Az idő, mint láthatatlan, apró homokszemcsék peregnek oly gyorsan egymáson átkelve, hogy puszta halandó egyre csak azt veszi észre, eltelt az élet. ennek így is kell lennie, s bár páran vannak, akik a pillanatnak élnek és képesek maximálisan kiélvezni azt a rövidre szabott időszeletkét, mi jutott nekik, mégis... A többség mellett csupán elszalad, mint szilaj, vágtázó paripa, kit meg nem ülhet senki és semmi. Sohasem. Még így is akadnak kivételek, olyanok, melyeknek bár van idejük, nem érzik, nem érthetik a pillanatot, a varázst, az élet nagyzolásaként szolgáló boldogság parányi szikráját sem. Ez egy színtelen rózsa története. Egy rózsáé, melytől először elvettek mindent, majd felaggattak rá egy színt s elé tolták az elvesztett dolgokat. Egy színtelen rózsa, mely fakó és észrevétlen s mely nem képes magába szívni azt a színt, mellyel befestették.

Ez egy színtelen és névtelen rózsa története.

Apró, fürge ujjak dolgoznak szorgosan a fehér keszkenő anyagán, mi a hímző keretre feszítve várja lelkének mintáját a szálai közé. Eme kicsiny, fehér kéz gazdája suta mosollyal az ajkán szúrja bele a tűt újra és újra az anyagba, minduntalan hozzáadva még egy kis szeletkét a majdani mintához. A jellegzetes napocska mintája szinte a kendő nagyját beteríti, az a szíve és a lelke is egyben, miközben nagy gonddal hímezi egy kéz arany fonállal. Hetekbe telt neki, mire rendesen megtanulta, miként is kell ezt csinálni, s még most is tovább tart, mint egy szakavatott asszonynak. Mégsem képes elszakadni a tárgytól, így amikor Stella asszony nem okítja, ezzel a keszkenővel ücsörög az ablakpárkány puha párnái között.
-Remélem elég jó lesz. Mit gondolsz, tetszeni fog Neki?- Hangja lágyan cseng, akár ezernyi csengettyű dallamos akkordja, miközben keresztbe tett lábát mozgatja ütemesen. Társasága az ágyon pihen, puha baldachinban, aranyos ruhában süpped a párnák tömkelege közé. Smaragddal kirakott szemei már-már unott pillantással figyelik a lányt a sarokban. A lányt, ki magában dúdolgatva, néhol kuncogva hímez egy méretes kendőt. Fakószőke tincsei kedves kis csigákba rendeződve omlanak a vállaira, eltakarva azt a pici fedetlen bőrfelületet is, melyet szabadon hagyott a szolidnak tervezett, csontfehér ruha. Egy furcsa hang zökkenti ki a szorgos kis méhecskét, törés hangja, olyan, mintha a porcelán csészécskéje kiáltozna segítségért. Meg is vizsgálja tüzetesen, de számára már nem tűnt olyan biztosnak, hogy valóban hallotta, vagy csak hallani vélte, a repedés hangját.
-Hát nem válaszolsz? Mégis meddig játsszuk ezt?- Valójában most nagyon morcos, de hangja könnyed, mintha csak a tavaszi szellőről beszélne. Ezt is, mint szinte minden mást is, Stella asszonytól tanulta. Ez egy olyan erő, mellyel palástolni lehet a rosszakarók elől a vihart, mely fiatal lelkében gyúlhat olykor. Hófehér keze egy pillanatra sem állt meg, Nilfgaard címerének utolsó öltésével is elkészül, hogy aztán maga elé tartva gyönyörködhessen egy kicsit a művében, elvégre, ez az első önálló munkája. Méregzöld szemei csillogva figyelik meg a hímzés milyenségét, a fonál szikrázó színét s bizonyosan nagyon büszke magára, hogy ujjának vére nem tapad a szövethez.
-Hmm, valami még hiányzik...- Puha ujját fekteti fel ajkára gondolatait keresve s hívogatva onnan, jöjjenek elő. Sorra veszi, számot vet lapjainak soraival és talán kissé szemtelen ötlete támad. Talán kissé... önző is valahogyan. Orcáját enyhe pír uralja, füle hegye árnyalatnyit vöröskés, miközben a tű újra dolgozni kezd kezében. Cirádás és már-már iniciálé minőségű E betű került az egyik sarokba. Fölé pedig, épp csak lebeg, egy apró aranykorona. Műve elkészült, óvatosan fejti le a keretről a szövetet, kezébe fektetve, ujjaival simogatja a mintát. Elkészült... végre valahára, elkészült. Mellkasához szorítva öleli keblére a kis kincset, kitartásának gyümölcsét. Nagy csend van ott, a baldachinos ágyon.

