Erenore

Fonetikus kiejtés: E-re-nór Becenevek Eri, Erisz Életkor 31 Látszólagos kor Érett huszonéves Csoport/faj Aguara ("Mágus") Foglalkozás Azelőtt gyermekgyógyászattal foglalkozott, szándékozik ebbe visszatérni, ha a Sors is úgy akarja

Különleges képességek/faji adottságok

Aguaraként mesterien megtanulta az illúziók létrehozásának és használatának mikéntjét, az emberek és tündék pedig minél fiatalabbak, annál könnyebben képes elbájolni őket a puszta tekintetével. Ez utóbbinak erős feltétele a folyamatos szemkontaktus. Édesanyja tanításai miatt pedig fajtársainál jobban el tud vegyülni az emberek között, tünde formájában könnyűszerrel megtéveszti a laikus tekinteteket. Ismeri a legtöbb, könnyen hozzáférhető gyógynövény vagy ásvány felhasználási módját (de közel sincs egy medika szintjén), főleg azokat, amikkel gyermekeket is akár mellékhatás nélkül is meg lehet gyógyítani. A gyerekekhez különösen szoros érzelmek kötik, általában ismeri lelki világukat, gyakoribb gondjaikat, problémáikat, és amennyire csak teheti, igyekszik ezeken is segíteni, nem csak a szervezeti problémáikon.

Jellemrajz

Pont olyan titokzatos, akár egy vadon élő róka. Az emberek kedves, segítőkész, mosolygós teremtménynek ismerik, aki mégis olyan zárkózott, mint egy kagyló héja, és eleddig még senkinek sem sikerült feltörnie. Szemmel láthatólag a felnőttekkel tartózkodóbb, illedelmesen elcseverészik velük a legszükségesebb dolgokról, majd elbúcsúzik és megy tovább, de a gyermekekkel órákon át képes kacagva játszani.
Amennyiben veszélybe kerül inkognitója, a mosoly eltűnik arcáról, a róka tekintete egyre inkább felszínre kerül. Ravaszságát viszont erősen befolyásolja, ha szívének kedves emberekkel kell szembe fordulnia. Magának se vallja be, de sosem bántana senkit, akivel együtt élt, evett vagy beszélgetett akár többször is. Mivel nem sűrűn került konfliktusba élete során vakmerő stílusa ellenére sem, nem igazán képes megoldani egy esetleges lebukást, inkább menekülőre fogja, majd amint az emberek a területükön kívülre üldözik, csak utána nyúl az illúziók adta lehetőségekhez. Mintha egyfajta tiszteletből nem lenne hajlandó az ő területükön alkalmazni ezen tudását. Ámbár jaj annak, aki a szeretteit bántani merészeli. Abban az esetben előtör a róka igazi énje, az, aki akár puszta kedveltetésből is levadássza a tyúkot az ólból.

Megjelenés

Erenore mancsa alatt megroppant egy ág, mikor a víztükör fölé hajolt. A fény megcsillant ezüstfehér szőrszálain, ahogy a szél megsimogatta bundáját, lilás fényű szemei megvillantak fekete orra felett. Kicsit szimatolt a levegőben, majd lassan előrébb hajolt. Elképzelte, ahogy láthatatlan kezekkel végigsimít arcán, és szép lassan eltűnik ujjai alatt a bunda. Egy szempillantás idejébe sem került, hogy egy fiatal nő arca nézzen vissza rá a vízből. Bőre sima, akár a selyem, hegyesnek maradt fülei hamar visszahúzódnak bundájával ellentétes, feketének ható hajtincsei mögé. Ahogy a fény mozdul, úgy csillannak fel hajszálai mélykék színe, akárha egy sötét szivárvány lenne. Erenore elmosolyodik, egyik ujja gyengéden simít végig orcáján alig észrevehető, fekete csíkokra, majd kezével olyan mozdulatot imitál, mintha varázsolna. Ahogy elhúzza tenyerét a feje felett, az éles rókafülek kibukkannak frizurája alól, és ravasz mosollyal feláll, hogy jobban megnézze magát. Kedvenc formája a fél-róka alak, amikor láthatóvá teheti füleit és gyönyörű, ezüstszín farkát, ám érthető módon nem sűrűn pompázhat ilyen külsővel.
Az emberek közé igyekszik, kissé megigazítja felsőjének szélét a vállainál. A sötétvörös és a fehér kombinációja kelt annyi felsőbbrendűségi érzést, hogy az egyszerű közemberek ne merjenek hozzászólni elsőre. Szoros, fénylő anyagú övvel fogja össze ruháit a derekánál, hogy szorosan simuljanak a testére, megmutatva mindazt, amivel a természet vagy tán édesanyja mágiája megajándékozta. Az övbe tűzve egy kis dísz libben minden mozdulatnál, fonalra felfűzött selyemérme egy róka képével. A rövidnek nevezhető szoknya alól épphogy kivillan térde, a fűzött, sötét csizma már arról árulkodik, hogy nemesi kinézet ide vagy oda, ez a nő talán egy messziről jött vándor valójában.

