Auberion

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

Több napos utazás végén értem végül el Cintra valahai fényes városába, mely most mint letört büszkeségű romként búsul a világra. A felújítások nagyon nem akarnak megtörténni, pedig megannyi év telt már el az elpusztítása óta. Éppen ezért kell most itt lennem... nekem.. vagyis.. annak, akivé átkereszteltek.
Névtelen.
Az, valóban. Valaki másnak a nevét erőltették a fejemre, s most akként kell viselkednem, mintha én lennék az, ki utolsó túlélője ennek a királyi családnak. Gyűlölöm, hogy e név oly idegen s gyűlölöm... hogy egyben ragaszkodom is hozzá. Elvégre csak addig vagyok valaki, míg ezt viselem. A Holló-ház jelenlegi feje invitált meg, mint egyfajta ösztönzést a renoválásra. Dísz vagyok csupán, hangtalan, hamis díszlete az élet nagy színpadán álló, károgó halálnak.
Hideg van.
Megértem... ahogy én is, úgy te is fázol Stella asszony mosolya nélkül, igaz? Hát hogy is lehetne másképp... Ujjaimmal húzom ki a szőke tincseket a smaragd szemek elől. Megigazítom szép kis kék ruhácskáját és a fejdíszét is rögzítem rendesen, el ne hagyja. Rémesen hosszú út volt, amit a kocsiban kellett eltöltenem, lábaim s hátsó felem bizony megszenvedte az utat, de végtére is egyben értem el Cintra valaha volt sugárzó fővárosába. Most kissé kopott és enyhe hanyatlás kinézete van a helynek, de elvileg... ezért vagyok itt. Mennem kell néhány kört, ha Cirilla a trónörökös jelen van, talán történni fog valami. Legalábbis a jelenlegi díszuralkodó szerint, elvégre, mindent a Felséges Császár irányít.
- Jácint, indulhatunk.
Lépek ki a szobámból, ahol Boglárka és Jázmin elvégezte a felöltöztetésemet. Őket hármukat hoztam most magammal, a többieknek Darn Rowant kell tökéletes állapotban tartani, hogy Stella asszony örömét lelje a hazatérésbe. Szeretném hinni, hogy most így gondol arra a kastélyra. A szolgáló fiú meghajlik, s a díszes köpenyemet felsegíti a vállamra.
Giccses.
MEglehet, de Stella asszony elmondta, miért kell hivalkodva öltözni ezekben a körökben. Ez amolyan... csendes hatalom fitogtatás. Azt mondta, fontos, hogy mindig kifogástalanul nézzek ki. Márpedig mi szót fogadunk Liddertal grófnőjének.
Igaz.
Magamban meghökkenek, egyetlen babám igazat ad nekem. Csodálkozva tekintek hátra a vállam fölött, smaragdszín szemeim az ő smaragdjaiba hasít. Peckesen ül a hintaszék puha bársonypárnái között. El se hiszem.
- Viseljétek gondját a babámnak.
Pillantok a lányokra, kik halvány mosollyal hajolnak meg előttem. Elvégre, tudják, kitől s miként kaptam ama mívesen készített porcelán babát. Így hagyom őket ott, Jácint vezetésével az udvarra tartok, ahol is sorakoznak a lovak. Négy testőr ül peckesen a lován, közrefogva a fehér kancát, kit ajándékba kaptam nem is olyan rég. Fenntartásaim vannak ugyan, elvégre még nem volt elég időnk összeszokni, de Jácint nagyon ért a lovakhoz s ő fog mellettem kicsivel lemaradva baktatni, mialatt teszünk egy kört a városban. Felsegít a lovamra, díszes kantár és nyereg, s mostanra dámaülésben rajta már én is. Szolgálóm elrendezgeti felhőkék ruhámat, s palástomat a ló testére terítve fejezi be dolgát. Megvárva, míg ő is lóra száll, végighordozom a tekintetem rajtuk.
- Indulhatunk. Útvonal az előzetes megbeszélés alapján.
Biccentve bírják mozgásra a lovakat, s én is megindulok az enyémmel. Még nevet sem kapott eme pompás paripa, de igazán nem tudom, miként hívhatnám őt... lopva simogatom, míg nem figyel senki. Még csak tíz perce menetelünk, éppen a külső területek felé tartva, mikor valami zaj, valami vész riasztja meg lovam s én sikkantva hajolva rá kapaszkodom a nyakába, mialatt ágaskodva prüszkölve keresi a kiutat. Testőreim nem mertek reá lőni, hisz én is a lovon ültem, így viszont... megbokrosodva vágtat az erdő felé, hátán velem s töméntelen mennyiségű ruhámmal.
- Kjáááááááá, segítsééééég!
Nem túl előkelő és nem túl optimális az etikett szempontjából, de jelenleg jobban érdekel, hogy ne essek le és ne taposson össze. Azt már nem is látom, hogy az erdő legsűrűbbjébe vetődik, s ugrat át minden kidőlt fát.

