World of Witchers ― and other nightmares
 
HomeHome  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
A staff
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Latest?cb=20170716122041 Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships SwX5v3I Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Latest?cb=20170716090400
Tedd Deireadh
Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.

Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.

Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.

Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.

Leltár?: Wilkina és Geralt arra ér vissza Kaer Morhenbe, hogy épp ürítik ki a kaedweniek. Henselt parancsára a továbbiaknak katonai erődítményként tartanak igényt az erődre. Kisebb alkudozás és tárgyalás után Kaer Morhen hivatalosan is állami tulajdonba kerül.

Ismerős szörnyetegek: Ciri és Geralt egymás nyomára bukkannak Toussaint-ban és találkoznak a Tó Úrnője óta először újra. Közösen indulnak tovább.

Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.

Temeria
Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.

Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.

Lyria és Rívia
Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.

Elfeledett vér: Meve látogatást tesz az újraépülő Ríviában, mit sem sejtve róla, hogy az őrmester, aki neki jelent, szegről-végről rokona.

Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.

Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.

Dol Blathanna
Semmi személyes: Dethmold, Henselt küldötte sértett hangú diplomáciai levelet, illetve ajándékként egy levágott tünde fejet kézbesít Francesca Findabair hercegnőnek.

Sub Rosa: Francesca Findabair magánaudienciája tanácsosával és diplomatájával, Irvach Valith-tal.

Tír na nÓg: Francesca Findabair hírét veszi egy különös érkezésnek, és abban a hitben, hogy Ciri-re bukkant, meghívja magához. Elyon, Ysgith medikája ugyan nem Cirilla, de a történetük menthetetlenül összefonódik, amikor kiderül, hogy mindkét fél számára idegen a másik otthona.

Elaine tedd a'taeghane: Arryn Farven igyekszik Enid Findabair bizalmába férkőzni, azzal a szándékkal, hogy a megfelelő alkalomban megmerényelhesse.

Nilfgaard
Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Balduin

A legtöbb felhasználó (18 fő) Vas. 22 Márc. - 19:24-kor volt itt.
Latest topics

✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Claidim Aeld Hostirt
Today at 11:01


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Voharr
Yesterday at 22:01


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Axel Walardeb
Yesterday at 21:28


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Vengerbergi Yennefer
Yesterday at 20:11


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Lambert
Yesterday at 1:16


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Sionnaech aép Áitaerbith
Szer. 23 Szept. - 13:14


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Luna Smok
Kedd 22 Szept. - 16:27


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Friedrich Biberach
Kedd 22 Szept. - 15:56


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Aarau
Kedd 22 Szept. - 15:35


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Emptyby Condwiramurs
Kedd 22 Szept. - 12:30

Tagjaink
Fél évszázad költészete

Share
Filavandrel aén Fidhail
Filavandrel aén Fidhail


Kitüntetések :
Hozzászólások száma :
20
Reagok száma :
13
Join date :
2020. Mar. 17.
Tartózkodási hely :
a jogos tünde földek (vagyis az egész kontinens)

Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Empty
Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships




Filavandrel aén Fidháil




Fonetikus kiejtés:

Filavandrel en Fidil

Becenevek

az Ezüsthegyi, a Világperemi, Tündék királya, a Fehér Hajók Örököse

Életkor

Valószínűleg 400 körül, de tünde volta miatt nem igazán tartja számon

Látszólagos kor

30-as évei közepe

Csoport/faj

Tünde, uralkodó

Foglalkozás

Enid an Gléanna tanácsadója, egyébként az aén seidhe egyik legnagyobb nemesi házának tagja.


Különleges képességek/faji adottságok


Sokan voltak, akik alábecsültek. Bajvívók, akik az én vérem árán akartak hírnevet szerezni maguknak. Végülis mit tudhat Filavandrel aén Fidhail a kardvívásról? Vagy nemesek, akik a Fehér Hajós Feleaorn-ház aranyát igyekeztek kiszipolyozni az ujjaim közül ügyes csapdákkal. Mert egy selyemben nevelt úrfi hogyan is érthetett volna a saját gazdagságához? Vagy az irigyek, akik népünk szenvedése közepette arcátlan módon próbálták elfordítani tőlem a népem szeretetét és letépni a koronát a fejemről, hiszen akit egyszer megválasztottak, le is szavazhatnak.
Ezek közül mind elbukott. A legtöbbjük meg is halt. Azt hiszem hagyom, hogy az ő némaságuk beszéljen helyettem a képességeimről.

Jellemrajz


Egyszer találkoztam egy vajákkal, aki azt mondta csak átverem a magam körül lévőket a kellemes szavakkal. Hogy nem vagyok különb a beteges, őrület felé táncoló scoia’tael gerilláknál, akik vérben forgó szemmel taposnak bele a parasztok torkába, miután a saját szemükben egyetlen nyíllal az egész emberi fajnak lőtték át a szívét. De a vaják tévedett. Én tudom, hogy az ilyen heves, keserves ifjak ugyanúgy szomjazzák majd az emberek halálát, amint leemelik a csizmájukat a paraszt nyakáról.
De érzem ugyanazt a fájdalmat, mint ők. Csak ki kell mennem a völgybe, ami most a hamvaké és nézni minden gyönyörűség tetemét eloszlani a halk szélben, hogy én is vágyjak az emberek halálára. De az mit segítene rajtunk? Az visszanövesztené-e Dol Blathanna virágait?
Enid megtette, amit tudott, ezért tisztelem, de ő sem tudta megadni a népünknek azt, amit érdemel. Ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem érintett meg az, hogy helyettem ő lett minden szabad aén seidhe uralkodója, hazudnom kellene. De meghajtottam a fejem, mert az emberekkel ellentétben én felismerem az eredményeket magam előtt. Mert én küzdöttem és életben tartottam az enyéimet a Kéklő-hegységben, mint egy fonnyadó virágot, de Enid volt, aki új életet hozott. Ő miatta lehetek újra Filavandrel, az Ezüsthegyi. Ő adta vissza Dol Blathannat, én pedig itt fogok állni mellette, hogy megvédjem, amit megszerez. Vagy megvédjem őt a népünk haragjától.
Harminckét árulás haragjától.

Megjelenés


Hogyan is beszélhet egy volt király magáról úgy, hogy ne tűnjön önámításnak? Talán dicsérhetem a tündék kecsességét, ami csak írmagot vetett bennem és a korral szárba szökkent, hogy megmutassa mennyivel különbek vagyunk az embereknél. Vagy dicsérhetem a pókot, aki a selymet adja és az ügyes tünde kezeket, akik ezüst kelmékbe és tengerkék szövetekbe öntik, hogy olyan legyek a népem között, mint az óceánon megcsillanó holdfény. Vagy dicsérhetem a természetet, a múló időt, aki hófehérré tette a mézszőke hajszálakat, amit apámtól örököltem.
Vagy nem dicsérhetem egyiket sem, mert azonnal megszólnak. Piperkőcnek, ficsúrnak hívnak, nemesi házak ínséget sosem látott gyermekének. Óh, hogyan tévednek. Mert láttam éhezést, láttam betegséget és nyomort és mégis olyan vagyok, mint a gyémánt közepén sistergő villámlás, mint a harmatcseppek a nyírligetekben, mint a csillogás a siklók ezüstpikkelyein. Mert tünde vagyok. Mert a természet ölel és öltöztet mindig, mindenkor.

Előtörténet


I.

Egy ideig nem volt más hang az erdőben, csak a lovak patáinak halk dobogása. A meleget kedvelő tölgyek megritkított csomóit lassan komoly, sötét törzsű fenyvesek váltották fel körülöttünk, a nyár végi száraz füvet kövek és tűlevelek szőnyege szorította ki és a levegő is egyre hidegebb lett, ahogy felfelé kaptattunk a hegyoldalon. Zordabb, kietlenebb – de valódi. Ősi.
- Filavandrel.
Toruviel lova megszaporázta a lépteit, hogy felzárkózhasson a világosszürke kanca mellé, akinek a nyergében ültem. Nem feleltem a felszólításra, Toruviel egyébként sem kért soha engedélyt, hogy beszélhessen.
- Tényleg ő volt? – kérdezte bizonytalan arccal. Különös látvány volt, és nem csak az arcán keresztben futó kötés miatt. Sosem láttam még ez előtt tanácstalannak. – Dana Méadbh. Tényleg ő volt? – ismételte meg hangosabban. Először is tudtam, mire utal, de mintha jól esett volna neki kimondani a nevet, így hagytam neki.
- Tényleg ő volt, Toruviel. – feleltem a magasban összefekvő fenyőágakat figyelve. – Amikor találkozol az örök istennővel, nem merülnek fel benned ilyen kérdések.
An aén seidhe egy ideig megelégedett ennyivel és lopva figyelte, ahogy egy riadt erdei róka eltűnik egy borókabokor tövében. Aztán újra felém fordította a fejét, mintha a tekintetével kényszeríthetett volna a válaszadásra.
- Találkoztál már vele, igaz?
Lehunytam a szemem és kissé visszafogtam a lovamat. Olyan magasan jártunk, hogy csak lépésben tudtunk előre poroszkálni, de még messze volt a külső tábor. Bőven volt ideje Toruvielnek, hogy mindent megkérdezzen akkor is, ha kelletlenül válaszoltam csak. Miért ne tudhatta volna? Talán megérthetett belőle néhány ősi tanulságot.
- Igen. Régen, még Dol Blathanna egyik mezején.