Előtörténet

Az aguarák vajon képesek emlékezni hajdani énjükre? Többször is elgondolkodott már ezen, szemeivel a Holdat nézve. Az ő múltja már ködös, homályba vesző, emlékei inkább benyomások és hangok egyvelege, színek örök kavalkádja, amik már ritkán formálódnak felismerhető alakokká. Egy puha kéz gyengéd érintése az arcán az első emléke, amit valaha is fel tudott idézni, a pézsmáéra emlékeztető illat, az orrát csiklandozó szőrszálak. Ahogy nőtt, úgy váltak az emlékképek is egyre élesebbé, a benyomások mélyebbé, a tudás szerteágazóbbá. Igazi családjára, akikről csupán később szerzett tudomást, hogy léteznek egyáltalán, sosem volt képes visszaemlékezni, bár soha nem is érdekelte a lehetőség, hogy valaha rájuk találjon. A rókanő, az igazi édesanyja, a világ legjobb anyukája volt a szemében. Erős, ügyes, bátor, mégis gyengéd és kedves, ki hordozta magában a világ minden tudását. Erenore a gyermekek igaz szeretetével nézett fel rá és szíve mélyéről megbízott benne.
Nem kell itt várni semmi drámai történést, gyermekkori traumát, vagy egyéb különös fordulatot. Életük békés és rejtett volt, a világ legboldogabb lényeinek tartották magukat. Órák hosszat üldögéltek a fák ágain vagy a patak partján, akár némán, akár csevegve, mint a jó barátnők. Édesanyja megtanította a fortélyokra, amikkel távol tarthatják az embereket az erdőtől, avagy pont azokra, amikre akkor van szüksége, mikor emberek közé merészkedik.

Csupán idő kérdése volt, hogy a kíváncsiság végül elkezdjen növekedni a lányka szívében. Erenore, a kislány, egyre többször pislogott az emberek világa felé, míg nem egy nap ki nem merészkedett. Egyszerű kis falu volt, ahonnan a legközelebbi nagyobb várost is csak a madár látta, az asszonyok végezték ház körüli teendőiket, a férfiak a földeken dolgoztak a rekkenő hőségben, a gyerekek pedig csoportba verődve játszottak, kacajuk végigszállt a vidéken. Erenore láttán megtorpantak, majd pillanatok alatt köré gyűltek, amitől a kislány rémülten húzta össze magát. Kérdésekkel bombázták, majd megfogták a kezét és az egyik fa tövébe húzták, ahova valamelyik felnőtt egy kötelet kötött fel. Az egyik gyerek belekapaszkodott a kötélbe és elkezdett lengeni rajta, nevetve, az izgalomtól pirospozsgás arccal. Erenore ezt látva csatlakozott a kicsikhez a játékban, amíg az ég el nem kezdett sötétedni és sorra szét nem széledtek, hogy hazainduljanak.
Másnap már nem ment oda. Éjszaka édesanyja nagyon sokáig mesélt neki, emberekről és rókaasszonyokról, üldözésről és gyűlöletről, majd vándorútra keltek. Nem várták meg, amíg az emberek vasvillát fognak a kezükbe, hogy betérjenek az erdőbe. Bár könnyűszerrel kivezethették volna őket békésen is illúziók képében, az édesanyja nem akarta megkockáztatni, hogy Erenore-nak baja essen. Ő pedig aznap egy kis elhatározást kezdett növeszteni a szívében.
Nem akarta, hogy több gyermeknek át kelljen élnie azt, amit neki.

