️️️️️️️
Útjára engedtem a fekete mágusvércsét ― amit én csináltam ― a tekercsemmel, majd visszafordultam Cirihez. Azóta, hogy a nyomára bukkantam Ard Skellig-en, legfeljebb az elhagyatott viskó körüli erdőségekig mentünk.
― Így. A tekercsem olyan hamar célba ér, amennyire csak lehetséges. Már csak nekünk kell követnünk.
Rengeteget beszélgettünk Cirivel az elmúlt napokban. Fontos dolgokról. A Kontinens jövőjéről és Geraltról. És mindketten egyetértettünk abban, hogy ezekről a veszélyekről olyan hamar tudomást kell szereznie, amennyire csak lehet. Közelebb léptem az egérszürke hajú lányomhoz és lassú léptekkel körözni kezdtem körülötte. Halkan, megnyugtatóan duruzsoltam a néma csendben.  
― Hunyd be a szemed. Képzeld magad elé az erődöt. Az udvarát. A nedvességtől a kőfalon megtapadt mohát. A megszáradt fa repedéseit az ingán. Az istálló szagát. A büszke fenyvesek sziluettjét, ahogy kibontakoznak a köd takarásából. A szitáló, szemerkélő esőt, ami minden reggel betakarta Kaer Morhent.
Fontosnak tartottam, hogy ne csak az eszével tudja, hová megyünk. Azt szerettem volna, ha biztosan érzi. Ha az úticél helyett az emlékei vezérlik, úgy, ahogyan Ő emlékszik rájuk.
― Készen vagy? Akkor fogd meg a kezem.
Erre nem csupán azért volt szükség, mert a teleport másképpen nem működik. Azt reméltem ― bár utoljára Tér és Idő Úrnőjét szerettem volna lebecsülni ― ha mégis valami hiba csúszik a számításba ― Ard Skellig azért mégsincs Kaer Morhen szomszédságában ―  tudja, hogy itt vagyok. És hogy támogatom.
Tudom, hogy meg tudja csinálni.
― Vigyél minket haza, Ciri.


Ugyan a tavasz már felszántotta a völgy rideg hótakaróját és meglágyította az alatta kővé fagyott földet, Kaer Morhen-re még így is gyakorta ült undok, hideg és szürke köd. Egy ilyen borongós, nedves reggelen makacs, fekete vércse keveredett az erőd területére. Kitartóan zörgetett be az erőd különböző ablakain, látszólag egy ezüstösen ősz hajú vaják rutinját követve.
Amikor már senki nem bírja tovább a fekete madár türelmetlen sikoltozását, és a vaják mester úgy dönt, szembenéz a végzetével, az udvarra kilépve a madár kötelességtudóan a férfi vállára telepedett, és felborzolta fekete tollait.
Lábához erősítve tekercs pihent.
A tekercsnek orgona és egres illata volt.

„Drága Geralt!

Már azóta tervezem legújabb látogatásom a kaedweni farkas vajákok erődjébe, hogy Beauclair-ben volt szerencsém időzni. Sajnálatos módon azonban erre sosem nyílt alkalmam, halasztást nem tűrő politikai és egyéb ügyek végett. Megkíméllek ezek ad hoc kifejtésétől, különös tekintettel arra, hogy legtöbbjük megköveteli azt, hogy élő szóban fejtsem ki. Nem csupán Neked, hanem a Farkas erőd minden tagja számára.
A terveimet némiképpen felülírta ― teszem hozzá, a lehető legpozitívabban ― hogy Ard Skellig-en volt szerencsém utolérni lányunkat, Cirit. Tőle tudom, hogy Te előbb akadtál a nyomára ― merő véletlenségből ugyan ― mint én. Ennek apropóján fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem egyedül érkezem ― hanem Vele az oldalamon.
Bízom benne, hogy jöttünkről mindenkit megfelelően informálsz, és annak megfelelően jártok is el.

― A Te Yened”



Megjegyzés: Az ötlet alapvetően az volna, hogy mindenkinek jár egy kör hangolódni, mielőtt ténylegesen megérkeznénk Cirivel. Az elgondolás szerint a továbbiakban körülbelül 1 hetes periódusokban haladna tovább a szál, de nem szeretném, ha ezt bárki teherként fogná fel. Aki ír, ír, aki nem, nem. Nincs mesélő, nem fogunk senkit "kimesélni", ha nagyon ügyes és kreatív vagy, még arra is van lehetőséged, hogy egy elmulasztott kört bepótolj magadnak. Sőt, még klikkekre is lehet szakadni. Jó játékot, egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor!

Eskel & A Falka @

Fáradtan támaszkodtam rá a vasvilla nyelére. Ezen az órán az istálló egy nyugalmas hely volt, az állatainkra ráfért a gondoskodás, néha határozottan úgy érzem, csak én származom állattartó családból, meg esetleg Wilkina. Mondjuk én se tudom biztosan, csupán nekem szokott kedvem meg affinitásom lenni hozzá, hogy megcsináljam az efféle nem túl szórakoztató, ellenben kötelező kuli munkát, mint a ganyéhordás, etetés, csutakolás. Szeretek egyedül, vagy nagyon szűk társaságban dolgozni. Van időm magamra, a gondolataimra, az elvileg nem is létező halovány érzéseimen való filozofálásra. Ráadásul még az itteni társaságot is kedveltem, szeretem a hátasokat, lovakat, szamarakat, öszvéreket. Akkor már inkább kijöttem hozzájuk hasznossá tenni magamat, ha már a meditáció sem jelentett pihenést, túl régóta húzódik ez a tél az ízlésemnek. Akkor meg már tegyem hasznossá magamat, nem?
Geralt testvér remek paripája, Keszeg azért még a mai napig meg tud lepni. Amikor beléptem az istálló előterére és megláttam a paripát békésen ácsorogni az istálló előtt egy komolyabb, télről maradt farakás tetején egyensúlyozva unottan nyammogni valami élelmiszert, hát én is megdermedtem lépés közben, majd tanácstalanul vakartam meg a tarkómat.
- Hát te, hogy az anyádba kerültél oda, Keszeg? - pislogtam elveszetten. Ugyan Geralt hátasa híresen kalandor kedvű, szeszélyes jószág volt, de azért meg tudott még lepni. Sóhajtva, óvatosan levezettem onnan, be a többi közé és igyekeztem ügyesebben kikötni. Reménytelen, úgy is elrágja, ha rájön a kalandozási vágy. Fáradt mosollyal megveregettem a pofáját.
Érdeklődve pillantottam végig a bent még egész nyugodtan álló lovakon. Vesemir nyugodt, halvérű paripája, Geralt örök kalandora, Lambert tüzes léptű, örökmozgó kis lova, a bölcs, jól tanított Ichear, a magányos, minden más fajtársával marakodó hátaslova a Keserű Farkasnak, na meg az én nyugodt természetű, súlyos léptű Skorpióm. Csak Kelpie hiányzik. Nem csak ő, a gazdája is. Jó lenne legalább a felét érteni, mi az Örök Tűz csodája folyik Geralt, Ciri, meg ha már ott tartunk, Yennefer körül. Bah.... Nem erre képeztek engem, kardforgató vagyok, nem pedig.... nem pedig mi az istennyila is? Mágus? Próféta? Félisten? Szörnyeteg? És ezen jelzők lassan mindhárom személlyel szabadon kombinálhatók. Utálom a talányokat, még jobban rühellem, ha nem értem, mi történik körülöttem. A vadászat izgalma, az persze más. Megszoktam, tudom milyen nyomokat keressek, hogy azonosítom az ellenséget, megtaláljam és legyőzzem. De ez az egész, ami mostanság történik, ez messze van attól, amire engem képeztek. Néha talán jobb sodródni az árral. Én legalább elmondhatom, hogy tudom kinek az oldalán kell csatába vetnem magam és azt is miért. Mert vagy testvér, vagy testvér számára fontos lény. Végül is ezzel, hogy ismerem az okokat előrébb vagyok a kontinens katonának nyolcvan százalékánál, nem? Szóval ne panaszkodj Eskel, inkább ganyézzál!
Elvigyorodva kaptam marokra a szerszámot és kezdtem ütemes munkába. Már nem sokáig maradok itthon, ha bárki akar valamit legfeljebb ha egy-két napja van erre, már nagyon hív a világ. Lemegyek idén is Cidarisba, az ottani meleg klíma mindig jót tesz a csontjaimnak és a közérzetemnek. De azt hiszem nem a szokásos úton, nem Aedirn felé kerülök, inkább Oxenfurton keresztül. Talán meglátogatom Shanit is. Nagyon... kedves lány. Említettem Geraltnak és valóban ismeri, de nem láttam a testvéremen, hogy különösebben lázba hozta volna a találkozásunk híre. Ami valahol remek hír, mert engem meg igen... Mármint... Ehh, egyedül dolgozom az istállóban, kit akarok átverni? A lovakat? Tetszik és kész. Elnyomtam egy vigyort, majd fogást váltottam a vasvellán, még jobban beleállva a munka dandárjába, ami gyorsan fogyott. Vidáman megpaskoltam a végén Skorpió méretes pofáját - majdnem akkora mint Lambertté, de szerencsére nem jártatja annyit - és mintegy magamnak biccentettem. Igen, Oxenfurt felé kerülök. Esetleg hazafelé is majd, ha... szóval ha esetleg Shani is jó szívvel emlékszik rám. A zsebemből elővadásztam két, a paripáknak való sütit és egyet Ichearnak, egyet meg Skorpiónak adtam.
- Tegnap szereztem Wilkinától. Csatában nyertem, úgy egyétek. Nagy csatában, ami azt illeti. Nekem sorom volt - mosolyogtam a két vidáman ropogtató jószágra, majd felfigyeltem az éles, ismétlődő madárrikoltásra. Kissé rekedtes hang, görbe csőr. Magas, trillázó és éles. Vércse? Netán sólyom? Vagy karvaly. Nem tökéletes a hang itt az istállóban. Az inkább különös, hogy nem hagyja abba. Ha egy ragadozó madár betéved is Kaer Morhen falai közé, rikolt kettőt, majd elreppen, hiszen látja az embereket, finom ösztönei megsúgják neki a veszélyt. Ez meglepően kitartó. A hangja kissé panaszos, de nem olyan verdeső, mint a csapdába esett állaté, vagy fájdalmas, mintha törött végtagja lenne. Inkább türelmetlen. Hmm.... Érdekes. És mivel negyed éve vagyunk a hó és a jég fogságában a kissé érdekes dolgokat is meg kell vizslatni, hátha nem hülyül meg egészen az ember a semmittevéstől. A munkával amúgy is végeztem. Gyorsan megmostam a kezemet és az arcomat a sarokban álló dézsából, majd a metszően hideg levegőben elindultam megnézni a madarat, hogy mi is folyik itt. Mire megérkeztem már elcsendesedett a jószág, ott ült békésen Vesemir vállán és előre nyújtotta a lábát, amelyre üzenet volt fűzve. Furcsa. Nem szoktak hírnökként ragadozó madarat használni. Karba font kezekkel álltam meg három lépésre az öregtől, várva hogy végezzen az olvasással. Közben biccentettem az épület felől érkező Lambertnek, aki viszonylag szúk tartományban látott ki a fejéből, kivételesen nem a belső sötétség okán, hanem erősen beszűkültek a látótér lehetősége. Szerintem őt a legszebb álmaiból verte fel a madár. Kezdem megkedvelni a kis tollas bestiát.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

