Amit minden vaják tud. Mágiával és mutagénekkel felfejlesztett mutáns, akinek az érzékei magasan a humanoid fajok felett áll. Szinte már vadászkutyák szaglásával, kiélezett hallással bír. Kiváló nyomkereső, még jobb harcos és szörnyvadász. Különleges érzéke van a bombák készítéséhez és a pengék forgatásához. Hamar ráérez az ellenfelei ritmusára. A szem-kéz koordinációjának, meg a folyamatos gyakorlások és a füvek próbáján megedzett teste és izommemóriája olyan mozdulatokat tesznek lehetővé számára, ami egy jól képzett katona fölé emeli a harci tudását. Egyszóval minden képességgel rendelkezik, amivel egy vajáknak kell, még ha az alkímia terén gyengébb is, mint mantikór társai.
Igazi különleges képessége azonban ennél mélyebben rejlik, hiszen rettenetes nyugalommal és türelemmel viseltetik az egyszerű átlagemberek felé.

– Mesélj Cindi milyen a vaják? – Kuncogták a lányok a fogadó mögötti padokon ücsörögve, vacsorát fogyasztva. Lucinda soká időzött odafenn, ettől pedig a többi felszolgálónak megeredt a nyelve.
– Hát… – Kezdte a kocsmáros lánya. – Én még nem láttam olyat, mint ő. Úgy néz ki, mint egy skelligei. Hosszú vörös haj, fakó arc. De a népek azt mondják, hogy zerrikán.
– Badarság az. – Legyintett Bea, aki a legidősebb volt köztük.
– Nem az ám! – Horkant fel a fekete hajú Molly. – Marczin azt mondja zerrikán ez a vaják. Csak az ősei jönnek Skelligéről. Márpedig a Marczin beszélt a legtöbbet azzal a vajákkal.
– Volt itt az a rőtszakállú fickó. Na ez a vaják nem olyan furcsán mondja a szavakat. – Közölte egy másik lány.
– Így van. – Szólt közbe Lucinda. – Máshogy furcsa a beszéde.
– Én láttam reggel a fogadóban. Ingre húzott bőr mellényben járkál. Olyan az, mint egy mesehős. Hosszú az orra, meg olyan az arca, mint amit márványból faragtak. – Szólt közbe valaki az asztal végéről.
– Szép arca van. – Helyeselt a kocsmáros lánya. – De ott a gyertyafényben olyan ijesztő volt. És nem veszel ki semmit az arcáról.
– Ejj de ne ezt mondd, te fruska. Mutáns az, nem érez semmit. Persze, hogy nem mondasz meg semmit az arcáról. – Legyintett Bea. – Azt mondjad, hogy néz ki a nadrágja nélkü'. – A szőke lányka elpirult kissé, de aztán belekezdett.
– Hát mondom én. Rőthajú, meg magas. Szélesebb a válla, mint a hentesé, de nem olyan dagadt disznó az, hanem pont, hogy olyan, mint a szobrok a régi temetőbe. – Ábrándos tekintetek vándoroltak a semmibe, ahogy ezt kiejette, úgyhogy felbátorodva mesélt tovább. – Meg tele van sebekkel. Biztosan régóta verekszik az mán szörnyekkel, mert tele van hegekkel. De én mondom nektek, tisztább az, mint az urak Oxenfurtból. – Erre a lányok összenéztek. – Jázmin illata van, és ugyan borostás az arca, de a haja ki van fésülve. Apa azt mondta egy órával azelőtt küldte fel a dézsát, hogy én felmentem, de mikor odaértem, még akkor kelt ki belőle. – Bea most már komoly érdeklődést mutatott a téma iránt. Molly azonban sóhajtott.
– Mint egy tussainti lovag.
– Eriggy már a lovagjaiddal pitvarba. Ez a sárga, macskaszem sokkal jobb, mint a szőke hercegek. – Szólt közbe egy harmadik lány, ám aztán Bea átvette a szót.
– És mekkora a kardja? – Lucinda érezte a nyomást a vállára nehezedni. Elvörösödve nézett félre.

– Nem tudom én azt, hogy mi van a nadrágja alatt. – Vallotta be Lucinda. – Be sem engedett, mikor megérkeztem, hanem elém jött ajtót nyitni, és akkor már lepedőt tekert a dereka köré. – Magyarázta. – Aztán amikor nadrágot vett, és hátra akartam lesni, akkor visszafordította a fejem. Nem hagyta, hogy megnézzem.
– Van nekem egy barátnőm Lindvelbe, a Yolanda… – Kezdte egy távolabbi lány, de Molly csendre intette.
– Nem hagyta, hogy meglesd? De akkor minek voltál fenn olyan sokat? – Ekkor már mindenki kíváncsiskodva fordult oda. A szőke fruskából pedig elindult a vallomás.
– Én mondom nektek, kedves ember az a vaják. Megkínált a borból, meg olyan szépen beszélt velem. Azt mondta gyönyörű vagyok.
– Bah. – Legyintett Bea, aztán elindult a dolgára. A többi lány azonban csak tátott szájjal lesett.
– De olyan szomorú is. Mondott furcsákat. Hogy ő jobban kapaszkodik az emberségbe, mint mi. Mert hogy ő mutáns, mi meg nem. Meg van neki egy nagy könyve, az tele van rajzolva női portrékkal. Csak az arcukkal. Ezt te Molly imádni fogod. – Az említett felkapta a fejét. – Azt mondta, szeretetre méltó lány vagyok, és ha nem lennék ilyen, akkor ágyba vinne, hogy aztán a papa úgy rúgja ki reggel, hogy a lába nem éri a földet. Vagy valami ilyen. – Többen ábrándos sóhajtozásba fogtak. Egyikük azonban közbeszólt.
– Ugyanarról a vajákról beszélsz, mint amiről a szabó?
– Arról-e! – Bólogatott a mesemondó. Ez a másik viszont csak grimaszolt.
