A susogó szellők és a hozzá társuló friss, zamatos illatok gyorsan képesek voltak új életet lehelni a hosszú úttól fáradt vajákba. Egy kis idő után egészen kellemes helynek kezdte látni a mesebeli Toussaint mely eddig nem sok jóval kecsegtette az egyébként is gondterhelt griffet. Ahogy a nyeregben ült egy kellemes, édességtől ragacsos illat kezdett szórakozni az orrával. Egy olyan illat mely mindig is a gyermetegséget és a megbékülést jelentette számára. Ahogy leszállt a lováról az illat az orránál fogva vezette az éhségtől lelassult és tompa vajákot egy nagy kiterjedésű bokorhoz melyen száz számra roskadoztak a mézédes vörös kis gyümölcsök. A lova kikötése után lehuppant a zöldellő pázsitra és habzsolni kezdte a természet által zöld abroszra terített málnákat. Amint jóllakott lehajtotta fejét a moha párnára és a felette szétterülő lombok által meg nem hódított kék eget sassolta. Ez a kis pihenés teljesen elfelejtette vele az utóbbi napok balszerencséit. A Vogelweide birtokról való elhajtását, a részegség miatt ujjaival való összevisszaságot mely eredetileg egy axii lett volna és a kábasága miatt elszenvedett ütéseket, valamint a meg nem lévő erszényét. Túl sok balszerencse volt ez számára az utóbbi másfél napra. Legalább annyi jó dolog történt vele, hogy a kardjait nem merték ellopni a feldühödött napszámosok, akikre a darabos emlékfoszlányok miatt már nem emlékezet tisztán. Mikor már épp lecsukódni kezdtek szemei és a legkellemesebb érzés járta át, pont akkor hasított belé egy számszeríj lövedékének erejével a valódi oka annak miért is reménytelen a helyzete. Ahogy eszébe jutott a friss szellőknek finom illata mérgező gázokká és a puha moha tapintása szúróssá vált. Menekülni akart ettől a helytől, de mielőtt valóban ezt tette volna, összeszedett annyi gyümölcsöt amennyit lehetett és elkezdte kicsomagolni az ezüst kardját a hüvelyéből. A látványtól melyt már három napja kénytelen elnézegetni, még mindig a szívroham és az agyvérzés kerülgette. Képtelen volt feldolgozni azt, hogy a fészkes fenébe törhetett ketté a kardja. Mire vissza csomagolta az ájulás szélére került és még a zamatos málnák gondolata sem tudta helyre hozni. Amint felült a lovára azon nyomban vágtatni kezdett a Fácános névre keresztelt fogadóba, ami az egyetlen esélye volt a túlélésre. Nem csak a kiváló borok miatt, hanem a Beauclair-i lovagi torna miatt is melyre ott lehetett jelentkezni.

Amint megérkezett a városba elrendezte lovát és az utolsó huncut vasától is könnyes búcsút vett, valamint a fogadó felé vette az irányt. Ahogy befordult az utcasarkon rögtön rossz érzés fogta el a figyelő szempárok és a furcsa mondatfoszlányok miatt. Egy idő után azonban remény gyúlt a szemében a „még egy vaják?” és „ez leharcoltabbnak tűnik” kijelentések után. Gondolataiban már épp az „egy szakmabeliek vagyunk pajtás” résznél tartott és egy kövér erszénnyi „adományt” tartott a kezében. Boldogan lépett be a fogadó ajtaján és sec perc alatt oda firkantotta az Aldersbergi Braxer nevet a lovagi torna jelentkezési lapjára. Elégedetten foglalt helyet egy sarok asztalnál és kémlelni kezdte tekintetével a vendégeket míg meg nem akadt a szeme egy rendkívül érdekes látványon melyen nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Minden komolyságát összeszedve közelítette meg a vaják asztalát és egy udvariasnak mondható krákogás után neki kezdett mondandójának.

-Bocsásson meg, hogy zavarni merem, hölgyem. Csak érdeklődni szeretnék afelől, hogy ez a hely szabad-e ön mellet? -kérdezte kíváncsian és reményekkel telve.  

Szószám: 527 | Lullaby of Woe