Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Messze a sivatag melegétől, távol a homokdűnék óvó tájától, a Kontintens ezen felén ki a Melitelee által ismert személy tudná megmondani, hogy az együtt állás éjszakája mikor következik be újra. Agya leghátuljában még emlékszik arra, hogy a Vipera fészekben mind-mind arra készültek. Hadováltak itt szörny szaporulatról, vámpírhordákról és amit bármely (nem) épeszű mágus ki tudott találni és leírni. Ám mi törénik, ha valóban így van? Ha egyszer eljön ennek az ideje. Bár saját véleményére és gondolatára többet ad, miszerint fehér hajók fogják átszakítani a világot átölelő fátylat megrakodva rosszindulatú, rasszista tündékkel és mérges kopókkal mik űznek és hajzolnak. De félre a bormámoros gondolatokkal, félre a magas röptű filozófiával, hiszen a mocsár közepén elterülve egy vámpír teteme mellett nem a legalkalmasabb. De amíg a cuppogás és nyammogás nem hallatszik füle mellett közvetlen, addig talán kényelmesnek is mondható. -Legalábbis míg a vizibanyák és fojtók nem gondolják azt, hogy ideje élelem után kutatni. - sóhajt fel, s valahol mulattatja a gondolat, hogy újra és újra ugyan úgy ébred. Ugyan az az átokverte mocsár, ugyan úgy bedrogozva a fekete vér és fisztek álltal és ugyan úgy zsibbad mindene. Nagyjából másfél éve nem tud szabadulni ettől a naptól, hiszen újra és újra ugyan ezen a reggelen ébred. Lassan kívülről ismeri a mocsarat és tudja hol járnak a holtak, hol bújik meg a dezertőr és kívülről fújja annak meséjét, hogy vágott le egy varázslónőt és egy vajákot. S bárhol is érje az álom bármilyen messze a mocsártól, ugyan itt van és ugyan itt tér magához. Mintha meg sem történne az a nap...
Az az átkozott varázsló! Felbérli a vajákot, hogy szabadítsa meg az elszabadult földelementáltól. Persze, hogy köpném szemen. Arról egy szót sem szólt, hogy segít, mert hát segített. Mondjuk, nem éppen úgy, ahogyan szerettem volna. Közölte, hogy ne aggódjak egyetlen percig sem, ha esetleg veszítenék a földelementállal szemben, ő beavatkozott már most. Különben is, már sokadszor futok neki annak a dögnek az elintézésére. Újra és újra. Mert ez a csoda fazon, valami átkott mondott az egész mocsárra, hogy amíg benne vagyok és megküzdök a földelementállal, addig mit is mondott? Ismétlik a ciklusok önmagukat? Valami varázslós tudományos bablát tett még hozzá.
Azóta is itt vágom a füvet a mocsárban, újra és újra neki szaladva a földelementálnak. Olybá tűnik, hogy valami olyan átkot mondott a területre, ami újra indítja a napot, amikor elhaláloznék a Földelementállal szemben. Már a fene se számolja, hogy hányadikra nem sikerül, de gondoltam kiötlök valamit. Elindulok az ellenkező irányba, hátha el lehet tűnni az átok hatásköréből.
"Macskatalpakon jár a halál", szokták volt mondani, mert halkan és némán közlekedünk, akár egy .. macska. Így aztán magam is meglepődök, amikor egy olyan látványba futok bele, amire nem számítottam. Egy férfi alak fekszik egy .. innen nézve, egy vérszívó tetemén. Nah, ez nekem is új, most kivételesen nem is volt marhaság a részemről az ellenkező irányba indulni. Vaják kolléga. Meg is van a terv! Meggyőzöm, hogy segítsen nekem megölni a Földelementált. Az átok úgy szól, hogy addig ismétlődik minden, amíg meghalok az elementállal szembeni küzdelemben, szóval, ha valaki más hal meg. Esetleg végre megöljük az elementált, akkor kiszabadulunk ebből a borzalomból. Már, ha tényleg vaják. Halk, alig halható sercenéssel siklik elő az ezóst pengém a tokjából, arra készülvén, hogy mégsem vaják, hanem valami szörny. - Üdv! Jól telt a vadászat? - szólítottam meg, elvégre mit tehettem volna? Így volt a legegyszerűbb tudtára adni, hogy nem áll szándékomban ölre menni vele. Elvégre, felfedtem a jelenlétemet.
