Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Menetelés, nem több ez éjszaka, Időnként feldereng az éj szava, Ki szemmel lát, az vakon megy, Útja lesz ím, kopár hegy.*
Hosszú volt az út. Beauclair rendkívül messze volt Talgartól, még is úgy döntöttem, hogy jó magam kitérőt teszek. A gróf a leggyorsabb utat választotta, a katonákra, Julienre, és a szolgákra bíztam őt, míg magam Cintra felé fordultam, a folyón hajóztam odáig. Onnan lóval elmentem Vizimába, ahol egy "ismerőst" látogattam meg. Igazából nem számítottam arra, hogy a pletykák igazak, és közülünk valaki üzletszerűen él a városban, de még is. Meleg fogadtatásukat finoman elutasítva Cidaris felé fordultam, hogy annak kikötőjéből ismét hajóra szálljak, és a tengeren menjek fel északra. Szerettem hajózni. Nem kellett másokkal találkoznom az úton, elzárkózhattam a kabinban, és nem kellett idiótákat elviselnem magam körül. Erre a magányra vágytam, pedig amikor valóban el voltam zárva, akkor másra sem vágytam, csak arra, hogy kiszabaduljak. Na, nem az emberek társasága, hanem a bosszú volt az, ami akkor érdekelt. A Cidaris felé vezető úton azonban volt valami, amit egy normális ember észre sem vett volna. Megállítottam a lovam, füleltem. Csend volt, ám ahogy mély levegőt szívtam be az orromon, megéreztem valamit. Halál szaga terjengett a levegőben, de olyan haloványan, hogy még a lovam se érezte meg. Abba az irányba fordítottam, és elindultunk a fák közt. Minél közelebb értünk a forráshoz, annál erősebb volt a szag, és lassan az állat is érzékelte. Fülét hátracsapta, nyerített, veszélyt érzékelt a halottakból, mivel azonban én olyan szilárdan és nyugodtan ültem rajta, át vette a nyugalmamat. Ezért is szerettem a lovakat. Erős kézben jól irányíthatóak. Hamarosan oda értünk, valami barlangszájhoz. Leugrottam a nyeregből, és közelebb sétáltam. Szemem hamar hozzászokott a hirtelen sötétséghez, és rossz fényviszonyhoz, és megláttam oda bent azt a csinos hullahegyet, amit valaki összepakolt. Oda sétáltam, és megvizsgáltam őket. Több napja halottak, és habár a bogarak már elkezdték ellepni őket, marcangolásnak nyomát sem látom, csak... harapásét. A hátára fordítom a férfit, aki a domb tetején van, ám nincsenek lila foltok rajta. Ha van is benne vér, kevés ahhoz, hogy hullafoltokat hagyjon. Tehát egy vámpír garázdálkodik a környéken. Kiegyenesedek, és a barlang mélyére bámulok. Nem látom a lakóját, már pedig előlem nehéz elbújni. Ami azt jelenti, hogy vagy ejtőzik valahol máshol, vagy igen csak ügyesen bujkál. Mivel azonban gondolatokat sem érzékelek, elhagyom a barlangot. Felszállok a lóra, és tovább indulok Cidaris felé. A város a legközelebbi populáció, ahonnan szedhette áldozatait a vámpír. Talán furcsa, de megakarom találni. Még az állatiasabb fajták iránt is több együttérzést táplálok, mint a féreg emberek iránt. A nyomokra, hogy eltüntessem, nem fecsérlek energiát. Ha a gazda visszatér a házához, tudni fogja, hogy egy lovas járt itt. Hacsak nem bujkál bent, és látott. Bár kétlem, hogy kihagyta volna az alkalmat, hogy megtámadjon. Naplementére érek a városba. Épp ideális időszak. A kikötőbe megyek, ott elintézem a holnapi utazást. Ezután egy nyilvános istállóba helyezem a lovam, és a közeli fogadóba megyek. Egy korsó sert kérek a pultnál, aztán helyet foglalok. Az asztal alatt körmömmel apró sebet ejtek hüvelykujjamon. A tervem igen egyszerű. Ha állatias szinten van, akkor is megérzi oda kint, hogy ide bent valaki vérzik. Ha pedig intelligens, akkor az is lehet, hogy innen szedi az áldozatait. Könnyű prédák a vándorkereskedők, akik ilyen fogadókban szállnak meg, mert az ég világon senki se keresi őket másnap. Megiszom az italom, majd elsétálok a szobámba, ahol kitárom az ablakot, és leülök a szobában lévő székre. Egy gyertya nem sok, annyit sem gyújtok, csak várok. Gyere, éjszaka gyermeke! Mutasd meg nekem az arcod!
//Ezt a számot neked küldöm Wanna learn, son? *Zsolnay Dániel
"Az emberek azért használnak feszületet a vámpírok ellen, Mert a vámpírok allergiásak a baromságokra."
