A Yule után minden visszatért a maga kerékvágásába. Alig józanodtak ki emberei az ünnepi mámorból, máris bele kellett vetniük magukat a több hetes gyakorlatozásba. Aminek monoton napjainak az vetett véget, hogy Scoia’tael támadást jelentettek alsó-Temeriában.

A tündéket rutin lett volna levadászni. Feltéve, ha nem a blodenborowi mocsárban húzták volna meg magukat. Egy olyan vidéken, amit a köznép messze elkerült már évek óta. Nem véletlenül. Olyan szóbeszédek jártak ugyanis arrafelé, miszerint a mocsárban egy ősi veszedelem vert tanyát. A maga részéről nem sokat adott volna a mendemondák szavára. Ám nem hunyhatott szemet azon tény fölött, hogy az évek során iderendelt egységek mind az említett mocsárban vesztek a terület kisajátítására tett kísérletek során. Az előkerült holttesteket a felismerhetetlenségig roncsolódtak. S voltak katonák, akiknek a maradványai sosem kerültek elő. Nem csoda, ha nem lelkesedett hadjáratot indítani…


"Temeria nevében,
Hó vége előtt seregemnek szüksége van egy olyan tapasztalt zsoldos csoportra vagy vadászokra, akik járatosak mocsári szörnyek leölésében és hajlandóak volnának fedezni a seregemet a Blodenborowi mocsáron át tartó úton. 2000 orent fizetek a Temeriáért tett kiemelkedő szolgálatért.

Vernon Roche a Kékszalagos sereg parancsnoka"

Ves unszolására végül több hasonló felhívást is kiakasztottak a közeli városokban. Kezdetben nem akart segítségért folyamodni. Túl sok kockázatot látott egy ismeretlen személy megbízásában. Ráadásul szégyent érzett amiatt, hogy a harcedzett egységének segítségéért kelljen folyamodnia. Mégis félretette a büszkeségét, de csakis az emberei miatt. Lehet, hogy a temeriai hadvezérek nagy része szarba se nézte az beosztottjai életét, ám ő nem tartozott közéjük. A Kékszalagosok csapaton belüli összetartása hírhedt volt a haderőben.

Alig száradt meg a tinta a kiplakátolt lapokon, mégsem fűzött sok reményt a dologhoz. Kevés épeszű ember volt hajlandó a rettegett mocsárba menni. Ha magas összegű jutalom jár érte, ha nem. Akkor sem, ha a cél érdekében még a saját pénzéből is hajlandó volt áldozni. Ez más körülmények között nem lett volna szükséges, ám kímélni akarta a kastély pénztartalékait. A téli idő sosem kedvezett a kincstárnak.

A hirdetés végül a válasz elmaradásával rövidesen elfelejtődött. Nem maradt más, mint felkészíteni az embereit. Bármekkora is volt a kockázatnak ígérkezett a feladat. Nem hunyhatott szemet a kötelessége felett. Temeriáért sosem… Az útra készülés hamar elkezdődött. Nem várhatott sokáig. Lehet, hogy a mocsárba más nem tette volna be a lábát. Ám biztos volt benne, hogy a tündék, amint tehetik tovább fognak állni. Ha más nem a szükség miatt…


Irodájában a hadjáratra szükséges készletek sorait futotta át, miközben az ablaka alatt mindenféle Baszd meg!-ek röpködtek. Ez alkalommal kivételesen nem az ő irányába. Abban az esetben fejek hullottak volna. Emberei az út előtti utolsó gyakorlatokat vették át a lenti udvaron. A vívást, amit szokás szerint nem tudtak szép szó nélkül megállni. Nem mintha zavarta volna. Az életükért küzdve az emberek tudtak még ezeknél cifrábbakat is káromkodni…

Az idő teltével azonban arra lett figyelmes, hogy az emberei egyre jobban buzdítják egymást. Valamint arra, hogy egyre többször morajlanak föl csalódottan odalentről. Így ment ez egészen addig, amíg a két katonája szabályosan rá nem törte az iroda ajtót. Oven fájdalmában az ajtófélfába kapaszkodott, még Miko rusnya képe egy nagy lila monoklival lett gazdagabb. A két férfi egymás szavába vágva beszélt, így csak Oven káromkodását tudta tisztán kihámozni a másik embere felháborodott panaszáradata közben.

- Egyszerre csak egyikőtök beszéljen! – parancsolta. Felemelte a hangját, így a két férfi végül elhallgatott. – Mi a gondotok?

