoz, mit készséggel el is fogadtak mindketten, és alig foglaltak helyet, mondta el mondókáját Gabriel, két hölgy között kitört egy kisebb harc. Ismét orrnyergét kezdte dörzsölgetni. Ifjúak és hevesek, ez nem jelent túl sok jót egy vajáknak. Kedve lenne mindkét leányt kioktatni, de megteszik ezt mások, és azt is, hogy komolyabb sérülés legyen a vége. S arra a kérdésére is választ kapott, hogy ki fog vele menni, hogy megvizsgálják a testet. Hálásan rámosolygott Wilkinara, hogy külön választja a két ifjút, nehogy valami komolyabb baj történjen.
- Örvendek kedves Wilkina, Ryiah.- mosolyogva biccentet mindkettejük felé, majd Ryiah szavai után lassan, halkan fújta ki a levegőt. Mai fiatalok.
- Indulhatunk Franz uram.- fogja szaván a katonát, hogy vezesse el hármukat a testhez. Attól nem tart, hogy esetleg csapdába sétálnának, ki lenne olyan ostoba, hogy három vajákot akarna meglepni?
Kilépve a hátasához lépett, és levette róla a köpenyét, majd felvette azt. S ha mindenki kész van, akkor indulhatnak is.
- Köszönjük Franz uram, hogy a segítségünkre van.- menet közben visszatértek a térhez, ahol már sertepertéltek az emberek, nem csoda, hamarosan itt a reggel, megv eszik amit kell, vagy éppen árulni kezdenek. De nem is ez kelltette fel Gabriel figyelmét, sokkal inkább az a férfi, ki úgy fest, mint egy hajléktalan, ki rég látott már fürdőt, kerüli is mindenki, mintha csak rothadt krumpli szaga lenne. Mégse tett semmit az a férfi, sőt, úgy fest, hogy valamit mondott a szobornak, és még a madarakat is eteti. Ettől a látványtól apró, halvány félmosoly jelent meg Gabriel ajkán, összehúzta magán a köpenyét, megtapogatta annak a belsőzsebét, és mikor rájött, hogy üres, pár érmét csúsztatott belé.
- Ha megbocsájtanak egy pillanatra.- nézett az útitársaira, majd a hajléktalan felé kezdett el sétálni, és mikor odaért hozzá, levette a köpenyét, majd a férfiré hátára terítette azt.
- Hideg van ahhoz jóúram, hogy csak így sétáljon.- ám nem maradhat tovább, hiszen dolga van, vissza is siet a többiekhez.
- Elnézésüket kérem ezért a kis kitérőért, van, akinek nagyobb szüksége van egy vastag köpenyre.- reméli, hogy megértőek lesznek a többiek. De Gabriel úgy érezte, hogy megérdemli szerencsétlen ezt a csekélységet, hogy még így is kijött etetni a madarakat és díszíteni a szobrot, ez a legkevesebb, amit a vaják tehet.


Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

/Téli rege @

Amikor beljebb tessékelt az immár csodaszép nőnek nevezhető, magát Holle anyónak nevező varázslónő házába, őszintén nem gondoltam, hogy ilyen otthonos lesz. A kérdésemre adott válaszától nem lettem okosabb, ellenben meg tudom érteni. Tudom, hogy milyen, amikor jobb a környezetednek, ha nem tudják, hogy nézel ki, elvégre valami hasonló játékot játszom én is az „értelmes’ fajokkal, mióta idepottyantam. És az Idával és Francescával folytatott beszélgetéseimből leszűrve valóban leginkább a környezetem számára jobb, ha nem mindenhová szárnyakkal állítok be.
Amikor feltűnt a kíváncsiság a szemében, nem bírtam ki, hogy ne kezdjek megint locsogni:
- Annak, hogy átláttam rajta, egyszerű oka van: érzékelem a mágiát magam körül. Nem épp úgy szemlélem a világot, mint egy ember, tünde, vagy egy varázslónő, bár az utóbbiak azt hiszem, képesek hasonlóra. Érzem a mágia minden kis rezdülését, az energiák áramlását, mágikusan elrejteni valamit előlem nagyjából olyan, mintha kivilágítaná valaki reflektorral. Magán a bűbájon pedig át tudok „látni”, jobb szó híján. Ha nem túl erős, vagy nem úgy van megalkotva, hogy védve legyen ellenem – de mivel amennyire én tudom, én vagyok az egyetlen a fajtámból, aki ide került, így nem hiszem, hogy Francescán és Idán kívül lenne varázsló, aki egyáltalán gondolna rá, hogy ez ellen védekezzen, és még ők se találtak ki olyan módszert, ami képes lenne erre.
Úgy éreztem, a másik nem feltétlenül fogja érteni, mire gondolok…
- De ha megengeded, egyszerűbb, ha megmutatom.
Azzal megosztottam vele egy mentális képet arról, hogy én hogyan érzékelem a világot. Így a másik elméjében felsejlik egy kép, ahogy ott áll velem szemben, és közben, mintha lenne egy második látása, amit megtölt a színek kavalkádja, ahogy az elemek ereje áramlik az erőhelyből kifelé, ő maga, mint egy apró, fénylő pont van jelen, mögötte pedig a hát, amit körbelengenek az energiák, az elrendezett, egy cél szolgálatába állított energiavonalak, és persze az egész szélén egy ismerős érzés: az energia, ami egy öreg vajáknál levő kőből árad, amit én adtam neki, nmikor nálam vendégeskedett. A két kép nem válik szét, egyszerre van jelen, mintegy fedve egymást. Ez lehet, hogy a másiknak zavaró, én azonban egész életemben így szemléltem a világot, nem tudom, hogy tudnék úgy élni, hogy csak a fizikai valóságot látom.
- Remélem, így már érteni tetszik, mire gondolok.
Szóval a madáretetőt…
- Rendben, távol maradok tőle, és akkor így maradok – indulok el befele a házikóba.
Az első dolog, ami feltűnt, a kellemes illat volt, amit nem tudtam beazonosítani teljesen, nem vagyok ugyanis tisztában a helyi flórával az otthonomat körülvevő tölgyeken és egyéb növények illatán kívül, de nagyon kellemes… A konyha kifejezetten meleg és kellemes belső tere nem volt olyan tágas, mint az én  otthonom, de ahogy korábban is sejtettem abból, hogy mennyire ellenem szegülnek a mágikus energiák, mikor az otthonomon kívül csinálom, és új „oktatóimtól” is megtudtam, hogy a mágusok ebben a világban nem képesek anyagot teremteni és formázni, csak sokkal limitáltabban, mint én.
- Köszönöm, még sose ittam olyat, de megkóstolom. Amúgy nagyon jó illat van, mégis milyen növények ezek? És értem, akkor sok mézet kérek hozzá!
Helyet foglaltam a széken és érdeklődéssel fordultam a térkép felé, ami a környéket ábrázolta. Közben a térképet nézve megpróbáltam megállapítani, hol lehet Gabriel, akinek az odaajándékozott kristályát érzékeltem a tudatom szélén. Ha jól lőttem be a távolságot és az irányt, a legközelebbi városban tartózkodhat ő is. Még jó, hogy nem teleportáltam rögtön tovább hozzá, azt hiszem, elég nagy riadalmat kelthettem volna, ha felbukkanok a város főterén, vagy a fene tudja, hol.
- Köszönöm szépen, ezzel sokat segített!
Közben kinézek egy tisztást a várostól néhány percnyire, ahova anélkül tudok teleportálni, hogy az nagyon feltűnő lenne, utána pedig átveszem tőle a teát, majd sok mézet adok hozzá és belekortyolok.
- Köszönöm, ez meglepően finom! Amúgy, egyedül él itt a semmi közepén?


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Téli rege

Miután sikerült szétválasztanom a kedélyeket sóhajtok egyet. Hogy tudta eltalálni azt az átkozott ideget Ciri, hogy lezsibadt a kezem. A kék cicára nézek, nem szakadt e fel valahol, majd Gabrielnek viszonzom a mosolyt. Bár meghallgattam volna ő hogy teszi rendbe a magam fajta fiatalokat.
-Részemről a szerencse.- felelek bivccentve, egy halovány mosollyal. Amint indulásra int, asztalt bontva lépek mögötte, közben figyelve a kék cicát. Nem hiányzik még egy perpatvar. Így is sikerült magunkra vonnunk olyan tekinteteket amiket nem kellett volna. Viszont félek a két kiviharzóval nem kevés bajunk lesz. Kilépve kicsit megmozgatom tagjaimat, majd egy fütty szólammal Ichaer tudtára adom, hogy maradjon. Nem hagyom hátra csak dolgom van. A ló horkantva adta tudomásomra, elfogadja a döntést. Több időt nem is fecsérel rám. Kicsit a levegőbe szagolok, majd a férfiak után lépek, kicsit lemaradva a kék hajútól.
-Mióta vagy egyedül? - kérdezek rá. Egyáltalán nem a nemi élete érdekel, sokkal inkább, ki volt az a paraszt aki elengedte a kezét. Bár lehet jó vaják, ha képtelen olyan formaiságokra ami egy összerúgott csapathoz kell.
Amint a térhez érünk és megpillantom az átfagyott lábú egyént folyamatosan rajta tartom a szemem. Nem tudom miért, majd rádöbbenek az okára. Az ad, akinek már semmilye sincs. Mikor Gabriel a koldusnak kinéző férfi felé lép szembe lépek vele és láthatatlanul adok neki pár érmét. Ennyivel tudok még hozzá járulni a dologhoz.
-Ne szabadkozzon! - mosolygom rá megértően majd Ichaer felé tekintek. -Egy sálat tudok adni, ha él vele. Esetleg egy tiszta pokróc. - teszek egy ajánlatot az idős férfinek, mivel saját köpenyem nem érné be. Ugyan nem sok amivel tudok szolgálni neki, de mivel már Eskel is panaszkodik az ízületeire, ki tudja őt mennyire viseli meg a tél fagyos agyara.

