Drakhar

Becenevek: Drak, Medve Életkor 120 év Látszólagos kor 30-35 Csoport/faj Vaják – Medve iskola Foglalkozás Mivel is keresem a kenyerem? Régebben embereket hánytam kardélre pénzért, most olyan lényeket vadászok le, amik veszélyt jelentenek az emberekre pénzért.

Különleges képességek/faji adottságok

A régen megélt csaták miatt kivételes ügyességű harcossá kupálódtam az évek során, és ehhez csak hozzáadott a mutáció, ami mint egy fajta tudatmódosító ami folyamatosan aktív, kiélesítette az érzékeim, gyorsabb és erősebb lettem. De kimagaslóan az erőm és az állóképességem nőtt meg, így képes lettem több sérülést eltűrni és állva maradni olyan harcok során is, amelyek az emberi életem során végzetesek lehettek volna. Az erő pedig hozzásegített, hogy még ügyesebben forgassam a pallosom. Bár konyítok valamennyit az alkímiához, nem vagyok benne kimagasló, sokkal inkább támaszkodom a nyers erőmre és a harci tapasztalatomra, mint az italokra vagy a mágikus képességekre, amire a mutáció tett képessé. Természetesen ha odáig fajul a dolog, ezeket is a cél szolgálatába állítom, de ritkán adódik olyan eset, hogy annyira megsérüljek, hogy ezen képességeimet használjam.

Jellemrajz

Ki is lennék? Valamikor hajdanán, forrófejű ifjú voltam, aki az első adandó alkalommal belevetette magát a harc sűrűjébe, csak hogy érezhesse ahogy a vér szét árad a testében és felpezsdülve hatalmas harci kiáltással rontottam az ellenség sűrűjébe. Hogy mit kell ebből leszűrni? Fiatal voltam és ostoba. Mostanra pedig inkább váltam dörzsölté, és taktikussá. Nem vívok csatákat, csak azért mert fűt a vérem a harc után, de bárki és bármi jön szembe, ha az életemre tör, akkor nem menekülök, ha meg akar ölni, akkor előbb le kell győznie. Az életfilozófiám az, hogy előbb utóbb úgyis mind meghalunk, így inkább haljak meg egy csatában, míg keményen állom a sarat és magammal viszek annyit az ellenből amennyit csak lehet, mint hogy menekülés közben egy nyíl találjon hátba.
Talán a mutáció hatása, talán csak az évek hozták így, de már nem fűt a harc. Egyszerű és higgadt módon fogadom el, ha harcolnom kell, és meg is vívom a csatáimat.
A kedvenc elfoglaltságom, ha egy hosszú nap után le tudok gurítani egy kupa sört egy szép nő társaságában, de manapság már csak egy nő társaságára vágyom igazán. Sosem tartottam magam vezérnek, de határozott döntéshozóként lépek elő, ha a szükség úgy hozza.
Ha ennél többet szeretnél tudni, keress fel, és hozz valami jó bort a békesség kedvéért, elmesélem neked a történetem.

Megjelenés

Hogy mi az amiről megismerhetsz? Először is képzelj el egy nagyon magas férfit, körübelül ha meg kéne becsülnöm olyan két méter magasra nyúlok tetőtől talpig. A testem rengeteg beforrott sebhely fedi emlékeztetőként az elmúlt csatákra, és mások olyan esetekre, amelyeket a saját ostobaságom miatt szereztem. Harcosként nem félek megmutatni ezeket. Természetesen, ahogy egy harcostól elvárható remek felépítéssel, izomzattal és erőteljesen szőrös mellkassal rendelkezem.
Az arcom sem kímélte meg az idő, így itt is rendelkezem pár sebbel, emellett dús szakállal és sűrű sötét hajjal lettem megáldva. Amit talán kiemelnék itt, hogy amiről biztosan fel tudsz ismerni, az a vörös vonal az orromon át az arcom bal oldaláig. Ez afféle szokásommá vált az évek során, és akármikor harcba indultam mindig kihúztam, mint egy afféle harci festés.
A legtöbb vajáktól eltérően nem hordok két kardot, csak egyet, azonban egy pallos. Egyedi készítés, amely acél és ezüst ötvözete, így nem a leghatékonyabb a szörnyek ellen, de mégis hatásosabb mint egy átlagos acél kard. A testem általában kemény páncélzattal fedem, a Medve iskola tagjaként én a szemtől szemben harcot részesítem előnyben, így mindig elkél ez a plusz védelem.  