Sokadmagával utazik most, több hintó is gurul a szolgálatában, Stella asszony végre viszi magával a leányt is, ki, mint kisgyermek a világnak, úgy örül a kocsi zötykölődésének. Noha nem is annak örül igazán, nem, cseppet sem. Kicsi szívét az borítja tavaszba, hogy egyre közelebb ér a palotához, ahol Ő is van. Selyempapírral védve szorongatja kezében azt a kis jelentéktelen érdeket, mellyel helyet harcolt ki magának az útra. Hanga és Jácint külön kocsiban utaznak, ő maga a szigorú, ámde igazságos Grófnővel utazik s persze, ott, a mellette lévő helyen aranyos kék ruhácskában, fakó tekintettel mered a világra társasága is. Lába egy pillanatra sem áll le, ott rugózik alant a szoknya rejtekében. Még gyorsabban, még hamarabb. Oly nagyon izgul. Vajon meg fog lepődni, hogy ott látja őt? Vajon lesz kedve sétálni egyet? Vajon... lesz akár egy perce is erre a jelentéktelen kis államérdekére? Nem tud tovább várni, amint megáll a hintó, kék kis köpenye alig tudja követni karcsú alakját, ahogy siet fel a súlyos lépcsősoron. Stella asszony hangját hozza a szél, hercegkisasszony nem lohol így.
-Igenis!- Nevet fel egy kicsit, és most már kimérten, egyenes háttal szedi villámgyorsan aprócska lábait. Talán, ha nem szuszogna úgy, mint Fritz a libacomb után, azt hihetnék a szolgálók, hogy bizony a padló fölött suhan a lány, fehér ruhájának mély szegélye óvón rejti lábait s oly gyorsan szedi azokat, mintha mágia hajtaná. Pedig nem mágia ez, valami egészen más, egy érzelem, egy sunyuló pestis, mely most gondolatait korlátozza. Csak mihamarabb, csak odaérni hozzá. Másra sem tud gondolni, csakhogy odaadja azt, amiért jött. Sietős léptei egyre halkulnak, szaggatottá válnak, mígnem csendes, puha szökkenéssé alakulnak át. Itt van, hallja a mély hangot felsejleni a társalgó falai közül, s mely kellemes bariton kikúszik, kiszökik a résnyire nyitva hagyott tölgyfaajtón. Sietve lép oda, a kendő baljában, mellére szorítva, mialatt mély levegőt véve a kilincsért nyúl. Éppen csak egy kicsit szélesedett ki a rés, csak egy kicsivel enged látni többet, de a smaragd szemek elkerekednek. Ajkai megremegnek, szemöldökét a kétségbeesés rántja össze, ahogy homályosuló tükrei igyekeznek elfedni előle a valóságot.
~Nem lehet! Itt van... megtalálta... az... az ott az igazi. Az, akit igazán... szeret.~
Gondolatai keserűen feszülnek neki önnön csontbörtönüknek, a kép az elméjébe ég és kirohaszt minden mást maga körül. Szinte ég a szeme, ahogy azt látja, mily lágysággal, mily kedvességgel és gondossággal pillantanak arra a lányra, ki ő is lehetne. Lehetne, de a sors másképp rendelte. Ő csak egy másolat, egy olcsó utánzat, egy álca, egy elterelés és egy feláldozható rongybaba a politika oltárán. Nem bírja, nem állhatja, irigysége, fájdalma üvölt a fejében, ő soha, egyszer sem kapott ilyen pillantásokat. Hát meglett az Igazi.... a festménynek most vége lett, széttörött a képkeret, a festék sietve szétfutott s megszűnt mutatni egy régmúlt dolgot - az Életet. Lábai ólomsúlyúak, görcs feszíti minden tagját, megmozdulni sem képes egy ideig, de szíve, az a kifacsart húscafat újult fájdalommal rándul össze. Futásnak ered. Tán most gyorsabb is, mint idefele jövet. Ahogy ráfordul a lépcsősorra, kissé meginog, megtámaszkodva löki magát tovább egy díszpáncélról.

A fehér kendő esetlenül hintázik a levegőben egy kicsit, mielőtt a padló márvány járólapja magához nem öleli. Enyhén megremeg, gördül egy két széles ívet a tartóállvány peremén, majd kongva huppan a földre, egy régi katona régi sisakja. A Császár felkapva fejét nyúl kardja után, s öblös léptekkel szeli át a szobát, szélesre tárva az ajtót lép ki a folyosóra kém vagy gyilkos után kutatva. Kilép egyet s észre sem veszi, hogy csizmája talpa összeroppantja a leheletfinom anyagot maga alatt. Semmit sem talál, semmit sem lát, csupán egy lomhán gördülő, ördögszekér sisak vonul a túlvégen át a másik oldalra. Szigorú szemei összeszűkülnek egy pillanatra, majd visszalépve kattanásig húzza maga után az ajtót.

A fehér keszkenő most sötét, akár az éjszaka, bemocskolódott s a szeretett személy lábnyomával ékesítve, a száraz kóró sem vette észre.