~:O:~

A Virágok Völgyében alkonyodott. A nap mintha csak hozzásimult volna a távoli erdők lombkoronájához, borvörös melegbe öltöztetve az egész mezőt. Shanre a fűben feküdt, egyik kezében egy apró, mustársárga virágot forgatva, én pedig mellette ültem és egy fuvolán próbáltam megtalálni az idő hangját. A napnyugta hangját. Annak a bizsergető, de mégis lágyan hömpölygő érzésnek a dallammá formált alakját, amely átölelt minket akkor, de valahogy sosem sikerült teljesen. Néha egy-egy hang félrecsúszott, túlságosan élesre vagy túl halkra sikerült és megtörte a harmóniát.
- Shaent, me minne.* – szólalt meg Shanre halkan, ajkain egy incselkedő mosoly árnyékával. Sóhajtva letettem a fuvolát a fűre és elfeküdtem a nő mellett.
- Nem tudok. – mosolyodtam el lehunyt szemmel. Lágy kelme suhogott és egy halovány árnyék kúszott a nap elé, Shanre combjai pedig szorosan közrefogták a derekam, ahogy fölém hajolt.
- Hazudsz, Van. Hallottalak, a kertben.
- Tényleg? – nyitottam ki az egyik szemem tettetett meglepődéssel. – Biztosan összetévesztettél egy másik szeretőddel, elaine**.
Shanre a mellkasomnak támasztotta a tenyerét és felegyenesedett, megrovó zöld pillantását csak a keblei fölött láttam.
- Vagy azért nem akarsz nekem énekelni, mert egy másik szeretődnek tartogatod, me minne.
Hirtelen felültem és átkaroltam a nő derekát, egészen közel hajolva az arcához. Sugárzott, mint a völgyek legszebb virága és mégis úgy rejtette a legértékesebb kincseit, mint egy árnyékos liget az erdő mélyén.
- Te is tudod, hogy szavamat adtam. Nem volt, nincs és nem is lesz soha más nekem, csak te.
Shanre halkan felkacagott, miközben összefűzte az ujjait a nyakamon, mintha attól félne, hogy elszaladok.
- Szavadat adtad, Van. Én meg bolond módra hiszek neked.
Mielőtt az ajkaink összeérhettek volna a mezőt keretező nyárfaerdőben valami halkan neszezni kezdett, Shanre pedig riadtan hátrált el. Megforgattam a szemem és közelebb húztam a derekánál fogva, de a nő tüntetőleg eltolt magától.
- Mi a gond, elaine? Félsz talán a szarvasoktól?
- Ne legyél komolytalan. – felelte szigorú tekintettel, miközben macskaszerű légiességgel felállt. – Lehet egy lesi. Vagy egy ruszalka. Vagy Caemurlin, hogy rögtön szaladjon apámhoz a hírrel, hogy a Feleaorn-ház örökösének ölében látott.
A nap szinte lenyugodott, a szél kezdett csípőssé válni és az éjjeli bogarak is gyűltek, így egy panaszos sóhajjal lemondtam a légyott lehetőségéről.
- Szeretnéd, hogy megnézzem neked, Shanre? – kérdeztem, miközben az övembe tűztem a mellettem heverő kardot. Az aén seidhe csillogó szeme hirtelen elkerekedett és riadtan kapaszkodott bele a karomba.
- Mit akarsz tenni, Van?
- Kardélre hányom, aki megzavart minket, elaine.
- És ha tényleg Caemurlin az?
- Akkor végképp. – nevettem fel könnyelműen, miközben elindultam a fák sötétje felé. Shanre csak megszeppenve hanyatlott vissza a fűre, két szeme smaragdként csillogott utánam az alkonyi szürkeségben. Ruganyosan, egyenes háttal léptem be az erdő ritkás karimájába, felszegett állal keresve a hang forrását. Rebbenő árnyakat és susogva elhajló leveleket figyeltem, puha léptekkel egyre mélyebbre hatolva a fák között. Valaki vagy valami incselkedve vezetett, sosem engedve elég közel, hogy megpillantsam, de elég távol sem, hogy feladjam az űzését.
Aztán egyszer csak vége volt. Ott álltunk egy tenyérnyi tisztáson, egyik szélén én, másikon a lemenő nap fényétől öltöztetve az, aki mindenkinek ismerőse volt, még sem látta senki soha. Az Örökkévaló, a természet királynője, akiből minden nő és aki minden lépésével életet fakaszt.
A haja mintha csak beleolvadt volna az arany-bíbor napsugárba, ami a hátát cirógatta, tekintete parázslóan égett – de nem felém fordult. Dana Méadbh egyik lábával már az erdő túloldalán járt, a nyugati dombok felé, a hosszú, völgyön túli földek irányába.
- Elmész, Örökkévaló? – rebegtem úgy, mint aki álomban találta magát, de nem meri megtörni, nehogy eloszlassa a gyönyörűségét. Térdre hullottam és meghajtottam a fejem, de a szívem szinte remegett. – Itt hagysz minket, Dana Méadbh?
Az istennő nem felelt, csupán tovább folytatta a lépéseit az erdőn túli vidék felé. A természet királynője elhagyott minket. Elhagyta az aén seidhe-t. A Virágok Völgyét.
Sokáig maradtam ott, térdelve a szent tisztáson, nézve a lába nyomát és próbáltam megérteni, miért. Mit tettünk, amitől elfordult tőlünk? Mivel haragíthattuk meg? De főleg mi lesz most velünk, nélküle?
Egész addig merengtem, míg valaki mellém telepedett. Könnyű, zöld tunikában, a katonák udvarias modorában hajolt le mellém egy összetekert üzenetet tartva.
- Hael, Filavandrel aén Fidhail. Atyád azt kívánta, hogy átadjam. – mondta tömören, aztán letette a papirost mellém és eltűnt a fák között, ahogy csak egy aén seidhe tudott.

*”Énekelj, szerelmem.”
**”Gyönyörű.”


II.

Toruviel sokáig hallgatott a lova nyergében. Miközben beszéltem többen is mellénk siettek, mintha ritka kincset láttak volna és néhány lépésre lemaradva hallgatták a mesét. Mert csak az volt nekik, olyan régi időkben, amikor még nem is éltek.
- Mi volt az üzenet, Filavandrel? – kérdezte végül a nő.
- Háború. – feleltem komoran. – Azt üzente atyám, hogy a dh’oine seregek a Mahakami hegyekig szorították vissza az ott élő aén seidhe-t, ezért a fivére, Dol Blathanna akkori királya felhagyott a tétlenséggel és segítségül küldte a seregeinket.
Toruviel arca megkeményedett és a földre köpött.
- Szóval Dana Méadbh-ot is az emberek vették el tőlünk.
Számonkérően fordítottam felé a tekintetem, összehúzva a szemöldökeim.
- Lantot adtál egy embernek a bocsánatáért, Toruviel.
- Egynek. Annak a poétának, és csak azért, mert az istennő ezt várta tőlem.
Hosszan sóhajtottam és felnéztem az égre. Sötét, sűrű felhők gyülekeztek, hogy órákon belül nehéz esővel mossák le a hegyeket. Sietnünk kellett volna, de már láttam, hogy a körém gyűlt lovasok inkább eláztak volna, mint hogy félbeszakítsanak.
- Az istennőnek igaza volt. A halál nem elég bosszú. Mindegy hány dh’oine életét oltod ki felindultságból, hánynak tiprod el a fejét, sosem lesz könnyebb a lelked. Annak nem ez a módja.
- Mégis megöletted volna őket, Filavandrel. – szólt közbe Galarr, megtörve az eddigi komor hallgatást. Szinte éreztem a szégyenét, a vezetőként megélt bukását, hiszen ő volt az, aki engedte Toruvielt kitölteni a dühét a megkötözött vatt’ghern-en.
- Meg. Mert az szolgálta volna az érdekeinket.
- És most?
Szerettem volna felelni nekik, de nem tudtam. Az Örökkévaló megjelenése mintha elfújta volna azt a hideg, kristályüvegszerű határozottságot, ami eddig életben tartott nem csak engem, de a Kéklő-hegységben menedékre lelt valamennyi tündét és most magamban kellett újra felépítenem.
- Mesélj a háborúról. – kérte váratlanul Toruviel. – Miért veszítettünk?
- Elkéstünk. – mosolyodtam el fanyarul.