- Így ni! Most már megyek. - zúgom halkan, s megpaskolom a kisasszony hasát, ám a hullamerevség hirtelen eltűnik, s mivel jómagam épp a keblei közt feküdtem, így a megránduló keze jól képen talál. Visszahelyezem az állkapcsom a helyére, s halkan morogva feltápászkodok. - Hogy tudsz ennyit mozogni még a halálod után is? Jó ég... - csóválom meg a fejem, azzal egy vaskosabb követ ráhelyezek a kisasszony karjára, akiről egyre inkább kezdem azt hinni, hogy vagy valamit szörnyen rosszul csináltam, s valójában él, vagy valami fura mágia terjeng a levegőben, ami megérintette ezt a szépséges testet. Ugyanis még mindig mozogni akar, hiába szívtam ki belőle már két napja az életet, s hiába törtem el majdnem minden csontját. Sebaj, majd megunja! - Vigyázz rájuk, Édesem! - suttogom egy fekete hajú, rikítóan kék szemű férfi fülébe, aki a többiekhez hasonlóan természetesen egy ideje már épp oly' hideg, mint én magam. S hogy miért beszélek hozzájuk? Na, erre még magam sem jöttem rá, s ezen már nem is agyalok, hiszen már legalább száz éve jelentik a társaságom a magányos időszakom közepette. Ám mit érnek a hullák, ha ennyire rejtve kell legyenek? Megint azt érzem, hogy többre van szükségem... Felöltözök, s pár óra erejéig eltűnök, amíg felmérem a közeli helyet, ahol eddig bizony nem sokat töltöttem el. Párszor fordultam meg csupán arra, de túlságosan mélyre nem merészkedtem, már nem azért, mert tartottam volna a lebukástól, hanem mert minek kellett volna felesleges erőfeszítéseket tennem, ha a város széléről is könnyedén elcsaltam a naiv és ostoba embereket? Ez azonban úgy tűnik, hogy már nem fog működni. Halkan morogva lépkedek vissza a barlangba, miután tudatosul bennem, hogy már sokkal elővigyázatosabbak, s az éj leple alatt inkább megmaradnak a város határin belül. Hát, akkor ideje utánuk mennem... Egy valami azonban megtorpanásra késztet rögtön akkor, mikor belépek a nedves kövek közé. Valaki járt itt. Különös illat terjeng a levegőben. - Fiaim és lányaim, köszönöm a részvételt! - meghajolok előttük, s egy negyed órás ügyködés és pakolás után már fény szűrődik ki a barlangból, s hamarosan a közeli vidékeket elárasztja az égett hús szaga. Csodálatos! Kiérve leporolom az újdonsült és egyetlen ruhám, melyben jobban hasonlítok egy bárdra, hiszen fekete alapon számos kékes dísz pihen rajta, illetve a nyakam köré is tekerek egy kék sálat. Eléggé kirívó darab, de hát mit lehet tenni? Kerülve a feltűnést indulok meg a fogadó felé, hogy pontot tegyek az ittlétem végére, s az utolsó éjjelemet megpecsételjem egy igazán ínyenc falattal. Például azzal, aki beugrott hozzám nem is olyan rég... Persze, hamis reményeket nem táplálok, valójában jelenleg majdnem bárkivel beérném, ha az nem egy undorító, kövér disznó, akinek a vére helyett is zsír folyik az ereiben. Inkább szopogatom a csontokat, mint ússzak a hájtengerben. Várjunk csak, finnyás lettem az évek során? Ó, de még mennyire! Nem lehet mindenki kiválasztott, hogy egy vámpír kinézze magának. Ahhoz ki is kell nézni valahogy... Ezeken töprengve torpanok meg a fogadó előtt, ahonnan kellemes illatok szállnak kifelé. Nem, nem épp egy vaskos csirkét tömnek meg minden csudajóval, hanem egy csepp vöröslő nedű látott napvilágot, s most minden bizonnyal egy nyúl meghalt valahol a világ másik szegletén bánatában, hogy én ott nem voltam ott. Ám ami késik... Halkan dúdolva libbenek be a fogadóba, azzal a jól bevált taktikával, mellyel mindig közlekedek a nép között. Vagy csuklya takarja az arcom, vagy ne legyek egy helyen túl sokat, s ne adjak időt az embereknek, hogy elgondolkozzanak azon, mi a franctól lehetek oly' sápadt, mint egy majdnem friss holttest. Most is könnyeden szökellek át köztük, ám az illat már kezd elveszni nagy bánatomra. Idelent legalábbis... Ám odafent már más a helyzet. Jobb lesz azonban nem ennyire nyíltan felsétálni, hiszen az egy dolog, hogy a lenti részen többen vannak, ám a fentit biztosan jobban őrzik. Megindulok hát kintre, s az első szélső, szűk kis utcában felveszem a denevér alakom, s megindulok annak a szobának az ablaka felé, ahonnan érezni vélem a bódító illatot. S tessék, még küzdenem sem kell, hogy bejussak! Hezitálás nélkül váltom vissza emberi alakom, sejtelmes mosollyal állok meg a párkányon, úgy lesek befelé. - Nocsak, nocsak... - a szavak dallamokba csapnak át, ahogy a széken ülőre szegezem a tekintetem. Bárki legyen ő, különös bizsergést érezhet ott mélyen, legbelül, szívének erdejében, mely könnyedén űzheti el a félelmet, az ellenszenvet, s minden olyan érzést, mely eltántorítaná tőlem. Kíváncsiság, vágy, apró melegség is felgyúlhat benne, ha nem kapaszkodik görcsösen az ellenkezésbe. - Tetszett, amit láttál ott a barlangban, jóuram? - a mozgásomban nincs semmi támadó, inkább lassú és kimért minden mozdulatom, nem éppen olyan, mint egy brukszának. Ha még nem szól közbe, akkor mellé érve finoman simítok végig a vállán, de nem kerülök mögé alattomosan, hanem egész egyszerúen hideg ujjaim végigzongoráznak a nyakánál, átszökellve másik vállára, onnan gyengéden omolva lefelé. Már, ha hagyja, természetesen. Ha így történik, akkor egész egyszerűen letelepedek az ágyra, keresztbe vetem lábaim, s úgy kezdem fürkészni az idegent. - Miért érzem úgy, hogy szólítottál? - biccentek a nemrég még friss vért fakasztó keze felé.
