Fonetikus kiejtés: Freja Hekáté Árvántisz Becenevek Az éjszaka bolyongó, Kócos, A Boszorkánymacska, Az Elemek Asszonya Életkor 80~ év Látszólagos kor 25-30~ év Frakció Varázslók Foglalkozás Varázslónő, ereklyevadász, kalandor

Csodálatos dolgokra képes, s nem is kell hozzá sok minden, csak néhány szó, néhány kézmozdulat, s természetesen a kihagyhatatlan erőforrások. Legyen a közelben tűz, föld, víz vagy akár egyszerűen csak levegő, Freya képes a belőlük kinyert erővel meghajlítani a realitást, ezzel az egyszerű emberek számára érthetetlen jelenségeket létrehozva. Kapukat nyithat leírhatatlan távolságokba, egyszerű sebeket gyógyíthat be pillanatok alatt vagy akár még az elemeket is az uralma alá hajthatja, ha a szükség úgy kívánja. Igazi polihisztornak számít még a varázstudók között is. Különleges kapcsolata van a négy elemmel, hiszen nem csak fizikailag képes azokat formálni, de még segítséget is kérhet tőlük a piromancia, hidromancia, geomancia és az aeromancia segítségével. Beszélnek neki a múltról, a jelenről, s néha akár még a jövőről is. Legkülönlegesebb tehetsége – amelyről talán a leghíresebb – a polimorfia, melynek köszönhetően képes felvenni egy egyszerű házimacska alakját. Azonban az ő tudása sem végtelen, még a temérdek háta mögött lévő tanulási idő ellenére sem. Több olyan mágiatípus van, melyekhez még csak parányi hozzáértéssel sem rendelkezik. Ilyenek többek között a nekromancia, a telepátia, a telempátia, az asztromancia, az oneiromancia, valamint a goecia. Ellenben amelyekhez ért, azokat kielégítő szinten műveli, s könnyen felveheti a versenyt más hasonló affinitású varázshasználóval. A Káosz Erőinek rabigába hajtásán kívül tehetségesen bánik az íjjal és a tőrökkel is (persze nem olyan szinten, mint egy militáns). Az alkímiához csak alap szinten ért, ellenben kielégítő kulturális és lexikális tudással rendelkezik (történelem, teológia, nyelvészet). A politikához nem igazán ért, s nem is igazán akar. Hosszú életének köszönhetően a kontinensen található legtöbb nyelvet ismeri, a leggyakoribbakat anyanyelvi szinten használja. Az ismert és kevésbé ismert szörnyetegek, bestiák és természetfeletti lények adottságaival, erősségeivel és gyengeségeivel a tapasztalatainak hála tisztában van. Igazi túlélő, a civilizációktól távol, a természetben akár hónapokon keresztül is megél, magának gyűjtögetve és vadászva élelmet.