Erenore ámbár nem távolodott el túlságosan az emberektől. Míg édesanyja az erdő rejtekében maradt, fiatal lánya egyre magabiztosabban sétált be a környező városokba vagy falvakba. Gondosan ügyelve arra, hogy a figyelmet csak a legszükségesebb mértékben keltse fel, ő lett Erenore, egy helyi fiatal, tehetséges és okos nő, aki apró praktikáival segít az emberek, főleg kisgyermekek gondjain, legyen szó egy kisebb megfázásról vagy nagyobb nyavalyáról. Talán a véletlen, talán a vakszerencse, talán a Sors intézte úgy, hogy apró kis mágikus trükkjei soha egy környéken levő esetleges varázshasználó figyelmét nem keltette fel.
Ebben a pár, rövidke évben pedig boldog volt. Öröm töltötte el, valahányszor a hálás anyukák rámosolyogtak, a kislányok virágot vittek neki, vagy a kisfiúk csak megköszönték az orruk alatt mormogva félszegen, hogy meggyógyította őket. Esténként pedig hazatért, senki sem tudta, egész pontosan hova, édesanyja mellé, aki bár nem értett egyet vele és óva intette őt az emberektől, de elfogadta lánya döntését.
S ahogy teltek az évek, régi elhatározása kezdett veszíteni erejéből, egyre jobban, valahányszor új gyermekkel találkozott.

A kislány nem volt beteg. Szótlanul nézett rá hatalmas, kerek szemeivel, szőke fürtjei egyenesen omlottak le vállaira, majd onnan tovább a mellkasára és a hátára, akár az arany vízesés. Kezeiben kék búzavirágot tartott, fejét enyhén félredöntötte, pont úgy, mint Erenore. A világ szinte megszűnt körülöttük, lilás fényű köd kerítette őket körbe, amit senki más nem érzékelt, csak a nő. Ujjait kissé szétnyitotta, ajkára halovány félmosoly költözött. Tekintete összekapcsolódott a kislányéval, lassan, apró lépésekben közelített felé, öntudatlanul is ügyelve arra, hogy fenn tartsa a varázst.
-Szervusz.
-Szia...
A kislány hangja tompa volt, bódult, a tekintete kissé elködösült. Erenore leguggolt elé, hogy szemmagasságban legyenek, keze végigsimított a selymes, puha arcocskán.
-Hogy hívnak?
-Lynia.
-Lynia. Szép neved van. Gyere velem.
A kislány bólintott, egy kis kezével elengedte a búzavirágokat, hogy megkapaszkodhasson Erenore vállában, ahogy a nő átölelte és felemelte. Egy pillanatra sem engedte el szemeivel a kicsike lélektükreit, ahogy lassan lépdelt a város utcáin, vakon, még csak egy arra járó hangyára sem rálépve. A ló patáinak kopogása sem tűnt fel neki, ahogy átlépett a város kapuján, egyenesen az erdő felé. Nem állt volna meg akkor sem, mikor egy kéz nehezedett a vállára, de annak ereje végül nem hagyott számára más választást. Kissé elfintorodott a fájdalomra, de nem vette le szemét a kislányról, és a kislány sem őróla.
-Mégis hová viszed?
Mély, szigorú férfihang. Emberi bűz csapta meg az orrát, egy hosszú út porával terhes légkör. Megérezte magán mind a férfi, mind az erdőben bújkáló édesanyja tekintetét. Nem volt kedve válaszolni az idegennek, de tudta jól, ha nem talál ki valami hihető hazugságot, nem fogja elengedni. A kéz kissé még jobban megszorította, kényszeríteni akarta, hogy forduljon felé, de Erenore tudta, ha most félrenéz, megtörhet a bűbáj. Ha a kislány sikoltozni kezd a félelemtől, el kell majd költöznie. Ehhez nem volt kedve.
-Haza. -mondta ki végül. Nem hazudott, de nem is mondott el sokat. Még mindig megteheti, hogy az út felé fordul és némi kerülővel ér el az erdőhöz.
-Én azt ajánlom, kerüljék el az erdőt. -folytatta a férfi, de a hangjában metsző él azt sugallta, nagyon jól tudja, hogy Erenore hazudott. -Egy aguara lakik benne. Veszélyes bestia.
Erenore elmosolyodott, egy terv kezdett körvonalazódni a fejében, ahogy ezt meghallotta.
-Ez esetben, jó uram, miért nem tart velünk? Megvédhetne, amíg átérünk az erdőn.
S amíg az erdőben vannak, nem egy, de két aguara gondoskodhat róla, hogy soha többé ne találjon ki a rengetegből, körbe-körbe keringjen, amíg éhen nem hal. A férfi mintha morrantott volna egyet, apró, alig hallható sercegés jelezte, hogy elmosolyodott.
-Legyen úgy.
Erenore folytatta útját, remélve, hogy édesanyja hasonlóan fog gondolkodni, mint ő, és segít terve végrehajtásában. A férfi elengedte a vállát, és mikor a rókanő meghallotta az acél sivítását, rémülten ugrott félre, arra az esetre, ha a kard rögvest le akarna rá csapni. Tekintete elszakadt a gyermek szeméről és meglátta a vándort.
A férfi mondott valamit, de a szavai már nem jutottak el elméjéhez, nem volt képes felfogni őket, csupán a jelentésüket. Már másodpercek múlva se volt képes felidézni, miként is hangzottak el a szavak. Féltőn? Szigorúan? Fenyegetéssel telve? Az idő megfagyni látszott körülöttük, egészen addig, amíg a kis tündelány el nem kezdett sikítani. Erenore megrezzent, szemei elszakadtak a vajákétól és csitítani szerette volna a csemetét, aki kis ökleivel ütlegelve szabadulni próbált. Az erős kéz ismét megragadta a vállát, a másik Lynia derekát karolta át, a rókanő és a kislány szétválni kényszerült.
-Egy nap még megköszönöd. -a férfi hangja mintha csak dörmögés lett volna. -Várj meg itt!
Kézen fogva a kislányt visszaindult a város felé. Erenore megsemmisülten állt egy helyben, fél szemmel követve őket, ahogy távolodtak. Mellkasában egy szorító, elviselhetetlen érzés lett úrrá, ajkai remegtek, kezeiből és lábaiból minden erő elszállt.
Mire a férfi visszatért, Erenore már sehol sem volt.