– Na csak mert a szabó meg azt mondta, hogy úgy kenegette a kardját mikor ment a kukorixet levágni, mint aki a Nilfgaardi császárt akarja megmérgezni. Aztán mikor már ment volna leszúrni a dögöt, nekkert hallott és odafutott. A Marczinnak meg úgy kellett visszarángatnia, hogy először csak ölje már meg azt a bestiát.
– Az ám. – Szólt közbe egy másik szőke. – Aztán meg ledugott a szörny torkán valamit, ami pukkant egyet, és kilőtte a beste szemeit. – A lányok összebólogattak.
– Úgy-úgy. Azt még én is hallottam. Meg hogy hogy reggel a Jarrét meg a Yodeket kioktatta, mint valami Oxenfurti tudós.
– Azt hallottam ám én is! – Szólalt fel ismét az asztal végéből a lány, aki mesehősnek nevezte a szörnyvadászt. – A Yodek kordénak mondta a szekeret, ez meg helyreigazította.
– Ejj mennyit fecsegtek már. – Vette vissza a szót Molly. – Szegény Cindi meg itt mondaná, hogy milyen is az a vaják.
– Fura. – Jelentette ki Lucinda. – Mert szépeket mond, de nem akar a lócára csábítani. Lerajzolja szép nők arcát, de nem mutogatja a könyvet senkinek. Marczin azt mondja hideg, mint a kút fala télen, meg lerobbantja egy kukorix fejét. Közben meg olyan jámbor, hogy a légynek se tudna az ártani. Azt mondta, hogy túl ártatlan vagyok, hogy ő ágyba vigyen, de láttam a szemén, hogy tetszek neki. Meg azt is mondta még, hogy ne higgyek a szép szavaknak. De közben meg elveszti az eszét, ha ocsmányságokat hall a távolban. Furcsa egy fickó az a vaják én mondom.
– Egy igazi lovag. – Sóhajtott Molly, ám Lucinda azonnal megcsóválta a fejét.
– Azt mondta ne költsünk róla hőskölteményt.
– Vaják az. – Helyeselt a másik szőke lány. – A vaják az profi. Nem hősies, de apám azt mondta, hogy szörnyet semmi nem írt jobban, mint azok.

– Hányszor kell neked valamit megtanítani, te lány? – Vörös hajú, széles vállú, borostás férfi állt a régi templom udvarán. A nap sugarai verejtéket rajzoltak hosszú orra hegyére, fehér ingén átütött a nedvesség. Hajnal óta edzette már a kölyköket, de egy különösen bosszantotta. – Minden piruettet hárítás követ a hátad mögött. Mindig! – Érdes, mély hangja átütötte a négy ifjonc fülét, akik az életlen, de súlyos pengéket forgatták. – Kezdjétek elölről! – Morgást hallott felőlük. Elégedetlenül horkantott, akárha ló prüszkölne. – Á! Szóval még van hangotok. Akkor ideje egy kicsit megtáncoltatni titeket. – Sóhajtást kapott csak válaszul. A négy, egymással szemben álló kölyök visszaillesztette a kardot a hátára. A férfi dallamot kezdett dúdolni, majd fellépett egy deszkára, mellyel a pince tetejét foltozták be. A lábával ütemet adott. Egy. Kettő. Három. A negyedik dobbantásnál a négy kölyök egyszerre húzta elő a fegyverét. A vörös sörényű nem állt meg, s ahogy a percek múltak, gyorsult az ütem. Minden alkalommal, amikor a talpa a fához ért, a pengék összecsaptak. Hosszan folytatta. A dal, melyet felhasznált, harminchét igen hosszú strófával bírt. Mivelhogy énekelnie nem kellett, itt-ott újra kezdhetett néhány ütemet, mikor úgy látta szükség van még egy kis gyakorlásra. A kardok egyszerre mozogtak, hibátlanul. A tanítványok lábai alaposan betanult lépéseket tettek. Nem az agyuk emlékezett minderre, hanem a testük.
– Elég lesz! – Nyugodt, magas női hang fúrta magát keresztül a levegőn. Tiszteletparancsolóan és megállíthatatlan. A férfi elhallgatott, nem dobbantott többet, a kölykök pedig lomha mozdulatokkal engedték le a fegyvereket. – Hova teszitek azokat a pengéket? – Förmedt rájuk a nő, mire mindannyian visszakapták a kardokat és szenvedve tették a hátukra szíjazott hüvelybe. A vörös hajú instruktor elvigyorodott, mikor másfél méternél alig magasabb, rókakölyök képű, fekete sörényű társa megjelent az oldalán.
– Szerinted tudnak még beszélni?
– Tane. Szerintem úgy megtáncoltattad őket, hogy a következő hetekben hangjuk sem lesz. – Mosolyogta a nő. Mindkettejük nyakában fémből faragott, mantikór fejet formáló medál lógott.
– Az már igaz. Vegyétek fel a kalapácsokat! – Harsogta Tane. – Ötven ütés jobbról, ötven balról. Aki utána még mozogni és szájalni tud, az fut egy kört a sárkánykarmon. – Ezzel elfordultak, de addig egyikük sem szólalt meg, míg meg nem hallották a tompa puffanásokat.
– Tudod, hogy még ősz végén át kell esniük a próbán. Ne öld meg őket addig. – A kis termetű nő mélyen a szemébe nézett. Volt bennük valami közös. Macska pupillájú, aranyszín tekintetek találkoztak, mikor egymásra néztek.
– Ezt a megtiszteltetést neked hagyom Keyra. Annyi erő nincs már a kezükben, hogy rendesen fogják a kardot.
– Okoskodtak. – Jegyezte meg egykedvűen Keyra. Tane megveregette a vállát.
– Holnap úgysem edzenek. – A nő még mondott valamit, de a vörös már nem hallotta. A fülét hegyezte, de a csapkodások egyre erősebbek voltak. Mintha nem is a bábuknak csapódó kalapácsoktól jönne, hanem maga az égbolt küldené őket az agyukba.

Tane lassan nyitogatta a szemeit, ahogy a dörömbölés az ajtón egyre csak erősödött.
