Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
A lépteim keserű visszhangot vertek Ezüsthegy palotájának üres termeiben. Úgy éreztem az otthonom, a szülőföldem idegenként hátrál el előlem és eltakarja a színeit, hátat fordít és szégyenkezik, ahogy Dana Méadbh sok-sok esztendővel ezelőtt. Pedig a palota ugyanolyan volt, mint azóta mindig, hogy Dol Blathanna újra a szabad tündék földje lett. Ugyanúgy jártak benne a halk léptű szolgálók, ugyanúgy keringtek az árnyak között megbúvó őrök és dolgoztak a mesterek, akiket Enid a csarnokok restaurálásával bízott meg. Az idegenkedés a szívemben volt, a fölötte megbúvó levél tartalma miatt. Nem mondhatom, hogy túlságosan személyesen ismertem volna Isengrim Faoiltiarna-t, de a hírét hallottam, ahogy majd’ minden tünde. A legendás Faoiltiarna, a Vasfarkas, akitől úgy rettegtek a dh’oine katonák, mint az ördögtől. Talán nem is látták a különbséget, az ő szemükben a levelek közt megbújó kegyetlen scoia’tael egyenesen a pokolból jöhetett, hogy valódi farkasként ragadja el őket. Volt, aki azt suttogta meg is ette a zsákmányait, mint a toportyánok. De nem a személye volt Isengrimnek, ami idegenné tett a saját városomban, sokkal inkább a státusza. A tünde ugyanis egyike volt a vrihedd harminckét tisztjének, akit Enid átadott az északi emberkirályságoknak, hadisarcként dobva eléjük azután, hogy rossz oldalt választott a háborúban. Azt az oldalt, ami visszaadta a Virágok Völgyét az aén seidhe tulajdonába, aztán veszített és magunkra hagyott minket. Akkor a Völgyek Százszorszépe rálépett az egyetlen útra, amit látott maga előtt – eldobta a koronáját és lemondott a tisztjeiről azért, hogy Kaedwen és Aedrin ne tiporja el azt a törékeny, hamuból épp csak előbújt virágot, amit Dol Blathanna jelentett. Most azonban Isengrim Faoiltiarna megszökött a dh’oine bakó alól és Zerrikánia felé menekült, hatalmas kérdést állítva Ezüsthegy vezetője elé. Szabadott-e hazacsábítani egy hadifoglyot, miután az elmenekült az emberek kezei közül? Ezért éreztem magam idegennek. - Céadmil, Filavandrel. – tisztelgett egy fakó szemű páncélos aén seidhe a terem ajtaja előtt, amit Enid a találkozásaink helyszíneként jelölt meg. Valószínűleg a Százszorszép úgy hitte a kelet-Aedirn erdőiben rekedt scoia’taelek helyzetét akartam megbeszélni vele. Sajnos tévedett. - A hercegnő? – kérdeztem az őrszemtől, aki erre az épp csak elkészült mozaikos ablak felé pillantott. - Még nem járt erre. De amint kötelességei engedik csatlakozik, úgy mondta. Bólintottam. Nagyon régen megtanultam, hogy egy daerienn* egészen máshogy gondolkodott az időről, mint bármely lény ezen a világon, így nem volt sem értelme sem esélye ilyen kérdésekben vitába keveredni velük. Így csak elfogadva a sorsom beléptem az apró, de gyönyörűen berendezett, világos terembe és az egyik ablakhoz sétáltam. Enid láthatóan mindent megtett, hogy újranövessze Dol Blathanna virágait, ahogy egykor megígérte, mégis a színes üvegen keresztül még mindig csak azokat a hamvakat látta a szívem, amit az emberek hagytak. Nem akartam, hogy Isengrim is csak egy elveszített tünde élet legyen. *varázslónő
Feainn havának közepén jártunk, Dol Blathanna erdői pedig a zöld milliónyi árnyalatában tündököltek; úgy, mintha csak kiadós eső öntözte és mosta volna a Virágok Völgyének földjét még tavaly - nem pedig vér. Ám amikor végig hordoztam pillantásom egy magaslatról a sűrű erdőség ősöreg fáin, nem a nyári táj szépségében gyönyörködtem. A határőrség parancsnokának kezét követte tekintetem, s figyelmesen hallgattam az aen seidhe minden szavát, amit az őrszemek elhelyezkedésével és formációjával, valamint a váltásokkal és gyakorlatokkal kapcsolatban