~:O:~

A hold már magasan járt abban az erdőben, valahol a mahakami hegyek lábánál és mintha csorgott volna le ránk az ezüstös, sápadt fény. Nem volt ideális, de nem tudtam tovább várni.
Oldalra pillantottam, bele a sötétbe és elégedetten néztem végig a mellettem csillogó nyílhegyeken és kivont kardokon.
- Csak a parancsodra várunk, uram. – lehelte szinte némán egy elkendőzött arcú aén seidhe, én pedig bólintottam.
Negyvennégy lovas indult meg halálos zuhanással a domboldalon. Negyvennégy ölni vágyó árny, mint a pestis végigrobogott a gyér füvön és rázúdult az álmosan pihenő helyőrségre. A szél az arcomba vágott, mégis pontosan láttam, ahogy mellettem megfeszül egy íj és csillogva szabadjára engedi a keskeny nyílalakba rejtett suhanó halált. Alig egy halk roppanás volt a lovak patájának mennydörgése közepette, aztán az egyik dh’oine őr lebukott a cölöpkerítésről.
Már átugrattunk az első barikádok fölött, mikor a tábor megelevenedett – késve. Sarkamat a gesztenyepej ló véknyába vágva keresztülvágtattam a sátrak között, a kardomat végighúzva egy kirontó katona nyakán, aztán a lendületet kihasználva felkaptam egy ott heverő lándzsát és felszögeztem vele a következő elém kerülőt. Ez után a roham már csak kiáltások és kardok csikorgásának torz kakofóniájává vált, ahol nem volt más csak a ponyvák vörös-zöld villanásai, az emberek eltorzult arca és a lovam ziháló vágtája. Nem is tudom mennyi idő telhetett el, de az eredmény képe beleégett az emlékeimbe.
Egy felgyújtott, letarolt és halottak tetemeivel borított katonai tábor képe, amely túl közel merészkedett a kimondatlan határhoz.
Úgy hagytuk ott, mint farkasok egy lerágott, kibelezett szarvastetemet, fáradtan nyúlva el a füstölgő romok között. Voltak, akik a tetemeket hordták egy halomba, mások a sátrakat és fegyvereket vizsgálták, keresve a menthetőt bennük, én viszont engedtem a vállamon ülő hegynyi súlynak és leheveredtem a helyőrség közepén.
- Filavandrel. – szólított meg egy magas, sötét hajú aén seidhe, kantáron vezetve a lovát. Mikor elérte a sziklát, amin ültem megállt és egyik lábát kinyújtva csatlakozott hozzám. – Győztünk.
- Csak egy csatát, Idriac. – legyintettem lemondóan. – Három éve vagyunk itt. Nem ez az első és nem is az utolsó dh’oine helyőrség, amit elpusztítunk. Az lenne győzelem, ha nem próbálnának többet építeni.
Idriac leakasztott egy kulacsot az oldaláról és nagyot kortyolt belőle. A szagából ítélve nem víz volt benne, így udvariasan visszautasítottam, mikor felém nyújtotta.
- Vagy ha mi tudnánk úgy csapatokat küldeni, hogy a fejükön kívül más is visszatér. – tette hozzá cinikusan. Idriac a hegyeken túlról származott, így megértettem a keserűségét. Nem sikerült megmentenünk az erdőit, hiába vágtattunk Dol Blathanna-ból Caedwyn-ig. Már csak azt sikerült elérnünk, hogy feltartóztattuk az emberek nyomulását a törpék városától keletre és untalan kerestük a lehetőséget, hogy kitörhessünk a tenger felé. De a lehetőség nem jött, csak egyre több ember.
- Egyszer az is eljön. – szorítottam meg a tünde vállát. – Az emberek rövidéletűek, egyszer elfogynak. Főleg, ha ilyen pazarlóan vetik elénk a katonáikat.
- Voreen meghalt. – szúrta közbe Idriac, így inkább csak elhallgattam. Nem tudtam milyen kapcsolat volt köztük, de a hangsúlyából ítélve komoly veszteség volt. Komolyabb, mint az eredményeink megköveteltek. – Haza akarok menni, Filavandrel.
Éreztem, ahogy a torkom elszorul a kegyetlenül őszinte kéréstől. Tudtam, mit akar tőlem, és legszívesebben megadtam volna – de nem tudtam. Ahogy ő mondta, a felderítőink lefejezve tértek vissza egy dobozban az emberek földjeiről.
A mi földjeinkről, amire az emberek rátelepedtek, mint tetű a bundára.
Valahol fölöttem egy madár felvijjogott. Nem volt szokatlan ebben az erdőben, de a tündék érzékeny fülei azonnal felismerték és negyvenhárom pár szem fordult felé.
- Gvalch'ca!* – kiáltottam fennhangon, mire a sólyom körözve ereszkedni kezdett és megkapaszkodott a kinyújtott karomon. Megvártam, míg csapkodó szárnyakkal megtalálja az egyensúlyát, aztán leoldottam a nyakába fűzött láncot és a hozzácsatolt apró tekercset.
- Hazamész, Idriac. – mondtam elgondolkodva, miután átfutottam a rövid üzenetet. – Mind megyünk. Visszahívtak Dol Blathanna-ba.
Idriac sötét pillantással felállt és az ezüstös hold koronájából megrovóan pillantott le rám.
- Nem, Filavandrel. Akkor csak te mész haza.
Azzal felpattant a lovára és mint egy elengedett nyíl elcsattogott az éjszakában.