A Lamberttel való, igencsak alkoholgőzösre sikeredett tretogori találkozásunk után úgy véltem, hogy jobb lesz idén hamar visszahúzódni Kaer Morhen falai közé.
Talán már elkezdte megenni a tettvágyamat a kor, vagy a visszatérésem utáni kóborlás nem ízlett már annyira, de úgy éreztem, hogy idén indokolt a korai visszavonulás az ódon és télen igen csak nehezen fűthető erőd ismerős falai közé.
Mint az úton megtudtam a Keszeg névvel együtt jár pár örökletes tulajdonság is, mivel az új hátasom is rendkívül hasonló tulajdonságokat mutatott, mint az amelyik a Ríviai pogrom idején lett gazdátlanná. Néha annak ellenére elkószált, hogy este alaposan kipányváztam és a lehető leglehetetlenebb helyekről ügetett elő, amikor meghallotta az unott füttyentést, amivel magamhoz hívtam.
Idén én voltam az első, aki először meglátta a kaedweni Farkas erődöt a a világot járó céhtársaim közül és bár szembetűnő változás nem történt azóta, hogy kialkudtam a királyi bérleményként való használatát, a sok udvaron felhalmozott építőanyag és habarcsalap, valamint Vesemir cementtől szürkéllő ábrázata megmutatta, hogy nem csináltam rossz vásárt azzal, hogy kialkudtam a nekkerfészek felszámolásáért az erőd bérlésének jogát.
Bár a múltkor viszonylag kevés időt töltöttem itt és a Lamberttel való találkozásom is elég kurta volt, most nem úsztam meg, hogy az öreg mesterem felfedezze a kibontott hajamban a fejem jobb oldalán elhelyezkedő fonott tincset, ami egy régi tünde hagyomány szerint azt jelöli, hogy többé már nem legényként kell rám tekinteni, mert a szívemet elígértem valakinek. Éreztem, hogy egymásnak ellent mondó érzelmek kavarodtak fel Vesemirben eme új információ birtokában, de egy hideg estén megesett forralt borozás közben megbeszéltük a dolgot és elmeséltem neki, hogy a Ciri utáni hajsza közben nagyon sok dolgot kellett átértékelnem és még többről kezdtem el teljesen másképp gondolkozni, mint annak előtte. Persze a házas vaják szóösszetétel olyan ritka, mint a fehér holló, de az öreg végül megbékélt a gondolattal, hogy a szedett-vetett kis családja egy igen vérmes hollóval is bővülni fog.
Lambert persze először körberöhögött, amikor megérkezett és tudomására jutott a hír, de miután gyorsan átgondolta a kis tretogori kocsmában megesett párbeszédünket leesett neki a tantusz és pár csípős megjegyzés kíséretében első útja Vesemir titkos vodka készletéhez vezetett és egy egész álló éjjel ittunk (inkább ő mint én) a nagy hír örömére, miközben gyakran kijelentette, hogy ugyan a Hős lovag címemre nem tart igényt, de a megüresedett Varázslónők nagy hódolója titulusomra elérendő életcélként tekint.
Eskel érkezésével már majdnem teljessé is vált a Farkasok ezen generációja, amit Lambert kezdeményezésére ismét csak Vesemir titkos alkoholkészletének nagy mértékű pusztításával ünnepeltünk meg. Az illuminált állapotban megfogant ötleteink között volt néhány olyan viszonylag könnyen kivitelezhető, mint lányok felhajtása a környező falvakból, de az olyan felvilágosult és részegen felettébb szórakoztatónak tűnő elgondolások, mint egy megaszkóp eltulajdonítása és a Páholy tagjaival való beszélgetés varázslónői jelenlét hiányában meghiúsultak.
Vesemir persze alaposan megmosta a fejünket mindkét alkalommal és hasznavehetetlen ingyenélőknek titulálva kizavart mindhármunkat az erődből, hogy a hideg reggeli levegő kitisztítsa a fejünket.
A viszontlátás öröme nem tartott örökké és néhány napon belül az unalom, a végeláthatatlan Gwent-játszmák és az erőd fenntartását érintő feladatok ellátásának gyorsan ismétlődő ciklusává vált, aminek monotonitását nem törte meg semmi.
Aztán egy nap egy vércse jelent meg. Erőszakos, akaratos, kitartó és szénfekete.
Bár e ragadozó madár nem ritka a környéken olyan színűt ritkán látni, mint ez. A vörösek gyakoribban nálunk és a viselkedése se éppen egy hagyományos vércsére utal.
Lassan pulzáló szívem néhány másodperc erejéig meglódul, ahogy rájövök mit jelent ennek az állatnak a feltűnése.
Bár több hónapja nem láttuk egymást és levelet se sűrűn váltottunk, de nem telik el nap, hogy ne Yennefer ölelése legyen az első és utolsó tudatos gondolatom. Egy ilyen makacs, egyértelműen mágikus hírnök pedig csak azt jelentheti, hogy közeleg a viszontlátás rég várt perce. Ezt az örömöt még azt sem tudja elhomályosítani, hogy Yen látogatása valószínűleg nem csak azt a célt szolgálja, hogy egy kárörvendő mosoly formájában gratuláljon Vesemirnek az apóssá váláshoz. Itt megint olyan dolgokról lesz szó, amik megint befolyásolják a világ sorsát.
Gyors léptekkel megyek Lambert után és az egyre gyorsuló lépéseim futássá válnak, így néhány méter után lehagyom kevésbé csiszolt modorú testvéremet.
Az udvaron Vesemir áll, vállán a madárral, kezében papírossal amin még mindig érzik az orgona és egres fakó illata.
Bár tisztelem az öreg nagymestert, de most minden önuralmamra szükségem van, hogy leküzdjem azt a zsigeri késztetést, hogy minden szó nélkül kimarjam a kezéből a papírost és mohón olvasni kezdjem a sorokat.
- Szabad? - kérdezem mentoromtól és kérően felé nyújtom a kezem
Ha ideadja a papírost, akkor óvatosan kigöngyölöm a lapot és elolvasom a jellegzetes hurkokkal formált finom ívű kézírást.
- Vendégeink érkeznek! Ciri hazatér és Yennefer meglátogat minket. - mondom a körém gyűlt falkatársaimnak - Eskel szedd rendbe Ciri szobáját, én foglalkozom a toronyszobával, ahol legutóbb Trisst szállásoltuk el. Vesemir rád bízhatom, hogy főzz valami kiadós ragut számukra?
Vilkasról és Wilkináról sem fogok megfeledkezni, de perpillat Lambertnek kell kiadnom a legfontosabb feladatot, ami a vendégeink fogadását illeti.
- Te csak szimplán tartsd a pofád. - nézek a józan ész önjelölt képviselőjére

Farkas vagyok & Vilkas

Melegebb idők jöttek, s a hótorlaszok lassan, de biztosan elolvadtak Kaer Morhen meggyötört falai előtt. Kellemes idő támadt a vadászatra, hiszen egy falka farkast kell etetni, s jó lenne már valami főtt étket fogyasztani, ne csak az éléskamra sózott szalonnája, és szárított inas húsai legyenek az étlapon. Épp ez az elképzelés tartott engem ébren éjszaka, azonban már pár korty lecsúszott, mikor egyre jobb ötletnek tűnt, olyannyira, hogy Wilkinat is megkerestem vele.
Még csak az első kakasszó se törte meg a csendes hegyvidéket mikor, kikászálódtam az ágyból. A fekhelyemtől nem mesze elkészített vizesvödörnek jéghideg tartalmával locsoltam meg orcám. A szemeim körüli barázdák, még jobban összeráncolódtak a hideg érintésétől. A tegnapi kisüstitől, némi rosszullét gyötört, de próbáltam felvenni a hányingerrel a harcot. A kancsóból máris öntöttem magamnak, némi vizet, amellyel fellocsoltam száraz torkom, ráadásul egy kis darab kenyér is hever az éjjeliszekrényen, amely lenyomja a rosszullétért felelős itókát.
Kilépek a szobámból, majd óvatosan behúzom annak tölgyfából kirakott zárószerkezetét, mely panaszos nyikorgással csukódik mögöttem. A folyosóra kiérek, mi hűvös némaságba burkolózott, csak egy-két fáklyának a lobogását lehetett hallani, és a szellőt, mely az előbb említett tárgyból feltörő lángnyelveket cirógatta. Egy másik ajtóhoz lépek, melyet erősen megkopogtatok, a kövekkel kirakott folyosó falairól az ütések tompán visszhangoznak. Remélhetőleg senkit nem ébresztettem fel, csak azt, akit szándékomban állt.
Az udvaron várom a fogadottlányomat, felszerelkezve egy tiszafából készült hosszúíjjal, na meg pár hozzá való vesszővel. Emlékszek még a bűzlő csatatérre, na meg a katonára is, kinek görcsbemeredt karjából kitéptem az épségben maradt fegyvert. A feje egy tompa tárgytól, eltorzult, talán buzogány, vagy egy harcipöröly okozhatta a balszerencsés halálát, szerencse a szerencsétlenégben, hogy ellenlábasa tapasztalt volt, erős és pontos csapásától az íj tulajdonosa nem szenvedett. Csakis a ghoulok végeztek vele hanyag munkát, a bordáit szinte már csupaszra rágták, mikor rátaláltam. Ilyen ez…sokan nem foglalkoznak a bajtársaikkal, harcosaikkal, egyszerűen továbbállnak, és a környező falukra, vagy farmokra hagyják a piszkos munkát, vagy egy vajákra.
Mélyet szívok a fenyőgyanta, illetve a bükkfakéregtől átitatott levegőből, amely a hegységben terjengett. Már egy ideje rójuk a vadont, mikor egy nyomra lelek. Jó párat láttam út közben, de ez ígéretesnek tűnt. Friss volt, alig pár órás.
- Pata nyomok, keskenyek és kissé szabálytalanok…úgy tűnik itt nem messze leheveredett némi időre. – fedem fel a tűlevelekkel kirakott fekhelyet, a bőrkesztyűvel felvértezett ujjaimmal, pár száll sötétbarna szőrszálra is bukkanok. – Ez egy muflon lesz.
A hegyvidék, egyik legjellegzetesebb vadállata, viszont a húsa…nem mindenkinek nyerheti el a tetszését az erős fagyú íze miatt, viszont az éléskamra monoton tartalmához képest ez csemegének számít. A nyomokat követjük, s kifinomult érzékeinknek hála, a távolból már hallani lehet a magányos teremtmény apró neszeit. A helyezkedésünk tökéletes, hiszen érzem a borostámat fújó hideg szellőt.
- Épp szembeszélben vagyunk neki, ez tökéletes. – suttogom a mellettem lévőnek, majd finoman kibújtatom az ideget a vállamból. Az egyik vesszőt előhúzom, de úgy vélem jobb hogyha Wilkina lövi le az állatot. Átadom neki a fegyvert, s bízom képességeiben.
Hogyha sikerül lelőni az állatot, akkor szépen kizsigerelem azt, a nálam lévő tőrrel, majd a hátamra akasztom. Hogyha esetleg nem sikerülne a vadászat, akkor pedig nem okolom a leányom, talán legközelebb nagyobb szerencsénk lesz. Viszont hazafelé menet, még egy havasi nyúl is utunkba téved, amely ha úgy alakult kellemes második eséllyel kecsegtet.
Már vagy kétszáz lábra lehetünk a falaktól, mikor egy madár rikácsolására leszünk figyelmesek. Egy vércse lehet az, a kapun beérve szembesülünk is a látvánnyával, ahogy a rangidős vaják vállán ül. Vesemir úgy nézett ki, mint egy jó alaposan kitömött madárijesztő, mely csődöt mondott. A kósza gondolattól, némi pimasz mosoly ül az arcomon, mikor a többi farkashoz közelítek.
A ragut említve, már büszkve mosoly váltja az előbbit.
- Úgy érzem pont jókor voltunk, jó helyen. – mutattam rá az állatra, amelyet elejtettünk. Hirtelen egy menydörgés szerű hang zavarja meg a gyülekezőt. Egy portál nyílik nem messze tőlünk, és ki más, ha nem a nemrég említett leány lép ki belőle.


Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

️️️️️️️
Egyetlen szívdobbanás, ha beletelt, míg Ard Skelligről átléptünk Cirivel Kaer Morhenbe, de azalatt az idő alatt valahogyan, valamiért jobban meg tudtam érteni Geralt portálok iránti olthatatlan, viszont annál szenvedélyesebb gyűlöletét. Ciri portálja ugyanis minden volt, csak nem megszokott, átlagos, illetve mindennapos.
Alig léptünk ki a portálból Kaer Morhen udvarának repedezett macskaköveire, meleg elégedettség töltött el. Olyan, amilyet utoljára Vengerbergben éreztem. Amilyen akkor szokta eltölteni az embert, amikor egy hosszúra nyúlt munkanap után végre hazatér az otthona biztonságába. Hagytam, hogy Ciri a kezemet elengedve előre rohanjon üdvözölni a fogadásunkra egybegyűlt vajákokat. Addig én végigmértem az erődöt. Azt az erődöt, ami Ciri emlékeiben élt.
A pajkos szél kedves dallamot fütyült a kőfalak vájataiban, megpengette a fölénk magasodó rengeteg büszke fenyőinek tűleveleit. Ismertem ezt a dallamot, gondoltam magamban. Amikor először, és eleddig utoljára itt jártam, akkor is épp ezt a nótát játszotta a szél.
Hagytam elég időt Cirinek, és a benne élő gyermeknek ― mert hát minden tiltakozása ellenére mégis csak az volt ― hogy alaposan megszeretgesse a gyermekkora óta nem látott vajákokat, mielőtt büszke, mégsem hivalkodó léptekkel magam is a társasághoz léptem volna, hogy egyesével, időt és energiát nem sajnálva köszöntsek mindenkit.
― Jó újra látni, Vesemir ― döntöttem meg a derekam kissé, a tiszteletadás jeleként, nem túl nőiesen.
Tudtam, hogy az ilyesmi nem való ebbe az erődbe.
― Látom, jól szolgál az egészséged, mint mindig. Semmi ficam? Rándulás?
Elsősorban nem azért jöttem, hogy fizioterápiának vessem alá Kaer Morhen legvénebb farkasát, de ha gyötörte a köszvény, legalább tudta, hogy számíthat rám. És a mágiámra.
Továbbléptem Lambert elé.
― Kit látnak szemeim? Csak nem a kontinens legjobb képű vajákja? ― tettem játékosan csípőre a kezem Lambert előtt. ― Minden bizonnyal te lehetsz Lambert. Sokat hallottam rólad Geralttól. Többnyire csak rosszat vagy perverzet.
A híre, meg amit Geralttól tudok, előtte járt. Bármennyire is állítólag a lehető legrosszabb húrokon tudott néha játszani a férfi, megnyugvással töltött el, hogy egymás idegeinek játékos húzása idén nem marad el.
― Triss üdvözöl. ― teszem még hozzá kifürkészhetetlen pillantással.
Csak hogy érezze, a szerető csipkelődés szól belőlem, egy egészen melegre sikerült mosoly után neki is biccentek, mielőtt továbbállok.
Egészen Kaer Morhen Szürke Farkasa, Eskel elébe.
― Jobban nézel ki annál, mint mikor utoljára láttalak. ― mosolyogtam rá meglepően melegen. Tisztelettel. Úgy, ahogy arra a barátra szokás, akinek az életed köszönheted.
― Remélem, azóta semmi komplikáció nem volt a bordáiddal.
Lágyan megérintettem a vállát, ahogy elhaladok mellette, mielőtt Geralt elébe állnék.
― Kedvesem ― érintem meg szerető, cirógató mozdulattal az arcát, s így vettem észre, hogy bizony a Fehér Farkasnak szimbolikus tünde hajfonat van a hajában.
Ettől szigorúra cakkozott ajkaim szerelmes mosolyra görbülnek. Az én hajamban is van egy apró, nem túl feltűnő fonat, amit a viharos, egybecsavarodó, hollófekete fürtök hűen palástolnak. De ez mit sem változtat a tényen, hogy ott van.
Ujjaim az arcáról átsiklottak a tarkójára és odahúztam magam egy tömör, de annál forróbb és szerelmesebb csókra. Nem csak a többi farkast és Cirit nem láttam már nagyon régen. Az az idő is egy örökkévalóságnak tűnt, ami Corinne Tilly álomfejtése óta eltelt.
Nem húzom-nyújtom senki idejét egy vén varázslónő és egy koros farkas ősrégi szerelmével, amilyen hamar jött, olyan hamar meg is szakítom azt a csókot.
― Később mindent hallani szeretnék. Novigradtól mostanáig. ― intézem még hozzá meleg, búgó hangon, aztán az utolsó két farkashoz lépek.
Egyszerre hidegen és érdeklődve mérem őket végig, kíváncsian karba téve a kezem. Valahogy kilógnak a sorból, gondoltam magamban. Mindenkit, aki ma elénk jött a belső udvarra, régről, Ciri előttről jól ismerek, de ez a kettő teljesen idegen számomra. Mint kimaradt részletek egy fontos könyvből. Geralttól azonban tudok egy-két dolgot. A férfi korosnak tűnik, bár valamivel fiatalabbnak, mint Geralt és a többi farkas. A nő fiatal, bár Cirinél idősebb. Tehát még zöldfülű. Egy bizonyos kor alatt a vajákok mindig zöldfülűek.
― Vilkas és Wilkina, ha nem tévedek ― hangomban nyoma sem volt a többi farkasnak alanyi jogon járó előzékenységnek, melegségnek, vagy épp csipkelődésnek; csak szigorú és rideg udvariasságnak ― Úgy sejtem, még nem találkoztunk. A nevem Yennefer, Vengerbergből, Geralt kedvese és Ciri anyja vagyok. Ennél többet aligha kell tudnotok. A többire úgyis rájöttök magatok. Örvendek a szerencsének. ― mondtam, holott minden vonásom az ellenkezőjéről tanúskodott.
Ezen a ponton szemrevételeztem a muflont, amit feltételezhetően Vilkasék ejtettek.
― Kiváló, látom, készültetek a fogadásunkra. Farkaséhes vagyok.
Nekik is járt részemről egy tisztelettudó bólintás, majd elléptem tőlük, hogy egyben megszólíthassam a vadászattól bűzlő falkát.
― Szeretném ezúton is megköszönni mindannyiótoknak, hogy fogadtatok bennünket. Tudom, nem adtam elég időt arra, hogy lélekben mind felkészüljetek a jöttünkre, de valamelyest bennünket is sürget az idő. Ugyan nem annyira, hogy ne jusson lakomára, jó italra, srófra és gwentre. Javaslom, ma éjjel még mind mulassunk és örüljünk egymásnak. Holnap pedig rátérhetünk az érkezésünk okaira.


Megjegyzés: És újra itt vagyunk! Igyekeztem úgy megkomponálni a reagot, hogy mindenkinek jusson egy szeletke, amire reagálni tud. Kérdés-kérés esetén itt vagyok, mint mindig. Jó játékot, egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor!