– Nyisd ki te szukafattya! – Egy férfi érdes hangja tört utat az elméjébe, és rántotta ki az álomból. Rég nem látta már az otthonát. Nagyon hosszú ideje volt már annak, hogy utoljára Zerrikániát látta álmában. Most pedig, hogy sikerült, hát nem felverik? – Nyisd ki! Megöllek te rohadt mutáns féreg! – Tane fordult egyet és végigsimított a lány hátán, aki mellette ült. Az egy pillanatra összerezzent, de a mantikór medál gazdája fél kézzel magához húzta, végig simított az arcán, majd mélyen a szemébe nézett.
– Ez a bátyám hangja. – Rebegte a barna sörényű fehérnép.
– Mhm. – Hangzott a férfi válasza, ahogy borostás állát a lány nyakához érintette.
– Nyisd ki azt a kurva ajtót és légy férfi. – Tane fejében egy gondolat játszott. Név szerint, hogy a vodkával is férfi módra bánt, na meg ez a csinos lányka sem egymagától veszejtette el a ruháit. Eléggé férfi volt már ő. Azonban a kilincs alá támasztott méretes szék, egyre nyöszörgőbb hangokat adott, amint kintről erősödött a zörgetés.
– Na jó. – Sóhajtotta, majd felkelt, nadrágba bújt és rámarkolt a kilincsre, mielőtt kirúgta alóla a széket. – Mi a faszt akarsz hajnalok hajnalán?
– Megbecstelenítetted a húgom! Ezért megöllek, te kurafi! – Tanet roppantul lekötötte a gondolat, hogy vajon egy ilyen egyszerű paraszt, mint a kinti, honnan ismer olyan szavakat, mint a megbecstelenítés. Ennyi magánhangzót ritkán tudnak megjegyezni.
– Nyugodt lehetsz, hogy a te Yolanda húgocskád becstelen volt, mire ideértem. – Közölte az ajtón át, a keze pedig egyre jobban megszorult ahogy ellentartott.
– Hazudsz te korcs! Az én húgom rendes lány! – Tane morgása átütött a falakon is.
– Rendes lány, ezt én sem tagadom. De hogy nem velem hált először, az is biztos. – Hatalmas csattanás dörrent az ajtón, aztán suttogás hallatszott. Persze csakis neki volt kivehető. Az érzékei, melyekkel szörnyeket vadászott és szimatolt ki, most sem hagyták cserben. Elfintorodott, majd újabb kiáltozás töltötte be a fejét. – El foglak kapni te nyomorult mutáns! Elvágom a torkod!
– Mhm. – Közölte, majd megvárta, míg a kint álló négy, megtermett parasztlegény lemegy a lépcsőn. Pontosan tudta kikkel van dolga. Morgott egyet, aztán az asztalhoz lépett és sört töltött a kupájába. Yolanda reszketve ült fel a lóca végében.
– Jari meg fog ölni.
– Ne aggódj. A bátyád két törött foggal és vérző orral senkit nem fog bántani. Neked viszont édesem, ideje felhagyni a hazudozással, ha reggelente szeretnél jól ébredni. – Közölte a férfi. Odaállt a hálótársa elé és megsimogatta az orcáját. – Műalkotás vagy. Egy nemes úr a fél kezét adná azért, hogy veled éjszakázzon. – A barna lány elmosolyodott, majd az ujjai felfutottak a férfi combján. Ismerte azt a vigyort. Este ugyanis ezzel kezdődött a játékuk.

Két óra telt el, mire felöltötte a vértjét és összeszedte magát. Yolanda a hátsó ajtón távozott, ám Tane már csak kalandvágyból is az istálló felőli oldalon lépett ki. Hátán hosszú, egyenes kard díszlett. A nyakában ott lógott a medalion, mely mestersége címere volt.
Alig tette ki a lábát, öten sorakoztak fel vele szemközt.
– Na most megkapod te vaják korcs. – Visította Yolanda tagbaszakadt fivére. Tane végighordozta sárga szemeit a fiúkon, mert kétsége sem volt afelől, hogy ezek férfinak harmatgyengék.
– Hívjatok még pár legényt, mert így kevesen lesztek. – Morogta. A sértett testvér felhorkant.
– Egymagam is elverlek!
– Igen. Ha összekötitek kezem-lábam és egy cölöphöz kötöztök. – A parasztlegény lekevert egy hatalmas pofont a vajáknak, aki erre csak oldalra köpött. Sóhajtott egy hatalmasat. – Nincs nekem erre időm. – Közölte, majd a jobbját az igni jelére görbítette.
A legények hamar forró helyzetben találták magukat, mert a szörnyvadász kezéből előtörő lángnyelvek gyorsan megkapták a ruhájukat. A földre vetették magukat, vagy az ingüktől próbáltak szabadulni. Tane ekkor a lovához ugrott, majd kivágódott az istállóból.

Órákat lovagolt, majd amikor a nap sugarai a legmagasabban álltak, megállt a folyó mellett és meztelen beleereszkedett. Hideg volt, de ez őt egy cseppet sem zavarta. A mutáció elnyomta ezeket az érzéseket. Mikor kiáztatta a tagjaiból a gondokat, a vaják felöltözött, aztán egy fa tövébe húzódott. Biztos volt benne, hogy nem kell a folytólidércektől tartania, mert két nappal ezelőtt vágtatott végig a part mentén, s mindegyiket levágta, vagy elégette. Praktikus mutáns volt, mert ha gyakorolt, hát olyanokon intézte, amiken nem vesztett sokat. Márpedig a víz partján élő rusnyaságok az ő szótárában haszontalan jószágként szerepeltek.
Felcsapta az egyik könyvet, kis ládából pennát és tintás üveget ragadott, míg egy másikból szárított növényeket vett elő, és az ingee alá helyezte őket. Megtanulta, hogy ha így szárítja a leveleket és virágokat, az illat rá is átragad. Márpedig a mantikórok különösen odafigyeltek a tisztaságra.
Átpörgette a lapokat, majd olvasgatni kezdte. Ez volt Tane szörnyhatározója. Az, amit megígért egy számára igen kedves kölyöknek. A könyv, melyben összeszedte a szörnyek köznyelven forgó nevezékeit.
A Kikimórnál felsorolásra került a „nagy pókizé”, a „hogyishívják rovar”, a „sok-lába-van-nagy-oszt-megy” és a személyes kedvence, a „takaroggyálazanyádba”. Mellette szép rendezett betűkkel a Kukorix, melynek nevezékei között szerepelt a „csőrös sárkány”, a „kukorékolóizé”, a „pikkelyes pulyka”, illetve aláhúzva és nyíllal megjelölve a „baziliszkusz”. Ez utóbbihoz kis lábjegyzetet készített, mely így hangzott: „teljes baromság”. A ghoulok és alghoulok leggyakoribb neve a „halottizé”. A wyverneket pedig rendre „szakállas sárkány” néven emlegették. Ahogy lapozta, hamarosan a vizibanyánál találta magát, ahol tintába mártotta a pennát, és új szóval egészítette ki a sort. „Anyósom hínárral”. Ezt csakis azért írta le, mert a negyedik faluban hallotta a népeket így hivatkozni erre a rondaságra, majd a lap aljára nézett, és újra tintával töltötte, aztán aláhúzta a fakuló lábjegyzetet. Oda csupán annyit írt: „Öld meg. Öld meg ignivel!”
Tane pontosan tudta, miben nem jeleskedik, ezért nem is próbálkozott sztereotipikus mantikórnak előadni magát. Nem találkozott még olyannal, aki pengeváltásban legyőzte volna, ahogy a bombakészítésnek is mestere volt. Az alkímiai tudása azonban csakis azokra a főzetekre terjedt ki, amelyeket a legtöbbet használta. Keyra volt mindig is az ügyesebb ilyen téren, s mielőtt elváltak útjaik, kiíratta vele az összes receptet, melyet ismert. Ezen felül magával hurcolt még három könyvet, melyből az egyik a kezében nyugvó szörnyeteg határozó volt. Értett az emberek nyelvén és hatalmas türelme volt a baromságaikhoz. Talán ezért is lett jó tanító.
Becsukta a barna fedeles könyvet, majd elővette a kéket. A vörös kötésű volt a Keyra által írt receptgyűjtemény, míg a fekete a saját kis menedéke.
Felütötte a fedelet és beleolvasott az első sorba. „Kezdhetném jelen sorokat a személyes tragédiám, vajákká válásom gyötrelmeivel, de az borzalmasan unalmas lenne.” Elmélázott rajta, de úgy látta, mint eddig minden alkalommal, hogy ez bizony még most is megállja a helyét. Az utókornak szánta ezt a könyvet, hogy a jövő mantikórjai tanulhassanak valamit tőle, mikor elnyeli valami bestia gyomra. Hosszú ideje csupán két dologban hitt. A sors erejében, mely összetartja azokat, akik összetartoznak, és abban, hogy mindig lesz utókor, akire hagyományozhatnak valamit. Nem így állt a világhoz, mikor megtalálta a totyogó gyereket a sivatagban, egyik kezében sárkány pikkelyekkel, míg a másikban egy mantikór szarvával. Viszont ahogy kitanították a kis csikaszt, hát a mutációkkal elnyomott hite új erőre kapott. Még ha csak ő is élte túl a beavatást, Jieh egy magaslata volt a mesterségüknek.
Ahogy ezen merengett, a hátasa prüszkölt egyet. Felkapta a fejét, és hegyezni kezdte a fülét. Amikor abba morgás hangja jutott, sietve összekapta a málháját, felugrott nyereg és zabla nélküli lova hátára, s galoppozni kezdett keletnek. Rengeteg szörnnyel megküzdött gondolkodás nélkül. Veszedelmes ocsmányságokat vágott halomra, ha szükség volt rá. Azonban amint farkasok hangját fújta felé a szél, inkább odébb állt. Nem félt tőlük, mert le tudta volna vágni mindet. Ellenben rettenetesen gyűlölt velük harcolni. Okosak voltak, tehát a bombák java csak pazarlás volt. Az igni elfárasztotta, mire egyet is agyon tudott verni. A farkasfalka nem vajáknak való ellenfél. Hosszú, fárasztó és idegőrlő velük a küzdelem. Ezt mondta mindig Jiehnek is, s azóta is tartotta magát a gondolathoz.

Szürkület után állt meg egy fogadóban, mely egy útszéli falucskához tartozott.
– Hé te kurafi! – Nagydarab, bajszos, görbeorrú fickó lépett az asztal elé, ahol a vörös vaják pipázott. Ismerte őket látásból. A földeken dolgoztak. Ez, amelyik beszélt, igencsak tagbaszakadtnak tűnt, de a borostája már csak a leereszkedő tokát takarta. A jobbján sebhelyes arcú társa állt, akinek a füléből hiányzott egy darab, míg balján egy cingár harmadik, akinek olyan kapafogai lógtak, hogy a szörnyvadász nem tudta eldönteni, munkaeszköz-e, vagy csak születési hiba, amit nem vertek még vissza. Számolgatott és becsukta a könyvét.
– Csecse kis málhásod van odakinn. – Dobta be a sebhelyes. Nem nagyon reagált, csak levette a lábát az asztalról. Kettő? Három? Gondolta. – Jól húzná az igát a krumplinál.
– Vedd le a szemed Artemisről. Nem szereti, ha idegenek bámulják. Ideges lesz tőle. – Ahogy a vaják mély hangja átszelte a teret, hirtelen mindenki átgondolta jó helyen jár-e. Persze a józan ész, pusztán egy pillanatig tartott, aztán tovalibbent a falusi kocsmából. A kapafogú nyúlt a táskája felé, de végül csak rábökött.
– Mi van a zsákban? Kincsek ugye? Kit öltél meg érte? – Egyelőre nem tudott dönteni, hogy melyikük lehet a legbutább a háromból, de rátette a pipát tartó bal kezét a málhára.
– Persze, hogy az. Biztosan megtámadott egy kordét. – Magyarázta a tagbaszakadt. – Látjátok, hogy védi? – A kocsma népe szép lassan felkapta a fejét. Nagy kár volt, hogy éjszakára esett ide. Nappal több helye lenne, mikor kevesebben vannak. – Bandita aki felborított egy kereskedőkordét, kirabolta, megerőszakolta a kalmár nejét, mindenki mást megölt, aztán elvágta a társai torkát míg aludtak.
– Szekér vagy hintó. – Szólt közbe a vaják. A három csak pislogott. – A kereskedők szekérrel, vagy hintóval járnak. A kordénak nincs teteje és csak két kereke van.
– Mi van? – Csattant a nagydarab. Tane csak sóhajtott.
– Nem beszéled az anyanyelved anyanyelvi szinten. A kordé nem ugyanaz, mint a szekér.
– Nézd már de felvágták a nyelvit az anyja keservit. – Harsogta a sebhelyes. – A rohadt tolvajnak.
– Add nekünk a szajrét! Nálunk jobb helye lesz. – Vigyorogta a kapafogú. A vaják felkelt, mire mindenki egy fél lépést hátra csúsztatta a lábát. Hajlandónak tűntek arra, hogy megverjék.
– Az a medál. – Rebegte a kapafogú. – Az egy vajákmedál. – Tane várta a fejleményeket, de ugrásra készen. Végül a bajszos hátrálni kezdett.
– Ne nyúljatok hozzá. Rosszabbak, mint a leprások. Rá se nézzetek. – A három jómadár visszasietett az asztalához, a szörnyvadász pedig visszaült a helyére. Egy perc sem telt el, mikor megállt felette valaki.
– Vajákuram. Va' nekünk egy bajun' itt a faluba. E' pikkelyes pulyka laki' a domb ala'.

– Há' ez vóna az vajákuram. – A paraszt félve mutatott csak a sötétben alig kivehető barlang szájra, melyhez a falu férfiaival vezette a vadászt. Aztán sietősen hosszú harcsabajszát kezdte tekergetni. Mögötte, a falu hentese állt. Jókora fickó, aki egy furkósboton támaszkodott, majd hatalmasat köpött.
– Elég legyen Marczin. Mit remegsz, mint a nyárfalevél? Kint van tán az a bestia? – Az öblös hang a hentes torkából úgy tört fel, mintha a hegyekből alábukó lavina volna. Minden bizonnyal nagy tiszteletnek örvendett a vidéken. Többen is sorakoztak a bokrok mellett. Az összes a sziklába vájt lyukat nézte.
– Monnom én, hogy egybe lenye'te a Kerbit! – A harcsabajszos hátra fordult a többihez. Üvölteni akart velük, de suttogássá nyomta el. – Hát ki tuggya mekko'a dög a! Kinyú ide oszt beránt minnekit. – A hentes horkantott, majd a sziklák irányába pillantott.
Ott egy magas férfi állt nekik háttal. A vállán keresztbe kötve hordta a kardját, mintha íj volna az a szerencsétlen, de valami furcsa hüvelyben, mert nem takarta a pengét teljesen. Épp csak a hegyét tartotta, meg fölül a keresztvas alatt egy pánttal. Bőrvértjén láncok csillantak a holdfényben. Aki szemfülesebb volt, apró, ezüst szegecseket is felfedezhetett ott. Hosszú vörös haját felkötötte, a szájából pedig még így háttal is látszott a pipa, meg annak a füstje. Csurgó hang törte meg a pillanatnyi csendet, majd a vaják, igazított a nadrágján és a lovához lépett. Ahogy megérintette a hátas nyakát, az prüszkölt egy hatalmasat.
– Bezzeg Rosa füstölőitől nincs bajod. – Morogta, majd fél kézre fogta a paripa állát, és a a szeme közé érintette a homlokát. – Semmi baj Artee. Te itt maradsz ezekkel a kedves urakkal. – A ló megrázta a fejét, a vaják pedig levette az oldaláról a kardot, meg két málhás zsákot. – Mit mondtak kendek, hogy hívják ezt a bestiát?
– Nem tuggyuk, nem kérdeztük mi azt. – Jelentette ki a pocakos szabó, majd a fia vállára ejtette hatalmas kezét. – Ivánka látta a dögöt de futott, ahogy a lába bírta.
– Mhm. – Ennyi hagyta el a szörnyvadász torkát, majd egy fém piszkával kikaparta a dohányt a pipájából és a barna fedeles könyv mellé rakta.
– Nagy volt. – Kezdett bele Ivánka, a szabó fia. – Olyan vót az vajákuram, mint egy sárkány. És olyan vót a hangja ment egy kakasnak. – A vörös hajú férfi kinyitotta a kisebb málhát és kiemelt belőle egy ládikát tele üvegcsékkel. Egy zöld színű folyadékot vett elő, majd a lóról levett pengét az ölébe kapta, és egy pici, fehér ronggyal elkezdte alaposan bekenni a fegyverét. A hentes felhorkant.
– Míg a vaják a kardját suvickolja, már rég agyonverhettük volna azt a dögöt. – A bajszos összerezzent, a szabó pedig a megtermett férfira förmedt.
– Meg vagy te húzatva Andzrej! Oszt ha kukorix az a bestia? Rád néz, oszt kővé is dermedtél. – A másik csak legyintett.
– Maradjál már magadnak. Kukorix itt a semmi közepin.
– A csőre egy másodperc alatt vágja át magát két felnőtt férfi mellkasán. – Magyarázta nyugodt hangon a vaják, ahogy felkelt és megszorította a kardja markolatát. A férfiak csendben maradtak. – Jobban tartanék én attól, mint az ilyen kővé válós meséktől.
– Tuggya mi az a beste vajákuram? – Kérdezte remegve a harcsabajszos. A vörös hajú harcos fejben méregetett és a homlokát ráncolta. Kisvártatva válaszolt, miközben a málhazsákhoz lépett, és három, egytenyérnyi fém gömböt akasztott az övére.