Nem siettem utána. Tudtam, mennyire fájt neki Caedwyn elvesztése, és az üzenet, amely hazarendelt azt is jelentette, hogy Ezüsthegyen lemondtak a Fehérerdőről. Helyette inkább a táborbontást felügyeltem, elküldtem a felderítőket, nehogy egy eltévedt dh’oine csapat hátba támadhasson minket és a romok közül kimenekített fegyverek sorsáról döntöttem, amikor Dirne, az egyik mögöttünk járó lovas nyaktörő rohanásban átugratott a romokon, kantáron rángatva maga után egy legyesszürke csődört.
Idriac lovát.
- Filavandrel! – hadarta lihegve, szinte ledobva magát a nyeregből. Még tisztelegni is elfelejtett, de ezúttal elnéztem neki. – Keletre kóborolt, a hegyláb magasságában. Lovas nélkül.
Az állkapcsom megfeszült, az orrcimpám dühödten tágult ki. Szinte az erdő neszezése is elhallgatott, a szél is elbújt a bennem dúló vihar elől, amit a Caedwyn felé vágtató Idriac képe korbácsolt egyre vadabbá.
- Bloede pest!** Mégis mit képzelt?
Szinte magamon éreztem a tucatnyi tekintetet, így lehunytam a szemem, megdörgöltem az orrnyergem és kihúztam magam. Nem felejthettem el, hogy nem csak magam voltam, három és fél tucat aén seidhe figyelte minden mozdulatom.
- Folytassátok a táborbontást és induljatok el napkeletnek. Két napnyi járás után várjatok még két napot, ha addig nem térek vissza vehettek halottnak.
Megragadtam a legyesszürke ló kantárját és felpattantam a nyergébe, aztán egy rántással körbetáncoltattam, hogy még egyszer az aén seidhe-k szemébe nézhessek.
- Mi nem volt érthető? – csattantam fel, aztán nem törődve a szemforgatással elvágtattam nyugat felé.
Az erdő szinte azonnal fölém borult, mintha maga Caedwyn is segíteni akart volna, én pedig gondolkodás nélkül robogtam át gyökerek és dombok rengetegén, nem kímélve a lovat, folyamatosan várva arra a távoli hangra, amit kerestem.
Halálsikolyt vártam. Dh’oine röfögést, ropogva törő csontok és vérbe fúló üvöltések hangját. Vértől csillogó leveleket figyeltem, vagy riadtan menekülő fácánpárokat. Bármit, ami elvezethetett Idriac-hoz.
Ostoba, idióta Idriac. Sajnáltam, mert felismertem benne az otthonát vesztett árvát, aki kétségbeesett magányában már nem látta a valóságot. Féltem, hogy már csak a fejét találom meg egy fa ágai közé dugva, de nem haragudtam.
Nem rá. Én voltam a parancsnoka, minden vétsége az én hibám volt. Ha nem követett, nem voltam elég tekintélyes, ha nem hallgatott rám, nem voltam elég meggyőző. Meg kellett találnom, különben szégyenfoltként kell hazavinnem magammal ahelyett, hogy megmutathatnám neki a Virágok Völgyének csodáját.
Másfél óra céltalan vágta után a távolból beszéd – ember beszéd – hangja szökött felém. Leugrottam a csődörről és hozzákötöztem egy vastagabb gyökérhez, miközben végigsimítottam az állat hosszú nyakán.
- Maradj itt, evall***. Idehozom a gazdádat. – suttogtam neki szinte fogadalomként, aztán magamhoz vettem a nyereghez tűzött íjat és nyilakat.
Törzstől törzsig haladtam, mindig hallgatva a szélben szálló hangokat, míg el nem értem a három fa közé szorított kopasz foltot, ahonnan eredtek. Alig pár lépésnyi volt csak az egész, de elég négy embernek, a lovaiknak és egy vaskos fához kötözve egy sötét hajú, dacos aén seidhe-nek.
Élt. Elgyötört volt, a szeme alatt felrepedt a bőr, a feje oldalán vöröslő foltban összeragasztotta a haját a vér, a szája feldagadt és több helyen kék foltok csúfították el – de a szemében még vad lánggal parázslott a megaláztatás miatt érzett harag és lankadatlan figyelemmel követte az előtte strázsáló katonák minden lépését.
- Nem megyünk vele semmire. – sóhajtott fel az egyik dh’oine, miközben az övébe dugta a kesztyűjét. – Nem kellene mégis csak visszavinni a kapitány elé?
- Hülye vagy? Abban a pillanatban eltűnne, hogy eloldozzuk. – felelte egy másik, magas, kopasz és ocsmány. – A tündék már csak ilyenek, felszívódnak a fűben, mint a bogarak.
Nem kellett végig hallhatnom a beszélgetést, hogy tudjam, mi történt – Idriac arca többet mondott, mint bármilyen embernyelvű mondat.
Egyetlen hang nélkül illesztettem nyilat az idegre, kifeszítettem és eleresztettem. Tőlem néhány lépésre egy cserzett arcú, sovány ember nézelődött az erdő felé, erőltetve a szemét, mintha bármit megláthatott volna. A lövésem éppen szemen találta. Gondolkodás nélkül vettem az újabb nyilat és lőttem át a hátra forduló kopasz torkát, akinek épp csak volt ideje a nyakához kapni, mielőtt a földre zuhant.
A harmadiknak sikerült észrevennie. Eldobtam az íjat és kardot rántva suhantam felé, könnyedén, mint egy hegyi szellő. Félreléptem a tétova kardcsapás elől és megpördültem, egy piruettel szerezve elég lendületet, hogy áthasíthassam az oldalát takaró gambeszont, aztán a sarkamon megtámaszkodva megfordultam és a hátába döftem a kardot. Mielőtt visszanyerhettem volna az egyensúlyom az utolsó férfi előre szegezett karddal rontott nekem, amit csak hárítani tudtam, így véres csíkot hasított az ezüst selyemtunika vállrészébe. Kissé megrogyasztottam a térdem és alulról állcsúcson találtam a katonát, aki tántorogva elhátrált.
A pillanatnyi szünetet kihasználva megérintettem a vállam és néztem a bíborszínű, fémes illatú nedvet, ahogy szétterjedt a tenyeremen.
- Aén seidhe ichaer. Értékes vér az, amit ontani akarsz, dh’oine. – mosolyodtam el halványan. Valószínűleg egyetlen szót sem értett belőle, de eléggé kétségbeesett volt, hogy ugyanúgy próbáljon nekem rontani, mit legutóbb. Ezúttal azonban felkészült voltam, kitáncoltam a döfés útjából és két kézre fogva a kardom markolatát, a pengét a bordái között egész a tüdejéig döftem. A saját fegyvere erőtlenül hullott ki az ujjai közül, a szemei kidülledtek és vér csorgott a szája szélén. Undorodva taszítottam rajta egyet, hogy lecsússzon a kardomról, aztán gyors léptekkel Idriac felé léptem.
- Filavandrel… - nyögte a tünde erőtlenül és nagyon szeretett volna találni valamit, amire nézhetett a tekintetem helyett. Eloldottam a köteleit és megálltam előtte.
- Nem fogom neked elmondani, mekkora ostobaságot csináltál, mert biztosra veszem, hogy te is tudod.
Idriac megdörgölte a csuklóit és összefonta a karjait a térdei előtt.
- Miért jöttél vissza?
- Mert nem engedelmeskedtél a parancsomnak. Azt mondtam hazajössz velünk, Idriac. A Virágok Völgyébe. Nem adtam neked engedélyt arra, hogy bolond módjára a halálodba lovagolj. – feleltem szinte unott arccal, miközben eltettem a kardom. Nem akartam neki magyarázkodni. Ha nem értette, miért mentettem meg nem mondhattam semmit, ami megértette volna vele.
- Igen. – felelte halkan, miközben a fának támaszkodva lábra állt. – Menjünk haza. Ahová csak vezetsz, Filavandrel.

*”sólyom”
**”véres pestis (szitkozódás)”
***”ló”


III.

Galarr keserűen nézett hátra, a mögöttünk húzódó völgybe, szenvedő mosollyal mondva búcsút a virágok utolsó színes tábláinak, mielőtt végleg elveszett a távolban.
- Hazudtál nekik, Filavandrel. Nem lett otthonuk Dol Blathanna.
- Thaess aep, Galarr! N'te dice'en!* – csattant fel ingerülten Toruviel. – Ha nem lenne Filavandrel, mi is ott haltunk volna meg a völgyben. Te is tudod, mit tett!
- Elég legyen. – fordultam feléjük, mire mindkét aén seidhe elnémult. A gyülekező felhők lassan omlani kezdtek, porzó, apró szemű esőt hintve végig a hegygerincen. Mintha csak alább szállt volna az ég és a felhőn keresztül meneteltünk volna felfelé, valami magasztosabb cél irányába.
- Galarrnak igaza van.
Toruviel tekintete rosszallóan húzódott résnyire, mintha képtelen lett volna elhinni a szavaimat. Talán így is volt, a fiatal tünde úgy követett eddig mindenhová, mintha nem talált volna hibát bennem. Vagy nem volt hajlandó meglátni.
- Dol Blathanna az otthonunk volt hosszú évekig. Évszázadokig, azután, hogy Caedwyn az emberek kezére került. – jelentette ki határozottan, gyilkos tekintettel nézve Galarr felé. Persze ő még fiatal volt, alig tudta felfogni mennyit is jelent az idő számunkra.
- Elvesztegetett évek, Toruviel. Emberöltők, de az aén seidhe számára semmi. Egy pillanat és tova is szállt. Csak egy hosszú nyár, amit végigtáncoltunk úgy, mintha sosem jönne el az ősz. – magyaráztam elmerülve egy csöndes, szomorú érzésben, ami hirtelen a vállára vett és előhozta azokat az emlékeket, amiket soha nem akartam újra átélni. A megbánás úgy vett körbe, mint a szemerkélő eső vízfátyla és akaratlanul húzott vissza a múltba. – Bár hallgattak volna rám. Bár tehettem volna valamit.

*”Fogd be, Galarr! Ne mondj semmit!”