mondott. Ha akartam volna, sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, annyiszor megemlítette: túl kevesen vannak az íjászaink. Sajnos nem csak ők - az egész népünkből kevesen maradtunk. Kevesen maradtak a Kéklő-hegység menekültjei, kevesen a Scoia’tael harcosai, akik aztán a háborúban a Vrihedd jele alatt szálltak harcba Brennánál - kevesen, és egyre kevesebben. És ha mindez nem lett volna elég, ami Ríviában történt… Azt képtelen vagyok szavakba önteni. Nem, most nem áll módomban ezen töprengeni. De mindezek miatt a legfőbb célom az, hogy ezért a maroknyi tündéért, ezért a talpalatnyi földért mindent megtegyek, hogy Dol Blathanna a miénk maradjon - hogy az otthonunk maradjon. Szükséges volt a határaink védelme, azt azonban, hogy azt a túl kevés íjászt és őrszemet mi módon volt a legérdemesebb elosztani, megmaradt tisztjeinkre bíztam - valljuk be, ők sokkal jobban értettek az ilyesmihez, mint én. A parancsnok biztosított róla, hogy a jelenlegi helyzetünkhöz mérten ennél biztosabb őrséget aligha lehetett felállítani, s mikor jelentése végére ér, szinte várakozón pillant rám, mint aki azt reméli, hogy tudok mondani valamit, valami titkot, amit eddig elhallgattam, s ami által varázsütésre megoldódna minden problémánk. ...Nem tudtam volna olyasmit mondani, ami ne hangzott volna üres áltatásnak. Csak annyit tudtam tenni, hogy őszinte hálával megköszönjem minden munkáját és igyekezetét, mielőtt útjára engedtem volna. Csendesen fürkészem pár pillanatig távolodó alakját, majd ismét a korábban mutatott vonalon futtattom végig pillantásom. A parancsnoknak még csak a gondolataiba sem kellett volna néznem ahhoz, hogy pontosan tudjam, mik voltak kimondatlan szavai: ha a Scoia’tael feladná a gerillahadviselést, s hazatérnének, a Szabad Tündék Országába… ...Nagyot, nehezet sóhajtottam. Épp ilyesmiről szeretett volna velem beszélni Filavandrel is, ha jól emlékszem, s azt hiszem, ideje visszateleportálnom a kastélyba, hogy ne várassam túl soká. Már éppen merítenék a meleg, nyári levegőben gomolygó varázserőből, hogy kaput nyissak a kastélyba, amikor valakinek a hangját hallom a távolból, ahogy utánam kiált. - Me Rhena…! Elengedem a még igazán meg sem ragadott erőket, s megvárom, míg a felderítő elém ér és kifújja magát majd meghajol előttem. - Ceádmil! Mi hírt hoztál? - A Vengerbergből útrakelt ríviai család szerencsésen, mind egy szálig épen és egészségesen megérkezett Dol Blathannába! Az egyik üresen maradt dh’oine házba költöztek be a faluban - jelenti büszkén, s az én arcomon is mosoly derül fel. - Kiváló. Hányan is vannak…? - Öt fő. Két asszony, egy férfi - és két gyermek. Hálásan pillantok az aen seidhére, ahogy bólintok. - Nagyszerű hír. Add át nekik, kérlek, az üdvözletem és jókívánságom - kérem, a hírnök pedig meghajol, s már távozik is. ...Szívesen üdvözölném őket én magam, de százfelé kellene szakadnom, ha mindent személyesen akarnék elintézni. Filavandrelt pedig végképp nem szeretném tovább váratni. Immáron valóban merítek a levegőből, s varázsigémet és jeleimet követően megnyílik a teleportkapu előttem, én pedig habozás nélkül belépek rajta. A portált abba a terembe nyitottam, ahova Filavandrellel találkozót beszéltem meg, s bár némiképp késtem, remélem, elnézi nekem. A kapuból közvetlenül az aen seidhe mögött léptem ki, de bizonyára nem éri meglepetésként a megjelenésem - legfeljebb a kapu megnyílása lehetett számára váratlan. Amint elé lépek, a portál egy intésemre bezárul mögöttem, én pedig meghajtom fejem az idősebb felé. - Ceádmil, Filavandrel. Bocsáss meg, amiért megvárakoztattalak - de immáron minden figyelmem a tiéd. Mondd, pontosan milyen ügyet szeretnél megbeszélni velem?
Enid an Gléanna, Dol Blathanna és Tor Arann* hercegnője természetesen most sem tagadta meg magát, mint daerienn. A Százszorszép nem volt ugyan aén sevherne, de egészen biztos voltam benne, hogy ez csupán a neveltetése miatt lehetett így és nem lenyűgöző képességei hiánya miatt. Míg Francesca volt, emberek között élt, népétől távol és talán ez volt az, ami végül alkalmassá tette arra, ami ma – a Völgyek Királynője. Bármilyen címeket is aggattak rá a dh’oine királyok, az aén seidhe szemében az maradt. - Céadmil, Enid. – hajtottam fejet a portálból előlépő varázslónő előtt. Sugárzott, mint a hajnali napfény a harmatos rózsaszirmokon megcsillanva és olyan összetett, tökéletes eleganciát árasztott minden mozdulatával, akár a jégkristályok a tavasszal maradt hópelyhekben. Egyáltalán nem volt nehéz elképzelni miért hajtott térdet előtte minden aén seidhe és szólította büszkén királynőjének. De ha nem is mind, a legtöbb. - Ne haragudj, hogy elrabollak a teendőid elől, amik biztosan halmokban állnak, azonban az, amiről beszélni kívánok nem tűr halasztást. Óvatosan elővettem köpenyem belső hajtásából a szívem fölött rejtőző levelet és átnyújtottam neki, anélkül, hogy a papiros akár csak meggyűrődhetett volna. Egy Dél-Soddeni scoia’tael felderítő névjegyét viselte és két apró lyuk keretezte, ahol a futársólyom karmai átütötték. Hagytam időt Enid zafír szemeinek, hogy végigfuthassák a sorokat, aztán úgy döntöttem jobb, ha szóban foglalom össze az engem aggasztó részleteket. - Isengrim Faoiltiarna, a Vrihedd ezredese megszökött a dh’oine fogságból. – jelentettem ki egyszerűen, mindenféle vád nélkül és kérlelhetetlen tekintettel figyeltem a hercegnő arcát. Tudtam, hogy nem volt egyszerű döntés neki sem, mikor odavetett harminckét tünde életet a dh’oine elé, mint koncot a farkasoknak, hogy ne marcangolják darabokra az éppen visszaszerzett otthonunkat, most azonban nem csak tőlük kellett tartania. - Minden megtettem, hogy megelőzzem a pletykákat, de te is tudod ez milyen lehetetlen feladat. Mostanra talán minden scoia’tael tudja és csak idő kérdése mikor gyűrűzik be a hír a Virágok Völgyébe. Nem voltam lágy és előzékeny, de nekem nem ezt a szerepet adta a Völgyek Százszorszépe. Ida Emean aép Sivney, Acatiae és a szolgálók sokasága mind arra várt mivel csalhatna mosolyt a gyönyörű ajkakra, én azonban kénytelen voltam a nyárvégi barnuló levél és hűvös szellő szerepét magamra ölteni. A kényelmetlen hírhozóét, aki emlékeztette a hercegnőt arra, mi jön a nyár után. - A levél szerint kelet felé menekül, talán Zerrikániába… talán haza. Scoia’tael táborok sokasága esik az útjába, azonban a királyságok szemében Isengrim egy közönséges bűnöző. Az aén seidhe szemében egy háborús hős. El kell döntenünk, Enid, hogy Dol Blathanna uralkodója hogyan tekint rá. *Silver Towers (magyar fordításban Ezüsthegy, Dol Blathanna központja)
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