Mi ez a hely? Miért velem történik meg? Huuhh, hát nehéz napokon vagyok túl. Napokon? Ki tudja, nem érzékelem különösebben az idő múlását. Hol érzékelhetném? Egyszerűen nem arra figyelek, meg az egész olyan ismétlödő? Olyan mint egy ismétlödő álom, ami újra és újra megtörténik. Egy kicsit elegem van belőle, hiszen maguk az érzések beszéllnek magukért, nagyon rossz itt lenni. A mocsaras túlélő próbám valójában most kezdődik el. Megtudom, hogy hová szabad, s hová nem szabad lépni. Többször ízleltem meg a mocsár bűzős, egyben undorító részét. Túlságosan lefoglalt azon részlet, hogyan éljem túl a vidéket, egy kisebb helyen, hogy nem voltam szíves más írányba haladni. Aztán arra untam rá, hogy mindig visszaesek időben? Nah ez már nekem sok ami sok. Végérvényesen elkedvtelenített, így a belőlem kibújó kétségbeesés mondatta velem, hogy alaposan nézzek szét minden írányba. S lám az egyik íránynál megmutatkozik az eredmény. Két férfinak tünő alakot látok, akik mintha beszélgetnének egymással. Ez nekem nagyon jó hír, s megörülve a jelenlétüknek egyenesen feléjük indulok. Abban bízok, hogy ők majd ki tudnak engem segíteni. Ha elég közel érkeztem, akkor köszöntöm őket. - Jó napot! Maguk is itt ragadtak? - hallatszik tőlem, érdeklődő hangnemben. Merem remélni, hogy ők valamivel okosabbak nálam, s mindenképpen megszabadulhatok ettől a fura helyzettől.
Már-már egészen kellemes ötletnek tűnik, hogy átkarolja a vérszopó dögöt és inkább átaludja a napot, mikor halk jellegzetes sercenést hall. Kinyitva szemeit a hang irányába fordítja tekintetét, majd kellemetlen mosolyra húzza a száját. -Végre! Valami új, valami szokatlan. Már ha ezt lehet mondani a testvérgyilkosságról... - mélázik el egy pillanatra, ahogy az ezüstpenge megtöri azt a kevés fényt amit beenged ez a bűzös hely. Hangja játékosan kihívó, kellemetlenül mulattatja a helyzet komikuma, ha valóban a fejéért jött az idegen férfi. Majd maga mellé csapkod az iszapban, mint mikor kocsmai padon enged helyet maga mellett. Mindenkinek kijár az utolsó utáni kívánság, legalábbis szerinte. Látott már rágcsálót, aki elég ügyes volt, hogy elérje, a kígyó saját magába marjon. -Jól-jól. -legyint kevésbé zsibbadó kezével - -A dög halott, én élek, bár ki tudja meddig. - sóhajt tettetett szomorúsággal és mély beletörődéssel, majd felcsillannak szemei. Megint valami olyanon töri a fejét, ami nem biztos, hogy hosszú életet biztosítana számára. -Úgy is ugyanitt ébredünk, nem igaz Testvér? - az "s" hangokat játékosan megnyomja, mintha valóban vipera lenne. A távolban pedig mind a ketten hallhatták a nőt, ki feléjük közeleg, így Robnean az ismeretlen irányába kapja a fejét. Mikor pedig megpillantja a nőt, elismerően füttyent kinézetére, de leginkább arra, hogy viszonylag tisztán érte el a mocsár ezen pontját. -Én hasonlóan érzem, bár ki tudja rossz-e ez nekem, egy ilyen gyönyörű hölgy és egy Testvérem társaságában? - tekint az idegen nőre, majd a másik ezüstkardosra és alkarján megtámaszkodva enyhén elemeli magát a talajtól. Feje még lüktet a fisztektől, erei pedig halványodni kezdenek ahogy a Fekete Vért dolgozza el szervezete.
Magam is meglepődök időnként, hogy mennyire élesek az érzékeim. Simán kiszúrtam és tökéletes pontossáággal állapítottam meg, hogy az előttem, a dög mellett heverésző hapsi vaják. Testvérgyilkosság szó hallatán, kelletlenül félrehúzom a számt, majd a helyére csúsztatom az ezüstpengét. - Nem különösebben fűlik hozzá a fogam, továbbá, Én nem vagyok bérbakó. - közlöm vele a jó hírt, amely szerint nem kell megküzdeni ezzel a Macskával. Nem szörnyeteg, bérgyilkos nem vagyok és végképp nincs kedvem összerúgni a port egy másik vajákkal. - De a testvéred nem vagyok! - ez a macska attól még ráfúj az idegenre, ha az olyan mozdulatokat tesz, ami a macskát esetleg bosszantja. Abba meg nem vagyok hajlandó belemenni, hogy feltehetően minden vaják iskola, alapjaiban, közös tőről fakad. A tagozódás az iskolás között, már teljesen más kérdés. De ez a férfi, akkor sem a testvérem. Ennyivel le is zártam a dolgot. Éppen hozakodnék elő pár felsiemeréssel, abból kiindula, hogy azt mondja, hogy ugyanitt ébrednénk, amikor a korábban hallott léptek és neszek gazdája felbukkan.
