World of Witchers ― and other nightmares
 
HomeHome  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
A staff
Ida Emean aep Sivney Latest?cb=20170716122041 Ida Emean aep Sivney SwX5v3I Ida Emean aep Sivney Latest?cb=20170716090400
Tedd Deireadh
Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.

Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.

Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.

Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.

Leltár?: Wilkina és Geralt arra ér vissza Kaer Morhenbe, hogy épp ürítik ki a kaedweniek. Henselt parancsára a továbbiaknak katonai erődítményként tartanak igényt az erődre. Kisebb alkudozás és tárgyalás után Kaer Morhen hivatalosan is állami tulajdonba kerül.

Ismerős szörnyetegek: Ciri és Geralt egymás nyomára bukkannak Toussaint-ban és találkoznak a Tó Úrnője óta először újra. Közösen indulnak tovább.

Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.

Temeria
Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.

Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.

Lyria és Rívia
Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.

Elfeledett vér: Meve látogatást tesz az újraépülő Ríviában, mit sem sejtve róla, hogy az őrmester, aki neki jelent, szegről-végről rokona.

Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.

Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.

Dol Blathanna
Semmi személyes: Dethmold, Henselt küldötte sértett hangú diplomáciai levelet, illetve ajándékként egy levágott tünde fejet kézbesít Francesca Findabair hercegnőnek.

Sub Rosa: Francesca Findabair magánaudienciája tanácsosával és diplomatájával, Irvach Valith-tal.

Tír na nÓg: Francesca Findabair hírét veszi egy különös érkezésnek, és abban a hitben, hogy Ciri-re bukkant, meghívja magához. Elyon, Ysgith medikája ugyan nem Cirilla, de a történetük menthetetlenül összefonódik, amikor kiderül, hogy mindkét fél számára idegen a másik otthona.

Elaine tedd a'taeghane: Arryn Farven igyekszik Enid Findabair bizalmába férkőzni, azzal a szándékkal, hogy a megfelelő alkalomban megmerényelhesse.

Nilfgaard
Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Wilkina

A legtöbb felhasználó (18 fő) Vas. Márc. 22 2020, 19:24-kor volt itt.
Latest topics

✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Condwiramurs
Today at 13:27


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Luna Smok
Today at 09:33


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Karméle La Valette
Yesterday at 15:05


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Karméle La Valette
Yesterday at 15:02


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Wilkina
Yesterday at 09:29


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Axel Walardeb
Szomb. Szept. 19 2020, 17:48


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Ríviai Geralt
Pént. Szept. 18 2020, 18:56


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Ríviai Geralt
Pént. Szept. 18 2020, 15:35


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Ríviai Geralt
Csüt. Szept. 17 2020, 14:30


✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧✧
Ida Emean aep Sivney Emptyby Grash
Csüt. Szept. 17 2020, 14:26

Tagjaink
Fél évszázad költészete

Share
Ida Emean aep Sivney
Ida Emean aep Sivney


Kitüntetések :
Hozzászólások száma :
20
Reagok száma :
17
Join date :
2020. Mar. 19.
Tartózkodási hely :
Dol Blathanna

Ida Emean aep Sivney Empty
Ida Emean aep Sivney




Ida Emean aep Sivney




Fonetikus kiejtés:

Ájdá Ímeán ép Szivni

Becenevek

Ida

Életkor

Valahol 250 körül. Már nem számolja.

Látszólagos kor

25-30

Csoport/faj

Tünde (Aen Seidhe), Varázslónő (Aen Sevherne)

Foglalkozás

Varázslónő, Páholy-tag, tünde aen sevherne, időnként javasasszony, lelki támasz, újabban udvari tanácsos


Különleges képességek/faji adottságok


Csak kevesek számára adatott meg az ajándék, hogy a zabolázatlan erő a kezük alá simuljon, hogy válaszoljon a hívásra, történjen az szavakkal, vagy csupán gondolatokkal. Egy Aen Sevherne számára a mágia olyan, akár a lélegzetvétel, ami nélkül meghalunk, úgy lüktet az ereinkben akár a vér, táplál minket, de nekünk is táplálnunk kell őt. Valahogy így magyarázta anyám, aki maga is gyakorolta a művészetet és különös örömmel töltötte el, mikor – már egészen korán – kiderült, hogy örököltem a képességeit. Bármennyi erőt is lettünk volna képesek megmozgatni, mindig a mértékletességre tanított. Nem veszünk el többet, nem merítünk mélyebben az erőből, mint amennyi valóban szükséges, cserébe az válaszol majd a hívásra később is, máskor is, és tudni fogja, ha valóban szorít minket a szükség. A hosszú élet alatt, ami egy aen seidhe-nek megadatott elsajátítottam mindent, amire egy ember varázslónő is képes lehet, parancs helyett kéréssel, uralom helyett tisztelettel és együttműködéssel, ahogyan egy felsőbb hatalmat szólítunk meg, nem pedig egy szolgát. Noha mind a négy elemből képes vagyok meríteni, a kék hegységben töltött évek alatt meg kellett tanulnom együtt élni a tomboló szelekkel, gyűlölet helyet erőt kérni e kényszerű szövetségestől, mostanra pedig szinte megkedveltük egymást, de a legkényelmesebb, tán pont alapvetően nyugodt és csendes természetem miatt mindig a föld állandó, soha meg nem hajló ereje, amit ő is mindig hajlandó volt a rendelkezésemre bocsájtani. Éppen ezért sosem kértem többet, mint amennyi tényleg kellett, és nem fordítottam a kapott erőt olyanok ellen, akik kedvesek a földnek.
Egy tünde bölcs azonban sokkal több mágusnál, és aki egy kalap alá vesz minket velük, az nem igazán érti a lényeget. A feladatunk nem uralkodni, sokkal inkább valami féle őrzőként tekintettem magunkra és a feladatunkra. Őrizzük a tündék ősi tudását, a történelmünket, mindent, amit a mágiáról valaha kifürkésztünk, de ismernünk kell a tudományokat is, a csillagok állását, és időnként elmerülhetünk a múlt, a jelen és a jövő eseményeiben, látomások formájában. A közelmúlt eseményei során Ithlinne próféciája és az Ősi vér volt az, amiről a legtöbb szó esett, amely felkeltette a figyelmét a páholynak, pedig ez csupán apró szelete a nagyobb egésznek. Nem terheljük ezzel a tudással azt, aki még nem érett meg rá, sem pedig a részletekkel azokat, akik tanácsért folyamodnak hozzánk, noha sok dolog még számunkra is homályos. Csupán igyekszünk összegezni a felhalmozott ismereteket, legendákat, jövendöléseket, és amiket az álomlátók mesélnek nekünk – jómagam, noha már próbáltam, csupán végső esetben gyakorolnék oneiromanciát – és mindezekből leszűrni a tanulságokat és megfelelő irányba terelni az eseményeket. Ha megkérdeznek minket. Ha lesz még kit megkérdezni.
Jellemrajz


Képzelj el valakit, akit a széltől is óvtak. Akinek egészen kisgyerekkora óta azt mondták, hogy különleges, éppen ezért nem törődhet olyan dolgokkal, mint a többiek. Aki csak messziről nézheti, hogy a többiek fakardokkal játszanak, vagy íjjal lőnek célba, fára másznak, majd vizesen és szutykosan mennek haza. Szeretne ő is vizes lenni, meg szutykos, meg nagyokat kacagni a többiek, de fél, hogy az anyukája összeszidja és még egyébként sem olvasta el a könyvekből aznapra kijelölt passzusokat.
Azt hiszem, ezek az első tapasztalatok voltak, amelyek megalapozták a csöndes és visszahúzódó személyiségemet. Mivel nem tanultam meg elég korán, hogyan kell a többiekkel együtt játszani, együtt nevetni, hogyan kell beszélni velük olyan dolgokról, amik őket is érdekelték, és ami nem arról szólt, hogy a szférák együttállása óta melyik király hol és milyen hosszan uralkodott, és kiben jelentkeztek az Ősi vérre utaló képességek, ezért a későbbieknek már egyáltalán nem is akarták, hogy együtt legyek velük, hogy része legyek a játéknak. Azt mondták furcsa vagyok, de ahogyan ezt hallottam, úgy azt is, hogy ha ezt egy felnőtt meghallotta, mindig összeszidta őket. Azt mondták, egy nap Bölcs leszek, és egy Bölccsel nem szabad tiszteletlenül bánni. Nekem más dolgom van. Fontosabb dolgom, mint fakardokkal hadonászni.
Elhittem ezt. El kellett higgyem, máskülönben csak a kérdések maradtak, hogy engem miért nem vesznek be soha a játékba, hogy nekem miért nincsenek barátaim, később udvarlóim, vagy gyermekeim. Kapaszkodnom kellett a gondolatba, hogy a tündék között is valami több, valami különlegesebb voltam, a küldetéssel, hogy bölcsként megsegítsem őket a nehéz időkben, amik ránk vártak. Akkor is, amikor elfáradtam. Akkor is, amikor mindenki, akinek gyerekként a barátja akartam lenni meghalt, mielőtt elérték volna az egy évszázados kort. Akkor is, amikor éheztünk, és akkor is, amikor azt hittük, végleg meghalunk. Most pedig, hogy felcsillant valami halovány remény, hogy van még számunkra hely ezen a világon, akkor is ez maradt a feladatom. Az istennő úgy láthatta, hogy jól végzem a feladatom, bár lehet, hogy a Végzet már a kezdetektől azt a sorsot szánta nekem, hogy legyen valaki, aki a hosszas hallgatás után végül kíváncsi a hangomra. Valaki olyan, akinek módjában áll fordítani a sors kerekén. Én pedig ügyelek rá, hogy minden, amit mondok valóban hasznos legyen.
Megjelenés


Noha az emberek alapvetően szépnek látják a tündéket, fajom mércéjével mérve inkább átlagosnak számítok. Enid, a világ legszebb asszonya mellett csupán szürke szolgálólány, és még ő sem ér fel Lara Dorrenhez, aki az idők során a tünde ideállá nőtte ki magát, még akkor is, ha valójában nem Aen Seidhe, hanem Aen Elle volt. Mintha egy temeriait hasonlítanának egy zerrikánhoz, de persze az embereknek ezt hiába magyaráznánk. Mindenesetre, ki vagyok békülve ezzel a szereppel. Én nem módosítottam a külsőmön, mint az ember varázslónők, minden, amit látnak az, ahogyan születtem, amivel a természet úgy döntött, hogy megáld. Nem mintha lenne okom panaszkodni.
A hajam a vállamig ér és cinóbervörös, ami a maga természetes voltában ritkán fordul elő. Bár divatosak a bonyolult frizurák, csigák, fonatok és kontyok, többnyire nincs türelmem ilyesmivel vesződni, csupán kiengedve hordom, hogy a szél belekaphasson, ha úgy tartja kedve. A szemem smaragdzölden csillog, és úgy hallottam az emberek a tündék szemét kifejezetten nagynak látják, a fogainkat pedig aprónak, pedig mindent csupán önmagukhoz mérnek. Ugyanez vonatkozik a magasságomra is. Noha az aen seidhe tündék alacsonyabbak az aen elle tündéknél, így is magasabbak, bár vékonyabban és törékenyebbek vagyunk az embereknél. Nagyjából egymagas lehetek egy északi férfival, és ez jópár ujjal a többi varázslónő fölé emel, hogyha egymás mellett állunk és egyikünk sem visel magas sarkút. Ők gyakran szoktak, én szinte soha. Kényelmetlen, és még bennem van az ösztön, hogy a magas hegyek szikláin rendkívül előnytelen volna.
Általában könnyű anyagokból készült ruhákat viselek, szatént és selymet, ezen a téren viszont rájöttem, hogy egyáltalán nem bánom, hogy az udvarban megkövetelik a folyamatos eleganciát, általában felülírva ezzel a praktikumot. Sokszor viselek sárgát és zöldet, amik illenek a hajam és a szemem színéhez, időnként kéket, vagy fehéret, nagyon ritkán vöröset. Azt inkább meghagyom Enidnek. Ha ékszerekről van szó, a gyöngyöt szeretem, a korallt, mindent, amit ajándékba kaptunk a természettől, nem pedig kitéptük belőle. Legalábbis mostmár így mondom. Ez a döntésen tudat alatti volt még nagyon régen, de azóta észrevettem, hogy ezek váltak a legfőbb stílusjegyemmé, amik ezen a téren is kicsit különlegesebbé tettek a többi varázslónő között. Ha tudnák, hogy azért nem viselem anyám drágaköveit és aranyát, mert az utolsó kavicsot is eladtam egy zsák lisztért…

