A múlt szelleme

Cickány & Fricska @

Amikor Bíbic visszalopakodott Ríviába, kifejezetten ügyelt arra, hogy semmilyen rendfenntartó csoportosulás ne állja útját, ugyanis volt mitől tartania a rív helyőrség felől. Ez az egészséges távolságtartás pusztán annak az atrocitásnak a számlájára volt írható, hogy nem is olyan régen - egészen pontosan három nappal ezelőtt - a helyi kivégzőosztag szeme láttára szöktette meg egyik legjobb barátját, egyenesen a bitó alól. Ami azt illeti, mostanra már meglehetősen komoly gyakorlatra tett szert az ilyen típusú mentőakciók rögtönzött lebonyolításában, a hirtelen felindulásból elkövetett tolvajlásokról már nem is beszélve - ennek okán pedig arra is igyekezett figyelmet fordítani, hogy lehetőség szerint senki ne csípje nyakon még úgy se, hogy az ő képével volt kitapétázva a fél város. (Bár Bíbic azon a véleményen volt, hogy a vérdíj kifejezetten alacsonyra lett lőve, de egyelőre azt még nem engedhette meg magának, hogy ezt a városi főbíró szemére vesse.)
Ilyen körülmények között az ember alighanem azt kívánná, bárcsak képes volna más arcot felvenni néhanapján, a vöröshajú veszedelem azonban abban a szerencsés helyzetben volt, hogy ezt születése óta bármikor meg tudta tenni. Mégsem élt ezzel az adottságával - mert bármennyire is igyekezett óvatoskodni, azért valamennyire mégiscsak legyezgette az önérzetét a tény, hogy hírnévre tett szert. Még ha ilyen kétes fényűre is. No meg persze az is hozzátartozott az igazsághoz, hogy Karim továbbra sem tudta, hogy ő valójában nem Petya, és nem akarta megkockáztatni a lebukást, különösképpen nem úgy, hogy a legidősebb Elveszett Fiú elmondhatatlanul siralmas fizikai- és lelki állapotban volt azok után, hogy majd egy évig raboskodott felváltva a ríviai és a lyriai tömlöcökben.
Ha Bíbic őszinte akart volna lenni, nem is hagyta volna magára idősebb társát jelenlegi rejtekhelyükön, de minek okán fogyóban voltak a létfontosságú dolgaik - mint például élelem, kötszer és orvosság - kénytelen volt tenni egy túrát a piacon. Csak a legvégső esetben akarta a kofákat kifosztani, a feltűnés elkerülése végett tőlük kivételesen vásárolni akart - de persze az ehhez szükséges pénzt már néhány gyanútlan és óvatlan vásárló zsebéből tervezte megszerezni. A gyümölcsárus standjáról szinte csak megszokásból orzott el egy szép, piros almát, amit azonnal zsebre is vágott - nem tehetett róla, az éretten csillogó, kerek alma szinte könyörgött azért, hogy valaki kérdés nélkül eltulajdonítsa!
Ezután viszont már valóban legfőbb céljára koncentrált, és úgy járt-kelt a tömegben, mint egy portyázó róka a tyúkólban, azon töprengve, melyik tollas madarat kopassza meg? Olyannyira lekötötte figyelmét az emberek fürkészése, hogy azt már nem is vette észre, hogy valaki más meg őt nézte ki magának, és követte minden mozdulatát, mintha csak az árnyéka lett volna, ami valahogy önálló életre kelt.
Bíbic azonban az előtte levő lehetőségeket fürkészte, és nem volt rest meg is ragadni a kínálkozó alkalmakat: könnyedén lenyúlt egy kikandikáló bőrszütyőt egy asszony teli kosarából, míg a fehérnép a hisztériázó kölykét igyekezte csitítani, mindennemű siker nélkül. A következő áldozatát úgy zsebelte ki, hogy a legváratlanabb pillanatban eléállt, így az nekiütközött, s míg az illető igyekezett bocsánatot kérni a figyelmetlenségéért és tovább sietni, észre se vette, hogy jópár koronával könnyebben indult útjára újra. Ezután pedig, minden figyelmét egy egy lázasan töprengő úrnak szentelte, míg annak zsebéből bűvölte ki az erszényét, mialatt a férfi döntésképtelenül állt egy kelmeárus pultjánál, és a különböző szöveteket tapogatta - Bíbic erre a bravúrjára volt a legbüszkébb aznap. Úgy számolgatta, hogy mostanra már elég pénz lehet nála ahhoz, hogy minden szükséges dolgot beszerezzen a piacról és egy patikustól is, amikor hirtelen rég nem hallott, ismerős szólam csapta meg a fülét. Valaki füttyentett.