~:O:~

Ezüsthegy tróntermét sziporkázó műalkotássá varázsolta a felkelő nap fehérarany ragyogása, elfedve a sötét gondokat, amik a királyt nyomasztották.
- Csak azt kérem, királyom, hogy tegyünk valamit.
Enobhiorr, Dol Blathanna királya, atyám idősebb fivére levette a koronáját és a kezében forgatva gondolkodott.
- Nem, Filavandrel. Azt kéred, hogy vonuljunk háborúba. Újra.
A levegő hűvös páncélként font körbe minket a hatalmas csarnokban, bizonyítva, hogy a szavak még a legmelegebb lammas idején is képesek voltak kiszipolyozni a jókedvet bárhonnan.
- Ha most nem lépünk előre, akkor ezután csak hátrálni tudunk. Kész vagy úgy bevonulni a történelembe, mint az utolsó tünde király? Az uralkodó, aki átengedte a földjeit az embereknek?
Nagybátyám tekintete hirtelen felém fordult és éreztem, ahogy ezüstszínű szemei a torkomnak szegeződnek.
- Túl sokat engedsz meg magadnak, Filavandrel. Jusson eszedbe kivel beszélsz.
A nyelvem hegye tétován futott végig a fogaimon, de aztán térdre borultam és meghajtottam a fejem.
- Persze, királyom. Bocsájtsd meg az arcátlanságom. Csupán féltem a földjeinket és rettegek, hogy egy nap emberkézre kerülnek.
- Az emberek rövid életűek. – felelte Enobhiorr hátradőlve, miközben könyökével megtámaszkodott a trónszék karfáján. – Elmúlnak, mint a sáskajárás is, mi pedig újra erőssé növünk. Ha eljött az alkonyuk, majd visszatérünk a Fehérerdőbe és minden más földre, ahonnan kiszorítottak. De a háború nem nekünk kedvez.
A sokadik ilyen audiencia folyt, a sokadik hiábavaló kérlelés és érvelés. Nagybátyám egyszerűen nem értette meg az emberek jelentette veszélyt, mert hosszú élete alatt egyszer sem mozdult ki a palotájából. Ő nem látta, mire képesek.
- Nem, királyom. Az emberek nem múlnak el, ahogy a sáskák sem, míg van mit enniük. Csak szaporodnak és terjednek, míg el nem vesznek minden talpalatnyi földet a lábunk alól, ki nem vágnak minden fát, elfojtanak minden folyót.
- Elég legyen! – csattant fel Ezüsthegy királya. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy meghallgattalak. Az emberek több, mint száz éve vetették meg a lábukat Mahakamon túl, azóta meghaltak és születtek, még sem érték el a Virágok Völgyét.
- Nem, azt nem. – egyenesedtem fel. – Helyette felprédáltak minden falvat és várost a hegyektől nyugatra, aztán a saját erődjeiket építették fel a mi kastélyaink romjain – ha nem kényszerítettek rá, hogy saját kezünkkel pusztítsuk el az otthonunk, előlük menekülve.
- Shaerrawedd. – mosolyodott el gúnyosan Enobhiorr. – Te Aelirenn lázadásával akarsz engem meggyőzni, Filavandrel? Mégis mi lett az eredménye? Ő megtette, amit tőlem kérsz. Összegyűjtött minden vakmerő, tapasztalatlan ifjat, aki csak követte és dicső halált haltak a szabadság nevében, kárhozatra ítélve a fajunkat. Az emberek megtehetik, hogy könnyelműen a halálba küldik a fiaikat és lányaikat, mert szaporák, mint a nyulak. Ha egy odavész, csinálnak kettőt helyette. Mert ilyenek az emberek, alig különbek az állatoknál. Légy okosabb náluk, Filavandrel.
- Tudom, királyom. – csattantam fel haragosan. Nem tetszett a lekicsinylő hanghordozás, amivel hozzám szólt még akkor sem, ha ő volt Dol Blathanna uralkodója. – Nem egy utolsó, dicső máglyát akarok állítani a népünknek. Meg akarom menteni őket.
Enobhiorr ezúttal odáig merészkedett, hogy hangosan nevessen. Olyan cinikus, epés gurgulázással, ami sokáig visszhangzott az üres trónteremben és minden oldalról nekem rontott újra és újra.
- Hogyan? Egyedül?
Lehunytam a szemem és lassan elindultam a király felé.
- Carann aép Saoirsel. Darvimid a Hallerron-házból. Féadrel aép Eabhir. Idriac Anleth aén Faval. Mind hallgattak rám és hajlandóak követni, csak a parancsodra várunk, Enobhiorr király.
Nagybátyám tekintete fenyegetően összeszűkült, ajkai egymáshoz préselődtek és gyors, szinte szökkenő léptekkel szaladt le a márványlépcsőkön, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.
- Szóval erről van szó, te hálátlan kis senki. Amiért engedtem Fidhail-t ilyen hatalomhoz jutni a nevemben, most azt hiszed csak úgy elveheted tőlem, amit akarsz. Magad mellé állítod az összes nagy ház vezetőjét és ellenem vezeted őket. Csak nem király akarsz lenni, Filavandrel?
- Szabad akarok lenni! – válaszoltam gondolkodás nélkül. Egyetlen ujjnyit sem hátráltam, álltam Enobhiorr tekintetét és hasonló hevesen feleltem rá. – És azt akarom, hogy a népünk is szabad lehessen a saját földjén! Ha te nem akarod azt, akkor tényleg nincs értelme többször meghallgatnod.
Nagybátyám, Dol Blathanna királya sokáig hallgatott, de a tekintetében ott sistergett a harag.
- Takarodj. – sziszegte halkan. – Tűnj a szemem elől!
Éreztem, ahogy a tehetetlenség bilincsként szorult meg a tagjaim körül. Szerettem volna megértetni az ostoba, konok uralkodóval mekkora veszélybe sodorja a népünket, de mintha egy üres barlangnak hallattam volna a hangomat. Csak kicsinyes, önző visszhangokat kaptam válasznak, a saját szavaim eltorzított mását így tényleg nem volt miről tárgyalnunk.
Mélyen, egyik kezem oldalra nyújtva hajoltam meg, aztán sarkon fordultam és kisétáltam a palotából. Végigtapostam a kavicsokkal végigszórt utat, vakon vágtam át a gyönyörű kerteken és nem is hallottam mást, csak azt a gúnyos, bántó nevetést.
A szolgálók riadt tekintettel rebbentek szét előttem, a palota békéjét vigyázó őrök is csak tanácstalanul nézték a tombolásom, míg el nem értem egy széles törzsű, ősöreg fát.
Hárman pihentek körülötte. Egy óarany hajú, bíbor kelmékbe öltözött nő egy padra heveredett, hogy a pirkadati napsütést élvezze, a fény felé tartva elegánsan ívelt, mezítelen vállait és költőket megihlető arcát. Mellette ujjait összefonva egy idősebb, ősz férfi ült csöndes várakozásban. A fa ágai között egy harmadik feküdt, de amint észrevette a közeledésem folyékony kecsességgel ért földet.
- Céadmil*, Filavandrel. – szólt csengő hangon Carann úrnő, miközben bíbor ruháját igazgatva felém fordult.
- Céadmil, evellienn**. Sajnálom, de nem érkezem jó hírekkel.
Az ősz Darvimid felemelte a tekintetét és szinte lemondóan hunyta be a szemét.
- Ezúttal is nemet mondott.
Beismerően sóhajtottam és egy pillanatra visszafordítottam a tekintetem a palota felé.
- Igen. És nem hiszem, hogy több kérésre alkalmam lesz. Idriac?
Az aén seidhe mellém lépett és kissé halkabbra fogta a hangját.
- Itt vannak, Filavandrel. A folyó mentén haladnak, talán három napunk van, mire elérik a határainkat. Fekete, vörös és arany lobogót hordanak.
- Aedirn. – bólintott Darvimid.
- Dh’oine. Mindegy, milyen színeket hordanak, az emberek csak emberek maradnak. És tudjuk, miért jönnek. – horkant fel Idriac nyílt rosszindulattal. – Elfogytak a földjeik. Ahelyett, hogy kevesebb gyereket akarnának, most még több föld kell nekik, amit kisemmizhetnek. Mi legyen, Filavandrel?
Mindhárom tekintet felém fordult, én azonban nem tudtam felelni. Az egyetlen reményünk az volt, ha Enobhiorr végre meglátja az igazságot és áldását adja az ellenlépésre, de nélküle meg volt kötve a kezünk.
- Tudod jól, mit kell tenned. – pillantott fel rám Carann. A nő nem volt Aén Saevherne, de legalább olyan tanult és igéző volt, mint ők. Aranybarna szemei kitakartak volna minden mást, mintha egyenesen a napba néztem volna. – Deiredd háza mögötted áll.
- Ahogy Hallerron is.
- És minden tünde, akiknek Caedwyn helyett otthont adtál. – zárta a sort Idriac, azonban a szavaik csak taszigáltak a döntés felé, egy jottányival sem tették könnyebbé.
- Nem vagyok trónbitorló. – jelentettem ki határozottabban, mint ahogyan éreztem magam. – Enobhiorr a nagybátyám. Az egyetlen rokonom az apám halála óta.
- Enobhiorr félkegyelmű. – tette hozzá Idriac. – Te is tudod, Filavandrel. Te tudod, mit kell tenned a népünkért, ő nem. Te tudod, milyen veszélyek várnak ránk, ő nem.
- Az nem jogosít fel semmire. – ráztam meg a fejem.
- Nem, tényleg nem. – mosolyodott el szomorúan Darvimid. – Ahogy az embereket sem arra, hogy kiűzzenek minket a földjeinkről. Mégis megteszik.
Végigsimítottam az államon és tétován sarkon fordultam, de csak hogy két lépés után visszatérjek. A három tünde szavai villámként cikáztak bennem, folyton visszapattanva és újabb irányba cibálva. Kétfelé szakított az, amit tennem kellett és az, amit tennem illett.
Idriac keze állított meg, mikor a férfi megragadta a vállamat.
- Ne hagyd el magad, Filavandrel. Nélküled biztosan elveszünk. Azt tesszük, amit mondasz, bármi is legyen. Csak mondd meg, mit csináljunk.
Valahonnan só illatát hozta felém a hirtelen feltámadt szél. A tenger illatát, a fenyegetését, ami azon túlról érkezett, mint egykor az aén seidhe a fehér hajók hátán. Most egy új hullám támadt, ami lassan elmosta a fákat, a földet, még talán az eget is és egyedül kellett megállítanom.
Nem. Nem egyedül.
- Felkészülünk. – jelentettem ki határozottan. – Csendben várunk, és készen fogunk állni, mikor a viharidő elér minket.

*"üdvözlet"
**"üdvözlet mindnyájatoknak"

IV.