- Parancsok ezt nem hagyhatja annyiban! Ez az ember a földig alázza a sereg becsületét! – felelte Miko a szeme alatti foltot dörzsölve.

- Micsoda?! – kérdezte értetlenül.

- Idejött az udvarunkra egy férfi. Éles kardokkal a hátán meg ilyenek. Nem mindennapi látvány volt…

– Nem mindennapi seggfej volt. – javította ki a mondandóját Oven.

- Fennék kihívták párbajra, hogy megnézzék mit tud. Azóta sorra veri a seregünk kihívóit. Mi meg majd elsüllyedünk a szégyentől. Ez így nem mehet tovább! Most Silas-sal küzd. Ha ő is kikap…

- Ki ez a férfi? S miért nem tudtátok legyőzni?!

- Nem tom. Olyan gyors volt és erős…

- Nekem majdnem sikerült, de trauma érte a lábamat. – válaszolta Oven fájdalmában a térdét markolva.

- Mindjárt engem is trauma fog érni a hülyeségetek miatt. – felelte felhorkantva. - Nem kérdezem még egyszer. – kérdezte türelmetlenül. - Ki ez a férfi?

- Fogalmam sincs. Sisak takarta az arcát. A neve meg nem érdekelt, amikor kihívtam őt…

Haragra gerjedve kelt föl az asztaltól. Olyan sietve indult meg, hogy majdnem fellökte az ajtófélfát támasztó katonáját.

Nem létezett, hogy a több hetes gyakorlat ennyire alkalmatlanná tegye az embereit. Főleg nem Oven-t. A szájhős büszke katonát nem volt könnyű két vállra fektetni. Ahogy Fennéket sem… A saját szemével kell látnia azt a férfit…

Az ő egységével nem packázhat senki…




Szószám: 758

Szokásához híven ismét átfagyottan és megdermedve ült bandukoló lován és bárki számára is észrevehető volt a fáradtság. Hosszas útjuk során igencsak elfáradt a gesztenyebarna paripa és lovasa is, aki éber tekintettel vizslatta az előtte elterülő vidéket melyen még láthatóak voltak az előző havazás nyomai. A pásztázás közben egyszeriben megpillantotta egy hatalmas város falait melyen unott dermedtséggel, de rendíthetetlenül csüngtek Temeria lobogói.  Örömében hirtelen jobbra húzta lova kantárját majd vágtába kezdett mivel minden vágya az volt, hogy minél hamarabb egy az alkoholtól és odaégett ételek által bűzlő fogadóban melegedhessen fel. Olyannyira hatalmába kerítette az általa megálmodott földi paradicsom, hogy észre sem vette lova, Fortuna patáinak furcsa kopogását. Mikorra tudatosult benne, hogy mekkora idióta már késő volt. Villám gyorsan repedt fel nyomukban a jég majd hírtelenjében lova megbillenve felnyerített és süllyedni kezdett. A vajáknak még volt annyi ideje, hogy leugorjon róla azonban sütnivalóban hiányt szenvedve ezáltal magára vonta a fagyos halál figyelmét. Ezt észlelve gyorsan szétterült a felszínen és láss csodát üldözője megtorpant. Amint biztosra ment lassan elkezdett kúszni Fortuna irányába, aki éppen ádáz haláltusáját vívta a jégen maradásért, de Vet tisztában volt vele, hogy ez a harc a kezdetektől fogva eldöntetett így igyekezett minden holmiját leszedni hátasáról, hogy legalább azokat megmenthesse. Az óvatosan lepakolt felszereléseit minél távolabb dobálta magától és egymástól a biztonság kedvéért ezekután pedig szenvedő lovára tekintett, akit igyekezett megmenteni azonban már csak első kettő lába és feje lógott ki a kék halálból. Hű hátasa hatalmas szemekkel és nyerítéssel könyörgött segítségért, de súlya miatt esélytelen volt az élete megmentése. Így már csak annyit tehetett, hogy a lehető leggyorsabban és fájdalommentesen vetett véget szenvedéseinek.

A közel egyórás számára azonban egy napig tűnő menetelés után megérkezett Vizima városába. Olyan szerencsétlen volt megjelenése, hogy a kapuőrök és senki más nem merte megszólítani mivel keserűségét látva mindenkinek elment az életkedve. Egyedül csak egy ráncos képű öreg vásáros szólította le aki megkínálta az általa árult ínycsiklandóan gőzölgő fahéjas forraltborral, amit a deres szempillájú, kék bőrű vaják egy biccentessél megköszönt majd majdnem egyben lehajtott. A fáradtság és szomorúság oly nagy súlyként nehezedett vállára s elméjére, hogy térdre rogyott, végezetül pedig nekidőlt egy utcai lámpának majd elaludt. Éber álmának hála annyit megtudott állapítani ezutáni sorsáról, hogy valaki cipelni kezdte őt majd végül bevitte egy meleg helyiségben, ahonnan elveszítette a fonalat.

