Viaszvár

**Adalbert LaCroix**

Viaszvárt sokan megmosolygják a neve miatt, pedig a nevén kívül, nem sok mosolyogni való van itt. Legalábbis, ami a háború után, újraépítésre vár, azon nem sok mosolyogni való van. A háború és a Fekete megszállás előtt, a Riatton ház birtokában volt, Meve királynő kegyéből. Aztán a háború elvitte Riatton urat, majd a két fiát és a Feketék kezére került. A felszabadítás után, még mindig nem volt rendezve minden és az új birtokos Callmatte gróf, felkelt Meve ellen. Mostanra, amikor végre elkezdődött az újáépítés, a harmadik nemesi család birtokában van, jelenleg az ifjú Roland de Mascon birtokába került, a fiatal lovag egy lovagi tornán nyerte el a birtokot, amit maga Meve királynő adományozott neki.

Viaszvár tulajdonképpen két részből áll, a kőből épült Viasztorony, ahol de Mascon ház székhelye van és a vár falain kívül, a Méhes néven ismert falvacska. A háború után, az újáépítés lassan megy, szinte egész nap kopácsolás, kiabálás és építőmunka hangjai ülik meg Viaszvárat.

A település mezőgazdaságból, méhészetből, méz termelésből és viaszkereskedelemből éli, aktuálisan szűkös mindennapjait. Mint minden településnek, Méhesnek is van kocsmája, ahol sürög forog a nép, a fárasztó munka után...

Amikor a Serrelfolyó fogadó ajtaja kinyílt és felbukkant a bejáratnál a két fegyveres, voltak akik gyorsított tempóban, hamar tűntek el a kocsmából bajt szimatolva. A két jövevény különös páros volt. Míg az egyik férfi volt, a másik nő és mindkettő két kardot viselt. Ritkán láttak a népek errefelé vajákot, megfogyatkozott az is, mint a Mézsör. De még kevesebben láttak, mindjárt kettőt. Legalábbis a sok telet megéltek, úgy emlékeztek, hogy a vajákoknak két kardjuk van. Akik benn maradtak a fogadóban, azok a férfi parádés mozgására lehettek figyelmesek, ugyanis, miután a pultnál, ami jelenleg egy rossz abrosszal letakart asztal volt, kért két kupa sört, emberfeletti irányérzékről és egyensúlyról tanuskodott. Miközben haladt a páros a szabad asztal felé, ahonnan az imént pattant fel Gred a patkány,
a férfi, kezeiben a korsó sörökkel, úgy forgott - pörgött a nő körül, hogy aki nézte őket, az szédült bele.

Néhány nappal ezelőtt téptem le azt a kiírást, ami vajákot keresett egy különös esethez. Mikor felkerestem a kereskedőt és a családját, aki kiírta a kontraktust, nagyon megörült, hogy akkora szerencséje van, hogy sikerült egy vajákot kerítenie. Elmonta, hogy a fia, Méhes bírójának a lányával elmentek sétálni, a fia beszámolója alapján folytatta a történetet, amelynek az volt a lényege, hogy a lánnyal betévedtek az erdő, bozótosabb felére és ott rábukkantak egy kis takaros kis házikóra. Semmit nem tapasztaltak, minden békésnek tűnt, nyugodtnak, bár kissé ütött kopottnak tűnt. A fiú elmondása szerint, akkor történtek bajok, amikor, némi pironkodás közepette úgy mesélte a fiú, hogy lánnyal elkezdtek családosat "játszani" . Nehezen tudtam visszafolytani nevetésemet, de elkönyveltem annak, hogy szemérmesebbek az itteniek, mint mi Vajákok lennének. A csavar azonban azután következett, hogy én kimentem a helyszínre, mert bármit is tettem-vettem, senkit nem találtam, bár a medálom rezget. Illetve megtaláltam a leány ingét. Szóval a kereskedő összeígért mindenféle vagyont, ha a bíró hazajötte előtt, előkerítem a lányt vagy megölöm a gyilkos szörnyeteget. A vagyonban annyira nem voltam biztos, de az én kíváncsiságomat is felkeltette az ügy. Ilyesmit még nem hallottam. Egyetlen szerencsém volt, hogy Karméle a közelben vándorolt és háromnapi járásra összefutottam vele. Van egy olyan érzésem, hogy nőre van szükségem. Már nem úgy, bár, ha vaják társnőmre pillantok, azért megfordul bennem a gondolat, de az ügy megoldásához van szükségem női társaságra.

