Odveig Butkins

Becenevek: Anya, Anyamedve, Od, A Könyörtelen, A Skelligei Amazon, Freya Katonája, Odveig Larsdatter Életkor 32 év Látszólagos kor 32 év Csoport/faj Tiszavirág Foglalkozás Zsoldos

Különleges képességek/faji adottságok

Kiváló kardforgató és katona, az apja már akkor elkezdte vívásra tanítani, amint meg tudott emelni egy fakardot. Hivatásos zsoldos, majd másfél évtizednyi harci tapasztalattal, egy kicsit ért a hajózáshoz is, a nomád életvitelben igen nagy gyakorlata van. Meglepő módon remekül főz, de a nőiesebb tevékenységekben való jártassága ezzel ki is merül.

Jellemrajz

Kifejezetten türelmes, nagyon fel kell bosszantani ahhoz, hogy csatán kívül kardot rántson - viszont ha egyszer sikerül valakinek elérnie, hogy ezt megtegye, az illetőt minden további gondolkodás és teketóriázás nélkül levágja. Nem szoktak álmatlan éjszakái lenni emiatt. Nem is bonyolítja túl az életét, nem hajszol hírnevet, csak megélhetést. Az érzelmeit nehezen tudja kifejezni, inkább a tettek, mintsem a szavak embere, ellenben mindennél többre tartja az őszinteséget. Ennek okán a véleményét is vállalja bárkivel szemben, nem szokott hazudni senkinek se, ami miatt elég bunkónak tűnik első, de még második és harmadik megszólalásra is. Kifejezetten egyszerűen fejezi ki magát. Kevés embert enged közel magához, bár nem is igazán tülekednek azért, hogy kitüntessen bárkit is a figyelmével. Két személy van, akiket viszont a világon mindennél jobban szeret: Bilberry, a kislánya, és Ronvid, a férje.

Megjelenés

A testalkata magas és sudár, harcban edzett izomzattal. Páncélzata több, csatában szerzett sérülés hegét fedi, melyek közül a legemlékezetesebb a hátát szeli keresztül a jobb vállától a bal derekáig. Több kisebb heget visel még a karjain, egy nagyobbat a bal combján, és egy harapásnyomnak tűnő sebhely éktelenkedik a jobb csípőjén. A bőre szinte tejfehér, emiatt a hegek és forradások hússzínű nyomai még inkább kitűnnek rajta.
Arca szögletes, emiatt eléggé férfias, vonásai élesek, állkapcsa széles, járomcsontjai hangsúlyosak. Ajkai teltek, a legnőiesebb része az arcának a szürke szemei után, melyek keskenyek, emiatt pillantása mindig szigorúnak hat, s erre csak ráérősít dús szemöldökének íve is. Orra kifejezetten karakteres. Haja dús, világosszőke, csak a csaták után tűnik sötétebbnek, amikor már beleszáradt a vér és a sár. Két varkocsba fonva szokta hordani fürtjeit, körülbelül a derekáig ér így a haja, kiengedve majdnem a csípőjéig. A hangja erőteljes, akkor is tiszta és érthető minden szava, ha nem beszél különösebben hangosan - csatakiáltását pedig állítólag mérföldekről is hallani lehet.
Ruházata a hétköznapokban kényelmes viselet szokott lenni, amíg viselős volt, a szoknyához is hozzászokott a nadrág helyett. Csatában vagy bevetésen könnyűvértet visel, de akárhová is menjen, a kardját mindig magával viszi. Az ékszereket nem bírja, egyetlen egyet kivéve: egy arany nyakláncot, melyen egy apró, arany pöröly-medál függ. Páncélja jól rejti ezt az ékszert, de még hétköznapi ruhái is el szokták fedni, s nem is hivalkodik vele, hiszen számára a legfontosabb.