Mikor legközelebb magához tért nyakig dunyha alatt találta magát, ruháit pedig a szoba másik felében lévő kandalló körül. Miután feltápászkodott és felöltötte öltözékeit kisétált a szobából egy másikba, ahol egy anyó fogadta, aki a vásáros feleségeként mutatkozott be s elmesélte, hogy ura hogyan hozta haza az eszméletlen vajákot. Vet ezeket hallva nagyon megkönnyebbült és szíve szerint szűnni nem akaró hálálkodással zargatta volna az idős párt, azonban a múlt napi események még mindig lesújtották és kedvetlensége oly kritikus volt, hogy egy biccentésen kívül másképp nem is tudta kifejezni háláját. A ház elhagyásakor a néne, akit Hollének hívtak megjegyezte a vajáknak, hogy a medálja és szeme alapján tudja milyen féle s pont egy ilyet keresnek a Kékszalagosok. Mivel szerette volna meghálálni jóakaróinak a fáradozásaikat úgy döntött, hogy megfogadja az anyó tanácsát és elválalja a munkát bármi legyen az meg egyébként is valahonnan elő kellet teremtenie egy új hátas árát.  

Azelőtt még sosem járt Vizimában, emiatt tulajdon képen csak bóklászott szerteszéjjel a magas házak között. Emberi szemmel nézve hosszú ideje járta a világot azonban még mindig baljóslóan és rosszérzéssel figyelte a feje felett hatalmasodó villákat és palotákat melyekben gazdag előkelők éltek aranykanállal a valagukban. Régebben irigyelte őket, de mióta megismerkedett Denna és Gregory nemesi világával azóta makacsul ragaszkodott az egyszerű vándor élet szépségeihez és nehézségeihez. A macskaköves úton való bandukolása közben megelégelte a minduntalan combjához csapódó sisakját s emiatt úgy határozott, hogy felveszi, hogy tovább könnyítse kálváriáját. Hosszas tévelygés után sziszegve-szuszogva de elért a királyi palotához, ahol rögtön egy életunt hivatalnok s őrsége fogadta, majd kérdőre vonta.  

- Tudhatná kegyelmed, hogy őfelsége közelében az udvari protokoll 37B szabálya szerint csak az arra felhatalmazottak takarhatják el arcukat mely kimerül az obsitosokban és színjátszókban.  Maga mégis melyikhez tartozik s mi dolga az udvarnál? Talán audienciára hivatalos? – mondta szemrehányóan és még egyszer végig mérte a vajákot. Vet legalább a hallottak felével nem volt tisztában mivel nem sokszor fordult meg királyi udvarokban így értetlenkedve állt a számonkérés előtt, de igyekezett röviden és érthetően válaszolni.
- A Kékszalagosok munkája miatt vagyok itt. – szólt ki tömören rostélyából s az árnyalt parancs ellenére sem vette le sisakját. A pápaszemes hivatalnok nem is erősködött mivel azzal volt elfoglalva, hogy minél hamarabb túl legyen a kószán s megtalálja egy stóc irat közül azt, mely a felhívást tartalmazza. Pár perces keresgélés után meg is találta és feltekintett a szemtelen brigantira.
- Valóban van egy ilyen kontraktus, azonban, hogy belépjen a palota területére lekell adnia a bökő, szúró, vágó, távolsági és hajító fegyvereit vagy… - ekkor megpillantotta szeme sarkából az éppen a vaják mögött várakozó két türelmetlen Kékszalagost majd egy nagyszerű ötlete támadt. – várjon egy pillanatot kérem. – ekkor magához intette az idegeskedőket és rájuk parancsolt vasszigorral. – Ti ketten ide hozzám! Kísérjétek el ezt a csavargót a parancsnokotokhoz és menjetek Melite hírével! – fejezte be durván és újra belemerült az írásba. A Kékszalagosok összenéztek majd a parancsnak engedelmeskedve meglökték a vajákot és elindultak. Egészen addig csönd honolt köztük míg Vet az utóbbi percek által okozott sérelmeket már nem tudta magában tartani, majd kifakadt.
- Micsoda púpos köcsög, de ahogy a mondás tartja amilyen a szolga, olyan a gazda…  - ekkor megfagyott a levegő és a katonák dermedve megálltak majd haragosan a szószátyárra szegezték tekintetüket, akinek most esett le, hogy mit is tett, de mivel elege volt mindenből és mindenkiből nem nagyon érdekelte. Ekkor a kopasz katona ráförmedt.
- Mond még egyszer, ha mered baszd meg! Tudod kit sértegess te szajha fattya! – ezután társához szólt. – Silas szólj a fiúknak mert leverem, mint a cölöpöt! – Silas készségesen teljesítette az utasítását és tölcsért formált a kezéből s belekiáltott a káromkodó, vívó tömegbe.
- Gyertek fiúk, Fenn kihívta ezt a kurafit egy párbajra! – nem is kellet több a gyakorló katonáknak azon nyomban otthagytak csapot papot s körbe zárták az ekkor már kardot ragadó Fennt és Vetett.