El kell mennünk, szólt az édesanyja, ahogy egy fa ágán ücsörögve nézték a távoli füstöt. Hangjában nem volt megvetés vagy düh, Erenore mégis úgy érezte, a rókaasszony tenyere minden szónál az arcán csattan. Nem azért volt rá dühös, amiért elbukott, hanem mert lehullt a lepel és a környékbeliek már mind tudták, ki a szomszédjuk. Erenore édesanyja rejtve maradt, nem ismerte senki, nem látta soha senki, de a tény tény maradt. Erenore viszont dühös volt magára és a vajákra is. Ha ő nem lett volna, most hármasban élhetnének itt boldogan. Lenne egy gyönyörű, csodálatos kislánya, kinek megtaníthatna mindent, aki élvezhetné az életet annak valódi fényében, akinek már nem kellene szembenéznie a társadalom megannyi fölösleges konfrontációjával. Akit a természet szeretne és megáldana minden földi jóval, míg világ a világ. Szinte el is feledte gyermekkora eseményeit a faluval, minduntalan a vaják arca sodródott lelki szemei elé, amitől felborzolódott hátán a bunda és dühösen sunyította hátra füleit. A vaják. Az az átkozott vaják!
Valószínűleg már elment innen. A vajákok sosem maradnak egy helyen túl sokáig. Erenore felkelt az ágról és leugrott, hangtalanul érkezett az avarba, fürgén szaladt előre az erdő széle felé, egy szőrszála sem érintette a fák törzsét, talpa alig találkozott a földdel. Gondolatai minduntalan Lynia körül forogtak.
Lynia, és a vaják körül.
Szüksége van arra a kislányra. Nem akar csak azért lemondani róla, mert egy ápolatlan, borostás, bűzös fickó azt mondta!

