Felina & Karméle & Leonart @

Fürgén ugrottam le a lovam hátáról. Együttérzően simogattam meg a fáradt patás orrát, a fürgeségemet meghazudtolóan fájt az ülepem a lovaglástól, legalább fél napja lovagoltam akkor a névtelen hátasomon. Sokan a céhünkből elnevezik lovaikat, de én nem tettem, hiszen annak aki szörnyre vadászik a ló fogyóeszköz, így sosem értettem miért nevezzem el őket.
Ahogy a kantárnál vezettem be a város egy istállójáig, mikor egy ismerős hangot hallok a hátam mögül, majd kisvártatva még egyet. Megfordulok, a lovam prüszköl, de örömében teszi. Ő is megörül, ahogyan én, de arcomra ez az érzés nem ül ki teljesen. Csupán egy lágyan elhúzott mosoly rajzolódik arra, ahogy a fogadott lányomra és húgomra tekintek. Az utóbbi titulus kicsit odaadható mind a kettejüknek. Felina és Karméle pislog rám arcukon megilletődöttséggel és hasonló érzelmekkel, mint az enyémben. Ölelésre mozdulok feléjük amikor egy erős kéz állít meg. A kéz tulajdonosára pillantok, Maurice bölcs szemei pillantanak vissza.
- Dolgod van, nem emlékszel?! Igyekezz, ne lazsálj! – rázta meg a vállam.
Irtó gyorsan pattannak ki a szemeim, ahogy realizálom, hogy mesterem meghalt és Felináék messze járnak. Csupán álmodtam. Maurice arca helyett egy bamba képű, vékony orrnyereggel rendelkező férfi tekintett vissza, ahogy bunkójával lökdösött meg és az orra alatt morogva kért – inkább parancsolt-, hogy kövessem. Felkeltem és a bilinccsel a kezemen utána koslattam. Az őrség kapitánya emlékeztetett engem az alkunkra, és biztosított, hogy meg fogom keserülni, ha nem állom szavam. Kardjaimat visszakaptam és a lovam ismét az oldalamon volt. A gyeplőt fogva vezettem ki az erődből, ahova bezártak. Nem követtem el nagy bűntényt, csupán önvédelem volt. Egy fajával szimpátiát érző tünde, aki talán régi ismerős a Scoia’taelt tizedelő korszakomból. A piactéren történő párbajnak és egyetlen tünde bekövetkezett halálának köszönhettem ezt a „megbízást”.  Átkozott legyek, ha még egyszer kardot rántok úgy, hogy látja azt egy őr is, de már késő a bánat.
Fejemet lehorgasztva vezetem át lovamat a piactéren, hogy a fogadóig jussak. A múlt éjszaka a tömlöcben megérdemli, hogy leöblítsem egy pofa sörrel. Ahogy a tömegben haladok egy ismerős arcot vélek észrevenni, de betudom az éhségem játékának. Tudom, hogy Karméle nem lehet itt. El is könyvelem, hogy hallucinálok, mikor meglátom a másik szeretett családtagomat is. Egy pillanatra megtorpanok és körbenézek. Talán tényleg ők azok? Egy részem gyermeki reménységgel és ostobasággal még Maurice arcát is keresik. Megállva csak feléjük bámulok és próbálom megismerni őket. Alig tudom elhinni, hogy ők azok, csupán közelebb megyek, hogy meglássam a szemem játszik-e velem.
 