Valami hozzáért a kezemhez, én pedig riadtan buktam fel az ébren szendergés hideg tavának mélyéről. Toruviel áthajolt a lova nyakán és óvatosan átfogta a kantárt markoló, görcsösen ökölbe szorított ujjaimat.
- Filavandrel.
Felemeltem a tekintetem és a nőre néztem. Fiatal volt, talán már nem is látta a Virágok Völgyét úgy, ahogy valójában volt. Azelőtt, hogy az emberek meggyötörték a természetet, nehéz ekékkel és fejszékkel addig kínozták, míg hozzájuk igazodott és megszűnt adni. Azelőtt, mikor kérnünk sem kellett a kincseit.
Ha akkor máshogy döntök, talán még lehetne az otthona. Neki, Galarrnak, Yaevinnek és mindannak a maréknyi fiatalnak, aki megmaradt.
- Mit tettél volna? – kérdezte Galarr. Az eső időközben erősebb lett, a szemerkélő figyelmeztetés véget ért és teljes erővel zúdult le ránk az ég haragja. Fáztam, de szerencsére már közel volt a tábor. Addig viszont le kellett vetnem azt a szürke, keserű mételyt, ami most ott kapaszkodott rajtam, mintha még mindig bosszút akarna állni a hibáimért.
- Ha már akkor király vagy, mit tettél volna? – ismételte meg a fiatal aén seidhe.
- Ugyanazt, amit Caedwyn határánál. Magamhoz vettem volna minden megmaradt tündét és bebizonyítom az embereknek, hogy a meséik igazak. Hogy az erdőket tényleg szellemek lakják, akik lecsapnak mindenkire, aki bemerészkedik. Akik véres bosszút állnak azokon, akik ártanak nekik. Akik elillannak, mint az árnyak és nem vehetőek rá, hogy szemtől szemben hadba álljanak. És mikor elég kárt okoztunk volna az emberek seregében magam mentem volna a dh’oine királyhoz, hogy megegyezek vele.
- Megtehetted volna? – kérdezte Toruviel, kissé hátrébb húzódva.
- Nem tudom. – ráztam meg a fejem. Az eső beszivárgott a hajam szálai közé és apró gyöngyökből alkotott koronát, szebbet, mint amit kovács valaha készíthetett. – Sosem tudtam meg, mert Idriac igazat mondott. Alig három nap kellett, hogy az emberek végigmeneteljenek Dol Blathanna-n és ostrom alá vegyék Ezüsthegyet.

~:O:~

Delelő napnak kellett volna lennie. Verőfényes, szikrázó égnek, ami incselkedve hívja párbajra a völgy fővárosának pompás kupoláit, de helyette csak füst volt és lángok. Az ég narancsszínnel vérzett, ahogy a tenger felől érkező vas és acél hullám elsodorta Dol Blathanna kertjeit, felprédálta az erdőit és elnyelte a lakóit.
Az egyik gyönyörű, faragott mennyezet mennydörgő robajjal zuhant le mellettem, hatalmas por és hamu felhőt okádva a folyosóra. Carann úrnő ruhája fájdalmas reccsenéssel szakadt szét, de sikerült magam felé rántanom, mielőtt agyonnyomja a leszakadó kőtömeg.
- Filav… - köhögte, de nem tudta befejezni. Nem volt időm megvárni, míg lélegzethez jut.
- Squass’me, me laith.* – ziháltam halvány mosollyal, aztán a dereka és a térdei alatt átkarolva az ölembe vettem.
Az egész várost sűrű, gomolygó füst terítette be. Vakon, fulladozva rohantam az ismerős utakon, miközben körülöttem a tűz vagy a dh’oine sereg martalékává lett minden, amit szerettem. Minden, ami az enyém volt.
A vörös rózsabokrok fejei összefonnyadtak és feketén adták át a helyüket a parázsvirágoknak, amik szikrázva terjesztették tovább a lángot. Minden sarkon, minden kapun túl egy újabb halott aén seidhe teteme fogadott, egy újabb élet nyoma, amit képtelen voltam megmenteni.
A város keleti kapujában egy fakószürke kanca várt.
Darvimid, Ezüsthegy második leghatalmasabb házának feje felsegítette a még mindig fulladozó úrnőt a nyeregbe, aztán a kezembe adta a kantárt.
- Menj, Filavandrel.
Ennyit mondott csak. Nem kellett több. Tudtam, mit jelentettek a szavak és tudtam, hogy nem látom többé a bölcs tünde mindig nyugodt arcát. Felugrottam a nyeregbe és vágtattam, szélvészként hasítva át összetört boltívek alatt, megrepedt oszlopok között és fekete-vörös-arany katonák csapatai elől.
Mellettem nyilak röppentek és fúródtak bele a földbe. Carann szorítása egyre gyengült a lovam nyaka körül és a nő feje időnként magatehetetlenül billent oldalra. Olyan volt, mintha a várossal együtt készült volna meghalni.
- Ne add fel, me laith! – kiáltottam, miközben átfogtam a derekát és erősebb vágtára késztettem a szürke kancát.
A füst hirtelen oszlott fel körülöttem, ahogy elértem az utolsó helyőrség sáncait. Legalább harminc íj feszült meg felém, de szinte azonnal fel is harsant egy ismerős kiálltás.
- N’aen aspear!**
A ló az ostrom viharától megrémülve ugrott át a védárok fölött és földet rengető patadobogással vágtatott volna tovább, ha Idriac nem ragadja meg a kantárját.
- Lassan, hé! N’te va, evall.***
Hárman siettek oda, hogy az ájult Carann úrnőt lesegítség, de sokkal többen gyűltek össze. Alig maréknyian, ha a teljes várost számítjuk, még annyian sem az emberek seregeihez mérve, de akkor mégis hatalmas tömegnek tűnt. Minden könnyben úszó tekintet felém fordult, minden kétségbeesetten zokogó anya és fiú tőlem várta a választ.
Az egész nép egyetlen hangon követelte tőlem, amit végül Idriac kérdezett meg.
- Mi legyen most?
Ugyanaz a kérdés, mint akkor. Most, mikor az elkerülhetetlen elérkezett, a hullám lecsapott ránk és mi nem készültünk fel eléggé. Most, mikor a vész, amit a dh’oine-ok jelentettek tövestől csavarták ki a fákat és rombolták le az eddigi életünket.
A győzelem halovány emléke végképp szétporladt a lángoló Ezüsthegy csarnokai között, és csak az életben maradás ősi, megalázó ösztöne maradt.
Életben kellett maradnunk.
A csata zaja egyre közelebb ért, a szél vadabbul cibált, mint valaha és mikor azt hittem a zaj végképp őrületbe taszít, hirtelen csend lett. Egyetlen hang maradt csak – egy halk, lágy fuvolaszó, mint egy tiszta folt a korommal borított földön. Keletről jött, a Kéklő-hegység csúcsa felől. Nem hallottam, sokkal inkább láttam, mint egy kígyózó, csillanó fénysugarat, amint felénk suhant és ahogy egy pillanatra elvakított újra ott álltam azon a tisztáson.
Azon a napon, amikor az aranyló hajú, parázstekintetű Dana Méadbh elhagyott minket.
- A hegyekbe. – suttogtam halkan, aztán kihúztam magam a nyeregben és kivont karddal a csúcsok felé mutattam. – A hegyekbe! Kövessetek a hegyekbe, ahová az emberek nem mernek követni! Ott vészeljük túl ezt a vihart és onnan fogunk lezúdulni rájuk.
A tömeg hirtelen elnémult, még sem mozdult senki. Az idegen, megalázó, de egyetlen út megdermesztette a száz meg száz aén seidhe-t, mintha a szakadék szélén állva visszarettentek volna.
Pedig ugraniuk kellett, különben mind itt veszünk el.
A sarkamat a ló oldalába vágtam, mire az kitépve magát Idriac szorításából felágaskodott és pár tétova lépést tett előre.
- Nem hallottátok? Kövessetek!
- Kövessétek… - ismételte egy halk, szenvedő hang. Carann aép Saoirsel, Deiredd házának úrnője erőtlenül széthajtotta díszes ruhájának ráncait és egy egyszerű, ezüst és fehérarany lapocskákból álló koronát tartott a magasba. - …a királyt.
A várost ostromló sereg zaja hangosabb lett, a bárdolatlan dh’oine nyilak is egyre közelebb fúródtak bele a megkínzott földbe, mégis egyetlen tünde sem volt, aki figyelt volna rá.
Idriac elvette Carann kezéből a koronát és a feje fölé emelte, mint valami harci lobogót.
- Kövessétek a királyt! – harsogta teli tüdőből. A kiáltáshoz tétován egy harmadik hang csatlakozott, aztán egy negyedik, és nemsokára olyan hangzavar lett, ami az eget is megrepesztette. – Ahová vezetsz, Filavandrel. – nyújtotta felém Dol Blathanna koronáját.
Aztán én, Filavandrel aén Fidhail, az Ezüsthegyi, a tündék királya még egy utolsó pillantást vetettem a hátam mögött elterülő gyönyörű völgyre, mielőtt elvezettem a népem a világ peremére.

*”Bocsáss meg, úrnőm.”
**”Ne lőjetek!
***Állj meg, ló.