Előtörténet

Történetünk egy kis Skelligei faluban kezdődik, ahol egy Targos nevű kovács és egy Reena nevű cseléd nászából születtem. Fiatalként olyan voltam mint a többi falusi csemete… Apám mellett tanultam a kovácsok művészetét, és arra lettem nevelve, hogy minél jobb és strapabíróbb fegyvereket készítsek a katonáknak, akik gyakran látogattak el a faluba és adtak le rendeléseket. Apám remek kovács volt és tehetségesen bánt a szavakkal, így nem okozott gondot néha még többet is kiharcolni a termékekért. És ámbár néha felvetődött bennem, hogy miért kötelező nekem ezt az életet élnem, míg vannak odakinn szabadok akik azt tehetik amit akarnak, nem kérdőjeleztem meg a miérteket.
Aztán ahogy korosodtam, egyre több összetűzésbe keveredtem a helyikkel. Verekedések, és egyéb összeszólalkozások a kocsmában és hasonlók. Ezeknek legtöbbjét az váltotta ki, hogy a helyi népség nem nézte jó szemmel, hogy apámnak ilyen jól megy a bolt, és szálka volt ezáltal mindenki más szemében, ezt pedig sosem hagytam szó nélkül, pláne ha egy olyan iszákos pocskondiázta, aki még dolgozni sem volt hajlandó csak ivott egész nap a kocsmában. Ez azonban egyre több vitát szült az otthonomban is, hisz apám nem akarta hogy pluszban keverjem a port azzal, hogy ezekkel az emberekkel csetepatéba keveredem. Egyszer egy otthoni vita annyira eldurvult, hogy úgy döntöttem, én nem akarom így leélni az egész életem. Összeszedtem hát a kevéske dolgomat, egy félig már megszáradt kenyeret, és némi bort, és elindultam, hogy szerencsét próbáljak a világban. Ami jól is ment az első nap, és még a második feléig amíg el nem fogyott az élelmem. Ott ültem egyedül a vadonban és nem tudtam mit tegyek, eltelt egy nap, és már mardosott az éhség. Tudtam, hogy igazából vissza kéne térnem a faluba és lehajtott fejjel eltűrni azt, hogy apám lehord azért, hogy milyen felelőtlenül viselkedem, de a büszkeségem legyűrte az éhségem, így megindultam, és a kikötőben kötöttem ki, ahol napokig kisebb étellopásból tartottam el magam, ami minden alkalommal csak a szerencsén múlt, mivel nem voltam képzett a tolvajkodásban, nem egyszer majdnem ráfaratam és alig bírtam elmenekülni. Míg aztán körülbelül egy hét elteltével egy hajó futott be a kikötőbe, hatalmas hajó volt, ami azt mondták Novigrad városa felé indul. Hogy őszinte legyek fogalmam sem volt, hol van ez a Norvigrad, vagy hogy akarok-e igazán oda menni, de minden jobb volt, mint éhen halni, így felszöktem a hajóra éjszaka és elbújtam a rakomány között. Napokig hánykolódtunk a vízen, aminek hatására teljesen elöntött a tengeribetegség, és a rakományban lévő élelmet dézsmálva éltem túl azokat a napokat. Végül azonban mégis elkapott a legénység egy tagja aki ott takarította a rakteret. A kapitány elé vitettek és egy rakás nagydarab matróz állt körbe, akik olyasmiket kiáltoztak, hogy:

Vessük a cápák elé… Nyársaljuk fel… Hajítsuk ki…

Ezeknek természetesen egyike sem volt túlságosan bíztató, de csendben ültem és a rosszulléttől, meg a kimerültségtől már nem is tudtam mivel és hogyan védjem magam. Mit is mondhattam volna, tényleg egy potyautas voltam, aki megdézsmálta a portékájukat.
A kapitány azonban láthatóan gondolkozott, simogatta a dús vörös szakállát, és míg a többi matróz közel állt hozzá, hogy ott helyben megöljön, ő higgadt maradt és leintette a többit, majd odalépett hozzám és így szólt:

Mi legyen fiú? … Vessünk a cápák elé, vagy leszolgálod a tartozásod?

Természetesen a túlélési ösztön rögtön azt mondatta velem, hogy beállok közéjük, és így váltam tengerésszé. Közöttük nevelkedtem, és megtanítottak sok mindenre. Harcolni, portyázni, halat fogni, túlélni. Eleinte természetesen egy megtűrt féreg voltam a hajón, de ahogy telt múlt az idő egyre fontosabb tagjává válltam a legénységnek. Sokat köszönhetek Vallan kapitánynak, amiért akkor kiemelt és segített túlélnem. De végül elváltak az útjaink. Három együtt töltött év után úgy döntöttem 22 esztendősen, hogy megyek és szerencsét próbálok a szárazföldön, így az eredeti úticélomnál, Novigrádnál szálltam ki, és próbáltam szerencsét. Az elmúlt három év sok mindent megtanított, így remek kondícióval és rengeteg gyakorlati tapasztalattal találtam munkát. Először kovácsként dolgoztam, majd később halászként kerestem a kenyerem, végül mikor mind ezeket meguntam rájöttem, hogy ami engem igazán érdekelne, az a zsoldosok élete. Harcolni is megtanultam, így ezzel nem is volt gond, bár fogalmam sem volt, hogy hogy vágjak bele ebbe az egészbe, kovácsoltam magamnak egy rendes kardot, és egy kezdetleges páncélzatot, hogy mégse nézzek ki úgy mint valami ágrólszakadt szerencsétlen, hisz azokat bizonyára nem bérelnék fel.
Aztán egy pár hét elteltével egy kocsmai beszélgetésben hallottam, hogy zsoldosokat keresnek kisebb konfliktusok elsimítására, és a rend fenntartására. Így született meg egy katonai alakulat csupán zsoldosokból, akiket a Fekete Vészként neveztek. Ádáz harcosok, akik nagy jutalom fejében akármilyen feladatot elvállaltak, és a legelitebb felbérelhető erőként voltak számon tartva. Ennek az alakulatnak az alapítói között váltam híressé vagy hírhedtté, nevezzük, ahogy akarjuk. Rengeteg embert öltem meg, olyanokat akik megérdemelték, és olyanokat is akik nem. Sok harcban vettem részt, és mindig kívántam hogy újabbak és újabbak jöjjenek. Terjedelmes összeget gyűjtöttem össze, amit arra használtam hogy nőkkel és borral szórakoztathassam magam a békésebb időkben. De ezek ritkák voltak, hiszen ha adódott egy lehetőség a Vész készen állt arra, hogy belevágjon a közepébe. Történetesen az évek úgy hozták, hogy én váltam a csapat vezetőjévé, és néhány nagyhatalmú alak szemében ez már annyira szálka volt, hogy bérgyilkosokat küldtek a nyomomba.
Egy sötét éjszakán támadtak meg, amikor épp egy átmulatott éjszaka után támolyogtam vissza a szállásom felé. Néhányukat magammal vittem, de természetesen az akkori állapotomban és a létszámbeli fölényük miatt gyorsan vége lett a harcnak. Ott hagytak mint egy kivert kutyát és több sebből vérezve, szinte biztos volt, hogy meg fogok halni. De nem haltam, még nem… elkúsztam egy ház tövébe és az ajtó mellett megtelepedve nagy levegőket véve vártam a véget.
Ez azonban úgy látszott nem jön el… egy magas férfi került a látóterembe, pontosan azelőtt mielőtt elájultam volna. Később felébredtem… Bekötözve, és mindenem sajgott, a fejem szétszakadt a fájdalomtól, nem tudtam magam megmozdítani. Azt kívántam, bárcsak ott hullottam volna el a ház tövében. A férfi aki megmentett, ott ült egy karosszékben az ágyam mellett és csak hallgatott. Majd mikor látta, hogy tudatomnál vagyok bemutatkozott.