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Muzsika

Leonart, Felina & Karméle @

Amikor betakart bennünket az éj – és a szalma – Ríviában, még nem tudtam, másnap mire ébredek. De legnagyobb meglepetésemre épp, hogy alig kellett Felinát győzködnöm róla, hogy együtt folytassuk utunkat, mintha ő is éppen ugyanerre gondolt volna. Persze, ezt semmi tallérért be nem vallotta volna, inkább, mint névadó totemállatunk, a macska, kegyeskedett egyetérteni az elgondolásommal. Örültem, hogy együtt utaztunk. Ez valami, ami sosem adatott meg nekünk. Persze, volt, hogy együtt jártunk ki a vadászterületre leteríteni valamit, de Kerack-nál messzebb sosem merészkedtünk együtt. Amikor hallottam, hogy Leonart-tal sokáig együtt kalandozott a jó Maurice halála után, evett a fene, a féltékenység, hogy én is ott akarok lenni velük. A vaják útja magányos. Meg a seggem! Régi mese ez már, el is engedtem. Nem is tudom, mit csinálni érkeztünk Aedirn-be. Nem egyeztünk meg verbálisan azt illetően, hogy a fivérünket keressük, azonban útközben egyb fojtólidércet vagy nekkert nem látott a kardunk, úgyhogy egész biztos voltam benne. Aedirn határában azonban különös pletyka jutott a fülünkbe szárnyakon repülve.
- Egy vaják piaci mészárlást rendezett másfajúak között? – néztem össze értetlenkedve, egyszer s mind hitetlenkedve Felinával. – Ez már majdnem olyan, mint egy kész ríviai pogrom.
- Nem-nem – helyesbített a törp, akinek a kovácsműhelyénél megálltunk éleztetni a kardjainkat – Annak, ami Ríviába’ történt, nyomába nem ér ez az eset. – ezen a ponton a vén törp köpött egy velőset.
- Az meg hogy lehet? – húztam össze morcosan a szemöldököm, szent meggyőződéssel az iránt, hogy másfajúak esete egy általános piacon csakis tragédiával végződhet.
- Csak egy tünde veszett oda. A többi csak megsérült. Még szerencse, hogy arra jártak a csendőrök, különben ki tudja, mi---
- Nézze, jóember – szakítottam félbe erélyesen, de udvariasságra törekvőn a mester szavait, majd a nővéremre mutattam magam mögé – Bennünket igazából nem a tündék, és egyéb másfajúak érdekelnek, hanem a vaják, aki belekeveredett ebbe a slamasztikába. Merre ment?
- Semerre.
Bő vér öntötte el az egyik eret a halántékomban.
- Hogyhogy semerre? Hát valamerre mennie kellett annak a kurafinak!
- Ahogy mondom, semerre. A kastellán elrendelte a letartóztatását. A fogdában csücsül, és ott is marad, amennyire én tudom. Senki fia se ki, se be, vagy ne legyen a nevem Vasgyúró Evalt!
Ezen a ponton ismét csak összenéztem Felinával. Kellett egy terv. Meg is egyeztünk rövid intermezzó után, hogy a helyi fogadóban az ötletelés mellé még valami decens ételt, meg alkoholt is kapunk. Fel is kerestük a helyi tavernát, és ki borral, ki sörrel hűtve magát adta elő érveit az ügy mellett, vagy épp ellen.
- Muszáj megbizonyosodnunk róla – folytattam a megkezdett argumentumot. – Ha nem is a fivérünk ül a dutyiban, akkor sem érdemes egyetlen vaják sem erre a sorsra.
Találkoztam jópárral utam során, Alberttel amacskával, Cirivel a farkassal, Jieh-vel a mantikórral, Eskellel a farkassal, és Gabriellel a griffel. Na meg persze, mondanom sem kell, hogy az én legkedvesebb nővérkémmel. Mind csupa jó ember, és ha már nem, a professziónk összeköt bennünket.
- Azt mondom, győzzük meg a kastellánt így vagy úgy, hogy engedjen bennünket beszélni a fogollyal, és szöktessük meg valahogy!
Két váll közt mintha ismerős alakot láttam volna elsuhanni, de hiába nyújtogattam a nyakam, lehetetlenség volt kivenni ekkora tömegben. Finoman felkaron csapom a nővérem.
- Felina… Látod ott azt az alakot? A nagydarab kopasz mögött, de még a rőt szakállú törp előtt. Az ott nem lehet, hogy… ?
Muszáj volt, hogy megerősítse nekem. Tudni akartam, hogy hihetek-e a szememnek, avagy rútul megcsal.