V.
A letűnt dicsőség meséi elegendő szikrát pattintottak a féltucat aén seidhe szíve mélyén, hogy a zuhogó eső ellenére is tűzben égő tekintettel lovagoljanak be mögöttem a barlang ásító száján. Gyászmenet voltunk, kesergő siratói egy régebbi kornak, de legalább egy kis időre emlékeztettem az ifjakat, hogy mik voltak.
Hogy büszke aén seidhe-k voltak, szabad tündék, akiket nem lehetett eltiporni. Csak reméltem, hogy elég büszkeség ébredt bennük, ami tovább vihette őket a holnapba.
Toruviel arcán halvány, keserédes mosollyal csúszott le a lova nyergéből és hármat kurjantott, amire három füttyszó volt a válasz. A sötétségből egy nyúzott arcú őrszem gomolygott elő, mintha valóban csak a hegy szelleme lett volna. Zöld tunikája kopott volt, a fölötte viselt bőrön pedig fehér erezetként éktelenkedtek az emberek pengéinek nyomai.
- Hael, me brhen.* – biccentett visszafogottan. Napok óta nem ehetett, a mozdulatai lassúak és tartalékosak voltak, mégis őt állították megfigyelőnek.
- Céadmil, faeren.** – feleltem a lábam átvetve a szürke kanca háta fölött, aztán leugrottam a nyeregből és megszorítottam az őrszem vállát. – Mi történt, mióta elindultunk?
- Nem sok. Nidhae még mindig lázas beteg, királyom. Két napja a vadászok nyomára akadtak egy szarvascsordának, így a gyerekek legalább nem éhesek.
Bólintottam, aztán a férfi kezébe adtam a lovam kantárját és az őrtüzeket követve elindultam a vaskos cseppkövek között. A barlang sokáig egyre szűkebb lett, a mennyezete közelebb ereszkedett, mint egy vadállat, ami el akart nyelni bennünket. Néhány száz lépés után már csak egyesével haladtunk, mielőtt a járat hirtelen véget ért és beletorkollott egy apró szurdokvölgybe.
Ameddig a szem ellátott fenyők és közéjük rejtett házak sorakoztak a középen csörgedező, apró patak két oldalán nyaktörő emelkedőn. Helyenként lapos kövekből épített utak vezettek egyiktől a másikig, máshol csak a szapora lábak által kitaposott csapások mutatták hol biztonságosabb közlekedni.
Mióta az emberek felűztek minket a hegyekbe úgy kellett élnünk, mint a zergéknek. Sziklák között bukdácsolva, bogyókon és gombákon, kergetve az utolsó megmaradt vadat – vagy éheztünk. Sajnos nem voltak kevesen, akiknek az utóbbi tűnt a kevésbé megalázó választásnak, sőt olyanok is akadtak, akik elkeseredésükben a nyakukat szegték a csúcsok között.
Ahogy előléptem a barlangjárat sötétjéből egy szemfüles aén seidhe azonnal észrevett.
- Filavandrel! Galarr! Visszatértetek!
A nő fiatalabb lehetett Toruvielnél, de az arca mintha hosszú évszázadok nyomát viselte volna. Mély barázdák futottak a szemei körül, az arcéle beesett és az ajka is színtelen volt. A vállán egy vesszőkosarat egyensúlyozott, amiből füvek változatos keveréke lógott ki, de hamar ledobta maga mellé és gyors szökkenésekkel elénk sietett.
- Céadmil, me brhen. – hajtotta meg a fejét. – Sikerrel jártatok?
Galarr elengedte az eddig cipelt zsákot, ami halk puffanással elterült a földön, a száját körbefogó madzag pedig kioldódott. Néhány karórépa a földre gurult belőle, a nő szemében azonban legalább aranynak tűnhettek.
- Egyelőre, Dilla. De takarékoskodnunk kell, ugyanis egy ideig nem mehetünk le.
A tünde fakókék szemei riadtan néztek fel rám.
- Miért?
- Mert Dana Méadbh ezt kérte.
- Dana Méadbh? Az Örökkévaló járt veletek?
Némán bólintottam, Dilla arca pedig felragyogott.
- Véget ér akkor ez a kínkeserves koplalás, me brhen? Visszatér hozzánk a természet kegyelme?
- Nemsokára. – mosolyodtam el bíztató hazugsággal. Hogyan is mondhattam volna igazat neki? Hogyan mondhattam volna el, hogy a természet királynője az embereket választotta helyettünk, az ő földjeiknek adja anyai szeretetét, az ő kertjeiket teszi termékennyé? Hogyan mondhattam volna el, hogy talán soha többé nem nyerjük vissza a kegyelmét?
Toruviel álla rosszallóan emelkedett meg, de egyetlen pillantásom belefojtotta a szót.
- Segíts kiosztani az élelmet, Dilla. Gondoskodj róla, hogy minden kertbe jusson a veteményből és minden betegnek az élelemből. – fordultam vissza a nőhöz, aki szinte áhítatosan bólogatva kapta fel a zsákot.
Kertek. Gonosz, csúfolódó tréfa volt csak így nevezni a tenyérnyi földeket a fenyők között, ahol még elég vastag volt a talaj, hogy megmaradjanak benne az emberek növényei. A szurdok szemkápráztató volt, egy elrejtett, biztonságos menedék a dh’oine seregek kapzsisága elől, de csupán üres ékszer volt. A fala túl meredek volt, hogy termőföld lehessen rajta, a patak túl sekély, hogy halak lakják. Minden, ami élelmet jelenthetett a barlangon túlról érkezett, legtöbbször az emberek falvaiból.
Átkozott legyen az a vatt’ghern, aki még ezt is elvette tőlünk.
- Királyom… - fordult felém Dilla, mielőtt elsietett volna a répás zsákkal. – Nidhae eléd akart jönni, de… Tudod jól. Talán holnap már életben sem lesz.
- Tudom. Galarr, Toruviel, segítsetek Dilla-nak a zsákmány elosztásában. Ha bárki kérdez felőlem, mondjátok meg, hogy egy óra múlva mindenkit meghallgatok a patakmedernél. – fordultam a két aén seidhe felé, akik csak komolyan bólintottak.
Dilla és Nidhae háza rögtön a barlangjárat mellett épült, az első lankásabb részen, ahol meg tudták vetni az alapjait. Egy felemás, kövekből és farönkökből rakott lépcső vezetett fel egészen az ajtajáig ezüstszínű fenyőkkel szegélyezve, körülötte pedig harkályok és dalos madarak nyüzsgésétől volt hangos az erdő. Mintha minden élő megérezte volna a házban rejtőző szenvedését és részvétet akart volna mutatni.
Óvatosan behajtottam a simára csiszolt ajtót és puha léptekkel beléptem. Félhomály volt, hogy a verőfény ne rontsa tovább Nidhae szenvedését, az ablaknyílások zsalui alig résnyire voltak nyitva. Lenyűgöző volt, milyen aprólékos faragványok és díszek takarták teljes egészében a faház minden szegletét, mintha a büszke tulajdonosa kapaszkodott volna a szépségbe az ínségben. Mintha azt üzente volna, hogy hiába vették el az emberek a földjeinket, az erdeinket és szinte a jövőnket is, a büszkeségünket nem tudták. Egy aén seidhe ott is szépséget varázsolt a természetbe, ahová meghalni ment.
A leány egy belső szobában feküdt az ágyban, a homlokán gyógynövényektől illatozó selyemkendővel. Ugyanazt az aromát árasztotta, mint Dilla kosara.
- Filavandrel… király. – mondta lassan, erőlködve a fiatal tünde, mikor észrevett. Odasétáltam hozzá és leültem az ágya melletti sámlira.
- Céadmil, Nidhae. Jöttem meghallgatni a legújabb költeményedet.
A lány egyike volt annak a maréknyi tünde gyermeknek, akik az utóbbi tizenöt esztendőben születtek. Aelirenn lázadása szinte kiírtotta a fiatal nemzedéket, így évről évre kevesebben lettek és egyre ritkább kincsnek számítottak.
Ez a ritka kincs pedig épp előttem haldoklott valami rejtélyes betegségben, amivel nem volt ereje megküzdeni.
- Nincs új… versem, Filavandrel király. – mosolyodott el szerényen. – Elfogytak.
Óvatosan a kezembe vettem a puha, törékeny kezet és szinte éreztem a benne dúló harcot a forróságon át. Egy harcot, amit lassan elveszített.
- Te költő leszel, Nidhae. A költők versei sosem fogynak el. Csak elrejtőznek és várják, hogy a legjobb időben találjanak rá a tolladra.
Nidhae elmosolyodott, de rögtön le is hunyta a szemeit.
- Csurom víz vagy… Filavandrel. – suttogta remegő hangon.
- Az eső már csak ilyen. Az ég úgy döntött, hogy megöntöz, mert összevesztem vele az emberek között.
- Erről… - zihálta a leány erőtlenül. Erről fogok verset írni… Tündék királya, Filavandrel… Ki összeveszett az éggel… Az úgy döntött, meglocsolja…
Sosem fejezte be. Nidhae versének utolsó sora beleveszett egy elfúló sóhajba, amivel a leány itt hagyta ezt a világot. Előre dőltem és a homlokomhoz szorítottam lázban égő ujjait, miközben a szemembe gyűlő keserű könnyekkel küzdöttem.
- Va fáill, sor’ca. ***


*”Üdvözlégy, királyom.”
**”Üdv, testvér.”
***”Ég veled, húgom.