A vaják nagyon jól tudta, hogy nem ölhet meg senkit mert abból mészárlás lenne és mindenképpen ő lenne az, aki egy karón tölti élete utolsó óráit így arra jutott, hogy saját szórakozása kedvéért inkább csak péppé veri kihívóját. Így mikor Fenn kardért nyúlt ő lepakolta egy padra a holmiját majd előhúzta másfélkezes acél kardját és várta kihívója támadását.

Az ujjongó és szitkozódó tömeg hamar feltüzelte az egyébként is vérig sértett kopasz harcost, aki oly erősen szorította kezében a kardja markolatát, hogy már-már azt hitte mindjárt kettétörik. Miután kihívója tisztábban lett azzal, hogy a kósza nem fog kezdeményezni kezébe vette az irányítást és rohamba kezdett, majd hirtelen megállt és egy nem várt felülről érkező kétkezes csapással sújtott le. A Griff ezt látva kihasználta ellenfele mozdulatát s hárított, de nem eresztette le fegyverét, hanem tartotta az ellenséges pengét, ezután pedig kirúgta a lábát. Támadója nagy puffanással esett a földre majd a meglepődésből kijózanodva igyekezett felugrani, azonban abban a pillanatban Vet képen rúgta és visszaesett a földre. A másodpercek gyors leforgása után a nézőközönségnek egy pillanatra a meglepődéstől elállt a szava majd szidni kezdték a vajákot s levitték a küzdőtérről az eszméleten Fennt. Ekkor egy újabb harcos lépett elő és a harc újra elkezdődött. Ez a katona okulva bajtársa hibájából más módon igyekezett kárt tenni ellenfelében, így lassan közelíteni kezdett majd oldalsó vágást hajtott végre melyt a Griff egyszerűen kivédett aztán egy kontrariposztot alkalmazott. Mivel ezzel a támadással nem érte el a várt eredményt a Kékszalagost váltott irányú csapásokkal bombázta addig míg ellenfele nem bírta, ekkor lenyomta pengéjével kihívója kardjárt és baljával behúzott neki. Az ütés a tervezettnél is hatásosabb volt mivel fegyverét elejtve hátra esett. Ahogy ez megtörtént a háta mögül egy újabb támadó rohanta meg őt. Mivel már hamarabb észlelte, emiatt nem lepte meg azonban nem volt képes kellő gyorsasággal megfordulni ezért mikor a beérkező vágást hárította kardja kiesett kezéből, de még sikerült időben hátra ugrania. Ekkor a harcos elbizakodásból talán egy hasi szúrással próbálkozott mely elöl a Griff könnyedén elhajolt majd megragadta támadója fegyvert fogó kezét, melyet magasra emelt s ebben a pillanatban rárúgott ellenfele lábára, melytől az fájdalmában felordított majd eldőlt.  Vet miután megbizonyosodott róla, hogy utóbbi két ellenlábasa már nem fog ártani neki hagyta őket el sompolyogni és felkapta kardját, majd várta újabb ellenfelét. A morajló tömeg közül a másik kisérője a csuklyás Silas lépett elő egy csákánnyal a kezében. A vaják meglepetten nézte sisakja mögül a fegyvert, melyet a háború óta nem látott. Tisztában volt vele, hogy ez ellen nincs sok értelme hárítani így inkább taktikáját a csapások előli kitérésekre alapozta. Kivételesen ő kezdeményezett mivel nem akarta megvárni, hogy ellenfele lesújtson így próba szerencse alapon megrohamozta. Mikor már karnyújtásnyira volt tőle a rettegtett bányarém lesújtott így erre reagálva gyorsan jobbra kitért és kardjának lapjával karon csapta. Az ingerlés meghozta hatását mivel a csákány újra a magasba lendült s csapása elől újfent kitért majd újra csapott a lappal. Ezt a monoton folyamatot addig csinálták, míg Silas ki nem fáradt s ekkor Veltynger nemes egyszerűséggel fellökte.  Végszóra pedig a távolból a két sete suta ellenfele és egy haragosnak tűnő Chaperont viselő férfi jelent meg.