Jegyzet:Ha nem jó tessék kiabálni
Zene:Zenecím

Téli Rege@

Miután Jaroslav egy hangyányit megenyhült Pirike irányába Gabriel javaslatait hallva, Franz előzékenyen ajánlotta fel szolgálatát az Ősz Vajáknak, hogy megmutassa, merre találja Georgot, a sírásót. A katona, bár ingyen és bérmentve, puszta jóindulatból akart így tenni, a Griff vaják ragaszkodott hozzá, hogy igenis kifizesse a fáradozást, Franz pedig végül nem ellenkezett az ötlet ellen. 
A majdhogynem kocsmai verekedésbe torkolló eseményeket, valamint a két felbujtó távozását követően végül Gabriel és a csicsergő bárdleány is helyet foglalt Ciriék asztalánál a vajáklány meghívására. Azonban a konfliktusoknak koránt sem volt még ezzel vége. Az öreg vaják csak orrnyergét masszírozta, mikor Ciri és Ryiah közt a szóváltás tettlegességig fajult, ám Wilkina közbelépésének hála, nem támadt belőle nagyobb ribillió. A Fehér Farkas Leánya végül távozott az asztaltól, s Janka és Arryn társaságában a törpökhöz ült, Gabriel, Wilkina és Ryiah pedig útnak indulhattak, hogy Franz elvezesse őket Georg műhelyéhez. 
Amint kiléptek a Bohémiás ajtaján, a Vadmacskához hasonlóan Gabriel is hátasához lépett, hogy köpenyét magára öltse, a Vörös Farkas pedig tagjai megmozgatása után mindössze egy füttyentéssel adta Ichaer tudtára, hogy még várakoznia kell rá egy keveset. Ahogy a rőthajú vajáka a levegőbe szimatolt, a kocsma alkohol-, étel- és emberszaga után alighanem jól eshetett neki a téli hideg tiszta illata. Ahogy aztán a három szörnyvadász elintult Franz vezetésével a sírásó műhelye felé, Gabriel nem mulasztotta el ismét megköszönni a férfi segítségét, mire a katona csak nagyvonalúan legyintett. 
- Nem tesz a semmit, Gabriel uram. Lássák, nekem es felemás a csizmám, de legalább kincstári, azért es mondottam, hogy nem szokásom garasoskodni. Meg aztán ténleg könnű elvéteni a járást a Georg felé - magyarázta Franz, ahogy a tér felé vezette a szörnyvadászokat. 
Eközben a Vörös Farkas csendesen érdeklődött a kicsivel előtte haladó Vadmacska sorsa felől. Ryiah szótlanul gyalogolt a másik vajáka mellett, ám még mielőtt némi hallgatást követően válaszolhatott volna, a csapat megtorpant, mikor Gabriel engedelmet kért társaitól, és a szobor előtt álló, tagbaszakadt férfi felé indult, még mielőtt Franz feltartóztathatta volna. 
Wilkina még útját állta, hogy ő is némiképp hozzájáruljon a koldus ügyének megjobbításához, végül pedig Gabriel a férfi vállára terítette köpenyét, aki a váratlan gesztust érezve rémülten ugrott hátrább a szobortól, majdhogynem felkiáltva a meglepetéstől. Jobbra-balra kapkodta fejét, s csak akkor fordult végre az Ősz Griff felé, mikor a vaják megszólalt - ám még ekkor is szinte elnézett mellette. Hogy miért, azt a szörnyvadász azonnal láthatta: a férfi mindkét szemének színét hályog takarta. Reszketegen összehúzta magát a ráterített köpeny alatt, háta úgy görnyedt előre, mintha valami hatalmas terhet raktak volna rá, noha maga a kabát aligha volt ennyire súlyos. Gabriel azonban hirtelen érezhette, hogy a vajákmedálja megrezdült, ahogy a férfi közelébe került. 
- ...Ki vagy...? - rebegte a koldus vacogva, miután felocsúdott döbbenetéből, választ azonban nem kaphatott: ő nem látta, hogy a vaják már rég visszament társaihoz. - Hol vagy?! - kiáltott fel a férfi rémülten, s botladozva indult el arra, amerről az ismeretlen jótevő hangját utoljára hallotta. - Ki küldött?! Gyere vissza!! Azonnal gyere vissza! Ne hagyj itt!! Ne hagyj itt te is!! Ő küldött?! Csak ő küldhetett, könyörgöm, gyere vissza, válaszolj!! - üvöltötte tovább rekedtesen, hangjától visszhangzott a tér, miközben bal kezével maga előtt tapogatózva botladozott előre sietve. Elfagyott lábai azonban nem bírták már ilyen gyorsan előre vinni, s az egyik lépést követően megbotlott, majd térdre rogyott. 
Franz arcán a jelenetet látva keserű fintor futott át, majd a társaság felé fordulva így szólt halkan: 
- Menjünk, kérem, mán mi sem tudunk vele mit tenni… - kezdte volna magyarázatát, ám ekkor a koldus felüvöltött, és keserves zokogásban tört ki, görcsösen markolva a köpeny széleit vállánál. A téren eddig elhaladó járókelők most sietős tempóban igyekezték elhagyni a helyszínt, míg a koldus sírva-ríva motyogott tovább szinte teljesen összefüggéstelenül: 
- Minne, me Minne, elaine minne, ne… ne adj kegyelmet, ne… tolvaj vagyok, gyilkos vagyok, öltem, embert öltem, ne adj nekem kegyelmet… nem érdemlem… Minne… elaine minne… - bőgte, tekintetét az égre emelve. Arcán a könnyek vékony csíkokban végigcsordulva mosták le a mocskot, mielőtt szakállában elvesztek volna. 
- ...Meg van tébolyodva - sóhajtotta Franz lemondón. - De mán majd’ tíz esztendeje, méóta… - fogott volna bele a magyarázatba aztán, de végül elhallgatott, s csak fejét ingatta. - Jerjenek, menjünk! ...Enkább nem es szól hozzá senki se mán, különben ki tudja, mit tesz…? Vót mán, hogy rátámadott valakire, aki elhessegette a verebeket arról az átkozott szoborról... - mormogta a katona, s közben igyekezte indulásra bírni a szörnyvadászokat. - Én asszondom, bár ne is vón az a szobor! Jerjenek, majd összeszedi magát szerencsétlen, nem bántsa senki se. Bántsa az magát eleget… - mondta, ahogy átvágtak a téren sietős léptekkel, folytatva útjukat Georg műhelye felé, ahol az egyetlen megmaradt holttestet remélték megvizsgálni. 

Eközben az erdőben Holle anyó, miután Liliath megmutatta neki, ő hogyan is látja a világot, egyfelől némiképp megnyugodva, másfelől még kíváncsibban invitálta be vendégét kunyhójába, ahol hamar neki is látott, hogy vizet forraljon teához. A lány érdeklődését hallva elmosolyodva felelt: 
- Fenyő és csipkebogyó… Örülök, ha kellemesnek találod. Számomra ez az illat jelenti az otthont… - mondta szinte elrévedve, aztán elővarázsolta Liliath számára a térképet is. Míg a lány azt tanulmányozta, Holle kisasszony előkészített mindent, ami a tea lefőzéséhez szükséges volt. Közben Liliath láthatta a papiroson, hogy a legközelebbi város, mely a térképen a Weissenburg nevet viselte, déli irányban fekszik Holle kisasszony kunyhójától, cirka másfél napnyi lóútra - illetve, alig másfél másodpercnyi teleportálásra. Gabriel medáljának erejét pontosan ebből a helységből érezte áradni. 
- Nos, eldöntötted, melyik város felé indulsz tovább? - kérdezte aztán Holle kisasszony, miközben a forrásban levő vizet egy agyagkannácskába öntötte, melybe már korábban beletett egy marék szárított tengertüskebogyót egy kis vászonzsákocskában. - Valóban Fehérvár van a legközelebb… - jegyezte meg aztán, kissé komoran. - De kérlek, amennyiben oda mész, légy nagyon óvatos. Gyűlölik ott a varázshasználókat, jobban, mint bármilyen más lényt a világon… Nálunk jobban talán csak a másfajúakat vetik meg… - sóhajtotta szomorúan. - Lehet, jobb volna, ha inkább el is kerülnéd, amilyen messzire csak tudod… - töprengett el, miközben töltött a kész teából két bögrefélébe, s az egyiket a lány felé nyújtotta, majd a korábban előkészített csupor mézet letette elé az asztalra. Komor tekintetére aztán ismét halvány mosoly telepedett, ahogy Liliath a teát dicsérte. 
- Örülök, hogy ízlik… - kuncogott. - Igen, egyedül - mondta, majd halkan hümmögött. - Illetve… Nos, nem tudom, mennyire nevezhetjük vendégeknek őket, de… Lakják ezt az erdőt rajtam kívül más értelmes lények is, akik nem feltétlenül akarnak bajt okozni… Sőt, néha kifejezetten aranyosak is… - mondta kedvesen, már-már anyai szeretettel hangjában. - Számukra mindig van hely a kunyhómban… Ahogyan neked is, ha úgy döntenél, hogy esetleg visszatérsz még hozzám - mosolyogta, majd mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, tette hozzá: 
- Ó, illetve… Ha minden áron Fehérvárra akarsz menni… Kérlek, senkinek egy szóval se említsd, hogy találkoztál velem. Gondolattal se! Félek, hogy ha tudomást szereznének rólam… - mondta, majd nagyot sóhajtott. - ...Jobb a békesség. Én sem háborgatom őket - és addig jó, amíg ők sem engem… - jelentette ki, ahogy teáját fürkészte, hangjába azonban valami különös keserűség vegyült, mely úgy oldódott ki tónusából, mint ahogy a tengertüskebogyó kesernyés íze marad minden korty után az ember nyelvén, bármennyi mézet is tegyen a teába. 