Előtörténet


I.
Vágyakozva néztem ki az ablakon. Az ég gyönyörű kék volt, a fák már virágba borultak a kertben, a költöző madarak pedig visszatértek. Jó lett volna kicsit játszani a patakparton, és ki tudja, ha viszek nekik kekszet, akkor hátha most Faehath és a többiek megengedik, hogy én is velük tartsak.
- Ida, figyelsz?
Visszafordultam az asztal felé. Előttem minden féle szárított növény hevert, könyvek a nevükkel és receptekkel, amiket álmomból felkeltve is el kellett tudnom ismételni. Az ablakban, amerre az előbb bámultam több cserépben másféle növények voltak, némelyek kókadoztak mások viszont több levelet hoztak, mint az természetes lett volna.
- Igen, anyám.
- Hozz a bazsalikomból három levelet.
Lemásztam a sámliról, amin álltam, hogy felérjem az asztal tetejét. Tudtam melyik volt a bazsalikom, ám abban az egy cserépben csupán egy elszáradt kóró árválkodott.
- Anya, a bazsalikom teljesen kiszáradt.
Anya elmosolyodott, és nem kedveltem ezt a mosolyát. Ilyenkor mindig valamiféle feladat, vagy próbatétel következett, csupán nem akarta nekem előre elárulni. Gyönyörűnek láttam, szebbnek, mint egy hercegnőt, vagy mint azokat a másik fajta tündéket, ezért nem akartam, hogy csalódjon bennem.
- És problémát jelent neked életre kelteni?
Nagyot nyeltem. Még nem tanultam olyan régóta a varázslást, csak néhány hete kezdtük el, de azóta folyton gyakorolnom kellett, és nem lett kevesebb az olvasnivaló. Ha még nem volt egészen halott, akkor nem kellett, hogy az legyen. Megnéztem a szárának a tövét, kicsit elhajlítottam, de nem tört el és nem is volt túlságosan puha, vagyis a bazsalikom még élt, és meg lehetett menteni. Ehhez viszont erő kellett. El tudtam volna venni a többi növénytől, akiknek látszólag még volt bőven, de azt nem szabadott, helyette máshol kellett keresnem. Behunytam a szemem. Éreztem lent a patakot, de az túlságosan messze volt, a szél viszont vadul tépte a zászlókat, és a toronyban, ahol tanultunk bőven elég erősnek kellett lennie. Gondolatban megérintettem, hogy kis erőt kérjek tőle, majd ezt az erőt egyenesen a bazsalikomnak adjam, de nehéz volt… Mint amikor egy folyamatosan fickándozó kiscicát próbáltam az ölemben tartani. A bazsalikom leveleibe lassan tért vissza az élet. Elégedetten mosolyodtam el, ám ekkor az erő kiugrott a kezeim közül, hirtelen lett nagyon sok és úgy fejbe kólintott, hogy elestem.
Anyám nem aggódott úgy, mint a többi anyuka szokott, amikor a gyerekük elesett. Ő lassan lépdelt oda hozzám, és egy zsebkendővel letörölte a vért az orromról.
- Mielőtt még összepiszkolnád a ruhádat. Újra!
- Elfáradtam… nem mehetnék inkább ki játszani egy kicsit?
Már láttam az arcán, hogy butaság volt megkérdeznem.
- Addig nem, ameddig nem zöldell a bazsalikom, és még van számodra egy cserép muskátli is, hogy eleget tudj gyakorolni. Utána kimehetsz.
Mire végeztem, már késő este volt. Háromszor ájultam el, és mire elmehettem volna, a többiek már réges-rég hazamentek. Majd holnap. Azzal bíztattam magamat, hogy majd holnap nem kell idebent maradnom, hiszen csak nincs több növénye anyámnak, ami el lett volna száradva.
Másnap zuhogott az eső, és egyébként is rengeteg érdekes dolgot kellett megtanulnom a portálok működéséről, és hogy hogyan határozhatom meg, hogy hova akartam utazni velük.

~:O:~

Egy nagy kő tövében szipogtam. A cipőm teljesen tönkrement, olyan vastagon tapadt rá a sár, és a ruhám is teljesen elázott. Nagyon fáztam, de így nem mertem hazamenni, és varázsolni sem mertem, hogy azzal szárítsam meg magam. Anya mindig azt mondta, hogy varázsolni csak nyugodt szívvel és hűvös fejjel szabad, különben az erő elszabadul, és már nem én fogom őt irányítani, hanem az engem. Pedig néha, amikor nagyon dühös voltam, annyival könnyebb lett volna tárgyakat mozgatni, meg dolgokat felgyújtani! Most is inkább attól tartottam, hogy felgyújtottam volna a ruhám ahelyett, hogy megszárítom. Meg talán ez olyan apróság volt, amire nem is lehetett megkérni az elemeket, hogy adjanak hozzá erőt.
Ezért vártam, hogy a nap majd magától megszárítson. Könnyebb lett volna, ha kifekszek a mezőre, de azt mindenki látta volna. Így is túl sokan voltak ott, amikor Coira belelökött abba a nagy pocsolyába. Pedig én csak szerettem volna megnézni a mókust, amit fogtak… lehet az volt a baj, hogy elmondtam nekik, hogy az valójában nem is mókus volt, hanem egy pele.
„Megfürdetjük a kis okostojást!” – kiabálták, aztán már jött is a pocsolya. Abban biztos voltam, hogyha egyszer megszárad a ruhám inkább megtartom magamnak az ilyesmit. Hadd higgyék csak, hogy mókusuk van, még ha nem is. Talán… talán kedvelni fognak majd, ha nem gondolják, hogy okostojás vagyok. Még arra is gondoltam, hogy amikor kérdeznek valamit, akkor is inkább azt fogom mondani, hogy nem tudom.
- Te meg mit csinálsz itt?
Felnéztem az előttem álló lányra. Úgy volt felöltözve, mint egy fiú, bőrnadrágja volt, apró íja, és a haját is szorosan hátrakötötte. Idősebb volt nálunk, az látszott, de még nem tűnt egészen felnőttnek sem. Gyorsan megtöröltem a szemem.
- Semmit.
Nem hazudhattam jól, mert elég volt ránéznie az arcomra, meg persze a sáros és vizes ruhámra meg cipőmre, rögtön megcsóválta a fejét és mellém telepedett.
- Hogy hívnak? – kérdezte, miközben felém nyújtott egy zsebkendőt.
Szerettem volna rávágni, hogy „sehogy”, de az nem lett volna túl kedves dolog tőlem.
- Ida.
- Sivney lánya? – nézett rám nagy kerek szemekkel. Aprót biccentettem.
- Hallottam, hogy van neki egy lánya, akit ugyanúgy bölcsnek képez, mint amilyen ő maga. Biztos te vagy az. De akkor miért sírdogálsz itt egy kő tövében, ahelyett, hogy bent tanulnál?
- Én… én csak… - szerettem volna elmagyarázni, de úgyse értette volna. Ostobának nézett volna, azt pedig nem akartam. – Csak játszani akartam. – szipogtam, a lány pedig bólintott, mint aki máris mindent értett.
- Piszkáltak?
Megráztam a fejem.
- Nem? Akkor meg hogy lettél vizes?
Erre már nem mondtam semmit. Még így sem akartam, hogy a többiek bajba kerüljenek miattam. Ha megtudnák, hogy árulkodtam, akkor aztán végképp el kéne bujdosnom előlük. Lehet, hogy jobb lett volna, ha világgá megyek.
- Meg fogják majd bánni. Lehet, hogy nem most, de amikor majd hozzád mennek tanácsért, vagy neked kell meggyógyítanod őket, akkor majd bocsánatot kérnek.
- Nem akarom, hogy bocsánatot kérjenek. Én csak… csak a barátjuk szerettem volna lenni.
A lány kedvesen megveregette a kezem.
- Nem érdemlik meg, hogy a barátjuk legyél. Neked a Végzet még sokkal nagyobb dolgokat tartogat.
- Mindenki ezt mondja. – válaszoltam durcásan, de legalább már nem szipogtam.
- Mert így is van! De ha ettől jobban éreznéd magad, időnként meglátogatlak majd, és akkor játszunk valamit rendben? Amit csak szeretnél. Alice vagyok. – mutatkozott be mosolyogva. Annyira örültem, hogy lett egy barátom, hogy már el is felejtettem, hogy az előbb belelöktek a pocsolyába.
Mindig vártam, hogy Alice írjon. Kiderült, hogy a szülei kereskedők voltak és a vidéket járták, így csak ritkásan fordultak meg nálunk. Kétszer el is jött hozzánk játszani, aztán egyszercsak nem írt többet, és a szülei sem jöttek a városba. Azt hittem, hogy megbántottam valamivel, de akárhogy igyekeztem rájönni, mi lehetett az, nem sikerült sehogy. Később, amikor anyának már elege lett abból, hogy folyton kérdezgetem mikor jön Alice, és vajon rossz voltam-e és ezért megutált akkor végül elmondta, hogy Alice és a szülei meghaltak. Túl sok arany és szép holmi volt náluk, amire az emberek szemet vetettek.

II.

- Visszaűzzük a majomembereket a tengerbe! Megtanítjuk nekik, hogy ez a mi földünk! Attól, hogy szaporák akár a patkányok nem erősebbek nálunk!
Shaerrawedd Fehér Rózsája egy szobor talapzatára mászott fel, hogy katonákat toborozzon. A híre előbb ért ide, mint ő maga, és vegys érzéseket váltott ki a tündékből. A fiatalabbak örvendeztek. Azt mondták, végre valaki, aki tenni próbál valamit, nem csak karba tett kézzel várja, hogy az emberek előbb utóbb kihaljanak, elmenjenek, mint a szezonális nátha, ahogyan az öregek mondták.
Már ők sem voltak képesek áltatni magukat azzal, hogy minden rendben lesz, mikor az emberek egyre több erdőt vágtak ki, hogy megerőszakolva és igába hajtva a földet szántót csináljanak a helyébe, elűztek minket a városainkból, majd a tetejükre építkeztek. Élősködtek azon, amit mi alkottunk, és lassanként kiszorítottak minket, csak azért, mert egyre többen és többen lettek. Minden megállapodás, minden békeszerződés illúzió volt, porhintés, amit az öregek szórtak a szemünkbe. Azt mondták türelmesnek kell lennünk, még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy lássuk a nagy egészet, és hogy a történelem malmai lassan őrölnek.
Szinte mindenki ismert olyan családot, akik az emberek kapzsiságának áldozatai lettek. Mindenkinek volt vesztesége, sebe, folyamatosan égő tüske a lelkében, akkor is, ha minket még nem támadtak meg. Csupán idő kérdése volt.
Hangos éljenzés fogadta Aelirenn szavait. Mögötte ott álltak a tisztjei barna-zöld ruhákban, mellkasukon az egyszerű kör alakú jellel. Az állukat felszegve néztek végig a téren összegyűlt fiatalokkal. Büszkéknek tűntek, erősnek és elszántnak, olyanoknak, akikre fel lehetett nézni. Össze sem lehetett őket hasonlítani azokkal, akik lehajtott fejjel tértek vissza az emberek városaiból, amikor aláírták a tekercseket, hogy újabb és újabb földeket adnak át az egyre növekvő emberkirályságoknak, csak hogy békében hagyjanak minket.
- Nincs több szerződés, és nincs több megállapodás! A tárgyalások ideje lejárt! – kiáltotta Aelirenn, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. – Visszavesszük, amit elloptak tőlünk!
Újabb éljenzés következett, amihez én is csatlakoztam. Nem ülhettünk többé karba tett kézzel, bármit is mondtak az öregek.
- Gyertek velem. – folytatta halkabban. – Gyertek velem, és a történelem nem úgy fog rátok emlékezni, mint gyávákra, hanem mint hősökre. Kemény harcosokra, mint amilyenek egykor a tündék voltak. KI TART VELEM?
Az egész város halhatta a fiatal tündék kiáltását.
Amikor kicsit szétoszlott a tömeg, hogy mindenki felkészüljön az indulásra összeszedtem minden bátorságomat. A Fehér Rózsa egy szökőkút szélén ült és elégedetten szemlélte, ahogyan a tisztjei masíroztak, és útba igazították a frissen toborzott újoncokat. Hirtelen azt sem tudtam, hogy szólítsam meg őt.
- Ceádmil, Aelirenn. – hajtottam meg egy kicsit a fejem. A szeme olyan volt, mint a napsütéses nyári égbolt, ahogy rám emelte.
- Ceádmil sor’ca. Miben lehetek a segítségedre?
Nem gondoltam át jól, de féltem, hogy a túl sok gondolkodás megöli a bátorságot és a tettvágyat.
- Szeretném a képességeimmel a tündéket szolgálni. Valójában szolgálni. Ida Emean aep Sivney vagyok, aen sevherne.
Sejtettem, hogy ezzel fel fogom kelteni az érdeklődését. Felállt a szökőkút széléről és elém lépett. Nem sokkal volt magasabb nálam, és így közelről már láttam, hogy annyival nem is volt idősebb… ahogyan senki sem a tisztjei közül.
- Ebben az esetben, enyém a megtiszteltetés, hogy úgy döntöttél, hogy kiállsz az ügyünk mellett, sor’ca. A közelgő csatákban nagy segítség lehetsz, még ha ifjúnak is tűnsz még.
- Harminc vagyok, asszonyom, de egész eddigi életemet tanulással töltöttem, erőben pedig alig maradok el anyámtól.
Aelirenn felnevetett.
- Itt mind testvérek vagyunk, sor’ca. Vagy így hívj, vagy a nevemen. Üdvözöllek a Fehér Rózsa zászlaja alatt, Ida Emean.
Mosolyogva bólintottam.