Kevés személy ismerheti meg közelebbről, amely többek között annak köszönhető, hogy ritkán megy emberek közé. Ha valamilyen csoda folytán mégis szocializálódik, akkor is a lehető legkevesebb információt adja ki magáról. Nem bízik az idegenekben, a sok év alatt megtanulta, hogy a túlélés egyik legfontosabb tényezője az óvatosság és a türelem. A legszembetűnőbb személyiségjegyei a bátorság, a határozottság és a kimértség. Nagyon kevés dolog van, ami megijeszti vagy elbizonytalanítja, s így szinte az összes elé kerülő akadállyal a legjobb tudása szerint tudja felvenni a harcot. Túl sok mindent látott már ahhoz, hogy bármin is meglepődjön. A legtöbb emberrel kedves és tisztelettudó, azonban ezt visszafelé is elvárja. Ellenkező esetben retorzióhoz folyamodik, hiszen a nem is olyan enyhe büszkesége miatt rendkívül sértődékeny tud lenni. Ha valaki valamivel több időt tölt el vele, felfedezheti a jellemének rejtett zugait is. Nagyon intelligens és figyelmes nőről van szó, még ha az utóbbit nem is mindig lehet észrevenni. Az életének két főbb aspektusa van, amelyek az alapvető életmódját befolyásolják. Az első a mágia szeretete, s az ebből eredeztethető kielégíthetetlen tudásszomj, melynek köszönhetően még idős kora ellenére is folyamatosan fejleszti a képességeit. Fontosnak tartja, hogy egy ellensége se tudjon neki meglepetést okozni. A másik aspektus a túlélés, amit elsősorban magára ért, azonban ha másokon is segíthet, az számára csak annál jobb. Amennyiben valakinek segítségre lenne szüksége, s neki módjában állna segíteni, akkor azt habozás nélkül megtenné. Természetesen öngyilkos hadműveletbe nem kezdene, annál sokkal nagyobb érték számára az élet. A saját épsége minden más élet felett prioritást élvez. Nagyon szereti a természetet és a benne élő növényeket, valamint állatokat. A sötét lényeket és a gonosz embereket ki nem állhatja, sőt amennyiben megteheti, levadássza őket. Ezzel is próbálja megmenteni azt a maréknyi fényt a világon, amelyet még a Káosz Korában megengedhet magának az emberiség. Kitartása és tűréshatára szinte természetfeletti, a sok átélt kaland és megtapasztalt élmény megedzette élete során. Egyik legkedveltebb tevékenysége macskaként létezni.


Az egyik legjellegzetesebb külső tulajdonsága az őszi színekben tündöklő írisze, mely a szürke ködöt épp úgy felidézi, mint a gesztenye barnaságát vagy a moha sötétzöld színét. Árnyékos helyeken feketének, napos megvilágítással akár még aranybarnának is tűnhet. Hajkoronájának árnyalata a legsötétebb barnától a legvilágosabb barnáig terjedhet, melyet főként a napszakok és az évszakok határoznak meg. Hajzuhatagja kiengedve a háta közepéig ér, azonban a természetben lévő életmódjának köszönhetően legtöbbször összefogva hordja. Bőre a világos és a kreolbarna között egyensúlyozik, érintésre általában puha és melegséget áraszt. Nagyjából százhetven centiméter magas, a súlyát azonban nem szívesen osztja meg másokkal, de karcsú vonásai és izmos testrészei árulkodók lehetnek a kíváncsi szemek számára. Szereti a bőrből, lenből és kenderből készült ruhákat, valamint az egzotikus kiegészítőket. Kedvelt színei az aranysárga, a smaragdzöld és az ezüstszürke. Gyakran használ arcfestéket vagy különleges álarcokat, hogy magát felismerhetetlenebbé tegye. Íját és annak tegezét a hátán hordja, ezen kívül a combjaira csatolva található még egy-egy tőr, ha esetleg közelharcra kerülne a sor. Járása határozott és feltűnően távol áll a nőiestől. Hangtónusa az átlagnál valamivel mélyebb, ezt pedig még annak karcossága teszi kifejezetten egyedivé. Illata általában a friss gyümölcsökét idézi, melyet minden bizonnyal egy alkímiai remekművel ért el. Macskaként sárgászöld szempárral és tarka, félhosszú szőrmével rendelkezik.