osszú utat tett meg ama pompás állatnak kinéző Aen Elle, kit félreértésből megátkoztak. Rosszkor volt rossz helyen. Segített volna egy bajba jutott hölgyen, akiről nem csupán kiderült férfi, de még az ő neki szánt átkot is a megmentő kapta. Mindennek tetejébe eleve gyűlöli az embereket Auberon, ki most egy erdőt járva kóborol a nagyvilágban. Szerencsére képes beszélni, de ez nem sokban segített rajta eddig, hiszen az átok hatására egyenesen ló lett belőle és semmi ötlete nem akadt eddig ennek megtörésére. A látszat ellenére nem is tűnt öregnek. Szőrszálai felváltva voltak hószín fehérek és hamuszín szürkék. De, nem volt foltos! Az egyes szálak váltakoztak így benne, melytől az összhatás egy egészen ritka külsejű és csodás mén látványa lett. Vékony, de izmos testfelépítésével ez egyszerre adott neki fiatalosan energikus és tapasztalt vénség látszatott, ettől pedig kortalannak tűnt. Középhosszú sörénye és farka sem volt másmilyen, még szemei is ólomszínben meredtek a világra. Marja magas volt, de nem annyira, mint eredeti, humanoid alakjában lenne.¹
Épp egy kidőlt fa gyökereivel megtapasztott meredek földfalon próbált felkapaszkodni patáival és a végén egy kisebb ugrással felkerülni a dombocska tetejére, mikor eszeveszett lódobogás csapta meg füleit. Érzékei megváltoztak mióta négy lábon jár és a gyomra sem fáj úgy, csupán néha napján tör rá a görcs. A legrosszabb, hogy a lovak nem képesek hányni, így vért sem tud felköhögni bensőjéből, ami aggasztja egy kissé, de nem úgy, mint legtávolabbi problémái.
Auberon felérvén az egyenes talajra fejét a közelgő hang irányába fordította. Egyre közelebb és közelebb ért az ismeretlen lovas még pedig nagy robajjal. Egy leány hangját lehetett hallani, ám ezúttal az Aen Elle nem dőlt be. Legalábbis a puszta hangot már nem tartotta elég meggyőzőnek ahhoz, hogy bárkinek is az ügyes-bajos dolgával foglalkozzon, különösen a korábbi tapasztalatai után. Ám, mikor a rémült állat közelebb ért és egy szőke fürtű, elegáns ruhába öltöztetett fiatal leányt pillantott meg a fák között suhanni akkor hagyta magát ismét félrevezetni.
— Zireael? — követte tekintetével egy darabon, majd az utána eredt lovasokra, akik nemhogy utol nem érték, de pár farkas is eléjük vágott ezzel ellehetetlenítve a nő követését és lovának megzabolázását. Mély levegőt vett és sóhajtva kifújva azt megiramodott és vágtatva indult a rémült hajadon után.
Kerülgette a fákat, nagyobb ágakat, gyökereket szökkent át közben nem szem elől tévesztve az ijedt hátast. Egészen addig volt a nyomukban, amíg az erdőn át egy nagyobb vadmezőre értek ki. Ekkor felgyorsíthatott a szapora lélegzeteket vevő fehérmén és már majdnem utol is érte őket, mikor egy griff a magasból rájuk nem tört.
— Ugorj! — kiáltotta oda a lánynak lihegve — Elkaplak! — azzal megemberelve magát mindent beleadva váltotta lábait sebesebben, hogy az épp lecsapó szárnyas bestia előtt időben a másik mellé érjen és elkapja a kapaszkodó embert. Ha nem sikerülne félő, a griff mind a kettejüket magukkal viszi nem csak a nyergelt lovat. Fontos másodpercek ezek. Vajon a lány képes lesz elengedni hátasa nyakát és elrugaszkodni? Auberon időben mellé ér ezzel elkapja őt vagy a lány a földön köt ki? Vagy, netán a griff elragadja őket fészkébe?