~:O:~

Szokatlan volt a nadrág, a kemény bőrcsizma, az egyszerű ing és a bőkabát, de mégis helyénvalónak tűnt. Így már én is úgy érezhettem, hogy valóban tartoztam valahova, a Fehér Rózsa seregéhez, és ettől melegség és boldogság járt át. Átvetettem vállamra vettem a táskát, amibe ételt tettem, bájitalokat, néhány port és szárított növényt, amikre szükség lehet néhány erősebb varázslathoz. Nem volt túl sok, keveset bírtam csak cipelni, de Aelirenn azt mondta, a legapróbb segítség is számított.
- Mit gondolsz, hová mész? – hallottam anyám szigorú hangját a hátam mögül.
- Tudod, hova megyek. Nem tartóztathatsz fel.
Hátra sem néztem. Már nem voltam kisgyermek, akit visszaparancsolhatott a szobájába. Nem tartóztathattak fel minket.
- A halálba mész, Ida. – most először hallottam őszinte szomorúságot a hangjában. Felnevettem.
- És miért aggódsz? Azért, mert eggyel kevesebb bölcs lesz a városban? Vagy mert kárba vész a sok éves befektetésed?
- Mert a lányom vagy…
- Elég későn kezdett el érdekelni ez az apró részlet.
Tudtam, hogy bántottam ezzel, de nem érdekelt. Sosem bánt velem úgy, mint a többi anya. Sosem aggódott úgy értem, sosem szeretett úgy, és elég olcsónak éreztem, hogy pont most húzta elő ezt a „lányom” kártyát. A szemébe néztem, hogy felfogja, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam, hogy nem menekülök előle. Sivney arca egészen elsötétült, ahogy rám nézett. Gomolyfelhők gyülekeztek a szürke szemében. A hajamat tőle örököltem, de a szemem az apámé volt… legalábbis másé nem lehetett.
- Ti vagytok a jövőnk záloga, Ida. Ha ti meghaltok, nem lesznek többé, akik gyarapítsák a népünket. Arra ítéltek minket, hogy lassan elsorvadjunk, mint a túl öreg tölgyes majd eltűnjünk ebből a világból.
- És ti mire ítéltek minket? Hogy egymás után adjuk fel az otthonainkat és tétlenül nézzük, hogy az emberek tobzódnak azon, amit mi építettünk! – szinte már kiabáltam a végén.
- Ezek Aelirenn szavai, nem a tieid.
Dühömben összetörtem minden üveget a szobában. Kifolyt a méz a padlóra, az ablakon becsapott a hideg szél, a tányérok csörömpölve estek a padlóra. Anyám mindig azt mondta, kontrolláljam magam, de most cseppet sem akartam. Haragudtam rá, mert most sem értem aggódott, mert nem látta, hogy már felnőttem és mert bármit mondtam azt valaki más hatásának tulajdonította, mintha nem lehetett volna saját véleményem, ami nem egyezett az övével.
Anyám erre csak szótlanul kinyitotta az ajtót, és némán nézte, ahogyan kivonultam rajta, hogy csatlakozzak a lázadáshoz.

~:O:~

- Vissza! Visszavonulunk! – kiáltottam, de Aelirenn megragadta a karomat.
- Nem!
Kétségbeesetten néztem rá. A csata elveszett, ezt neki is látnia kellett. Felemeltem a kezem, hogy indákat emeljek ki a földből, amik megragadták a dh’oine katonák lábát, hogy ne érjék el a hosszú kardjaikkal a hátráló íjászokat.
Egy ideig úgy tűnt, hogy minden rendben ment. Rengeteg tünde csatlakozott az ügyhöz, mindenki szívében élt a tűz, hogy visszaszerezzük a Fehér Erdőt egészen, utána pedig mindent, amit elvettek tőlünk. Újjáépítjük a városainkat, ahová most beköltöztek az emberek, majd visszaszerezzük a kikötőket is, és mindegy úgy lesz, ahogyan régen, ahogyan lennie kellett. Coira, Faehath és a többiek, akik ismertek mind irigykedve néztek rám, mert bölcsként bekerültem a Fehér Rózsa belső körébe. Elhittem, hogy Aelirenn kedvelt engem, én pedig csüngtem ezért minden szaván, akkor is, ha később már nem tűnt minden annyira jó ötletnek. Rendkívüli személyiség volt, inspiráló, erős és elszánt, fiatal kora ellenére is rendkívül művelt. Esténként a holdfényben énekelt és táncolt a mezőkön, úgy tűnt, hogy még a virágok is neki nyíltak ki. Mindig azt mondta, hogy ő volt a Tűz, de az egyensúlyhoz kellett a többi elem is, ezért is tartott engem becsben, a Földet az ő lángjai mellé.
Amikor megnyertünk néhány kisebb rajtaütést, az izgalom csak tovább fokozódott. Sokan voltunk, elszántak voltunk, Aelirenn pedig hitt benne, hogy volt esélyünk ellenük, ezért mi is hittünk töretlenül. Azt mondta, jobbak vagyunk náluk, fejlettebbek, a mágiánk erősebb… Csupán akkor értettük meg, mivel is álltunk szemben valójában, amikor a nyilunk lepattant a vastag fémpáncélról, és amikor kiderült, hogy az embermágusok is voltak a nyílt csatában legalább olyan hatékonyak, mint az a maroknyi tünde varázsló és bölcs, akik csatlakoztak még rajtam kívül. Amikor azt hittük, sokan voltunk, nem vettük figyelembe, hogy nálunk a sok tünde is talán fele annyi, mint amennyi a szapora embereknél jelentette a sokat.
Mind azt vártuk, hogy a győztes csata után megisszuk a bort, amit felhalmoztak, táncolni fogunk a tábortüzek mellett, amit az ellenségeink testéből rakunk, majd tovább megyünk, hogy leromboljuk a városaikat, ám ez távoli álomnak tűnt csupán, ami sohasem valósulhatott meg. Hiba volt szemtől szemben megütköznünk velük, még akkor is, ha ezt kívánta a büszkeség és a becsület.
Felemeltem két sziklát és egyesével hozzávágtam őket a páncélos katonákhoz. A kő nagyot csattant a fémen, de még ezen túl is hallottam a csontok törésének jellegzetes hangját. Az üvöltést már percekkel ezelőtt kizártam a fejemből, mert nem tudtam tőle koncentrálni. Ami az elején harci dühöngés volt, az mostanra fájdalmas sikolyokká vált. A földet több tünde vér öntözte, mint emberi, bár volt mind a kettőből bőven. Ez a mező népünk vágóhdja lett.
Elfáradtam.
- Aelirenn! Nem fogjuk tudni tartani a vonalat! Ha nem vonulunk vissza az erdőbe, lemészárolnak minket!
Amikor felnéztem az arcára, láttam, hogy már nem volt velünk. Látnia kellett, hogy a csata elveszett, mégsem tudta elengedni azt, amiért eddig küzdött.
- Nem fogok az erdőben bujdosni, mint valami bűnöző! – a tekintete lángolt, mint a lázas betegeknek, a lelkében pedig olyan harag tombolt, amilyet én még soha nem éreztem. Felemelte a kardját.
- Inkább halok meg emelt fővel, semmint lehajtott fejjel éljek! Meglátják ezek, milyen fából faragták a tünde népet! KI VAN VELEM?
A többiek üvöltöttek, Aelirenn pedig előre mutatott a kardjával, majd nekiiramodott, a harcosai pedig követték őket. Vettem egy nagy levegőt és felmásztam egy sziklára, hogy messzebbre lássak, majd újra nekiálltam kántálni. Az emberek lába alatt megnyílt a föld, mások tüskebokrokon akadtak fent, megint másokat mennykő talált el, de ez is kevés volt. Láttam, ahogy egy lándzsa hegye belefutott a hasába. Messze volt, de akkor is szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogyan az égkék tekintetek elhalványodnak, és mintha a fény is elhagyta volna az addig csillogó szőke tincseket. A látásomat elhomályosították a könnyek… majd a sötétség, amivel már órák óta dacoltam.
Cserbenhagytalak. Annyira sajnálom!

~:O:~

Egy hordágy ringatózott alattam, mikor magamhoz tértem. A lombokon átszűrődő napfény időnként elvakított, de amikor a szemem hozzászokott a világossághoz láttam, hogy vastag törzsű, zöldellő erdőben cipeltek. A madarak énekeltek, az orromat betöltötte az avar és a növények illata. A csata csupán távoli álomnak tűnt, ahogyan Aelirenn halála is… mégis, a valóság éles késként hasított belém, és nem engedte, hogy tovább tétlen maradjak.
- Feküdj vissza. Még túlságosan gyenge vagy. – szólított meg egy fiatal tünde, aki mellettem lépdelt. A ruháját vér áztatta, a karját és a lábát is bekötözték, de látszólag jobban bírta a menetelést, mint sokan mások abból az apró karavánból, ami körülöttünk menetelt.
- Hányan…? – nem tudtam befejezni a kérdést. Hányan élték túl, hányan haltak meg, hányan voltak az emberek. Nem számított. Túl kevesen voltunk. A tünde megrázta a fejét.
- Nem tudom… Nem tudom, hogy rajtunk kívül maradtak-e mások is.
Talán harmincan lehettek, vagy ötvenen. Ahhoz a sereghez képest, amivel a csatába indultunk, ez szinte semmi volt. Amikor Shaeraweddbe értünk még néhány ilyen csapat csatlakozott hozzánk, majd ott találkoztunk még valamennyivel. Íjászok, lovasok, harcosok… varázslók közül szerencsére viszonylag sokan túlélték. Mi hátul álltunk, hamarabb láttuk meg, hogy a csata elveszett, és többen nem követték Aelirenn-t az utolsó rohamra. A város így is romos volt, de még tündék lakták, a vert sereget, legalábbis ami maradt belőle, szánakozva nézték, de segítettek. Kaptunk gyógyszert, kötszert, takarókat… De fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk ezek után.
Másnap érkezett az egyik felderítő és hangosan kiabált az utcákon.
- Az emberek! Errefelé tartanak!
Shaerawedd egy pillanat alatt vált hangyabollyá. A kétségbeesés szinte tapintható volt. Mindenki tudta, hogy az ellen a sereg ellen képtelenek leszünk megtartani a várost. Nekünk nem voltak vastag falú váraink. Ha élni akartunk, akkor az egyetlen esélyünk a menekülés volt. Shaerawedd ugyanarra a sorsa jut majd, mint azok a városok, amiket az emberek kisajátítottak maguknak.
- Ida, mennünk kell! – szólt rám Sreda, egy tünde varázslónő.
Nem tudtam levenni a szemem a városról. Minden oszlopot gyönyörű ornamentikával díszítettek, a szökőkutak Dana Méadbh istennőt ábrázolták, mellette egy tökéletesen élethű szarvassal a lábánál egyenként kifaragott virágokkal, amiknek még a fajtáját is fel lehetett ismerni. Néhány ház üvegablaka egész történeteket mesélt el a régi időkből, amikor az őseink fehér hajókon érkeztek erre a kontinensre, amiről akkor még nem sejtették, hogy a sírjuk lesz. Ökölbe szorítottam a kezemet.
- Nem kapják meg… - suttogtam halkan, mire Sreda félrebillentett fejjel nézett vissza rám. – Azt mondtam, hogy nem kapják meg. Nem lesz az övék Shaerawedd, hogy utána beköltözzenek a városba, ahol Aelirenn született.
A nő felnézett rám, először hitetlenül… Ám amikor meglátta a tekintetemben az elszántságot, bólintott.
- Mindenki annyit hozzon magával, amennyit elbír, ami itt marad, az viszont nem juthat emberkézre!
Lehunytam a szemem és kántálni kezdtem. Kértem erőt mindenhonnan, a szélből, a mélyben futó vízerekből, még a környező fákból is. A föld pedig megmozdult a talpam alatt. Újabb hangok csatlakoztak hozzám. Mindenki, akibe szorult egy csepp varázserő is, az most arra fordította, hogy olyan rengést hozzunk létre, ami porig rombolja ezt a helyet.
Az épületek falai leomlottak. Az oszlopok kidőltek, Dana Méabdh szobra pedig darabokra tört. Csupán sok-sok évvel később tértünk vissza néhányan, hogy fehér rózsákkal ültessük be a város romjait.

III.


