Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Ronvid széles vigyorral az arcán lépkedett a kertben. Felemelt egy jókora hótömböt, majd lerakta egy másik helyen. Aztán egy kisebbet tett a tetejibe. Télen még Velen is szép volt, s ha rendesen havazott, igencsak príma dolgokat lehetett a szabadban csinálni. Butkins tudta ezt, és ezért képtelen volt megállni, hogy ha már egyszer kész a mai nap munkája, hát hóembert épít. Na nem magának, hanem a két leggyönyörűbb teremtésnek széles-e világon. Odveig és a hajadon Bilberry. A két szeme fénye. A kovács pontosan tudta, hogy egyszerű ember. Nem volt emiatt szégyenérzete. Büszke volt erre, hisz tudta, hogy a saját egyszerűségét felismerni bizony észhez kötött talentum. Viszont épp emiatt képes volt olyan apróságokba bele tenni szívét és lelkét, mint két hóhölgy megformálása. Biztosan nem hóférfiúkat épített épp, mert ahhoz az alsó tömböknek hatalmas szikláknak kellett volna, hogy legyenek. Mindenki tudta, hogy a hóférfi lába nagyobb, ezért az ő alsó harmaduk nagyobb, mint a másik kettő. Egy hóhölgy ennél kecsesebb, s tömbjeik közel egyforma méretűek. Felépítette tehát a hóasszonyokat. Egy kisebbet, mely alig magasabb, mint bogyócska, s egy magasat, mely épp akkora, mint Ronvid felesége. Amikor végre úgy érezte elkészült a remek, vigyor szaladt az arcára, s hosszú léptekkel a műhelybe menetelt. Onnan előszedett pár rozsdás páncéldarabot, meg összetört gerenda darabjait, aztán a vállain keresztül vetett két kardot hüvelyestől, az oldalára pedig feltűzte a tőröket, amiket már csak olvasztásra voltak alkalmasak. Na meg erre. Mert ahogy mindent összeszedett, Butkins visszalépdelt a két hóemberhez, s alaposan felöltöztette mindkettőt. A fejükbe végül egy-egy lyukas fazekat húzott, és ahogy mindezzel készen volt, elmerengett. Egészen olyanok voltak, amilyennek képzelte őket, mikor kezdte. Illetve egy dolog hiányzott csak. Kivett két krumplit a többi közül, majd a két hóhölgy arca közepébe nyomta. Egy dolgot biztosra vett. Ofieri harcos asszonyok voltak ezek. Széles az orruk és két fegyvert forgatnak. Biztosan onnan származnak. Egyszer olvasott róla, hogy az ottaniak micsoda furcsa figurák. Most viszont nem volt ideje merengeni. Belökte a ház ajtaját, s elkurjantotta magát. – Segítség! Hol egy bátor vitéz aki megvédi a földünket a támadó Ofieri hóharcosoktól? Csak egy bátor harcos elég, hogy móresre tanítsa őket.
Amikor berontott a kinti cidri hidegből az apja, a hajadon Bilberry ugrott egyet a meglepetéstől. Nem csupán azért, mert megcsiklandozta a hátát a hűvös, hanem azért is, mert a férfi tökéletesen ráláthatott, hogy az anyjával épp valami főzés féle imitációt gyakorolnak ― valamit, amiben a vitéz Bilberry-nek sem tehetsége, sem öröme nem akadt. Rózsás orcája felderült a boldogságtól, a félig meghámozott burgonyát pedig, amivel eleddig gyötrődött, olyan precízióval hajította el a konyha sarkába, hogy bármelyik toussaint-i lovagi torna professzionális súlylökője megirigyelhette volna. ― Én, én, én! Itt vagyok! Megvédem Velen-t és a benne élőket! ― kászálódott le az anyja mellől, és nagy sebbel-lobbal a kertnek iramodott volna, de hirtelen eszébe jutott valami ― A kardom! Ide nekem a kardom! Egy vitéz a kardja nélkül olyan, mint verselő ötlet nélkül! A hajadon Bilberry kardja fából volt. Az apja, Velen jó kovácsa azt mondta neki, hogy igazi kardot, olyat, ami nem törik el, majd az anyjától kell kiérdemelnie. A vitéz Bilberry pedig ezt nagyon komolyan is vette, s mindehhez tartotta is magát. Megragadta a fa husángot, mely eleddig a sarokban pihent, és csak ezek után rontott ki a hóval borított kertbe. Lelkesedése ugyan látványosan megcsappant, amint