¹ 176cm

Laeroth Genleth aka Auberon

Auberion

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

El sem hiszem, hogy mibe keveredtem már megint. Miinduntalan történik valami, mely próbára tesz, valami, mely meg akar ölni s valami, mely össze akarja törni a tudatom. Sikoltozásom cseppet sem segít a dolgokon, egy ideig hallottam a testőreim lovainak patadobogását mögöttem, Jácint aggódó hangját, ahogy utánam kiált, ahogy a megbokrosodott lovat átkozza, miközben és minden erőmmel próbálok nem a lábai alá kerülni. Farkasok morgása vonja el a figyelmem, de felnézni nem merek, csak hallom, ahogy szitkozódva torpannak meg a lovak mögöttem. Ne, ne hagyjatok itt! Szedjetek le innen!
- Neeee!
Abbamaradtak a hangok mögöttem, már nem hallok mást, csak állati zajokat, a ló patájának ütemes koppanását, a fújtatását, melyet zabolázatlan vágtázva produkál. Egyedül maradtam... megint, újfent szinte... még mindig. Sírni tudnék, ha a félelem nem marna a húsomba és nem fojtaná el minden könnyemet. Egy hang, egy férfias hang szakít ki a kétségbeesés mély posványából, reménykedve pillantok fel, de nem látok mást, csak egy másik vágtázó lovat. Hát már ketten akarnak laposra taposni?! Éles vijjogást hallok, épp csak oldalra fordított fejjel, szemem sarkából látok valami nagyot, sok karommal. Arra nem hagytam magamnak elég időt, hogy rájöjjek mi ez, mert abban már bizonyos vagyok, hogy nem akar jót.
- Biztosan elkap?
Kérdem félve, de ahogy a lő félelmében nyerítve rázza magát, nincs több időm. Érzi ő is azt a valamit, kezd egyre kiszámíthatatlanabb lenni és az a helyzet, eddig sem volt túl kiszámítható. Nyelek egyet és minden bátorságomat összeszedve lefejtem a kantárba görcsölődött ujjaimat, lábaimat felhúzva a ló oldaláról rugaszkodom el, hogy aztán nyösszögve, sírás szélén kössek ki a másik hátán, keresztbe, mint egy zsák krumpli.
- Álljjj állj, áááállljjj!
Sikítom holtra váltan, hiszen ahogy tempózik, úgy csúszom egyre jobban át a másik oldalra s bizony ezen a pacin se nyereg, se kantár, se semmi, amibe kapaszkodhatnék.