Shaerawedd menekültjeivel együtt Dol Blathanna felé vettük az irányt. A Fehér Erdőről már mindenki lemondott, csupán idő kérdése volt, hogy mikor foglalják el végleg az emberek, azt pedig már nem akartuk megvárni, ellenben Ezüsthegyről azt mondták, még kitart. Akik eddig elszóródva éltek a kontinensen, azok most mind odatömörültek, így pedig felcsillant a remény, hogy talán még volt esélyünk egy normális életre, és később, ha erőre kapunk talán visszaszerezhetjük majd, ami elveszett.
Ott szembesültem vele valójában, hogy anyám és vele együtt a vének jóslata valóra vált. Ha valaki betért Ezüsthegy városába elsőre talán nem tűnt neki fel a katasztrófa, amit a kicsivel figyelmesebbek már észrevehettek. A fiatal, életerős tündék, akik még képesek voltak gyermeket nemzeni és kihordani elenyészően kevesen maradtak. Pont minket fűtött a harci láz, mi voltunk azok, akik követtük Aelirennt, akár a halálba is. Én is meghaltam volna, hogyha nem lettem volna olyan bátor tündékkel körbevéve, akik hordágyra tettek egy kimerültségtől ájult varázslónőt. Már én is láttam, hogy a vesztes lázadásnak nem csak a halottak, hanem az egész népünk áldozatául esett. Különösen fájdalmas volt látni, hogy bár voltak rajtam kívül is, akik belátták micsoda végzetes hibát követtünk el, sokan még mindig a gyűlöletbe kapaszkodtak és amint képesek voltak lábra állni, már a határ felé tartottak, hogy legalább a Virágok Völgyét megvédjék, ahelyett, hogy gondoskodtak volna a túlélésünkről, mint nép.
Nem mintha nekem olyan hőn áhított vágyam lett volna, hogy családot alapítsak, férjet vegyek magam mellé és gyerekeket szüljek, lehetőleg minél többet, ami talán a kötelességem lett volna. Legideálisabb az lett volna, hogyha találok egy másik beavatottat, így leendő gyermekeink is megfelelően erős mágikus képességekkel születtek volna. Undorodtam magamtól, hogy ennyire számító voltam. Anyámat láttam a gondolataim mögött, ez pedig elborzasztott. Nem akartam olyan lenni a saját gyerekeimmel, mint amilyen ő volt velem.
Utólag visszatekintve, egyrészt nem kellett volna halogatnom a döntést, másrészt feloldozta a lelkiismeretemet a gondolat, hogy én nem lettem volna képes újra benépesíteni a világot aen seidhe gyermekekkel. Valószínűleg egyébként rettenetes anya lettem volna.
Így hát halogattam, hol azért, mert nem találtam megfelelő társat magamnak, hol azért, mert elborzasztott a háború, az aggódás a népemért, máskor pedig arra fogtam, hogy aen sevherne-ként rengeteg volt a feladatom, amiket nem tudtam volna megfelelően végezni, hogyha közben még ott ül a karomon egy pólyás. Azután pedig késő lett. Kifogytam az időből, és már lehetőségem sem maradt rá, hogy valaha vér szerinti családom legyen. Valahol bántam is, meg nem is.
Szerencsére a világ figyelme hamarosan egy másik frigy és egy másik gyermek felé fordult. Az aen elle tündék nagyon ritkán még meglátogatták ezt a világot, közülük is azok voltak erre képesek, akik leszármazottai voltak egy vérvonalnak, hordozták magukban azt a titokzatos ősi vért, melynek segítségével szinte elképzelhetetlen mágikus potenciállal rendelkeztek. Sok beavatott próbálta megérteni ennek a működését, megfejteni, hogy honnan származhatott, de egyikük sem járt sikerrel. Auberon király lányának, Larának különösen megtetszhetett a világunk, egyre gyakrabban bukkant fel ugyanis Dol Blathannában, bár nem sokkal később kiderült, hogy nem feltétlenül a világ volt az, ami megtetszett neki.
A legtöbben elképzelhetetlennek tartottuk, hogy valaha embert vegyünk társnak magunk mellé, és ferde szemmel néztünk azokra a tündékre, akik ezt mégis megtették. Leginkább szántuk őket, kerestük a lehetséges okokat, hogy hol lettek zsarolás, vagy kényszerítés áldozatai, Lara esetében azonban ilyesmiről szó sem volt. Legnagyobb döbbenetünkre ő tényleg szerette azt az embert.
- Lássátok meg ebben az esélyt, kérlek! – mondta egy nap, amikor a virágok völgyében ültünk vele néhányan. Olyan kevesen maradtunk már beavatottak, hogy ha volt esély, hogy találkozzunk, akkor nem hagytuk ki az alkalmat, Lara pedig bőven adott rá indokot, hogy a szokottnál gyakrabban összegyűljünk. Egyedül Avalla’ch maradt távol mostanában, érthető okokból.
- Valóban hiszel abban, hogy ez működhet? – kérdezte Erorvem, egy meglepően fiatal aen sevherne férfi.
- Igen. Szeretjük egymást.
- Szerinted ez elég ahhoz, hogy elfogadjanak téged maguk között? – kérdezte egy másik tünde. Lara elnézően mosolygott.
- Példát kell mutatnunk. Ha látják, hogy a szerelem képes áthidalni a különbségeinket, mert több bennünk a közös, mint ami elválaszt, akkor képessé válunk majd együtt élni. A vének hisznek nekem.
- Reménykednek, Lara.
Felsóhajtottam. Úgy döntöttem, inkább nem szólok hozzá semmit a dologhoz. Másnak tán sok évnek tűnhetett, amennyi eltelt a Fehér Rózsa lázadása óta, nekem még mindig élénken élt az emlékezetemben és a lelkemben, másrészről viszont, ahogy mindenki más is, én is megkedveltem Larát. Ha létezett még tisztaság a világban és önzetlen jóság, annak ő volt a megtestesítője, ezt látnia kellett mindenkinek, még a majomembereknek is. Őszintén kívántam, hogy minden körülmény ellenére neki legyen igaza, legyen valóban híd a népeink között.
Amikor kinyíltak a soha nem látott virágok Dol Blathanna mezőin, már tudtuk, hogy valami történt, de nem tudtuk, hogy valami borzalmas, vagy csodálatos. Később jött a hír, hogy Lara választottját Cregennant meggyilkolták a sajátjai, ám hogy a szerelme, vagy valami más ügy miatt, azt nem tudhattuk biztosan. Hogy Lara Dorren miért nem jött vissza hozzánk, vagy miért nem ment haza, a saját világába, azt sosem értettem. Egyesek azt mondták, nem maradt elég ereje, mások azt, hogy túlságosan szégyellte a félvér gyermeket, akit a szíve alatt hordott, de azok bizonyára nem ismerték őt. Onnantól kezdve viszont a vére bekerült az emberkirályok dinasztiáiba, mi pedig nem tehettünk mást, csak távolról figyeltünk, és igyekeztük nyomon követni, hogy kikben lehet meg az Ősi Vér, hátha valamivel közelebb kerülünk annak misztériumához.
Lara halálával pedig újabb háború robbant ki az emberek és a tündék között.


Ida Emean aep Sivney Tumblr_pko68gFo4c1qhfclfo9_500
Vissza az elejére Go downBevésődött: Kedd Márc. 24 2020, 13:01
Ida Emean aep Sivney
Ida Emean aep Sivney


Kitüntetések :
Hozzászólások száma :
20
Reagok száma :
17
Join date :
2020. Mar. 19.
Tartózkodási hely :
Dol Blathanna

Ida Emean aep Sivney Empty
Re: Ida Emean aep Sivney



IV.

Véget fog érni valaha a vérontás? Nem úgy ismertem meg ezt a földet, mint ami magától folyamatosan szomjazta volna a seidhe és a dh’oine vért. Erről csak mi tehettünk, mi, a népek, akik képtelenek voltak egymás mellett létezni, mert az egyikük folyamatosan éhes volt, mint egy feneketlen gyomor, ami folyamatosan többet és többet akart felfalni. Kint a természetben az a faj maradt fent, amelyik sikeresebb volt, hatékonyabban vette el a forrásokat, több utódot nemzett. Eddig azt hittük, hogy az a léptékű terjedés és népesedés, amit az embereknél láttunk azt eredményezi majd, hogy a társadalmuk egyszercsak összeomlik majd, mert a föld nem bírja őket eltartani többé, a betegségek úrrá lesznek rajtuk, és beáll majd valamiféle egyensúly. Csak vártunk és vártunk erre a napra, de az sosem jött el.
Nem létezett olyan vastag tüskefal, amely megvédte volna Dol Blathanna határait. Aedrin katonáinak kardjai újra és újra átvágták az indákat, a vastag fémpáncél és az arcokat is védő sisakok megvédték a katonákat és így át tudtak rajta nyomulni. Újranövesztettem őket. Néhányukat felnyársalták a vaskos tüskék, a testük ahogy lebomlott éltette a gyökereket, a kifolyó vérük megöntözte a talajt.
Dana Méabdh zokoghatott, amikor ezt látta. Reméltem, hogy elfordította a fejét, mert legszívesebben én is úgy tettem volna.
Nem élt annyi mágus a tündék között, hogy az egész határon folyamatosan fenntartsuk a védelmet. Ha egy helyen megjavítottuk, máshol ismét áttörtek. A testünk és a lelkünk kimerült, voltak, akik bele is haltak, amikor a saját képességeiknél nagyobb varázslatokat próbáltak megidézni, hogy útját állják a seregeknek, akik most a Virágok Völgyére vetettek szemet.
Mi kezdtük.
Nekünk volt minden sérelemre a háború a válaszunk még a józan ész ellenében is. Ha valamit megtanított az eddigi életem és a kor, amit végül elértem az az volt, hogy nem létezett olyan büszkeség, vagy olyan sérelem, ami megért több száz, vagy akár több ezer életet. Néha, álmatlan óráimon, amikor a csillagokat bámultam az ég sötétkék bársonyán azon gondolkoztam, hogy lennie kellett más megoldásnak is. Nem lehetett csak két út, győzelem vagy halál, minden vagy semmi. Nem lehetett az a sorsunk, hogy végül csöndben elsorvadjunk és csak az egykor dicső városaink romjai emlékezzenek rá, hogy kik voltunk, hogy egyszer létezett a tündék hosszú életű, büszke népe.
Dol Blathanna elveszett. A küldöncök meghozták a hírt, hogy a népünk maradéka a Kékhegység ormait választotta és aki még él, arrafelé menekült. Nekünk már csak annyi volt a dolgunk, hogy fedezzük ezt a visszavonulást. Mindent megtettünk, hogy lelassítsuk a páncélos seregeket. Mocsarakat hagytunk magunk után, tüskebokrokat és sziklaomlást. Amikor pedig a hegyoldalból még utoljára lenéztünk a Virágok Völgyére sírtunk. Ezüsthegy volt az utolsó otthonunk, a völgy pedig az utolsó talpalatnyi föld, ahol megőrizhettük az életformánkat. A feainnewedd, Lara utolsó ajándéka nem nőtt máshol, csak ebben a völgyben és azon a hegyen, ahol ő végül kilehelte a lelkét. A puszta létezésünkön kívül minden, amiért valaha a harcoltunk ott maradt lent azokon a mezőkön, amiket az emberek később hosszú ekékkel felszántottak, megerőszakolva a földet.
Elfordultam, és elindultam felfelé a hegyen. A kövek fájdalmasan csikordultak minden egyes lépésünknél, a havas, kékségbe vesző hegycsúcsok pedig kegyetlenül bámultak le ránk.
- Ez csupán átmeneti. – hallottam másoktól. Öregektől, nemesektől, több száz évet megélt tündéktől, akik még mindig kapaszkodtak abba a képtelen ideába, hogy elegendő lesz sokáig élnünk és majd a vihar vagy a kártevők maguktól elvonulnak, mint délen a sáskajárások. – Kihúzzuk itt egy ideig.
Kihúzzuk… de hogyan?
Hamar kiderült, hogy a hegyek valóban nem voltak kegyesek hozzánk. A viharok elől menedékre leltünk barlangokban és a fenyők törzseiből sebtében épített kunyhókban, a hegyi patakok vize friss volt és hűsítő. A legnagyobb baj az élelemmel volt. A készleteink néhány hétre voltak elegendőek úgy, hogy szigorúan szabályozták a fejadagot, utána azonban maradt az, amit a természet adott nekünk. Itt pedig az nem volt bőkezű. Hamar szétszéledtünk a völgyekben és a lejtőkön, hogy nagyobb területeket tudjunk átkutatni vadak és cserjék után, de ahogyan nekünk, úgy a szarvasoknak sem jutott táplálék a fenyvesekben. Időnként ráleltünk némi gombára, áfonyára és borókabogyóra, de nem annyira, amennyi elegendő lett volna. Hamar éhezni kezdtünk. A nyárra ősz jött, az őszre pedig tél, olyan rideg, kemény tél, hogy azt hittük, sosem látjuk a tavaszt többé. A tavasz mégis eljött, de sokkal kevesebb tündét talált meg, mint mikor legutóbb errefelé járt.
- Három mókus, egy kosár gomba és egy vaddisznó.
- Ennyi? – kérdeztem, de már csak csalódott sem voltam. Hetek óta nem volt több. A fiatal vadász bólintott. A faluban, ahol végül letelepedtem kétszázan lehettünk. Én voltam közöttük az egyetlen beavatott, a nemesek pedig valahogy máshol húzták meg magukat, aminek az lett a következménye, hogy minden apró-cseprő panasz hozzám érkezett, amikor a király a hegység más lejtőin lovagolt hófehér lován. Nekem kellett szétosztani az ételt, ellátni a betegeket, tartani bennük a lelket… ez utóbbi volt talán a legnehezebb.
Kiléptem a kunyhómból és a kis térre mentem, ahová a vadászok érkeztek, hogy megnézzem a zsákmányt és eldöntsem, kinek van szüksége húsra, miből tudunk levest főzni és ki lesz az, aki ma éjjel korgó gyomorral tér nyugovóra.
- Büszke vagyok rátok. – mondtam a fiúnak, mielőtt még azt hitte volna, hogy nem szolgálta jól az apró kis közösségünket. – Mindannyiótokra büszke vagyok! – hordoztam végig a tekintetem a vadászokon. Egyikük hiányzott. – Hol van Ardeirr?
- Hátramardt. Muflon nyomaira bukkant, azt mondta, ha azt elejti talán napokra elegendő lenne mindenkinek. – válaszolta Falle. Ő volt az egyetlen nő a vadászok között, de az ő nyila volt a legpontosabb.
Felnéztem az égre. A Nap lassan lebukott a nyugati erdők mögött, ám jobban aggasztottak a sötétszürke fellegek, amik észak felől közeledtek.
- Merre indult? – kérdeztem, a hangomban pedig érezhették a sürgetést.
- Fel, a csipkés csúcs felé.
Tudtam, ha ott éri a vihar, akkor újabb halott tündével kell számolnunk. Visszamentem a kunyhóba és magamra kanyarintottam a köpenyem. Az egyik tünde a faluból egykor szabó volt, tőle kaptam ajándékba ezt a prémmel bélelt kabátot, amiért kigyógyítottam a feleségét egy erősebb náthából. Legyengülve a betegségek is sokkal jobban fogtak rajtunk.
- Csak… csak nem velünk akar jönni ön is? – kérdezte Falle. Valahogy különös volt a tisztelet, amivel körbevettek, és hogy igyekeztek ellátni engem is amellett, hogy nekik is alig jutott. Nem szerettem, hogy kivételezett helyzetben voltam, pedig egész gyerekkoromban ezzel vigasztaltak. Hogy amikor majd beavatott leszek és bölcs, akkor majd mindenki fel fog nézni rám. Már akkor sem vártam különösebben, de most, hogy eljött kifejezetten kényelmetlen volt. Nem éreztem úgy, hogy többet tudtam volna náluk olyan kérdésekben, amik most a túlélésünket szolgálták, talán a mágiát kivéve.
- Talán szükségetek lehet rám odafent, hogyha leszáll az este. A sötétben a ti nyilaitok is célt téveszthetnek. – válaszoltam, majd elindultam felfelé az ösvényen, a vadászok pedig szó nélkül jöttek utánam.
Visszakövették a saját nyomaikat addig a pontig, amikor útjaik elváltak Ardeirr-étől, utána pedig igyekeztünk a könnyű léptű vadász alig látható nyomait követni felfelé a hegyen.
- Ardeirr! ARDEIRR! – kiabáltuk, szólongattuk, mindhiába, még azután is, hogy teljesen besötétedett. Valamilyen rejtélyes erő hajtott. Egy belső dac, ami azt mondta, nem adhatunk több életet a hegynek. Egy fél óra után pedig végre meghallottuk azt a halk nyögést, ami visszaadta a reményt.
- Itt… itt vagyok…
A fiút egy szurkodban találtuk meg, mellette pedig ott feküdt az elejtett muflon élettelen teteme is.
- Meg... megcsúsztam, és leestem ide, utána pedig nem tudtam kimászni. A bokám… azt hiszem eltörött.
Erőt merítettem a földből, majd kiemeltem Ardeirr testét a szurdokból, majd pedig a muflonét is. A vadászok a vállukra kapták a sérült társakat, Falle pedig a zsákmányt, majd fáradtan, de elégedetten kezdtünk el visszamászni a falu felé. A szél egyre erősebben csapkodta a hajunkat, majd pedig eleredt az eső. A kövek csúszóssá váltak, és alig láttunk valamit. Azután valahol a közelben egy villám is becsapott. Mérgesen néztem fel az égre.
- Hagyjatok itt… nélkülem még időben leértek… biztonságosabb. – mondta Ardeirr, ám erről hallani sem akartam. Mindig azt tanították, hogy a természet erőivel tilos volt dacolni. Megvolt az ideje a viharnak, az esőnek és a napfénynek is, olyan ciklusok és jelenségek voltak ezek, amik túlmutattak rajtunk és az értelmünkön éppen ezért nem avatkozhattunk bele. Több kárt okoztunk volna még hasznot, de idefent már nem hittem, hogy lehetett rosszabb.
- Nem! Menjetek tovább, óvatosan. Mindjárt megyek én is.
A vadászok összenéztek, de nem mertek nekem ellentmondani. Ők lefelé indultak tovább, én pedig felmásztam egy kiálló sziklára. Hagytam, hogy a szél megtépje a kabátom és a hajam, ami már így is nedvesen tapadt a homlokomra. Felnéztem a csúcsra, majd felhőbe burkolózott hegylánc felé.
- Nem vettél még el tőlünk eleget?! – üvöltöttem a hegy felé. Keservesen megküzdöttünk minden napért. Minden egyes új életért cserébe a kéklő hegység hármat vett el. – Nem szenvedünk még eléggé?!
Dühös voltam rá. Dühös voltam a helyzetünkre, dühös voltam magamra és az egész világra. Ez a düh azonban kiváló forrása volt a mágiának, ha még maradt bennem annyi józan ész, hogy képes legyek irányítani. Nem veszítettem el a kontrollt azóta, hogy ott, a szülőházunkba összetörtem a konyhában az üvegeket. Mióta utoljára láttam anyámat.
Szembefordultam a széllel és erőt merítettem belőle. Erőt a viharból, erőt a villámokból erőt a hegyből, majd az egészet visszafordítottam rá. Nem volt több néhány percnél, nekem viszont szinte az örökkévalóságnak tűnt, ahogy fürdőztem a szikrázó mágiában, ahogy a természet dühe és a sajátom összecsaptak.
Az ég azután kitisztult. A csillagok akár az elszórt gyémántok, még a Hold is mintha mosolygott volna, ahogy végül a vadászok visszatértek a faluba, és kicsivel lemaradva utánuk én is. Senki sem merte megkérdezni, hogy mi történt odafent, de nem tudtam, hogy azért, mert tapintatosak voltak, vagy azért, mert tőlem is elkezdtek félni. Sajnos bármennyire is igyekeztem, a hegy nagyobb erő volt nálam, amit csak ilyen rövidke időkre lehetett megszelídíteni.