Egy szó, mint száz, miután meginvitáltam egy korsó sörre, elindultunk egy szabaddá váló asztalhoz. Miközben haladtunk az asztal felé, körülötte köröztem, mint egy udvarló kandúr, bár mondandóm jelenleg nem arról szólt.
- Tekintve, hogy a legény egy lány társaságában járt ott utoljára és magam, a lány blúzán kívül mást nem találtam ott, arra gondoltam, hogy mellém szegődhetnél erre a kontraktra. - avattam bele minden részletbe, amit már korábban kezdtem neki ecsetelni, de most egy korsó sör mellett megvittahatjuk, hogy miféle rém lehetett, ami garázdálkodik. Több vaják szem, többet lát, különösen, ha vadászó Macskákról van szó. Mellesleg a kereskedő is hamarost befut.
- Én arra gondoltam, hogy .. - szavaimat nem tudtam befejezni, ugyanis egy csattanás hangját követően Karméle arcára különös ábrázat ülhetett ki, ugyanis a csattanás forrása, az ő fenekén landoló Gred, a patkány koszos keze volt.
- Ahhj, de jó segged van picinyem ... hick ... - hallattszott a szóban forgó férfi irányából.

**Karméle La Valette**

Viaszvár @

Volt már szerencséje – igaz, kicsit közelebb a nilfgaardi invázió végéhez – megtapasztalni a közhangulatot Lyriában. Hiszen hát éppen úgy alakult, hogy nem más, mint maga a felséges – és nem mellesleg kivert foga ellenére továbbra is szépséges – Meve királynő személyesen bízta meg vele, hogy számolja fel a háború következtében megerősödött lyriai alvilágot. Nem sorolná a kifejezetten egyszerű munkák közé, különösebben gyorsan sem haladt vele, arról nem beszélve, hogy nyomolvasói és nyomozói képességeire inkább támaszkodott, mint kardforgatási és méregtűrési tehetségére. Mindezek ellenére hasznos tapasztalatként dédelgeti, azalatt a néhány hét, hónap alatt felgyűlt emlékeket, kapcsolatokat pedig azóta is a szívéhez közel melengeti.
Azóta nemigen vetette a sors Lyria közelébe. Ha őszinte akart lenni, most sem munka vagy készletfeltöltés okán járt erre, csak átutazóban volt. Azt már megtanulta az elmúlt néhány év vándorlásai alapján, hogy nem is olyan ritkaság, amikor két vaják összetalálkozik egy nagyvárosban. Sőt, arra is volt már precedens, hogy hárman álltak ugyan afelett a hirdetés felett, civakodva a kontraktusért. Na de az mégiscsak ritkaság számba ment, hogy az erdőség mélyén, rejtett csapásokon és folyómedrek mentén lovagolva akadt a vaják lánya kollégára. Jó, persze, nem rejtette sem a lépteit, sem az illatát, aki akarta, az igazán Spalla óta követhette – mint ahogy követte is. Először nem akart a szemének hinni, ahogy túltette magát az első sokkon, hogy vadásznak rá, méghozzá nem is más, hanem egy hasonszőrű Macska. Aztán még nagyobbra tátotta a száját, ahogy ez a Macska régi ismerősnek bizonyult.
– Te nem feldobtad a mancsod valahol? – szökött ki belőle teljesen őszintén a csodálkozás.
Elfogadta hát a meghívást a korsó sörre, annak reményében, hogy hallhatja Adalbert eltűnésének, majd felbukkanásának parádés történetét – és reménykedett benne, hogy legalább olyan bravúros lesz, mint a mozgása, amivel egy párzó párduc mozgását idézte. De nem egészen azt kapta, amire számított. Viaszvár ugyan kellemes csalódás volt számára, mert apró jellege ellenére mind a viasz, mind a közeli Méhes felől érkező méz illatát jó néven vette. Tetszett neki a Serrelfolyó is – rá kellett jönnie, hogy ezek a Melitele bal válle mögé eldugott, vidéki fogadók olykor gond nélkül kenterbe verik a Solatina és az Ezüstgém jellegű, feleslegesen puccos fogadókat. Itt mindig barátságos füst és malaczsír tömény szaga fogadja őket, itt a sert sem vizezik úgy, mint a városban, és egy jó kis balhé is mindig takaréklángon ég.
