️️️️️️️
Bevallom őszintén, nem csak emberi, de vámpír-viszonylatban is meghökkentően gyors ütemben zajlott a regenerációm. Velen vége volt, mikor kedves felem hangja visszahívott a Fekete Világból, és Imbolc elején már képes voltam lejönni a Gorgona-hegyről. Azt nem mondanám, hogy csakis a saját lábamon tettem meg az utat a Táltos barlangjától Beauclair városáig, de magam már amiatt is repestem az örömtől, hogy tulajdon tagjaim újra képesek voltak az akaratom szerint mozogni - még ha kissé nehézkesen is. De ismét ura voltam a saját testemnek, s egyáltalán, volt testem, aminek az ura lehettem. ...De milyen áron…
Ha még ezt az árat én fizettem volna meg… De Orianna…
Még mindig kétségek gyötörnek. Kétségek, afelől, hogy megérte-e. Megértem-e? Képes leszek-e valaha meghálálni neki ezt az áldozatot…? Nem tudom… Nem hiszem. Tartok tőle, hogy nem fogom tudni elviselni, amikor a Sorsa betelik. Akkor pedig mi haszna volt…? ...Ha utána ölném magam… Már ha meg tudnám tenni.
Tulajdonképpen, számunkra meghalni a legnehezebb. Hacsak valaki nem pusztítja el a porhüvelyünket teljesen, hacsak nem égetik a testünket porrá és szórják szét a hamvainkat, képtelenek vagyunk végérvényesen meghalni. Máshogy nem tudunk megszűnni létezni. Nem véletlenül tartjuk úgy, hogy egy nemesvámpírt csak egy másik nemesvámpír ölhet meg. Hiszen más aligha tudja, hogyan segítjük át egymást a Fekete Világba. Senki más nem ismeri a szertartásainkat. És még mi is mennyi mindent felejtettünk belőle… Por és hamu, por és hamu. ...Miért emlékszem erre mégis...?
...Amikor újra megszülettem, azt éreztem, s azóta is érzem, hogy nem csak a saját emlékeimet kaptam vissza. Olyan látomások rémlenek fel bennem, amik nem lehetnek az én emlékeim. Azt hittem eleinte, hogy mindez csupán az ideg- és agysejtek regenerálódási folyamatának része, de mostanra belátom, hogy tévedtem - ám egy másik magyarázat is felmerült bennem.
“Vért a vérnek. Az enyémet az övének.” Ezt mondta a Táltos, mikor visszahozott a Fekete Világból, s bár a transzplantáció a mi esetünkben soha nem jár emlékek és ismeretek átadásával, de mégis… Mi van akkor, ha olyan sokat adott át nekem a sajátjából, hogy egy része ő magának akarva-akaratlan is megmaradt bennem…? Ha óhatatlanul is átadott nekem olyasmit, amiről nem szabadna tudnom? Amiről talán ő sem tud, hogy megtörtént? De ami mégrosszabb: mi van akkor, ha én magam nem tudom eldönteni, hogy melyik illékony emlékkép a sajátom, és melyik az, amiről tudnom sem szabadna…? Biztos lehetek abban, hogy Ríviai Geralttal én találkoztam? Biztosan nekem mondta Ciri, hogy figyelmeztessem Geraltot? Én voltam az, aki azzal a hevenyészett hanzával átutaztam a fél Kontinenst, hogy megtaláljuk Geralt lányát…? ...Bizonytalanság ül minden álmomon, minden emlékemen…
Akárhogy is, igyekeztem nem mutatni kedves felem előtt, milyen sötét gondolatok telepedtek rám és követtek szinte mindenüvé, ahová csak mentem, mintha tulajdon árnyékaim lettek volna. De Birke közepén elhatározásra jutottam. Sok-sok minden volt, amit tisztáznom kellett magamban, és bár kedves felem marasztalt, de meggyőztem róla, hogy kénytelen vagyok útra kelni. Nehezen ugyan, de megosztottam vele az emlékeimet illető aggályaimat, és hogy mindenképpen meg akarom keresni Geraltot. Túl kellett, hogy élje. Orianna nem látta a holttestét Styggában. Se az övét, se Yenneferét, se Cirilláét. ...Élniük kell.
Kedves felem akkor adta be a derekát végül, mikor azt is megemlítettem neki, hogy lassan két éve nem jártam dillingeni birtokomon, és senkit nem bíztam meg annak igazgatásával. Erre már Orianna is belátta, hogy mindenképpen meg kellene néznem, hiszen ki tudja, mi történt vele a háború alatt... Még most is mosolyt csal arcomra a gondolat, milyen pragmatikusan is áll a világhoz. Ahogy az is, milyen vehemensen esketett meg és kötötte a lelkemre, hogy minél előbb térjek haza. ...Így mondta. Haza.