ély levegő vétel követ egy másikat. Nagy izom kötegek mozdulnak, erőt fejtenek ki, energiát emésztenek fel és a hosszúra nyújtott léptek zaja eltompul. Egy bestia sikolt fel, de hangja egészen halkan zeng a háttérben. Paták verik a földet, kimarnak a talajból, de ő csak a légzését hallja. Be… ki… be… s ismét ki. Fülében ott áramlik a levegő, melyet tüdején átjárat mintha csak egy robbanás süketítette volna meg. A dombvidékes vadtáj pereme, a horizont egyre messzibbnek tűnik, a színek elmosódnak és a következő, amit érez egy nyomás. Súlyként nehezedik hátára miközben szeme előtt egy lovat lát. Becsúszik a képbe, felette egy hatalmas és riasztó tollkupac. Fenyegetőn, éles karmokkal nyúl az üres nyereg felé, szárnyait széttárva, mígnem a lelassult idő visszanyeri eredeti állapotát és az elátkozott Aen Elle-t egy sikoly rázza fel. Abban a pillanatban a griff felkapja a díszbe öltözött hátast ő maga pedig megfeszíti izmait, kitartja mellső lábait és a földet mélyen felszántva lassít le hirtelen. A majdnem teljesen fenékre ült lóról akkor csúszik le egy ifjú leány könnyed súlya — nem úgy mint a rajta levő ruháké — mikor már majdnem teljesen megállt. Észre sem vette, ahogy már vágtázás közben egyre lassabban bírta az iramot, de mentségére szóljon, nem egy mai csikó. Szapora lélegzetvételeit próbálta kontrol alá hajtani, miközben felegyenesedve, ám fejét lehajtva fordult a hamuszín fürtökkel bíró nő felé.
Elfáradt.
Puha orra a füvet érintette, oldala combja előtt nagyra emelkedett és kicsire süllyedt. Orrlyukai tágra nyíltak és az ólomszín szemek az alig pár lépésnyire lévő nőt figyelték. Vonásait fürkészték, ruháját, a test épségét, majd pár másodperccel később a már korábban halott hang ismét megtörte a tájon át suhanó szél által hozott tompa hangokat.
— Te… — levegőért kapott — Te nem Zireael vagy. — ekkor megemelte fejét és bár légzése nem lett nyugodtabb, tekintete annál zavarosabb. Füleit hátra csapta, üstökét magasra emelte a felismeréstől, hogy egy idegenhez szólott, de a fenyegető testtartást egy megadó mozdulattal megtörte. Némiképp csalódottan engedte le orrát és fürkészte tovább a leányt.
— Hasonlítasz rá. De, nem teljesen. — tette hozzá korábbi szavaihoz — Tudhattam volna. — a végét halkabban ejtette ki, inkább önmagának szólt mintsem a földön ülő nőnek. Hacsak időközben el nem szaladt egy, a közös nyelven beszélő fehér-szín ló hallatán s láttán egyaránt. Vajon ismét egy sikoltó fehérnéppé válik vagy magával ragadja a kíváncsiság? S Auberon, ki e nemes lénnyé lett, vajon utána eredne? Ó, drága Barátom, hát ismét itt vagyunk: az idő, csak az idő adhat választ minden kérdésünkre. De, vajon van-e elég türelmed hozzá, hogy kivárd?! Hm-hm.

Laeroth Genleth aka Auberon

Auberion

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

Túl sok minden történt oly kevés idő leforgása alatt, hogy a józan eszem alig tud lépést tartani az eseményekkel. Az imént még hallottam egy delejes férfi hangot, s amint szétnézek, csupán egy mént szalasztott felém. Hát honnan szólhatott az a hang? Miképp figyelt engem s eszement, vég nélküli vad vágtázásom, mit még csak nem is önszántamból kezdtem el. Olyan gyorsan történik minden, döntenem kell és lehet, hogy végül mindkét véglet az életemet fogja követelni. Ez az, amit sosem fogok tudni elfelejteni. Bárhol és bármikor... vége lehet a tündérmesének. Ezért őrzöm minden egyes pillanatát a szívembe zárva, jó mélyen, ahol semmi ármány el nem éri őket. Csúszásom azonban csakhamar nem előre, hanem oldalirányba következik be, hiszen ahogy a pompás paripa gőzerővel megálljt parancsol magának, én hátulról legurulok róla s habos.babos ruhámban pihegek a füvön, mialatt szemrevételezhetem, ahogy a nagyra nőtt emlőssas elviszi a lovamat. Ha belegondolok, hogy ez én is lehettem volna... elkap a gyomorgörcs. Viszont nincs erre időm, igyekezve feltápászkodni érzékelem, hogy hószín harisnyás lábaim kikandikálnak csúfosan, így nyikkanva és nagyon gyorsan marom el a szoknyám szélét, és csapom rá a lábaimra. Elvégre, ezeket nem mutogathatom! Mármint... akárkinek.
- É-én köszö...
Szó bennszakad, hang fennakad, s valami olyasmi nevet mond, mely nekem teljesen ismeretlen. Értetlenül pillogok rá ott a puha fűben pihegve, ijedtségtől alig látható reszketéssel. Először nem értem mi történik, aztán, amikor szóba jön a hasonlóság, tőr mar a szívembe s fordul akkorát, hogy a bordáim ordítani tudnának. Hát csak ezért... csakis ezért, csupán emiatt! Mit is képzeltem... Arcomról olvad le minden érzelem, pusztán egy üres porcelánbaba, mi marad utána. Hogy nekem, bárki is segítene? Nem... csakis azért, mert hasonlítok rá.
- Sajnálom.
Hajtom le a fejem tisztelettudóan talán egy kicsit bűnbánóan is. Pusztán ez a tény feledteti velem azt, hogy egy lóval társalgok. A tény, hogy még egy ló is csak azért ment meg, mert.. hasonlítok... szánalmas érzetet kelt bennem, magam iránt. Pedig, másom sincs, csak ez a szerencsétlen-szerencsés egyezés. Magam alá húzom a lábaim s sarkaimra ülve, mint egy kinyílt virág, úgy oszlik el a ruhám körülöttem. Nem sírni nem fogok. Nem szabad. Stella asszony megmondta, senki sem láthatja a gyengeségem. Senki. Még akkor sem... ha a névtelenségem fáj nekem. Még akkor sem, ha az állandó félelem kövezi ki mindennapjaim, mikor rájönnek, hogy nem az vagyok, akinek látszom. Remegnek a kezeim, ahogy magam előtt gyűrögetem a szoknyám szegélyét.
- Mit fog tenni...? Világgá kürtöli megásva síromat?
Smaragdjaim akár a halott hínár, merednek most rá, kicsit fényesen csak az elfojtott könnyektől. Vajon tudja? Tud mindent? Vagy csak annyit, mellyel fejemet vétethetik?