P.S.:553 szóMood: Taverns

Macskásan nyújtózkodom Karméle mellett. Láthatóan nem túlzottan hoz zavarba a vajákkal kapcsolatos, piactéri csetepaté híre, sokkal jobban lefoglal az, hogy nézelődjek és el-elcsábítson az orromba csapó, körülöttünk keringő illatok közül kiemelkedő, egy-egy édesebb aroma. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne figyelnék és ne tudnám szóról szóra visszamondani, milyen párbeszéd zajlik le Karméle és Vasgyúró Evalt között, hiszen hallásom és érzékeim nagyon is éberek, pusztán csak nem érdekel annyira, hogy teljes figyelmem nekik szenteljem. Ha Leonart a közelben van, úgyis megtaláljuk, ha pedig nem ő az, minek erőlködni? Különben is, hol marad a reggelit követő nassolás, néhány olvadós, csokoládés falat, esetleg mézes sütemény, mely megédesíti az egész napunkat?
Nos, a sör sem olyan rossz, így beleegyezek, hogy a legközelebbi fogadó felé induljunk. Azon morfondírozom, a mézsör vagy a vajsör fekszik-e jobban megpihent gyomromnak, mikor Karméle felhívja valami különösre a figyelmem.
- Miért? Nem gondolod, hogy jó okkal csücsül ott bent? - Hanyagul vállat vonok, végigmustrálva egy fiatal asszonykát, aki ringó csípővel elvonul mellettünk. Kaján mosollyal az arcomon fordulok utána, hátrafelé menetelve tovább. - Nem mintha nem hinnék a vaják-összetartásban, de már ketten is sokan vagyunk egy városba, miért emelnénk a létszámot? Túl kockázatos. Nem tudunk semmit a fickóról. - leszámítva, hogy fickó, ami Leonart malmára hajtja a vizet, ám még így is akadnak kétségeim. A felkaromnak csapódó tenyérre kapom pillantásom, majd az általa mutatott irányba. Hunyorognom kell, hogy be tudjam azonosítani, pontosan kire gondolhat.
- Melitele földjén vagyunk, te leány. Bármi megtörténhet. - forgatom a szemem ostoba felvetésén, majd a derekára simítva kihúzom övéből az egyik dobótőrét. - Mindjárt kiderítem neked. - elhúzódom tőle, hogy ne sértsem meg a pengével, majd két ujjamat ajkaim közé csippentve elfüttyentem magam. Az éles hangra összerezzennek körülöttünk a szerzetek, egy pillanatra lelassul a tömeg hullámzása. Mielőtt Karméle megsejthetné, mire készülök a tőle elcsent fegyverrel, becélzom az általa kiszemelt alakot, egyenesen a fejét, és lendületet véve elhajítom a kést. A penge átszeli a levegőt, sikongatva félreugró fejek és kosarak közt repül, pontosan a férfi két szeme közét célozva meg.
Ha Leonart az, úgyis elkapja. Ha nem... Nos, sört más városokban is lehet inni.