világossá vált számára, hogy becsapták. ― Ezek nem is igazi ofieri harcosok! ― nyivákolta csüggedten a hajadon Bilberry ― Ha nem igaziak, nem számítanak bele a száz vitézbe! A letargia miatt, ami a vitéz Bilberry-t hatalmába kerítette, amint rájött, hogy a listája a mai nappal sem lesz kurtább, a szűz havat döfködte a kardjával, majd hátrapillantott az apjára ― a legnagyobb hősre, akivel valaha találkozott. És akkor rájött valamire. ― Bár… ― gondolkodott el a szőke leány a masszív hófigurákat és vértezetüket méricskélve ― Keményebb ellenfélnek tűnnek, mint a madárijesztő. Ám legyen, ti latrok! Imbecil senkiháziak! A vitéz Bilberry nem válogat sem eszközben, sem ellenfélben, ha Velen ártatlan népének álmát megvédheti! Kard ki kard, gazfickók! Több se kellett a hajadon Bilberry-nek, erős fogást talált fa botján, döfésre készen nekiesett a nálánál alig egy fél fejjel magasabb hófigurinának. Minden kedvezően is alakult, a vitéz Bilberry úgy tűnt, ismét győzedelmeskedik majd, ám a hó-ofieri hölgy fejét alkotó hótömb másként gondolta, lebucskázott a megrongált testről, egyenesen a hajadon Bilberry messze földön híres, szőke üstökére. ― Jaj!
Amikor Butkins, Odveig férje és az ő egyetlen, gyönyörű leányának apja házuk ajtaját belökve elkurjantotta magát, a zsoldosnő már szinte reflexből indult volna neki az ellenségnek egyetlen fakanállal a kezében - de szerencsére még épp idejében döbbent rá, hogy élete párja alighanem csak valami újabb csuda dolgot talált ki gyermekük szórakoztatására. Megtorpant hát a mozdulatban, s arcvonásai kisimultak, ahogy férje szemébe nézett, s még talán egy kurta pillanatra el is mosolyodott, amikor egy szem bogyócskája boldogságtól felragyogó arccal és lelkes harci kiáltással felpattant a fejére állított dézsáról, amelyen eddig ült - majd szabad kezével elkapta azt a félig megpucolt krumplit, amelyet kislánya egy tisztességes temeriai katapultgépet is megszégyenítő lendülettel hajított el rögtön ezután. Nem feddte meg lányát amiatt, mert előrébb valónak tekintette az ofieri hóharcosok móresre tanítását fakardjával, mint a vacsora megfőzésében való segédkezést. Fél szemmel figyelte, míg bogyócskája, fakardját felmarva a sarokból kiviharzik az ajtón a hóval borított kertbe, majd sóhajtva a kondér szélére fektette a fakanalat, hogy egy kést kerítve befejezze a kezében tartott burgonya meghámozását és felaprítását. Tudta, hogy kicsi lánya a háta közepére se kívánja a főzőcskézést, és annak előkészületeit - de Odveig nem engedett abból, hogy megtanítsa finom ételeket készíteni. No nem feltétlenül azért, hogy mindenképpen jó feleség váljék belőle, sokkal inkább amiatt, mert bárhogy is alakuljon lánya élete a jövőben, akár harcos lesz majd, akár háziasszony, jön majd olyan idő, amikor se az apja, se az anyja nem fog tudni már gondoskodni róla. Akkor pedig nem lesz más választása, mint eltartani magát - s inkább így legyen, mint hogy mások kényére-kedvére legyen utalva - és ha már magára kell főznie, hát ne csak tápláló legyen az az eledel, hanem finom is. Odveig ezt persze sosem mondta el neki. Majd rájön magától úgyis. - Várj, mindjárt megyek én is - tekintett férjére, miután gyorsan belekockázta a krumplit a kondérban rotyogó levesbe, majd kavart egyet a lén a fakanállal, aztán kétszer a bogrács széléhez ütötte a keverőt, majd fedőt borított a vacsorára, s arra tette a fakanalat. Mielőtt azonban csatlakozott volna az elébb apjával, majd a hóvitézekkel perlekedő lányukhoz, hamar vállára terítette bundáját, s kezébe vette a hajadon Bilberry nyúlprém sapkáját és kabátját, majd Ronvid mellé lépett a hóba. Ezt követően pedig szemtanúja lehetett, miként a hajadon