Ami még hagyján, de azon a hangon füttyentett, amiről mind a hét Elveszett Fiú bármikor megismerte egymást - Bíbic pedig szinte reflexből fordult a hang irányába egy szempillantás alatt, hogy szembe találja magát a tömegből rávigyorgó fiúval. Alig akart hinni a szemének: az alacsony, napbarnított bőrű, fekete hajú srác a létező legpimaszabb vigyorral az arcán lóbált meg egy almát és egy erszényt maga előtt, Bíbic pedig, amint a zsebeihez kapott, kénytelen volt ráböbbenni, hogy az egyiket épp az imént ürítette ki rég nem látott, drága cinkostársa.
Ahogy Cickány eltűnt a sikátor sötétjében, Bíbic egy percre azt hitte, szellemet látott, a múlt egy kísértő mementóját - aztán megrázta fejét, és úgy iramodott a “kísértet” után, mint akit ágyúból lőttek ki.
Na persze nem rögtön be utána a sikátorba. Ó, nem, még mit nem! Ha már ez az enyveskezű csirkefogó meglopta - megint! - akkor igazán ráfér, hogy meglepje egy kicsit, így Bíbic rohanvást igyekezett a sikátor melletti épület - történetesen egy kelmefestő műhely - bejárata felé, és mivel a kapuja engedett, be is osont rajta, hogy onnan az épület udvarára siessen. Minek okán pedig az épület egyik fala mellett egymásra rakodva állt egy kupac doboz és hordó, a vöröshajú veszedelemnek nem okozott különösebb problémát akrobatikus könnyedséggel felugrálni azok tetejére, majd onnan felmászni az épület zsúpfedeles tetejére, ahonnan kis helyezkedés után éppen Cickány rejtekhelyére látott. (Valószínűleg, mutatványát csak azért nem vette észre senki, mert épp olyan időpontot választott a be- és kitörésre, amikor a céhben mindenki az ebédjével volt elfoglalva.)
Bíbic ezután nesztelenül kúszott a tető egyik kiálló tartógerendájához, hogy abban megkapaszkodva ereszkedjen le az alatta levő ablakpárkányra, majd onnan is lemászva egyetlen hang nélkül ért földet Cickány háta mögött, olyan puhán érkezve talpára, mint egy macska. De nem ácsorgott túl sokáig tétlenül, máris a tolvajkölyök mögé lépett, s egy kecses mozdulattal - és a legnagyobb szeretettel - térdét felhúzva fenéken billentette.
- Az anyád picsáját, te kis kurafi, hogy zabálná le a pofád egy hordányi nekker! Megloptál?! - dörrent rá a kölyökre, kezeit csípőre vágva, noha széles vigyora és felragyogó, felemás szemei sokkal inkább arról árulkodtak, hogy legszívesebben megölelné és megcsókolná ezt az enyveskezű kis rágcsálót. - Ha azt mered felhozni mentségnek, hogy nem ismertél meg, én bazmeg úgy megverlek, hogy még Marci is elfüttyentené magát, ha látná! ...De legalább egy kicsit se változtál - nevetett fel végül, ahogy végigmérte Cickányt tetőtől talpig, s kabátja szélét kézbe is vette, hogy kicsit felhúzza, megnézegesse. - Hát ezeket a göncöket meg honnan lőtted? - vigyorogta kihívóan, s végül is eddig tudta türtőztetni magát: a következő pillanatban ugyanis olyan hevesen ölelte magához Cickányt, mintha amaz legalább is a halálból tért volna vissza a szeme láttára. De ki hibáztatná emiatt? Most találta meg még egy testvérkéjét.


P.S.:Kicsit megkésve, de törve nem! Remélem, tetszik! ^^ 1017 szó
Mood: Delberino