Lyniát ismét a téren találta meg. Senki nem vette észre az árnyakban suhanó Erenore-t, ő viszont észrevett mindenkit. A falhoz lapulva várt türelmesen, minden figyelmét a kislány kötötte le. A gyönyörű, szőke haj, a csillogó szemek, a pirospozsgás arc, a ragyogó mosoly, ahogy anyjával beszél az egyik piaci árus előtt. Egyik kezében most apró rongybabát tartott, vörös cérnahajú, gombszemű darabot, szorosan ölelte magához, mintha legféltettebb kincse lenne.
Figyelmét két dolog is elkerülte.
Az egyik, hogy észrevették, sorban egyre többen mutogattak rá.
A másik, hogy az ápolatlan, borostás, bűzös fickó nem ment el a városból.
Erenore, amint Lynia édesanyja átment egy másik árushoz, kilépett az árnyak takarásából. Lilás köd vette körül, a város megszűnt a számára, és tekintete összekapcsolódott a kislányéval. Lynia szemeiben felismerés csillant, szorosan ölelte magához a rongybabát, szótlanul figyelte, ahogy Erenore egyre közelebb ér hozzá.
Hirtelen a napot eltakarta egy különös, sötét árny, és valami nehéz esett Erenore-ra. A döbbenet nagyobb volt, ahogy a háló alá kuporodott, amit kövekkel nehezítettek meg az alján, hogy ne lehessen könnyen szabadulni alóla. Előre ugrott, hogy a hálóval együtt szaladhasson el innen, de a városiak szoros körbe vették és seprőkkel, botokkal ütlegelni kezdték, így kénytelen volt karjait felemelve védekezni a csapások ellen. Az emberek, tündék, féltündék egymás szavába vágva kiabáltak, de Erenore nem figyelt rájuk, a karjai közül tekintetével mindegyre Lyniát kereste, aki eltűnt; bizonyára édesanyja húzta félre, hogy ne kerüljön ismét az aguara karmai közé. Erenore tudta jól, hogy így is könnyszerrel elmenekülhetne, de mikor a városiakra nézett, felismerte őket, felrémlett előtete hálás mosolyuk, mikor meggyógyította gyermekeiket. Nem akarta bántani őket, még ebben a helyzetben sem.
Arra figyelt fel, hogy a városiak sorban elhallgattak. Nehéz csizma csikorgott a kövezeten, ahogy valaki súlyos léptekkel közelített feléjük. Pár városi félreállt, és Erenore felnyögött csapdájában.
-Már megint te?
-Ezt kérdezhetném én is. -a férfi mosolygott. -Bármi ötlet, hogy oldjuk meg ezt a helyzetet?
-Te vagy a szakértő. -morogta Erenore az orra alatt. -De legyen gyors. Nincs sok kedvem szenvedni.
Ismét ez a vaják, aki a legutóbb is a bajt hozta rá, aki miatt elszalasztotta az élet egyik legcsodálatosabb ajándékát, és most talán pont a véget hozza el neki. A gondolatai túlságosan kavarogtak, akár egy elszabadult vihar, szája kissé szétnyílt, ahogy valami mélyről jövő akarat kezdett burjánzani benne. Ha már meghal egy vaják kardja által, nem akarja könnyen hagyni magát, szívet markoló bánat ide vagy oda. Talán túl későn, de Erenore meggondolta magát, és nem akarta feladni. Érezte, ahogy szemfogai megnyúlnak, farka egyensúlyba hozza guggoló testét, körmei szálakat vágnak ki az erős kötélhálóból. Nem tudta volna szétvágni, de pár éles, talán halálos sebet még okozhat velük.
A vaják viszont hátat fordított neki.
-Elviszem a vadászmesterhez, aki felhívást tűzött ki a közelben tanyázó aguarára. Élve többet fizet, mint holtan. Utána visszajövök és megosztozunk rajta.
A városiak egymásra néztek, majd az egyik pocokképű pék elvigyorodott.
-Rendben, Vilkas mester. Hozzatok még kötelet, megkötözzük a bestiát!
A vaják Erenore mögé lépett, fürgén, ahogy egy sólyom csap le a mezei nyúlra, erősen megragadta a rókanő tarkóját és a földre szorította. Teljes testével tartotta, amíg a városiak erősen megkötözték minden tagját, hogy mozdulni se tudjon. Mindvégig az aguarák varázsereje miatt aggódtak, de a vaják megnyugtatta őket, hogy nincs félnivalójuk. Akármit is magyarázott nekik, hazudott, de Erenore egy szót sem szólt róla, fogcsikorgatva tűrte sorsát.