Bilberry, aki hajadonfőtt rontott az ellenséges, állig felfegyverzett, krumpliorrú, ofieri hóharcosra - a kisebbikre. A gyönyörű döfést követően azonban a hóvitéz váratlan ellentámadásba lendült, s szó szerint lefejelte a szőke medvebocst, aki meglepetésében felkiáltott. - Ejnye…! - ingatta fejét a skelligei anyamedve. - Látod, lányom, ha húztál volna sapkát, mielőtt kirohantál volna, most nem lenne csupa hó a hajad. Na, gyere ide, meg ne fázz nekem. Taknyos orral nem lehet megharcolni az ofieri vitézek ellen, de még krumplit sem fogok a kezedbe adni pucolni - mondta szerető szigorral, míg lesöprögette a havat kislánya fejéről, válláról, arcáról és hajáról, majd jól a fejébe húzta a kucsmát, s ráadta a kabátot. - Így ni. Na, most adj neki, hogy te is fel vagy vértezve. Miután pedig a hős Bilberry készen állt a visszavágóra, Odveig férjéhez lépett ismét, szürke szemeiben büszkeség és szeretet lángja lobbant, ahogy Ronvidra pillantott. - ...Én mondom, ilyen vérmes hóvitézeket nem láttam, mióta élek. Pedig aztán Ard Skelligen is esett ám hó rendesen, és gyúrtam én akkora hóembert, mint az apám… - jegyezte meg férjének, ahogy mellé lépve figyelte lányukat a hóban, s mellkasán összefonva karjait vállát finoman Ronvid vállának döntötte.
– Ejha! – Hagyta el Ronvid száját a csodálat, mikor meglátta ahogy az ő egyetlen szeme fénye elhajította a krumplit. Temeriai ostromgépnek is elmenne ez a csöpp harcos, ha nem forgatná olyan jól a kardot. A kovács a feleségére emelte tekintetét, s elmosolyodott. Akármi történik is, legyen vasban vagy kötényben, ez a nő gyönyörű. De nem időzhetett soká a gondolattal, mert odakinn megindult a csatazaj. – Egy bátor vitéz nem riad meg semmilyen veszélytől. – Kurjantotta a gyereknek, mikor meghallotta csüggedni, majd újra széles mosolyra húzódtak az ajkai, mert Bilberry elszántabbnak tűnt, mint valaha. Egy darabig figyelte a küzdelmet, s meg is lódult, mikor meglátta a hótömböt a hajadon feje felé indulni. Sajnos késve, mert mire egy lépést tehetett, az ofieri harcos feje az ő drága lányára bucskázott. Ekkor lépett elő a házból az anyamedve, s ahogy felöltöztette a gyereket, Ronvidot elöntötte a büszkeség. A lánya lefejezett egy hóvitézt, méghozzá vértezet nélkül. Hát mi ez, ha nem rátermettség, bátorság és vitézség? Aztán Odveig mellé lépett, s a vállára hajtotta a fejét. Ronvid nem bírta ki, hogy ne karolja át a vállát, majd amikor a keze munkáját dicsérte, a kovács csak kihúzta magát. – A skellig hóvitézeket sem a szél fútta ám össze, de amit Kisláp kovácsa készít, az a legjobb, kerek-e világon szép hölgyem. – Szavalta a férfi. Szerette néha visszarepíteni magukat a találkozásuk idejére. – Azt hiszem van magának egy fegyvere szép amazon, amit pont én kovácsoltam. Az ám! – Kapott a végén a fejéhez, majd elengedte élete szerelmét és a műhely felé robogott öles léptekkel. Eszébe jutott valami. Olyasmi, ami egészen idáig fel sem merült, most pedig úgy csapta homlokon a Veleni kovácsot, mintha épp a hajítógépkarú Bilberry krumplija volna. Feltúrta a műhelyt aztán hamarost előlépett onnan egy kicsi, kerek tárggyal. – Heuréka! Hát hogy felejthettem el ezt? Éppen ezt, amit harcos használ, ha nála nagyobbal száll szembe. – Letérdelt a lánya mellé. – Add a karod szép hajadon! Apádtól csuda dolgot kapsz. – Ahogy a gyerek előre tartotta a kezét, Ronvid ráakasztott, egy kissé kopott, itt-ott törött pajzsot. Éppen a töröttsége tette méretben megfelelővé, hiszen azt a kovács is tudta, hogy az ő egy szem lánya összeesne, orra bukna a súlya alatt. Ezzel azonban prímán vitézkedhet. – Így ni! Hát mi a vitéz, aki óriással harcol, s nem visz magával pajzsot? Most adj neki lányom!