*Elnézést kérek a káromkodásért!*

Szószám: 1517 | Lullaby of Woe

A folyosóról kifordulva megkérdezte a nyomába szegődő katonáit miért tört ki az udvari viadal. Ám az ellentmondásos vélemények miatt nem derült ki számára konkrétan, hogy testi fogyatékkal élőnek vagy gondosan megmunkált népi edénynek lett nevezve Temeria büszke ura. Nem mintha számított volna a várható következmények fényében. Egy valamit viszont biztosan tudott. Nem mindennapi öngyilkosjelölt lehetett a fickó, amiért pont a királyhű Kékszalagosok jelenlétében igyekezett új jelzőkkel bővíteni Foltest király népi elnevezéseit.

A kaszárnyákon átvágva olyan irdatlan bűz csapta meg az orrát, amit a bent füstölt dohány sem volt képes elnyomni. Ismerve a szag eredetét higgadtan folytatta az útját, miközben megjegyezte magának, hogy gondja lesz újra elővenni az udvari szolgákat. Úgy tűnik a legutóbbi verés nem volt elég motiváló az ostor nélkül…

A konyhák felől érződő szagok elviselhetőbbek voltak. A kiszűrődő sürgés-forgás zörejei alapján nekiláttak összeütni az ebédnek valót. Csizmája kellemetlenül ragadt a kőlépcsőn, ahogy levágták az erkélyre vezető utat. Vélhetően a szolgálók hanyag takarítása megint…

- Na és Ves? Ő is kint harcol? – faggatta tovább katonáit.

- Mikor eljöttünk még nem volt kint. Nem tom hol van parancsnok. Talán a fegyvertárban vagy a…

- Lényegtelen. – vágott a szavába türelmetlenül. – Most sem világos számomra miért nem sikerült mostanra péppé gyepálnotok ezt az idegent. Vertetek már el kevesebbért is hasonló szájhősöket.

- Egyszerűen nem ment parancsnok! Pedig becsületemre mondom mindent beleadtunk! – méltatlankodott Miko.

- Valami erősítővel kevert fiszteken él a rohadék, hogy ilyen szívós. Más lehetőség nincs. – mondta tömören Oven.

- Badarság! Az neked sem növesztett se izmot, sem észt… – felelte pimaszul Miko, ám sorstársa gyilkos pillantása belefojtotta a szót.

- Ez nem válasz arra miért győzött le titeket. – vágott közbe színtelenül Roche a liliomos falikárpit mellett elhaladva.

- Nem tom… Nézze meg inkább a saját szemével parancsnok! – mondta Miko. Az egyik folyosói ablakhoz lépett, ahol meglapulva már javában leskelődtek a szolgák. Elég volt csupán rájuk mordulnia, hogy sietős léptekkel visszasiessenek a konyha felé a maguk dolgára.

Távozásuk után Oven durván félrelökte Miko-t az útból. Helyette ő nyitotta ki azt a mozaikablakot, ami közvetlenül udvarra nyílt. A színes üveglapokon egy fekete bundájú szörnyeteget lerohanó páncélos lovag rajzolódott ki. A sisak fölött koronát viselő harcos kezében egy lándzsát tartott, ami a másik ablakfél kitárásával azonban most elkerülte a mozaikbestia szívét.

Elsőként ő kémlelt ki a keret mögül. A tágas hátsóudvaron korábban egymással vívó katonái most a vívás helyett egy nagy körben álltak. Hangos szóval biztatták, illetve szidták az általuk alkotott gyűrűn belül küzdőket. A körön kívül csak a számszeríját közömbösen húrozó Finn, illetve Igo tartózkodott, aki a kút mögé húzódva tisztes távolságból szemlélte a viadalt. A kör közepén a fiatal Silas hadonászott a csákányával a vele szemben álló idegen férfi felé.

Az ismeretlen arcát takaró sisak nem lepte meg. Nyilván a harc hevében kapta magára, hogy az emberei ne csúfítsák meg. Akárhogy is arcvonások hiányában nem lehetett következtetni a párbajozó kilétére, ezért inkább figyelme a ruhára terelődött.

