Luna Smok

Fonetikus kiejtés: Luna Szmok Becenevek Luna, A Holdsárkány, Lucy Clearwater Életkor 98 Látszólagos kor Húszas éveinek közepe Csoport/faj Vaják – Griff Iskola Foglalkozás Szörnyvadász, vadász, esetenként testőr

Különleges képességek/faji adottságok

A vaják harcművészetben elsősorban a gyors, váratlan mozdulatokban jártas, és nem retten vissza, ha egyszerre több ellenféllel kell küzdenie, iskolájának fő arculatát mesteri módon sajátította el. Főzetei és olajai kielégítő minőségűek, bombákat viszont egyáltalán nem szeret készíteni, csak ha feltétlenül szükséges. Elmondása szerint zavarja őt a harcban. A vajákjelekkel előszeretettel kísérletezik, elég gyorssá vált ahhoz, hogy a Quen használata után Ignivel boríthassa tűzbe a mágikus pajzsot, ezzel verve vissza a támadást. További lehetőségeket próbál hasonló módon létrehozni.

Jellemrajz

Egy cigány öregasszony nézett mélyen a szemébe.
-Látom már. Olyan lány vagy te, aki sokat megélt. Aki tudja, mi a félelem, és legyőzte. Nem rettensz már meg többé tőle, nem hagyod, hogy valaha is legyőzzön. Te vagy a mesék jéghercegnője, az arcod sosem árulja el, milyen érzelem lobog benned, de a szemed árulkodó. Az is olyan, mint a jég, áttörhetetlen, merev és rideg, de mélyen a páncél alatt látni a csillanást, hogy élsz. Mintha minduntalan el akarnád átkozni az egész világot azért, amit veled tettek. Olyan vagy, aki megkérdezi a lényeges dolgokat, majd elmegy és szemrebbenés nélkül végzi el a munkát, amit rá bíztak. Amondó vagyok, te lány, hogy akár még gyilkosság is száradhat a lelkeden, mert olyan szívtelenül vinnéd azt is végbe zokszó nélkül, mint a szörnyek gyilkolását. Van viszont valami, amitől mégis félsz. Igen, látom, ahogy rebben az arcod egy pillanatra. Félsz attól, hogy bárki is szeressen, félsz az elköteleződéstől. Pont, akár a vajákok az igazi mendemondákban, úgy ám. A hangod olyan egysíkú, hogy még egy macska nyávogásában is több az érzelem, mint a tiedben. Kemény vagy, de vigyázz. Minél keményebb a fa, annál könnyebben törik el a nagy viharban.
-Menj a Pokolba. -közölte vele Luna, majd felkelt az asztaltól és magára hagyta az öregasszonyt.

Megjelenés

Egyszer egy vidéki fogadóban emelte fel szemöldökét egy iszogató vendég.
„Hogy hogy nézett ki? Nos, alá kell írni, tényleg elsőre furcsa volt, de ember nem gondolta volna róla, hogy vaják. Olyasmi talán még soha az életben nem fordult meg errefelé, békés nép vagyunk mi, nem keressük a bajt és a baj se keres minket, az ilyen szörnyetegek csak olyan helyeken ütik fel a fejüket, ahol szimatolják a bajt. Mert annak furcsa, kénes szaga van ám, és azt érzik. Mi itt békésen elvagyunk, hát a fene gondolta volna, de nem is baj, mert az a jány, na az bizony legalább jókor volt jó helyen, hát, lehetett volna jobb is, de legalább kiderült által a papról, hogy farkasember, hejjamindenit! Na róla se gondolta volna az ember. Már csak az a szegény kisjány, a virágos, ajj, na annak kár. Nagy barátnők voltak a vajákkal ám.
Miko' idekerült, így sütött róla a szomorúság, bizony, azt is hittem, amiatt fehéredett ki úgy a haja, ahogy. Kérdeztem is, mennyi idős, mert hogy nem akartam elhinni, hogy ilyen fiatal kis kerek az arca, aztán máris őszebb, mint a faluvégi öreganyó a kendője alatt. Na de akkor rám nézett, és azok a szemek, én megmondom az őszintét, macskán láttam ilyen színt, nem emberen, de hát na, mindannyian mások vagyunk, és olyan kis elesett volt. Megint elkanyarodtam, igaz-e? Na de na, azok a szemek, hát látni kellett volna. Sárgák voltak, tényleg, az a szép aranysárga, az a rémisztő fajta. Haja meg rengeteg, egyszer láttam kibontva, mert amúgy hosszú lófarokba fogta mindig, hát hercegnőknek szok' lenni ilyen, nem vajákoknak. Na meg ha ennyi nem elég, amúgy is kirít a többiek közül, de miután a virágos jány adott neki egy ilyen kis piroskás fagyöngyöt, hát szerintem soha azt a tincset ki nem bontotta többször, nagyon szerette. Jó barátnők voltak ők ketten, ejj, dekárbelé.
… Hogy miben láttam utoljára? Há' mik maguk, valami rendesőrök, vagy mi? Jól van, nézzük csak, hát, az emlékezetem sem a régi mán. Szóval a barlang után ő hazament, letusolt, felöltözött és már ment is el. Abban ment el, amiben jött, ugyanabban, kéremszépen. Annyi minden volt szegényre ráaggatva, mint egy karácsonyfára, hát volt neki az a bőr valamije így a hasán, oldalt csillogott is szépen...”

Egy fiatal zsoldoskatona így mesélt róla
„Vékony bőrpáncélja van talán, ami igazából semmitől nem véd rendesen, de hagyja mozogni, mikor harcolnia kell. Oldalt és a vállainál utólag varrt rá talán láncingből darabokat. Előny, mikor szörnyekkel száll szembe az ember, főleg griffekkel. Kaer Seren, igaz? Ha onnan jött, akkor nagyon jól kell ismernie a griffek elleni harcot. Nadrágból is szerintem azért van rajta inkább szövet, hogy ne akadályozza a gyors mozgásban, Csak egy szíjon van a combjára erősítve egy tőr, semmi díszes, míves, csak valami rém egyszerű darab. Azt is félig takarja az a szoknyaszerűség, ami kissé foltos a bal oldalán. Meg persze neki is megvannak ezek a tipikus kesztyűk, tudja, amiket ezüstszegekkel vertek, ki, hogy ha a bestia túl közel merészkedne hozzá, akkor jól besózhasson neki egyet. Én, amikor először találkoztam vele, egy fekete köpenybe burkolózott, aminek feltűnő sárga volt a szegélye, a csuklyát mélyen az arcába húzta, csak úgy volt hajlandó velem beszélni, szóval a többit is csak azután láttam, hogy kifizettem a munkájáért. Pfej, még mindig érzem annak a fejnek a bűzét. A kardok? Oh, azt ő is a hátán hordta, mint az összes magafajta szinte.”

Előtörténet

Boszorkány!
Ez volt talán az első szó, ami beleégett az elméjébe, csúf, torz sebez hagyva. A boszorkány Lucy, az apa nélkül fogant, akit talán más vidéken szentként tisztelnének, itt viszont nem várt rá más, mint gyűlölet, megvetés, harag és félelem. Az emberek pedig hajlamosak késztetést érezni arra, hogy elpusztítsák, amitől félnek. Saját anyjának szemében is látta a meghatározhatatlan csillogást, amitől egy ősi húr pendült meg a szívében, azt kiáltva: menekülj! Neked itt nincs maradásod!
Édesanyja végül a hegy lábánál engedte el a kezét. Annyit mondott gyenge, halk hangján, hogy tíz percet adományoz neki még az életéből, majd a Sorsra bízza a jövőt. Lucy sosem szeretett az anyjával lenni, a hegyek pedig magasak voltak, sokkal magasabbak, mint a pince, ahová menekülni kényszerült. Lobogó vörös haja hamar eltűnt édesanyja szeme elől, és az a húr a szívében egyre csak pendült, pendült, szakadatlanul és fáradhatatlanul ismételve a szót. Menekülj, menekülj, menekülj!
A félelem és az élni vágyás vitte a lány lábát előre, egyre feljebb, túl a fákon, át a meredek sziklákon. A nap kétszer bukott le a horizonton túl és kelt fel a másik oldalon, mire hevesen dobogó szíve csitulni látszott. A természet hangjai válaszoltak csupán néma segélykiáltására, a hegyek elhagyatott területei védelmet nyújtottak a számára. Itt semmi nem kiáltott rá: Boszorkány, égessük el, máglyára vele. A madár esti mesét dalolt neki, a bokrok ízletes bogyókkal táplálták, a csermely kristályvízzel ajándékozta meg, és a távolban a griffmadarak rikoltó hangja jelezte az utat, merre kell mennie.
Egy nap, miközben a csermely jéghideg vizét itta tenyerének tálkájából, új hang ütötte meg a fülét. Ritmikus kopogás, önfeledt férfikacaj, és különös, surrogó hangok. A kislány rémülten pattant fel, a maradék víz kiloccsant kezei közül, hátát egy magányos fa törzsének vetette, hogy eltűnhessen. A hangok közeledtek, Lucy pedig kezeit összetéve imádkozott az egyetlen isteni alakhoz, akit ismert rövidke életében. Szíve olyan hangosan dobolt kicsiny mellkasában, hogy attól félt, meghallják. A kacagás erősödött, a férfiak, talán ketten, egyre közelebb értek hozzá, a ritmikus hang csizmájuk nyikorgó talpa volt a sziklaköveken. Mikor a kislány úgy hallotta, elhagyták az oltalmat adó fát és távolodni kezdtek tőle, abbahagyta az imát és kicsit kihajolt, hogy meglássa, mégis kik járhatnak erre.
Valóban két férfi volt, hatalmasak, akár maguk a hegyek, páncéljukon és kesztyűiken úgy csillogtak a fémtüskék, mint a legszebb gyémántok a világon, hátukon kardok pihentek hüvelyeikben. A húr, mely eddig menekülésre biztatta, most csendben maradt. Lucy lába megmozdult és hangtalanul követte a férfiakat.

Mondanom sem kell talán, a férfiak hova vezették. A kislány nem tudta, de a tél közeledtével a Griff iskola vajákjai dilemmába kerültek. Mi legyen a kislánnyal, aki csupán rövid szavakban beszél, nem tudnak róla semmit, és láthatólag tőlük retteg, de az erődöt máris az otthonának tekinti és minduntalan nekik kell leszedniük egy magasabb fal tetejéről vagy legrosszabb esetben magáról a tetőről. Vigyék haza, még mielőtt leesne az első hó? Tartsák itt, és majd tavasszal visszaviszik az egyik közeli faluba? Ámbár minden megbeszélést hamar elfojtott az alkohol gőze, egy vaják végül felállt az asztalnál és magasba emelte a pulyka combját.
Mindössze egy szót mondott, de a többiek elhallgattak és bólintottak.
Mindenki okkal kerül oda, ahova, és ez alól Lucy sem érezhette kivételnek magát.

A kislány semmi alól nem vonta ki magát. A hó fehérré varázsolta a tájat, ő pedig fakarddal rajzolta fel a jeleket a hideg takaróba, majd rájuk mutatva fennhangon elmondta a leckét. A vajákok eleinte csak játszva ugráltak körülötte, amíg a kislány komor arckifejezésén fel nem fedezték, hogy ő nagyon is komolyan gondolja, miszerint le akarja őket győzni kardvívásban. Nyelve hegyét is kidugta koncentrálás közben, mikor kitöltötte a kancsóból a vizet, és tudták, hogy azt képzeli, épp egy főzetet kever össze. Egyre gyakrabban hallották a hangját, ahogy kérdezett, újra és újra, egyre szaporábban és bátrabban.
Ekkor az a vaják, aki felszólalt érte a vacsoraasztalnál is, elnevette magát, olyan hangosan, hogy talán a távoli hegyek griffjei is összehúzták magukat félelmükben, majd közölte, „ez már nem vicc”.
Elkezdte komolyan felkészíteni a kislányt, és szárnyait végig a feje fölé tartotta még a Füvek Próbáján túl is.

Kaer Seren, a Griff Iskola onnan kapta a nevét, hogy gyakorta vadásztak a környező hegyekben fészkelő griffekre, Lucy viszont, aki azóta a Luna Smok nevet vette magára, más irányba indult el először. Egy év telt el Próbája után, mikor mentora elvezette őt az emberek közé. Mindhiába az edzés, a fejlődés és a tudás, Luna lelkében a kislány megrettent, mikor meglátta az első őröket a kapuknál, szíve mélyén megpendült a húr, kesztyűs kezével erősebben megszorította kancájának kantárát. A cserfes leány eltűnt, sarokba szorított vadállathoz hasonlóan lesett minden irányba, közelgő támadásra számítva. Szinte várta, mikor fog valaki felkiáltani: Boszorkány! Máglyára vele!
Hálát adott az égnek, hogy mentora nem töltött sok időt a városban, kiléptettek a falak közül, hogy a közeli mocsár felé forduljon útjuk. A feladat egyszerű volt, szinte már mindennapi. A gyógyfüvesek a közeli mocsárból szerzik alapanyagaikat, de az utóbbi évben megszaporodtak a vízbefúltak. Kikötötték a lovakat a mocsár szélén, mentora előre ment, Luna pedig követte. A mocsár bűzei kissé eltompították érzékeit, és most, hogy kikerültek a város félelmetes légköréből, elutasította, hogy főzetet használjon. A kezdők elszántsága lobogott benne, egészen addig, amíg a rémségek az útjukba nem kerültek.
Nem voltak sokan. Még csak különlegesnek sem voltak mondhatóak. A férfi úgy perdült keresztül rajtuk, mintha csak a gondolatával fújta volna el őket, Luna viszont úgy érezte, a kard a kezében ólomsúlyúvá változik. A szétvágott vízbefúltak orrfacsaró bűze megcsapta az orrát, egyik kezét a szája elé kapta, a másikkal viszont nem volt elég ereje megtartani a kardot. Az egyik szörnyeteg, talán egy fokkal okosabb a társainál, észlelhette, hogy könnyű prédára lelt és felé indult. Árnyéka a lányra vetült, aki hátraesett a mocsár ingoványában, esetlenül húzódott hátra, majd maga elé kapta karjait, mikor a vízbefúlt kettévált és belei a vízbe toccsantak a lába előtt. Mikor Luna felnézett, mentorának szánakozó pillantásával kellett szembesülnie. Egy szó sem hangzott el köztük a továbbiakban, és Luna nem tért vissza Kaer Serenbe.