Szinte látni vélem, ahogy Lambert arcán megrándulnak az izmok, felvillan a szeme és csípős replikára húzódik a szája a nem túl finoman megfogalmazott kérésem hallatán. Ismerem őt, tudom, hogy a nyersesség a lételeme, de mint minden magán racionális és egyenes embernek valló egyén, ő sem kedveli, ha a saját főztjét tálalják fel neki és inkább adni, mint kapni szereti a vitriolos megjegyzéseket.
Vesemir persze gyorsan elejét veszi a szóváltásnak.
Majdnem elfog a nosztalgia érzése, ahogy a vén mentorunk vén farkas módjára morran ránk, mint pimasz kölykökre és egy lassú szívdobbanásnyi időre megint annak a vajákkölöyknek érzem magamat, akinek az első álnév ötletét egy lekicsinylő horkanás keretében vétózta meg a már akkor is őszülő pótapja.
- Valami ilyesmire gondoltam. - válaszolok teljes nyugalommal Vesemir korholására
Fűzhetném tovább a szavakat, de nem teszem. Az öreg vaják szavai remélhetőleg fényt gyújtottak a józan ész hangjának kopaszodó homlokában, én pedig nem vagyok már tejfeles szájú kölyök, hogy ilyen harsány módon juttassam kifejezésre mennyire vagyok férfi.
Úgy tűnik Vilkas és Wilkina már kivették a részüket a készülődésből, legalábbis a Vilkas hátára szíjazott termetes muflon kibelezett teteme azt mutatja, hogy nem volt eredménytelen a mai portyájuk az erőd körüli erdőségekben.
Pár másodpercnyi várakozás után az udvar levegőjének mozgásában éles változás áll be. Nem tudom, hogy a többiek érzik-e a tér és idő meghajlásának előjelét, de mire a tudatomig eljut, hogy mi ez mit is jelent, a zöldes színű villanásban megjelenik életem két legfontosabb nője.
Az orgona és egres illata szinte egyből betölti az érzékeny orromat és tudom, hogy ez nem illúzió. Pár pillanat múlva a karjaimba zárhatom őt több hónapnyi várakozás után.
Ciri láttán is megdobban a szívem. Rég láttam ennyire felszabadultan, ennyire gyerekien viselkedni és már majdnem várom is, hogy Lambert vagy Eskel elzavarja gyakorolni.
Csak kósza gondolatként fut át az agyamon, hogy milyen ellentmondásos dolog az, hogy egy térmágiától majdnem betegesen ódzkodó vaják egy olyan lányt nevelt fel, aki a vérében hordozza a távolság és idő leküzdésének leghatékonyabb módját.
Olyan gyorsan érkeztek, hogy még annak sincs ideje rendesen az eszembe villannia, hogy nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy Yen ne találjon meg a toronyszobában lévő ágyban egy-két vörösesbarna hajszálat.
Megelőlegeztük egymásnak a sírig tartó köteléket, de a múlt hibáit és az erős önérzet egy robbanékony elegyet tud alkotni.
Megemberelem magamat és megvárom, amíg Ciri, majd Yennefer is végig köszönti a többi Farkast.
A lányom kisgyermek módjára bújik hozzám fejét a mellkasomra hajtva és úgy szorít magához, mintha most tudta volna meg, hogy életben vagyok.
Örömmel zárom a karjaimba, majd miután egy atyai csókot nyomok a homlokára több szívdobbanásnyi ideig csak állunk összeölelkezve.
- Végre hazatértél! - nézek a smaragdszín szemekbe, miközben kisöprök pár egérszürke hajszálat az arcából
Yen gyengéd érintésére megugrik a szívem és egyből az ibolyaszín szemekbe nézek, miközben a karjaim óvatosan fonódnak a dereka közé.
Csókkal üdvözöl.
Olyan csókkal, ami egy gesztusban többet mesél el, mint Kökörcsin összes rólunk költött balladája. Röpke, tömör esszencsiája annak a több évtizednyi érzelemnek és szenvedélynek, aminek kezdete az utolsó kívánságom volt, de a küzdelmek, a viharos összekapások és végül a Ciri iránt érzett szülői érzelmek erősebb kötelékké formálták, mint amit bármilyen mágia vagy dzsinn létre tudna hozni.
- Nem leszek olyan szórakoztató, mint tudjuk ki, de mindent megteszek, hogy jól szórakozz a beszámolón. - nézek az ibolyaszín szemekbe kedvesen egy csak Yennefer számára fenntartott mosollyal
Miután Yen kibontakozott az ölelésemből, a számára még ismeretlen két Farkashoz fordul és határozott első benyomásban részesíti Vilkas és Wilkinát.
Próbálom kifejezéstelen arccal végig nézni a jelenetet, de a lelkem mélyén egyszerre szórakoztat, hogy mennyire kifejezésre juttatni a dominanciáját a két testvéremmel szemben.
Yent a tettekkel lehet meggyőzni és Kaer Morhen másik apa-lánya párosának meg kell találnia majd az alkalmat, hogy bizonyítsák a menyasszonyomnak, hogy mennyit érnek.
- Akkor lássunk is neki a készülődésnek. - veszem át szót - A Gwent ráér, előbb adjunk enni valamit a lányainknak.

Eskel & A Falka @

Nocsak! A legkisebbb farkas hazatér a hosszú vadászatról, hogy megmutassa, megáll a saját lábain és a fogai kellően élesek? Ahhoz képest, hogy elviekben már régen a fene se tudja, hol is kéne legyen, nem rossz teljesítmény. Igaz, Geraltnak meg a halálhírét hozták el és pont olyan pofátlan, mint kölyökkorunk óta mindig is volt. Valahogy némely közeli ismerősöm, falkatársam akadt, akiknek a dolgait már meg sem próbáltam követni. Majd szólnak ha agyon kell verni egy unatkozó pokolfajzatot vagy eltévedt kísértetet, vagy tenni kell valamit, amihez értek. Momentán takarítani. Nem volt éppen ellenemre, sosem húzódoztam a munkától, az már jobban zavart, hogy Geralt testvérnek még azt a bizonyos "légy már szíves, dögölj meg" részt is sikerült lehagynia, de ez alkalommal nem reagáltam le. Mégiscsak a legkisebb hugiról volt szó, na meg az öreg Vesemirnél se akartam rángatni a bajuszt most egy jóképű veszekedéssel. Csupán karba font kezekkel, kurtán biccentettem. Végül is megértem valahol. Elvégre én is hasonlóan reagálnék, ha Shani erre tévedne. Mi meg úgyis találkozunk még a gyakorló páston Fehér Farkas. Szerintem ez alkalommal valami bikacsököt választok.
Cirilla szobájában nagyjából azóta senki nem járt, hogy a lányka távozott. Mostanra egész szép rétegben ülheti meg a por, amolyan igazi asztma pokol. Végül is, minél előbb elkezdem, annál hamarabb leszek kész. Már készültem megfordulni és távozni a dolgomra, amikor viszont a medálom olyat rándult, hogy azt hittem helyben eltöri a nyakamat, a tér és idő ősöreg kárpitszövete pedig a szemünk előtt hasadt fel. Azt a rothadt.... ha ilyen hasonlatokat használok, vagy a fogadott lányommal kell óvatosabban italozni, vagy keríteni most egy cseresznyés vodkát. Normális esetben mindenesetre nem mindennapi esemény volt, engem azért kevésbé lepett meg, mintha büszkén lovagoltak volna egy-gy seprűnyélen az érkezők, mint a gyerekmesés tisztességes boszorkáihoz illik. Mondjuk vasorruk sincs, ami ha jól emlékezem még évszázad homályába, gyerekkoromban őszinte csalódás volt. Két érkező volt a valóság-hasadékon át, egy elegáns, sötét hajú hölgy és... egy lokális tornádó. A hamuszín hajú lány ruganyosan vetődött előre, karkulcsba rántotta a nyakamat, a másikkal Lambertet tépte magához fültől-fülig vigyorogva. Őszintén szólva még az én vastépte ajkam sarkában is megjelent egy apró mosoly, lapockái között megpaskolva viszonoztam a gesztust.
- Csak hazaevett a rosseb látogatóba, kis csikasz? - mosolyogtam utána, ahogy már száguldott is tovább. Csendes derűvel figyeltem, mindaddig, míg Yennefer hozzám nem lépett.
Ő azért némileg visszafogottabban és elegánsabban viselkedett, mint nevelt lányunk, de mondjuk meg is lepett volna, ha önfeledten elkezd ugrándozni, mint egy nőstény kecske, ami most szabadult az egresbokorból. Az illata belekúszott az orromba, de ellenálltam a késztetésnek, hogy elfintorodjak. Valószínűleg sohasem fogom igazán megszeretni Yennefert, ehhez én túl egyszerű jellem vagyok, de tisztelni mindig is tiszteltem, a kikimóra fészek óta pedig különösen. A testvér választásába pedig amúgy sem állt szándékomban belepofázni, az Lambert reszortja. A munkamegosztás működik a falkában is. A falkában, aminek része immár az ibolyaszemű hölgyemény is. Legalábbis valami olyasmi. Kezet nyújtottam, ahogy elém lépett. Ha elfogadta a parolámat, akkor harcos módra a könyöke alá szorítottam jobbomat, bal tenyeremet pedig pár másodpercre az ő jobb vállára helyeztem, ha nem is hosszan, de régi katonaszokás szerint olyanok között, akik bajtársak voltak már a csatatéren. A magunk módján ez ránk is igaz. Kénsárga szemeim állták nyíltan az ibolya tüzét.
- Csinos vagy, mint általában, ha nem óriásrovarokkal vagy gólemekkel veszekszel - válaszoltam tőlem telhetően a bókra bókkal. A szóvirágok nem az én területem, de állítólag a szándék a fontos. - Üdvözöllek Kaer Moren szép történelmet maga mögött tudó romhalmazában. Az éjszaka hideg, a nappal nedves, a bútor többnyire szuvas, az étel tábori ellátmány jellegű, a huzattal pedig nem tudunk mit csinálni, de tapasztalataink szerint a vodka mindegyiket megoldja és abból akad még jó pár hordóval - intettem körbe apró mosollyal. majd félre léptem az útjából, hogy folytathassa az üdvözlést a számára bizonyára leglényegesebb személlyel. Egyelőre mondjuk még egész visszafogottan viselkedtek. Vilkas és Wilkina kissé másabb köszöntőt kapott, no de majd megismeri őket. Velünk se indult e másként.
Az ifjú farkas rögtön magára vállalta a főzés-sütés tudományának gyakorlását, ami nem egy hátrány, főleg mert nem rám bízták ezt a szép, öreg anyajuhot. Híres volt a keadweni módra készült sültem. Világszerte ismert étel. Kaedwen rengeteg észak erdőséggel bír, hogy a seregét vadhússal nagy mértékben élelmezze. A tábor körülményekre jellemző azonban a hirtelen, gyorsan, kapkodva való ételkészítés és hát nem egy királyi konyha. A hús többnyire kívül szenes, belül félnyers és véres. Éhes ember nem válogat, katona főleg nem. De az én tudományom e téren nagyjából eddig terjed. Amondó vagyok, mindenki jobban jár a hugicánkkal. Újfent összefontam a karjaim a mellemen és biccentettem.
- Rendben van. Nekem őfelsége a nagyherceg - intettem a fejemmel Geralt felé - Ciri szobáját adta ki takarítani, amiben el kell ismerni, van némi igaza. Ha jól láttam Lambert főzött ki magának az útjára kötöző gyolcsot és rongyot, szóval törölgetőrongy van - megálltam, hogy ne vigyorogjak. - Ha végeztem megyek a nagyterembe én is. Egy fertályórája még volt pár üveg cseresznyés vodka, ha akkor már nem jut belőle egy korty se, megverem Lambertet. Úgyis ő volt - tettem hozzá és sarkon fordultam a vállamra kapva egy a fal mellett felejtett seprűt. Lássunk munkához.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Farkas vagyok & Vilkas