~:O:~

Szomorúan néztem az aznapi zsákmányt. Már tavasz derekán jártunk, de a természet még most sem akart minket megajándékozni bogyókkal, gyümölcsökkel és vadakkal, és el kellett ismernem, hogy errefelé nem nőttek gyümölcsfák, sem bokrok, a tölgyek, bükkök és fenyők kegyetlenül uralták ezt a vidéket, fentebb pedig még az ő vaskos gyökereik sem voltak képesek áttörni a sziklákat. Ha az istennő meg is akart volna minket ajándékozni, egyszerűen nem volt, ami roskadozzon a virágoktól és termésektől.
Egy fenti szirten ücsörögtem, és lenéztem a földre, ami valaha Dol Blathanna volt.
- Ők vajon hogyan csinálják? – kérdeztem a mellém telepedő sas, miközben szórakozottan megcirógattam a tollait. Kedves volt tőle, hogy kitűntetett a társaságával.
- Azt mondják, az emberek a legzordabb körülmények között is megélnek valahogy. Kénytelenek leszünk kicsit feladni a büszkeségünkből, legalább egymás között nem igaz?
A sas vijjogva tovább repült. Szerencsére biztos voltam benne, hogy ő nem fogja elárulni senkinek, hogy milyen rettenetes ötleten morfondíroztam.
Kicsit visszaadta a hitemet a vezetőinkben, hogy úgy látszott, nem egyedül nekem jutott eszembe, hogy ez így nem mehetett tovább, és valahogy meg kellett tanulnunk más módszereket is a túlélésünk érdekében. Néhány fiatal tünde vetőmagot hozott egy nap, és röviden elmagyarázták, hogyan kell elültetni őket, milyen szerszámokkal kell feltörni a földet hozzá. Belesápadtam a rettenetbe, ahogyan hallgattam őket, de elég volt ránéznem az elgyötört falusiakra, hogy ne akadékoskodjak.
- Honnan szereztétek? – kérdeztem, miközben a kezembe fogtam a rettenetes eszközt, amiről azt mondták, hogy a „kapa” nevet viselte.
- Néhányan lementek a Virágok Völgyébe az éj leple alatt és vannak kémeink is. – válaszolta az egyikük, mire a másikuk felmordult.
- Ahelyett, hogy a Mókusoknak segítenének.
- Mókusok? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, mire az szinte már lelkesen kezdett bólogatni.
- Ők még küzdenek a dh’oinne ellen. Minden féle akciót indítanak, kifosztják őket és állítólag már van néhány erdőrész, amit az ellenőrzésük alá vontak. Én mondom nektek, hamarosan visszatérhetünk Dol Blathannába!
A gyomrom ökölnyire zsugorodott. Láttam már hasonlót. Emlékeztem rá, mert ott voltam, és emlékeztem arra is, hogy annak mi lett a vége.
- Csatlakozni fogsz hozzájuk? – kérdeztem óvatosan.
- Biztosan! Csak az anyám két faluval odébb lakik, aztán előbb még nekik is segítenem kell. – emelt fel itt egy másik zsák vetőmagot. Szerettem volna lebeszélni, megmondani neki, hogy inkább maradjon az anyjával, vegyen feleségül egy kedve seidhe lányt, alapítsanak családot… Igen ám, de hova? Azért, hogy a gyermek meghaljon, mert túl hideg van, vagy mert az éhezéstől az anyjának nincs teje?  Nem kérhettem őket ilyen életre, úgy pedig végképp nem, hogy az ő korukban én is ugyanígy éreztem, és ugyanezt is tettem.
- Ha elmész hozzájuk, mondd meg nekik, hogy imádkozok értük, és hogy szívesen látom őket itt.
- Miért nem jössz velünk akkor, aen sevherne? Jó használt vennénk a képességeidnek.
Szomorúan mosolyodtam el. Felsejlett a lelki szemeim előtt a nap csillanása a hosszú tünde pengén, a fülemben visszhangzott a nővéreim és bátyáim csatakiáltása. Éreztem a seidhe vér szagát az orromban, ahogyan az elüszkösödő sebekét is… Lent nem várt más rájuk csak a halál. Ahogyan idefönt ránk is.
- Egy nap talán. De most itt van rám szükség.
Úgy tűnt elégedettek voltak a válasszal. Odaadták a magokat és az eszközöket miután elmagyarázták mit csináljunk, nem volt más hátra, minthogy nekiálljunk feltörni a földet. Nem gondoltam bele, hogy ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy ugyanolyan szörnyűek legyünk, akár az emberek.
Minden igyekezetünk ellenére azonban a magok, ha ki is hajtottak, hamar elfonnyadtak. Nem volt ebben a földben elég táplálék a számukra, és keservesen sok erőt fektettem bele, hogy legalább egy ideig életben tartsam őket. A répák szánalmasan soványok voltak, a karalábék satnyák, a gyümölcsfák pedig éppen csak kis csenevészek voltak, aligha hoztak gyümölcsöt néhány éven belül és még akkor is éppen csak annyi lesz, hogy hetente egy kis marékkal több jusson mindenkinek. Mágiával életben tartottam, amit tudtam, legalább nem veszett kárba a sok gyakorlás a cserepes fűszernövényekkel, de szinte minden erőmet elvitte, és még ez sem volt elég. Arra semmiképp sem, hogy azoknak a falvaknak is adjunk belőle, ahol nem lakott egy aen sevherne sem.
A föld kiszipolyozása sem mentett meg minket, csak kicsivel elhúzta a szenvedéseinket.

V.

Látni akartam azt a világot, ami ellen annyira harcoltunk. Elutasítottuk az emberek módszereit, ahogyan egymáshoz, a világhoz, a természethez álltak, és hogy egyre többet és többet követeltek maguknak, ám fogalmunk sem volt arról, hogy milyen volt az a virág, mely a mi hamvainkból sarjadt ki. Mi volt pontosan az, amit ennyire gyűlöltünk, és megtanulhattunk-e vele együtt élni, ha jobban megismertük? A tündék többsége elutasította ezeket a gondolatokat. Inkább meghaltak a hegyen, semmint egyáltalán élelmet vegyenek az emberektől a kelméinkért, fegyvereinkért, a művészetünkért cserébe. Voltak azonban olyanok, akik a beolvadás mellett döntöttek, és feladták a büszkeségüket azért, hogy éljenek. Milyen életük lehetett nekik? Kezdtem egyre inkább úgy hinni, hogy nekik volt igazuk, nem Filavandrelnek és nem azoknak a véneknek, akik még most is azt hitték, hogy elég volt várnunk, sem pedig a Mókusoknak, akik összességében szélmalomharcot vívtak, hiába tudtak néhány területet rövid ideig az ellenőrzésük alá vonni.
A választásom Novigradra esett. Tudtam, hogy tünde romokra építették fel, kellően régen ahhoz, hogy mára egészen emberivé váljon, és elegendően nagy, hogy minden nép megforduljon ott. Látni akartam, hogy éltek a tündék egy nyüzsgő embervárosban.
Kellően távol nyitottam portált, hogy ne keltsek feltűnést, a hajamat és a hegyes füleimet egy egyszerű, zöld, csuklyás köpennyel takartam el, noha bárkivel beszélni akartam és picit bepillantott a csuklya alá, az rögtön láthatta rajtam, hogy seidhe voltam. Vittem magammal még némi pénzt, főleg ékszerek, arany és drágakő formájában, amiről tudtam, hogy értékeseknek tartják őket az emberek. Más nem valamennyi élelmet veszek érte és elviszem a faluba.
Igyekeztem félretenni az előítéleteimet, miközben áthaladtam a kapun. Végső soron el kellett ismernem, hogy meglepően rövid idő alatt valóban létrehoztak itt az emberek valami egészen újat. Ilyen nyüzsgést, katonai táborokon kívül még nem tapasztaltam.
- Most vesz is valamit, kisanyám, vagy csak bámészkodik? – förmedt rám az árus. Nem tudtam eldönteni, hogy a négy féle alma körül mégis melyiket vegyem meg, így egy zsákba gyorsan kértem mindegyikből. Az alma sokáig elállt. Nem értettem minek rohant ennyire, mikor mások nem is álltak körülöttünk. Gyorsan kifizettem, majd iszkoltam is tovább. Bár rendkívül faragatlan volt, nem azért jöttem ide, hogy konfliktusba keveredjek.
A piactéren megláttam egy standot, ami mögött egy tünde férfi állt, körülötte pedig négy jól megtermett dh’oinne. Noha nem láttam, mit árult, reménykedtem benne, hogy vásárlói voltak így közelebb merészkedtem.
- Jövőhétre meglesz a pénz esküszöm!
- Ajánlom is, hogy így legyen hegyesfülű, különben következményei lesznek! Ezt addig elvisszük! – emelt fel egy szép, míves nyakéket.
- Kérem, ha elviszik az árumat, honnan szerzek pénzt?
- Az már a te dolgod, tünde! Ne felejtsd el, jövőhéten visszajövünk, és ha nem tudsz fizetni, kicakkozzuk a hegyes füled!
Kedvem lett volna mennydörgéssel sújtani mindannyiukat, de tartottam tőle, hogy azzal csak még nagyobb bajba sodortam volna a tündét.
- Ceádmil, que suecc's?*
- Csak ami minden nap. Idejönnek a bunkósbotjaikkal, hogy fizessek védelmi pénzt. Remélem jövőhétig nyugtot hagynak nekem.
- Már miért kéne nekik védelmi pénzt fizetned?
- Nem idevalósi vagy, igaz sor’ca?
Megráztam a fejem. Valóban nem tudtam, hogy működtek itt a dolgok, de pont azért voltam itt, hogy megértsem.
- Novigradban több banda harcol egymás ellen. Mindenki tartozik valakihez, aki megvédi őt a többiektől, hogy ne verjék össze, vagy ami még rosszabb, ne vegyék el az áruját.
- De ők elvették a tiédet. – jegyeztem meg, mire a tünde vállat vont.
- Ez már csak így megy. Szerencsém, hogy nem vittek el többet.
- És a városőrök? Láttam masírozni néhányat.
- Azok? A felét lefizették a másik fele meg amúgy se foglalkozna egy tünde problémájával. Nem kedvelnek itt minket az emberek.
- Akkor miért laktok mégis itt?
- Mert hová mehetnénk? Van tető a fejünk felett, étel az asztalunkon, aztán csak boldogulunk valahogy.
Amit mondott, jogos volt. Nem ajánlottam fel neki, hogy tartson velem a Kék hegységbe, hiszen mint mondta, tető a feje felett, étel az asztalán, ebből pedig én csak az egyiket tudtam felajánlani a méltósága mellé. Ha viszont itt élt, az utóbbiból már nem maradhatott neki túl sok. Sok sikert kívántunk egymásnak, majd elköszöntünk. Reménykedtem benne, hogy találok valami jó példát is.
Ahogy tovább haladtam elmentem egy nagy ház előtt. Sok lány állt előtte és kicsit arrébb a sarkon, és láttam közöttük egy tünde lányt is. Rendkívül erős sminket viselt, még rajtam is túltett, pedig ki szoktam húzni a szememet tussal, és némi zöld púdert sem vetettem meg, a vörös rúzs, amit a lány viselt már kicsit túlzásnak érződött. A ruhája kifejezetten kihívó volt, többet mutatott, mint amennyit a képzeletre bízott. Amikor észrevette, hogy néztem ringó csípővel indult el felém.
- Ha egy kis kikapcsolódásra vágynál, vannak bent kényelmes szobák, meleg ételek, jó társaság… Nem olyan ritka, hogy hölgyek is betérnek, gyakoribb, mint hinnéd.
Kellett egy pillanat, hogy megértsem, milyen ház előtt is álltam meg. Semmiképp sem szerettem volna a lányt kellemetlen helyzetbe hozni, így rámosolyogtam.
- Inkább beszélgetnék. – mondtam neki.
- Hogy mit akarsz kezdeni az idővel, amiért fizetsz, az csak rajtad múlik. – mondta a lány könnyedén.
- Csupán pár kérdésem lenne. Boldogulsz itt?
- Tudod, hogy megy ez.
Már megint. Értettem, hogy itt mindenki tisztában volt a világ rendjével, és hogy hogyan működtek a dolgok a városban, de nem, én cseppet sem tudtam, hogy ment ez, azért jöttem, hogy kiderítsem. Láthatta rajtam, hogy tanácstalan voltam, így gyorsan a segítségemre sietett.
- Vannak, akik a mi fajtánkra buknak, többen, mint be merik vallani. A félvérek többségének az anyja a tünde.
- De jól bánnak veled? – kérdeztem szinte már reménykedve.
- Nem rosszabbul, mint a többi lánnyal, elég sokan vagyunk, akik kénytelenek voltak ehhez a mesterséghez folyamodni. A városban valamivel jobb, mint a falvakban. Itt legalább csak a bandákra kell figyelni, meg hogy annyira ne legyünk szem előtt, de nem gyújtják fel a házainkat, és nem dobnak ki minket a kocsmákból, hogyha inni szeretnénk. Minden csak nézőpont kérdése.
Nem hozta meg a kedvemet ahhoz, hogy feltüzeljem a hegyekben maradt tündéket, hogy menjünk és éljünk együtt az emberekkel. Ha igaza volt, és a falvakban még rosszabb volt, a városban összevertek és kihasználtak minket, akkor úgysem lett volna sokáig maradásunk. Nem voltak illúzióim, hogyha valahol túl sokan jelentünk volna meg egyszerre, akkor még félelmet is kelthettünk az emberekben, ami csak még erőszakosabbá tette volna őket.
- Nem akarnál más életet, ha lehetne?
- Milyet? – kérdezett vissza. – Ahhoz képest, hogy időnként szét kell tennem a lábam és eljátszani, hogy mindenki rendkívül vicces és imádom az alkoholt, nincs rossz sorom. A madame megvéd, a többi lány elfogadott… A lehetőségekhez képest, nem rossz ez így.
A lehetőségekhez képest. Itt volt a problémám nekem is, hogy ennyi lehetőségünk volt csak. Nehéz szívvel indultam tovább. Én nem ilyen életet szántam magunknak. Az előttem lévő pocsolyába csapódó kis test zökkentett ki a gondolataimból. Nagy zöld szemek néztek fel rám, és mintha egy pillanatra megelevenedett volna előttem a múlt. A lánynak azonban nem vörös, hanem szőke haja volt, és ha egy kicsit jobban megnézte valaki rögtön rájött, hogy félvér volt, nem egészen aen seidhe.
- Menj vissza az erdőbe tündefattyú! – kiabálta felé egy kisfiú, mire a kislány mérgesen ült fel.
- Nem vagyok tünde! Hallod?! Nem vagyok! Ember vagyok!
Földbegyökerezett lábakkal álltam, és néztem utánuk. Hirtelen ökölbe szorítottam a kezem. Előbb fogok meghalni, semmint másodrendűként éljek egy földön, ami jogosan a miénk volt, az emberek uralma alatt. Az utca közepén nyitottam egy portált, haza a hegyre.