Mindeközben Stuhlweissenburg főterén a Bohémiás fogadóban a törpök asztalánál egészen kellemes lett a hangulat, kiváltképp, mikor a dalnok rákérdezett a sörre. 
- Van hát, kislány, de csak azért, mert Mahakamból hozatja Jarri! - nevetett fel Dvallin, ahogy viszonozta Janka vigyorát, majd a bemutatkozást követően még szélesebben mosolygott Ciri kérdését hallva. 
- Na már most melyikre gondolsz? Mert ha arra, amelyikben a szentséges Freya istennőnek úgy megtetszett egy nyakék, amit negyedmagammal készítettem, hogy kegyeskedett mindőnkkel egyet-egyet hálni érte, úgy akkor--- 
- Szerintem enkább arra gondolt, amelyékben kék lett a szakállad - szólt közbe Eitri pimasz vigyorral arcán, mire Dvallin felhorkant, a többiek pedig jóízűen felnevettek. 
- Az ám, méghozzá búzakék! - kontrázott rá Brokkar. 
- Az anyátok keservit! Az én rőt szakállam sose volt és sose lesz búzakék! - hördülte Dvallin, végig is simítva dús arcszőrzetén. - Összekevertek azzal a szerencsétlennel, akiről Arthy mesélt! Na! Hogy is volt azzal a matrózzal Novigradban? - vigyorgott a félszerzetre a rangidős törp, aki felkuncogott, majd nagyot kortyolt a söréből.
- Nem matróz, kapitány volt az, én meg még Novigradban voltam inas a kelmefestő céhnél. Korán reggel, még talán nem is pirkadt, de már az előtte való nap az udvaron elkészített kék festékes hordót nyitottam ki, hogy megtöltsem a festőkádat. Egy percre mentem csak be a házba, erre hát hogy, hogy nem, pont akkor valahogy beténfergett ez a részeg hajósember az udvarra, aztán arra jöttem vissza, hogy szerencsétlennek csak a két lába kalimpál kifelé a hordóból! Hát nyilván rögtön nekiálltam kirángatni onnét, mielőtt még megfulladt volna, de jó sokáig elbajlódtam vele, igen széles volt ugyanis derékban ez a jóember… Mire kiszedtem, már tiszta kék lett mindene - nevetett fel Arthy. - Lecsutakoltuk, amennyire lehetett a fejét, kopasz volt ugyan, ellenben igen tiszteletreméltó szakállat növesztett, ami természetesen teljesen kék lett… Ami még hagyján - de vagy két hónappal később, amikor a kikötőbe mentem, hogy átvegyek egy bíbortetűszállítmányt a Biberveldtéktől, hát úgy virított a képembe a kapitány búzakék szakálla, mint valami elcseszett cégér!
Erre már az egész társaság felkacagott, majd miután Arthy újabbat kortyolt a mézsörből, Jankára vigyorgott. 
- Na, te dalnok, ebből költsél majd mesét! Úgy csűrheted-csavarhatod, ahogy óhajtod, de hadd ismerje meg a világ Piszkos Fred, a kapitány búzakék szakállának történetét! 
- Te, lehet, ez történt azzal a kékhajúval is… Arthy, nem hagytál kinn a műhelyed előtt egy hordóravaló búzakék festéket? - röhintett Brokkar. 
- Hogy is ne, hogy még azért is megszóljanak? - cehhent a félszerzet, s hamarosan más irányba terelődött a beszélgetés is, és Beus is kihozta a három korsó mézsört a három lánynak, majd miután elébük tette, megpendítette kishúgának történetét a különös gyerekekkel, akiket senki más nem látott rajta kívül. Janka kérdésére pedig igazán elgondolkodott, de még a többiek is a lányra pillantottak, mikor felmerült, hogy a cipőtolvajok akár még ezek a furcsa, vásott kölykök is lehettek.
- Nem sokat mesélt róluk a húgocskám, szegény Marilka nagyon félt, hogy anyánk meghallja és megint elveri… De olyasmit mondott, hogy sötét a bőrük, és hatalmas, kíváncsi szemük van… Meg temérdek mondókát és versikét ismernek, sőt, szerintem Marilka tőlük tanult meg káromkodni is, hiába próbálja a szomszéd fiúkra kenni… - sóhajtotta Beus. - Már hogyha… tényleg nem csak ilyen… képzelt barátok ezek… De ha akarsz vele beszélni, az lehet, jót tenne neki kicsit… - nézett Cirire bizonytalanul, a lány kérdésére azonban egyből elsápadt. 
- Ó, nem szoktam én az erdőbe menni, Melitele mentsen attól! Sokan lelték ott a halálukat, legyen nekik könnyű a föld! Na de nem ám valami rémség végzett velük, hanem a Scoia’tael! - borzongott meg, majd elnézést kérőn nézett az asztalnál ülő tündére. - Bocsánatot kérek, kisasszony, és ne tessen magára venni, de néhány fajtársa tényleg tucatszámra ölte az erdőkben az embereket... Asszonyt is és gyereket is, és jóságos istenek, a háború előtt, de még most is, rettegett mindenki, hogy ha nem a Feketék, akkor a Mókusok fognak végezni velünk! ...Még szerencse, hogy nem minden másfajú akar ártatlanokon bosszút állni… - ingatta fejét Beust, a törpök és a félszerzet pedig komoran sóhajtottak. 
- Még szerencse… - morogta Dvallin, nagyot kortyolva a söréből a többiekkel együtt. - Azt viszont bizton mondom neked, Ciri, az az erdő el van átkozva. Ha korábban nem is volt, azóta biztosan el van, hogy az a szépasszony keservében felakasztotta magát a fenyvesben… - sóhajtott egy nagyot a törp, mire Beus szinte felsikkantott.
- Szentséges Melitele, azt a boszorkányt ne is emlegesse kend!! - sipította fojtott hangon, majd elviharzott az asztaltól, Dvallin pedig csak legyintett. 
- Ténleg, Dvallin, a hóttakról vagy jót, vagy semmit! - fintorgott Eitri. 
- Főképpen, ha boszorkánok vótak éltükben! - tette hozzá Brokkar. 
- Pfft, babonás banda! - mordult fel Arthy, majd nagyot kortyolt a söréből, azzal Cirihez fordult. - Nem szoktam járkálni az erdőben én se különösebben, de esetleg valamelyik favágónál vagy vadásznál megérdeklődhetnétek, ha már nekik az a szakmájuk, hogy a fenyvest járják… - vetette fel a kelmefestő. - Na meg aztán, ha tényleg átkozott lenne az az erdő, nem hiszem, hogy bármelyikük visszatérne onnan a napi rutinja után, és persze egyetlen kereskedő sem jutna el ide… De kiváltképp nem ez a jó mahakami nedű, mert én mondom, ezért a mézsörért még én is visszajönnék a halálból! - nevetett fel a félszerzet, s a többiekből is kiváltott egy-két egyetértő nevetést, ahogy mind a korsó aljára néztek ezután. 
Ciri búcsúzására és jó tanácsára pedig mind a négy férfi viszonozta a vajáklány kaján vigyorát. 
- Csak a fejüket, kisanyám, hogy meg ne sántuljanak! - nevetett Dvallin. 
- Ha meg elkerülnének téged, hát meglássuk, meddég bírják a kutyák kinn a hidegben! - nevetett Brokkar, Eitri pedig hozzáfűzte: 
- Mi aztán el vagyunk itt a kocsma melegében hajnalig es akár, igaz-e?
- El, el. Neked meg sok szerencsét, Ciri - mosolygott Arthy, majd a dalnokra és a tündére pillantott. - Ti is mentek? 
- Jankus, maradj itten, jól esne valami vidám nóta a sör mellé! Hozd a lantod! - vetette fel Dvallin kedélyesen, Eitri pedig így szólt Arrynhoz: 
- No és te? Olyan hallgatag vagy! Csak nem te es a cipőtolvajra pályázol? 
Amennyiben a dalnok és a tündehölgy úgy döntenek, hogy maradnak, Arthyék bizonyára elszórakoztatják őket, ha pedig ők is Cirivel tartanak, hát búcsút vesznek tőlük is. 

A másik asztalnál eközben a Zerrikán Mantikór és Boris meglehetősen belemerültek a kártyapartiba, a férfi szemei pedig igencsak elkerekedtek, mikor Keltull egy parányi, hasított bőr csomagocskát tett ki az asztalra, majd nyitott szét, s néhány szem igazgyöngy csillant meg a kocsma koszos fényében. Boris elismerően füttyentett.
- Azanyádúristenit! Hinnye, hát össze kell szednem magam, ha ilyen tét ellen játszom! - nevetett fel a kártyás, kék szemei azonban ravasz csillogással méricskélték a vajáknőt. Kotorászot egy kicsit a zsebeiben, végül egy bőrerszényt dobott az asztalra hanyag mozdulattal, a zsákocska pedig enyhén szétnyílva fedte fel tartalmát: dugig volt aranytallérokkal. Ám ha kicsit közelebbről megnézte a csillogó érméket az ember, észrevehette, hogy azok fejein más-más uralkodók profiljai tűntek fel, s egyaránt lehetett találni közöttük cidarisi tallért, temeriai orent, redán koronát és kaedweni dukátot, de ha nagyon szemfüles volt a szemlélődő, még nilfgaardi florent is felfedezhetett a szütyőben. 
- Na, ehhez mit szólsz? Szép kis summa, mi? Na, nem akkora, mint amennyit a csinos kis gyöngyöcskéid érnek, de hát ez minden vagyonom - nevetett csak, mint akinek a pénz nem jelentett semmit. - Bár az azért érdekelne, honnét került hozzád ilyen holmi; úgy tudtam, a ti mesterségeteket nem igazán szokta megfizetni a pórnép… - kíváncsiskodott, miközben belekezdtek a játszmába, s ahogy pörögtek a lapok, úgy pörgött Boris nyelve is, miközben próbálta valamelyest szóra bírni a szófukar szörnyvadászt, akinek türelméhez nem volt szokva, s már majdnem arra gondolt, hogy a vajáknő verbális páncélja kifogott rajta. Ez a gondolat persze csak tovább szította benne a vágyat, hogy megtalálja a módját, miként tudná felpattintani a nő szorosan összezárt, mentális kagylóhéj-páncélját, hogy aztán kicirógassa belőle az igazgyöngyöt. Ez az alak olyasfajta volt, aki csak azoknak a dolgoknak ismerte el az értékét, amit el tudott nyerni - amit tálcán kínáltak számára, az sosem izgatta. 
Ahhoz nem volt azonban hozzászokva, hogy ilyen könnyen megverjék az első körben. Ez volt a terve, de nem számított arra, hogy Keltullnál ennyire ütős kártyák lesznek - noha nem kerülte el a figyelmét korábban, hogy a hamuszürke hajú vajáklány adta oda neki ezt a paklit. 
- Mi az, hogy! Csak nem gondoltad, hogy ennyivel hagylak elmenni? - nevette, miközben rendezte a kártyáit, s mintegy mellékesen a két erszényre bökött fejével. - Tartom a tétet. 
Újabb játszma vette kezdetét, Boris ezúttal viszont nem adta könnyen a győzelmet. Erős lapokat vetett be, és aljas csapdákat állított, a Mantikórnak pedig még Ciri paklijával a kezében is oda kellett figyelnie, hogy ne veszítse el a küzdelmet. Valahol a meccs kezdete után kicsivel sóhajthatott fel Dvallin Ciriék asztalánál az öngyilkos varázslónőt említve, s Boris fél szemmel a halkan sápítozó felszolgálólányra pillantott, ahogy a törp lelkére köti, hogy ne emlegesse azt a boszorkányt. A férfi figyelme azonban rögtön újra Keltullra irányult, mikor a vajáknő az utazásairól kérdezte, mire széles mosoly terült szét arcán, ahogy kényelmesen hátradől a székben, s úgy játszott tovább. 
- Inkább úgy kellene kérdezned, hogy mik azok a vidékek, amiket nem! - vigyorogta. - Sokkal rövidebb lenne az a felsorolás… De akár azt is mondhatnám, hogy az egész világot érdemes volna bejárni! Annyi táj, annyi nép, annyi történet, és annyi kincs, hogy az ember csak ámul és bámul, és azt se tudja, hova nézzen! Jártam már a Virágok Völgyében, még akkor, amikor nem a tündék birodalma volt, mint a háború óta, és jártam Toussaint hegyei és völgyei között… De jártam Cintrában is, még amikor a Nőstényoroszlán Calanthe uralkodott, sőt, hajóval bejártam Skellige mind a hat szigetét! - mesélte mosolyogva, ám ekkor Cirilla a Mantikórhoz lépett, s néhány szót váltott vele, Boris pedig leplezett kíváncsisággal fürkészte a vajáklányt. 
- Hohó, csak nem hagysz itt a játék kellős közepén?! - kiáltott fel Keltullra nézve, miután a Fehér Farkas Leánya ellépett az asztaltól és a söntéshez sétált fizetni, majd az ajtó felé indult. - Ha ti mentek, én is jövök! - jelentette ki Boris, készen arra, hogy a vajákokkal tartson. 
Eközben kint már lassan sötétedett, a téren pedig egy teremtett lélek sem volt. A vásári kofák mind összepakoltak már, a járókelők is inkább otthonukba húzódtak mostanra, de még a két kötekedőnek sem volt semmi nyoma semerre se. Cirilla csak a tér közepén álló szobron láthatott némi változást: a márványszobor fejére illesztett koszorút, az egyik tenyerében levő morzsákból csipegető verebeket, illetve a nőalak vállára terített utazóköpenyt, ami különösen ismerős lehetett számára, hisz nem olyan régen látta az Ősz Griff vajákon, mikor ő épp ez előtt a szobor előtt állt, s a férfi lova hátán elhaladt mellette. 
Különös csend uralkodott mindenen, és semmi sem mozdult, mintha megállt volna az idő - egyedül egy hűvös szellő lebbentette meg a szobor vállán nyugvó köpeny szélét.