A vadászat sikerrel zárult, ahogyan annak lennie kell, még büszke is voltam a lányomra, hiszen szép lövéssel terítette le a vadat. Az állatnak a fölösleges részeit, én szépen és alaposan eltávolítottam, csakis a máját hagytam meg a belsőségekből, az ad némi ízt a pörköltnek, viszont vigyázni kell vele, hiszen gyorsan romlásnak indul, a nem felhasznált húst is tartósítani kell majd, vagy szárítással, vagy pedig sózással. Egy praktika eszembe jutott, még, ahogy a nagyvilágban jártam-keltem, hogy sokan a nyergük alá rakták a húst, és a lóból kiszökő izzadság, illetve só, tartósította azt, valamint puhította az utazás közben. Nem rossz praktika, főleg akkor nem, ha az ember nomád életet él.
Szépen haladtunk visszafelé, és furcsálltam is a tumultust, mely az udvaron időzött, ráadásul az a madár még érdekesebb volt, egy mágiával létrehozott vércse. A hátamon végigfutó érzésbe beleborzongok, amit a felszabaduló portál ereje idéz elő. Két nem sok évvel eltérő korú nő téved közénk, habár tudom, hogy Yennefer jóval idősebb, hiszen a varázslók szinte örökké fiatalok maradhatnak, a kinézetük manipulálásával. Na de Cirir, ha nem lenne az egérszürke haja, mellyel kirí a tömegből, fel se ismerném. Na, de térjünk vissza az idősebbik érkezőre, ki éppen felénk tart, miután mindenkihez volt egy szép, vagy éppen szurkálódó mondandója. Mi üdvözlésünk sokban különbözött a többiekétől, kissé rideg, és merev volt, a bizalomnak semmi jele. Nem igazán érintett meg, én is távolságtartó vagyok, igaz Geralt jól ismeri, de számomra ez nem sokat jelent. Ott van például Kökörcsin, rá nem lehet igaz a mondás, miszerint ,,Geralt barátai, az én barátaim’’ roppant idegesítő teremtés, de azért meg lehet tűrni.
- Örvendek, más sokat hallottam kegyedről. – teszem meg én is a tiszteletkört, és nem mutatom ki a fogam fehérjét, azzal, hogy némaságba burkolózok. Valószínűleg innentől fogva, amúgy is egyre gyakoribb látogatója lesz Kaer Morhen-ben…szóval jobb a békesség.
Wilkina szorgalmas része a csapatnak, hogy a főzést rögvest magára vállalja. Talán az étkek iránti szenvedély tőlem ragadt rá. Régen rengeteget főztem rá, és emlékszek, mindig ott sürgölődött körülöttem, na meg ő volt a kis kuktám, ki összedarabolta a zöldségeket, meg előkészítette a húst. Azok voltak aztán a szép idők. Jó picit nosztalgiázni, gondolkozok is rajta, miszerint vele megyek.
Vesemir melegszívű beinvitálásának nem tud senki sem ellenállni, ezért szépen komótosan beballagok, persze nem vagyok egy barbár mocsárlakó, így a hölgyeket előre engedem. Vesemir-re furcsán tekintek, amint kezeivel felém nyúl. Csak pár pillanat elteltével jön a felismerés, mit is akar tőlem, és akkor jövök rá, hogy a hús még mindig nálam van. Teljesen meg is feledkeztem már az elejtett vadakról. Hátat fordítottam neki, hogy könnyedén levehesse róla a muflonra, már alig emlékeztető inakból, és izomból összetákolt húshalmazt.
- Egy valamirevaló felest én is lecsapok veletek, utána megyek segédkezni Wilkinanak. - jelentem be, majd az egyik padozat szélét rögvest elfoglalom, hogy később ne kelljen miattam senkinek felállnia. A viseletes agyagból készített poharakat összeszedem, melyek még nem törtünk el, majd mindenki elé tettem egy darabot. Vesemir arra tanított, hogy a vendégeknek a legjobb jár mindenből, szóval én eszerint is cselekedtem, meg amúgy is kéznél volt az Eskel által említett nedű. A cseresznyés vodka, kitöltötte az üres poharakat, és bódító illatát, már az első öntésnél lehetett észlelni.
- Igyunk a Ciri és Yennefer egészségére, én azt mondom! – emelem meg poharam, és nyújtom azt koccintásra. Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

️️️️️️️
Nem első alkalommal vagyok Kaer Morhenben, és remélhetőleg nem is utoljára. De most először gondolkodtam el rajta, vajon mi lehet az oka annak, hogy ilyen erős, szentimentális érzések kerítettek hatalmába. Pontosan tudtam, hogy semmi mágikus nincs az erődben, és a környékén is csak elvétve. Valahogy az aurája, a kisugárzása, ami körbeveszi, mégis hűs árnyékként hengerel le, jár át, és tisztít meg. Vajon ez az elmúlt események utáni megnyugvás, vagy épp a vihar előtti csend?
― Akár csak téged, Vesemir. Köszönöm a kedves szavakat, a gratulációt pedig alázattal elfogadom.
Nem fogok hazudni, egyenesen meglepett, amikor a rangidős farkas ― bár meghajlással köszöntöttem ― minden további habozás nélkül, mintha mi sem volna természetesebb, a keblére ölelt.
Nem felejtettem el egyetlen összeszólalkozásunkat sem. Az összes parázsvitára és csúnya pillantásra emlékszem. Sosem volt köztünk tökéletes az összhang, különösen akkor nem, amikor keresztül akartam vinni az akaratom az erődön, Vesemir személyében pedig nem ritkán olyan magas falakba ütköztem, mint Kaer Morhen maga. De tiszteltem a szerepért, amit Geralt és Ciri életében betöltött ― jobban, mint azt a professziója és a kora indokolná ― és azt hiszem, ez kölcsönös lehetett.
Jól esett ez a megelőlegezett, vagyis inkább régről eredő bizalom, meg is fogadtam magamnak, hogy nem fogom elárulni.
A határokat viszont úgy tűnt, még mindig tudta. Velem ugyanis nem merte megtenni azt, amit Triss-szel, és ez maradjon is így. Különben igencsak hamar ismét megborul ez a törékeny és illékony bizalom.  
Valamivel visszafogottabban, nőiesebben karoltam át, majd húztam magamhoz az apafarkas némiképp megereszkedett vállait, és úgy is maradtam, míg az egészségére nem tereltem a szót.
― Mindenre még a falka sem képes, Vesemir. Elvégre vajákok volnának, nem kőmívesek. Nem az volna hát a legjobb, ha rászánnátok némi tallért, és hívnátok egy csapat szakembert, akiknek ez a munkájuk? Vagy még mindig féltékenyen őrzöd a farkasok territóriumát? ― érdeklődtem a tőlem jól megszokott karakán egyenességgel, és bár nehéz volt elhinni, de a segítő szándék vezérelt.
Számítón somolyogtam csupán, ahogy Vesemir, korábban említett fájdalmaira rájátszva öregkori nyűgjeinek garmadáját felsorakoztatta előttem.
― Estebéd után ezer örömmel szánok rád egy pár órát, mester. Akkor meglátjuk, mennyire makacsok a csúzaid és porckopásaid. Ha szerencsénk van, még valami átmeneti megoldást is találunk a fájdalmaidra.
Nem reménykedtem csodában, az öregedés kegyetlenül el tudott bánni a legrátermettebb emberrel is. Ám a mágia számtalan utat és lehetőséget nyitott meg előttem. Többet, mint a fűből-fából kinyert gyökerek, kérgek, porok és őrlemények.
Nem kerülte el a figyelmem Lambert vizslató tekintete, mely végigkísérte az iménti üdvözlések hideg-meleg örvényét. Különös tekintettel arra a mosolyra, mellyel a testvéreit köszöntöttem. Vagy épp ők engem. Beleleshettem volna a fejébe, hogy minden kétséget kizáróan kiderítsem, melyikről is van szó, de úgy ítéltem meg, nem találnék ott sok mindent.
Nem csalódtam a legifjabb farkas vaják virtusában, Geralt egy cseppet sem túlzott, amikor azt mondta, alaposan felvágták Lambert nyelvét. Legnagyobb meglepetésére azonban egy cseppet sem bántam. Mi több, kifejezetten imponált nekem.
― Reméltem is. Ártana a renomémnak bármi ezzel ellentétes. ― villantottam egy, Lambert mérgezett mosolyához hasonlatos, magabiztos görbét rá, egy olyat, amely azt üzente önhitten, „kihívás elfogadva.”
Triss-szel kapcsolatos replikámjára azonban őszintén megmondom, a legkevésbé sem számítottam. De nem azért, mert olyan váratlanul ért volna ― hisz én emlegettem fel ― sokkal inkább azért, mert nem tetszett, hogy éppen tőle, éppen így hallom vissza. Magabiztos mosolyomból rögtön sötét, irritált mosoly kerekedett.
― Meglep, hogy emlékszel rá. Akárcsak Triss-re, akárcsak arra, hogy Geralt említést tett róla. Azt hittem, szenvedéllyel megveted. Mert akkor azt tudnám mondani, hogy aggodalomra semmi ok. Ő is épp ilyen erősen érez irántad.
Játsszunk tüskékkel, azt mondod? Rendben, uram. Ő még nem tudja, hogy magam is örömöm lelem abban, hogy oda döfjek, ahol a legjobban fáj. De majd úgyis megérti.
Hihetetlen, de még ez elé is várakozással néztem. Nagyobbal, mint akármelyik kolleganővel való mentális hadviselés elébe. Ami azt illeti, a Lamberttel való őszinte évődést inkább a szórakozás kategóriába sorolnám. Az pedig csak előny, hogy inni is fogunk mellé.    
Nem tudtam nem mosolyogni, ahogyan Eskel köszöntött. Férfiasan. Már-már katonásan. De a legelragadóbb része mégis csak az volt, hogy éreztem belőle a bajtársiasságot. Ahogy azok szokták egymást, akik minimum az életüket köszönhetik a másiknak. Balommal magam is megérintettem a farkas bal vállát. Lágyan. Nőiesen. Nem, még mindig távol álltunk attól, hogy a szó klasszikus értelmében szeressük egymást. De a cidariszi kikimór fészek mélyén fontos dolgokra jöttünk rá, és még annál is fontosabb dolgok hangzottak el. Tiszteltem érte a férfit. És reméltem, hogy ha ez nem is kölcsönös, heves ellenszenve felém legalább egy cseppet megenyhült.
― Én, kérlek, akkor is csinos vagyok, ha óriásrovarokkal vagy gólemekkel verekszem. De megfogadtam a tanácsod, és a következő adandó alkalommal, már ha sor kerül rá, parfümtől, magassarkútól, és minden egyéb „csinosságtól” mentesen teszem majd.
Egy kis játékos húzd meg-ereszd el még senkinek nem ártott meg, nem igaz? A Szürke Farkas pedig nagyot nőtt a szememben Kevélyorom gyomrában. Nem érdemel hát kevesebbet, mint az őszintén meleg oldalamból egy jókora szeletet.
Játékos mosollyal szigorú ajkaim szegletében fogadtam Eskel üdvözlését, és bár sejtettem, hogy a tréfa részben vagy egészben a valóságon alapszik, nem hagytam, hogy a kedvem szegje.
― Ma éjjel akár egy öreg csizmából is képes lennék inni. Remélem, koccinthatok veled pár régi és új emlékre.
Még egyszer mélyre hajtottam a fejem előtte, tiszteletem jeleként, mielőtt Geralt ölelő karjaiba vont volna. A Holdig meg vissza voltam ezért az érzésért. A páncél súlyos, mégis gyengéd szorításáért a derekam körül. Geralt mindig átható por- és lószagáért. A mindig szúrós borostáért.
― Ha Kökörcsin balladáira vágyok, akkor bizony közel a Tedd Deireádh. ― pajkos szikra lobbant a tekintetemben, és csakis ott. ― Tréfát félretéve, Geralt, én a te hangodon szeretném hallani. A te szavaiddal. Mellőzve a túlromanticizált cirádákat és csipkefodrokat.
Még egyszer odasimultam hozzá, röviden, tömören, amilyen az előbbi üdvözlőcsók volt, majd a másik két számomra ismeretlen arc üdvözléseit is fogadtam.
Rendben, beismerem, egy cseppet talán túlzásba vittem a feléjük mutatott keménységet, de bíztam benne, hogy az együtt eltöltött pár nap majd a visszájára fordítja a fagyos körülményeket.
― Úgyszintén, leginkább Geralttól. ― felelem Vilkasnak, valamivel lágyabban, mint ahogy eddig bántam vele, Wilkina kedves mosolyára pedig egy halovány mosollyal kísért tiszteletteljes bólintás a feleletem. ― Köszönjük a jóltartást, viseljétek jó gondunkat.
Geralt jó apa módjára ugyan magához vette volna nem csupán a szót, hanem az irányítást is, ám nem is Ciri lenne, ha hagyta volna, hogy valaki más szájíze szerint cselekedjünk. Sunyi, egészen büszke mosoly terült ettől szét az arcomon, mintha csak azt üzente volna, „az én lányom.”
― Az a centúria talán enyhe túlzás… ― jegyeztem meg halkan, továbbra is egy anya minden büszkeségével, de ki nem javítottam volna az egérszürke hajú vajáklányt. ― Jól van, akkor legyen így, Ciri. Már ha senkinek nincs ellenvetése, persze.
Nem aggódtam túlságosan. Ciri jól felmérte a helyzetet, szinte bántó precízióval, valóban mindenki azzal a feladarkörrel járt a legjobban, amit kiosztott. Még én is, hisz azon túl, hogy mindenkit szemmel tarthatok, egy cseppet mindenki másnak a munkáját is megkönnyíthetem ezzel.
― Engedélyezem az uraknak és Wilkinának, hogy már munka közben elkezdjenek iszogatni. Amíg mértékkel teszik. ― tettem hozzá, míg Ciri az élre tört, hogy elsőként léphessen be az erődbe. Meghagytam neki nyugton az eufória első pillanatait, perceit. Bizonyára emlékek táncolják épp körbe, és hívják untalan játékos fogócskára. Addig én becsatlakoztam az első merész ivók körébe, akik bódító illatú cseresznyés vodkával kínáltak. nem, nem volt vajákokat megszégyenítő szaglásom. Ilyen erős volt az alkohol.
Őszintén imponált nekem a másik rangidős farkas pohárköszöntője, és miután egy egészen hálásra sikeredett mosoly után kiválasztottam magamnak egy poharat, így szóltam:
― Cirire! És a farkasfalkára. ― körbekoccintom a korsómat mindenkivel, aki az első körbe becsatakozott, különös tekintettel Vilkasra, majd elegánsan beleittam az alkoholba. Erős fintorok rajzolódtak ki az arcomra, ahogy a cseresznye zamata után az alkohol a torkomba mart.
― A jó Melitele anyácska minden kegyére! Ez egy ördögfajzatot is leterítene!
A második körbe nem csatlakoztam, habár megígértem, hogy később visszajövök. A munkálatok már elkezdődtek, majdnem mindenki a Ciri által rá kiszabott munkát végezte. Kivéve a feladatok tényleges kiosztóját magát. Hosszasan megsimogattam ibolyakék tekintetemmel a ― feltételezhetően egykori ― szobája előtt cövekelő Ciri hátát, majd egy néma sóhajjal mellé léptem, hogy bátorítón a vállára tehettem a kezem. Mint egy röpke pillangó százszorszép szirmain.
― Mi jár a fejedben, kislányom?
Semmibe nem került volna beleolvasni a gondolataiba, és mindezt kiolvasni belőle. Azonban nem erre voltam kíváncsi. Azt vágytam tudni, hogy hogyan önti szavakba mindazt, amit érez.