*Mi történt?

VI.

A falu több, mint szánalmas látványt nyújthatott egy érkezőnek. Az apró házak kivágott fenyők rönkjeiből készültek, mindhez tartozott már kis kert is, és láthatók voltak a kezdetleges veteményesek, amikről mind tudtuk, hogy cseppet sem úgy kellett volna kinézniük, ahogy végül sikerültek. Az avatott szem azt is észrevehette, hogy minden terményt a mágia tartott életben. A tündék soványak voltak, az arcuk beesett és elgyötört, mintha csak a puszta akarat mozgatta volna őket. Az még megmaradt. Nem is lett volna ez annyira érdekes, hogyha azon küldöncök egyike jött volna azon a napon is, akik hozták vitték a híreket a pontosan ugyanilyen tünde falvak között.
- Aen sevherne! Egy daerienn* jött a faluba portállal. Azt beszélik, hogy téged keresnek.
Ez igencsak meglepő volt. Mióta visszavonultam a hegyekbe nem keresett kifejezetten egyetlen varázsló vagy beavatott sem, csupán nagyon ritkán tartottuk a kapcsolatot, főleg üzenetek formájában. Már csak a puszta tény miatt is felkeltette az érkezése a kíváncsiságomat. Ha eljött idáig, fontos mondandója kellett, hogy legyen.
- Küldjétek hozzám nyugodtan. - mondtam, azzal nekiálltam teát főzni. Így a falu fiataljai, főleg az a két lelkes gyermek, akik már idefönt születtek és áldás voltak az összes felnőtt számára gyorsan a falu szélén álló kis kunyhóba vezették a vendégünket. Mire megérkezett, már készült a tea szárított kamillából.
- Ceadmil, daerienn. - köszöntöttem a nőt, akinek sugárzó szépsége már önmagában döbbenetes volt. Lara Dorrent tarthatták talán ennyire gyönyörűnek, de a titokzatos érkező még rajta is túltett, legalábbis számomra. Talán csak azért volt rám hirtelen ekkora hatással, mert a kék szemek, a szőke haj és a vonások mintha szellemet idéztek volna a szobába.
- Bocsáss meg kérlek, hogy ilyen szerény fogadtatásban tudlak csak részesíteni, remélem a puszta vendégszeretet képes kárpótolni a fényűzés hiányáért.
Még láttam az ajtóban, hogy a két gyermek, Fali és Esha valamit rágcsál, ami elsőre szárított epernek látszott. A vendégünk tehát ajándékot is hozott, ami mindenképp jóindulatának jele volt, bár nem is feltételeztem mást. Nem volt helye a tündék között ellenségeskedésnek.
- Ceadmil, aen sevherne. – hajtotta meg tisztelettudóan a nő a fejét üdvözlésképp. Nem tudtam még csak megtippelni sem, mennyi idős lehetett, ugyanúgy születhetett tőlem egy évszázaddal korábban is, mint később. - Nincs miért bocsánatot kérned. Hiszen a tőled telhető legtöbbet nyújtod már így is - nem csak nekem, minden aen seidhe-nek. – felelt a mentegetőzésemre. Rendkívül udvarias volt, ez pedig csak tovább erősítette bennem a gyanút, hogy azért jött ide mert akart tőlem valamit, mégha elképzelésem sem volt róla, mit adhattam volna neki. A puszta mágiánál ide többnek kellett lennie, hiszen abban ő is bővelkedett.
Valahogy elszoktam már attól, hogy a nemesek modorával beszéljek másokkal, megválogatva minden szót, hogy véletlenül se sértsem meg a másikat. Itt a faluban ez volt a legkisebb problémánk, ráadásul az évek alatt mind megismertük egymást, megtanultunk bízni egymásban, így az udvariaskodás okafogyottá vált. Érdekes, pozitív hozadéka volt ez a viszontagságainknak. A nő még idegen volt ebben a közegben, az látszott, de ez nem jelentette azt, hogy ne fogadtuk volna szeretettel.
- Megteszem, ami tőlem telik, noha napról napra egyre kevesebbnek érződik. De kérlek, hagyjuk a formaságokat. Hamar rájöttünk, hogy itt a hegyen nincs helye ilyesminek. Minek köszönhetem a látogatásod, sor'ca?
Régen nem használtam ezt a szót. Nagyon-nagyon régen, és ezidáig talán nem is tudtam mennyit jelentett nekem. Amikor Aelirenn így hívott azzal azt mondta "közénk tartozol". Nem szándékoztam kevesebbet kifejezni vele én sem. A nő nem lehetett hozzászokva a bizalmaskodáshoz. A szó hallatán a kemény, jégbe zárt arcvonások úgy olvadtak fel, mint amikor az első tavaszi napsugarak elérik a még fagyott földet. Hosszú ideje tarthatott nála a tél, ha annyival, hogy nővéremnek neveztem képes voltam ilyen melegséget hozni hozzá. Meglepődött, de a meglepetés után egy egészen őszinte mosoly költözött az arcára, ami el is halványult amikor végül a lényegre tért.
- Azért jöttem, mert kiutat akarok találni a népünknek. Kiutat abból, amibe a dh'oine taszított minket. Túl sokan vesztünk oda már hiábavaló háborúkban, és nem akarom tétlenül nézni, hogy mindezek után végleg elvesszünk... - vett egy mély levegőt. - Nem, semmiképpen sem újabb háborúhoz akarok folyamodni. Nem hozzád fordultam volna, ha azt akarnék...
Lehet, hogy meglátta, hogy lassan elsápadtam, amikor elkezdte felvázolni a helyzetét. Ez az arc, ezek a szavak... A halálsikolyok, a vér a halál és a sötétség szinte eluralták az elmémet egy pillanatra, és rettegéssel töltöttek el. Szerencsére a beszélgetés más irányt vett, mielőtt kifejthettem volna, hogy mekkora ostobaságra készült.
- Akkor miért fordultál hozzám? Mint láthatod, népünk megsegítésében nem jeleskedek túlságosan és bár beavatott vagyok a kiutat sem nagyon látom. Megfáradtunk a háborúban, ebben igazad van, de már nincs, ahova mehetnénk.
Töltöttem mind a kettőnknek a kamillateából. A kis porceláncsészék régebbiek voltak, mint mióta itt éltünk. Egy aen seidhe, aki hajdan nemes volt, most pedig hasonlóan földönfutó, adományozta nekem egyetlen cseresznyefa csemetéért. Mindig rá kellett döbbenjek, mennyire megváltozott a dolgok értéke.
- Ám bármiért is gondolod úgy, hogy segíthetnék neked, megteszem, amit tudok.
Azt hagytam a levegőben lógni, hogy úgy tűnt, mintha ismert volna engem, vagy legalábbis tudta volna, hogy ki vagyok. Öreg voltam és sok mindent láttam, de sosem tartottam magamat különösebben ismertnek. Talán megtiszteltetésnek kellett volna vennem, hogy mégis számontartottak.
- Azt szeretném elérni, hogy ne kelljen többé menekülnünk... – mondta a daerienn csöndesen, míg figyelte, ahogy teát töltöttem a porceláncsészékbe. - ...És azt, hogy újra a miénk legyen mindaz, amit elvettek tőlünk. Tudom, hogy mindenki ezt akarta énelőttem is, sőt, még most is ez a vágya mindannyiunknak. Sokan készek voltak, s még mindig készek lennének meghalni ezért az álomért. ...De nem halhatunk meg érte - pillantott fel rám, és újra vett egy mély lélegzetet. - Messzire eljutott Shaerawedd pusztulásának híre, s vele együtt a tiéd is, aen sevherne. ...Sor'ca – javította ki magát, eleget téve a kérésemnek, hogy hagyjuk a formalitásokat. - Arra számítottam, hogy azután a csata után a Scoia'tael tagjai közt talállak meg, de tévedtem. Ami azt illeti, egyetlen varázshasználóra sem bukkantam köztük, ezért feltételezem... hogy aki túlélte, annak itt kell lennie. Jól sejtem?
Tehát Shaerawedd miatt ismert. Impulzív döntés volt a részemről, de utólag látva a sorsunkat nem bántam meg. Már régen feladtam, hogy azt a területet valaha visszaszerezzük. Hogy azt hitte a Mókusok között talál majd meg ezek után érthető is volt.
- Gondoltam rá. Amikor először hallottam a Mókusokról eszembe jutottak a régi idők, és hogy talán szükségük lehet a segítségemre. Sajnos azonban bármikor gondolkoztam rajta arra jutottam, hogy végső soron ők is ugyanúgy a halálukba rohannak, ahogyan Aelirenn tette, puszta dacból. Nem hibáztatom őket ezért, hiszen pontosan tudom mit éreznek, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy asszisztáljak az öngyilkosságukhoz, és reményt adjak nekik ott, ahol nincs.
Fogalmam sem volt, hogy jól döntöttem-e. Lehet ott is jobb lett volna, mint ezen az átkozott hegyen. A nő aprót bólintott, miközben megkóstolta a teát.
- Megértelek. Van azonban különbség abban, ahogy a Mókusok szervezkednek, ahhoz képest, amit Aelirenn vezetett. A Scoia'tael nem száll nyíltan harcba a dh'oine-al. És azt gondolom, ez lenne a mi jövőnk nyitja is... - sóhajtott merengve. - Talán túl büszkén szálltunk szembe velük. Túl egyenesen, túl... őszintén... - komorodott el. - Tisztességesen akartunk megnyerni egy tisztességtelen harcot.
Ezzel elgondolkoztatott, de mielőtt még válaszoltam volna erre, többet kellett tudnom. Csak lépésről lépésre, először a többi tünde varázsló ügyében tudtam neki segíteni.
- Ha él még valaki, az itt lesz a Kék hegységben, igen. Többekről tudok, ha gondolod elirányítalak téged hozzájuk is. Nagyon ritkán beszélünk egymással, de azért megesik.
A nő ismét aprót bólintott.
- Igazán hálás volnék érte. Még nem most... Egyelőre még csak... tudni szeretném, mi maradt a népünkből, ahhoz, hogy újra a miénk legyen az, ami valaha volt. Hogy vissszatérhessetek a számüzetésből, és hogy a Scoia'tael ne az erdők mélyén elrejtett táborát védje, hanem az otthonát.
- Ez egy gyönyörű álom sor'ca. - mondtam neki mosolyogva. Valóban jó lett volna, ha a scoia'tael az otthonát védhette volna, ahogyan mi is. Bárki mást elküldtem volna ezzel kedvesen tovább a többi beavatotthoz, ám a varázslónő mondott valamit, ami megütötte a fülemet, és ami egy merőben új féle hozzáállásról tett tanúbizonyságot. A daerienn úgy tűnt látta, hol hibáztunk eddig.
- Abban, amit mondasz talán igazad van. A harccal azt is be akartuk bizonyítani, hogy jobbak vagyunk, mint a dh'oine. Tisztábbak, nemesebbek... Látod, hova vezetett. Lehet a paktumokat és szerződéseket megvetették, amikor én fiatal voltam, de legalább viszonylagos béke volt és akkor még a miénk volt Caedwyn is. A túlélésért folytatott küzdelem viszont még arra is rávett minket, hogy megpróbáljuk művelni a földet. Láthattad kint, milyen szánalmas. Ennél azt hiszem nincs lejjebb, még akkor sem, hogyha számba vennénk azokat a tisztességtelen módszereket.
Szégyelltem a helyzetünket, ám azt nem, hogy szabadok maradtunk. Láttam, hogyan éltek a tündék az emberek között, és abból az életből én nem kértem, ugyanakkor bármikor kitettem a lábam a kunyhómból szembesülnöm kellett azzal, hogy a szabadságért és a méltóságunkért milyen árat fizettünk. Valamit fel kellett adni. A földet már feltörtük, hogy magokat vessünk bele, de ez kevés volt.