Jegyzet:És most már időben vagyunk. =) Egy kis infó még: az "me elaine minne" olyasmit jelent tündenyelven, hogy "szép szerelmem", "drága szerelmem".
Nos tehát, a jelenlegi körre egy kicsit több időt adok, 02.07. 23:59-ig tart, mesélői reagra pedig 02.08-án számthattok. Kérdés-kérés esetén forudljatok hozzám bátran PM-ben vagy chaten! Jó játékot!
Zene: A Rumour in Stuhlweissenburg

Télirege

A vadmacska sajnos nem kerülhette el, hogy egy kicsit is megsérüljön. Hiába igyekezet a vörös farkasként elhíresült Wilkina megakadályozni Ciri ütését és hiába Ryiah gyors reflexei, még így is eltalálja az a bizonyos ütés. Ryiah az orrát tapogatja meg, fapofával. Nem igazán érezte meg az erejét az ütésnek. Hozzászokott már. Kiképzőjével, sok kézitusában volt része és azok ritka kegyetlenek voltak. Sokszor szerzett zúzódásokat és egyéb sérüléseket, de a kiképzés része volt annak, hogy Ryiah állni bírja a sarat. Sajnos viszont ez nem jelenti, hogy az ifjú Vaják, nem akarná most azonnal viszonozni a Ciritől kapott ütést. Már nyúlna is ezüst tőrjéhez, hogy nyomban oda is dobhassa Ciri arca mellé, hogy felsértse, mikor Gabriel a griff iskola egyik bölcs vajákja félbe nem szakítja az ajánlatával. Ryiah bal keze még mindig az egyik ezüst tör markolatát markolja, de végül aztán elengedi és végül Gabrielékkel fog tartani. Előtte azonban hű lovát kiszolgálja nehogy a végén megéhezzen neki, míg távol lesz jó ideig, csak aztán indul a többiekkel. A hullaház felé igyekezve, Ryiah néma csendben, határozott léptekkel néz körbe. Leginkább olyan dolgokat keres macskaszerű szemeivel, amik segíthetnék nyomozásukat, esetleg olyan érdekességet lelhet meg ami talán köze lehet az ügyhöz. Elvégre a vad, amit keress akár a városban lehet, háztetőkön várhat, esetleg pont az egyik épületben figyelheti őket. Bármi megeshet. A csendet számára Wilkina szakítja meg, mikor kérdést intéz felé. Ryiah nem igazán szeretne erre válaszolni. Úgy gondolja ehhez senkinek nincs semmi köze. Elég nagy oka van annak, hogy miért dolgozik csak is kizárólag egyedül sok esetben. Az élet van, hogy kemény leckék elé állítják az embert. Akár egy vajákot is. Hiába képesek a szörnyeket megölni, elpusztítani, elfogni. Hiába a különleges adottságuk, ők is halandók és tudnak vérezni. Megtudnak halni még ha nehezebben is az átlagemberektől, de ők is halálra vannak ítélve, ha a sors úgy akarja. Ryiah közvetlen közelről tapasztalta már meg, hogy a sors miféle kegyetlen játékot képes űzni. Macskaláncát megfogja, figyeli meg az apró és kidolgozott munkát ahogyan a macskafejet elkészítették. Eszébe jut az a bizonyos lecke. Wilkinának nem válaszol. Hirtelen Gabriel irányába fordul mikor bocsánatért esedezik amiért, hirtelen meg kell várniuk. Wilkinára tekint amint a vörös farkas egy sálat szeretne felajánlani a Griff iskola vajákának, hogy segíteni tudjanak a furcsa emberen, aki a szobornál éppen imádkozik. Ryiah nem válaszol semmit. Csak is kizárólag figyel. Még az imádkozó férfit is alaposan végig méri. Leginkább furcsa jeleket igyekszik keresni, amiből leszűrhet valami információt, ami talán fontos lehet a csapatnak, de legfőképp számára. A jelenetet látván, csak fapofával figyel. Midőn a griff vaják igyekszik vissza hozzájuk, Ryiah talán elsőként veszi észre a férfi furcsa reakcióját. Öklei összeszorulnak. Nem érti, hogy miért, de nagyon is úgy érzi neki kell most valamit tennie. Franz reakciója egyáltalán nem tetszik neki. Ez ki is nyilvánul Ryiah tekintetéből, miközben Franzra néz. Megmakacsolja magát. Határozott léptekkel indul a jajveszékelő után, aki már tünde nyelven is kezdett valamit motyogni. Közben medálja rezdülni kezd amint a férfihoz ér. Viszont egy nagyon meglepő dolgot tesz a kékhajú vaják, amit talán sokan nem néznének ki belőle. A férfihoz leguggol majd bal kezével, megragadja a férfi bal kezét és a vállához teszi és segíti felállítani majd igyekszik a szobor felé vinni, ahol talán ülőhelyet is lelhet remélhetőleg, esetleg egy emelkedőt, ahol leteheti. Ha nem sikerül, attól még oda kíséri majd egy kis zsákot nyom a kezébe. Ha alaposan megtapogatja, talán meglepődik. Pénz van benne.
- Ez itt minden pénzem. Vegyen magának ételt, italt és szállást, ha esetleg nincs hol laknia. Vigyázzon magára. Amint végeztem a vadászattal, meglátogatom.
Ryiah ígéretet tesz a férfinak, akit őrültnek hisznek. A vadmacska általában ilyeneket nem szokott tenni, de vannak olyan esetek, ahol az igazság érzete megszólal és cselekvéshez készteti. Eme ígéretet komolyan befogja tartani. Az öreg vállát megveregeti egy picit majd azzal hátat is fordít, de még mielőtt elmenne hozzá tesz valamit.
- Ha lehet, szedje össze magát. Épségben akarom viszont látni megértette?
Ha kap választ, ha nem, visszasétál a többiekhez, ha esetleg megvárták. Ha igen akkor Franz felé gyilkosan tekint és hozzá intézi szavait.
- Ha még egyszer efféléket mer mondani arról az emberről, garantálom, hogy maga sem fog jobban kinézni világos?
Érezhető Ryiah hangjából, hogy abszolút nem tetszett neki Franz megnyilvánulása. Annyira, hogy akár be is mosna neki, ha nem lenne itt Wilkina és Gabriel. Mi sem bizonyítja a tény, hogy öklei nagyon összevannak szorítva.

Téli Rege@

- Egyedül él a városban Franz uram, vagy van családja? S esetleg nem történt máskor is a mostanihoz hasonló eset? Gondolok itt a cipőtolvajláshoz hasonló fura esetre. Már ha nem vagyok túl indiszkrét a kérdéseimmel. Csak szóljon nyugodtan, és abba hagyom.- nem akar túlságosan is erőszakos lenni a kérdéseivel, de azt is megtanulta, hogy jobban telik úgy az idő, ha beszélgetnek közben.
Menet közben belebotlottak egy koldusba és Gabriel úgy döntött, hogy támogatja egy kevéssel. Vajákok voltak, jobban bírták a hideget, mint mások, nem fog akkora gondot okozni, hogy megszabadul a köpenyétől. S úgy fest, hogy nincs ezzel egyedül, a Wilkina nevű hölgy is segíteni szeretne, amit Gabriel egy hálás mosollyal hálált meg.
- Engedje meg, hogy ezek után vegyen kegyednek egy sállat, ez a legkevesebb, amit viszonzásként megtehetek.- mondta egy barátságos mosollyal az ajkán.
Nem igazán erre a reakcióra számított, igazából semmilyenre, de ilyenre pedig végkép nem. Meglepetten nézett vissza a koldusra, aki botladozva indult Gabriel után, de sajnos nem bírta, és elesett, már majdnem visszaindult a vén vaják, de a kékhajú megelőzte, és megpróbálja felállítani a síró férfit. Elég keserű a jelenet, ahogy egy öregember könnyeket ejt és a szavai se sok jót sejtettnek. Egyre furcsább dolgok történnek ebben a városban.
- Mióta? Mi történt vele tíz esztendővel ezelőtt?- érdeklődve pillantott Franzra, és jelenleg Gabriel is hajlott arra, hogy induljanak tovább, egyszerre csak egy dolgot tudjanak le, utána ráérnek foglalkozni a vénemberrel is, legalábbis Gabriel szeretne még erre visszatérni.
- Ez nem annyira meglepő egy fanatikus hívőnél, de abból a férfiból nem nézném ki, hogy ennyire mély lenne a hite.- szeretne még pár szót váltani, de sajnos megint az orrnyergét kell dörzsölnie. Eddig türelmes volt, de fogytán volt és már el is fogyott, hangosan felsóhajtott, és lassan rázta a fejét.
- Ifjú Ryiah, ha nem szeretné, hogy a térdemre fektessem, és elfenekeljem, akkor legyen olyan kedves, és most hagyja abba a fenyegetést. A legtöbb megmozdulásával mindenki tudtára adja, hogy igen csak tapasztalatlan a vajáklét mibenlétével kapcsolatban. Elhiszem, hogy a harciképességei megvannak a szakmánkhoz, fűti a tettvágy, de ez nem minden. Az efféle megnyilvánulásaival saját maga alatt vágja a fát. Nem árt, ha egy vaják ki tud jönni másokkal, ezzel is könnyítve a saját dolgát. S nem fenyegetjük meg azokat, akik a segítségünkre vannak. Franz uram felajánlotta, hogy elvezett minket a még el nem földelt testhez, hogy meg tudjuk vizsgálni, és ezzel is előrébb jussunk az ügyünkkel, és nem szeretném, hogy magácskának köszönhetően meggondolja magát. A fiatal macska figyelje a vén griffet, és talán ragad is rá valami.- nem szeretett volna kioktatónak hangzani, de lehet úgy sikerült.- Franz uram, ha el tud tekinteni ettől a kis botlástól, folytathatjuk az utunkat.
.


Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

Téli rege

Az idős griff társalgás kezdeményezése után teszem fel kérdésem a kék macskának. Mivel nem méltat válaszra csak megforgatom szemeimet. Gondolhattam volna, hogy nem fog válaszolni, viszont így segíteni sem tudok. De egyáltalán miért akarok? Fogalmam sincs. Csak ezt tartom helyesnek. Vagy talán szakmám akarom védeni, hogy ne ő keltsen rossz hírt?
Mikor Gabriel úgy dönt adakozik, láthatatlanul járulok hozzá, aminek hálája az idős vaják mosolya. Ezt viszonzom egy kedvessel majd Ryah mellett állva várom, hogy visszatérjen. Mikor visszatér felteszem ajánlatom, majd megindulok nyújtott lépteimmel Ichaer-hez. A férfi szavait így is kivettem, anélkül, hogy figyeltem volna rá.
-Me elaine minne- ismétlem orrom alatt. Mikor viszont véletlen felé tekintek és látom Ryiah dinamikus lépteit megfeszülnek izmaim és az orrom előtt kavargó párafelhők egyre gyakoribbak. Mikor viszont nem emel kezet a koldusra megnyugszom. Még az hiányozna. Sietve lépek Ichaer nyergéhez, ki egy prüszköléssel nyugtázza nem kíván felrúgni előkeresem a meleg sálat. Amint megtalálom sietek vissza a hármashoz, viszont Ryiah ökölbe szorúlt keze nem sejtet túl jót. Mi több nekem is akkora kell odaérnem mikor az idős Griff felborzólja tollait. Egy sóhajt követően nyújtom át Gabrielnek a sálat.
-Hagyja csak és használja. Még ifijú szívemben a lángsugarú nyár. - felelem egy kedves mosollyal kicsit elterlve a témát Ryiah-ról. Legalábbis ez a tervem. S emellett nem is füllentek. Mert valóban úgy érzem a tél ellenére kevésbé fázom, bár köpenyemtől nem vállnék meg! Björn meg nagy valószínűséggel fel sem veszi, hogy itt tél van. Maci... Majd az idegenvezetőnkre tekintek borostyános íriszeimmel egyfajta választ várva. Viszont kezdem úgy érezni, hogy vesztes csatát, mi több egy katonát megszégyenítő módon vívok harcot a szélmalommal, hogy a villámhárítós cicát ne dobják ki a grabancánál fogva.
Bár kezdem úgy érezni, hogy az idős kor bölcsessége és a fiatalság hevessége talán sosem fog megférni egymás mellett így eltakarom szemeimet, megdörzsölve orrnyergem, homlokom.