A nevem, Kolgar… Vaják vagyok, a Medve iskolából… ahogy már te is.

Ez a mondat megragadt a fejemben. Nem sokat tudtam a vajákokról, igazából annyit amennyit a kocsmai szócsövek kikotyogtak. Azt mondták szörnyek, akik más szörnyekre vadásznak pénzért. Fenevadak, akik mutációval javították fel magukat, hogy embertelen erőre tegyenek szert.
Lábadozásom alatt Kolgar és én sokat vitáztunk és sokat tanított arról, hogy mik is vagyunk mi valójában. Hogy mit miért teszünk, és hogy mit jelent az, hogy már nem vagyok a régi önmagam.
Ő, elmondta, hogy egy magányosan vándoló harcos, aki azért mentett meg, mert látott bennem potenciált, és át akarja adni a tudását, hogy a medve iskola tudása tovább öröklődjön ha más esetleg ő nem lesz itt hogy továbbadja. …
Évek teltek el, sokat tanultam a különböző lényekről, a szokásaikról, hogy mi hatásos ellenük és mi nem. Ő lett a mentorom, és végre életemben először éreztem olyat, hogy elégedett vagyok azzal amit csinálok és így el tudnám viselni az életem. Magabiztos voltam, tudtam mikor mit kell tennem. Az emberek természetesen innentől megvetettek és elkerültek, de ez cseppet sem érdekelt, hisz élveztem az életem.
Azonban, ahogy mindennek ennek a helyzetnek is vége kellett legyen egyszer. Kolgar, miután több alkalommal összetűzésünk volt az alapvető Vaják tanokat illetően, úgy döntött ideje, hogy elváljanak útjaink, és innentől a saját bőrömön tapasztaljam, hogy milyen valójában ezzel a dologgal együtt élni.
Délnek vettem az irányt, és a pénzből ami már évek óta gyűlt vettem egy kis birtokot Toussaintban. Tényleg nem nagyot, csak éppen akkorát, amiből egy ember meg tud élni, és amellett hogy a Toussainti szörnyek megölésével kerestem a kenyerem, bort kezdtem készíteni, ami szépen fialt és sok pénzt hozott a konyhára. Azonban ez nem elégített ki. Ahogy fejlődött a birtok egyre jobban azt éreztem, hogy ez a csodaszép ország számomra túl békés, és visszavágytam a sötét és kopár földre ahonnan származtam, így egy jó cimborámra bíztam a birtokot, és felesben osztozkodtunk a jövedelmen ami onnan származott. Újra felemelve a pallosom, elindultam a nagy világba újabb kalandokat keresni. Nem is telt bele sok időre, mire visszataláltam a hivatásomhoz, jöttek az újabb és újabb megbízások, míg egy napon összetalálkoztam Wilkinával, egy vaják nővel, aki a farkas iskola tagja volt, és Kaer Morhenből jött. Ádáz harcot vívtunk egy erőteljes bestiával, aki mind a kettőnket megsebesített. De végül is, én maradtam harc képes, így biztos helyre vittem, és meggyógyíttattam őt. Sok időt töltöttünk együtt, és egyre jobban összecsiszolódtunk. Több munkát is csináltunk együtt, közben megosztotta velem, hogy az apja mennyire ellenkezett mikor ő mesélt neki rólam, a medvéről.
Nem kimondottan érdekelt bárki más, hisz egész életemben egyedül harcoltam és hozzá voltam szokva, hogy ha valakinek ellenvetése van velem szemben, akkor eljön és elmondja, az meg aki csak egy várban ücsörögve képes szitkozódni velem kapcsolatban, az meg is érdemli magát.
Wilkina és én közeli kapcsolatot ápoltunk és egyre jobban megismertük egymást az idő folyamán. Volt olyan eset is, mikor visszatértünk a birtokomra és ott töltöttünk egy kis időt egymás társaságában, de természetesen voltak időszakok mikor külön szakadtunk is mindenki élte a saját életét. Hisz nem tartoztunk egy iskolához, így még a vajákokon belül is akadtak ellentétek az ilyen kapcsolatokat illetően.
Ez lenne a történetem, remélem tetszett.