Példareag

Holdtölte volt, csak úgy, mint hosszú évszázadokkal ezelőtt a Fehérerdőben. Az emberek Kaedwennek nevezett királysága mérföldekre nyúlt el minden irányba, de a sűrű bükkerdő nyárelőn elég árnyékot nyújtott, hogy ne kelljen egyetlen kósza dh’oine megjelenésétől sem tartanunk.
Idriac tétován emelkedett fel a lova nyergében. Egy nyílvessző azonnal reppenve suhant el a füle mellett, hangos, sokáig rezgő koppanással fúródva bele egy közeli fatörzsbe, négy hangtalan árny pedig lassan kilépett a holdfényre.
- Ne. – fordultam Idriac felé, éppen megállítva, mielőtt a keze elérte volna a hátán ágaskodó nyilak tollas végeit.
- Mit akartok itt? – kérdezte a tisztásra lépő négy tünde közül a legelső. Sötét haja volt, nyúlánk termete és kérlelhetetlen tekintete.
- Yaevinn.
Az aén seidhe gyanakodva húzta össze a szemét és gúnyosan felnevetett.
- Filavandrel. Régen láttalak, me brhen. Csak nem méltóztattál lejönni a hegyről?
- Thaess aep, Scoia’tael. – csattant fel Idriac. – Tudod te, hogy kivel beszélsz?
Yaevinn közelebb sétált és egy röpke pillanatra sem eresztette el a gúnyos mosolyt.
- Óh, hogyne. Egy gyávával. Egy királlyal, aki nagyon együttérzően kormányozta a népét az éhhalálban, de nem tett semmit, hogy enni adjon nekik.
- Tudod jól, hogy nem volt választásom, Yaevinn. És már nem vagyok király.
- Nem. – rázta meg a fejét a scoia’tael. – Már Enid a királynő Dol Blathanna-ban, nemde? Óh, várjunk, nem. Nem az. Hercegnő. És azt is csak azért, mert odavetette a saját tisztjeit a dh’oine királynak és most próbál úgy tenni, mintha mindannyian elfeledkeztünk volna róla. De nem.
Eleget hallgattam a sértett tünde panaszos károgását. Elegánsan leszálltam a lovamról és a szemem sem rebbent a homlokomnak szegeződő három nyílvessző láttán, csak nyugodt, szinte táncos léptekkel odasétáltam Yaevinn elé és kérlelhetetlenül a szemébe néztem.
- Dol Blathanna-nak nincs királya, Yaevinn. Azok az idők elmúltak. De a Virágok Völgyét újra tündék lakják. Sirathatod a múltat, toporzékolhatsz és vadászhatod az embereket, amíg az egyik őrjárat rád nem bukkan és fel nem kötnek. De akkor soha ne valld be, hogy valaha alattam szolgáltál, mert egyetlen katonámnak sem engedem, hogy kutyaként haljon meg.
A férfi rézsárga szemei szinte világítottak a holdfényben, miközben a kemény szavak élét vizsgálta, akárcsak a kardját.
- Vagy? – kérdezte végül.
- Vagy hazajöhetsz. Védheted az otthonunkat a saját életed helyett. Ha annyira meg akarsz halni, tedd Dol Blathannáért.
Yaevinn felnevetett, szinte hisztérikusan körbejárt az alig nyíllövésnyi tisztáson és csípőre tett kézzel fordult felém.
- Haza akarsz csalogatni, Filavandrel? Szerinted miért nem hallgattam Francesca követeire?
- Tudom miért. – feleltem hűvösen. Yaevinn olyan volt, mint egy elszabadult láng és csak úgy tudtam kordában tartani, ha egyetlen pillanatra sem engedtem a provokációjának. – Azért, mert úgy érzed Enid elárult.
- Mert nem? – csattant fel a scoia’tael dühösen.
- De. De az árulása miatt van még egy hely, ahonnan követek jöhetnek, hogy hazahívjanak. Én megbocsájtottam neki.
Yaevinn olyan maró gúnnyal horkant fel, amitől az erdő vadjai is megrémülhettek, ugyanis hirtelen csörtetés hangját hozta felénk a szél. A tünde hirtelen rántott kardot, mintha csak villám csapott volna az erdőbe és azonnal a nyakam felé sújtott, csak hogy egy hüvelyknyire megállítsa a csapást.
- Nem vagyok gyáva, Yaevinn. – sóhajtottam közelebb lépve, miközben a scoia’tael penge apró, vérző csíkot hasított a nyakamba. Megragadtam a tünde vállát és a szemébe néztem. – Teszem, ami a túlélésünkhöz kell. Mert csak az élők álmodhatnak. Csak az élők őrizhetik a lángot, ami aztán elemészti a világot. Ha meghalsz ostoba módra, az senkinek nem használ.
Yaevinn egy ideig csak kivicsorította gyöngysorszerű fogait és szinte kérlelve ragadta meg a csuklómat.
- Mert te még álmodsz, Filavandrel?
Bólintottam.
- Dol Blathannaról. Úgy, ahogy egykor volt. És Caedwynről, és a tengerpartról, megtisztulva az emberek gőgjétől. De ahhoz az álomhoz nem innen indul az út, fraeren.
Yaevinn, a büszke aén seidhe hosszan hallgatott, amikor pedig újra felém fordult már nem az előbbi dacos scoia’tael-t láttam.
Akkor már az a fiatal, csüggedő tünde volt, aki évekkel ezelőtt a hegyi úton Galarr mögé bújva hallgatta a meséimet a régi, dicsőbb korokról.
- Legyen hát. Vezess minket haza, Filavandrel.
Vissza az elejére Go downBevésődött: Kedd 17 Márc. - 18:36
Kökörcsin
Kökörcsin


Kitüntetések :
Hozzászólások száma :
181
Reagok száma :
50
Join date :
2018. Sep. 15.
Tartózkodási hely :
Úton

Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Empty
Re: Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships




Kedves Filavandrel (röv.)!


Elfogadva!


Ha én ezt a keserű, fájdalmas és szívbe markoló történetet akkor tudtam volna, mikor évtizedekkel ezelőtt találkoztunk a Világ Peremén...! ...Nem is tudom, mi lett volna akkor.
Az azonban kétségtelen, hogy teljes mértékben lenyűgözött a lapod, és nem csak egyszeri olvasóként, de bizony mondom, költőként is, már-már arra kell gondolnom, hogy méltó riválisomra akadtam, ahogy meseszép metaforáidat olvastam. Ritkán van szerencsém ilyen kecses, légies és mégis keservesen tragikus irományokhoz, s már szinte úgy érzem, bármilyen dicshimnuszt is zengenék róla, feleslegessé és üressé válna, hiszen az írásod önmagáért beszél, éppen úgy, mint ahogy hajdani ellenségeid hallgatása.
Egy szó, mint száz, le vagyok nyűgözve. Már csak arra szeretném kérni felséged, hogy szíveskedjen beküldeni arcképcsarnokunkba egy portrét, és már nem is tartom fel tovább, népe, de legfőképpen a Völgyek Százszorszépe már elmondhatatlanul várja.  

- Kökörcsin Mester

Avatarfoglaló







In my book, friendship is all that matters. Well, friendship and love. And art. Oh, and wine...


Vissza az elejére Go downBevésődött: Csüt. 19 Márc. - 21:56
Kökörcsin
Kökörcsin


Kitüntetések :
Hozzászólások száma :
181
Reagok száma :
50
Join date :
2018. Sep. 15.
Tartózkodási hely :
Úton

Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Empty
Re: Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships



Feloldott jutalmak








Füvek próbája


Íródeák



Vérdíj



It's canon


Bárdok
ihletője



Doppler


A  meglepetés
törvénye


Új
fejezet


A bárdok
kedvence


A világ
peremén


Az utolsó
kívánság



Reménytelen



Piktor


Tréfa-
mester


A farkába
harapó kígyó


Udvari
bolond


Temeria,
Fuck yeah!


Repül a
nehéz kő


MÁR
MEGINT?



Túlélő




Vándor



Enciklopédista


Biztos
pont



Koronás fő




Jussát...



várja...


...
a vaják


csak kéri
a bérét...


Kettős
ügynök


Ezüst
nyelvű



Kelpie



Kartográfus






In my book, friendship is all that matters. Well, friendship and love. And art. Oh, and wine...


Vissza az elejére Go downBevésődött: Hétf. 23 Márc. - 19:09
Ajánlott tartalom




Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships Empty
Re: Filavandrel aén Fidhail of the Silver Towers and House of Feleaorn of the White Ships

Vissza az elejére Go downBevésődött:
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
World of Witchers ― and other nightmares :: Karakteralkotás :: Tagjaink :: Scoia'tael-
Ugrás: