Anemone

Becenevek: Szellő, Ane, Moncsi, Toussaint-i Anemóna Életkor 14 Látszólagos kor 16 Csoport/faj Közrendű Foglalkozás Borvirágok vándora

Különleges képességek/faji adottságok

Nagyon hatékonyan tudja kidumálni magát szinte bármilyen helyzetből, emiatt az idegesítő faktora már-már halálos. Nagyapja révén, ki igen jó minőségű borok atyja, valamicskét ért ezen vérszín nedűk iránt s még ha azt ugyan nem tudja megmondani, hogy hányszor kapált szőlőből készült az adott must, a vacakot felismeri.

Jellemrajz

Kissé nehéz eset, amit egyszer a fejébe vesz, attól még kard sem tántoríthatja el. A végletekig makacs és macska, ráadásul ezek ugyanazon betűkből is állnak, így a kis hölgy minden, csak nem szelíd patak. Energikus, folyton új kalandok után les s bizony az összes kő alatt megnézi, hogy ott van-e az apja. Na nem az a bajszos paraszt, hanem az igazi. Öszvéri hasonlóságától eltekintve, mely fémjelzi előre az érkezőnek, hogy makacs mint a csacsi, jólelkűnek is nevezhetjük, talán egy kicsit nagyzolónak is, de hát ez szakmai ártalom, ugyebár. Akarom mondani különleges képesség. Igen, az.

Megjelenés

Nem egy túlzottan magas teremtés, inkább édes, mintsem mérges, bár hangja s energikus fellépése mindig maradandó élményt okoz másokban. Meg alkalomadtán a könyöke is. Csepp kis alakja első ránézésre úgy tűnhet, mintha lusta fehérnép lenne, ki csak hokedlin ülve a kukoricát képes törni, noha ne tévesszen meg semmit, a kukorica félelmetes egy ellenfél, azonban a bájos homokóra alakban lapulnak ám szálkás izmok. Fürge és hajlékony, jó egyensúlyérzékkel, ezért tud fél percen belül feltakarodni egy fa tetejére, ha bajt szimatol. Meg mogyoróvesszőt. Íriszei akár a koronás szellőrózsa, lila ékkőként figyel pajkosan a nagyvilágra. Otthonában fehér buggyos ujjas kisruhában van, melynek fó motívuma a lila mellrész s az onnan szerteágazó kis indák, azonban eme kelmét már eldobta magától. Lila buggyos nadrág, hosszú orrú, kissé magas cipellő, fehér ujjatlan blúz és lila tarisznya jellemzi őt mostanában. Meg egy köpeny, amikor fázik is. Pisze kis orra alatt csepp kis száj húzódik meg, de hangja erőteljes, olykor mézes, máskor meg hisztis. Többnyire utóbbi, de neki lehet. A nyaklánc a félhold alakú medállal és a csillaggal a tetején anyai ajándék volt, így ezt sosem veszi le magáról.

Előtörténet

Amikor egy új fény gyúl

Aznap szikrázóan sütött a nap Toussant egész vidékén, boldog madárcsicsergés kacajos dala szállingózott szerteszét a virágillatú légben. Magasztos kövekből épült, szőlőtőkékkel keretezett kertkapun át iszkol a hallgatag szellőcske, csusszan, simul a kacsok adta hajlatokba, fás törzseket udvarol körbe az egész birtokon. Robusztus hegyomlás helyett már-már inkább lágyabb, finomabb formákból tevődik össze a kúria minden kis szeglete. Édes kis konyhakert a veranda mellett, futónövények kapaszkodnak fel az oszlopokon, egészen az emeleti szobákig. Kis csepp ablak mögött, nagy csepp szobában pedig szépséges hercegkisasszony vajúdott éppen csendes várakozásában. Nagy nap ez a mai, a legeslegnagyobb! Bábák legyeskedtek az asszony körül, odakint, az ajtóban az izgatott nagyapa járja a várakozás csárdását, remegő kezét általa készített borral csillapítani igyekezett. A sikerességi rátát talán most ne annyira firtassuk. Teltek a percek,múltak az órák, a hórihorgas orrú asszonyok jöttek és mentek a lepedőkkel és vizes tálakkal, de gyermeki kacaj még mindig nem szűrődött ki a szobából. Jön-e? Marad-e? De hisz nem maradhat! Talán ne menjünk bele túlzottan az apróságokba, hiszen a legszebb kisded a világon végül hat és fél óra kínkeserves várakozás után méltóztatott meglátogatni a közönségét. Nem is sírt, inkább csak kacagott, miként először hallatta a hangját Toussant szent vidékén. Bam-ba-baaaam! Aranyhangú Anemóna tisztességgel megszületett.

- Kincsem, mintha felfedezni vélnék némi pontatlanságot a történetedben...
- Nem tudom miről beszélsz anya.
- Példának okáért nem vagyok hercegkisasszony.
- De az vagy.
- Jó, akkor a nagypapát tényleg ilyen iszákosnak szeretnéd lefesteni?
- Miért, láttad már valaha is borosüveg nélkül?
- ...

Amikor a szellő táncra hív

Nna szóval... eme szépséges leány cseperedett akár csak a divó, bár azért ennyire ne ugorjunk előre a történetben, hiszen a méz szőke hajú és kíváncsi tekintetű kiskrajcár minden pénzét megéri. Mi sem lehetne erre szebb példa, mint amikor hatodik esztendejét éppen csak betöltve odakint a határon gubicsokat keresgélve szántőföldre nem tévelyedett. Roppant magas, egészen gigászi méretű szalmabála tekintett reá a magasból s mit ád Melitele, a kis Szellőrózsa olthatatlan vágyat érzett rá felkaptatni. Néhány szarvasmarha a környéken megmozgatta a füle botját a mászás hangjaira, de egyébként a dongólégy is nyugodalmasan szálldogált haza. Vékonyka hang cincogott fel, édes és mézes... kissé kétes.
- Mélyen tisztelt közönség! Kedves és kevésbé kedves publikum! Igazán örömteli nap a mai, hiszen szerény személyem, a költők költőjének legszebb és remélhetőleg egyetlen leánya ma hajlandóságot mutat előadást tartani őmarhaságuknak!
- Múúúú.
- Köszönöm köszönöm, számomra az öröm, hogy itt lehetek most önökkel, csakis önökért? És némi arany tallérocskáért... Ne is szaporítsuk tovább a szót, muzsikát, kedvemrevalót és...!
- Moncsiii, gyere le a széna báláról!
Az emlegetett paprika vörössé válva, felfújt hörcsögpofával dobbant az imént említett tartó alkalmatosságon.
- Mit merészel! Nem Moncsi! A nevem, a híres neves Toussant-i Anemóna! Ne rontsa az imidzsemet holmi gyermeteg becézésekkel!
-  Azonnal gyere le! Le fogsz esni!
- Nem! Nem ha mondom! Neeeeheeeem!
Toporzékolása közben megborult a hajlékony test s a pribék markába került szerencsétlen költőpalánta. Grabancánál, mint veszett foglyot vitték a rács mögé.
- Eressz! De azonnal! Eressz, ha mondom!
- Fejezd be Moncsi, bajod is eshetett volna. Majd anyádnak szépen beszámolsz az esetről.
- Hjaaaah! Aljas pribék! Na ne félj, jössz te még az én utcámba!
- Jaj már... egy házban lakunk.
- Álnokság, messze menő galádság amit személyemmel művel! Ennek még lesz visszhangja!
- Az apád vagyok kislányom...
- NEMM VAGY AZ APÁM!

Amikor a végzet kopogtat

Köhhöm... ezt a kis affért mellőzve talán kanyarodjunk vissza eredeti témánkhoz, melynek rendeltetése bemutatni eme izgága, gyönyörűséges és tehetséges rózsának az útját. Olyan volt az a nap, mint égből pottyant születésnapi ajándék, mellyel a jó Melitele ajándékozta meg az aranytorkú leányzót. Éppen aznap töltötte a szerencsés a 14. életévét be, szorgos asszonyi kezet készítették a gyümölcstortát eme csodálatos napra, miközben a nevezetes kis személy a szobájában dúrta-fúrta magát a ruháiba, mire megtalálta a kedvére valót. Aznap virágfényes délelőtt volt, a madarak csicseregtek, pont oly lágyan és gyengéden fújt a szellő, mint azon a napon, mikor megszületett. Mintha minden... visszaemlékezett volna erre. Midőn ezen gondolkodik az ablakpárkánynak feszülve, egy öblös hang kúszik felfelé a lépcső mentén. A dalos pacsirta arca elkomorul.
- Kislányom, gyere le, vendégek érkeztek!
- Mondtam már, nem vagyok a lányod...
Magában dohog, bolond férfinép, fel se fogja amit mondanak neki, s nem állhatja az igaz szót. Nevetséges. Persze a vendégek, mint olyanok, egyúttal potenciális nézőközönséget is jelent, így lila ruhácskájában, derékig érő szalmaszőke haját kiengedve hagyva ropog le a lépcsőn. Illeg-billeg, mindenkinek kedvére van a cserfes kislány locsogása. Mondják ők, hogy kicsi... pedig már 14 éves! Az nem kicsi, az éppen jó. A torta is előkerült, sok-sok finomság és ajándékok, ámde a szemfüles kis csacsi érdekes dolgot hall meg. Az egyik asszonyság hosszú útról tért haza, valami komaasszonyát volt látogatni s hajj, mit mond!
- Úgy van kedvesem, alig akartam elhinni, hogy ő állt ott az asztalon! Egészen sokan figyeltek rá a buggyos lila sapkájában, de én mondom neked, jobb is, hogy azóta nem ette ide vissza a pusztulat.
A szőke jelenés pedig úgy osont el mindenki között, hogy észre sem vették, immáron ő is a hallgatóközönségben ül.
- Igen, ez rá vallana... ahogy az is, hogy verekedésbe fulladjon az este utána.
- Fején találtad a szeget aranyom, olyan csihipuhi volt utána, hogy ha az a vágott szemű ezüstfi nem rántotta volna ki a tömegből, bizonyosan nokedli volna már belőle.
Miez, miez, miez? Lila íriszei csak úgy csillognak a kíváncsiságtól, anyja közelébe settenkedik, ki ezzel a tisztes éltű asszonysággal beszélget. Tudja, a zseléjében tudja, hogy miről van szó, de hallani akarja, hallania kell...
- Kiről tetszik beszélni fiatal asszony?
Mereszti rá nagy kiscica szemeit, édes pofiját és csepp kis mosolyát anyja válla fölött. Az asszonyság felkacag, párnaméretű kezével takarja el hahotázó száját. Az anyja próbálja rázni a fejét, s megakadályozni az elkerülhetetlent, de elkésett.
- Jaj hát kedveském, olyan kis csintalan vagy de igazán jól esett. tényleg nem tudod? Hát sosem hallottál még Kökörcsin mesterről, ki dalnoka minden nőnek s kalandvágyó fiatalnak? Sosem...
Ezen a ponton túl a leányzó már semmit nem hallott abból, amit az asszonyság mondott. Csak és kizárólag egyetlen dolog keringett a fejében... Kökörcsin!
- Hát így hívják...
Suttogta maga elé, s másnapra már vándorgúnyában akaszkodott anyja nyakába. A kaland pedig... kedves közönség, innen kezdődik!

Példareag

Ez is olyan nap volt, mint az összes többi, de mégis, eme cserfes kislány pontosan tudta, hogy ez élete legmeghatározóbb napja. Már a születésén kívül, természetesen. Apjának csúfolt bajszos istenharagja a falu határáig kergette a lányt, de ott amaz nagyon okosan kifundált tervvel meglógott előle. Felugrott egy szánás szekérre és elhajtott a nap irányába. Jó, néhány fertályórányi út után aztán észrevették, és lehajították a szekérről, de addigra már jó távol volt az aljas pribéktől. Kis lelke még így is el van telve mindattól az információtól, mit tegnap hallott születésének 14. évfordulóján. Ez a sors! Bizonyosan Melitele akarta így, talán.. talán az a végzete, hogy apja, az igazi apja nyomdokaiba lépjen! Bizonyosan... annak kell lennie! Minden  mese, minden rege mit eddig hallott egy bárdról s annak vaják szárnysegédjéről igaz és ráadásul az ő apjáról szól! Igen, most már biztos, ez a sors van megírva neki is! De baj van... neki nincs vaják segédje... hát most mi lészen? Így nem érhet véget, hogy még el sem kezdődött!
- Nosza, keresünk egyet! Biztos sok van még belőle, mint a kakaós csigából, az is mind egy kaptafa.
Ezt meg is beszélve magával irányát az erdőbe fordítja, hiszen, valami oknál fogva, csomó erdei jelenet rémlik neki az elbeszélésekből. Lehet fákon teremnek! Najó, ez kicsit nevetséges volna, de egy próbát mindenképp megér. Még akkor is, ha fogalma sincs, merre megy éppen. Viszont! Azt már tudja, hogy minden út vezet valahová.
- Vajon ha vaják volnék... hol rejtőznék? Tudom már! Énekelek egyet neki! Akkor biztos előjön!
Baktatva kidőlt törzseken és cserjéseken keresztül krákog egy kicsit, megigazítva lila kis mellénykéjét mély levegőt vesz, bent tartja, aztán kifújja.
- De mi az ördög rímel a vajákra?!
Kiáltja el el magát vádlón a világra, pirospozsgás kis arcával néz morcosan egy fára. Egész kerek fél percig, mert aztán vijjogás hallatszik, és az összes vad elszalad mellőle. Egy egészen kicsit megfordul a fejében, hogy meglehet, nem biztos, de essetleg előfordulhat, hogy ezt nem kellett volna, azonban a fölé magasodó szörnyeteg képe egy enyhén leeső állal éri el történetének tetőfokát.
- Hát... nem rád gondoltam.
Jegyzi meg pikírten, ahogy lentről fölfelé végignézi, de a dög nyáltól fröcsögő üvöltése végre megdolgoztatja a pánikgombot a fejében, és visítva indul meg a másik irányba.
- Na, na ,na, tolass csak vissza! Én vagyok az, a Toussant-i Anemóna!
Nem, ez nem igazán hatotta meg a dögöt, viszont a nyálzásából ítélve éhes inkább, mintsem műkedvelő, viszont a hölgyemény minden, csak nem menüre való, azonban okos is, s bár elhasalt egy kidőlt tuskóban, porral csodásan megajándékozta a szörny pofáját, vagy mi az, míg ő maga iszkiri felspurizott egy jó magas fa legtetejére. Ott ülve néz le a dögre és azon elmélkedik, vajon most hogyan tovább.

Kedves Moncsicsi!

Elfogadva!

Te szépséges, naiv, ártatlan kis virágszál--- nak tűnő vásott, rosszcsont, csibész fruska, te! A karakterlapod épp oly szépséges, mint te magad, kisleány, minden szavadban megdobban az a bizonyos szerető szív, amivel írsz, s ami óhatatlanul is becsempészi a ritmust mindenbe, ami csak a kezed alól kikerül, hogy úgy ne mondjam, magát a költészetet - ismerem én ezt jól, szivecském, én magam is trubadúr vagyok, pont én ne tudnám...! ...Hajajj, a végén még tényleg kiderül, hogy szegről-végről rokonok volnánk... (Magasságos Melitele, ugye csak vicceltél, ugye? Csak ugratod a költőurat, na, értem én a tréfát, de na!)
Minden esetre, remélem, szerencsésen megúszod azt a kis slamasztikát, amibe keveredtél, és hamar le fogsz tudni jutni a fáról, s ha ezzel meg vagy, kedveske, iszkiri el egy piktorhoz, hogy megörökthesse a híres-neves Toussaint-i Anemóna szemtelenül szépséges arcmását! Aztán ki tudja, a végén még akár találkozhatunk is... A Végzet útjai kifürkészhetetlenek!

Avatarfoglaló