Komor némaságban hallgatta végig Adalbert beszámolóját, nem vágott a szavába, és nem is kérdezett bele, amíg minden tényt elé nem tárt a kolléga rendesen, de az is a tények közé tartozott, hogy legalább ennyire érdekelte az is, hogy hová tudott így eltűnni amaz, mit csinált mostanáig, és miért éppen most döntött úgy, hogy felbukkan.
– Még szép, hogy segítek neked. – kezdett bele. – Ez nem is volt kérdés. Már csak a régi ismeretség okán is. Inkább amiatt, mint bármi más miatt, ha őszinte akarok lenni.
Látott ő már karon varjút, és megvoltak a gyanúi is, hogy mi történt a leánnyal meg a legénnyel.
– Mindenek előtt szeretném megkérdezni––– – kezdett bele a mondandójába, amit egy éles hangú, olyan igazán jó öblös csattanás szakított félbe, és rögtön utána a magát Gred, a patkánynak nevező férfi hangja. Adalbert láthatta egy pillanatra, hogy Karméle arcán a vonások elmélyülnek, elsötétülnek, aztán olyan istentelenül ördögi, véres vigyorba fordulnak át. Egy vadászó macska fürgeségével pördült meg a tengelye körül, hogy azzal a lendülettel akkora jobbhorgot intézzen a férfi arcába, hogy a lendülettől szegény Gred, a patkány átrepülte a fél Serrelfolyó belterét, korsókat meg sereket borogatva az útjában, végül beverve a fejét az egyik asztal szélébe, és elterülve. Balszerencséjére utána sétált, bár nem azzal a szándékkal, hogy további pofonokban részesítse – noha megérdekelte volna, és a szándék is benne volt. Ehelyett csak leguggolt mellé, és a vérző orrú, hiányos fogazatú férfi hajába markolt, hogy felhívja magára a figyelmét.
– Ismered az Ötujjú Thordast Novigradból?
– T-te mi az anyámról beszélsz… ? – hörögte a férfi, de nyilvánvalóan útjában volt a hangképzésnek az orrából patakokban csordogáló vére és a hiányzó foga.
– Tudod, miért hívják Ötujjúnak? – mint hogy nem kapott választ, ismét a földre lökte a férfit, ezúttal pedig állásba is egyenesedett mellette. – Én a helyedben már most szedném a sátorfámat. Eredj Novigradba, és keresd meg Ötujjú Thordast. És figyelmeztetlek, ha még egyszer meglátom azt a keléses ábrázatod itt, amíg itt vagyok, Melitele anyácska aranyleveles vulvájára megesküszöm neked, hogy magam foglak az Akasztott Ember fájára fellógatni, egyenest a besúgók és az imperialista szimpatizánsok mellé!
Ez remélhetőleg megtette a hatását, de legalább is síri csend támadt a fogadóban néhány hosszú percre. Valaki mintha felnyalábolta volna szegény pórul járt Gred, a patkányt a földről, és kitámogatta volna halk szitkok közepette. Lassan visszatért az élet a többi asztalhoz is, a halk sustorgásból nemsokára morajló suttogás, és végül rendes beszéd kerekedett. Visszatért Adalbert oldalára.
– Ne haragudj a közjátékért. – tudtak végre helyet foglalni egy félreeső asztalnál. – Érdekes egy ügyet fogtál ki, hallod-e. Nem csodálom, hogy kifogott rajtad. Így hirtelenjében, a terep alapos felmérése nélkül én sem tudnék mit mondani. Legfeljebb azt, hogy a legény végzett a lánnyal, és a folyóba dobta a testét. Vagy a leány elszökött, és azóta blúz nélkül kóborol… Vagy a fiú nem mond igazat. – szerencsére nem kellett sokat várniuk a söreikre, amibe szomjasan bele is kortyolt, és ivott is belőle két-három nagyot. – Bízzunk benne, hogy a kereskedőtől megtudunk valamit, ami kikerekíti számunkra a megoldás felé vezető utat.