Vilkas a városiak árgus tekintete előtt a lóra is szorosan felkötözte az aguarát, mintha csak egy nagyobb csomag lenne, a hátas nyugodtan, füleit hátrafordítva tűrte a plusz súlyt. Erenore érezte a tarkóján édesanyja tekintetét, pont úgy, mint Lynia első elrablása során is. Feltűnt neki, hogy bár a vaják erősnek tűnő mozdulatokkal húzza meg az őt tartó köteleket, azok nem vágnak úgy a bőrébe, ahogy valójában kellene. A rókanő kérdőn ránézett, de a férfi nem mutatta jelét, hogy ezt egyáltalán észrevette volna, megfogta a ló kantárszárát és elindult a poros úron visszafelé, arra, amerről jött.
Több, mint egy órán át utaztak így, a nő minden tagja sajgott a kényelmetlen testhelyzettől, mikor a vaják megállította a lovat, hátrament hozzá és elkezdte szétbontani a köteleket. Erenore megdöbbent, mozdulni sem volt képes, el nem tudta képzelni, mi zajlódhat le a férfi fejében. Őrült? A várostól távol meg akar vele küzdeni? Vagy azt képzeli, valami szükségletét kéne elvégeznie? Az emberénél élesebb fogait kimutatva, szigorú tekintettel méregette a vajákot, aki végül az utolsó kötelet is összetekerte egy kis karikába és a ló oldalára akasztotta a nyeregtáska mellé.
-Nos? -kérdezte a férfi, arcán furcsa, már-már sunyi mosollyal. Erenore kérdőn billentette félre a fejét, rókafülei kissé feljebb mozdultak.
-Mit nos?
-Tartozol nekem valamivel, aguara. Én mondtam.
-Mégis mit kéne megköszönnöm?
Vilkas hátrált két lépést és széttárta a kezeit. Erenore megborzongott, ahogy így látta, a szorító érzés a mellkasában visszatért, látta a lassan lenyugvó nap összes sugarát a férfi vállai fölött átragyogni. Olyan látvány volt, ami a legpocsékabb bárdokat is megihlette volna.
-Miért? -szólalt meg végül ismét a rókanő. -Miért hoztál ki onnan? Hogy megments? Hogy te lehess a nagy hős, aki megmentett egy rókaasszonyt a csőcseléktől? -ahogy beszélt, úgy vált Erenore egyre dühösebbé. Farkán felborzolódott az ezüst bunda, karmait felemelte, nehogy a ló húsába vájja őket, arca egyre inkább megnyúlt és felvette vadállati alakját. -Micsoda egy álszent, mocskos, számító...
Nem volt képes tovább mondani. Leszállt a lóról, fenyegetőn nézett a mindvégig mosolygó férfira, ösztönei nagyon jól tudták, hogy el kéne rohannia, messzire, vissza az erdőbe, mindentudó édesanyjához, de valami nem hagyta, hogy megmozduljon. Valami a mellkasában nem engedte, hogy megtegye, és az érzés szép lassan terjedt szét benne, akár egy jó forró tea.
Végül kitépte magát Vilkas tekintetének erejéből, megfordult és a sűrű növényzet felé szaladt. A nagyobb termetű róka mancsai puhán értek földet a fűben, és az első bokrok előtt megfordult.
-Köszönöm.
Majd eltűnt az árnyak között.