- Nemesebbek vagyunk náluk - jelentette ki komolyan a daelirenn, mintha az ő önérzetébe is belegázoltam volna a puszta feltételezéssel. - Az aen seidhe többet felejtett abból a tudásból, ami valaha az övé volt, mint amennyit a dh'oine valaha is tudni vélhet a világról. És mégis képesek voltak elűzni minket, mert szinte a születésüktől fogva harcra és viszálykodásra éheztek, mi pedig soha nem vívtunk háborúkat csellel - sóhajtott. - De ha valamire, akkor erre nem is számítanának tőlünk... – nézett fel rám sejtelmesen.
Leültem a kis asztal mellé, és hosszan, szinte már hatásvadász módon kortyoltam bele a teámba.
- Jól sejtem, hogy már van is elképzelésed, hogyan működne az a bizonyos csel? Biztos vagyok benne, hogy a többiek, még maga a király sem fogja elvetni a módszered, ha az működhet.
A nő halványan elmosolyodott, látva, hogy értő fülekre talált.
- Vannak elképzeléseim. Bár egyik sem végleges - és egyik sem kínál könnyű utat a siker felé. Mi több, végtelen türelmet, kitartást, és alapos előkészületeket, terveket követel. És... - sóhajtott egy nehezet. - Szövetségeseket. ...Nekem is fáj elismernem... de túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy csak magunkra utalva véghez tudjunk vinni bármilyen nagyobb léptékű manővert.
- Az öregeinknek az volt az eredeti tervük, hogy kivárják, ameddig az emberek maguktól kihalnak. Ennél nem lehet lassabb. - nevettem fel, próbálva kicsit oldani a hangulatot. A szövetségesek emlegetésére viszont kicsit elkomorodtam. Kik állnának mellénk? A törpék? Nem sokkal vannak jobb helyzetben, mint mi. Azok, akiket a dh'oine szörnyetegeknek nevez szintén kihalóban voltak. - Kikkel kéne szövetségre lépnünk ahhoz, hogy... - majd hirtelen megvilágosodtam. Nekünk nem volt sajátunk a háborúzás, ám az emberek mióta csak megvetették a lábukat a kontinensen egymással is harcoltak. A kis királyságaik legalább úgy utálták egymást, mint mi őket. - Ki akarod játszani az egyik dh'oine királyságot, a másik ellen?
A daelirenn bólintott, hogy eltaláltam mire gondolt végső soron.
- Igen. De nem találomra - tette hozzá. - Egy ilyen lépés esetén, bármilyen nehéz is, de elkerülhetetlen volna, hogy nekünk is részt kelljen vennünk legalább egy ütközetben, ami áldozatokkal fog járni, mindenképpen – mondta komoran. - Ezért kell kivárnunk, hogy a megfelelő oldalt választhassuk, és hogy az áldozatok mennyisége a lehető legminimálisabb legyen. De a dh'oine királyságok únos-untalan acsarkodnak egymásra is, talpalatnyi földekért képesek halomra ölni egymást, ahogy velünk is tették... Ha ezt kihasználjuk, és a győzelemre legesélyesebb hatalommal szövetkezünk, visszakaphatjuk a földeket, ahonnan elűztek minket. Dol Blathannát... Caedwynt... De ehhez mind idő kell. És az, hogy az aen seidhe összetartson.
Szinte már szédítő volt a lehetőség, amit felvázolt, túl szép, hogy igaz legyen. Mégis volt benne valami, valami új, valami más, ami reménykedésre adott okot. Számomra egyértelmű volt, hogy vagy követtük őt és az őrült tervét, vagy végleg feladtuk a harcot és beletörődtünk abban, hogy a hátralévő időben, ami az egész aen seidhe-nek adatott itt fogunk fent tengődni éhezve és fázva, vagy olyan háborúba megyünk, ahol mind egy szálig lekaszabolnak minket. Nem bírtam nézni, hogy mivé lettünk, mi, egy hajdan büszke nép, de magam nem voltam képes megoldással előállni. Ez a nő igen. Talán már akkor eldöntöttem, hogy követni fogom, amikor még nem is tudtam pontosan mit tervezett. Már majdnem bármilyen kockázatos tervbe belementem volna, ameddig volt egy kis esély a győzelemre, és biztos voltam benne, hogy nem csak én éreztem így.
- Nagyon vágyunk egy valódi otthonra, ami nem ez. Ha jól sejtem, nem itt élsz, így nem tudhatod, mennyire idegőrlő a tehetetlenség... - csóváltam meg a fejem. - Amit ajánlsz az valami olyan, ami reményt adhat, igazi reményt, mert végre nem ugyanazokat a jelszavakat ismételgetnénk, mint az elmúlt kétszáz évben. Ha te látod, mit csináltunk eddig rosszul, és hogyan lehetne jól csinálni ostobák lennének, ha megtagadnának, az ostobaság pedig most igazán nagy luxus. Maradj velünk, ameddig kedved tartja, és ha készen állsz bemutatlak a többi beavatottnak és végül együtt a királynak.
- ...Nem, rég nem élek már a népem között... – mondta, szinte már zavartan, mint aki szégyellte magát ezért. - Nem tudhatom igazán, min mentetek keresztül... De véget akarok vetni az aen seidhe szenvedésének.
Ez után hálás mosoly költözött az arcára.
- Köszönöm. Maradok. Nem akarok teljesen kívülállóként a többi beavatott, és a királyunk elé állni... és köszönöm, amiért visszafogadtál magatok közé, sor'ca.
Visszafogadtam. Érdekes szó volt, főleg úgy, hogy nem rémlett senki, akit kitaszítottunk volna és hozzá lett volna hasonlatos. Mellesleg, ha akkora lett volna a bűne, aligha mert volna idejönni.
Úgy tűnt, tényleg boldog volt, pedig nem tudhatta még, milyen életre kárhoztatta magát ezzel. Igazából kíváncsi voltam rá, hogy ő hol és hogyan élt mostanáig, miket tapasztalt a világból. Sokkal szélesebb látóköre lehetett ezért, mint nekünk idefent, talán pont ez volt az oka, hogy eszébe jutottak ilyen tervek.
- Nem tudom elképzelni, hogy olyan súlyos bűnöd lenne, ami miatt ne lenne helyed közöttünk. Megtisztelsz, ha maradsz, egy varázslónő segítségének mindig jó hasznát vesszük, és legalább elmesélheted nekünk is, mi hír a kinti világban, hol éltél és hogyan... Hátha neked jobb tapasztalataid vannak, mint akikkel eddig találkoztam.
Így hát a daerienn, akiről később kiderült, hogy Francesca Findabair-nek hívták, a Kék hegységben maradt velünk. Egy ideig az én kunyhómban lakott és bár elég szűkős volt kettőnknek, legalább alkalmat adott sok, hosszú beszélgetésre. Minél inkább megismertem, annál jobban megkedveltem, mert kiderült, hogy a számítás és intrika vastagfalú erődítménye egy valójában kedves szeretetteljes és itt-ott már meggyötört személyiséget takart, nem kevésbé problémás családdal, mint amilyen az enyém volt. Egyszerre volt a barát, akit mindig is akartam, a merészsége pedig ugyanúgy vonzott, mint egykor Aelirenné, csak ez nem társult őrült büszkeséggel, ami a vesztünkbe vezetett volna minket.
Szerencsés volt a dolgok ilyen alakulása, mert amikor bemutattam a többi aen sevherne-nek, tünde varázslónak, végül pedig a királynak magának, teljes mellszélességgel tudtam kiállni mellette és a tervei mellett. Reméltem, hogy ez is nyomott valamennyit a latba, amikor végül mindenki elfogadta a módszereit, és végül együtt kezdtünk reménykedni egy szebb jövőben. Az senkit sem érdekelt, hogy Francescát valamikor régen valaki kitagadta és száműzte közülünk. Senki sem emlékezett rá, így az egész dolog füstje nagyobb volt, mint a lángja. Talán ennek is köze lehetett ahhoz, hogy végül új nevet adtunk neki, és a régi Francesca helyett Enid an Gleanna-nak, a völgyek százszorszépének kezdtük hívni. A szimbolikus jelentés mellett jobban is illett hozzá.

*varázslónő

~:O:~

Úgy tűnt, Enid mindent el tudott intézni, latba vetve azokat a kapcsolatait és tapasztalatait, amit az emberek között töltött évszázadok alatt szerzett. A szövetségesünk a déli emberkirályság, Nilfgaard lett, aki háborúba indult az északi emberkirályságok ellen. Ahogyan Enid mesélte, nagy és mindenekelőtt erős ország volt, a nyelvük a miénkhez hasonlatos, és meglepő módon sokkal pozitívabban álltak hozzánk, mint az északi dh’oine. Nem akartak minket beolvasztani, inkább úgy vélték, éljünk egymás mellett, de külön, és ez nekünk is megfelelt. Ám ahogy minden szövetségnek, minden segítségnek, úgy ennek is ára volt.
Nilfgaard a scoia’taelt akarta és a zavart, amit az ellenségei sorai között keltettek, az első lépés pedig az volt, hogy a mókusok segítségével Enid tegye tönkre az északi varázslók testvériségének bástyáját és vigye el Nilfgaardnak a hen ichaert, az ősi vér gyermekét. Csupán barátnőm beszámolójából tudtam meg végül, hogy mi történt, és elégedetten vettem tudomásul, hogy bár Cirilla, a leány, akit a császár keresett nem jutott a kezükre, de így is elég sikeresek voltunk ahhoz, hogy a dh’oine állja a szavát. Nem sejtettük, hogy ennek az lesz az ára, hogy Enidnek meg kell tagadnia a scoia’taelt, halálra ítélve a fiataljainkat, akik eddig is túlságosan kevesen maradtak. A győzelem édes íze megkeseredett.
Dol Blathannából alig maradt valami. A tündék egykori házaiból és főleg a palotákból mindent elvittek, ami még mozdítható volt. A falak csupaszon árválkodtak, se egy festmény, se egy szőttes nem takarta őket, bútoraink nem voltak, de még ágyakat, asztalokat és székeket is magunknak kellett faragni, vagy lehozni a hegyi kunyhóinkból. Szánalmas és nevetségesen kicsinyes volt a részükről.
Nem úgy a kert. Még emlékeztem milyen gyönyörű volt egyszer régen, amikor itt hagytuk, és biztos voltam benne, hogy abban a szépségben még a dh’oinne is kedvét lelte, ameddig itt tanyázhattak. Amikor viszont elmentek, és rájöttek, hogy a növényeket, a tökéletes kompozíciókat nem vihették magukat, inkább lángra gyújtották az egészet. A füstöt még a hegyekben is éreztük.
Lassan sétáltam az elszenesedett fák és rózsabokrok között. Már nem tudtam őket életre kelteni, de újat tudtunk ültetni a helyükre. Ez a kert egyszer megint olyan lesz, mint régen volt, csak dolgozni kellett vele. Nem számított. Újra volt otthonunk. A Virágok Völgyét ismét tündék népesíthették be, és Dana Méabdh végre újra minket ajándékozott meg a kegyeivel. Leültem egy aprócska feainnewedd mellé, majd a tenyerem a földre helyeztem és koncentráltam. A kert minden pontján ezek az apró virágok bújtak elő a földből, hogy hirdessék, Dol Blathannába visszatért a tavasz. Kezdetnek megtette, de rengeteg munka várt még ránk. Enid új, virágzó királyságot ígért a tündéknek. Nem okozhattunk nekik csalódást.
A győzelem, bármennyit is fizettünk érte, győzelem maradt.