Jegyzet:Ha nem jó tessék kiabálni
Zene:Zenecím

/Téli Rege @

Amikor belenéztem a térképbe, és láttam, hogy Gabriel a legközelebbi városban van, áldottam az eszem, hogy nem teleportáltam egyből tovább oda. Valószínűleg elég nagy felzúdulást keltett volna, ha a piactéren, ne adj isten a fogadóban hirtelen fölbukkanok.
- Értem, nagyon kellemes illat. Mégis mióta laksz itt?
Hmm, hogy merre megyek tovább… Ez eddig sem volt kérdéses, hogy Weissenburgban ott van Gabriel, és nála jobban senki, még talán Francesca sincs tisztában azzal, hogy mi vagyok, és mire vagyok képes. Talán Rennek volt még szerencséje – vagy épp szerencsétlensége – hogy járt nálam.
- Igen, Weissenburg felé veszem az utam. Onnan érzem egy ismerősömnek adott egyik ajándékomat, aki biztosan segít.
Igazándiból vissza is mehetnék Francescához, de nem érzem magam felkészültnek arra a fejmosásra, amit tőle és Acatiae kisasszonytól kapni fogok.
- Hogy mi? De mégis miért gyűlölik ennyire a mágiahasználókat?
A másfajúakon már meg sem lepődök, ez a világ teljesen meg van kergülve. Azt még nagyjából értem, hogy a tündékkel miért ellenségesebbek, ha jól olvastam a könyvekben Francescánál, az utolsó háborúban, ami nem rég dúlt, a tündék a helyi emberek ellen harcoltak, vagy valami hasonló, és legyünk őszintén, a legtöbb tünde, akivel találkoztam, kifejezetten mogorva és ellenséges volt velem. Na jó, nem mondom, hogy nem voltak kivételek, de ugyanazon könyvek szerint a Törpök Királysága meg az itteniek oldalán harcolt, szóval hogy a törpökkel mi baja az embereknek, azt pláne nem értem. Főleg, hogy a törpök nagyon kedves és elfogadó népségnek tűnnek számomra, de amennyire én tudom, a varázslókat is inkább félig, mint megvetik, és van köztük olyan, aki komoly politikai hatalommal is bír.
- Értem… Rendben, ígérem, megpróbálok óvatos lenni – mondom halkan, tovább kortyolva a meleg teát. – Mégis miféle lények? – A szememben kíváncsiság fénye csillan. Még sose hallottam más, értelmes lényről, magamat leszámítva.
Az an – És értem, ez nagyon kedves tőled, és ígérem, ha úgy adódik, élni fogok a vendégszereteteddel. Cserébe hadd hívjalak meg magamhoz egyszer! Azt még nem tudom, hogy az épp hol lesz, mert lehet, házastul elköltözöm a közeljövőben, de még nem döntöttem el.Az anyóka kérése, hogy ne említsem, hogy itt él, nem ért különösebben váratlanul. Én se örülnék neki, ha valaki szétkiabálná Novigradban, hogy pontosan hol lakom. Így is elég gondom van a közeli falu lakóival, akik már kikiáltottak sok mindennek.
- Természetesen nem mondom el, nyugodj meg, kérlek. Tudom, milyen az, amikor nem vágysz a sok figyelemre, és inkább szeretnéd az otthonodat a világtól elrejteni. Tudod, én is egy erdőben élek, és próbálom nem magamra vonni a figyelmet, ami nem mindig sikerül a legjobban. - Nincs felőle kétségem, hogy a Ren mágusának keresése közbeni ügyetlenkedésemet pont olyan jól érezte ő is, mint Francesca, vagy Ida. – És ezt teljesen megértem, magam is hasonló elvet vallok a saját városommal és falvaimmal szemben – mosolyodom el, azonban a hangjában érezhető keserűséget nem tudom nem észrevenni. – Valami történt közted és a város között? Persze, csak ha nem veszed tolakodásnak… - Tekintetbe véve, hogy én milyen bajba keveredtem egy ördögfajzat miatt, nem lepne meg, ha valami hasonló lenne a dolog mögött. – Ellenben, ha nem szeretnél róla mesélni, akkor lassan indulnék tovább. A világ nagy, és még olyan keveset láttam belőle!
És amúgy is el akarom újságolni Gabrielnek, hogy találtam három – többé-kevésbé – megbízhatónak tűnő varázslónőt, akik, legalább is szerintem, nem akarnak sem bántani, sem kihasználni. Persze, ha elmondja, mi történt, meghallgatom, ellenkező esetben azonban teám végeztével felkecmergek a székből.
- Nagyon szépen köszönöm a teát és az útbaigazítást! Most viszont ideje tovább indulnom. Nyugodjon meg, senki nem tudja követni, ha teleportálok.
Azzal megpróbálkoztam egy pukedlizével, vagy mivel, amit Acatiae mutatott, de persze nagyon ügyetlen vagyok benne, majdnem orra bukok. Majd ezután egy gondolattal becélzom a mezőt, amit kinéztem magamnak, és teleportálok. A mezőről alig két percre van az út, amin újabb tizenöt perc sétával érem el a városkaput. Nyugodt tempóban sétálva érek oda… Remek. Őrök. Azt hiszem, lehet, jobb lett volna, ha beteleportálok a falon belülre.


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Ti & Janka

Természetesen simán előfordulhat, hogy porszem kerül a gépezetbe és nem pont az én ötletem a legjobb, ugyanakkor, hogy őszinte legyek, ne is várjanak többet tőlem, hiszen én csak egy ártatlan bárd vagyok, aki az utat koptatja és örül, hogy melegben van például, nem pedig fagyoskodik kint, emiatt bármikor leáll bárkivel beszélni, lantot pengetve ódákat zengeni valótlan, ám izgalmas hőstetteiről, szórakoztatni őt – ruhában –  vagy épp csak ellenni és örülni, ha kap ingyen piát, kaját.
 - Öröm hallani, hogy vannak még fogadósok, akik nem spórolna legalább az italon. Nem eggyel találkoztam, ki hagyján, hogy a fellépést fizetni sehogy nem voltak hajlandóak, de még poshadt bort is képesek voltak vizezni –  külön kínzóamra van számukra a túlvilágon fenntartva, most hogy belegondolok. Borzalmas, hogy néha tényleg belefutok  ezekbe.
Freya hogy mi? Ebbe bele se gondolok, el se képzelem, még túl fiatal vagyok, hogy ilyeneket énekeljek meg. Nem is találnék rá megfelelő kifejezést, mondjuk ott van a töri a vadkan az irtást, de ez se az igazi. Oké, végülis, a gruppen már elterjedt és mindig is jelen volt amióta létezik a világ, de akor is. Nincs is annyi nyílása.
Búzakék? Érdeklődve, tudásvágytól csillogó szemekkel nézek rájuk, mint kicsik a tűznél mesélő öregapóra. egyre jobb ez, már nem csak egy történettel a zsebemben fogok innen távozni.
Vigyorogva hallgatom végig, lassan kortyolgatva italom, és azon gondolkozom, hogy ezt hány helyen lehet kiszinesíteni. Mondjuk egy elveszett báty. Egy álruhába öltözött húg és egy szeplős srác, ki nagy verekedő. Alvilág és minden mi szem szájnak ingere, kalózok és idegenek, elkötött hajó és veszedelmek, történet a kitartásról és fukariságról. Nem, arról nem.
 - Meg lesz az a történet uram, de még mennyire hogy meg! Remélem, nem gond hogyha holnap még kész nem leszek – mondom ki.
Nyüh, mókusok. Kellett, mint púp  a hátamra. Komolyan, mi lenne, ha abbahagyná és inkább élnének békében? Csoda, esküszöm. Boszorkány? halott? Ennek úgy érzem, még haszna lesz, valami fontos is lehet akár ezzel kapcsolatban. Vagy nem. Majd kiderül.
 - Szívesen élvezném még  a társaságukat, ám szimatom azt súgja, legenda van itt születőben és a vajákok a forrás ehhez – állok fel.
 - Kérem uram, vigyázzanak magukra! Hiába ismerek siratót és gyászhoz illő zenét, ám remélem megértik azt, hogy nem szeretném pont a maguk temetésén megcsillogtatni az ilyen képességeimet – nézek rájuk, a szívembe zártam cserfes társaságukat. Nem akarom hogy bajuk legyen, de még mennyire hogy nem!
 - Viszontlátásra, remélem még lesz alkalmam az önök társaságához – és követem Cirit. Ha már ráakaszodom.