P.S.:863 szóMood: Rún

**Adalbert LaCroix**

Ezernyi történetet és mesét találhatnék ki arra, hogy miért nem dobtam fel a talpamat. De a valóság igazából teljesen egyszerű.
- Nem olyan könnyű, ezt a kóbor kandúrt eltenni mancs alól. - mondtam egy mosollyal megtoldva és bár hozzá kezdhetnék a történet elmeséléséhez, hogy miért tűntem el, annak most nincs itt az ideje. Sokkal fontosabb ügyekben járok, most.
- Egyszer elmesélem. - mondtam mosolyogva, de jelenleg egy kontraktus sokkal jobban foglalkoztat, mint az, hogy hozzá kezdjek, hová lettem.

Egyáltalán nem csalódtam Karméleben, azonnal igent mond a kérésemre és az italt sem itta még meg. Alaposan leírtam az esetet még is akad kérdése, helyes, mert nekem is. Mármint az üggyel kapcsolatban, nekem is vannak olyan kérdéseim, amelyekre nem leltem meg a választ.Éppen ki is fejtené a kérdése pontos mibenlétét, de ekkor megszakítja a vaják társamat egy olyan közjáték, amelyre én magam nem is számítottam. A kéretlen közeledő, akkora maflást kap, hogy ha melitele nem kacsintott volna rá, hogy: “Ma szerencséd van”, akkor le is szakadhatott volna az álla. Mindig és most is csodálattal tudok csak adózni az előtt, hogy mekkora erő lakozik ebben a nőben. Nyugodt, elégedett mosollyal nézem végig, ahogy lerendezi a kéretlen közeledést, majd macskaléptekkel visszatér az asztalunkhoz. Mosollyal fogadom és kezemet felemelvén jelzem, hogy kár szabadkozni.
- Nem ér annyit ez az ürge, hogy kidobjanak minket a telelpülésről. Jól kezelted! - jelentem ki, majd lassan bólogatva hallgatom a véleményét az üggyel kapcsolatban. A felmerülő kérdései bennem is szöget ütöttek már.

Belekortyolok az italomba, majd tudtára adom mindazt, amire én magam már rájöttem.
- A legény nem tűnik sem gyilkosnak, sem hazudozónak. Vajákot bérelni, hogy felderítse egy eltűnés körüli ügy részleteit? Karméle, őszintén, vajákot fogadnál, ha bármi közöd lenne az ügyhöz? Nekem eszem ágában sem lenne. Ott van az a farkas iskolából való, akiről elég sokat beszélnek … Ha nem is magunkat vesszük, de egy vajákot bérelni, nem - nem ,szerintem itt valami más van a háttérben. A lány elszökött volna? Miért? A fiúba szerelmes, igaz, csak az udvarló elmondása alapján, a bíró lányaként pedig … nem kevés pénze van. Mondjuk a háború után,senki sem dúskál a vagyonban, de jobb élete van, mintha kóborolna a kiszámíthatatlan világban. Nekem legalábbis ez a meglátásom, illetve az, hogy .. van valami abban a házban, ami valamiért, csak a nőkre utazik. - újabb korty a seremből. Éppen mondanék még valamit, amikor nyílik a fogadó ajtaja és belép rajta a kereskedő, akivel a kontraktus létrejött. Intek neki és az ajtó felé mutatok, hogy Karméle is oda fordulhasson és láthassa az érkező férfit. Az ajtó azonban újra nyílik és a betóduló kisebb kompánia, majdnem fellöki a kereskedőt.