Felina & Karméle & Leonart @

Nyilván az évek gyorsan eltelnek, és ha a kinézetünk nem változik az idő alatt, az emlékezetünket szinte biztos, hogy megcincálja az eltelt idő. Lehet a korral jár, de nem hinném, elvégre mind így vagyunk. Képesek vagyunk elfelejteni a legközelebbi hozzátartozóink arcát, hangját és bármely más tulajdonságát. Eddigi életem során még nem jöttem rá, hogy miért van ez. Hogy hogyan tudtam elfelejteni a szüleimet, az anyámat, aki karjába csecsemőként adott a javasasszony. Örök rejtély, hogy még az én mágiával módosított testembe zárt elmém is képes így eltompulni. Maurice arca is egyre jobban halványul, de a kép az összetört testéről és az önvád, hogy nem menthettem meg soha nem fog elmúlni.
Az előbb említett felejtésnek a kettő testvéremnek az arca is áldozatul esett. Nem emlékszem rá tisztán, és az arcmemória eleve nem tartozik az erősségeim közé. Elelnben a szaglásom remek. Ha valaki azon az érzékszervi rendellenességekkel rendelkezik, mint én az tudja, hogy minden ember illata más. Egyszerűen az egyik legjobb ismertetőjel. De sajnos egy városi forgatagban összekeveredik a sok ember egyedi illata, és ezért egy vajaknak pláne büdös egy város. AZ ismerős nőket látva nem fordítom el a fejem hát. próbálok fülelni feléjük. Nem feltűnően kagylózva. Vajon feltűntem már nekik? Nem tudhatom és ez most teljesen részletkérdés. Óvatosan somfordálok ki a látószögükből, de ők az enyémben maradjanak. Éppen magamban kattogtam, hogy vajon tényleg ők-e azok, mikor hirtelen támadást észleltem.
Az izmaim görcsbe rándultak, és maguktól mozdultak végtagjaim. Megvetettem bal lábam a földön, és a lehető legstabilabb állást vettem fel, és már mozdult is a jobb kezem, hogy rámarkoljon az érkező tárgyra, amely -mint észrevettem- egy kés volt. Egy hét hüvelykkel a fejem előtt markoltam meg a pengét, amely a kezemen lévő kesztyűnek köszönhetően nem darabolta szét a markom.
Látva, hogy a penge majdnem a fejembe fúródott biztos voltam benne, hogy ki dobta. Egyből el is indulok gyors léptekkel feléjük boldog arccal. Igen, ők a testvéreim.
- Karméle! Felina!  - taszítottam odébb óvatosan egy vörös szakállú törpét, majd gondolkodás nélkül magamhoz szorítottam őket. - Felina, azt hiszem ezt a pengét elhagytad - nyújtom oda neki a tőrt miután elengedtem őket.
 

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Muzsika

Leonart, Felina & Karméle @

Amikor barátnőm, a lusta macska különösebben a füle botját nem mozdítja, vagy épp egy szalmaszálat nem tesz keresztbe, hogy Leonart-ot megleljük, ugyanis minden más sokkalta jobban leköti a figyelmét, nemtetszésemnek adok hangot, ráadásul egyre ingerültebben, nem értve, hogy mit nem értek.
- Nem fogom hagyni, hogy tömlöcben rohadjon meg, ha már idáig követtem a nyomát, azért! – helyeztem vissza a söröskorsómat az asztallapra valamivel hangosabban, mint azt szerettem volna. Azonban mikor kacska kedvű macska társnőm izgalmasabbnak találja a ledér fehérnépek társaságát – aki még csak nem is én vagyok! – a tenyerem is követi a korsó talpát.
- Azért, mert semmi más tulajdonunk nincs, és sosem volt, csak a kötelékeink. De ha nem segítesz, ám legyen, elboldogulok magam is!
Figyelmemet azonban hirtelen egy ismerős sziluett ragadta meg, talán az övét is a mieink, és erre azonnal Felina nehezen zabolázható figyelmét is felhívtam. Ahogy a derekamon érzem meleg, apró kezét a könnyed bőrvérten át, megrázkódok ültömben.
- Komolyan? Itt, most? Mindenki előtt? – lestem oldalra nővéremre, abban a hitben, hogy incselkedik, egyébként még a nézőközönséget sem bántam volna. Azt azonban csak utólag vettem észre, hogy nem csak elcsente az egyik tőrömet, de máris elhajította a gyanús alak felé.
- Felina! – morrantam rá, csalódottan a korábbi hamis kényeztetés, illetőleg a helytelen üdvözlési gesztus okán. Miután elhaltak a rémült sikolyok, és folytatódott a zabáló csőcselék tavernazaja, hozzátettem – Nem tudom, Zerrikániában mi a szokás, de Melitele földjén kézfogással üdvözlik egymást az emberek.
A tőröm azonban, amit Felina elhajított, nem állt bele sem fába, sem falba, sem fejbe. Pontosan ott kötött ki, ahová Felina szánta – Leonart besztyűs kezében. És micsoda látvány volt! Azok a reflexek! Hallani véltem, ahogy a felgyorsult vérkeringés utánpótlást küld megmerevedett izmaiba. Halálos és pontos, halálosan pontos, mint mindig. Csak vaják lehetett. Ember ki nem védi ezt a támadást. Idejön! Teremtő Melitele anyácska, segíts meg, ez tényleg ő! Leonart!
Mire kettőt pislogok, már magához is vont mindkettőnket, bármennyire is tiltakozik a nővérem, és bármennyire lassan fogja is fel az agyam a valóságot.
- Ez az én pengém – vettem ki a kesztyűs kézből a Felina felé nyújtott tőrt, aztán ökölbe szorítottam a jobbomat, és behúztam Leonart orrának egy még mindig barátságosnak mondható, de azért karakteres horgot. – Ezzel pedig kiegyenlítettük a számlát. Hol a fényesre sikált tünde valagában jártál, te kivert szukafattya?!
Haragudtam, evett a féltés minden este, hogy vajon merre lehet, de csak hogy tudassam vele, elengedtem a dühömet, a karomat adtam neki, hogy felsegítsem, ha egyensúlyát vesztette volna.