Céltudatosan léptem be az erdő mélyén található kunyhóba, ahol az ott élő javasasszony – aki egyben tehetséges oneiromanta – már tudott az érkezésemről. Hetekkel ezelőtt üzletet kötöttem vele, hogy ha megszerzem neki az általa felírt hozzávalókat, akkor végrehajt nekem egy olyan rituális varázslatot, melyre sajnos én nem vagyok képes. Az egy helyiséggel rendelkező házikóban már megtelt a szoba különleges illataromákkal, s a fekvőhely köré már elő voltak készítve a szükséges eszközök. Csak egy biccentéssel köszöntem a nőnek, aki ezt ugyanúgy viszonozta. A kezébe nyomtam a gyógynövényes zsákot, ő pedig továbbra is egy szó nélkül látott neki a feladatának. A falnak támaszkodva vártam, míg mindennel elkészült a boszorkány, s közben többször is átgondoltam, hogy vajon jó döntés volt-e erre vállalkozni? Amióta tudtam ennek az eljárásnak a létezéséről, azóta izgatta a fantáziámat. Én sajnos nem értek az oneiromanciához, így egy olyan személyt kellett keresnem, aki igen. Veszélyes a beavatkozás, de soha nem ijesztett meg a veszély fogalma. Ebben a helyzetben pedig már teljesen felesleges lett volna visszatáncolni, így követtem a nő utasításait, ahogy levette a gyógynövényekből készült főzetet a tűzről.
- Feküdj el és vegyél le mindenféle olyan tárgyat, amely a legelenyészőbb varázserővel is rendelkezhet. Megzavarhatják a szertartást. – jelentette ki hozzáértően, én pedig így is tettem. Nagy bizalom kellett ehhez az egész folyamathoz, s épp ezért teszi az egészet olyan ironikussá, hogy csak néhány hete ismertem a varázstudót. Persze a pletykák, amiket hallottam róla teljes mértékben bizalomgerjesztők voltak, így ez valamivel könnyített a lelkemen, miközben az utolsó védőtalizmánomat is levettem a nyakamról. Miután elfeküdtem, a főzetet közelebb emelte hozzám és segített, hogy az egészet leönthessem a torkomon. Eközben különös szavakat kezdett mormolni felettem, melyek egyre inkább visszhangozni kezdtek a fülemben. A látásom egyre homályosabbá vált, végül teljesen megszakadt a kapcsolatom a valósággal, s az álmok világába léptem. Az utam elkezdődött, s már nem volt visszaút. Innentől kezdve már mindenképpen végig kellett járnom az általam választott és a főzet által kijelölt utat.

Kinyitottam a szemem és már nem a kunyhóban voltam, s nem is az erdőben. Egy városban álltam édesanyám mellett, aki a piacon próbált hozzájutni azokhoz a dolgokhoz, amiket mi magunk nem tudtunk volna megtermelni a vadonban. Nagyon erős és tehetséges nő volt. Minden képességemet tőle tanultam el, bár mindig is úgy éreztem, hogy az ő szintje hozzám képest a fellegekben volt. Vitatkozott az árussal, mert tisztában volt a dolgok értékével és minőségével. Mindig is tudta, hogy mit akar, s ezeket a dolgokat általában meg is szerezte, éppen úgy, ahogyan akarta. Soha nem ismertem nála erősebb varázslónőt, s talán soha nem is fogok. Beszélhet persze belőlem az elfogultság is, de úgy hiszem, mindenki ezt mondaná, ha mellette nőttek volna fel. A vásárlás végeztével visszamentünk a város melletti erdőbe, ahol egy barlangban alakítottunk ki magunknak szálláshelyet. Ekkor talán már tizennégy éves lehettem, éppen annyi idős, mint mikor édesanyám megszült engem. Azután nem sokkal veszítette el a termékenységét, s lépett a mágia rögös útjára. Az édesapámat nem ismertem, s az édesanyám sem volt hajlandó róla mesélni. Ennek természetesen nem éreztem hiányát, hiszen a szülői feladatokat egyedül is teljes mértékben ellátta, s soha nem is hiányozhatott volna számomra egy olyan dolog, melyet csak fogalom szinten ismerhettem csupán. Nagyjából ilyen tájban kezdte meg erőteljesebben az oktatásomat, mint varázslónő. Előtte csak az alapvető túlélési és kulturális ismeretekkel tömte a fejemet, melyeket a remek tanulási készségeimnek köszönhetően hamar elsajátíthattam. Tudtam már magamnak íjjal és nyilakkal élelmet szerezni, ahogyan azzal a tudással is rendelkeztem, amiket a korombéli tanult ifjúhölgyek már elsajátítottak vagy éppen elsajátítanak.