A Sárkány Hegység lábánál, egy kis faluba vándorolt, immár egyedül, megsemmisülten és szégyennel telve. A falu viszont, ahova a sors vitte, barátsággal és tárt karokkal fogadta; mindez pont az ellentéte volt annak, amit eddig hitt az emberekről. Idővel a hang is elcsitult a szívében, hosszú idő után elmosolyodott és együtt nevetett a fogadóba betérő földművesekkel. Volt köztük egy, aki időről-időre eltűnt, de mindig, mikor visszatért, megtanította a lányt a póker csínjára-bínjára. Ha Luna valaha is kimondaná, ez volt élete legszebb időszaka, amit emberként tölthetett el. A falu olyan volt, mint egy nagy család, és befogadták maguk közé, nem kérdezték, honnan jött és ki volt azelőtt. Egyszerűen nem érdekelte őket, Luna pedig hálás volt nekik ezért. Mindent megtett volna a számukra, és végül azon kapta magát, hogy Kaer Seren már csak a múlt a számára.
Volt ott egy lány. Szőke hajába sűrűn tűzött tavaszidőn virágot, kacaját a szél boldogan vitte magával a messzi tájakra. Kézen fogta Lunát és kivezette a mezőre, hogy megmutassa neki a természetet, a növényeket, a fákat, a füvet, a földet. Olyan sokat beszélgettek, hogy az idő szinte elszaladt mellettük, és minden alkalommal epekedve várták a következő találkozást. A lány szeretett kalandozni, szeretett új helyeket felfedezni, amiket utána Lunának is megmutathat. Egy nap viszont nem tért vissza.
Lunát rossz érzés fogta el, mikor a falu férfijaival a keresésére indult. A barlangot ő találta meg először, orrát megcsapta a fémes szag. Régi kardját ezúttal nem akasztotta a hátára, megszorította kezében a fegyvert és lassan lépett egyre beljebb. A fél pár cipő látványától megszédült, akaratlanul is egy sikoly tört fel torkából, amire egy mordulás volt a barlangbéli válasz. Vörös szemek villantak fel a sötétben, bilincsként tartották fogva a fiatal vaják pillantását.
A gondolat, hogy ez a szörnyeteg elvett egy ártatlan életet, a gondolat, hogy pont azét a lányét, a gondolat, hogy hogyan, hogy miért, olyan forróságot ébresztett a mellkasában, amit még sosem érzett. Ennek a forróságnak apró szikráját ismerte már Kaer Serenből, minden alkalommal, mikor fegyver a fegyverrel találkozott, mikor belenézett egy vajáktársa izzó, nevető szemébe. Kardja szisszenve csusszant ki tokjából, szinte üdvözölve, kiáltva, „végre, felébredtél”! Nem gondolkodott, csak cselekedett, mígnem lihegve fél térdre ereszkedett a lány szétmarcangolt teteme mellett, amiből alig maradt már valami. Mentorától kért halk bocsánatot, mikor megitta a gyógyító főzetet, majd leült a sötétbe, és várt. Várt egészen addig, amíg a falusiak meg nem találták. Luna akkor felkelt a földről, búcsút intett nekik, majd kilépett a szabadba és gyalogszerrel indult útnak. Kancát a következő faluban szerzett magának.

Évek teltek el, ám Luna soha többet nem volt már az, aki valaha kilépett Kaer Seren kapuját. Soha többet nem tért vissza a hegyre, a teleket kisebb, barátságos falvakba vagy más vaják iskolákban töltötte el, minden alkalommal egy sötét sarokban meghúzva magát, mintha csak azt akarta volna elérni, hogy senki ne vegyen róla tudomást. Az egyik évben egy messzi nyugati faluban viszont nem ő volt az egyetlen, aki meghúzódott egy időre.
Nagyon fiatal volt, tipikus zöldfülű, vörös hajjal és zöld szemekkel. Luna első pillantásra is látta rajta, hogy valami nem stimmel vele, a fiú pedig minduntalan közeledett felé, szép lassan, mint a kisherceg és a róka meséjében, mindössze az nem volt egyértelmű, ki kicsoda. Végül beszédbe elegyedett vele.
Rusco, avagy a Róka rögvest bevallotta, hogy nem számít valódi harcosnak. Egy kardon és páncélon kívül semmije sem volt, azokat is úgy vásárolta össze kevéske pénzéből a legolcsóbb kovácsoktól. Számos testvér legkisebbjeként sosem tartották őt számon, így megpróbált magától szerencsét próbálni, kevés sikerrel. A megérzéseiben viszont mindig is bízott, és Luna kapcsán úgy érezte, meglelte azt, amit egész idáig keresett. Hosszú idő volt, mire a hó felolvadt és Luna útnak indulhatott ismét, mögötte kisebb lován a vörös hajú fiatal követte innentől, talán egészen napjainkig, apródként, tanítványnak sem nevezhető tanítványként.