Előtörténet

- Ne úgy, te lány! Nem emeljük a kardot a fejünk fölé - mit csinálsz, te, nem kasza ez! Kihajtalak a rétre búzát aratni, az áldóját! - dörmögte Lars, miközben hárította alig öt éves kislánya fakardjának csapását, majd visszakézből ki is ütötte azt kezéből.
- De máshogy nem érlek fel!!! - kiabált vissza a kislány haragtól vöröslő arccal, szürke szemeiben csak úgy szikrázott az elszántság, ahogy összeszedte a fakardot.
Lars elgondolkodón hümmögött, majd végigsimított szőke szakállán.
- Ezt mondod majd az ellenfelednek is, aki meg akar ölni? Nem fog önszántából letérdelni eléd azért, hogy eltaláld a fejét, Od.
A kislány szipogott, megtörölte arcát. Nem sírt, ő nem!
- ...Akkor...? - kérdezte keserűen, összeszorítva fogait.
- ...Akkor, lányom, - felelte Lars - el kell érned, hogy mégis csak letérdeljen.
A lány zavarodott pillantását látva a férfi hümmögött.
- Emlékszel, amikor elestél és beverted a térded egy farönkbe? - Od bólintott, fintorogva az emlékre. - Akkor arra is emlékszel, hogy alig bírtál ráállni, annyira fájt. Képzeld csak, éppenséggel nekem is fájna, ha beverném a térdem, és lehet, én se tudnék ráállni - magyarázta, majd elégedett mosoly derengett fel bajsza alatt, ahogy látta csöpp leánya arcán felsejleni azt az ábrázatot, mely arról árulkodott, hogy kezd kieszelni valamit.
- Megpróbálom megint - jelentette ki a kislány.
- Helyes - emelte fel kardját Lars is, védekezőállásba helyezkedve.
Odveig egy pillanatig gondolkodott, majd oldalvást tartva kardját támadásba lendült. Kivédte a felé indított csapást, majd egy pördüléssel Lars mellé került, és már diadalmas mosoly ült ki arcára, amikor oldalról lendítette kardját apja térde felé, amikor a férfi nemes egyszerűséggel, de atyai szeretetének jeleként egészen lágyan kupán vágta kézfejével.
- Aúúúú!! Ezt miért csináltad?!
- Mert nem figyeltél oda, és meg tudtam csinálni.
- ...Utállak!
- Majd kinövöd.

Csakugyan kinőtte. Tizenkét év telt el azóta, hogy újra és újra megbánta ezeket a gyermeki daccal és hirtelen haraggal kimondott, elhamarkodott szavakat - de még tizenkét hét sem múlt belé, hogy az apját, akit mindennél jobban szeretett, eltemette. Éppen oda, ahol az anyja kurgánja állt, tizenhét éve, miután utolsó gyermekét világra hozva előre ment az ismeretlen túlvilágra. Most már legalább nem volt egyedül.
A hajó vitorlája úgy dagadt a széltől, mint egy várandós asszony fehér hasa, Odveig pedig egészen addig figyelte a hajó mögött zöldellő, egyre kisebb és kisebb szigetet, amíg végleg le nem bukott a horizont mögé. Akkor előre fordult, és többé nem nézett vissza. Hátán apja kardjával, oldalán a sajátjával állt a hajó korlátjánál szilárdan, arcát néha meg-megcsípte a tajtékzó hullámok hátáról felszálló, sós tengeri permet. Egy kósza, tétova mozdulat - ennyi volt csupán, amíg kulcscsontjai zárjára tévedtek ujjai, éppen csak megérintve az ing és a vért alatt megbúvó, aprócska kis függőt, ami valamikor az anyja nyakában lóghatott, mint valami tündérgyermek.
Keser-édes mosollyal fürkészte tovább a horizontot, s mire a Nap lenyugodni készült, a láthatáron körvonalazódó szárazföld partját. Olyan tiszta, ragyogó idő volt, hogy ha még egy kicsit közelebb érnek, hamarosan megpillanthatják a parton felsejlő kikötőt, az alkonyi arany fényben tündöklő Cintra városát.