P.S.:402 szóMood: Alien Manifestation

Az öröm és a csalódottság egyszerre pumpálja tele vénáimat adrenalinnal. Lebiggyesztem az ajkam, láthatóan sajnálkozva azon, hogy tőrdobós mulatságom ilyen gyors és unalmas véget ért, mégsem vagyok képes sokáig lefelé tartani azt a görbületet, hiszen a viszontlátás olyan széles mosolyba rántja ajkaim, aminek képtelen vagyok ellenállni.
- Szeretted volna, mi? - duruzsolom még oda Karmélenek, mielőtt Leonart ölelése elérne minket. Nevetve fúrom bele magam a vállába, olyan jó újra látni ezt a vén kandúrt, ahogy azt úgysem fogom soha beismerni neki. Felesleges, hiszen kettejük közül mind a ketten ismerik egy-egy gyengédebb oldalamat, csakhogy míg ez Leonarttal kimerült egyfajta kölcsönös, "az évek meg a rutin" megértés szintjén, addig Karméle meg én némileg tovább merészkedtünk, lefejtegetve a bizalom és a meghittség rétegeit.
- Fene, hát téged sem lehet elveszíteni? Pedig úgy próbáltunk! - ugratom, mert hát az évek azok évek. Ilyen sokáig talán még nem is voltunk távol egymástól ebben az öltőben. Cinkos mosollyal elvenném a kést, hogy visszaszolgáltassam a helyére, de Karméle megelőz, mire csak ártatlanul megvonom a vállam.
- Kicsúszott az övéből. Errefelé előfordul az ilyesmi, én sem értem - Ravasz vigyorra görbül a szám, mosolyom végül nevetésbe fullad, ahogy Karméle megkísérli letámadni egykori mesterét. Hátrébb húzódom, teret adva kettősüknek és összefont karokkal szórakozom a műsoron.
- Miből gondolod, hogy ő egyáltalán nem keresett téged, kedves? - szúrom közbe, láthatóan remekül mulatva. - Úgy lenne igazságos, ha Leonart is bemoshatna neked egyet, amiért nem találtál rá eddig. - Könnyű átlátni azon, mire játszom, de mielőtt még komolyan vennék, ártatlanul feltartom mindkét tenyerem. Csak vicceltem, nem szívesen lennék tanúja amúgy sem annak, ahogy tovább törik egymás orrát. Együtt látni kettejüket furcsa nosztalgiával tölt el, érzelgősségem egyre feljebb tör a torkomban, nyelnem kell, hogy visszaszorítsam gyomrom mélyére.
- Most, hogy végre előkerültél, meghívhatsz minket inni! - dobom fel természetesen az egyetlen lehetséges előnyét annak, hogy Leonart csatlakozott hozzánk. Bárcsak ne árulna el bosszantóan érzelgőssé vált mosolyom!