Mindez rég volt már, tán igaz se volt, emlékei megkoptak, mint egy régi viharvert könyv lapjai.

Példareag

Az ajtó halk kattanással csukódott be mögötte, szinte vakon lépdelt vissza a vékony ösvényen át a lovához. Az állat egy fújtatással üdvözölte, kezeivel végigsimított fejének oldalán, érezni vélte az állat testének nyugtató melegét a kesztyűn keresztül is. Felszállt a ló hátára és könnyű vágtával hagyta el a kis falut, érezte hátán az ott lakók árgus tekintetét. Tudta jól, hogy azon tanakodnak, vajon mit kereshetett Amber házában, vajon miről beszélhettek. Egy pillanatra tűnt csak fel arcán egy gúnyos mosoly.
Ha a falubeliek tudnák, hogy ő az a kislány, akit boszorkánynak kiáltottak ki, most biztos a gatyájukba csinálnának a látványától.
Negyed órányi lovaglásra a falutól volt egy útszéli fogadó, és tekintve, hogy semmi érdemleges nincs a környéken, rajtuk kívül csupán két magányos utazó szállt meg. Luna maga kötötte ki a lovat egy másik, kisebb termetű mellé, majd belépett a félhomályos helyiségbe. Rusco az egyik sarokban levő asztalnál intett neki, majd visszamerült az ebédjébe.
-Hogy ment? -kérdezte, szájában még a csirke combjának húsát rágva. Luna fintorogva pöckölt félre egy kis falatot az asztalról.
-Simán. -válaszolta. Hangja ugyanolyan érzelemmentes maradt, mint általában, karba tett kézzel hátradőlt a széken és fél szemmel felmérte a helyzetüket. Rajtuk kívül csak a fogadós törölgette a pultot, a legtávolabbi asztalnál pedig egy fekete csuklyás alak a jelek szerint elaludt a falnak dőlve.
-Nem történt semmi gyanús, amióta elmentél. -folytatta Rusco, egy kenyérdarabbal törölve ki a szaftot a tányérból. -Kicsit beszélgettem a fogadóssal is, de azt mondja, a környék halott. Már úgy értve, hogy események tekintetében. Jó ideje a legizgalmasabb, ami itt történt, az a mi megjelenésünk. -mosolyodott el.
-Én inkább kimaradnék az ilyen izgalmakból. -morogta Luna halkan, majd magához húzta a fiú söröskorsóját, hogy alaposan meghúzhassa. Rusco mindezt egy hosszabb „Hééé” hanggal díjazta. -Kifizetek még egy éjszakát, hajnalban indulunk. Minél előbb Temeriába akarok érni, ott legalább akad valami munkaféle a magamfajtának.
-Igazán vehetnéd magad emberszámba.
-Nem vagyok ember. -villant meg a nő szeme a fiú felé, de amaz állta a pillantását. -És nem fogsz új kardot kapni csak azért, mert szépeket mondasz. Edd a csirkédet és sipirc aludni.
-Nem vagyok gyerek... -most Ruscon volt a morgás sora, de folytatta az evést, egy határozott mozdulattal vette vissza magához a söröskorsót.
A fekete csuklyás alak vagy felébredt, vagy soha nem is aludt. Felállt, mint egy növekvő árnyék, és lassan a vaják asztalához lépett. Az árnyékból, ami az arcát takarta, egy férfi hangja szólalt meg.
-A Holdsárkányhoz van szerencsém?
Luna úgy tett, mintha meg se hallotta volna az idegent és visszahúzta a söröskorsót maga elé. Az idegen intett a fogadósnak, aki kapkodva, a lehető leggyorsabban sietett hozzájuk egy újabb söradaggal, az asztal szélére tette, majd visszasietett a pultja mögé. Az idegen egy széket húzott az asztal végébe és leült.
-Csak az, hogy iderendelt egy sört, nem jelenti azt, hogy leülhet. -mondta Luna, érzelemmentes hangon és tovább itta Rusco sörét. A vörös hajú ifjú gyorsan maga elé húzta a friss adagot.
-Én nem bánom. -mosolygott az idegenre. -Köszönjük. Önben kit tisztelhetünk?
-A nevem Raum. -lendítette hátra csuklyáját a férfi. Idősödő katona jelent meg alóla, haja úgy őszült, mintha fehér porral hintették volna be, szakállára és bajszára viszont a jelek szerint nagy figyelmet fordított. Fejének bal oldalán egy körben hiányzott a haja. -És egy megbízással jöttem, ami pont Temeriába szól.
-A striga esetét legjobb tudomásom szerint is már jó régen megoldották. -Luna ezúttal egy csirkecombot vett el a fiútányérjáról, ezzel egy újabb, rosszalló „Héééé” hangot varázsolva elő belőle. Raum szája viszont kis mosolyra húzódott.
-Nincs szó strigákról, nem kell aggódni. Én sárkányokról szeretnék tárgyalni.
-Sárkányokat nem ölök.
-Nem megölni kéne őket. Csak megtalálni. A többit elintézem én.
-Nem vagyok kutya se. -Luna két nagy harapással tépte le a hús nagy részét a csontról. -És nem azért neveznek Sárkánynak, mert azokkal foglalkoznék. Egyszerűen csak rám ragadt.
-Egy szóval sem mondtam, hogy meg akarom ölni azokat a sárkányokat. -folytatta Raum, mintha a fiú meg se nyikkant volna. -Mint mondtam, egy megbízással jöttem. Meg kell keresni a sárkányokat, és nem kell többet foglalkozni velük a maga részéről.
-Szeretném akkor tudni, hogy mégis mi a célja velük.
-Ez egy olyan információ, amit nem adhatok ki. -érkezett a válasz. Luna megette a csirkecomb maradékát, a csontot pedig visszadobta a tányérba.
-Akkor nem segítek.
-Holnap hajnalig még meggondolhatja magát. -állt fel az idegen és biccentett feléjük búcsúzóul. -Itt leszek.
Rusco megvárta, amíg az idegen kiment a fogadó ajtaján (a jelek szerint a fogadós nagy örömére), majd Luna felé fordult.
-Luni... nagyon kéne a pénz, ezt fogadd el. Kéne tartalékolni, hogy maradjon elegendő a következő télre.
-Akkor sem foglalkozom sárkányokkal, és nem csak az állandóan emlegetett kódex miatt. -a nő hátradőlt a széken, karba tette kezeit és lehunyta a szemét. -Történjen bármi, ezt a döntést nem fogom megmásítani. Holnap elmegyünk innen, Temeriában keresünk valami normálisabb lehetőséget.
-Hát, rendben. -felelte Rusco, hangjában némi szomorúsággal, és a kenyérrel kitörölte a maradék szaftot a tányér aljáról.