- Kapitányuram, azt mondták, ide kell jönni annak, aki be akar állni a hadseregbe.
A tiszt, bár nem volt kapitány, kapitányi méltósággal nézett fel az asztalon heverő pergamenről, majd kevésbé méltóságteljesen vonta fel szemöldökét, ahogy végigmérte Odveig-et. Kicsit odébb néhány strázsa, pihenőjük lévén, unottan gwentezett.
- Mért, te be akarsz állni?
- Be.
- ...Hány éves vagy, te lány?
- Elmúltam tizenhét.
- Aztán atyád mit szól ehhez?
- Atyám már nincs.
- ...Hát az urad?
- A magam ura vagyok.
A sorozótiszt gondterhelten vakarta meg tarkóját, ahogy végigmérte a lányt újra, a közelben gwentező katonák egyre leplezetlenebb érdeklődéssel figyelték a jelenetet.
- És én mi a bánatos picsát kezdjek veled, he?
- Van kardom és használni is tudom, kapitányuram.
- Hallja-e, kapitány! - röhintett fel az egyik kártyás. - Vegye csak fel ezt a némbert, ágymelegítőnek még jó lesz! - a társai felnevettek, mire rákontrázott: - Napközben meg majd foltozhatja a gúnyáinkat! - szavait jóízű hahota követte, még a tiszt is felnevetett. Odveig a férfira pillantott rezzenéstelen arccal, éppen csak a szemöldökét vonta össze kissé.
- ...Van tenéked mátkád? - kérdezte, hangjára lassan elhalt a nevetés. A katona értetlenül ráncolta homlokát.
- ...Éppenséggel van.
- És az mit szólt, amikor kardot ígértél neki, de egy tűt kapott a kezébe a nászéjszakán?
Pár pillanatig tartott csak a csönd a bakák részéről, azt követően pedig mindenki harsány nevetésben tört ki - kivéve a hetvenkedő katonát, akinek az arca először paprikavörös lett, majd mérgében köpött egyet és rámordult a többiekre, hogy kuss legyen.
- Hát ezt bazmeg megkaptad! - szólt oda a sorozótiszt, majd Odveigre pillantott. - Na, te meg megmutathatod, hogy tudsz azzal a karddal bánni ott a hátadon.

Calanthe, a Cintrai Nőstényoroszlán, férfi páncélban és fékevesztett dühvel szállt csatába a nilfgaardi támadók ellen, elszánt csapatának élén vágtatva a dicső halálba, s magával vitt annyi feketét, amennyit csak kardja éle elért. Küzdöttek, az utolsó emberig, az utolsó csepp vérükig, megvetve halált és félelmet, mint a főnixmadár, mely lángra lobbanva pusztul el, hogy saját hamvaiból újra megszülessen.
Odveig halott és haldokló ellenfelei és társai testei fölött állta az ostromot az utolsó pillanatig, a halálba küldve minden nilfgaardi katonát, aki csak szembejött vele. Markolatig mártotta kardját az egyik mellkasába, miután leverte róla a vértet. A saját sisakját már rég lecsapták fejéről, arcán patakokban folyt a vére, s vörösre festett mindent, amit látott. A lángnyelvek perzselték, égő hús és haj szaga és füstje töltötte meg tüdejét, de nem volt ideje levegő után kapni, máris újabb támadók rohamozták meg őt és még talpon levő bajtársait. Fém feszült fémnek sírva-ríva, keserves csikorgással csúszva el egymáson, szárnyas sisak és oroszlános páncél kongott és csattogott a véráztatta macskakőn, majd húsba mart a kard s húsba mart az üvöltés - aztán Freya katonája térdre rogyott.
Egész háta lángolt a fájdalomtól, mintha a gerincét tépték volna ki, aztán mintha az egész világ megszűnt volna létezni körülötte.