A fogadóba érkező férfiak között, ott sertepertél a hiúságában sértett Patkány is.
- Szóval, rád támadtak?! - hallható ahogy egy megtermett, első ránézésre hentes vagy mészáros, Gredet kérdezi. Amaz szinte azonnal az asztalunk felé mutat, miközben vérző arcát lapogatja.
- Azok, ott, azok a mutánsok! - mutogat a férfi felénk és a kis csoport, amely most elégtételt kíván venni a vélt sérelmek miatt, már jön is az asztalunk felé. A kereskedőnk tiltakozna, de egyszerűen arrébb löki egy molnár legényt is megszégyenítő fazon. Többen sietősen távoznak a kocsmából, minden bizonnyal eszükbe jutott, hogy a sparhelten maradt a zabkása. Az öt férfi, határozottan indul felénk, a Patkány mellkasa csak úgy dagad a büszkeségtől.
- Hihetetlen, hogy háború után, milyen gyorsan újra termelődik a söpredék. Ki termeszti ezeket? - teszem fel a költői kérdést Karméle-nek, alig foglalkozva azzal, hogy a magukat tisztes polgároknak tartó söpredék, ezt hallja.
- Egerésszünk! - mondom Karmélenek és felállok az asztaltól. Az öt férfi ekkor ér oda tőlünk, három lépés távolságra és amint felállok, megtorpannak.
- Nem osztunk alamizsnát, térjetek haza. - mondom a kompániának, amire a tagbaszakadt hentes felém üt. Amíg én könnyedén kitérek az ütése elől, két másik, Karméle felé ront, hogy elégtételt vegyenek a Patkány miatt. Három - kettő a javamra, Karméle unatkozni fog, ha csak két legény akar vele verekedni.

Karmélere rontó kettő, a megszokott, rosszul megválasztott taktikát választják, megtéveszti őket az, hogy nő. A nagyobb és bátrabb ront elsőre a nőre, míg a társa azt várja, hogy mikor tud besunnyogni egy ütést hátulról vagy félhátulról. Nekem valamennyivel nehezebb a dolgom, a kocsma szerencsére elég nagy, hogy könnyedén, piruettezve térjek ki az ütések elől, hogy lehetetlen szögekből és váratlan válaszcsapásokkal osszam a rám jutó részt.