Toprongy. Ez a szó jutott eszébe először, amikor szemügyre vette. Olyan ágról szakadt öltözetet viselt, hogy az még a háború idején szolgáló Esz Eny Gyé-s telekkatonaságot is megszégyenítette volna. Azt azonban tudta, hogy nem minden a látszat. Fürge mozgása során már láthatóvá váltak a kopott köpeny alatt rejtőző lemezvérteket. S a kezében tartott penge sem abból a rozsdás-használt fajtából származott, amihez olcsó pénzen lehetett volna hozzájutni.

Zsoldos lett volna? Nem bírta megmondani, de ez tűnt a legvalószínűbb feltevésnek. Az, hogy lovag lett volna meg sem fordult a fejében a sisak ellenére sem. A beképzelt nemesség sosem ment sehová a címereiktől tarkított mellvért vagy pajzs nélkül. Kékvérűként külsőleg is szerették kihangoztatni, hogy puszta földbirtoki előjogok alapján, de mennyivel felsőbbrendűek a pórnéptől. Akkor is, ha az a gyakorlatban csupán abban nyilvánult meg, hogy több kurvára volt pénzük, mint egy seregben szolgáló közkatonának. A közhiedelemmel szemben viszont a fényes hírű lovagok többsége (különösen a főnemesség sorai közül) egyáltalán nem értett a kardforgatáshoz. A fegyelem és a tapasztalat nem a vérvonal alapján öröklődött, így nem csoda, hogy több uralkodó kísérelte meg lecserélni őket a zsoldosokra. Volt az a pénz, amin érdemesebb volt hűséget vásárolni…

Gondolatai közben tovább szemlélte a csapások elől kitérő, majd hárító harcost. Mozdulatai több éves harci tapasztalatról árulkodott, ennek ellenére nem látott benne semmi olyan rendkívülit, ami gondot kellett volna okoznia az embereinek.

- Ezt a szerencsétlent nem tudtátok leverni? Szórakoztok velem? – kérdezte gúnyosan.

- Nem olyan szerencsétlen az. Nézze parancsnok! – mondta Miko, mialatt lemutatott a csatatérre.

Valóban. Alighogy újra lesandított, megértette miről van szó. Silas fújtatva lesújtani készült, amikor ellenfele ugyanúgy hárított felé, mint korábban. Jobbra kitér, majd kardlappal ütést mér. Embere pedig mégis ugyanúgy támadott, mint korábban.

Értette már mi zavarta meg az embereit. Még ők vérre-menően küzdöttek, addig ez a sehonnai bitang kihasználva a helyzetet és a hidegvérét vívómozdulatokkal hárított ellenük. Az észen alapuló cselező taktikára az eleve idegileg feltüzelt katonái nem bírtak megfelelően reagálni. Ez nem változtatott azon, hogy egy páncéllemez sem volt átvághatatlan. Ahogy ember sem volt kimeríthetetlen vagy hibátlan. Csupán a pontos vágást kellett volna alkalmazni az ellenlábas legkiszolgáltatottabb pillanatában. Amit láthatóan egyik magasan képzett zsoldosa sem bírt megtenni koncentrálás nélkül…

Katonája tehetetlenségét látva egyre mélyen harag kezdett fortyogni benne. Ezen nem tudott az a tény sem változtatni, hogy láthatóan a harcos csak az emberei idegeivel, nem azok életével játszott.

- Hol van Fenn? Sehol nem látom a küzdőtéren. – panaszkodott Oven, aki nyakát nyújtogatva a terepet pásztázta.

- Ott hever kiterítve a padon. – mutatott le Miko. - Thirteen áll felette. Úgy látom vodkával öntözi az eszméletlen haverját… -

Hogy elterelje a figyelmét Silas szégyenletes támadásairól, tekintete követte a mutogatást. Bosszúsan vette tudomásul, hogy valóban az egyik legjobb embere fetrengett a kispadon. Legalábbis mostanáig. A hideg szeszes leöntés mindig hatékony ébresztő volt a seregnél. Főleg a hajnali órákban…

A válaszra Oven arca céklavörös színt öltött. Kihajolt és megkísérelve túlordibálni a szurkoló tömegen, kiüvöltött az ablakon:

- Fenn! A jó édes kurva anyádat! Most bukott a fogadásom Thirteen-nel! Mehetek egy hétig helyette lapátolni a lószart…!