Luna jóval a reggeli nap első sugarai előtt lépett ki a fogadó ajtaján. Végigsimított szürke lova szügyén, megpaskolta a kisebb, foltos ló nyakát, felnyergelte őket, majd várt. Ahogy a horizont egyre világosabbá vált, úgy lett ő maga is egyre idegesebb. Raumnak még semmi nyoma nem volt, de nem akart újra összefutni vele, magában káromkodva végül visszatért a fogadóba és kopogás nélkül rontott be Rusco szobájába.
A Róka viszont sehol sem volt.
Lunát ismerős félelem kerítette hatalmába. Hallani vélte egy lány csilingelő kacagását egy pillanatra, ahogy megfordult és visszatért a fogadó előterébe. Raum már várt rá, széles, szinte gonosznak ható mosollyal, a háta mögött összekulcsolt kézzel. Luna megállta, hogy ne támadjon neki ököllel.
-Hova vitte? -kérdezte. Raum felhorkantott.
-A válasz lesz a fizetség, ha elvállalja a feladatot.
Luna inkább nem mondta ki a szavakat, amiket szíve szerint kimondott volna. Elkezdte dörzsölgetni mutató- és hüvelykujját a bal kezén, fejét kissé megemelte, szája egy vonallá préselődött az elfojtott haragtól. Végül sziszegve, akár a kígyó, kimondta.
-Legyen.
Raum mosolya még szélesebbé vált, mintha szó szerint fültől fülig ért volna, és megfordult. -Nem lesz nagy kitérő. Először menjen Temeriába, Vizima külvárosába. Ha odaér, meg fogja kapni a további információkat.
-Arra nem élnek sárkányok.
-Oh, dehogyisnem. -nézett vissza rá a férfi a válla fölött. -Nagyon is sokan. -majd ott hagyta a nőt.
Luna mély levegőket véve próbált úrrá lenni a dühén. Magára is hagyhatná a srácot, remélhetőleg tanult annyit, hogy tud magára vigyázni. Másrészt viszont...
Utálja bevallani magának, de jó volt a társasága.
Lova vágtatva hagyta ott a fogadót és indult egyenesen tovább dél felé. Ennyit arról, hgy nem másítja meg a döntését.