**Karméle La Valette**

Viaszvár @

– Hát azt mindjárt gondoltam! Meg a mellékelt ábra is ezt bizonyítja. – mutatott végig a mellette lévő férfin, hogy nagyon is itt van.
Aztán lágyabb tónusra váltott.
– Nem tudom, mikor örültem utoljára így annak, hogy azt a randa ábrázatodat látom.
Aztán ahogy megígéri, hogy egyszer elmeséli ennek a történetét, az asztalra csap.
– Ha! Ne fenyegess!
Aztán miután patkánymentesítette a fogadót, visszatért az asztalukhoz. Jól esett neki a kollega helyeslése, bár az érzéstől nem tudott szabadulni, hogy túlzásba esett – már megint.
– Reméljük, valóban hallgat a jó szóra, és elkotródik nyugatnak.
Aztán végre zavartalanul rá tudtak térni a kontraktusra, ami miatt egyáltalán összeálltak egy csapattá ideig-óráig. Először a legényről való véleményét fejtette ki.
– Jobb, ha előre tisztázunk valamit. Az előbb magad is megszemlélhetted, hogy mit hoz elő egy férfiból egy nő látványa. Felteszem, a bíró leánya nálam kisebb termet puhább vonásokkal. Bizonyíték híján minden okom megvolna, hogy benne keressem a bűnbakot. Amikor azt mondom, hogy hiszek a legény ártatlanságában, akkor azt céhbéli bajtársiasságból teszem. Mert hitelt adok annak, hogy körültekintően végezted a munkádat. Nem neki hiszek, hanem neked, ha úgy tetszik.
Nem volt rá jellemző különösebben, hogy látatlanban véleményt alkosson, általában maga vonja le a konklúziót egy alapos terepszemle és kihallgatások sorozata után. Aztán persze előfordult már, hogy rossz nyomot követett, nem is egyszer, de olyankor az ő vállát nyomta a felelősség. Adalbert, akárhonnan nézzük is, tapasztaltabb és talán valahol bölcsebb is volt nála. Semmi oka nem volt nem hinni a szavának.
Aztán ahogy szóba hozza a Farkas kollégát, láthatóan elkomorodnak a vonások az arcán, eléggé ahhoz, hogy ez megállapítható legyen.
– … Nem ismertem őt. De a hőstetteit meg a róla szóló balladákat igen. Csúfos véget ért, én mondom neked. Egyikünk sem érdemel olyan sorsot, mint ő.
Ez csak épp egy halovány kitérő volt az ölünkbe hullt problémához képest, de ahogy Adalbert rávilágít a tényre, hogy nem egyszerű szerelmi-vagyonosodási perpatvarról lehet szó, hanem egy tudattal rendelkező házról, lényről, ami lányokat követel, már rögtön érdeklődés csillan a szemében.
– Na, ez a beszéd, látod? Miért nem rögtön ezzel kezdted? – veregette hátba rögtön, eztán pedig nem kellett várni szinte semmit, hogy a várva várt kereskedő is megérkezzen.
Adalbert egyből az asztalukhoz is invitálta az urat,épp csak arra nyílt lehetősége, hogy alaposabban megfigyelje az alakot, amikor máris követte a kereskedőt öt figura, köztük a nemrégiben kiporolt és kipenderített Gred, a Patrány.
– Tudtam én, hogy patkányszagot érzek! – emelte meg a hangját, és pattant is fel az asztaltól rögtön. – Nem volt elég az előbbi, te anyaszomorító? Hát én most úgy megsimogatlak, hogy az apád se ismer rád a túlvilágon!
Van, ami sosem változik. Ha felkérik táncolni, ő egész este ropni fogja. Adalbert kérdésére sunyi oldalpillantást vet rá.
– Ahol szar van, veréb is van, kedves kollega. Ne ejtsünk túszokat. – kötötte még a lelkére azért, aztán már vált is le tőle, hogy magára terelje a vállalkozóbb kedvű önkéntes véradók figyelmét. Csak Adalbert lehetett olyan szemfüles, hogy kiszúrja, hogy az acélkardjáért még mindig nem volt hajlandó nyúlni. Megjegyezte, de csak magának, hogy majd ne felejtse el méltatni a kollegát, amiért a korábbiak ellenére leadta a figyelmeztető lövést. Ő már régen nem fáradozik ilyesmivel. Nem féltette a Macskát, tudta, hogy három semmirekellő körülbelül a reggelijét teszi ki.
– Gyertek, kurafiak! – emelte meg a hangját rögtön.
Belement a táncba, méricskélte, kereste azt a felületet, ahová bevihetne egy ütést. Hamar meg is találta, egyenesbe feszítette az ujjait, és kínos precízióval a bátor delikvens bordái közé vágta őket tüdő magasságban. Ez elég volt ahhoz, hogy a frontálisan támadó ipse megtorpanjon egy fél percre. Eddig nem adta jelét annak, hogy hátrafelé is figyelne, és igazán eztán sem fordult hátra. A hátulról támadni akaró gazember csak annyit láthatott, hogy balját a háta mögé rejti, és valami különös jelre görbíti. Dobbantott egyet. Hirtelen éktelen orkán kerekedett a zárt térben, jeges fuvallat söpört le a lábáról mindenkit, aki mögötte állt, borultak tálcák, söröskupák, bográcsok, leverte a port a gerendákról, csillárokról, elnehezítette a látási viszonyokat. De a vajákok tökéletesen láttak.

P.S.:648 szóMood: Riften

**Ajánlott tartalom**