Példareag

Azon a nyári napon kellemes meleg időben ültem Novigrádtól körülbelül körülbelül fél napi vágtára, és azon tanakodtam vajon melyik megbízásomat kellene teljesítenem. Ha jól emlékszem egy pléd volt alattam, és mellettem egy gyönyörű félmeztelen nő szunyókált békésen. Épp egy nyugodt időszak volt, amikor nem sok feladatom akadt, így nem is siettem sehová. Az erszényem tele volt, és a gyomrom is így nem kellett rögtön harcolni loholnom, és már mióta Kolgar és én pár hónapja elválltunk egymástól nem is hajtott senki, hogy csináljam. Olyan érzés volt, mintha a mutáció eltűntetett volna belőlem egy pár érzelmet, ha nem az összeset. Egyszerűen nem éreztem késztetést mint korábban, hogy mennem kell és harcolnom kell és kardélre kell hánynom annyi ellenséget amennyit csak lehet.
Nevezhetjük ezt afféle megnyugvásnak, vagy lenyugvásnak.
- Mi a baj Drak… nem tudsz aludni? - Nézett fel, az amúgy Elf leányzó a pokrócról, eltakarva magát annak sarkával, és álmosan dörzsölgetve a szemét.
- Csak azon gondolkodtam, hova tovább innen. Legalábbis a következő pár napban. - Válaszoltam, hisz fogalmam sem volt, hogy mihez is akarok pontosan kezdeni magammal még. Megfordult a fejemben, hogy egy időre letegyem a kardot és elmenjek délnek és vegyek egy kis birtokot, de ez annyira álomszerű volt a jelenlegi helyzethez képest. A nő felülve tovább figyelt csendesen, nem válaszolt arra amit mondta, csak várta, hogy folytassam ha akarom. De abban a pillanatban nem voltam épp beszédes kedvemben, így csak ültünk és némán bámultunk magunk elé.
Megjegyzet én nők terén nem tettem különbséget, másfajúak és emberek között, sem boszorkányok és emberek között. A vaják lét megtanított arra, hogy nem is különbözünk annyira, hogy számítsanak ezek a dolgok. Sokkal inkább régi berögződésekbe kapaszkodunk azáltal, hogy valakit megbélyegzünk ezért vagy azért. Ezt viszont nem hangoztattam, mert amúgy sem szerettek a népek, csak azért álltak velem szóba, mert meg tudtam oldani a problémáikat és ha még el is kezdenék arról papolni, hogy a törpök és az elfek nem különböznek tőlük és pont ugyan abban a világban próbálnak boldogulni mint ők, akkor az aztán tényleg kiütötte volna a lécet.
- Talán jobb lenne, most visszamennél… -
Veszem fel vele a szemkontaktust, és látszott rajta, hogy talán egy kissé többet várt ettől a délutántól, mint némi kamatyolás, és aztán viszont látásra, de végül szó nélkül bólintott, felöltözött és elindult hazafelé. Én pedig ott maradtam, és tovább merengtem a lehetőségeimen a jövőre nézve.