émiképp csalódottan pillantott oldalvást s időközben nem csupán látása tisztult ki, de légzése is visszanyerte nyugodt állapotát. Prüszkölt egyet, megrázva magát és úgy emelte tekintetét a bocsánatot kérő fiatal embernőre. Kérdőn billentette oldalra fejét, kíváncsinak ható pillantással és testtartással adta át neki ismételten a figyelmét. Elnézte némán, újra szemügyre vette, vonásait elemezgette csendesen míg ezt a leány meg nem törte. Hogy mit tesz? Hátrébb lépett eggyel, orrát kissé megemelve, mintha megriadt volna és el akarna szaladni, de nem tette. Ólomszín íriszeit az ismeretlenen tartotta és szavait ízlelgette. Mióta lóvá változott sok mindenen ment keresztül és minden egyes nappal azon kapta magát, hogy egyre inkább úgy viselkedik, mint egy igazi hátas. Ez a gondolat mélységesen bosszantotta.
— Miért mondanám el bárkinek is? Mi közöm van nekem a te ügyeidhez? Okot meg még nem adtál arra, hogy bántsalak, dh'oine. — szólalt meg végül eleinte némi meglepetéssel hangjában, ám mire elérkezett oda, hogy saját nyelvén szólítsa embernek a leányt, hangszíne megváltozott. Mintha némi kellemetlenség érződött volna ki belőle. Emelt főjét, gyanakvó tekintetét végül elhessegette és közelebb lépett kettőt. Lehajolt hozzá, még közelebb tette hosszú, vékony, ám annál erősebb lábait és nyújtott nyakkal nemhogy kérdő kíváncsisággal fürkészte a kósza, kiszabadult tincsek mögé bújt ifjú arcát, de kétszer bele is szagolt a közöttük lévő levegőbe.
— Ki vagy te? — gyanakvón pillantott fel a nőre, mivel lehajtott fejének pozíciójának köszönhetően ő lejjebb került — Mi közöd van Cirilla-hoz? Tudsz róla valamit? — hangja kissé szigorúvá vált, majd egy belefújt a kettejük közötti levegőbe és azzal hátrébb lépett egyet, hogy kényelmesen felegyenesedjen. Komoly tekintettel, kihúzva magát figyelte a fűben ülő nőt. A pillanatnyi csendet lágy, hűvös szél töltötte ki. Megemelte fürjeiket, messziről jött hangokat és szagokat hozott magával, melyeket csak egy kifinomult lény vehetett észre, közben ott cikázott körülöttük. Megsimogatta a fűszálakat, a vadvirágokat, de Auberon tekintetén nem enyhíthetett. Rossz előérzete támadt, nem tetszettek neki önnön gondolatai, így inkább azokat elhessegetve, kihúzva magát meredt az alacsony nőre, kin jól látta az érzelmeket mellyel küszködött. Ettől vagy a széltől, netán a Nap lassú vánszorgása vagy a gyülekező fekete felhők tehetnek róla, nem tudni pontosan, de mintha az idő egy kissé lehűlt volna. Vagy a pillanat okozta illúzió volt? Hm…