- Ha még egyszer üvölteni mersz…! – sziszegte Roche, miközben a gallérjánál fogva visszarántotta zsoldosát. - Nem csak a lószart, hanem az udvarra öntött szart is te fogod lekaparni a falról!

Fenyegetésére katonája azonnal elhallgatott.  A rettegett közmunka elemi visszatartó erő volt. Velük ellentétben a szolganép nem a palotán kívül járt a dolgát végezni, hanem a  kis udvarra öntötte ki az éjjeliedények tartalmát. Szétkenve ezzel a falat és vele együtt az ablak alatti területet, amit a jeges talajra hivatkozva csesztek utána elföldelni. Ezt az állapotot a téli fagyások alatt még tűrni lehetett. Ám télvíz idején az olvadozó trágya eszméletlen nagy bűzt árasztott föl a Kékszalagos kaszárnyák irányába.

Eredetileg szolgák dolga lett volna a takarítás. Mégis remek megrovás gyanánt Roche évente befogta egy-két emberét a nemes feladatra „segítségnyújtás” címen, ami a temeriai munkamegosztásnak köszönhetően mindig hatékonyan működött. Egy ember dolgozott, a többi pedig sajnálta. Tehát büntetésnek tökéletesen megfelelt. Gusztustalan, mocskos és megalázó volt. Pont, mint a katonalét diktálta tábori élet…

Annak érdekében, hogy megelőzze a további szemlélődést, mérgében bevágta az ablakot. Olyan erősen, hogy az üveg élesen végigrepedt a keret mentén. A mozaik nem hullt ki a helyéről, de a küzdő feleket immár nem csak egy lándzsahegy választotta el egymástól. A törött üvegen ráadásul még jobban átütött az udvarról behallatszódó ordibálás:

- Silas üssed le! Ne úgy bazd meg!

- Nem hiszem el! Silas anyád picsája!

- Gyerünk már! Lófasznak is van vége!

Mit sem törődve az üvöltéssel, valamint a kárral, megszaporázta lépteit az udvarra vezető ajtó felé. Emberei a nyomában loholtak. Egy gondolat járt a fejében. Nem csak a király miatt fogja móresre tanítani ezt a hullajelöltet, hanem az emberei becsületéért is. Egy életre megfogja bánni, hogy ide merte tolni a rohadt képét… Vagy helyesebben sisakját. Az arcáról majd később meggyőződik, ha lekerül róla a sisak.

- Feltéve, ha nem a fejével együtt ütöm le róla. – tette hozzá magában. A mértéktartás és a finomkodás sosem volt a kenyere a harc során. Ha az lett volna akkor már régen 5-6 láb mélyen lett volna elföldelve valami jelöletlen sírban…

Az udvaron javában zajlott a párbaj, mikor kirúgta az ajtót. Erővel kényszerítette magát, hogy a küszöbön megtorpanjon. Egy percre felmerült benne, hogy számonkéri a huligánt, mielőtt szó nélkül felnégyeli a palotaudvar közepén. Ám amikor látta, ahogy a férfi egy hanyag mozdulattal fellöki a ziháló Silas-t… Aki a kifulladástól fekve maradt földön, mint egy darab zsák...

Nem bírta türtőztetni magát…

Olyan váratlanul viharzott elő, hogy a kút mögül leskelődő Ivo rémületében azzal a lendülettel fejest is ugrott volna a mélységbe, ha a mellette álló Finn el nem találja kapni a vállánál. Mit sem törődve velük, tovább sietett.

- Oszoljatok! – parancsolta. Noha tudta, hogy a szavaira igazából nincsen semmi szükség. Egy dühtől szikrázó pillantása elég volt arra, hogy katonái félreálljanak az útjából. Félúton előrántotta az oldalára tűzött kardot. Temeriai pengéje sosem hagyta cserben. Most sem fogja…

Gyűlöletes arckifejezése csak akkor halványult el egy pillanat erejéig, amikor részvétlenül átlépett a földön heverő Silas fölött. A szeme sarkából még látta, hogy katonája szégyenében az arcába húzza csuklyát, mielőtt feltápászkodva el nem tűnt volna a némán figyelő katonái védőgyűrűje mögé.

Többet nem foglalkozott a külvilággal. A felé forduló alakot szemlélte. Vett egy mély levegőt, miközben végignézett rajta. Különösen a kard köré font kézen.

A kör bezárult körülötte. A sisakos fő felé fordult.

Nem várt többet.

Egy ugrással átszelte a közöttük levő távolságot és egy sebes csapással férfi felé suhintott.