Menetelés, nem több ez éjszaka, Időnként feldereng az éj szava, Ki szemmel lát, az vakon megy, Útja lesz ím, kopár hegy.*
A csend nem volt teljes ide fent. Habár egy tücsök erősen ciripelt az ablak környékén, a lenti zsivaj halkan ide is felhallatszott. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy érzékeimet kiélesítve az ablak felé koncentráljak. Türelmesen, mint egy látogatásra váró szobor, vártam. És a türelem rózsát, esetünkben egy vérszopót teremt. Hallottam oda lent a szárnycsapásokat, s hamarosan meg is pillantottam az ablakba tévedt denevért, amely azonnal emberi formát is öltött. Úgy tűnik, ez a bruxa kivételesen egy hím. Az azonban még mindig kérdéses, mennyire intelligens. Hiába van rajta díszes, és talán kissé kirívó öltözet, nem a külső teszi az embert, esetünkben vámpírt. Ahogy a borító alapján a könyvet sem érdemes megítélni. Meg se tudok szólalni, mert ahogy belép, és felveszi igen csak kontrasztos emberi alakját, azonnal neki lát a "vadászatnak". Hangja dallamos lesz, és habár ez egy átlagos embert ámulattal, és mámorral töltene el, aki hátra hajtja a fejét egy jó kis vacsorára, mivel magam is ragadozójuk vagyok, rám ez a fajta "szemfényvesztés" nem hat. Mivel azonban egyébként is érdekel lénye, a kíváncsiságot észre veheti a pillantásomban, akár hiheti is az énekének eredményének. A dal, és a szavak is egy "nyom", egy darabka ebben a kirakósban, amit lassan elkezdek összerakni. Közelebb lép hozzám, én pedig még mindig nem szólalok meg. Hagyom, had bontakozzon ki, had használja hangját. A kérdésre egy aprót hümmentek. Nem mondom, hogy zavart volna a hullasereg, sőt. Ebben az állapotban szeretem a legjobban látni az embereket, még ha nyilvánosan nem is jelentem ki. De van, ami fontosabb az ellenség halálánál, és az a vérünk védelme. - Művészinek elég egyedi. Méretre túl nagy. - felelem szűkszavúan. Szívem szerint nagyobb hullahegyet is szívesen néztem volna meg emberekből, de sajnos minél nagyobb a veszteség a patkánykolóniából, annál könnyebben tűnik ez fel nekik. Amint közelebb lép, hagyom hogy kezét vállamra tegye. Öltözetem jelezheti neki, hogy módosabb vagyok az átlag parasztnál, mint akiket nap mint nap kóstolt, de az oldalamon elhelyezkedő kard azt is jelzi, hogy nem egy átlagos nemes vagyok. A nyakamhoz közel azonban nem engedem kezét. Óvatlan nem vagyok. Elkapom a csuklóját, és eltolom magamtól, mire velem szembe helyet foglal az ágyon. Kérdésére halovány mosoly kerül az ajkamra. Minden jel arra mutat, hogy felül emelkedett bestiális énjén. Csodálatos ritkaság az ilyen. - Mert így volt. - válaszolom meg kérdését, és felkelek a székről. Az ablakhoz lépve becsukom azt, hogy innentől kezdve, ha valakinek hallgatózni támadna kedve, az ne tehesse meg az ablak alól. Eközben meg is látom a fekete füstkígyót, miként emelkedik a távolban. A szagokat még itt is érezni lehet, elsodorja a szél. - Látom, élvezed az életet. - kezdem, és visszafordulva az ablaktól, lassan visszahelyezkedem a székre. - Viszont ez a zabolázatlan éhség nem csak élvezetes, de figyelem felkeltő is. - mondom nyugodt hangszínnel, mindenféle fenyegetés nélkül. Tekintetem a sápadt bőrre tapasztom, és az éhes pillantásra. Ennyi étek után sem változott meg, s lett emberibb. Érdekes. Ekkora étvággyal ritkán találkoztam még. - Eleinte csak az enyémet keltetted fel, de ez... - bökök fejemmel az ablak felé, és tudja jól, hogy a magasra szálló füstről beszélek. - Ez messzire megy majd. El kell hagynod Cidarist. - a kérdés csak az, hogy hogyan. Élve, vagy holtan, nappal vagy éjjel, saját lábon, vagy máson... Ugyan is ezek után biztos, hogy az őrség nyomozni fog. És ha csak egy hulla is épen marad, vajákot hívnak majd, a leghalálosabb ellenfeleinket. - Segíthetek neked. - teszem hozzá. Persze sejtem, hogy mivel éppen az éhe vezeti, és nem tekint rám egyenjogú tárgyalópartnernek (lévén embernek tettetem magam), egyrészt nem a menekülés az első gondolata, illetve az én segítségem számára nevetségesnek tűnhet. Még. Felemelem bal kezem, jobbommal pedig elkezdem felhajtogatni ruhám ujját rajta. Arcomon nincs mimika. Komoly vagyok, nyers, egyenes. Hátam szálfa egyenes, egy görbe nincs benne. Katonás. - Anno volt egy szívemhez közeli bruxa. Használd ki, amíg az ő emlékéért segíteni akarok neked. - figyelmeztetem. Most még nem értheti, mire gondolok. Talán még ki is nevet majd, de az ajándékot nem fogja elutasítani. Felkelek, felé lépek, testtartásom nyugodt, ahogy kezeim sem szorulnak ökölbe. Szabaddá tett csuklóm lassan felé emelem, felkínálom. Ha megharap, nem csak az fog számára tudatosulni, hogy mi vagyok, de talán az is, hogy erősebb is. Ki tudja, miket olvashat ki vérem pezsgéséből a vámpír.
//Ezt a számot neked küldöm Wanna learn, son? *Zsolnay Dániel
"Az emberek azért használnak feszületet a vámpírok ellen, Mert a vámpírok allergiásak a baromságokra."