Laeroth Genleth aka Auberon

Auberion

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

Érzem csalódott pillantását a bőrömön, érzem mennyire nem elégedett a helyzet alakulásával. Jött, eszement vágtába kezdett egy ismerősnek tűnő lányért, melyről kiderült, hogy csak olcsó utánzata a másiknak. Hogy értéktelen... hogy kár volt a megmentésére sietni. Lesunyt fejjel bámulok előre egy ideig, mi mást tehetnék? Csak csalódást okozok a környezetemnek. Mindenkinek előbb utóbb. S amikor az utóbb megtörténik, ott fog megszakadni az életem fonala.
- Egyeseknek elég ok a létezésem is.
Felelem csendesen, hangom halk, akár egy illékony esőcsepp a fülledt tavaszi reggelen, midőn sután csusszan le a levél karimájáról, hogy meghaljon az avaron. Érzem, ahogy... pusztán bántom őt a létezésemmel. Hogy nem is akar velem foglalkozni, hogy átkozza a percet, mikor észrevette vágtázó lovamat. Szótlan, mozdulatlanul tűrve viselem a szimatolását, ahogy próbál rájönni... miféle varázslat lehetek. Pedig biza, nem vagyok az. Bár néha elgondolkodtat a dolog... mi van, ha csak egy illúzió vagyok, mit egy mágus mozgat kedve szerint s mit, ha egyet csettint, felemészt az örök sötétség. Kérdéseire, szívem dühödten feszül neki csontbörtönének, akár egy fújtató, kétségbeesett vad, mely soha el nem szabadulhat. Csupán a halál az, mely kiválthatja őt onnan, ám akkor megszűnik a létezése. Mikor hátrébb lépdel, én feltápászkodom, esetlen mozdulatokkal porolva le a ruhám. Olyan egyedül vagyok... már el is felejtettem, mennyire a húsomba mar ez a keserű érzés.
- Én csak egy jelentéktelen kis államérdek vagyok...
Enyhén pukedlizek neki, elvégre beszélő hátasokkal eddig nem hozott össze a sors, így valami... hatalommal bíró lénynek konstatálom. Fejemet nemlegesen rázom meg. Nem akarok... beszélni.. róla beszélni... most...most én vagyok ő. Nekem kell lennem, különben végem. Különben...oda minden. Oda Stella asszony meleg mosolya, oda a cselédek odaadó kedvessége, oda a figyelem, amit kaptam, az okítás, a nevelés, az a hazug, hamis szeretet, mely lidércként fonja közre a lelkem. S mely lidércet annyira nagyon szeretem...
- Sajnálom a csalódást, amit okoztam.

érdőn vizslatja az idegent. Fejében érdekesebbnél érdekesebb elméletek születnek arról, miről is lehet szó, ám ahelyett, hogy teret engedne ezeknek, inkább a lány faggatásába kezd ugyanis az igazság jobb, mint egy kitalált elmélet. Végül peckesen állva vár a válaszra, hallva azt lehatja fejét míg a szél újra felerősödik picit, majd elcsitul. Ekkor a férfi megemeli lábait és körözni kezd az ember körül. Fejét felé fordítva, tekintetét rajta tartva tesz két kört és mikor a harmadikat kezdené, megáll. Beleszagol a fűbe, prüszköl és újra megindul. Tesz egy félkört s ismét megtorpan. Ha nem lenne megátkozva most biztosan szemöldökeit ráncolná. Elméjében a hallottakat ízlelgette: „…jelentéktelen…” és „…kis államérdek…”.
— Bántottak? — kérdezte végül rosszallón, aztán mielőtt választ kapott volna ismét megindult. Fejét hol megemelte, hol lehajtotta közel a földhöz, de szemét nem vette le róla — Nem fizikailag… — tette végül hozzá, tett még két, talán három kört aztán megállt az ifjú ballján. Egyenesen felé fordulva, őt figyelve.
— Mi a neved? A valódi. — hangja komoly volt, de nem mogorva. Kezdte megérteni miről is lehet szó és egyáltalán nem tetszett neki sem ez, sem más gondolata. Mi több, egyre ingerültebb lett tőle, ám ezt jó mélyen elrejtette a felszín alá. Sok száz éves gyakorlat segítette ebben, ráadásul ebben a formájában az arcizmok kifejező eszközére sem számíthatott olyan jelentősen, csupán tekintetére — és azt mondják a szem a lélek tükre —, akárhogy is, jobban ment neki, mint a leánynak. Kihúzva magát mély levegőt vett és lassan fújta ki. Szigorú, de nem kellemetlen pillantásában volt valami, amit talán még ő maga sem tudott megmagyarázni. Csak hamar csend lett, beszélt az helyettük is nagy súllyal, melybe bele kapott a szél olykor, de sosem maradt így. Valaki mindig megszólalt.
— Gyere. Haza kísérlek. — sóhajtott lemondón ugyan, de ezt a beszélgetést le nem zárva. Fejével biccentett oldalra, hogy indulásra invitálja az idegent, ki egyszerre idézett benne egy ismerőst és keltette egy ismeretlen érzését.
Elindultak-e vagy sem, lassú, ráérős lépések közepette vagy még mindig ottan állva a lány balján kérdezett az már nem fontos. Hiszen akkor is elhangzott volna e mondat, ha a nőnek megfelelően lomhán útnak indulnak amiben tudja tartani hatalmas ruhája ellenére a tempót, különösen ebben a nagy, térdig érő vadfűben vagy csak kimérten állanak, mint kifaragott oszlopok, nem számít.
— Akarsz róla beszélni? — hangja ellágyult, igazán megszelídült és kellemesen csengett. S mi járt éppen a paripa fejében, az Égerfakirály koponyájának mélyén? S megtudhatjuk-e valaha miféle érzések kavarognak szívében? Aligha. S van, mi jobb, ha rejtve marad… de, talán szerencsés leszel és megtudod. Meglehet.