Megjegyzés: És újra itt vagyunk! Bocsánat a késésért, cserébe ti is késhettek valamennyicskét. Igyekeztem úgy megkomponálni a reagot, hogy mindenkinek jusson egy szeletke, amire reagálni tud. Kérdés-kérés esetén itt vagyok, mint mindig. Jó játékot, egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor!

Farkas vagyok & Vilkas

Eléggé magáért beszélt a frappáns belépő, mind az előkészület, a madár miatt, mind pedig a főattrakció, ahogyan a semmiből megnyílt egy portál, s két gyönyörű nő lépett át rajta. Egyikkőjüket már jó ismertem, a másikat pedig vagy Geralt szerelmes áradozásaiból, vagy pedig Lambert gúnyolódásából volt szerencsém megismerni. Nem is tudtam hát, kinek higgyek, hisz mindketten szélsőségesen beszéltek Yen-ről. Geraltnak elcsavarta a fejét, Lambert meg valószínűleg pont emiatt nem színlelte annyira. Én persze nem adok az ilyen dolgokra, ahogyan velem bánik, úgy bánok én is vele. A többiekhez jóval szívéjesebben fordul oda, még a szurkálódó Lambert ahogyan, most se rejti véka alá a jellemét. Ugyanakkor a varázslónőt se kell félteni, kissé el is vigyorodok a visszavágáson. Nem sokkal ér hozzánk, és eléggé idegen az eddigi szívéjes fogadtatás, amit nekünk szán. Én se tudom azt viszonozni, inkább csak az illemtudat miatt szépen lenyelem a békát, s én is hasonlóképp teszek, egy teljesen visszafogott köszöntéssel. Kicsit talán gyerekes tőlem, azonban néha olyan sérülékeny a büszkeségem, mint egy nilfgaardinak. Legalább a végére, csak látom, miszerint kissé megbánta a boszorkány a hűvös szavakat, és kevésbé bizonyul gorombának.
- Hát én mikor kitől, s eszerint volt jó, vagy kevésbé jó. – vallottam be Yennefernek, egy véletlenül elejtett mosollyal. Nem akarok senkit se beköpni, ám Kaer Morhen falai néha nagyon pletykásak, főképp egy két kisüsti után.
Kissé magamhoz ölelem Wilkinat, s végighallgatom az új felállást. Ennek a hármasnak a viszonya, leginkább a miénkhez hasonlít. Talán nem ártana ezért se, már bemutatnom Erenore-t a lányomnak, mivel neki ugyancsak jó lenne egy anya, bár erről már lehet lekéstünk, mivel csak-csak egy felnőtt hölgyé érett a farkasom. Visszatérve Geralt lányára, teljesen máshogyan gondolja az eddigieket, ezek szerint nekünk kell kitakarítani az ebédlőt. Nos, takarítani sohase szerettem, főleg nem itt, hiszen a pallókon, valamint a köveken olyan vastag porrétek halmozódott fel, hogy az ember azt kívánná, bárcsak lélegezni se tudna. Irigykedve nézek az öregre, ki a számomra legideálisabb feladatot kapta, na meg Lambert, sőt Geralt se kivétel ez alól. Inkább kuktáskodnék Vesemirnek, és fogadnám el az ugráltatását, mintsem ez, ám elfogadom…majd túlleszünk rajta, pont ezt szoktam mondani, akkor is, ha a megbízásban bűzlidércek szerepelnek.
Szépen előre engedem az izgatott Cirit, ám mielőtt bárminek nekifognánk, úgy vélem mindenkinek kell, egy kis melegen tartó. A poharakat ki is készítem, ráadásul jól tele is töltöm azokat. Egy egyszerű pohárköszöntőt mondok, méghozzá a vendégek egészségét éltetve, viszont ekkor Yen, is magához veszi a szót.
- Úgy legyen! – harsanok fel, és csapom le a pohár tartalmát, mely jól eső fanyarsággal tölti el a szám sarkát. Már nem is olyan vészes ez a boszorkány, talán eleinte én is túlaggódtam a kettőnk kapcsolatát. Ciri, viszont nem hagy rosszalló pillantás nélkül. Csak annyi kell, hogy meghalljam a medve iskolának a nevét, bármilyen mondatban, és máris ökölbe szorul a kezem.
- Na, jó! Én megyek is a dolgomra. – jelentem be, hogy némi kifogással már eltűnhessek.
Az ebédlőben, jókora kosz csücsült, így nem is kockáztattam semmit, egy eléggé vastag ruhadarabot kötöttem a szám elé. Mindenekelőtt, a székeket, felrakom az asztal tetejére, hogy azok ne zavarjanak a söprögetésben. Hogyha Wilkina megjelenik, akkor nem takargatom a gondolataimat, úgy is átlát rajtuk.
- Bocsánat, még mindig nehezemre esik hozzászokni a kettőtök kapcsolatához. Eléggé bunkó voltam, hogy csak úgy leléptem. Csak kell még egy kis idő. – kérek elnézést, de közbe a szemébe se tudok nézni, inkább lesütött szemmel kapom fel a cirokseprűt, azután látok neki a söprögetésnek, mely egyre nagyobb port ver fel.
- A ragya cifrázná ki ezt a poros ghoul zugot! – káromkodom el magam, miközben a tüdőmbe beszökő porral küzdök, nagy köhögések közepette.  
Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