~:O:~

Úgy éreztem magam, mint valami vásári látványosság. Az összes varázslónő engem nézett, sőt inkább vizslatott. Tény, hogy nagyon más voltam, mint ők. A ruhám tündeszemmel elegáns volt, ám könnyű selyemből készült, a súlyos díszek hiányoztak róla, ahogyan az a rengeteg különböző réteg is, az ékszereim pedig mellőzték az aranyat és a drágaköveket, inkább hordtam gyöngy-nyakéket, borostyán fülbevalókat és korall fejdíszt. Szerencsére a két nő, akik Nilfgaardból érkeztek még nálam is jobban különböztek az északi varázslónőktől, mintha csak hirdetni akarták volna, hogy a külsőjük helyett többet törődtek az elme tudományaival. Sokkal többet.
Próbáltam nyugodtnak tűnni és felvenni a csöndes szemlélődő szerepét, Enid úgyis tudott mindent az Ősi Vérről, amire a Varázslónők Páholya kíváncsi volt. Hozzám, a Kék hegységbe kevéssé jutottak el a hírek arról, hogy melyik leszármazottal mi történt, de igyekeztem lépést tartani az eseményekkel, amennyire lehetett, legjobb tudomásunk szerint pedig valóban Cirilla Fiona Elen Riannon volt az egyetlen, aki rendelkezett minden szükséges génnel és a megfelelő mágikus potenciállal is. Ithlinne próféciája az utolsó időkről baljós fekete fellegekként közeledett felénk, és csak az Ősi Vér hordozója lehetett elég ahhoz, hogy megállítsa a véget… vagy előidézze.
Legnagyobb meglepetésemre azonban a Páholy nem ezért kereste a lányt. Egészen más terveik voltak, szédítően ambiciózusok, és olyan finom, láthatatlan politikai játékokat játszottak, amihez nem voltam hozzászokva. Kezdtem érteni, mi jelentette ebben a szép új világban a valódi hatalmat, és sürgősen fel kellett vennem a fonalat, hogyha nem akartam lemaradni. Hirtelen világos lett, hol rontottuk el eddig. Túl büszkék voltunk, túl gerincesek ahhoz, hogy az árnyak között mozogjunk. Nem úgy, mint a scoia’tael, hanem valóban az árnyak között.
Noha én magam ellettem volna a szemlélődő szerepével is, tudtam, hogy Enidnek ennél többre volt szüksége tőlem. Ő már királynő volt, aki nagyon helyesen maga ült be a páholy egy székébe, így nem manipulálhatták úgy, mint a többi uralkodót, de nem tudott ott lenni mindig mindenhol.
Egy királyság, amit mágia uralt… Szédítő elképzelés volt, de aggasztó is. Természetesen Kaedwen képzelték el, ami rögtön a második olyan föld volt, amit Dol Blathanna után visszakövetelhettünk volna, de igyekeztem ettől eltekinteni, és elképzelni egy királyságot, amit valóban az ész, az egyenlőség, és egy csak varázslónőkből álló tanács uralna – mármint valójában, mert a köznép gyomra nehezen vette volna be a gondolatot, szükség volt afféle kirakat uralkodókra.
Egy ilyen világ… túl szép volt ahhoz, hogy valóban igaz legyen, az Ősi vérnek pedig ennél fontosabb dolga is volt hosszú távon.

~:O:~

Enid arcán nem látszott, hogy éppen kínozták, de biztos voltam benne, hogy egy valódi kínzással ért fel az, amit a cintrai béketárgyalásokon kértek tőle.
- Mindegy, hogyan szólítanak. – mondtam neki halkan, megerősítésképp, mikor le kellett mondania a királynő megszólításról. Nekünk ő úgyis az maradt. Me rhena*. Nem holmi hercegnő, de higgyenek az emberek, amit akartak. Annyit legalább elért, hogy ne kelljen semmiféle adót fizetnünk senkinek. Az már végképp túlzás lett volna, nem is a pénz miatt, hanem mert a tündéknek kellett végre az érzés, hogy valóban szabadok voltak, nem pedig emberek alacsonyabb rendű hűbéresei.
Amikor azonban a vrihedd tiszteket kérték kitágultak a pupilláim. A szívem a torkomban dobogott. Ezt nem tehették. Nem tehette. Egy világ omlott össze bennem, amikor Enid bólintott végül, még ha meg is értettem, miért kellett ezt megtennie. Harminckét élet az egész tündenépért. Harminckét élet, hogy megelőzzünk egy újabb háborút, és végre békében és jólétben éljünk. A hegy sokkal több életet követelt tőlünk. Szükségünk volt erre a békére, szükségünk volt Dol Blathannára. A többieknek is meg kellett érteniük előbb utóbb… Ha a Mókusok megöregszenek, ha megélik, hogy megöregedjenek, akkor látni fogják, miért volt erre szükség. Hiszen már én is láttam, hiába volt olyan idő, amikor inkább a saját vérem adtam volna. Az pedig, hogy lesz-e lehetőségük letelepedni, békében élni és megmenteni a fajtánkat a fiataljaikkal, az pedig már a mi felelősségünk volt.
A miénk, akik Enid mögött álltunk az árnyak között, hogy ő feddhetetlen maradhasson.

*Királynőm.


Példareag


Shaerawedd rózsái nagyon elburjánzottak az utóbbi időben. Az omladozó kőfalakon minden felé nagy, fehér virágfejek nyíltak, és tavasz derekán már az illatok is egészen bódítók voltak. Éjszaka volt. Leginkább ilyenkor szerettem ide járni, egyrészt mert így több időm volt sétálni a kertben és közben elmerengeni a régi időkön. Másrészt mindig volt az éjszakában számomra valami misztikus, mintha a szférák között a fal elvékonyodott volna, ahogyan az élők és a holtak között is. A régiek szellemeit láttam ülni a leomlott köveken, andalító dallamot játszottak fuvolán, mások pedig gyönyörködtek a virágokban. A Hold még nem volt teli, még kellett neki néhány nap, de még így is annyi fényt ontott magából, hogy nem kellett lámpást gyújtanom. Így legalább nem halványítottam el az ég fényes csillagpettyeit és a képeket, amelyeknek minden nép más és más nevet adott.
Visszavágtam az egyik rózsabokrot. Nem annyira, mint azt a valódi királyi kertekben szokták, de valamennyire muszáj volt, mert az egyre feljebb és feljebb kapaszkodó indák megfojtották az alsóbb szárakat. Így, hogy visszavágtam az elburjánzó részeket, esélyt adtam, hogy a szárak és a gyökerek megvastagodjanak, szilárd alapot adva jövőre az újabb indáknak és virágoknak. Eddig sosem gondoltam bele, hogy a rózsabokor gondozása mennyire hasonlatos volt egy ország vezetéséhez, bár az utóbbit éppen csak most kezdtem el egyre tisztábban látni, miközben igyekeztem Enidet segíteni benne.
A levágott virágokat kosárba gyűjtöttem. Szépen fog kinézni az asztalon Dol Blathannában, és talán néhány erősebb ágat gyökereztethetek is majd, hogy az éppen erőre kapó kertbe is jussanak Aelirenn rózsáiból. Nem az a királyság volt még, amiről ő álmodott, de kezdetnek megfelelt.
Az utolsó pillanatban hallottam meg az íj idegének a feszülését, és térítettem el a felén repülő nyilat egy magam köré idézett légőrvénnyel. Az öt tünde felajzott és megfeszített íjjal közeledett felém, mire elmosolyodtam.
- Céadmil, weddin.*
Amikor látták, hogy tünde voltam én is, mint ők, leeresztették az íjukat. Az öltözékük az erdő színeit idézte, főleg bőrből volt, és néhányukon mókusfarkakat láttam. Scoia’tael. Népünk kitaszított gyermekei időnként látogatták ezt a helyet, azt tudtam, mert valaki más is gondozta időnként a rózsákat, de azelőtt soha nem találkoztam velük. Gyanakodva közeledtek felém, de én csak nyugodtan leültem egy kőre, és megvártam, hogy körém gyűljenek.
- Ti gondoztátok a rózsákat, amikor én nem tudtam? – kérdeztem tőlük kedvesen.
- Ki vagy, daerien? – kérdezte az egyik fiú. A hangja türelmetlen volt, már-már agresszív.
- Aen sevherne. – javítottam ki. – Hajdan Aelirenn alatt szolgáltam.
Felálltam és három fehér rózsát letettem a faragvány elé, ami őt ábrázolta.
- Nincs sírja, így ide járok emlékezni.
Amikor visszaültem a kőre, az öt mókus körém gyűlt.
- Mesélj aen sevherne, milyen volt? – kérdezte az egyik lány, olyan lelkesedéssel, ahogyan csak a fiatalok tudtak.
- Sokban hasonlított rátok, tudjátok. Ám ő meghalt, nektek pedig ideje hazajönni.
Erre csak a fejüket rázták. Sejtettem, hogy nem lesz velük egyszerű.
- Törvényen kívüliek vagyunk. A királynő…
- Hercegnő. – javított bele egyikük, jól halható megvetéssel a hangjában.
- …a hercegnő megtagadott minket. A mókusoknak nincs helye Dol Blathannában.
- Tette, amit tennie kellett. Amit elvártak tőle, hogy ne legyen újabb háború. – mondtam szomorúan, majd előre hajoltam és megérintettem a csüggedt tündék vállát. – Ám amiről Enid nem tud… azért nem is tudják felelősségre vonni.
Nem úgy tűnt, mintha meggyőztem volna őket ennyivel, ezért keresztbe tettem a lábam és kis fénygömböket idéztem magunk köré, hogy még sejtelmesebb fénybe vonjam a romokat.
- Ha szeretnétek, mesélek nektek egy történetet…

*gyerek, kölyök


Ida Emean aep Sivney Tumblr_pko68gFo4c1qhfclfo9_500
Vissza az elejére Go downBevésődött: Kedd Márc. 24 2020, 13:03
Kökörcsin
Kökörcsin


Kitüntetések :
Hozzászólások száma :
181
Reagok száma :
50
Join date :
2018. Sep. 15.
Tartózkodási hely :
Úton

Ida Emean aep Sivney Empty
Re: Ida Emean aep Sivney




Ceadmil, Aen Sevherne!


Elfogadva!


Kevesen képesek csak arra, hogy ilyen elképesztő horderejű canon karaktert építsenek fel, ráadásul úgy, hogy összesen alig másfél oldalon tűnt fel a Varázslónők Páholyának egyetlen Beavatottja a könyvekben. Te ezt a kihívást olyan kecses precizitással teljesítetted, amire talán valóban csak egy ősi, tünde bölcs képes, és nem is tudok mást mondani, csak azt, hogy minden tiszteletem a tiéd érte!
Gyönyörűen vezetted fel Ida múltját, amiről semmilyen információ nem állt a rendelkezésedre, és mégis kiválóan dolgoztad bele a jelenben látott személyiségébe minden múltbéli tragédiáját és tapasztalatát. Látszik rajta és érezni a történet minden szavából, hogy teljesen a magadénak érzed a karaktert, és őszintén megmondom, nem is tudnám a tiednél jobb kezekben elképzelni Idát. Vádolhatsz elfogultsággal, de költő vagyok, Melitele szerelmére, ha valakinek, akkor nekem szabad rajongani a kiváló történetekért, sőt, egyenesen kötelező! Különben hogy tudnék ihletet meríteni belőlük én magam is?
De nem akarom tovább szaporítani a szót, innentől ugyanis csak dicshimnuszokat tudnék költeni a munkádról, és a végén még zavarba hoználak.
Még arra szeretnélek kérni, hogy ha időd engedi, egy portrét küldj majd szép orcádról a Képcsarnokunkba, aztán már engedlek is utadra!

- Kökörcsin Mester

Avatarfoglaló







In my book, friendship is all that matters. Well, friendship and love. And art. Oh, and wine...


Vissza az elejére Go downBevésődött: Kedd Márc. 24 2020, 16:04
Vengerbergi Yennefer
Vengerbergi Yennefer


Kitüntetések :
Hozzászólások száma :
315
Reagok száma :
85
Join date :
2018. Aug. 15.
Tartózkodási hely :
Cintra, Bodrog

Ida Emean aep Sivney Empty
Re: Ida Emean aep Sivney



Feloldott jutalmak








Füvek próbája


Íródeák



Vérdíj



It's canon


Bárdok
ihletője



Doppler


A  meglepetés
törvénye


Új
fejezet


A bárdok
kedvence


A világ
peremén


Az utolsó
kívánság



Reménytelen



Piktor


Tréfa-
mester


A farkába
harapó kígyó


Udvari
bolond


Temeria,
Fuck yeah!


Repül a
nehéz kő


MÁR
MEGINT?



Túlélő




Vándor



Enciklopédista


Biztos
pont



Mókus


Kurvaaa-
nyád!!!!




Jussát...



várja...


...
a vaják


csak kéri
a bérét...


Kettős
ügynök


Ezüst
nyelvű



Kelpie



Kartográfus




Ida Emean aep Sivney 6X6zwTAmSHQGMjWo0rIdvE

Elillansz ― reggel jő az álom
Egres, orgona illata száll…
Álom tán a holló fürtök omló árja,
égkék szemekben könnyes csillogás
.


Vissza az elejére Go downBevésődött: Csüt. Márc. 26 2020, 15:51
Ajánlott tartalom




Ida Emean aep Sivney Empty
Re: Ida Emean aep Sivney

Vissza az elejére Go downBevésődött:
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
World of Witchers ― and other nightmares :: Karakteralkotás :: Tagjaink :: Varázsló-
Ugrás: