Fonetikus kiejtés: Luszinda Ambrozia Becenevek Lucy, Lady Ambrosia, Életkor 350 Látszólagos kor 25-30 Frakció Szörnyek (Bruxa) Foglalkozás Ravaszsággal, találékonysággal

Redania és Kaedwen között hegységbe óvakodva merészkedj. Habár a közeli falvak veszély és aggodalom nélkül élnek, idegenek akár te magad is, nem vagy biztonságban. ÉS ezt tudod. Érzed szinte, mintha egy láthatatlan vonalon léptél át és a világ megváltozott volna. Nem tudod miért és tán nem is fogod érteni. Ragadozó leselkedik a környéken és te, a zsákmány, az oroszlán barlangja felé sodródsz. Ahogy telnek az idők, minél tovább maradsz e tájon egyre furcsább dolgok történnek. Eddig csak hangok, recsegések kísértek utadon, most... szinte látod. Ott van még sem tudod ki, vagy mi az. Az árnyék, ahogy figyel. Eleinte csak messziről fákkal odébb láttad. Azt hitted képzelődsz és csak a szemed sarkában lévő sötétség csak egy tréfa, melyet elméd játszik. De nem. Szíved egyre hevesebben ver, realizálva a lény közeledik. Sose látod mozogni, vagy túl gyors, vagy láthatatlan, de nem tudsz ránézni. Szinte hallod, érzed leheletét nyakadon. Kardoddal hadonászva próbálod biztonságban tartani magad, de késő. Már elkapott. És nem is tudsz róla.
Halk, bájos, nyugodt ének. Meghallva a hangot nem tudsz nem nyugodt maradni. Kíváncsiság, biztonság, remény. Nem akarsz, de nem tudsz ellenállni é követed a hangot. Egyre érthetőbb, hangosabb ének táncol füleidben. Izmaid ellazulnak, szíved lenyugszik. Letértél az útról és vissza nem találsz, soha többé. Egyetlen kiutadat és menedékedet elhagyva nem vár más, csak halál.
Az ének tulajdonosa egy csinos nő. A napon ülve énekel, tán neked, talán másnak. De nem tehetsz mást. Kardod elejtve a fűben csoszogsz a nő öléig. Mint egy anya gyermekét fogad téged keblébe, lágyan énekelve füledbe. Vékony kezei arcodra csúsznak, biztatva, hogy néz rá. Szemeid az övébe szegeződnek, az ének elhalkul, a lágy mosoly megváltozik. Lefagyva, rettegve bámulod, ahogy a szép, kedves mosoly vigyorrá nő és a fogak agyarakká nő. Nem tudsz mozdulni ahogy a légy beléd harap, eltépve artériáidat. Fejedbe csak a lény szemei égtek bele...és a mosolya.


Habár arcán bájos, anyai mosoly pihen, ne tévesszen meg. Erkölcsei nem olyan tiszták és figyelemre méltóak. Nappal tán egy tanítót látsz benne, egy előkelő hölgyet, ki oly misztikus, hogy a kastély történetében sem találsz róla semmit. Egy szeretett személyt, akit még a környező falvak is szeretnek, hiába sejtik a nő valódi kilétét. Egy odaadó nő, aki az árváknak esélyt adva gondjukat viseli.
De éjszaka fel sem ismerheted. Egy vadász áll előtted, ki nem fél vért ontani. Hogy menekülhetsz meg? Imádkozz, hogy ártatlan, vagy gyermek legyél, esetleg mindkettő. Igen, Ambrosia nem issza vérét azoknak, kik nem szolgáltak rá a halálra. Árts azoknak, kik nem érdemlik meg és a listán találod magad. Futhatsz, de el nem bújhatsz. Ha már bűneidet nem teheted jóvá, könyörögj, hogy jó hangulatában legyen és megadja neked a gyors halált. Nem akarod átélni azokat a kínokat, amiket azok kaptak, kik gyerekeken élték ki beteges vágyaikat.


Azt már tudod, hogy csinos, kellemes a hangja és állandóan mosolyog. De mit rejt még az álcája? Kezdjük szépen, sorban. Hosszú fekete haja és annak frufruja könnyen felismerhetővé teszi. Miért? Ki tudja. Talán az, ahogy viseli hajkoronáját teszi egyedivé. Vagy ápoltsága és tiszta, rendezett fürtjei.
Zöld szemei eszedbe juttathatják az oliviát. Nem? Tán szemei elég sötétek, hogy a drága ékkő, a smaragd villanjon fel elmédben? Az sem? Fura vagy... Mindegy is. A lényeg, hogy tartsd magad távol azoktól a szemektől. Nem hoznak semmi jót, ha egyszer azok a párok rád merednek. Hiába a kedves mosoly, a szem, a lélek tükre és ez alól, ő sem kivétel. Minél mélyebbre nézel annál tisztábban látód a ragadozót, ki lassan megéhezik.
Bőre fakó a paraszti emberekhez képest. Sőt, talán még a napot sosem látott úri hölgyekénél is. Érintése megborzongat, ahogy a hideg átjárja tested. Ne feled, ő nem halott. Hiába áll bőre közel egy hulláéhoz, dobogó szíve megcsalhatja érzékeid. Ahogy azok ajkak is. A vörös cseresznyére emlékeztető ajkak. Azok az ajkak sosem hazudnak, de nem is hihetsz nekik. Mézbe mártott szavak, melyek elrejtik gazdájuk megcsavart elméjét. Ne gondold, hogy szavai oly nyugtatóak, nem akarsz úgy járni, mint az előző, ki hallotta énekét.
Fekete ruhái eltakarják vékonyé s kecses testét. Mintha gyászolna, ám személyisége nem ezt mutatja. Pedig igen is gyászol, de ne akard tudni kit, vagy mit. Vannak dolgok, melyeket el kell engedni és sosem venni róla tudomást. Titkok, melyeket jobb eltemetni és búcsút inteni nekik.

Ahogy a Nap lenyugszik és a birtok is sötétségbe burkolódzik. A falról az egykori nemesi család tagja bámulnak le reám, kik már nem élnek e földön. Nem, nem én irtottam ki őket. Tán Akkor haltak ki, mikor Redania és Kaedwen határait húzták. A kastély üresen állt, mikor megérkeztem és habár vélhetően semmi sem hiányzott a család tulajdonai közül, gondoltam megtisztelem őket azzal, hogy nem hagyom őket a múltba feledni.
Az ablakon kinézve figyelem a Nap utolsó sugarai is eltűnnek a hegyek mögött és a kert színes virági eltűnnek szemeim előtt. A szél, ami megtáncoltatja gondosan termesztett díszeimet eszembe juttatja azt az estét. A kastélyban éltem már, kialakítottam tetszésem szerint. Mikor is? Kétszáz lehettem, mikor vele találkoztam? A vándor férfi, ki tagadhatatlanul fajtársam volt. A közeli erdőben találkoztunk, mikor vadásztam zsákmányra. Nem beszélt sokat, csak nézett. De nem bántam. Úgy éreztem magányom egy kissé szerte foszlik, míg ő itt volt. Be kell valljam, kissé tetszett csendessége. Tán kicsit jobban, mint kellett volna, mert kilenc hónap után, miután elment életet adtam egy leánynak. Kezeimben tartva a csöppséget mosolyom nem tudott alábbhagyni. Megismertem, milyen anyának lenni, aggódni valakiért, aki fontosabb neked, mint saját életed. Nem gondolom, hogy jó anya voltam. Túlságosan is különböztünk. Ő olyan volt, mint az apja én meg, nos én. Annak viszont örülök, hogy legalább túlélni megtanítottam. Habár a világot járja, felfedez, tudom aggódalomra nincs okom. Erős és talpra esett. Mégis, nehéz. Nincs nap, mikor ne gondolnék lányomra, de nem is kényszeríthetem, hogy velem maradjon és lelkem békére leljen. Ő nem arra született, hogy letelepedjen és élje az életét ahogy akarja. És ezt nem tagadhatom meg tőle.
Emlékeimet és gondolataimat egy ismerős szag zavarja meg. A vér szaga. Elmém pánikba meggy át, ahogy realizálom a gyerekeknek aludniuk kellene. Kinek a vére lehet ez?! Valaki betört és én nem vettem észre?! Egymásnak ugrottak volna és valaki megsérült?! Megfordulva a sötétségbe bámultam és pánikom ellenére próbáltam fokuszálni. Közel van a vér forrása, Szinte a szoba másik végében van. Nem tévedtem, mert az ajtó hamarosan kinyílt. Egy ismerős illat csapta meg orromat. Tudom ki állt előttem.
- Aindim, miért nem alszol? - kérdezem a gyermektől, aki a sötétségben meghúzódva próbálja összeszedni bátorságát, hogy elém lépjen.  
- E-Elnézést, Lady Ambrosia. É-Én csak... Nem tudtam elaludni... - Arcom vonásai ellágyulnak. A kicsi elf gyermek sok mindenen ment keresztül. Az emberek leégették az otthonát, lemészárolták a családját. Az emlék még túl élénk lehet neki.
- Megértem, hogy nem akarsz elaludni. De pihenned kell. Vagy talán megint összekaptál a többiekkel? - a múltja miatt nem volt váratlan, hogy nem fog kijönni a többi gyerekkel, akik emberek voltak. A harag, a félelem, a bizonytalanság, mind megkeseríti a gyermeki elmét.  
- Nem, nem vesztem össze megint Alonzo-val. Én csak...Gondolkodtam.
- Oh? És miről gondolkodtál, kedvesem? - hangom lágy, nyugtató. Tudom, hogy a szemünk előtt lejátszódó katasztrófák és tragédiákat nem lehet olyan könnyen elfelejteni, ignorálni.
- Azt...Azt hallottam, hogy az idősebbektől....A felnőttektől kérsz valamit cserébe, hogy használhassák a könyvtárat és tanulhassanak. - megdobbant a szívem, mikor ezeket kimondta. Honnan tudj ezt?! Ki mondta el?! Kinek kell a nyelvét kivágnom?! Ki merte elmondani a gyerekeknek?! Még túl fiatalok ahhoz, hogy az igazságot tudják! Ők csak gyerekek!
- D-De te sosem kértél tőlünk semmit. Még mikor rosszak is vagyunk és megkeserítjük a mindennapokat... S-Szóval gondoltam....Szeretnék kedveskedni neked ezzel! - ahogy kilépett a fényre és hosszú szőke haja megvillant észrevettem azt, amit eddig szorongatott kezében, amiért vért éreztem a kastélyban. Apró kezeiben egy kupát tartott tele...vérrel. Szívem hevesen verni kezdett, össze szorult a gyomrom, kiszáradt a szám. Már rég volt, hogy ettem és lassan vadásznom kellett. Hevesen lélegeztem, ahogy felém emelte a kupát, várva reakciómat. Nem! Nem fogom megtenni! Sosem tenném ezt! Sosem ártanék egy gyermeknek! Főleg nem innám a vérét! Én nem tudnám megtenni...
Szinte reflexből ütöttem ki kezéből a kupát és öleltem magamhoz a csöppséget. Magamhoz szorítva lihegtem a levegőbe.
- Nem kell ezt tenned. Sose kérném ezt... Tőletek nem. - suttogtam az ijedt gyermeknek. Lassan elengedtem, hogy szemeibe nézhessek és haját arrébb söpörjem. - Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni és nem tenni. Tudom, hogy jót akartál, de ne hoz ilyen áldozatot miattam. Hidd el a tudat, hogy egyáltalán gondoltál rám többet ér nekem, mint, hogy ilyet csinálj. - egy apró puszit nyomtam a homlokára. - Ne haragudj. Biztos megijesztettelek.
Hevesen rázni kezdte a fejét és átölelt. Megígérte, hogy nem csinál többé ilyet az engedélyem nélkül. Halk sóhajjal simítottam végig kicsi fején.
- Gyere! Nézzük meg a sebedet, aztán adok meleg mézes tejet. - mosolyogtam rá, míg finoman megfogtam a kezét. Olyan kis törékenyek, mégis nem jelent nekik sokat a kisebb sebek. De ő... Minél nagyobb a seb a szívedben, annál több fájdalmat visel el a test.

Példareag

Érzékeny és triggerelő tartalom!

Ahogy az új hét közeledik én is úgy készülődők meglátogatni Redania egyik falvár, Darkrenee. Az állattenyésztésben jártas falvacska igen megszokta jelenlétemet, sőt izgatottan várják, mikor látogatom mg őket ismét. Mostanában nincsenek olyan sokat a gyerekek, így Aindim egyedül is képes ellátni őket. Igen, Aindim. Ki gondolta volna, hogy a kis elf ennyire ragaszkodni fog hozzám, hogy kérésemet megtagadva szoknyámba kapaszkodva, makacsan letelepszik a birtokon. Egy idő után fel is adtam azzal, hogy a saját útjára tereljem és a már felnőtt elf nekem segédkezik.
Ahogy elkészültem az előkészületekkel, Aindim aggódva bizonyosodik meg arról, hogy nem esik bántódásom. Hiába tettem már meg az utat többször, mint gondolná nem tud nyugton maradni. Homlokára nyomott puszimmal búcsúzom el ígérve, hogy két nap múlva már ismét itt leszek.
A hegyről lemenni nem nehéz, leginkább azért is mert a vadállatok távol tartják magukat tőlem. Érzik rajtam a ragadozót és a tényt, hogy nem telne nekem sokba a megölésük. A falu szélét alig értem el, de már vártak. A boldog asszonyok és gyerekek elém jöttek, jó kívánságukat átadni. Amióta én megjelentem azóta alig volt problémájuk tolvajokkal, banditákkal. Talán aggódnom kéne, hogy elterjedt a híre a falu biztonsága és többen költöznek ide, a vadászok és vajákok figyelmét ideterelve. De nem tehetek róla. Nem hagyhatom, hogy ezek az ártatlanok szenvedjenek. És ha tudok, teszek ellene
Az egyik anya boldogan fogta kezemet é invitált meg vacsorára az otthonába. Nem volt okom elutasítani. Az éjjel hamar eljött és a vacsoraidő. Levesek, húsok és bor jutott mindenkinek. Habár vér kell nekem a túléléshez egy kis nem árt meg. Nem is kérdőjelezik meg táplálkozásom hiányát, mindig arról viccelődnek, hogy vagyok karcsú és figyelek arra mit eszek.
Sajnálatos módon nem mindenki volt boldog. Észrevettem, hogy a fiatal leány, aki tán 16 lehetett engem néz. Félelem és aggódalom ült a szemében. Ahogy megérezte tekintetem kiosont a hátsó kijáraton. Nem tagadom a kíváncsiságom eléggé nagy, így eltessékeltem magam az asztaltól. A lány kint állt a hidegben, szemeiben könnyek gyűltek.
- Mégis mi bánthat egy fiatal leányt, egy szép estén? Tán nem szerelmi bánata van. - hangomra megremegett és felém fordult. Ajkai jobban lekonyultak és bőgni kezdett.
- Bárcsak az lenne a bajom! - sírt, arcát kezeibe temette. Kendőmet felajánlottam neki, nem lenne jó, ha a szemei feldagadnának a sok sírástól.
- Lady Ambrosia! Azt mondták sokat segített a falunak. - bólintottam, hiszen évszázadok óta vigyázok a környékre. - K-Kérhetem a segítségét? Szörnyű dolognak voltam szemtanúja.
Szavai felkeltették kíváncsiságomat. Lágy mosollyal és gyengéd érintéssel simítottam végig hátán, mutatva, megbízhat bennem.
- Mond csak el, mi bánt?
- Nem tudom tudja e...De az egyik párnak néhány éve született egy lány. Az anya...belehalt a szülésbe. A férj nem tudta elviselni felesége elvesztését. Mindenki tudja, hogy iszik. - szavai nem jelentettek jót, hiszen ismertem az ilyen történeteket é, hogy miképpen végződnek.
- Senki sem látta a kislányt. Mikor rákérdezünk a férfi mérgesen elhajt minket, szidva azt a szegény gyermeket. - ekkor jobban elkezdett bőgni és már érintésem sem nyújtott túl sok vigaszt.
- Mit láttál? - kérdeztem lágyan, ahogy levegő után kapkodott.
- Egyik éjszaka az állatokat akartam megnézni és... láttam. Láttam, ahogy a lányt veri, nem csak a kezével, de mindennel, amivel tudta. Azt üvöltötte, hogy gyilkos és megölte a saját anyját. É-És... - abba hagyta a beszélést és a távolba bámult.
- És, mi történt? Mit láttál? - meredtem rá várva, mi mást is tudott.
- Letépte a lány ruháit. Majd levette a sajátját... - bele bámult a szemeimbe, míg szívem egyszerre szorul össze a gyermekért és önti el a düh. Izmaim megfeszülve egy dologra tudtam gondolni: Meg kell ölni azt a férfit. Magamhoz ölelve a lányt nyugtatgattam és megígértem, hogy minden rendben lesz.
A lány elaludt a sok sírástól. A közeli padra letettem, had aludjon és egy vastagabb pokrócot ráterítettem. Mély levegőt véve elindultam a kocsma felé. Hála a lány tudásának tudtam nevet, hogy néz ki és kit is keresek.
A kocsmából éneklés és öröm hallatszott ki. Nem kellett sokat várnom és a férfi kinek bűneit még messziről is érezni lehetett, részegen esett ki az ajtón. Egyelőre csak figyeltem, ahogy feltápászkodik és elindul a háza irányába. Micsoda szerencse, hogy a házikó az erdőhöz közel van. Elosonva a fákig néztem ahogy egyre közelebb ér az ajtóhoz. Megvártam, amíg a lépcsőhöz ér és hangomat kieresztettem. A csendes környéket énekem töltötte be. Az alvók nem fognak felkelni, de ő... Őt elfogja az a kísértés, az a vágy, amit eddig lányán töltött ki. Felém nézett én meg békésen, nyugodtan énekeltem tovább. Nem gondolt kétszer és elindult felém, a fákhoz. Ahogy közelembe ért, hívogatóan, lágyan végig futott kezem a vállán. Érzékién beljebb invitáltam az erdőbe, mire megpillantottam valamit. A házból kíváncsi szempár meredt rám, a kicsi lány volt az. Tekintetére elmosolyodtam, ujjamat ajkaimhoz emeltem, ahogy az éneklést abba nem hagyva, apját az erdő sűrűjébe vezettem. Hosszú még az éjszaka. De neki... sokkal hosszabb lesz. Ha a fentiek kegyesek, előbb meghal a fájdalomtól. Ha nem... könyörgése üres szavakra fognak találni és a halál nem lesz oly megváltó, mint ahogy szeretné.