Halottnak hitték - ezért élte túl. A nilfgaardi tisztek a többi levágott bajtársával együtt takaríttaták el őt is az útból, bele a Jarugába. Hogy miként mosta partra a víz a folyó túloldalán, s miként élte túl egyáltalán, azt csak Melitele tudja, mert ő még arra sem emlékszik, hogy tért magához és hogy vonszolta el magát sebesülten, páncéljától és kardjától megfosztva bárhová is. Arról sincs sok emléke, hogy hogyan talált rá valaki - tán egy driád, aki hajdanán ugyanolyan emberlány volt, mint ő - és látta el a sebeit. Mire magához tért annyira, hogy felfogja a történteket, egy végtelen lázálom rémképeiként bírta csak felidézni az egészet, s csak annyit tudott, hogy valaki megmentette, s rendbehozta eléggé ahhoz, hogy egyedül ki tudjon jutni az erdőből. Nem is késlekedett sokáig.

Vándorútja Velenig tartott. Addigra már egy temeriai zsoldoscsapat jónak látta maguk közé venni, új kardja és új vértje az Ezüst Liliomok áldását viselte - néha-néha mégiscsak kényelmetlen volt számára. Kölcsön kard volt. Nem az övé.
Kisláp vidékén jártak épp, oda szólt a küldetésük, s mivel a zsoldjából is maradt még, és kovács is akadt a környéken, felkereste a missziójuk végeztével. Ronvid Butkins, így hívták Kisláp kovácsát. Odveig kardjának nem volt ugyan semmi baja - bár egy kis élezés ráfért volna - mégis új fegyvert kért Ronvidtól. Újat, olyat, ami igazán az övé, melyet igazán a magáénak tudhat.
Ronvid tíz nap múlvára ígérte, s a tíz nap leteltével a skelligei amazon kezébe vehette új fegyverét. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy ezzel a karddal képes lenne megváltani a világot. Teljesen beleszeretett - a kardba is, de még inkább Ronvidba.

Sosem viselt szoknyát. Egész életében nadrágot hordott, férfigúnyát, vagy vértezetet és páncélt - mostanra viszont már képtelen volt összehúzni a nadrágot a hasán. Szerencsére a közeli faluban lakott egy jobb módú parasztasszony, akinek akadt felesleges, bő ruhája, bár régi volt kissé, meg kellett foltozni. Odveig esetlenül döfte át az anyagot a tűvel újra és újra, de hiába ajánlotta fel az idősebb asszony, hogy segít neki, makacsul ajkába harapott és megrázta fejét.
- Ez a vacak is kard, csak nagyon kicsi - mormogta, majd felszisszent, amikor véletlenül megszúrta az ujjbegyét.
- Az, az! Picike kardocska, lehetne a magzatodé! - nevette az asszony.
Od halványan elmosolyodott, s tovább folytatta a varrást. Már alkonyult, mire végzett vele. Vendéglátója javaslatára bele is bújt a régi-új ruhába, eligazgatta az anyagot nagy és kerek mellein, lesimította a ráncokat. A fehér vászon úgy feszült gömbölyödő hasán, mint a széltől dagadó hajóvitorla, Odveig pedig még egy kicsit szemlélgette, majd megköszönte a parasztasszonynak a kedvességet, azzal nekiállt, hogy magára öltse kabátját, és hátára vegye a kardját.
- Minek cigölöd azt a nehéz pallost még a gyerek mellé? - kérdezte az asszony álmélkodva.
Odveig csak vállat vont, miután beigazította kardját.
- Kiegyensúlyoz.

Zihálva kapkodott levegő után, ahogy kivörösödve és verítékben fürödve a párnára hanyatlott feje, s arra ocsúdott fel, hogy az egész szobát betölti az a visítás, ami az újszülöttek első lélegzetvételét szokta kísérni. Fáradtan elmosolyodott, ahogy a bábaasszony felkiáltott:
- Kislány!
Nagyot sóhajtott. Tanakodtak sokat a férjével, hogy mi legyen a neve, ha fiú lesz, ha lány lesz, most azonban, ahogy a karjaiba ölelte a sipítozó, hüppögő kis csöppséget - mindketten ugyanúgy ragadtak a magzatvíztől, és mindketten ugyanolyan kimerültek voltak - csak annyit dudorászott neki:
- Bogyócskám… Kis áfonyám...