Nem mindenkinél váltja ki ugyanazt a hatást a lágy dallamom, hiszen az függ attól is, kinek szökell be a fülébe. Akiben kétségek élnek, aki magányos, marja a bú, azokra sokkal hatásosabb, s hát valljuk be, elég ritka az olyan ember, akinek az életében minden tökéletes lenne. Ez a férfi ugyan felettébb határozottnak, kimértnek s úriasnak tűnik, már csak az öltözékéből ítélve, ám láttam én már karon varjút! Sokat megélt harcos is feküdt már előttem, apró, halott mosollyal az arcán. Gyönyörű volt. - Köszönöm az elismerést, igyekeztem. Nem szeretem csak úgy elszórni őket a világban, az olyan... Állatias. - az enyhe irónia halk nevetést eredményez, mikor megérintem a vállát. Ám ő elővigyázatos, s milyen jól teszi! Így ujjaim ahelyett, hogy kitapogatnák a finom lüktetést a nyakánál, könnyedén omlanak le róla, mikor eltolja a kezem magától. - Ó, valóban? Ez igazán érdekes. Nem szoktak engem hívni, inkább űzni. - támasztom ki szórakozottan az arcom a kézfejemen, miközben az uraságot figyelem, ahogy az ablakhoz lép. Micsoda kisugárzás! Még egy halk sóhajt is megeresztek, ahogy végigmérem őt, s beszippantom különös aurájának aromáját. - Valójában rosszul látod. Épp nem annyira élvezem. - vonom meg a vállam beletörődve, s egy pillanatra mellé lépek az ablakhoz. A tüdőm emelkedik, s beszívom a távolról jövő égett hús illatát. - Érezted már azt, hogy amit eddig szerettél, az hirtelen olyan közömbös lesz, mint bármi más? Érezted már ezt a kellemetlen közönyt, amikor minden mindegy már, és semmi sem lelkesít úgy, mint azelőtt? Hiába keresed újra, nem tudsz rálelni ismét... - meglepőek lehetnek a szavaim, de hamar kiderülhet, hogy eléggé beszédes típus vagyok. Az áldozataimat sem úgy szoktam szedni, hogy azonnal kiszipolyozom az utolsó csepp vérüket is, hanem beszéltetem őket, megismerem őket - ha hagyják. Most sem tudom, kiféle-miféle ez az alak, de hát miért ne onthatnám felé a gondolataim? Talán a másnapot sem fogja megérni, ki tudja? - Elhagyom Cidarist, elhagyom Skelligét, elhagyok mindent, mindig. Nem szokásom egy helyen megmaradni, képtelen vagyok rá. Nem ezek miatt. - biccentek a füstfelhő felé, majd az idegen felé intézek egy fáradt mosolyt. - Magam miatt. - lassan sétálok vissza az ágy felé, s újra letelepedek rá. Hátsó felemmel megvizsgálom, mennyire kényelmes, míg végül hátravetem magam rajta. Nem vagyok egy szívbajos típus, nem figyelem mindig őt egyik szememmel, vajon mire készülhet. Inkább hallgatom a hangját, azt a mélyet, azt a búgót, mely egészen szépen dalolhatna. - Segíteni? Nekem? Hiszen az előbb repültem be az ablakodon. Nem vagyok hozzászokva az ilyen ajánlatokhoz. - enyhén felemelem a fejem, mikor észreveszem, hogy elkezdi feltűrni ruhájának az ujját. Feltolom hát magam, s minden rezdülését figyelem, ahogy felém lépked. Nem illik bele ebbe a környezetbe. Sokkal úriasabb, mint itt bárki más. - Nahát... Pedig nem arról híresen a bruxák, hogy bárki szívéhez is közel tudnának kerülni. - már-már suttogom a szavakat, s mikor közelebb ér hozzám, kezem az egyik térde fölé helyezem, ha nem löki el. - Mesélsz nekem róla? Biztosan különleges lehetett, ha sikerült bejutnia oda. - kezem felcsusszan a mellkasához, s finoman a szívére bökök. - Mi történt vele? biccentem oldalra kíváncsian a fejem, ám a következő lépése meglep. A csuklója szabad lesz, s gyönyörű bőre oly' kívánatosan villog, hogy először csak egy halk, vágyakozó sóhaj szakad fel belőlem. - Mily' nagylelkű! - megfogom a kezét, majd én is felállok. Feltűnhet neki, hogy nem vagyok mohó, hiszen kényelmesen simítok végig rajta egy ujjammal, s csak ezután húzom közelebb ajkaimhoz. - Köszönöm. - ezt is megértük, egy bruxa megköszöni, hogy valaki felajánlja magát, anélkül, hogy tudná pontosan, miféle ez a bizonyos valaki. Ajkaimat végül rátapasztom lágy bőrére, s óvatosan beljebb fúrom hegyes fogaim. Az első ízlelés pedig hozza is a nem várt meglepettséget. - Ohh... - ráncolom összébb a szemöldököm, s meglepő módon elhajolok. - Ez csak egy tréfa volt? - egy vámpír. Nem is akármilyen. Így már kicsit összetettebb az a különleges aura, mely körbelengi őt. Bár az nem vidít fel túlságosan, hogy félre lettem vezetve. Már majdnem azt hittem, hogy... Áhh, jobb is, ha egy bruxa nem hisz inkább semmit.