Lehunytam a szemem, s egy újabb helyszín tárult elém. Tavasz volt, s édesanyámmal egy tisztás közepén ültünk a talajon. Csend volt, csak az érintetlen természet vett minket körül.
- Ha van tehetséged a mágiához, s szeretnéd is ezt kihasználni, akkor nem kell mást tenned, minthogy nyújtsd ki a kezedet… és ragadd meg! Az erő körülvesz téged, s soha nem hagy el, ha hűséges leszel hozzá és odaadóan próbálod megismerni. Ott van a talajban, a nedves földben. A levegőben, melyet minden egyes lélegzetvétellel magadhoz veszel. A mellettünk csobogó patakban. A szemeinkben fellobbanó lángokban. Kérd a segítségüket, s ők cselekedni fognak kérésed szerint. De vigyázz! Ez nem egy egyirányú kapcsolat, ahogyan sokan mások hiszik. Az elemek élnek, léteznek s éreznek. Figyelj rájuk, mert itt nem csak a te szavaid a lényegesek. Az is fontos, amit ők akarnak mondani neked. Ha ezt a kétirányú kapcsolatot mindig fenntartod, akkor soha nem fognak elárulni. Mindig ott lesznek neked, ha szükséged lesz rájuk. Ezt soha ne feledd! – a szavai teljesen megmelengedték szívemet, hiszen már megannyi év telt el, amióta utoljára hallottam őket. A tanításait még több évtized után is követem és vallom. Ennek köszönhetően élhetek még mindig. Így érhettem el a céljaimat, s menthettem meg már sokszor a saját, s sok más személy életét is. Az édesanyámnak köszönhetek mindent. Egy ideig csak bámultam őt csendben, ahogy a Nap fénye ragyogta be angyali mosolyát, s a látomásnak újfent vége szakadt.

Egy pislogás kellett csupán, s a tisztás elmosódott, helyette egy folyóból nézett vissza rám az előző emlékképhez képest pár évvel idősebb énem. A kezemben az íjam volt, éppen vadászaton voltam egyedül. Emlékszem, hogy ilyenkor nagyon megfogyatkozott az állatvilág az erdőben, így nehéz volt életben maradni. Segítséghez kellett folyamodnom, méghozzá a leghűségesebb barátaimhoz. A folyó partján letérdeltem, s kezemet a talajra tettem. Összpontosítani kezdtem, s a fejemben elképzeltem, ahogyan a bennem lévő energia egyesül a földével. A föld pedig szólni kezdett hozzám szavak, s néha képek formájában. Érezni kezdtem a közelemben lévő élőlények lépéseit az erdőben, s azt is, hogy merre tartanak. Leírhatatlan élmény, ahogyan színek és fény nélkül látsz, ahogyan érzed azt, amit a föld is érez. Kinyitottam a szememet, s már pontosan tudtam, hogy hol találhatóak meg a prédáim. Az elemek mindig ott voltak nekem, ahogyan én is nekik, amennyiben segítséget kértek tőlem. Ez többféleképpen mutatkozhatott meg – akár látomásokként, egyszerű utasításokként – de mindig megtettem, ami tőlem telhető volt.