Laeroth Genleth aka Auberon

Auberion

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

Nem tudom, fel nem foghatom, miért van még itt velem. Miért tűnik oly zavarodottnak s miért próbálja... nos, mintha megérteni próbálná a helyzetet. Nem érthetem, mi végre teszi mindezt, s nagy csalódottságában miért nem vágtat el, vagy akár poroszkál a naplementébe, hogy vissza sem nézve átkozza el a velem való találkozását. Hangja mint forró ostor, csattan lelkem felszínén s tán össze is rezzenek egy kissé. Csakis a földet bámulom, összekoszolódott topánok orra hegyét. Szemem szorítom össze s ajkamat harapom be kissé, bár tudom, Stella asszony ezért nagyon megszidna.
- Nem tudok rá válaszolni.
Suttogom magam elé, elvégre... miként is adhatnék erre feleletet? Mikor nem azoktól az emberektől kell várnom az ilyesmit, hanem egy olyan, a gondolataim közt rejtező aljas kis góc, egy jövőkép, egy rettenetes látomás kínoz nap, mint nap, egy olyan ígéret miatt, melyet azon a végzetes napon szórtak átokként a fejemre. "Ha mást mersz mondani, meghalsz." Csak a fejemet rázom csendesen, nincs mit mondanom. Nem mondhatom. Kérdezi a nevem, újabb tőr mar aszott kis szívembe, s fordul és fordul, mígnem kifacsarja azt.
- A nevem... Cirilla Fiona Elen Riannon.
Ezt kell mondanom, egyszerűen nem mondhatok mást, különben végem. Leszegett fejjel, konokul bámulok magam elé, igyekezve nem foglalkozni a ténnyel, hogy szinte a csontomig akar látni, elemezni és eltenni valami polcra a fejében. Sután pillantok csak fel, mikor végre nem kérdez, hanem mond nekem valamit. Enyhe pukedli és meghajlás.
- Köszönöm... valószínűleg nem találnék egyedül vissza. Bársonyos csengettyű hangom most fakó, szinte befagyott a torkomba, ahogy marja, szúrja egy gombóc, forogva önnön sírjában. Szoknyámat két oldalról felcsippentem, és igyekszem a ló után menni, bár a terepleosztás nem túl úriruha barát. Egy ponton felakadt a szoknyám, egy másikon pedig lecsúszott a lábam egy vastagabb ágról, mi a földön talált heverészni. Újra a földön vagyok, de most nem könnyezek legalább, mint annak idején, a palotában... a Felséges Császár színe előtt. Szó sem hagyja el ajkaim, de még egy fáradt aú sem. Felkelek, és felnyalábolva a szoknyám egy részét folytatom a menetelést. Bár a lábam fáj, lehet meghúztam, de nem okozhatok ennél több gondot. Kérdése megint csak szíven talál, halott hínár szemeimmel pillantok fel most rá, hosszú idő után először szemébe nézve. Lassan rázom meg fejem. Újfent nemlegesen.
- Ha beszélek róla... megölnek. Felelem csendesen, olybá tűnhet, mintha az időjárásról esne szó. ez a gondolat annyira a mindennapjaim része hogy már-már belefásultam a tudatba. A tudatba, hogy bármikor kiolthatják az életem. És még csak... nem is lehetne érte hibáztatni másokat.