Eskel & A Falka @

Vesemir megjegyzésére széttártam a karjaim kissé értetlenül, majd szokás szerint összefontam őket a mellkasomon és őszinte választ adtam öreg tanítónknak.
- Te is tudod, hogy nem volt hamisság abban amit mondtam. Nem vagyunk kőművesek Vesemir és nincs is értelme különösebben tatarozni, hiszen régen megegyeztünk, hogy nem nagyon akarjuk szaporítani a számunkat - mutattam rá a tényekre. Nem csak Lambertnek voltak keserű emlékei a próbákról és az eredményekről, ő csupán hangosabb volt az átlagnál. - Rendben tartjuk a saját lakrészeinket, meg még vagy három szobát a vendégek részére, ha éppen akadnak. A többit nem érdemes renoválni, ez a hely bizonyosan nem bírna ki még egy ostromot, főleg nem ennyi védővel, mi értelme volna visszafalazni a barbakánt? Őszintén beszéltem Yenneferrel, emlékem szerint még sohasem fordult meg a vén Kaer Morhen düledező falai között, neki is és mindenkinek jobb, ha tudja mire számítson. A mágusok többsége puhább pamlaghoz szokott. Ne vedd magadra. Nekem éppúgy az otthonom, mint neked ez a hely - magyaráztam, majd Yennefer szavaira halványan elmosolyodtam. - Egy pár csizmánál azért jobb a hely, azt hiszem. Sosem aludtam még egy csizma belsejében, akkora küklopszhoz még nem volt szerencsém - vigyorogtam.
Érdeklődéssel figyeltem az eseményeket, Yen és Geralt testvér gyors ölelkezését. Lelki szemeim előtt egy másik, egy vörös hajú, törékeny alkatú oxenfurti gyógyászlány alakja derengett fel. Be kell valljam, hiányzott. Elvileg már nem sokáig, de aztán majd kiderül. Nagyon kétlem, hogy komoly ok nélkül érkezett volna a fekete hajú mágusnő és természetesen a család az első. Abba meg Ciri és ahogy Geraltot elnézem, hát a boszorkány is beletartozik. Azért a remény után már csak a sírásó hal meg.
Ciri szokása szerint hamar magához ragadta a kezdeményezést, amire egy hangyányt feljebb szökött a szemöldököm. Ezt a lányt nagyon ideje volna valakinek kettő darab egyenes, istenverte pofonban részesíteni azt hiszem. Ugyanakkor... Vagy négy uralkodó család vérrokona, kölyökként udvari nevelést kapott, kiválasztott vér csorog az ereiben és ami a legfőbb: Geralt és Yennefer nevelése. Mégis mit lehetne elvárni? Vállat vontam és a többiekkel tartottam elkezdeni előkészíteni a húst.
Odabent aztán magam is ledöntöttem egy cseresznyés vodkát, elnéző tekintettel figyeltem a mágusnő hős küzdelmét a levegő után a maga kortyától, de nem éltem megjegyzéssel. Belenyúlt a tutiba, ahogy mondani szokás. Az valóban nem gyerekital. Előhúztam a vadászkésem, feldobtam a levegőbe, majd elkaptam mikor heggyel lefelé mutatott és nekiláttam a nyúzásnak és a hús lefejtésének a vaskos csontokról. Szép példány volt ez a mufflon tehén. Ciri ajándékaira azért érdeklődve pillantottam fel, ritkaságok az ilyen leírások, ennyire sok egyszerre egyben meg szinte megdöbbentő. Wilkina szavaira felé szóltam:
- Azért vigyázz a Macska páncéllal - ingattam a fejem. - Emlékezz arra amit tanítottam. A vértezetek súlyáról sok legenda van, de ahogy a lovagok nehéz páncéljáról is sok marhaságot összehordtak már, hiszen a valóságban probléma nélkül lehet egy teljes lovagi vértezetben cigánykerekezni, szaltózni, sprintelni, kézen állni és hasonlók, úgy a könnyű vértezetek is sok legendát hordoznak. Egy keményített bőr is képes megállítani egy pallos ütését, mindig. De képzett fegyveres nem is használja a kétkezes kardokat vágásra, ha nem a helyi bakóról van szó. A szúrások ellen viszont a könnyű vért tehetetlen, ahogy az ütéseket se képes kellően letompítani. Sokkal jobban oda kell figyelned a lábmunkára és a kitérésre mint a mi közepes vértjeinkben. Neked kell tudni, hogy az a minimális súlycsökkenés megér-e ennyit neked. Kevésbé fáraszt ki, mint a farkas vértek, de több mozgásra is kényszerít. Ami visszajön a vámon, elmegy a réven - figyelmeztettem.
Utána az étel előkészítésére fordítottam a figyelmemet, ha senki nem akart tőlem semmit. Valakinek ezzel is kell bajlódni, elvégre a vendég éhes, mint mondotta. Szépen, egyenletesen, nyugodtan dolgoztam, egyfajta belső békében. Mint általában, most is fel tudtam használni egyfajta belső pihenésre a munkát, elvágni a gondolatok istrángját, hogy szabadon szárnyaljanak és összefogják magukat, ahogy ők akarják.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Talán kissé túlságosan is nagy lelkesedéssel vettem kézbe a feladatok kiosztását a levél elolvasása után. Nem kell különösebben jó nyomfejtőnek lennem ahhoz, hogy felismerjem a gúnyt Lambert szavaiban, mégis nem csinálok bolhából leshent amiért a megvillogtatta a felvágott nyelvét.
- Egyenesen rettegek. - húzom el a számat egy szemtelen mosolyra, ahogy egy pillanatra feléled bennem a férfiúi versengés ősi ösztöne de nem feszítem tovább a húrt, mert Vesemir türelme véges és a francnak kell a veszekedés
Lambert amúgy is hajlamos túlbecsülni a saját képességeit, ha szóforgatásról van szó és már többször megsínlette azt a rossz tulajdonságát, hogy a büszkeségére hallgatva a kelleténél tovább kitartott egy szópárbajban.
Persze, hogy nem állja meg, hogy zárásként odaszúrjon valami ízléstelen tapintatlanságot, elvégre csak Lambertről beszélünk.
Hosszan, morranva fújom ki a levegőt, de inkább úgy döntök, hogy nem húzom tarkón a faragatlan parasztsága miatt. Úgy is csak maga alatt vágja a fát, ha pedig lefejti a fonalat Yen türelmének orsójáról, akkor könnyen egy közeli trollbarlangban fogja magát találni. Yenna nem is rest, rögtön viszonozza Lambert úri tréfáját, méghozzá egy törpe gyémántmetsző pontosságával, ami a kedves öcsém nem fog biztos, hogy kitenne az ablakba.
Eskel nem fűz semmit a parancsnak hatóan megfogalmazott kérésemre, de tudom, hogy a Józan ész élő prófétájához hasonlóan neki is lenne egy-két mély karcos hangon eleresztett mondta az irányomban, ha az önérzetéről lenne szó. Abban a biccentésben minden benne van, én pedig hálásan viszonzom neki, jelezvén, hogy számíthat majd a ritkán lángra kapó lelkesedésem előcsalt hamari szavaim miatt valami kárpótlásra.
Persze kapok egy-két vitriolos szót tőle is, csak hogy érezzem egy kicsit a törődést.
Kaer Morhen ódon falai voltak már fültanúi sokkal súlyosabb vitáknak is és azt hiszem velük is meglódulna Trampli meg Skorpió, ha egy szívüknek kedves nőre szeretnének jó benyomást tenni.
Wilkina egész ügyesen állja ki azt a próbát, amit a Yenneferrel való első találkozása jelent számára. Nem retten meg túlságosan a nem igazán bújtatott szóbeli agressziótól, bár érzem, nehezen tudja mire vélni leendő feleségem vizslató tekintetét és dölyfösnek ható hozzáállását.
Vilkas is hasonló módon viselkedett Yennel, bár érezhető volt, hogy ő sokkal jobban tisztában van az erőviszonyokkal, mint a nevelt leánya.
Vesemir öregségére talán már rájött, hogy felesleges közbeszólni, ha valamelyikünk éppen elmérni próbálná a férfiasságát a testvérei ellenében, így inkább ránk hagyja az ostoba dominanciaharcot és meglepően melegen köszönti Yennefert.
Úgy tűnik, hogy végső soron átérzi, hogy a múltbeli éles pengeváltások ellenére jobb elásni a csatabárdot.
Szórakoztató látni, ahogy eljátssza a tehetetlen vén öregembert Yen számára.
Yenna és Ciri közelsége, az ölelésük és a belőlük áradó szeretet azonnal eszembe idézte, hogy mekkorát változtam az elmúlt években.
A temeriai Strigát legyőző Fehér Farkas még nem indult volna meg a világ ellen, hogy megmentse Cirit. A Cintrai eljegyzési lakomán résztvevé Négytülki Rivax se tette volna meg ezt, ahogy a rindei dzsinszelídítő sem. Meg kellett tapasztalnom milyen az, amikor felelősségem van egy életért és bár eleinte kézzel-lábbal tiltakoztam a Meglepetés törvénye ellen, most már életem egyik olyan pillanataként tekintek rá, ami a lehető legjobb irányba terelt.
Ríviai Geralt a vaják, aki apává lett, majd férjjé lesz.
Kökörcsin ezt költői igazságtételnek hívná, hiszen végül Yen és én is megkaptuk azt, amitől az Arezuta és a Füvek próbája megfosztott minket.
Ciri bár felnőtt, de az ifjonti hév még nem veszett ki belőle, ezt pedig a szavai is bizonyítják.
- Azt hittem Vesemir már számtalanszor elmesélte, hogy milyen nehéz dolga volt akkor, amikor megpróbálta a farkasait kutyaólba szokatni. - hagyja el a számat egy azokból a ritka nevetésekből, amiket csak a Falka és Yen hallhatott tőlem az évek folyamán - A munkát meg komolyan vesszük. Legalább annyira, mint a tél ideji felkészülést az egész évre.
A sebhellyel díszített szememmel alig láthatóan rákacsintok Cirire, hogy jelezzem neki, nem kell komolyan vennie a játékos kötözködésemet. Jobban  meggondolva az előbbi kis okfejtésem már nyomokban kezdett emlékeztetni Vesemir sokszor citált vajákbölcsességeire. Ez pedig annak a jele, hogy a Fehér Farkas is őszülne, ha nem lenne fakó a haja.
- Tény, hogy túlzóak és hijján van belőlük a tények iránti tisztelet. - néztem bele a Yen szeme helyén tátongó ibolyaszín tengerbe egy apró, de sokat eláruló mosollyal - Tréfát félretéve, nem fogok spórolni a részletekkel és próbállak majd nem halálra untatni a magam szerény történetmondói képességeimmel.
Kiélvezem azt az rövid, de intenzív
A lányunk a lehető legkarakánabb jellemvonásokat tanulta el az én hollószín hajú arámtól és ezt nem is volt rest megmutatni a családjának.
Pillanatok alatt semmisé lettek az általam kiosztott feladatok és ellentmondást nem tűrően új terv került Kaer Morhen farkasai elé.
De az uralom átvétele mellett ajándékokkal is ellát minket.
Tervrajzok. Méghozzá olyanok, amik után hosszú évekig kutakodhatnánk.
- Talán te egy kicsit másképp készültél fel, mint mi. - hümmögök elismerően Cirinek
Vesemir invitálása után Yennefer mellé lépek, felajánlva neki a jobbomat, miközben tekintetem az előretörő Cirit követi.
Odabent már várt is az első rund. Nem terveztem túlságosan sokat fogyasztani. Nem mintha példával kellene elől járnom Ciri, Yen vagy a többiek előtt, de a mértékletesség egy nagyon hálás szerető.
Felveszem a Vilkas által teletöltött díszesebb stampós pohárkát és Yen felé nyújtom, míg magamnak egy cizelláltságtól mentes felespoharat kerítek, amiből csak úgy árad a cseresznyevodka erőteljes és jellegzetes szaga.
- A Végzetre! - emelem a poharam mielőtt kiüríteném
Wilkina Cirihez intézett kérdésére nagyon is praktikus és remélem a lányom is érzi, hogy minek okán az érdeklődés.
Yen szenvedélyes nő, de ez a szenvedélyesség gyorsan csap át szeszélyességbe, ha megfelelő ingerek érik. Az az ágy pedig még mindig az erőd legjobban megácsolt fekvő alkalmatossága. Nagy kár lenne érte.
Bár szívem szerint most odalépnék Yenhez és Cirihez, hogy ismét keblemre öeleljem mindkettejüket tudom, hogy jobb, ha erre a pár percre míg szót váltanak magukra hagyom őket.
Csatlakozom Vesemirhez és Lamberthez az konyhában, bár kétkedek abban, hogy túl sok hasznát látnák a főzés terén szerzett gyakorlatomnak.