Éppen elindultam volna a vadak felé, mikor a következő lépésem egy teljesen másik helyen ért földet. Az egyik legnagyobb rémálmommal kellett szembenéznem, ami miatt az egész álomutazás megkezdődött. Édesanyám és én sarokba voltunk szorítva. Egy sötét varázsló akart éppen megölni minket, méghozzá nem is a saját keze által. A barlangunk nyílásánál élőholtak és démonok állták el az utunkat. A varázsló biztos volt győzelmében, így elégedett kacajával töltötte meg a légteret. Az anyám nem hezitált egy pillanatig sem, azonnal az elemek segítségét kérte. Tudta, hogy a goeciával létrehozott démoni lények legyőzése nagyon kevés személynek sikerülhet egyedül, mégsem kérte a segítségemet. Egyedül akarta megvédeni a legfontosabb dolgát a világon… engem. A barlang falához ért, s a föld erejétől kért segítséget. Geokinézissel kődárdákat idézett elő a talajból és a falból, melyek a legtöbb élőholtat azonnal felnyársalták, azonban a démon bőrét nem tudták átszúrni. Következőnek a levegőből nyert erőt, s erős széllökésekkel próbálta megnyitni a menekülőutat számomra. A démon hatalmas súlyának köszönhetően ez sem sikerült sokkal jobban, mint az első terv.
- Freya, amikor jelzek, azonnal fuss ki a barlangból és addig menekülj, míg biztos helyre nem érsz. – szavai kemények voltak és szigorúak. Érezni lehetett, hogy visszabeszélést nem tűr, ám én mégsem hagytam magam.
- Anya, itt akarok maradni. Segíteni akarok. – erősködtem a gyermeki makacsságomnak köszönhetően, hiszen a saját édesanyámról volt szó, s a következő pillanatban már nyúltam is a tűzrakás felé, hogy az egyik legveszélyesebb elem segítségét kérjem. Éreztem a vadságát, a behatárolhatatlanságát, a szenvedélyét. Szólni akart hozzám, azonban én nem figyeltem rá. Később már tudtam, hogy ez figyelmeztetés akart lenni a részéről, de én ott és akkor elfelejtettem azt a szabályt, amelyet még a tanításom kezdetén tanított meg nekem az anyám. A tűz elem épp úgy meg akart állítani, mint az édesanyám, de már késő volt. Olyan dologba vágtam bele a fejszémet, melyre még egyáltalán nem álltam készen. Az erő, melyet a tűzből nyertem ki, elképesztő fájdalmat idézett elő a testemben. Mintha felperzselte volna az ereimet és a végtagjaimat. Ordítva rogytam a földre, ahogyan próbáltam az ajkammal varázsszavakat formálni, ez azonban nem sikerült. Elájultam és a végtelen sötétség volt már csak körülöttem.

A következő pillanatban ismét az álomboszorkány kunyhójában voltam. Ziháltam a nagy sokkhatástól, amit az álomutazás okozott.
- Szeretnél visszamenni? – tette fel a kérdést, s már töltötte is a következő adag főzetet egy tálkába.
- Nem. Tudom, hogy mi a vége annak az álomnak. Az anyám meghalt, mert az eszméletlen testemre kellett vigyáznia a párbaj során. Elvesztettem a számomra legfontosabb személyt a makacsságom és a figyelmetlenségem végett. – nehezen, de sikerült visszatartanom a könnyeket, melyek ennyire még soha nem akartak előtörni szemeimből.
- És mégis miért volt arra szükséged, hogy ezt a szörnyű rémálmot újra átéld? Vagyis… nem kötelező válaszolnod. – látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi, azonban nem akart tovább rontani a helyzetemen. Nem sejthette, hogy az én helyzetemen már egyáltalán nem lehetett tovább rontani.
- Újra érezni akartam azt a mérhetetlen haragot és gyűlöletet, amit akkor éreztem. – válaszoltam hidegen, érzelemmentesen.
- A varázsló iránt, aki megölte az édesanyádat? – tette fel bátortalanul a következő kérdését.
- Nem, magam iránt. Emlékeztetni akartam magamat arra, hogy az egész világon önmagamat utálom a legjobban. A sötét varázsló pedig már halott. Az édesanyám sikeresen magával vitte a túlvilágra. Még a bosszú sem adatott meg nekem, így hát a bosszúm célpontja nem lehet más, csak az önvalóm. A legnagyobb fájdalom számomra pedig nem más, mint újra átélni azt a napot. – ezután az álomboszorkány elhallgatott, s felsegített az ágyról. Én még az elköszönésem előtt adtam neki egy elejtett vadat a fáradozásaiért, majd kiléptem a kunyhóból. Évente egyszer édesanyám halálának az évfordulóján azóta mindig fájdalmat okozok magamnak, egyfajta vezeklésként. Ha másra nem is jó, legalább a mérhetetlen önutálatot enyhíti az év hátralévő napjaira.