gazság. Mily’ csekélységnek is tűnik. Az ember folyton folyvást azt szajkózza ő mond igazat s a másik hamis. Ám, senkinek eszébe nem jut, hogy mindenkinek csupán részigazsága lehet és ezekből adódik össze a valódi kép. Ne feledjük amazt sem, teljesen más a valódi az igaztól és mindig eme kettőre kell törekedni különben elveszünk a hazugságok tengerében s belefúlunk az önnön magunk kreálta álomvilágba. Hogy ez az álom jó-e vagy sem azt mind magunk döntjük el. Hiszen csak az adatott meg számunkra honnan indulunk, de az sohasem hogyan s hová jutunk. A magunk döntése miként élünk eme világban és mit hozunk ki belőle. Ne feledd! Ne feledd… Néha nem bosszúra vágyik az ember, hanem igazságszolgáltatásra.
Borús, sötét felhők vetnek sötétséget a tájra. Messze ellátni ugyan, ám a dombok púpjai hagynak némi titokzatosságot annak, ki velük óhajtana foglalatoskodni. Nem lesz eső ugyan, de mintha az ég is érezné a két ismerős idegen közötti hangulatot. Lágy szél tűnik fel, belekap a fehér sörény végébe majd meg-meg emeli a hamuszín tincsek kóborait.
Megtorpan a név hallatán, felemeli fejét és megrázza azt. Nem szól, hogy nem erre gondolt hiszen bizonyos benne a leány is tudja azt. Egyáltalán nem volt ínyére az amit eddig megtudott újdonsült ismerőséről. Sok száz évet leélt már és szinte tudta miről lehet szó, mi folyhat a háttérben és megértette mind az uralkodói oldalt mind a másikat, mellyel erős ellenérzések támadtak benne az üggyel kapcsolatban. Igen, bosszantotta mindez és magában megannyi kérdést felvetett. Némelyekre tudta a választ, legalábbis azt hitte, ám azok valójában kifogások voltak és nem valódi feleletek. Magyarázatok és nem megoldások. Végül… csendben maradt.
Kifejezetten lassan, már-már idegesítően lomhán indulnak el. Ha nem lenne egyébiránt nyugodt természetű az elvarázsolt paripa melyről nem csupán leélt éveinek száma, de valódi fajtájának mivolta is tehet. Néha megáll, hogy bevárja a lányt ki a tempó ellenére így is lemaradva, faránál lépdelt vele. Fél szemét rajta, másikat a környezetükön tartva míg újra megtörik a csendesség kettejük között.
— Nem élhetsz így. — rázta meg hosszú fejét — Természetes, hogyha fontos pozícióban élünk vagy olyan tevékenységeket viszünk véghez, akkor, előbb avagy utóbb valaki megpróbál az életünkre törni. De, az irányítást elménk felett nem veheti át, nem hagyhatjuk eme gondolatnak. — hangja kifejezetten lágyan és halkan csengett a közös nyelven. Szinte érezni lehetett a megannyi tapasztalatot belőle még úgy is, lónak nézett ki.
— Az a Cirilla akit én ismerek sosem hagyná a halálnak vagy a veszélynek, hogy megfélemlítse. Kifejezetten bátor és vakmerő. — tette hozzá egy kis szünettel később. Szavaiban mintha tanítói szándék lapult volna meg. Mintha. Talán sosem tudjuk meg mi volt Auberon valódi célja ezzel a beszélgetéssel, ám az bizonyos, számára sokkal többet mondott el a lány már eddigi szavaival is, mint azt ő sejthette. Ej, micsoda fiatal és tanulatlan teremtés. Milyen… befolyásolható. Nem sok jó fog származni ebből, ha továbbra is előkelő, mi több, úri környezetben marad. Szegény… szegény fiatal pára.
S azzal felemelte orrát a felhős, sötét égbolt felé a gondolataiba mélyedt Aen Elle.

Laeroth Genleth aka Auberon