– Kukorix az, ahogy a szabó uram mondja. Vérmes egy jószág, de nem legyőzhetetlen. Jól tették, hogy vajákot hívtak, mert bármilyen erős a hentes, egy ilyen pikkelyes baromfival nem bírnának el heten se. – A férfi rugózott párat, mielőtt macskaléptekkel elindult a barlang felé. – Kendek maradjanak itt. Gyötrelmes jószág ez, ha bevadu… – A vaják hirtelen elhallgatott. Sárga szemei körbekémleltek, közben a fülét hegyezte. – Hallják ezt?
– Fúj a szél. – Közölte a hentes, mire a vaják csak csendre intette. Csalhatatlan hangokat fújt felé a szellő. Gonoszul elvigyorodott, ahogy realizálta mit is hall.
– Tokás pukkancsok. – Súgta hátra, mire Marczin is bólogatni kezdett. A szörnyvadász tudta, hogy nem hallja olyan jól, de ezt még az egyszerű ember füle is befogadta. – Nekkerek. – Vigyorogta, majd egy pillanat alatt letért a pályáról és a hang irányába indult.
– Vajákuram! – Kiáltott utána a bajszos, mire az említett visszafordult.
– Igaz is. – Két ujját a szájába kapva olyan füttyentést hallatott, ami még a holtakat is felverte álmukból. A barlang gyomrában visszhangzott, majd a mélyéről egy másféle hang tört elő. A vaják leoldotta az egyik golyót az övéről, majd csillogó szemeit a kövekre függesztette. A férfiak hátrébb léptek, miközben a sötétségből előbb hangok, majd csakis a szörnyvadász szemének látható körvonal tűnt fel. Magasba emelte a gömböt tartó jobb kezét. Baljában megszorult a kard.
Pikkelyes, kakasfejű lény rohant elő a barlangból, Tane pedig ösztönösen dobásra lendítette a karját. A kukorix felvisított, mire a golyó a csőrében landolt. Így sem rossz, gondolta a szörnyvadász, majd a jobb kezét az igni jelére hajtva közelebb ugrott és a tenyerén megfoganó lángcsóvát egyenesen a szörnyeteg szájába lőtte. Sistergés hallatszott, a vörös hajú férfi pedig azonnal hátra ugrott, majd újra és újra nagyokat lépett visszafelé, míg majdnem ismét a falusiak közt kötött ki. Hatalmas puffanás rázta meg a köveket, amint a vajákbomba jókorát durrant a lény torkán, s kipukkasztotta a szemeit. A bestia még vergődött egy kicsit, végül elterült, szétrepedt koponyával, a csőréből gomolygó füsttel.
– Hát ez gyorsabb volt mint vártam.
– Gyönyörű dobás volt vajákuram! – Kiáltott a szabó, mire a szörnyvadász oldalra köpött.
– Egy szart. A szárnya közé céloztam. De így sem rossz. Mennyit fizetnek a nekkerekért? – A falusiak megcsóválták a fejüket. Nem értették a furcsa mantikórt. Végül a hentes szólalt meg.
– A vadász százhatvan koronát ad azokért a kis nyamvadékokért.
– Akkor szóljanak a vadásznak, hogy kezdjen számolni. Kendek meg eredjenek haza. Kivéve a hentesurat. – Intett mindenkinek, ahogy a málhazsák irányába lépett. – Menjen be a barlangba, és ami tojást ott talál, azt törje ripityára. – Ezzel másik három bombát csatolt az övérre, kikapott egy barna színű folyadékot, és bőségesen végiglocsolta a kardján, majd futásnak eredt.

Ahogy közelített a hangok irányába, egyre óvatosabbá váltak a léptei. Behúzódott egy bokor mögé, mely épp két szikla közé talált nőni. Tudta, hogy hova kell mennie, de várnia kellett, míg a kis dögök egy helyre húzódtak. Felnézett az égre. Alig múlt még csak szürkület tehát a nekkerek portyáznak még egy órát. Pontosan tudta, mert ő tanította meg Jiehnek otthon.
Látta maga előtt a jelenetet, az ódon szentély udvarán, amint a sötét bőrű, serdülő lányka feltette a kérdést, melyet nem szabadott volna.
– Mit tudtok a nekkerekről? – Tane még most is hallotta, azt a sóhajt, amit az ő társa és gyerekkori barátja, Keyra elejtett. A kis termetű vajáka volt az egyik első nő, akit a mantikór iskola kitanított. Ketten élték túl azt a beavatást. Csak ők ketten. Ennek pedig még ilyen hosszú időből is megvolt az eredménye. Amikor viszont Jieh, a lány, akit Tane a sivatagban talált, feltette a kérdést, hát a másfél méter magas testből olyan hang tört elő, melynek érzelmi töltetét szavakkal nem lehetett leírni. A vörös vaják vigyorogva fordult a tanítványhoz, miközben Keyra száját elhagyta az igazság.
– Bármit kérdezhettél volna tőle. Miért ezt? – Tane csendre intette a vajákát és szavalni kezdett.
– A nekkerek ogroidok. Többnyire a föld alatt élnek és ott is mozognak, mert a gülü szemük nem bírja olyan jól a fényt. Viszont a vadászterületüket nagy nyílt mezőkön jelölik meg, ugyanis soha nem járnak egyedül. – Magyarázta, aztán leült Keyra mellé, miközben megpaskolta a nő combját. – Szag alapján tájékozódnak a kis rohadékok, hosszú üregeket ásnak, és azon keresztül járnak-kelnek. A karmaik és a fogaik nem mérgeznek, ellenben kibaszott élesek, úgyhogy a legjobban azt teszed, ha kerülöd őket. A legmagasabb sem akkora, mint Keyra anyád. – Az említett a nőiesség mellőzésével rúgta oldalba. Tane tűrte, bár alaposan megdörzsölte a találat helyét. – Viszont nem sokkal kisebbek. Szóval van velük baj. De a jó hír, hogy áll az örök igazság. – Felemelte egy ujját, Keyra pedig ugyanezt tette. – A legtöbb probléma megoldható ignivel. Ha a probléma ellenáll, használj több ignit. – Az alacsony növésű vajákmester felült a templom falán.
– Ez a legigazabb mondás, ami valaha elhagyta a szád. – Veregette vállon Keyra.