Példareag

A tél az az évszak, amikor a legtöbbet vagyok az emberek között és gyakrabban fordulok meg fogadókban vagy piactereken, hiszen a vadonban ilyenkor alacsonyabbak a túlélési esélyeim. Most is éppen Vizima egyik félreeső kocsmájában várakozok a vacsorámra, s közben akarva-akaratlanul hallgatom a többi jelenlévő bormámoros eszmecseréjét. A legjobban két férfi beszélgetése hívja fel a figyelmemet, ugyanis a történetük főszereplője rendkívül ismerősen cseng.
- Oszt mé’ híjják "az éccaka' bolyongónak”? Esetleg sötét varázslatokkal incse’kedik? Vagy nem talál el a sötétbe’? – teszi fel a kérdést egy viszonylag nagy súllyal rendelkező, idősebb törp. A szavaiból kivehető, hogy nem a legműveltebb rétegből származik, valamint már jó pár kupával elhagyta a józan állapotot.
- Neeeeem. Azért híjják így, mert éjszaka jelenik meg a falvak és városok környékén, s ha éppen mocskos szörnyetegek tanyáznak az utak mellett, akkor ő elzavarja őket. Jó ember ez... ezt bizton állítom. – válaszol rá büszkén a fiatalabb, soványabb termettel megáldott ember férfi.
- Én pedig úgy hallottam az asszonytú, hogy máshogyan híjják. „A Macskaboszorkány”. Ha valami baj közeleg, ő biztosan fel fog tűnni napokkal előtte macska képibe és kiszagolja a forrását. Így görbüljek meg, ha nem így van! – bizonygatja a saját igazát az aprótermetű.
- „Az Elemek Asszonya”… az az igazi megnevezése. – vág bele a kocsmárosné, aki egész eddig csak csendben hallgatta a férfiakat.
- Úgy tudom, hogy képes hóviharokat, villámcsapásokat, földrengéseket és még tűzorkánokat is előidézni, ha csak egy kicsit is csúnyán nézel rá. Nem jó ember ez, jobb vigyázni vele. – bólogat hevesen, miközben a poharakat pucolja.
- Osztá’ tudja valaki az igazi nevit? Vagy csak efféle jelzőkkel dobálják az istentelent? – teszi fel az újabb kérdését a törp.
- Senki sem tud róla biztosan semmit. Egyesek mintha a Freya nevet említették volna, de ők biztosan csak összekeverték az istennővel. - válaszolja a kocsmárosné, majd egy határozott köpést intéz az egyik kupa aljára, hogy könnyebben kitisztíthassa.
- Mondom éééén... Ő segít az embereken! Máskülönben nem hinnék, hogy istennő. – kel fel a védelmemre ismét az ember férfi, majd azzal a lendülettel lefejeli a pultot. Az alkohol erősebb volt nála. A történetek hallatán csak egy enyhe félmosoly jelenik meg az arcomon, hiszen a rólam alkotott közvélemény elég megosztó, de éppen így a legjobb. Nem jó, ha hősnek vagy gonosztevőnek hisznek, hisz az csak bajt hozna a nyakamra. Az pedig, hogy a pletykák igazságtartalma velem kapcsolatban mennyire megbízható, amúgy sem érdekelt sohasem engem. Az éppen megérkezett vacsorám azonban már annál inkább.