Jegyzet: Zene: Kapitány

Téli Rege@

A Macska, a Farkas és a Griff hármasa Franz vezetésével indultak el a Bohémiás Fogadóból, hogy látogatást tegyenek Georgnál, a sírásónál. Míg a két vajáka kicsivel a két férfi mögött haladt, s Wilkina megpróbálta szóra bírni társát, Gabriel némiképp könnyebben cseverészett vezetőjükkel.
- Nincs azzal semmi baj, ha érdeklődék, Gabriel uram, csak az nem beszélget nítan, akinék titkolnivalója van - mosolyodott el a katona, ahogy érezhető büszkeséggel hangjában folytatta: - Három szép lyánnal áldott meg az a jó Melitele, szegén jó asszonom akkor hót meg, mikor az utolsót szülte, legyen néki könnű a föld. De azt a három lyánt én becsülettel fölneveltem, férjhez is mentek rendesen, a legidősebbik mán a második poronttyal van megáldva, a legkisebbnek meg tavaly vót az esküvője. Itt laknak Weissenburgba mend a hárman. Na de ilyen különös história, hogy a fél cipőknek lába kél, hát ilyen még nem vót, pedig azért itten is esnek meg furcsaságok…
Talán részletezte volna is a különös dolgokat, ám ekkor vették észre a szobornál munkálkodó, rongyos csavargónak tűnő férfit. Gabriel és Wilkina a tőlük telhető legnagyobb jószándékkal igyekeztek némiképp javítani a koldus sorsán, ám miután az ősz Griff a vak férfi vállára borította kabátját, olyan reakciót váltott ki ezzel az idegenből, amire a legkevésbé sem számított. Túl azon, hogy griff-fejet formázó medálja megrezdült nyakában, mikor a koldus közelébe ért, amint távozott mellőle, a csavargó összefüggéstelen kiáltozásba kezdett, tapogatózva indulva meg Gabriel után, tündenyelven való motyogását pedig még az időközben lovához lépő Vörös Farkas is tisztán értette.
Franz ugyan próbált némi magyarázattal szolgálni a jelenetre, ám a koldus üvöltését és zokogását látva igyekezte volna inkább távozásra buzdítani a társaságot, noha Gabriel kérdésére még annyit felelt:
- Szörnű egy história az, Gabriel uram… Nem mer beszélni mán róla senki se, de… Hé, álljon meg…! - kiáltott aztán Ryiah után, aki mégis makacsul törtetett a kövön térdeplő, zokogó koldus felé, és még Wilkina is biztosra vette, hogy újabb konfliktus van kitörőben, ám ekkor a Vadmacska olyan váratlan dolgot tett, ami még a vak férfit is kizökkentette kétségbeesett állapotából egy kissé.
Ryiah nyakában is megrezdült vicsorító macskafejet formázó medálja, amint a toprongyos alak közelébe ért, ám mikor vállát annak vállának vetve felsegítette a kőről, a csavargó hitetlenkedve kapaszkodott meg benne, reszkető tagokkal.
- Te… Te vagy az? Visszajöttél? - rebegte, ahogy Ryiah vezetésével botladozott a szörnyvadász mellett, vissza a szoborhoz. - Vedd vissza ezt! - kérte esdeklő hangon, megrántva vállán a kabátot. - Nem szabad, nem lehet az enyém, nem az enyém! - hadarta, de újabb meglepetés érte, miután ismeretlen vezetője leültette a szívének oly kedves asszony szobrának talapzatára. Két reszkető kezébe fogta az erszényt, ám a szörnyvadász magyarázatát hallva el is ejtette, a zsákocska halk, fémes puffanással esett a lábai elé - s a Vadmacskának egy pillanatra olyan érzése támadhatott, mintha a férfi árnyéka sokkalta hosszabbra nyúlt volna a szoborra vetülve, mint az imént, ám a következő pillanatban már tova is tűnt ez a furcsa látomás.
- Nem lehet!! - kiáltott fel kétségbeesetten, bár mintha eljutott volna végre tudatáig, hogy a kabátot adó jótevője nem volt azonos jelenlegi támogatójával. - Nem szabad! Kérlek, ne! Ne adj kegyelmet, nekem nem jár, nekem nem! Bűnös vagyok, gyilkos vagyok, nekem nem szabad ilyet…! - könnyei újra végigszánkáztak arcán, ahogy síró hangon, rettegve kapkodott volna a vajáka karja után, ám az csak megveregette vállát, s jószándékú szavaival búcsút is vett tőle. A férfi hiába hadonászott, már nem érhette, ám lábra állni sem volt ereje, így kínjában hátát a márványszobornak vetve keserves, elgyötört nevetésben tört ki - olyasféle nevetésben, mely pillanatok alatt zokogásba fordul át.
- Minne…! Me elaine Minne…! - nyöszörögte rekedtes hangon, s mikor Ryiah Wilkina után visszatért Gabrielhez és Franzhoz, a katona épp az ősz Griffnek magyarázott:
- A hite? Bár az vón csak a baja, Gabriel uram! Ha csak annak a jó Melitele anyának a szavát hallaná, de nem abba bolondult bele szegén…!
Amikor azonban a kékhajú vajáka megfenyegette a katonát, az el is hallgatott döbbenetében, s haragjában talán lett is volna egy-két keresetlen szava a Vadmacskához válaszul, ám Gabriel megelőzte, mielőtt kimondhatta volna, maga teremtve le a fiatal szörnyvadászt. A Vörös Farkasnak ezúttal szerencsére nem kellett közbeavatkoznia, mint az imént a fogadóban. Az öreg szörnyvadász szavaira Franz csak így felelt:
- Eltekéntek én, de tudja meg, Gabriel uram, hogy csak azért tűröm meg ezt a kék üstökű fehérnépet itt, mert magának megígértem, hogy megmutatom a járást a Georg felé - mondta komoran, ahogy mellkasán összefonta karjait, metszőn pillantva a Vadmacskára. - A naccsasszon meg velünk tarthat, ha nincs jobb dolga - mondta, majd morgolódva indult tovább, a Griffnek címezve további szavait:
- Aztat mondom, ezért nem szabad asszon kezébe kardot adni. Fakanál meg seprő, az való a fehérnépnek, de hogy még szörnvadász is lehessen? Hát én még ilyent nem hallottam. Férfiembernek való munka ez, nem némbernek, amélyen heves meg érzéken szokik az lenni - akkor meg aztán főképpen, ha rájön a havibaj!
Ezen mérgelődve vezette tovább a három szörnyvadászt Georg műhelye felé, s bár el akarta volna mesélni a tébolyult vénember történetét, mérgében egészen megfeledkezett erről, így hacsak nem emlékezteti erre valamelyikük, a továbbiakban szótlanul vezeti tovább a társaságot úticéljuk felé. Kanyargós és szűk sikátorokon keresztül mentek egészen a Stulhweissenburg északi kapujának közelében, egészen a városfal tövében található műhelyig, csakugyan olyan útvonalon, amit még egy régóta itt élő polgár sem biztos, hogy nem vétett volna el, s mire odaértek, még a nap is nyugovóra tért, a homályos szürkület pedig hamar felöltötte sötét esti köpönyegét - bár a növő hold fénye és néhány ház ablakában égő gyertyák biztosítottak elég világosságot ahhoz, hogy Franz is jól láthassa útvonalukat. Mikor pedig megérkeztek a koporsós házához, mely egyúttal Georg műhelyének is helyet adott, hamar megcsaphatták a szörnyvadászok fülét a földszinti helyiségből kiszűrődő hangok - heves és ingerült szóváltásé, egy idősebb, rekedtes férfi perlekedett egy fiatalabb, élénkebb hangú úrral, majd egyszer csak a ház bejárata kivágódott, fény világította meg az ajtó előtti utacskát, és ezutóbbi hang gazdája haragos tekintettel, szemmel láthatóan dolgavégezetlenül viharzott ki rajta, olyan siettséggel, hogy majdnem félre is lökte az útjából Franzot.
- Figyelj már oda, merre mész! - kiáltott az idegen, de válaszra sem várva továbbállt.
- Takarodjál innét, te suttyó, te, szukafattya, ide ne told azt a rusna pofád, amég ki nem perkáljátok a temetést! - hallatszódott újra a rekedtes férfihang az ajtóból, ahol meg is jelent az öreg Georg, s amint meglátta a négy fős társaságot, rögtön rájuk mordult: - Hát maguk meg mit akarnak itten? Franz? Mán megin meghótt valaki?

Eközben Holle anyó kunyhójában Liliath a varázslónő térképét tanulmányozta, s mikor a fenyő és csipkebogyó illatát dicsérve megérdeklődte a hölgytől, mióta is lakik itt, amaz hosszan hümmögött, mielőtt felelt volna.
- ...Igen régóta… Ez a tizedik tél, amit itt töltök el.
Amint aztán Liliath elhatározta, hogy Weissenburg felé veszi az irányt, Holle kisasszony óvón igyekezte tudomására hozni, hogy legyen óvatos, a lány megjegyzésére viszont, miszerint a városban van egy ismerőse is, kissé megnyugodva elmosolyodott.
- Ó, hiszen ez nagyszerű…! Akkor hát remélem, hamar megtalálod.
Miután azt is Liliath tudomására hozta, hogy a weissenburgiak mennyire megvetik a varázslókat, a lány kérdésére nagyot sóhajtott.
- ...Nem tudnám biztosra megmondani… Talán azért, mert mások vagyunk, mint ők. Mások vagyunk, és olyan erő van a birtokunkban, amiről egyszerű emberek csak álmodhatnak… És az emberek félnek attól, ami más. Félik és rettegik azt a hatalmat, amire egy varázsló szert tehet. Félelmükben azt se veszik észre, hogy ezzel a hatalommal segíthetünk is rajtuk, mert... túl sokszor tapasztalták azt, hogy az ilyen személyek kihasználják, átverik és elárulják őket… - mondta Holle kisasszony, szomorkás tekintettel szemlélve a térképen Weissenburg városát, miután teát töltött maguknak. - ...Az nem jut az eszükbe, hogy lehet, egykor minket is kihaszáltak, átvertek és elárultak… Az emberek már csak ilyenek.
Aztán a varázslónő felsóhajtott, s elnézést kérőn mosolygott Liliathra.
- Ne haragudj, nem akarom letörni a kedved ilyen komor gondolatokkal… Annyit kérek csak, hogy légy nagyon óvatos. Tudom, hogy meg tudod védeni magad, ilyen erő birtokában nem eshet bántódásod, de az ellenségeskedés is tud olyan fájdalmas lenni, mint egy valódi seb.
Aztán ahogy kicsit kedvesebb téma felé fordult a beszélgetés, Holle kisasszony anyai mosollyal felelt Liliath kérdésére:
- Ők godlingoknak nevezik magukat. Úgy néznek ki, mint a kisgyerekek, akik alaposan meghemperegtek egy pocsolyában - kuncogta. - Nagyon kis virgoncak, és néha igazán szemtelenek, de azért a helyén van a szívük, nem ártanának ok nélkül a légynek se. Persze, ha valaki gonoszul bánik velük, arra vissza tudnak vágni, de hát ki nem tenné…? - mosolyogta, majd így folytatta: - Szívesen látlak, bármikor! És köszönöm a meghívást, remélem, mihamarább élhetek vele, akár a jelenlegi, akár a jövőbeli lakhelyeden látogathatlak meg.
Holle kisasszony hálásan pillantott Liliathra az ígéretét hallva, majd az újabb kérdésre ismét elkomorodott egy kissé.
- ...Jól sejted, Liliath, történt valami köztem és Caer Gwen lakói között. Ah, bocsánat. Weissenburg. Csak néha az ősi nevén hívom… Megszokás - mosolygott elnézést kérőn. - Caer Gwen, azt jelenti, Fehér Vár - magyarázta Holle kisasszony, majd sóhajtott a kis kitérőt követően. - Ez egy elég hosszú, és nagyon szomorú történet… Nem akarom vele a kedved szegni. Egyszer majd… lehet, elmesélem, rendben? Majd amikor legközelebb találkozunk, mit szólsz? - kérdezte kedves mosollyal, mely csak szélesebbé vált Liliath megjegyzését hallva, miszerint olyan sok felfedezni való van még a világban.
- Igazad van, nem is tartalak fel! ...Ami azt illeti… Megnéznél valamit a kedvemért? Ha már Weissenburgba mész… Van ott egy torony. Egy bástya, igazándiból, de el sem lehet téveszteni, fehér márványból épült, és az északi kapun, ha bemész, rögtön észre kell, hogy vedd egy kicsit messzebb, a teteje pont a házak fölé magasodik. Nézd meg kérlek, milyen állapotban van, és ha valahogy be tudsz jutni, úgy, hogy senki ne vegye észre, a legfelső szintjén kell lennie egy könyvtárnak… Remélem, legalább is, hogy még meg van… Ott kérlek, keress meg egy festett szobrocskát. Kicsike, két kismadarat, egy cinkét és egy verebet formáz, ahogy egy fenyőágon ücsörögnek összebújva. Megtennéd, kérlek, hogy elhozod nekem, ha megtalálod? Meg fogom hálálni, megígérem!
Amint pedig Liliath is megköszönte a teát és az útmutatást, s búcsúzott, még egy pukedlit is megkockáztatva, melynek kétes sikerét látva Holle kisasszony csak kedvesen mosolygott, majd viszonozta a gesztust búcsúzóul.
Ahogy Liliath eltűnt a kunyhóból, hamarosan felbukkant a Stuhlweissenburgtól alig egy fertályórára fekvő mezőn, s ki is sétált az útra, hogy gyalogszerrel megközelítse a várost annak északi kapuján áthaladva. A kapuban azonban két őr állt egykedvűen, kopottas, ámde kifogástalan felszerelésben, mindazonáltal némi furcsaság látszódott öltözékükön, ugyanis mindkettejüknek mintha nem egyforma lett volna a bal és a jobb csizmája. Amint megpillantották a közeledő lányt, kihúzták magukat, s mikor Liliath a közelükbe ért, egyikük - feltételezhetően a rangidős - odaköszönt neki.
- Adj’isten, kisasszon! Hát magácska hunnét jön ilyen hidegbe, egyedül?! Hunn a kísérete? - kérdezte némiképp meghökkenve, bár nem úgy nézett ki egyik őr sem, mint aki meg akarná tagadni a bejárást a városba, kiváltképp ilyen cudar időben.
- Te főnök, lehet, hogy banditák támadták meg… Vagy a Mókusok! - súgta oda a fiatalabb - ámbár talán élelmesebb - katona társának, noha alighanem Liliath is hallhatta minden szavát.
- Hehümm, no az bizon lehet! - bólintott rá a rangidős, majd a lány felé fordult ismét. - Megtámadták-é magácskát az erdőben? Ha igen, akkor tessen béjönni gyorsan, mendjárt estvé lesz! - mondta a katona, ugyanis addigra már csakugyan eltűnt a nap a láthatárról, s lassacskán az utolsó alkonyi fényeket is eloltotta az ég alján a hűvös, téli szürkület, hogy hamarosan átadja helyét maga is a fagyos, sötét éjszakának.