Tane a sziklák tövében ülve azon merengett, mit csinálhat az ő vérbeli mantikór társa. Biztosan kotyvaszt épp valamit.
Kilesett a sziklák takarásából és a levegőbe szimatolt. Érezte a szagukat, ez pedig nyugalommal töltötte el. Kikelt a fedezékéből, majd óvatos léptekkel elindult a nyomvonalon. Megtanította ezt is Jiehnek, habár a lány orra mindig is erősebbnek bizonyult, mint az övé. Hiába, a mutációk nem mindenkinél ugyanazt erősítik meg.
Amikor aztán sejteni vélte a nyomvonal végét, leakasztotta az övéről a bombákat. A kis vakarékok egy járatban húzták meg magukat. Tane egyre magabiztosabb léptekkel mozgott, majd ahogy pár lépésre került a hangoktól, fütyörészve meggyújtotta a két sárkányálmot és hanyag mozdulattal a nekkerrejtekbe hajította. A baljában megremegett a penge, a szabaddá vált kezének ujjai pedig ismét az ignire hajlottak. Hatalmas durranás rázta meg a helyet, majd sikolyok és pukkanások. Végül morgásokkal ugráltak elő a szerencsésebb jószágok a rejtekből, vicsorgó pofával a vaják felé rohanva. Elsült a jel, az a három nekker pedig, aki nem borult lángokba, támadásba lendült. Tane kezében megmozdult az ezüst penge. Lesújtott jobbról, majd hátrébb lépett, hárított négy hosszú karmot, aztán piruettel balra csapott. Az ogroid olaj megtette a hatását, ugyanis a három koponya sisakos bestiából kettő felvisított, mielőtt a mantikór előbb levágta az egyik fejét, majd a másik agyába állította a kardját és újra hátrébb lépett. Vágás, elkerülés, vágás. Ez volt a tánc, amit a „tokás pukkancsokkal” járni kellett, ha a vaják nem akart mély sebeket. Két nekkerenként eggyel megtoldva a kitérések számát. Korán megtanulta a szörnyekkel járt koreográfiákat. Könnyen ráállt az agya.
Leszúrta az utolsó bestiát, majd berugdalta őket a járatba, ahonnan előmásztak. Keyrával mindig mondták Jiehnek. Ogroidot elégetni! Akkor is, ha már nem mozog. Ki tudja mikor kelnek fel a rohadékok alapon. Így tehát behordta őket a meglehetősen pici járatba és a megmaradt bombáit hozzájuk vágta. Attól a durranástól a járat szája is beomlott, de Tane látta felcsapni a lángokat. Hosszan nézte, mielőtt visszasétált a lovához.
Az odaúton előkapta az acél kardot is, és végigpillantott a pengéken. Élezésre szorultak, de nem volt komolyabb bajuk. Ügyelt rá, hogy mindene a legnagyobb rendben legyen. Mindkét pengébe feliratot vésett zerrikán írással a keresztvas felett. Két női nevet. Az ezüst kardon Lola, míg a másikon Maya díszlett. Két, Tane számára igen kedves hölgynek állítottak emléket.
– Megjöttem Artemis. – A ló prüszkölt, ahogy meglátta a gazdáját. Nem volt nyereg, csak a málhazsák, ahogy zablára sem volt szüksége a férfinak. Bár a bőre színén nem látszott, zerrikánnak született. És mint ilyen, megtanulta a lovat úgy megülni, hogy annak ne kelljen semmilyen segédeszköz ehhez. Ők ketten egyek voltak, mikor felült a hátára. Jóllehet egy pokrócot felterített a hosszabb utakon Arteera.
Letisztította a pengéit, aztán mindkettőt a helyére rakta. Alaposan bebugyolálta őket, hiszen a vadonban megtanulja a vaják, hogy a penge kényes jószág. Az ezüst pedig, mely mesterségük legékesebb címere, a legtöbb törődést igényli mind közül. Amelyik szörnyvadásznak ezt nem tanítják meg, az bizony rövidesen törött pengével a kezében harap a fűbe.
Megsimogatta a lova nyakát, majd felpattant a hátára és a falu felé vette az irányt.

Éjfél volt, mire a vörös hajú, borostás mutáns a dézsában landolt. Forró vízben áztatta megfáradt, sebhelyekkel tarkított testét. Nem teljesen volt olyan, mint a kontinens többi szörnyvadásza. Vagy akár az emberek, ha már itt tartott. Rápillantott a mantikór fejet ábrázoló medálra a nyakában. Így van, gondolta. Mi sosem voltunk olyanok, mint az itteniek.
– Tane mester! – Szólt egy hang az ajtón kívülről. Morrant csupán a kedves női hangra. – Meghoztam a vacsoráját.
– Maradj kint még. Mindjárt nyitom. – Kiemelkedett a dézsából, majd törülközőt tekert a dereka köré, mielőtt az ajtóhoz lépett. Mikor feltárta, fiatal lánykát pillantott meg. Az orrán szeplők futottak keresztül, arcán pedig szende mosoly ült. A haját kendővel takarta és fogta össze, de egy-két szőke tincs kilógott alul. Kezében jókora tálcán sült hús, meghatározhatatlan állatból, mellette egy kancsó és egy pohár. – Gyere csak. – A kocsmáros lánya volt, ezt Tane pontosan tudta. Viszont képtelen volt megállni, hogy végig ne hordozza a tekintetét rajta, ahogy belépett. Becsukta mögötte az ajtót, aztán az erszényéből kivett hat érmét, és a lány markába tette, majd óvatosan rácsukta az ujjait. – Kettő apádé, a többi a tied. – A lány megszeppenve pislogott a szörnyvadászra. – Nem ingyen kapod. Szeretném, ha itt maradnál még egy kicsit. – Már látta, ahogy szóra nyíl a kislány szája. Ellenkezni akart, de a mantikór nem hagyta neki. – Egy ujjal sem nyúlok hozzád. Nem szeretek egyedül vacsorázni. – Jelentette ki, aztán vállon ragadta a lánykát és megfordította, hogy neki háttal legyen. Ledobta a törölközőt, közben a nadrágjáért nyúlt.