Luna kedves!

Elfogadva!

Először is engedd meg, hogy üdvözöljelek rohamosan növekvő fórumunkon. Ez a vén boszorka ugyan azt hitte, hogy mindenki, aki szereti ezt a világot, és értelmes szavakat képes kicsiholni magából, az már ezen a fórumon van.
Másodszor pedig szeretném ezúton is megköszönni, hogy nyitottan álltál az egyetlen aprócska változtatás felé, amivel éltünk. Az ilyesmi sokkal könnyebbé teszi a munkát admini szinten.
Talán kezdjük azzal, hogy nagy összességében Luna története meglepetésként ért. Épp annyit sejtetsz a múltjából, hogy felkeltsd az érdeklőésünk iránta, de bölcsen hallgatsz róla, mint egy rutinos író. A rendelkezésedre álló információkat és anyagokat (legyen az könyv, vagy épp videójáték) kreatvan használod, és ez egyszerre teszi Lunát magasztos, már-már elérhetetlen, de egyszerre esendő és emberi karakterré.
Ennek nem kellene kiemelendő pontnak lennie, de szeretném méltatni az irományod gördülékenységét is, ehhez pedig nagybn hozzájárul a helyes központozás, és a megfelelő mondatszerkezetek. A megoldások, amikkel színesebbé tetted az "általános" részeket, igazi felüdülést okoztak. Az adminok mindig szeretik, ha valaki kreatívra veszi a feladatmegoldást.
Rusco (és minden más általad kitalált, névtelen karakter, ha már itt tartunk) hozzáadása Luna történetéhez számomra meglepő fordulat volt, aki csak színesebbé tette az írásodat, rajta keresztül pedig többet megtudni a hősnődről, mint bármelyik jellemleírásból. Őszintén remélem, hogy viszontláthatom még akár keresett karakterként is.
Kívánok neked sok-sok erőt és kitartást, hogy Rusco és Raum nyomába eredhess,
Nem is tartanálak fel sokkal tovább, csak még arra kérnélek meg, hogy keresd fel vágtázó pikrotaink egyikét, már amint megvan a saját kezűleg készített avatarképed, hogy megörökíthesse az arcképed az Avatarfoglalóban, aztán be is foglalhatod a játékteret!

Avatarfoglaló