Telt-múlt az idő eközben a Bohémiás Fogadóban is, miután Ciri, Janka és Arryn is Arthyék asztalához ült. Dvallin egyetértőn bólogatott az ifjú dalnok sopánkodására, még azt is megjegyezve:
- A d'yaebl aép arse annak a tuskónak, aki így bánik egy jó igriccel! Hallod-e, Jankus, dalolhatnál ma este valami szépet! - mondta, ám közben Ciri kérdésére rögtön más irányt vett a beszélgetés, először Freya istennő és a négy törp ékszerkovács legendájára, amire a Fehér Farkas Leányának megjegyzését hallva jóízűt nevetett mindenki, még Dvallin is, majd hozzáfűzte:
- Még hogy sárkányra! Hogy is ne! Volt egy komám, aki egyszer, még jó régen elment sárkányvadászatra, aztán csoda, hogy élve visszajött onnan! Azt mesélte, volt ott valami fehér hajú vaják meg annak a kotnyeles költője, akit az istennek nem tudott levakarni magáról, de ott volt még egy bitangsavanyú boszorkány is velük… - mélázott el, és már majdnem bele is kezdett volna a történetbe, ha nem cukkolták volna társai a búzakék arcszőrzettel. Így végül Arthy kénytelen volt előadni Piszkos Fred, a kapitány elkékült szakállának történetét a társaságnak, hogy jót derüljenek rajta. A félszerzet persze aztán azt is felvetette az ifjú dalnoknak, hogy írja csak meg költeménybe a részeges hajósember és a kék kelmefesték esetét, Janka pedig kapva kapott a lehetőségen.
- Ráérsz vele, de még azelőtt hallani akarom, hogy továbbmennél innen! - nevetett Arthy, a törpök pedig egyetértőn bólogattak, aztán ahogy Beus is csatlakozott a beszélgetéshes, a Cintrai Oroszlánfiók számára hamar világossá vált néhány nyom, amelyen elindulhatott, s esélyesen a bocskorlopó betyárokhoz jut, ha követi őket.
- Otthon bizony, és elég közel is lakunk, itt ha átmész a téren, a szemközti utcán mész egy sarkot, aztán jobbra fordulsz, és a második ház az, balkéz felé. Nem megy szegénykém sehova ilyen hidegben otthonról, főleg, hogy anyánk elzárta a cipőit a kredencbe - mert hogy a Marilka csizmácskáiból megmaradt mindkettő, csak az enyémének meg anyánkénak tűnt el a fele, aztán anyánk úgy volt vele, legalább a Marilkáé maradjon meg, és csak akkor adja rá, ha nagyon muszáj… - magyarázta a felszolgálólány, majd bizalmasan közelebb hajolt a vajáklányhoz, halkabban megjegyezve: - ...De volt már, hogy addig nyüstölt, amíg segítettem neki kilopni onnan a cipőit, hogy egy kicsit járhasson kint délután, mikor anyánk alszik… Szegénykém még csak nyolc éves, nem jó az, ha egész nap be van zárva…Bár azt azért remélem, hogy az erdőbe ő se megy ki - mondta, ám ahogy a téma tovább terelődött az elátkozott fenyvesre, és az öngyilkos varázslónőre, Beus hamar el is viharzott az asztaltól.

A tragikus sorsú boszorkány említése azonban sem Boris, sem Jieh figyelmét nem kerülte el, a zerrikán vajáknő kérdésére pedig a kártyás csak állát vakargatta.
- Jó kérdés… - hümmögött aztán, fél szemmel a kártyáit, féllel azonban játékostársát fürkészve. - Ilyenről még én se hallottam… Jó volna kicsit kérdezősködni utána, hátha van valami köze ahhoz a rejtélyesen eltűnt toronyhoz… - mélázott el, ahogy a törpök asztala felé sandított, de aztán lemondóan felsóhajtott - megítélése szerint túl sokan ültek ott épp idegenek, még egy messziről jött vándort pedig nehezebben fogadtak volna maguk közé. Ráadásul épp neki kedvezett a lapjárás!

Közben Ciri azon kérdésére, hogy merre leli a favágókat, Eitri felelt leghamarább:
- Hát azok egy kicsint messzebre tanáznak, félúton a déli meg a nugati kapu felé a fal közelében, ottan szokták aprítani es a kivágott fenőt. Nosza, Beus, kérem azt a sört!
- Ne csak néki hozzál ám! - kontrázott rá Brokkar, majd ahogy a társaság látta, hogy újdonsült kedvenc vajáklányuk indulni készül, búcsúzkodni kezdtek. A Fehér Farkas Leányának szavaira jót derültek, még Beus is, akit a vajáklány nyugtatólag megcirógatott. Aztán ahogy a Günther és Marcus-féle kurafik kerültek szóba, a törpök és a félszerzet is kaján vigyorral kontráztak rá a lány szavaira, s bár Cirilla már a pulthoz ment fizetni, majd zerrikán barátnőjéhez lépett, a söröző társaság a tündehölgyet és vidám bárdjukat igyekezte marasztalani.
A Cintrai Oroszlánfiók legnagyobb meglepetésére azonban, amikor a Mantikórhoz lépett, annak kártyapartnere, Boris, szokatlan lelkesedéssel ajánlkozott, hogy a társasággal tart, Ciri pedig a tőle megszokott őszinteséggel jelezte felé, hogy tán nem élete legjobb döntése volna követni őket. Véleményét pedig Jieh is osztotta.
- Na hiszen, nem vagyok én olyan gyáva alak, mint amilyennek látszom! - vigyorgott Boris, ahogy felállt az asztaltól. - Lopakodni is jól tudok--- - folytatta volna, ám ahogy kilépett az asztal mögül, a talpaira kötözött deszkák igen hangosan koppantak minden lépésére, amit hallva a kártyás fancsali képpel pillantott rögtönzött lábbelijeire. - ...Azaz hogy tudnék, ha meglennének az istenverte csizmáim. Hogy az ördög vigye el… - mordulta, ám ekkor feltűnt neki, hogy a törpök asztalától a csivitelő dalnok és a hallgatak aen seidhe is távozni készülnek, Dvallin és a félszerzet kedélyesen búcsúzkodtak tőlük is, Arthy még azt is megjegyezte a bárdleány féltő szavait hallva, hogy azt a siratót bizony még jó soká kell őrizgetnie a tarsolyában, ha rajtuk múlik. Boris, amint látta, hogy a két másik nőszemély is Ciri után távozott a kocsmából, visszaült helyére, s a pakolászó Mantikórhoz intézte szavait:
- No jól van, Keltull, maradok, de azért… - vigyorgott, ahogy előrébb hajolt, és az igazgyöngyöket tartalmazó zsákocskára tette a kezét, mielőtt a vajáknő elrakhatta volna. - Ez maradjon csak itt. Zálogba. Félbe maradt az a meccs, márpedig én így félbehagyni nem szoktam kártyapartit, pláne nem ilyen jó partnerrel! Szóval, hogy ha végeztetek, mindeképpen gyere vissza, hogy eldőljön a tétjeink sorsa! Meg aztán… - pillantott az iszogató törpök asztala felé, majd vissza a vajáknőre, s kicsit halkabban folytatta: - Még akár valami érdekes mendemondát is elcsíphetek addig erről az akasztott boszorkáról... Hasznodra leszek, becsszóra! - vigyorgott szélesen, majd búcsút intett Jieh-nek, aki Ciri után távozott a Bohémiás Fogadóból.

Kint a téli hideg és fagyos sötétség fogadta a négy fős társaságot, melyet csak némiképp enyhített a kocsma és néhány ház ablakából kiszúrődő gyertyák világa, illetve a középületek bejáratához - mint a tér egyik oldalán álló városházának kapujához - kirakott fáklyák lángjának fénye, és a növő hold ezüstös ragyogása, mikor néha a földre tekintett vastag felhőtakarói alól. Szokatlanul csendes volt a tér, a Cintrai Oroszlánfiók pedig rögvest fel is fülelt erre, miután megdicsérte a mellette álló trobairitzet, aki úgy járt a nyomában, mint ahogy egykoron az ifjú Kökörcsin dalnok szegődhetett Ciri nevelőapja, a Fehér Farkas, Ríviai Geralt mellé. Természetesen Arryn figyelmét sem kerülte el a különös némaság, amit hangosan szóvá is tett, utána pedig az ugrásra kész feszült figyelemmel a teret fürkésző Mantikór is megszólalt csendesen, felvetve, hogy előbb a sírásót keressék fel, hogy megnézhessék az utolsó megmaradt holttestet, amit még állítólag nem temettek el.
Cirilla azonban előbb vette észre a tér közepén álló szobor vállára terített utazóköpenyt, melyről biztosan tudta, hogy az ősz Griff vajákhoz tartozott, így oda is lépett a márványasszonyhoz, hogy levegye róla. Ahogy azonban odaért, a szobor lábánál valami apró, gombócszerű dologba ütközött csizmájának orra, a zsákocska pedig csörrenve gurult arrébb: egy elejtett erszény volt, tele pénzzel, ami megmagyarázhatatlan módon árválkodott a szobor előtt. Lehetett volna áldozati felajánlás, de az ég felé mosolygó márványhölgy lábai előtt nem volt oltár, de még egy kis asztalka sem, amire ilyesmit ki lehetett volna helyezni, és ahhoz különben is túl véletlenszerűen hevert a földön, hogy ezzel a céllal került volna oda.
A vajáklány azonban, ahogy levette a köpenyt a márványvállakról, észrevehette a szobor fején körbefutó koszorút, amit valaki fenyőgallyakból és csipkebogyóágakból font, a zöld tűlevelek közül kikandikált néhány fürt aprócska csipkebogyó is, hovatovább a lány azt is láthatta, hogy a szobor azon tenyerében, amelyben nem fészkelt madár, néhány magocska maradt, mintha nemrégiben valaki madáreleséggel töltötte volna meg, amit a verebek és a cinkék hamar fel is csipegettek onnan.
Amint megszerezte a kabátot, és visszatért társaihoz, azt kellett eldönteniük, hogy végül is, merre menjenek a különösen csöndes városban: Marilkát, Beus húgocskáját nézzék-e meg, aki a legközelebb volt a térhez, vagy inkább előbb a favágókat keressék fel a város délnyugati csücskében, esetleg a sírásó műhelyét látogassák meg halottnézésre, amiről azonban egyikük sem tudta, merre lehet pontosan, hiszen a katona nem mondta el az útvonalat, mielőtt elindult volna a másik három vajákkal Georghoz.