Pontosan egy nappal később visszatért, sem egy perccel korábban, sem később. Pattogott a tűz a fahasábokon az erdő szélétől nem messze, a ló odébb legelészett a friss, dús fűből, a levegőt betöltötte az ínycsiklandozó, kissé fűszeres nyúlhús illata. Perceken át figyelte, ahogy Vilkas forgatta a nyársra tűzött állatot a tábortűz lángjai felett, majd lehúzta róla és elkezdte darabokra szedni. Mire végzett, Erenore letérdelt vele szemben a tűz másik oldalán, kezeit az ölébe ejtette, fejét kissé felemelte, mintha azt akarná jelezni, nincs itt szó semmiről, csupán úgy döntött, megtiszteli a férfit azzal, hogy csatlakozik hozzá társaságnak egy kis időre. A vaják úgy tett, mintha nem venné észre - avagy mintha Erenore soha nem is ment volna el -, és egy darab húst nyújtott felé.
-Nagyon szívesen. -mondta végül, mosolyogva, és egy nagyot harapott a nyúl egyik combjából. Erenore inkább kisebb harapásokkal evett, alaposan megrágva minden falatot. Figyelte a férfi minden mozdulatát, nem valószínű, hogy megmérgezte az állatot.
(Ha viszont mégis, még azt se bánom, ha mellette halhatok meg)
-Nem válaszoltál. -kezdte Erenore, hangjából sütött a sértettség.
-Mert nincs rá szükség. -felelte a vaják. -Nincs válasz, a kérdés pedig értelmetlen.
-Az egész világot kérdések és válaszok irányítják. -kezdte Erenore, kicsit lejjebb eresztve a kezében tartott húsdarabot. Hangja immár kíváncsisággal és kétkedéssel telt meg. Vilkas elkuncogta magát és folytatta az evést, két falat között válaszolva a nőnek.
-Ez nem igazán pontos. Van benne igazság, de az is tény, hogy vannak a világon kérdések, amikre nincsenek válaszok, és olyan válaszok is, amikre nincsenek kérdések. Néha mindent valami más irányít, amibe nincsen beleszólásunk.
-Nahát, egy filozófus vaják. -mosolyodott el Erenore.
Órák múlva a nyúlhús már rég elfogyott, de Erenore ott maradt a tűz mellett. Szó szót követett, a Hold hosszú égi vándorlása során hallgatta őket, majd búcsúzott, és a felkelő Nap döbbenten vette észre, hogy a vaják és az aguara még mindig beszélgetnek, miközben már a pattogó tűz is kialudt mellettük.
Mikor Vilkas elkezdte felnyergelni a lovat, Erenore sóvárogva figyelte minden mozdulatát.
(Csak annyi időre megy el, amíg megtalál valakit. Valaki számára fontosat. Vissza fog jönni.)
Mindvégig bíztatta magát. Mikor Vilkas közelebb lépett hozzá, kezében a ló kantárszárával, Erenore úgy siklott el előle, mint patak vize az útjában levő kő elől. Mosolygott, szíve vidám volt, mintha egy vadászó macska lenne, aki játszik a már sarokba szorított és rettegő egérrel. háta mögött érezte a bokrok leveleinek érdes tapintását, ahogy kissé előre hajolva, szemeit kicsit összehúzva intette a férfit.
-Majd ha visszajöttél. Várni fogok rád. De vigyázz, a türelmem véges.
Vilkas hasonló mosollyal tett ígéretet, mintha ő érezné magát a macskának és Erenore lenne az egér. A rókanő sokáig figyelte a távolodó lovat , de mikor Vilkas hátranézett, ő már nem láthatta Erenore-t, csupán a két villogó rókaszemet a bokrok takarásából. Szíve belesajdult a gondolatba, hogy jódarabig nem fogja látni a vajákot.

Erenore viszont akkor hazudott Vilkasnak.
Türelme ugyanis végtelen, és minden nap pontosan ugyanakkor egy ezüstszínű, nagyobb róka bújik meg az egyik bokor alatt, hogy másnap reggelig várjon a vajákra.

Példareag

/Eredetileg Lynia elrablási kísérlete és annak meghíúsulása volt az ideszánt rész ;; /

Erenore kedves!

Elfogadva!

Először is hadd köszönjem meg a hűséged azzal, hogy már a második karakteredet indítod nálunk.
S egyúttal ismét csak megmutattad nekünk sokoldalúságodat; hisz a vaják után hirtelen a "szörny" oldalra helyezted magad. Rendkívül izgalmasnak találtam Erenore - aguarákra egyébként csak ritkásan jellemző - filantrópiáját, azt a meleg szeretetet amivel az emberek, legfőképp a gyerekek felé fordul. E tulajdonsággal a bestiárium legintelligensebb fajainak csupán néhány egyede (pl. nemes vámpír) rendelkezik, és közülük sem az összes. Meg is fizeti az árát, de végső soron is a Végzet kegyes volt vele - Lynia elvesztéséért cserébe megtalálta a vaják Vilkas-t. Őzintén nem gondoltam, még a kereső szöveg ellenére sem, hogy Erenore és Vilkas kapcsolata romantikus irányt fog venni, ily módon lehet mondani, hogy igencsak megleptél. S bár ő most messze jár, fontos személy nyomában, egy nap biztosan visszatér hozzád...
Úgy látom, a keresői kritériumok is mind teljesültek, nem is tartanálak fel sokkal tovább, csak annyi időre tartóztatnálak még fel, míg leadod a mancsnyomodat vágtázó piktoraink egyikénél, aztán már mehetsz is a játéktérre tünde kislányokat elbűvölni, vagy amit csak szeretnél!

Avatarfoglaló