A szőke lányka, a válla felett óvatosan hátra kémlelt, ám mielőtt bármit megpillanthatott volna, vastag, érdes ujj fordította vissza a tekintetét. Csak, mikor hallotta az öv semmihez sem hasonlító csörgését, akkor perdült meg.
– Hogy hívnak? – Kérdezte a vaják. Magához szólította a vacsorás tálat, majd leült vele az asztalhoz.
– Lucinda, vaják uram. – A férfi legyintett csupán.
– Tane. Nőtől nem viselem az urazást. Nem vagyok az urad. És vedd le a fejedről azt a borzalmat. – A lány leengedte a haját, majd hosszas habozás után, leült a vajákkal szemközt. Az időről időre rásandított, elidőzve a szemén, az orrát tarkító szeplőkön. – Apád büszke lehet rád. Gyönyörű lány vagy. – A szavak úgy buktak ki a férfi száján, mintha csak az időjárásról beszélgetne. Nem volt mögötte szándék, csupán a nyers tény. Furcsán érezte magát Lucinda az arcát pásztázó sárga szemek kereszttüzében. – Van a zsákomban egy kis doboz, meg egy könyv. Hozd azt ide nekem, de ne nyúlj semmi máshoz. – Tane bort töltött, de nem kortyolt, csupán áttolta az asztal túloldalára. Mikor a szőke, szeplős szépség leült, bólintott csupán, aztán átvette a könyvet meg a dobozkát. Utóbbinak felpattintotta a tetejét, s egy darab apróra és vékonyra csiszolt szenet emelt onnan ki, mielőtt jobbal fellapozta a könyvet.
A lány arcokat pillantott meg a lapokon. Szénnel rajzolt női portrék. Tane elidőzött egy felett, elmosolyodott, majd tovább lapozott az első üres oldalra.
– A bor a tied. Most pedig ne mozogj sokat. – Ezzel a férfi átvette a sültet a jobb kezébe, ballal pedig rajzolni kezdett. Gondos vonásokkal dolgozott, és minden alkalommal visszafordította a lány fejét az eredeti irányba, mikor az nagyon kíváncsiskodni kezdett.
Hosszasan ültek csendben. Tane nem érezte úgy, hogy beszélnie kellene, Lucinda pedig nem igazán mert megszólalni. Végül aztán, talán a bortól, de ki tudott végre nyögni egy szót.
– Köszönöm.
– Ne köszönd. Már kifizették. – Hangzott az egykedvű válasz a vajáktól, ám a lány nem tágított.
– Azt mondják a vajákok borzalmas lények. Hogy nincsenek érzéseik.
– Mhm. – Fűzte közbe a szörnyvadász, majd nagyot harapott a húsból.
– De… Szerintem te kedves ember vagy. – Pironkodva buktak ki ezek a szavak a lány száján. Tane sóhajtott csupán.
– Mutáns vagyok. Hosszú évek óta az vagyok. Sokkal jobban kapaszkodok az emberségembe, mint bárki más. – Egykedvűen, már-már fáradtan sóhajtotta, majd újra töltötte a lány poharát. – Te egy szeretetre méltó lány vagy kedvesem. Ha nem lennél ilyen, a vackomra rángattalak volna szép szóval és a megnyerő modorommal. Apád pedig reggel úgy rugdalt volna innen ki, hogy füstölt volna alattam az út pora. – Mosoly húzódott a szája sarkába. – De túlságosan is ártatlan vagy hozzá, hogy ilyet tegyek veled. – Felpillantott, és látta a lányon, hogy még életében nem mondtak neki ilyen szépet. Hümmögött még egy kicsit, majd letette a szenet és végigsimított a lány arcán. – Nem vagyok az erény lovagja. Ne költs rólam hőséneket. Csak egy egyszerű vaják vagyok, aki a napja javát vérben és belekben tölti. Jól jegyezd meg amit mondok. Soha ne dőlj be a szép szavaknak és a jó modornak. – A lány szemében szinte könnyek gyűltek, Tane pedig még végigfuttatta a hüvelykujját a szeplőkön, majd intett a lánynak, hogy menjen.
A könyvet lapozgatta. Ott volt benne Keyra rókakölyök képe, Jieh jellegzetes vonásai, de igazából minden olyan nő, akit a szokásosnál is szebbnek talált valamilyen egzotikum miatt. Szeplők az arcon, mindig mosolygó ajkak, az orr formája. Ha lehetett vajáknak szenvedélye, hát neki a női nem volt az. Ennek pedig legékesebb példája szintén a könyv lapjain pihent. A kép, melynél legkönnyebben nyíltak a lapok, egy nőt ábrázolt. Hosszú fekete haj, mandulavágású szemek, csábos mosoly, előre, magasra nyúló szarvak. Tane a succubus képét nézve érezte az orrában az illatot, melyet csakis ő árasztott. Az a jázmin és vanília, melynek teljes valóját csak a vaják érezhette. Megnyugtatta az az illat. Emlékezett rá, amikor Keyra mellé lépett egy éjszaka az úton.
Harcostársak voltak ők, így Tane szemében bármennyire is gyönyörűnek minősült a vajáka, sosem nyúlt volna hozzá barátinál mélyebb érzésekkel.
– Nem tudsz aludni? – A kérdés jogos volt Keyra szájkából, de Tane csak megrázta a fejét.
– Tudnék, csak merengek.
– Rosa jár az eszedben. – Nyilvánvaló volt a másik mantikórnak, a vörös pedig nem is tagadta soha.
– Igen. Kíváncsi vagyok, merre járhat most. – Ahogy ezen morfondírozott, a rókakölyök képű, fekete hajú nő mellé telepedett.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs baja.
– Mintha érdekelne. – Vont vállat Tane, azonban ami ezután érkezett, arra nem számított.
– Persze, hogy érdekel. Fülig szerelmes vagy belé. – Ez a vajáka szájából szíven ütötte. Aznap éjjel Rosával álmodott.
Most pedig, ahogy a fogadóban ült, biztos volt benne, hogy ismét vele fog.

- Kökörcsin Mester