Jegyzet:Köszönöm szépen a türelmeteket! ^^ Itt is az új mesemondói reag. A mostani kör 02.19-éig tart, a mesélői reagra pedig remélhetőleg a rákövetkező napon számíthattok! Jó játékot, kérdés esetén keressetek bátran chaten vagy pm-ben!
Hangulatzene: A Rumour in Stuhlweissenburg

Téli Rege@

- Előfordul az néha jó uram, hogy az ember szereti a csendet, és nem pocsékolja szavakra az idejét.- ha csak magából indul ki, akkor így van. Nem egyszer fordult már elő, hogy társaságba sodorta az élet, de mégis, inkább csendesen velük tartott és a saját gondolataiba temetkezett, mintsem a szavaival lendítse előrébb a társalgást.
- Ejha, három leány? S még csak ily kevés a fehér hajszála? Mit ne mondjak, jók lehetnek az idegei. Más egy leánnyal se bír, de hogy hárommal. Csak elképzelni tudom, hogyan kergette a kéretlen suhancokat, ne sertepertéljenek a közelben. Bőséges gyermekáldást kívánok a másik két lánynak, magának pedig azt, hogy az unokák sokasága alatt fájduljon meg a dereka.- barátságosan vállon veregette a vezetőjüket.
Érdekes kis kalandba keveredtek a koldussal, és ami még furább volt, hogy a medálja is reagált a férfira. Egyre furább ez a cipőtolvaj esete.
- De remélem, hogy velünk kivételt tesz Franz uram. Biza érdekelne, hogy mi is a története.- de legalább a társai is segíteni akarnak, ki így ki úgy. S még egy sálat is kap az öreg vadász.
- Ebben az esetben elfogadom, egy öreg griffnek már nem úgy véd a tolla, ahogy ifjonti szárnyalásai közben.- hálás mosollyal tekintett az ifjú, vörös vaják leányra. Nem is annyira a sálnak szólt az a mosoly, hanem a kedvességének és szavainak. Ritka, mikor valaki olyannal sodorja össze a sors, ki ily mívesen tudja formálni a szavakat.
Hála a kifinomult érzékeinek, Gabriel még messzebbről is hallotta, hogy mit beszélt a szerencsétlen koldus. Amitől a vén vajákot kissé elfogta az aggódalommal kevert kíváncsiság. Egyre szövevényesebb ez az egész.
Nem csak a szavai miatt lett mérgesebb a kékhajú vajákra az ősz griff, de azért is, mert félbeszakította a történetet. Muszáj lesz a vajákleány mellé egy tapasztaltabb vaják, hogy megtanulja az út szabályait.
- Igazán hálás vagyok Franz uram, ne féljen, meghálálom a türelmét és az idegeit.- akárhogyan is oszt és szoroz, ebből a kalandból elég szép mínusszal fog távozni. Már csak azt reméli, hogy a végén megéri majd az egész.
- Ilyen az élet, Franz uram. Hisz sok az árva, az utcán lakó gyermek, nem hagyhatjuk ott őket. Egy leány se rosszabb vagy jobb egy fiúnál, csupán nevelés kérdése az egész, na meg idővel majd csak benő a fejüklágya, és a tapasztalattal jön a bölcsesség is.- a havibajt inkább nem kommentálta, olyan téma volt ez, amiről férfiember nem szívesen társalog. Ellenben van más, amiről szívesen hallana.
- Na, de hol tartottunk? Áh igen, hogy mi történt azzal a vak koldussal. Ha nem bánja, szívesen hallgatnám tovább a történetét.- nem szeretné elengedni a beszélgetés fonalát, és hát valamivel el is kell ütniük az időt.
Kissé furának találta, hogy kezd sötétedni, bár ezen talán nem is kellene meglepődnie, elég sok fura dologba szaladt most bele. S még az úticéljuk is eléggé el van dugva, mintha egy labirintus lenne.
Megérkeztek, és a hangokból arra tud következtetni, hogy nincs egyedül az üzlet tulaja. Sőt, ahogy kiviharzik az udvariatlan ifjú, ez már biztos is volt. S az is kiderült, hogy mi volt az oka a vitának, az anyagiak, ahogy mindig.
- Kellemes estét jó uram, a nevem Gabriel Montbel és megnyugtatom nem halt meg senki. Ellenben egy halott miatt jöttünk volna a társaimmal. Vajákok vagyunk, és szeretnénk a végére járni a cipőlopásoknak, és hát ehhez megszeretnénk vizsgálni az önnél tárolt testet, hátha megtudjuk, hogy mivel is állunk szemben. Természetesen megfizetjük az idejét.- mondta egy széles, nyugodt és barátságos mosoly keverékével az ajkain.


.


Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

Téli rege

Midőn a Vadmacska segíteni igyekezett a síró koldusnak, háta mögött már figyelmeztetni igyekszik Franz, hogy amit éppen tesz az veszélyes. Ryiaht viszont ez nem érdekli. Igazság érzete azt sugallja segíteni kell ennek az életnek, még ha a sors volt olyan kegyetlen vele, amit saját magának is okozott. Karjaiba véve medálja nyomban jelezni kezd, de Ryiaht nem különösebben törődik ezzel. Inkább megjegyzi magában, hogy majd a későbbiekben, ha ennek jelentősége lesz, felhasználja az információt és előnyére fordítja, ha netán félre ismerte a Koldust. Szerencsére az öreg nem akarja megölni a Vajákot. Viselkedése alapján talán a légynek nem akarna ártani. Ryiah észreveszi az árnyékot a koldus mögött, ami nyomban el is tűnik. Egy újabb információ, amivel gazdagabbá válik. Kezdi kapiskálni mi lehet a háttérben. Kérdés, hogy makacsságának köszönhetően megfogja tartani magában vagy esetleg engedni fog egy kicsit és megosztja egyik Vajákkal a szerzett információját.
- Ha maga olyan szörnyű lenne, tegye fel magának a kérdést, hogy képes könnyeket eregetni? Egy szörny nem lenne képes sírni. Maga igen. Hatalmas különbség.
Ha egy lény képes a szeretetre az Ryiah szemében nem szörny. Legyen az akár egy vérfarkas vagy vámpír. Számára a valódi szörnyetegek azok, akik másokat bántanak élvezettel. Vannak ösztön lények, akikkel muszáj végezni mert veszélyesek. Ez számára teljesen elfogadott. Olyan szörnyek is vannak, akik tisztában vannak cselekedetükkel és még élvezik a helyzetet. Azokat készségesen meg is öli akár. Viszont, akik csak kinézetükben szörnyek, de a szívük mélyén sokkal emberibbek, ellenük nem emel pengét. Akár egy megbízást is kivág a kukába, ha arról van szó. Eme hozzáállást kiképzőjének köszönheti, aki ilyen egyszerűen fogalmazta meg Ryiah számára a szörny fogalmát, mikor rá kérdezett egyszer. Azóta nem feledi el ezt a fontos szabályt. Élete végéig betartja. Visszatérve a kompániához a vadmacska hangot ad véleményének és meg is fenyegeti Franzot, amit a griff és a farkas Vaják nem igen néz jó szemmel. A griff Vaják reakciójára csak keresztbe fonja karjait és csak rá mereszti tekintetét és vár arra, hogy lesz valami. Szerencsére megindulnak újfent így Ryiahnak nem kellet előre mennie egymagában. Bár kissé kezd türelmetlen lenni, de hagyja, hogy Gabriel intézkedjen. Az Ő területe amúgy is a nyomkeresés. Amint a hullaházba érnek, onnantól Ryiah átveszi valószínűleg a vezetést és a testet alaposan megvizsgálja.
- Amióta Vaják lettem azóta.
Válaszol Wilkinának kis idő után a kérdésre röviden és tömören. Az okát nem fogja elmondani. Inkább magában tartja. Sőt inkább meghalna minthogy valakivel megossza az információt. Miközben a csapat halad előre a hullaház felé, gondolkodóba esik a Vadmacska. Láncát figyelgeti majd eszébe jut az árnyék, amit egy pillanatra is látott. Számára ez nem véletlen. Bizonyára köze lehet a kettőnek egymáshoz. Vajon a mostani ügyhöz is köze lehet? Gyilkosnak nevezte magát és meghalt jó pár ember a környéken. A szimata azt sugallja, hogy a koldusnak köze lehet a dologhoz. Viszont akkor miért tud könnyeket ereszteni? Ryiah számára a választ az árnyék és a lánc kapcsolata fogja megadni. A vadmacska nem ossza meg még felfedezését. Amikor az idő eljön és minden kirakós darab a helyére kerül, akcióba fog lépni. Franz megjegyzése miszerint nő ne legyen Vaják, felhúzza az egyik szemöldökét. Megjegyzi magában ezt a felfogást és amint alkalom nyílik akár véleményét kinyilvánítja egy jó erős öklössel, amit Franznak tartogat. Az est beköszöntével, Ryiah az égre néz. Furának tartja az egészet.
- Valami nagyon nem stimmel.
Jegyzi meg a többieknek, miközben a hullaházba mennek. Érzékei azt sugallják egy cseppet se engedje le a védelmét. Ezért a macska iskolában tanultakat veszi elő és kiszélesíti hallását és szaglását is. Ha furcsa szagokat fog érezni vagy hallani, azonnal tudni fog róla. A természetben lévő élete talán kifizetődik. A hullaházhoz érve érdekes jelenettel lesz gazdag a Vadmacska. Franzot egy idegen sietségében majdnem fellöki, ráadásul még válaszra sem méltatja. Ryiah vészcsengője ekkor megszólal és ahelyett, hogy engedné, hogy az idegen tovább álljon igyekszik elállni az útját időben. Ha nem sikerül, akkor az idegen vállát igyekszik elkapni és megállásra kényszeríteni. Ha erőszakoskodik a földre fogja taszítani a Vadmacska és lábát nyomban a férfi nyakához helyezi, hogy véletlenül se legyen esze megmoccanni.

Téli rege

Milyen igaza van az idős griffnek. Bár magam szinte mindig a csendes vajákokhoz sorolom, olykor feloldódom. Leginkább enyéim között. Mert nekik meg merem mutatni gyengédebb oldalam. Az odaadó nőstény farkast.
Milyen igaz, apának is sok gondja volt velem. Még szerencse, hogy vaják, nem öregedik olyan nagyon gyorsan. De Lambertet is megfosztottam pár haja szálától, mondjuk így is kopaszodik szegény.
A griff szavára bólogatni kezdtem. Egyre jobban izgatja a fantáziámat ez az ember. Leginkább a szavai miatt. Talán forrás lenne? Talán egy tünde nő volt kedvese? Talán egy boszorkány szeretője? Sok-sok talán és semmire sincs válasz. A férfi mosolyát kedvesen viszonzom.
-Ha nem nagy kérés, most ne szárnyaljon, inkább vegye szárnya alá a kölyök farkast és a kölyök macskát.- pimaszkodom egy gyermekies mosoly kiséretében, de egy próbát megér. Minden megér egyet, hiszen ha meg sem próbáljuk csak az esélyt szalasszuk el.
A férfi megállapítására, miszerint a másik nem a kölykök mellé és a konyhába való keresztbe fonom mellkasom előtt a karjaimat, pupilláim összeszűkítem és ajkam valami fura grimaszra húzom. ~Nekem ezzel azt sugallod, hogy egymagad is tökéletes vagy  arra, hogy leöld a fenevadat...~ Morgom magamban megforgatva borostyán íriszeimet.
-Elnézést, hogy a szavukba vágok, de ha gondolja Gabriel, a koldus nyomában maradok. - ajánlom fel. Ryiah akármennyire próbál a kompániánk vezetője lenni, túl heves, Gabrielre pedig talán kora miatt felnézek. Ha azt mondja menjek utána, nyomában maradok, ha azt mondja maradjak velük megyek tovább. S ebben az esetben velük nézem végig a jelenetet, majd figyelem ahogy a cica ráveti magát a távozóra. Elhúzom szám, ez bizony nagy balhé lesz...
-Miért most? - suttogom magam elé és várok. Ha kell besegítek a kék cicának, ha máshova kellek máshova csoportosítom az erőmet.

Jegyzet:Ha nem jó tessék kiabálni
Zene:Zenecím