P.S: Nem volt baj a káromkodással. Engem nem zavart. (Szószám: 1532)

M iután a csákányos ellenfelét fellökte, s az zihálva a földön maradt, szentül meg mert volna esküdni rá, hogy ennyi után biztosan békében hagyják, azonban hatalmasat kellett csalódnia. A chaperont viselő férfi szeméből oly gyűlölet sugárzott, hogy egy pillanatra a sok bestiát s szörnyűséget látott vaják is elbizonytalanodott tettein, de miután a felé közeledő se szó, se beszéd felé csapott kardjával önbizalma visszatért, magában csak ennyit mondott: „Hogy a viharba ne?!”. Az erős csapás ellenére, mely elöl gyorsan hátra kitért, már-már kacagni támadt kedve, mivel megvolt róla győződve, hogy a feltüzelt hazafit, kit az öltözete s nyakában csüngő liliomos medál alapján tisztnek vélt, az embereihez hasonlóan hamar elintéz. Sőt! Az aedirni seregben töltött ideje alatt értette meg igazán, mennyire is fontos a felettesek tekintélye a katonák körében, így új célja lett ezt a földbe tiporni.  

A biztonságos visszalépés után erősen rámarkolt kezeivel kardja markolatára és a kardgombjára, aztán egy fentről érkező vágással támadt, amit meglepetésére ellenfele egyszerűen félrecsapott, majd ezután a vaják oldalát vette célba. Vet gyorsan elugrott és alaphelyzetbe hátrált, azonban a kékszalagos rögtön követte őt és egy kevés nyugalmat sem engedve neki, folyamatosan bombázta vágásaival, amiket nem lett volna nehéz kivédenie, azonban kezdett úrrá lenni rajta a fáradtság s a levegőt is egyre szaporábban szedte. Tudta, hogy ellenfele célja nem a lovagias lefegyverzés, hanem a példa statuálás az embereinek, mely nem ért volna véget a pengék lerakásával és kölcsönös kézrázással.  A szüntelen harc szemmelláthatóan támadóját is kezdte megizzasztani, azonban még nem merte ezt elhitetni magával, mivel biztos volt benne, hogy rejtőzik még egy-pár trükk a tarsolyában. Minden figyelmét ellenfelére koncentrálta, így elengedte a füle mellett a dicsérő szavakat, melyek kimerültek az anyja foglalkozásában, a gondolt fogyatékosságaiban, nemi identitásában és meglepetésére valaki a macskáját kezdte szidni, amit nem tudott hova tenni mivel sosem volt ilyene. Az utolsó megjegyzést leszámítva nem is nagyon érdekelték a külvilág hangjai, azonban egy aprócska kattanás olyan élesen nyilallt a tudatába, ami még a küzdelemről is elvonta a figyelmét s ahogy tudott próbált eltávolodni támadójától és a hang után kutatni. Gyorsan haladt át tekintete a nézőseregen, majd kiszúrt mögöttük a távolban egy kutat és egy számszeríjast a küzdőtér felé közeledni. Nem időzhetett többet a külső veszély figyelésével, mivel a chaperonos tiszt már támadott is egy oldalsó vágással, majd pedig fejre célzott, amikor Vet az ellenfele mögött megpillantotta a rácélzó számszeríjast s ekkor hirtelen támadt gondolatból elhatározta, hogy véget vet a küzdelemnek. Támadója oldalsó vágását hárította, majd meglepetésére Veltynger jobb kezével elengedte kardját s az aard jelet formázta, aminek hatására a tiszt nem tudta belevinni minden erejét a fejre célzott támadásába, de így is egy szépet rásózott a vaják sisakjára, majd a jel erejére nekirepült a mögötte éljenző tömegnek, ezzel letarolva a számszeríjast is.

A griff, miután a jelet bevetette, ledobta kardját maga mellé, térdre rogyott és a sisaktól, melyben füle csengett, gyorsan megszabadult, majd lehajtotta fejét. Elsőnek a csengésen kívül semmit sem érzett, majd megpillantotta a földön a zsírosságtól megbarnult hajszálait és ekkor valami forró kezdett el lecsurogni a feje búbjáról, a homlokán át a szemébe s állára, ahonnan a földre cseppentek. Becsukta szemét és a fájdalom ellenére elkezdte szabályozni légzését, majd rájött, hogy megnyugodott, kiengedte magából a több napja tomboló haragot és keserűséget. Pár pillanatig élvezhette csak az érzést mivel érzékei figyelmeztették az újra feltápászkodó ellenségre.

Szószám: 541 | Lullaby of Woe