Egy nő. A medálom nem rezeg, fegyver nem igazáán van náála, máár, olyan, amivel árthatna nekem. Olybá tűnik, hogy ez nő is itt ragadt, legalábbis a szavaiból az derül ki, hogy nem csak nekem indul újra a nap, de nekik is. - Üdv önnek is. - köszöntöm, majd egy a közelben kidőlt ftörzsre telepedek, könnyedén szökkenek fel ráá, akár egy macska. Egy darabig, csendben vizslatom a vajákot és a nőt. Lassan megcsóválom a fejemet, amikor a másik vaják, egyből a nő szépségét emeli ki. Karméle-hez képest, sehol sincs a kis szentem. - A dolog miattam van, attól tartok. - azzal előadom nekik a teljes történetet a varázslóról, az elszabadult földelementálról és a bűvölő átkáról, hogy ahányszor meghalok, mindig újraindul a nap, hogy végül legyőzhessem a elementált. - Akkora, mint egy hegy. - jelentem ki, hogy a szóban forgó szörnyeteg, amely úgy döntött, hogy nem kér a varázsló irányításából, jó nagy. A nőre sandítok. - Felhasználhatnánk csalinak, ha elég ügyes, akkor az elementált becsalhatná oda, ahol aztán mi lecsaphatunk rá. Arra kell vigyáznunk, hogy kegyed ne haljon meg az elementállal egyidőben. - vetem fel az ötletet.
A két férfinek vélt alak felé haladok, de persze nem olyan gyorsan. Ki tudja, hogy miért vannak itt? Én nem, s szándékomban sincs megkérdezni őket. Sokkal inkább választanám azt az utat, hogy némi faggatózás után tovább haladok, mielőtt még kezdő helyemre térnék vissza. Vagy mi van? Nem igazán tudom felfogni az agyammal a helyzetet. Alig hogy közelebb kerülök hozzájuk, akkor rögtön egy füttyentést hallok az egyiktől. Ez pontosan arra késztet, hogy megálljak pontosan ott, ahol vagyok. Tán 5 vagy 7 lépésnyire lehetek tőlük. Nem kell túlságosan sok idő, hogy megtudjam a másik férfitől, hogy a mostani jelenség neki köszönhető? Ez megint olyan dolog, amit nehezen kapcsolok az egyiket a másikhoz. De itt nincs megállás, mert rögtön varázsló kerül a képbe, aztán egy föld micsoda? Sajnos a tudásom e tekintetben eléggé szegényes, s talán elnézi nekem ez a férfi, hogy még fogalmam sincs hogyan képzeljem el. - Vá..várjon! Akkora mint egy hegy? - nem tehetek róla, de rögtön beindul a fantáziám és egy égbe nyúló földkupacot képzelek el, aminek éppenséggel nincsen lába. Akkor az meg hogyan fog elkapni? Rám omlik, vagy hogyan? Ráadásul, ahogy elnézem a két férfi fegyverzetét, akkor nem éppenséggel tudom azokat használhatónak gondolni. Ha egy földkupac, akkor inkább ásó kellene hozzá. A gondolkozásom ott marad félbe, mikor az utóbbi bedobja azt a nem helyes ötletet, hogy én legyek a csali. Nah abból már nem eszik! - Elnézést, de nem fog menni! Egy föld micsoda hogyan mozoghatna? Miért kellene nekem elcsalni? Ráadásul miért én lennék a csali? Az öltözetem, meg talaj sem ad rá lehetőséget. Mocsárban nem lehet szaladni. - világosítom fel a férfit, hogy ne várjon tőlem csodát. Emellett a ruhám sem tenném ki a sárnak, mert nem azért vettem fel, hogy most összepiszkoljam magam. A halál említésére csupán keresztbe fonom a két kezem a kebleim alatt. - Nincs más megoldás véletlenül? - nézek rájuk, nem mintha nagy föld elementál pusztító hírében állnék. Mert miért kellene elhinnem a szavait? Miért kell mindent erőszakkal megoldani? Most eszembe jut a varázslónő, kocsma, meg a troll és a többiek. Pár perccel később már azon agyalok, hogy miért esek bele ilyen fura helyzetekbe? - Megtudhatnám különben, hogy kik maguk? - robban ki belőlem, s érezhető némi kíváncsiság. Éppenséggel nem útonállók, mert azok rögtön támadtak volna rám, hogy elszedjék a pénzem. - Szóval miért is nekem kellene a csalinak lennem? - amint láthatják felül szép nőies ruhadarabot viselek, míg alul egy barna nadrágot. Ugyan nem gátolna a futásban, sem pedig a fekete csizmám, sokkal inkább a mocsár a kérdéses. Minden lépést meg kell fontolni, vagy egyszer elnyel a mocsár.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