Belleteyn vége volt már, amikor Dillingenbe értem szamárháton, az utazás során ugyanis mellőztem a repülést és a köddé válást… Még nem éreztem úgy, hogy biztonságosan tudtam volna használni ezeket a képességeimet is. Mindenesetre, a városba érkezve végül nem jutottam el az onnan kicsit északabbra fekvő, eldugott lakomhoz, ugyanis az a szerencsés véletlen esett meg velem a város főterén, hogy fél füllel egy beszélgetésfoszlányt csíptem el. Nem lett volna semmi érdekes benne, azonban egy olyan név hangzott el a párbeszéd során, amelyre akaratlan is felkaptam a fejem. Vengerbergi Yennefer.
...Alig egy percre, ha láttam Styggában. Akkor, ott elgyötörten hevert a törmeléken, miután Vilgefortzra támadtam, de a gondolat, hogy Yennefer, aki legalább annyit jelent Geralt számára, mint Ciri, itt van…! Épp csak három gondolatot kellett kiolvasnom az illető fejéből, hogy azt is megtudjam, Bodrogban tartózkodik. ...Csak reményleni tudom, hogy kedves felem megbocsát nekem, amiért egy kicsikét hátrább soroltam dillingeni birtokom felkeresését, és helyette azonnal Bodrogba repültem. Igen, repültem. Túlságosan is elragadott a hév, és nem akartam megkockáztatni, hogy elszalasszam ezt a lehetőséget, így nem is foglalkoztam vele, mennyire biztonságos az utazás ezen módja jelenlegi állapotomban… Szerencsére, aggodalmam alaptalannak bizonyult már a kezdetektől fogva.
Így tehát most itt vagyok Bodrog városában, és Vengerbergi Yennefert keresem a Főnixmadár Fogadójában, ahol úgy hírlik, hogy megszállt.

️️️️️️️
Amikor beviharzott a bodrogi Főnixmadár fogadójának ajtaján ― miután módszeresen iszonyú lármát keltett, ahogy kivágta annak ajtaját ― egy pillanat erejéig megfagyott az élet. Elhallgatott a cintányér és a tamburin, némaságba burkolózott a duda, a fuvola és a görbekürt, pár félrecsúszott, bántóan hamis hang után pedig csend borult a cimbalomra, a hegedűre, a tekerőlantra és a hárfára is. De nem csupán rájuk, érezhetően halkabbra fogta társalgást, illetve a túlborsozott étkek fogyasztását, majd az azt követő, ingerszerű köhécselést a Főnixmadár összes vendége.
Az idegen fekete baziliszkusz csizmába tűrt sötét bőrnadrágot viselt, dísztelen öve felett egyszerű, félig nyitott gyolcsinget viselt. Hollófekete, viharos loknijait a jó Melitele anyácska tudja, hogyan sikerült engedelmességre bírnia, és feltűznie. Egész megjelenése a decemberi reggeleket juttatta bárki eszébe. Körbehordozta haragvó, ibolyakék tekintetét a fogadó vendégein, zenészein és fogadósán, majd nagy sebbel-lobbal elhaladt a söntésnél állók mellett.
― A szokásosat kérem a lakosztályomba, amilyen hamar csak lehet. ― vetette oda sietve, és némiképp gorombán a Főnixmadár tulajdonosának.
Kikerült egy magas, hamusápadt arcú, erősen őszülő férfit, feszült, ibolya villámokat szóró tekintete egy hosszú, lassú és mély pillanatra annak sötét, már-már fekete szemével. Mintha az idegen eltöprengett volna, és ebben a töprengésben épp csak egy árnyalatnyit hátrafordította volna a fejét, ahogy elhaladt a messziről jött vándor mellett, majd amilyen hirtelen jött, olyan fürgén el is tűnt az egyik emeleti hálókörlet ajtaja mögött.
Szinte érezni lehetett, ahogy az eleddig felgyülemlett feszültség most kienged a Főnixmadár ma esti látogatóiból. Lassanként újra elindult a vidám susmus, edényzörgés, különféle hangszerek keltek újra életre. Mire a muzsikusok újra játszani kezdtek, a fogadós így szólt a messzi vándorhoz.
― Bocsássa’ meg eszt a kis közjátékot, valami’ átkos boszórkány a némber ― adta meg végül a magyarázatot a kimondatlan kérdésre egy lemondó sóhajjal, gesztusaiból és hangneméből nyilvánvaló volt, hogy már napok óta viseli az ilyen és ehhez hasonló attrocitásokat ― Szeszélyes és könyőrtelen. Én a helyébe’ vigyáznék vele. Nehogy a végén még rosszúl nézzen rá, oszt’ a következő pillanatba’ nöm marad más kendbő’, csak egy megszenesedett, koromfekete hamukupac. No, de haggyuk is eszt most. ― legyintette, majd megtörölte a kezét a mostanra már igencsak foltos kötényében ― Levágtam ma reggöl egy malackát, maratt még a pörkőltjéből, nokedlivel, karéj kenyírrel, egy pofa serrel. Szobából is akad még egy-kettő.