️️️️️️️
Határozott és egyenes véleményem volt, ami az ódon Kaer Morhen szétesőfélben lévő falait illette, de mivel hogy Eskel teljességgel átvette az érvelés, és vele együtt a teljes parázsvita terhét, úgy döntöttem, magam nem avatkozok bele mélyebben. Ahogy látom, Vesemir minden öregkori szentimentalitása ellenére nagyon is reálisan kezeli a helyzetet.
― Akkor vacsora után. ― biccentettem még Kaer Morhen legvénebb farkasának, mielőtt továbbálltam volna. Méghozzá Kaer Morhen legmodortalanabb, tűzről pattant farkasa színe elébe.  
Fel voltam rá készülve, hogy a számomra még ismeretlen farkassal lesznek kisebb-nagyobb súrlódások ― annak alapján ugyanis, amit Geralt és mások a tudomásomra hoztak, a karaktereink nem passzoltak épp egymáshoz. Ez persze nem jelentette azt, hogy rögvest patáliát csapnék, de azt sem tilthatja meg nekem senki, hogy egy kicsit élvezzem a helyzetet.
― Ha igénybe vett volna is, nem tudnál róla. Hisz csupán egy másik bűbáj árán vissza is nyerném a hajam természetes színét és formáját. De megnyugvásodra legyen mondva, nem, nem telt semmiféle erőfeszítésembe.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem néztem várakozással elébe a következő napoknak. Kaer Morhenre, és annak egész petyhüdt társaságára ráfért egy kis frissítő zivatar. Én pedig örömmel magamra vállaltam ezt a szerepet.
Annak idején nehezemre esett különbséget tenni Eskel legalapvetőbb mimikái közt, különösen az arcát eltorzító sebhely miatt. Mára már biztosan meg tudom állapítani, mikor vicsorog és mikor mosolyog. Mi utat bejártunk mi is…
― Kívánom, hogy ez a jövőben is így legyen. Mindkettőnk érdekében. ― engedtem meg magamnak én is egy őszinte mosolyt.
Hogy honnan lehetett tudni, hogy valóban őszinte volt? Onnan, hogy nem csak a vonalzóval húzott, szigorú ajkaim mosolyogtak, hanem a szemem is ― táncot lejtettek a szélben az ibolya-és hangamezők, hálásan sóhajtottak az esőáztatta hibiszkusz- és orgonabokrok. És bőségesen hagytam is időt arra, hogy ezt maga is tévedhetetlenül értelmezze, mielőtt Geralt elébe léptem volna. Átkarolva a derekát, nem törődve az irigykedő, megvető, rosszalló tekintetekkel.
― Már alig várom… ― incselkedtem olyan hangsúllyal, mint aki éppen egész másról is beszélhetett volna. Mondjuk néhány gyertyáról, szőrmeprémről, és egy kitömött, életnagyságú egyszarvúról. Szakítottam még egy, az előzőnél jóval rövidebb csókot az ajkáról, aztán tovalibbentem a másik két számomra ismeretlen farkas elé. Vilkashoz szóltam, úgy vettem észre, ő őszintébben képes kifejezni, ahogyan valójában irántam érez.
― Akármennyire is lehet mindez meglepő, de elégedett vagyok a disszonanciával, amit rólam hallottál. Így legalább teljességgel rajtatok múlik majd, hogy hogyan láttok, mire eljön a búcsú ideje.
A legkülönbözőbb pohárköszöntők hangzottak el az asztal körül, ahová egy páran összegyűltünk bemelegíteni a munkához, na meg az estebédhez. Úgy látom, Vilkasnál különösen jó hatást ért el a kaer morheni vajákok összére kimondott köszöntőm. A legnagyobb meglepetést mégis az okozta számomra, hogy egészen sokan, már a hozzánk csatlakozók közül a végzet tiszteletére ürítették ki a poharaikat. Lambert éles, szókimondó kommentárjára kacéran elmosolyodtam magam is. Ha magam kellene választanom a „végzetre” és a „bassza meg a végzet” közt, talán régebben, még Geralt és Ciri előtt magam is utóbbi felé húztam volna. Azóta nem vagyok benne biztos.
― Mindenre és mindenkire, ami fontos. ― summázom a köszöntőket, összefoglalni mindent, ami az imént elhangzott.
Megengedek magamnak egy kackiás mosolyt, ahogy Vilkas cseppet sem visszafogott, takarítás közbeni káromlását hallom áthasítani a teret. Hát, hát, így jár, aki egész télen nem takarít.
Következőnek Cirit találtam meg magamnak.
― Csak nem azt akarod mondani, hogy legalább annyi éves vagy, mint én? Vagy épp Geralt? ― vigyorogtam ferdén, az ajtófélfa után nevelt lányom unszoló karolásába dőlve, egyelőre lépést tartva vele, és a gondolatai sodró árjával, mielőtt akár csak beléptünk volna a helyiségbe.
― Bizony hosszú utat tettél meg, hogy ma itt lehess. És én hálás vagyok, amiért visszajöttél.
Sosem voltam egy különösebben erős hitű ember. De csupán a tény, hogy mi mennyiségű hit kellett ahhoz, hogy Ciri bizonyosággal tudja, Geralt és én élünk, önmagában arra késztet, hogy én is higgyek. És már tudom is, miben fogok.
― Ismerem. Hogy ne ismerném? Nálam talán csak egy, vagy két személy ismeri jobban. Talán még él is bennem valahol. Randaságnak ugyan már csak szerető cukkolásból hívna, amilyen szép, felnőtt nővé értél… ― mosolyogtam rá, először kacéran, majd fokozatosan lágyulva, s bizony nem tudtam megállni, hogy szeretve a füle mögé igazítsak egy rakoncátlan tincset.
― Nos, ha már idáig eljöttél, nem futamodhatsz meg. Nagyobb és félelmetesebb ellenfelekkel is szembeszálltál, mint ez az ajtó. Húzd ki magad, és büszkén lépd át azt a küszöböt.
Instruálom anyai szigorral, mögötte maradva. Ibolyavizű szemem lassan, ráérősen futtattam körbe a falakon, a berendezésen, az egykori trófeákon, személyesnek hitt tárgyakon, mementókon. Egyetlen kislányom arcán, aki épp könnyeit nyeli.
― Reménytelen banda, nem igaz? ― léptem oda halkan magam is, hogy segítsek felszárítani Ciri könnyeit. ― Nincs szánalmasabb egy síró varázslónőnél.
Alig adott a pillanatnak Ciri pár szívdobbanásnál több időt, már nyomott is a kezembe egy szütyőt, tele díszes és mesterien festett kártyákkal ― Ciri, mire véljem ezt? Mármint, nagyon szép, de mire jó? ― pillantottam utána, ahogy elviharzott, majd visszatért, a kezemben egy jó adag kártyával, annak ismerős és ismeretlen arcait figyelve ― Még metszetképnek túl kicsik. Miféle tréfát űzöl velem, te lány?
Épp csak arra volt időm, hogy félrehajoljak a repülő bocskor, illetve félrelépjek a kifelé szánkázó láda elől. Nagyot sóhajtottam.
― Ha takarítani akarsz, csináld rendesen.
Az övemre akasztottam a kapott kártyákat, inkább azért, hogy felszabadítsam a kezem, majd az ablakok felé intettem, mire a zsalugáterek kivágódtak, az ablakokon pedig beömlött a kora tavaszi fény és levegő. Újabb intésemre kicsusszanant az ágy alól a medvebunda szőnyeg, és az ablakon kirepülve megrázta magát. Nem csak a szőnyeg. A falikárpitok, de még a dunyha és a dunna is. Évek pora lepte el az udvart. Ilyen és ehhez hasonlatos, apró, csaló praktikákkal siettem nevelt lányom segítségére a takarításban. Végül, amikor már egészen emberi életre alkalmassá vált a szoba, így szóltam.
― Ránézek a többiekre. Később beszélünk.
Még nyomtam egy homlokcsókot a leány arcára, mielőtt távoztam volna.
Eskel volt az első áldozatom, aki még számomra is meglepő beleéléssel és elánnal foglalatoskodott a Vilkas és Wilkina által elejtett muflon megnyúzásával. Szerettem volna neki segíteni, de mindketten beláttuk, hogy a vérvörös nem megy a szemem színéhez. Ettől függetlenül felajánlottam, hogy mágiával kicsit megtámogatom a munkáját.
A konyhában valamivel több hasznomat látták. No, nem azért, mert tudtam volna főzni, de azon túl, hogy mágiával mindenféle zöldségaprítást kissé megsegítettem, a kedélyeket is orvosi precízióval sikerült lehűtenem.
Vilkas és Wilkina esetében volt a legkönnyebb dolgom. Úgyszintén nem azért, mert olyan pedáns személy lennék, hanem mert amit csak kigondoltam, a mágia segített végrehajtani. Arra azonban mindenki esetében kényesen ügyeltem, hogy a munkát senki keze alól ne húzzam ki.
Aztán amikor úgy tűnt, mindenki jól halad a rá hagyományozott feladattal, mi több, elmélyülten dolgozik annak tökéletesítgetésén, egyszer csak megkocogtattam Wilkina vállát.
― Gyere velem. Te sem bánod, ha kölcsön kérem a lányt egy fél órára, ugye? ― Ez a kérdés már Vilkasnak szólt, de igazából a válaszától függetlenül is a vörös üstökű lány kígyószerű szemébe pillantottam ― Szükségem van egy segítő kézre. Kitakarítjuk a vendégszobát.
Aztán minden további nélkül a toronyszobába vezető lépcső fele indultam. Gyengéden a hátánál fogva magam mellett tolva Wilkinát. Együtt tűntünk el a hideg, szűkös, spirál alakú csigalépcsőkön.
― Ne fél, nem harapok. Akkorát. ― kacsintottam a lányra, hátha feszélyezné a társaságom. ― Mondd csak, Wilkina, hány éves vagy?


Megjegyzés: És újra itt vagyunk! Bocsánat a pofátlanul hosszú késésért, cserébe ti is késhettek. Igyekeztem úgy megkomponálni a reagot, hogy mindenkinek jusson egy szeletke, amire reagálni tud. Kérdés-kérés esetén itt vagyok, mint mindig. Jó játékot, egy-két hét múlva ugyanitt, ugyanekkor!