Menetelés, nem több ez éjszaka, Időnként feldereng az éj szava, Ki szemmel lát, az vakon megy, Útja lesz ím, kopár hegy.*
Úgy tűnik, nem vette észre, hogy nem hatott rám a dalával, de ez engem nem feszélyez, vagy érdekel különösebben. Nem teszek úgy, mintha sikerült volna, egyszerűen hagyom, hogy maga higgye ezt. Hamarosan úgy is megfogja tudni, hogy mi az igazság, de addig is kipuhatolózok dolgokat. Ami pedig egyből feltűnik, az az, hogy felülemelkedett a bestiális énjén. Még az a hullakupac is úgy tűnik, hogy unalmának jele, nem pedig az éhségé. Amikor nem engedem közel nyakamhoz, elhúzódik. Amikor kifejezi, hogy milyen érzések járják át, mikor mellém lép, őszintén szólva nem tudok vele együttérezni. Nekem mindig volt tudatom. Tanítottak, éltem, ahogy kellett. Aztán megtört a kör, és már más vezetett tovább az éveimen. Neki nincs ilyenje, úgy tűnik. Egy cél kell neki. Cél, amely rajta tartja ezen a csapáson, és nem fordul le újra, meg újra róla, ahogy említi is. Hogy maga miatt "köröz" ebben az ördögi körben. - Soha nem kellett céltalanul élnem, de ez nem feltétlenül pozitív. Igazából.. irigylem a szabadságodat. - mondom ki az igazat. Neki nincs egy olyan gondolata, egy kényszerítő erő a fejében, amely folyamatosan hajtja előre, megszállottan. Nekem van, és rengeteg szenvedést, és fejtörést tud okozni. Ezután visszatérünk a szoba belsejébe. A férfi - most már nem nevezhetem csak úgy állatiasan akárminek - egészen sikamlósan viselkedik. Még nem érzem elég kiforrtnak a technikáját, hiszen láthatja, hogy rajtam nem működik. A legkisebb érdeklődést sem mutatom érintése iránt, és ez nem azért van, mert vámpír vagyok, hanem mert a női nem érdekel. Ha ugyan ezt nőként tenné meg, lehet áldozni tudnék oltárán. Azonban a térdemnél lévő érintésre aligha reagálok, ahogy a simításra is. A kérdés azonban válaszra vár. - Harmonia egy nagyon gyönyörű, ravasz, és különleges nő volt. Megölték őt. - mondom száraz hangon, miközben oda nyújtom csuklóm a vámpírnak. Az megköszöni, és felkel, majd lassan, türelmesen, kiélvezve az ajándékot, megharap. Látom arcán a döbbenetet és csalódást a felismerésre, és elhúzódik. Rám nézve már láthatja aranysárgán világító szemeim, ahogy élesen, szikrázva vájom az övéibe. - Talán tréfásnak találod? Úgy tűnik számodra, hogy ez csak játék? - szólalok meg, és hallható hangomban az enyhe fenyegetés. - Mit képzelsz, hányan kaphatták meg azt a kiváltságot ezen a világot, hogy egy nemes vérét kóstolhatták? - morranok rá hálátlanságára. A vér az vér. Vámpíré, emberé, neki örülnie kéne, hogy kapja. - Több száz évvel ezelőtt, az említett nő volt az első, és utolsó, aki megízlelhetett. Egészen mostanáig, és te így hálálod meg, ha valaki megosztja veled életének nedvét? - tornyosulok fölé mérgesen. - Döntened kell, fiú. Iszol, vagy elkotródsz? Akarod a segítséget, vagy sem? - mondom ki nyersen, még mindig aranyosan villogó tekintettem meredve rá, ugyan úgy tartva kezem, ahogy az előbb megkóstolta.
//Ezt a számot neked küldöm Wanna learn, son? *Zsolnay Dániel
"Az emberek azért használnak feszületet a vámpírok ellen, Mert a vámpírok allergiásak a baromságokra."
A szavaira muszáj elmosolyodnom. Nem minden nap hallhatja egy vámpír, hogy valaki irigylésre méltónak tartja az életét, s ez egy más hangulatomban talán majdnem meg is hatna, ám jelenleg sajnos ezzel nem sokat tudok kezdeni. - Egykor én is így hittem, hogy ez a szabadság mindenek felett áll. Ám évszázadok múltán, tudod, ez a gondolatom már átalakult. S most már biztosan állíthatom, nem feltétlenül jó céltalanul élni. Talán ez nem is élet. - mindig csak sodródni az árral, arra esni, amerre a visz a szél... Már nem elégít ki. Próbálkoztam ugyan kereséssel, igyekeztem megragadni valami magasabb célt, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez szinte a lehetetlennel egyenlő. Én nem vagyok nemes vámpír, az én gondolataim nem olyan kiforrottak, talán nem is olyan összetettek, hiszen hiába sikerült régen annak a varázslónak egy elfogadhatóbb lényt faragni belőlem, attól még bruxa vagyok, s az is maradok. Itt él bennem a bestia, ami egyre csak ölni szeretne, s ezt a vágyat bizony nem olyan egyszerű leküzdeni, nem egyszerű kilépni a bűvköréből. Nem véletlenül öltem meg a varázslót, a lányt a tébolydából, s még sok olyan embert, aki közel érezte magát hozzám. Talán én is hozzájuk... Aztán mikor hirtelen szűnt ez meg részemről, mindig rá kellett jönnöm, hogy az egész csak egy hazugság volt, s nem vagyok képes érezni. A fajtámnak talán nem is kellene próbálkoznia ilyesmivel. Az érintéseim mögött nincs szexuális tartalom, nincs személyre vagy nemre irányuló késztetés, hiszen én mindig mindenkivel így viselkedek, akit be akarok cserkészni, vagy akihez kicsit közelebb akarok kerülni bármi okból. Nem teszek különbséget nők és férfiak között, nekem mindenki egy szinten van testileg, s a vérüket nézve egyaránt. Nem hat meg hát, hogy ez a marcona férfi nem viszonozza, ettől függetlenül még mindig ugyanolyan gyengéden érintem bőrét, simítom rá ajkaim s harapom meg, ahogy eddig tettem. S igen, joggal hiszem tréfának. Ez alatt a pár száz év alatt nem is emlékszek, hogy találkoztam volna nemesebb vámpírral. Nem olvastam róluk könyvet, nem loholtam utánuk, nem voltam az alattvalójuk, így a tapasztalatom borzalmasan kevés. Zöldellő szemeim csillogva méregetik őt, ahogy a düh eluralkodik rajta, ám rajtam a kíváncsiságon kívül sok mindent nem láthat. Ugyan megilletődök először, mikor rám förmed, viszont végighallgatva az utolsó szóig... Nahát, ennyire erősen él benne annak a nőnek az emléke? Talán nekem sikerült újra ennyire feléleszteni? Nincs helye most itt ellenkezésnek és visszabeszélésnek, hiszen a tekintete sok mindent elárul. Miért ne hagyhatnám hát, hogy átjárja a nosztalgia? - Bocsássa meg jóuram a modortalanságom. Még nem igazán találkoztam hozzád hasonlóval, így elképzelésem sincs arról, hányak kóstolhatták a véred, hányakat ölhettél meg, vagy éppen hányakat szerethettél meg. - a szavaim őszinte tudatlanságtól csengenek, s a csuklóját még mindig nem engedem el. Tekintetem nem kalandozik másfele, végig az ő szigorú tekintetében úszkál. - Miért akarsz nekem segíteni? Emlékeztetlek arra a hölgyre? - biccentem oldalra a fejem apró mosollyal az arcomon. Végül bólintok. Ha elém sodorta őt az élet, mint lehetőséget, talán meg kellene ragadnom. - Maradni akarok, s nem feltétlenül azért, mert csak a segítségedre lenne szükségem. Sőt... - egy pillanatra megállok a beszédben, s ha még hagyja, akkor ajkaimat visszatapasztom a csuklójára, s egy kortyot elveszek onnan magamnak. Ez az íz azért felbecsülhetetlen. Nem mindennap kóstolhat ilyet egy magamfajta. - Talán én is tudnék neked segíteni. - emelem rá csillogó tekintetem, egyelőre meghagyva neki a választ a képzeletében.
Menetelés, nem több ez éjszaka, Időnként feldereng az éj szava, Ki szemmel lát, az vakon megy, Útja lesz ím, kopár hegy.*
Jóból is megárt a sok, ahogy az emberek mondják. Furcsa ezt ránk, vámpírokra vetíteni, pedig így van. Itt van két szélsőséges példa. Egy szilaj teremtés, akinek nincs mása, csak a szabadsága, és a feszített, célok által terhelt társa. Mindkettőnk a mérleg egy-egy nyelvén, annak is külső szélein ülünk, és egyikőnk sem tud csak úgy közelebb kúszni a másik oldalhoz, anélkül, hogy ne billenne ki az egyensúlyából. - Életnek élet. De nem valakinek, aki örökké él. És nem örök életstílusnak való. - mondom, aztán ellépve az ablaktól bele kezdünk a "rituáléba". Nincs ebben semmi mágia, hogy úgy leplezem le magam, hogy felajánlom neki a vérem. Nem értem, miért teszi azt, amit, miért így viselkedik velem szemben, ha érzékeli, hogy nem kap rá választ tőlem. Talán ez a csábításos, tapizásos dolog egész lényéből fakad. Ha igen, ezen is lesz esélye majd egy kicsit javítani, legalább is, csak ha szeretné. Bizonyos személyek és prédák egyenesen kifordulnának, ha így közelítene hozzájuk. Már pedig egy vámpír sikere a vadászatában rejlik. Ezer és ezer arcot tudnunk kell viselni, akkor is, ha nem illik ránk igazán. Ennek volt igazi mestere Harmonám. Amikor megkóstolja vérem, alig érzem a harapását a bőrömön. Óvatos és ... valahogy gyengéd. Vagy talán csak hosszá szoktam a fájdalomhoz annyira, hogy ilyeneket meg se érezzek. Szavaira eltelek azonban méreggel. Tréfa. Tán bohócnak tűnök? Valakinek, akinek ne lenne jobb dolga, minthogy az ő mocskos hátsóját összeszedje és felemelje a porból?! Ami még annál jobban is piszkálja a csőröm, hogy a vámpír meg se rezzen. Nem fél. Kedvem lenne megmutatni neki, hogy a táplálék lánc csúcsán is vannak erősebb és gyengébb láncszemek, de ezzel nem fogok most időt tölteni. Úgy nem, hogy bocsánatot kér, és talán hangnemet is vált. Nem ostoba, csak nincsenek ismeretei, ami nem egy, és ugyan az. Mély levegőt veszek és kifújom, vele együtt mérgemet is. - Azért nem találkoztál még a hozzánk hasonlóval, mert ritkák vagyunk, mint a fehér holló. Talán egy tucat, ha van belőlünk ezen a szennyezett világon a magamfajtából. Akiről legalább is tudok. - mondom, aztán a kérdésére elmerengek. - Emlékeztetni? Nem, nem igazán. Talán a viselkedésed egy része hasonlít rá, de ez majdnem minden vámpír sajátja. Egyszerűen... - nem olyan nehéz megmagyarázni, mint szembe nézni azzal a ténnyel, hogy talán elfáradtam. Bele fásultam, hogy nincs eredménye a küzdelmemnek, hogy az egyértelmű brutalitáson kívül nincs más megoldás... Nincs türelmem arra, hogy új, meg új megoldásokat találjak ki, és őszintén szólva gyűlölöm, hogy emberek között kell élnem. A mindennapos fertő, a bűz, a kígyómentalitás, egész lényüktől felfordul a gyomrom. Halkan sóhajtok egyet. Hagyom, hogy kortyoljon még egy utolsót, aztán elhúzom a karomat. Ennyinek elégnek kell lennie ahhoz, hogy oltsa az éhét. Legalább is valamennyire. Leülök az ágyra, kezeimmel térdeimre támaszkodok, vissza húzom kezemre a ruhát. - Megtaníthatlak apró céloknak élni. Rövidtávon könnyen beteljesíthetőek, a hosszútávra pedig idővel magadnak találhatsz valamit, ami végig ívelhet téged éveken, vagy évtizedeken át. Azután újabb nagy célt találhatsz, mellette kisebbeket, és így tovább. Ilyen a mi életünk. Így bírjuk ki ép elmével. - mondhatnám, hogy cserébe pedig ő taníthatna meg szabadon élni, de az igazság az, hogy tudom, hogy nem fog neki menni. Nem kérek semmit cserébe azért, amit ajánlok. Számomra, ez most olyan, mint egy apró, rövidtávú cél, ami talán hosszútávon kamatozhat. - Mikor még alig száz, kétszáz éves voltam, magam is tudtam olyan felhőtlen nyugalommal, és vérszomjjal élni, mint most te. Mióta megváltozott a nézőpontom az emberekről, már tudom, sose tudnék visszatérni ahhoz az élethez. - fejtem ki, szemeimet az ablak felé irányítom, azok aranysárga izzása abba maradt, és ismét csak a búskomor, barna színeket mutatja. - Nem tudok többé úgy élni, mintha minden rendben lenne ezen a nyomorult világon. Mintha semmi közöm nem lenne ahhoz, mi folyik benne. - morgom halkan a sötétbe, kissé összeráncolva a homlokom. Az emberek felé érzett gyűlöletem minden nap nő, ahogy köztük járok, és látom, milyen brutális gyilkosságra képesek, miközben a természet lényeit kiáltják szörnyeknek. Isteneket emelnek ki, szobrokat állítanak nekik, és rájuk, a hitre fogják tetteiket, minden kifogásuk valami felsőbb hatalomból ered. Undorító, és gyalázatos nép az övék. Még a pestis is jobb náluk, mert az legalább pár nap alatt végez az áldozatával, de ők olyan vírus, akik képesek évtizedekig kínozni azt, akit gyűlölnek. Elterelődött a figyelmem. Nem feleltem a kérdésére még. - Azért akarok segíteni, mert azt akarom, hogy több légy, mint azok a férgek, akiket esténként elfogyasztasz. Azt akarom, hogy felülemelkedj a bűnösökön, és így biztosítva legyen a biztonságod. - többet számít nekem egy állatias elmével rendelkező mula, bruxa, vagy bármilyen vámpír lény, mint ezek a férgek.
//Ezt a számot neked küldöm Wanna learn, son? *Zsolnay Dániel
"Az emberek azért használnak feszületet a vámpírok ellen, Mert a vámpírok allergiásak a baromságokra."
- Ez érdekes. - felelem arra, hogy milyen kevesen is vannak ezen a világon. - Miért? - biccentem oldalra a fejem kíváncsian. - Üldözik a nemesebbeket, nem kívántok sokszor szaporodni, vagy tán olyan oka van, amiről nekem még sejtésem sem lehet? Elvégre... - halkan hümmögve gondolkozok el. - Ha felsőbbrendű vagy, akkor erősebb is. Kevesebb ellenség lehet képes arra, hogy legyőzzön titeket, mint például minket, bruxákat. - egyszerű megállapítás és következtetés, amiből lehet, hogy minden bolondság. Csak találgatni tudok lévén, hogy kevesebb ismeretem van arról, mi zajlik épp a világban. S ez jobb, ha így is marad. Eddig sem vontam bele magam az embereket dolgaiba, a csatákba és háborúkba, s ezek után sem áll szándékomban. - Szeretted őt? - kérdem váratlanul, mikor ujjbecsemmel letörlök egy apró pettyet szám sarkából, s még ízlelgetem kicsit az elmúló, fenséges ízt a számban. Ábrándosan pillantok keze után, mely végül újra takarásba kerül a ruha alatt. Érzékelem, hogy nem beszél könnyen arról a nőről, de hát veszíteni valóm nincs, miért ne próbálhatnám belőle kihúzni azt, ami nyomja a lelkét? Ha már ő próbál rajtam segíteni, akkor az a legkevesebb, hogy legalább meghallgatom őt. - Miféle célokra gondolsz? - kérdem kíváncsian, s én is letelepedek mellé az ágyon. Kényelmes egy darab, azt hiszem, maradnom kell estére, úgyis esélyesen még hosszasan fogunk itt beszélgetni ezzel a különös alakkal. - Te már megtaláltad azt a nagy célt, ami keresztülszövi az egész életed? - érzékelheti, hogy sokat kérdezek. Kíváncsi típus vagyok, legyen az akár egy új áldozat, vagy éppen egy egyszerű szórakozás. Ha megadták nekem azt az ajándékot, hogy képes vagyok kommunikálni, ezt ki kell használnom. - Miért változott meg a nézőpontod? Tudod, én régen nem voltam ilyen. Beszélni sem tudtam, egy varázsló tanított meg. Lényegében... Mindenre. - az emléke közönyösnek kellene, hogy legyen, mégis valami furcsa fájdalmat érzek a lelkem mélyén, ha rá gondolok. Nem tudom megmagyarázni, hogy ez mitől lehet, csak tudom, hogy minden adandó alkalommal, mikor felsejlik bennem az arca, jön a maró gondolat, hogy talán... Nem kellett volna kilöknöm őt a torony ablakán. - Mit gondolsz, mennyi idős vagyok? - ráhelyezem a kezem a vállára, úgy pislogok felé nagy szemekkel. Ajkaim szegletébe mosoly húzódik, s ábrándosan sóhajtok. - A látszat ellenére nem vagyok annyira óvatlan. Nem merészkedek be túlságosan sokszor az emberek közé, valójában nincs is rá szükségem, hiszen oda tudom vonzani őket a hangommal. Igen, azzal, ami rád nem volt hatással. - felnevetek jókedvűen, érzékelhető, hogy nem vagyok a túlságosan vadabbik fajta. Az értelem már sok értelmetlen vadságot kiölt belőlem. - Leginkább barlangokban vagy erdőkben bújtam eddig, esetleg elhagyatott helyeken. Szóval, lényegében nincs otthonom. - vonom meg a vállam. Egyszer volt talán igazán, amit minimálisan annak éreztem, mégpedig az a bizonyos torony. Ott olykor egészen kellemes volt, amíg rá nem jöttem, hogy nem bírok tovább bezárva élni.
Menetelés, nem több ez éjszaka, Időnként feldereng az éj szava, Ki szemmel lát, az vakon megy, Útja lesz ím, kopár hegy.*
A kérdés jó volt. Egyszerű, de érthető. Miért is vagyunk ilyen kevesen, ha nagy valószínűséggel letudnánk gyűrni a trónról az embereket? - Azért, vagyunk kevesen, mert az Együttálláskor kevesen jöttek át a világunkból. A nemesvámpírok pedig szinte örök életűek, s mint olyanok, inkább tanulásra fordítják az idejüket, nem pedig a szaporodásra, ahogy az emberek. Tudósok, kutatók, feltalálók, felfedezők, filozófusok kerülnek ki közülük. Alapvetően emberibbek, mint bármely más vámpír. Járhatnak a napon, nem létszükséglet nekik a vér, így inkább az emberek közé olvadnak, megfigyelik, és tanulmányozzák őket. Időlegesen ugyan el tudja pusztítani bárki, vagy bármi a testüket, de véglegesen megölni csak egy másik nemesvámpír tudja a másikat. Volt régebben a fajtámban egy ellentét, amely miatt egymást tizedelték. Miután dűlőre jutottunk a problémán, megfogadtuk, hogy soha nem vesszük el más nemes életét. Hát, én megszegtem ezt a szavamat később. - mondom, majd mikor szóba jön Harmona, és a kis bruxa rá kérdez, hogy szerettem-e őt, halkan felsóhajtok, és lehunyom a szemeim. - Ő volt a mindenem. - húzom el a kezem, és hajtom vissza rá a ruhát. Ezután helyet foglalok. - Már...Nem is emlékszem, hogyan találkoztunk. De ő volt a kezdeményező fél. Talán valami zsúfolt kocsmában. Akkoriban a szórakozásnak éltem. Ő pedig gyönyörű volt. Vörös, hullámos haja karcsú, istennőket megszégyenítő testére omlott. Éjfekete íriszei egészen meleggé, és barátságossá tették az arcát, amitől mindenki már az első pillanattól megbízott benne. De nekem megmutatta, mennyire ravasz, és kegyetlen is volt egyben. És tetszett. Tetszett, hogy mindenkit át tudott verni. Köztük engem is. - fejtem ki neki egy kicsit, mielőtt a célokhoz érünk, és arra, hogy találni kell neki olyat. A kérdésére szemem sarkából rá pillantok, figyelem, miként élvezi az ágy puhaságát. - Bármilyen cél megteszi, de a legjobb mindig az, ami belátható időn belül megtörténhet, látod a fejlődést, és motivál, fejleszt téged. Például tanulj meg egy új nyelvet. Vagy tanulj meg karddal bánni. Tanulj! Bármit ami csak érdekel, akárcsak mi, nemesek. Mindig csak egy dolgot. Lépésenként. Tanulhatsz a csillagokról, az emberi természetről, vagy szervezetükről, a különböző lényekről. Túl sok dolog van ebben a világban, ami mellett csak úgy elmegyünk. Ne csak ravasz, és veszélyes legyél. Legyél tanult, okos, és akkor nem lesz, aki az utadba tud majd állni. - fejtem ki egy kicsit ismét gondolataimat, majd kérdésére, hogy én megtaláltam-e az életcélom, mély levegőt veszek. - Valaha a tanulásnak éltem én is, mint minden társam. Ma már inkább ezeknek a férgeknek a kiirtásán munkálkodom. Felfordul a gyomrom az emberi ostobaság, gonoszság, és kegyetlenség láttán. - húzódik fintorra a szám. Az újabb kérdésre, és információra a fiúra tekintek. - Egy mágus? Csoda, hogy nem boncolt fel. Nem tanított másra? - kérdezek, majd azért a válaszon is gondolkodom. Hogy fejtsem ki, hogy egyszerű legyen, és felfogja úgy, hogy valószínűleg sose élt még át ilyet? - Hárman tanultunk, és piáltunk egyszerre, nemesvámpírok. Volt két férfi, akit akkor a barátomnak hittem. Hozzánk csapódott később Harmona, akivel együtt éltem. Házasságra sose léptünk, de jobban szerettem őt mindennél. Nem vadászott sokat, de amikor tette, akkor ha úgy volt kedve, különösen kegyetlen tudott lenni. Néha-napján vele tartottam, és együtt lakmároztunk az emberek vérén. Aztán a "barátaim" megijedtek... - folytom mondatom sziszegésbe. Kezeim ökölbe szorítom, szemeim ismét aranylóan villannak fel. - Attól féltek, hogy az emberek ránk égetik a házat. Így a két idióta meg akart leckéztetni. Felbéreltek egy vajákot, és amikor nem voltam vele a vadászaton, megölte Harmonát. De még csak nem is ez a legrosszabb, ami történt. Azok a mocskos férgek úgy adták elő a vajáknak, hogy ÉN béreltem fel, és ezért NEKEM kell leszállítani a bizonyítékot, a saját szerelmem fejét! - az emlék még mindig fájdalmas, és még mindig képes vagyok felbőszülni rajta. Habár nem kiabálok, vagy hasonló, a feszültséget így is tapintani lehetne a közelemben. - Ez volt az első, hogy vajákot öltem. Ám ahogy megtettem, megjelent a két áruló, és valami mágikus rúnával meggyengítettek, és a Sárkányhegységbe cipeltek, ott pedig egy kőszarkofág csapdájába estem. Nem tudom, hány évtizedig voltam ott. Talán egy-két évszázad? Nem számít már. Úgy éreztem, bele őrülök a fájdalomba, és a sötétségbe. Elakartam őket pusztítani, s velük együtt a féreg embereket is, akik miatt ez megtörténhetett! - mély levegőt veszek, és lassan kifújom, hogy megnyugodjak. - Megöltem őket. Mindkettőt. Esélyük se volt, nem számítottak rám. A célom pedig az, hogy találjak egy módszert az emberek tizedelésére. Már majdnem meg volt... - sóhajtok halkan. - Egyszer már majdnem sikerült. Most egy új módszeren gondolkodom, mert a régi nem vált be. - fejezem be a történetem, aztán a kezére pillantok vállamon, majd rá. - Egy, vagy másfél évszázad? Annál nem lehetsz fiatalabb, túl jól beszélsz és viselkedsz. - mondom, majd bólintok egyet arra, hogy azért a maga módján óvatos. Jó. Nem kötődöm ugyan hozzá, de kár lenne elpocsékolni az emberek vasvillájára egy bimbózó tehetséget. - Már nem vagy állat. Ha egyszer akarsz egy állandó helyet a barlangon kívül, Talgar, és a grófsága nyitott kapukkal vár. Julien, a mágusok biztosan szívesen tanítanak neked dolgokat. Ritkán van hullákon kívül más társasága. - ajánlom fel neki a lehetőséget, de csak rajta múlik, hogy elengedi-e az állati valóját, s vele együtt a barlangokat ágyra cseréli.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
️️️️️️
Wanna learn, son? 