Amikor Bilberry, Butkins vitéz lányának nyakába borult az alacsonyabb növésű, ofieri hóharcos hölgy feje, a vitéz amazon nem csupán az ellentámadás váratlansága okán kiáltott fel. Az immáron sérült távol-déli hóharcos utolsó erejével még fogcsikorgatóan hideg, csípős mágikus lepellel takarta be, olyannal, melynek hidegétől dideregni kezdenének még a povissi sóbányászok is. A hajadon, mi több, hajadonfőtt Bilberry, Kisláp felkenetlen hőse vacogva ásta ki magát a halálos, mágikus csapdából, s már épp, mikor azt hitte, nincs remény, a veszedelmes ofieri jégboszorkány ádáz mágiája által fog hősi halált halni, megütötte a fülét a legendás hős, Kisláp Kovácsának hangja, rögtön utána pedig a Balladák Bajnoka, a Skelligei Anyamedve is váratlanul hősünk segítségére sietett. ― Senkinek nincs arra érkezése, Anyamedve ― kezdte a hajadon, de immáron nem hajadonfőtt Bilberry ― Nem akkor, mikor ostrom alatt áll a Virágok Völgye! A Virágok Völgye, melyről a nemes Bilberry Butkins, Ronvid, a kovács és Odveig, a zsoldos leánya beszélt, nevezetesen nem volt más, mint kislápi birtokuk hátsókertje, azon belül is a kiemelt figyelemmel kitüntetett veteményeskert, melyet Bilberry édesanyja oly nagy gonddal gondozott. Igaznak legyen mondva, leginkább tavaszidőn. Mit volt mit tenni, a hajadon Bilberry belátta, hogy kompániájának, a rettenthetetlen Skelligei Anyamedvének igaza volt, hát szó nélkül hagyta, hogy a nő megvértezze. Amikor pedig már érezte is, hogy nem fog rajta a jégboszorkány mágiája, kedve sem volt vitatkozni az asszonnyal. ― Adok neki, de még hogy! Ezt figyeld! – s már neki is lódult volna, hogy a föld alá gyepálja az idegen betolakodókat, ám Kisláp Kovácsa, legendák hőse különös kéréssel fordult felé, melyet a hajadon Bilberry nem értett egészen. Minden, amit értett ― és ez elégnek, s kielégítőnek is bizonyult számára ― az az, hogy a férfinak van valami titkos és erős fegyvere a számára. ― Épp időben, Kovácsmester uram! Nem sokon múlt, hogy mind odavesszünk! ― azzal a hajadon Bilberry odatartotta kacsóját, hogy a veleni mesterkovács felcsatolhassa rá az Erények Pajzsát. ― Nem tudom, de már nem is számít! Ezzel, és a vértezettel, amit a Skelligei Anyamedve nekem adományozott, győzedelmeskedni fogok a betolakodókon! A hajadon Bilberry hősies kiáltással veselkedett neki a jégboszorkánynak, és a kompániájául szolgáló ofieri amazonnak, husángjával, mely most Kontinens szerte a legélesebb kard volt, és törött pajzsával, mely az igazság patrónusa volt kezeiben, támadásba lendült. Gyorsan sorozta a csörtéket és döféseket, a pajzs pedig megvédte attól, hogy az ofieri-k akár csak megkarmolhassák, vagy átkot olvassanak rá. Lukacsosra lyuggatva vitéz ellenfeleit, míg végül azok a fizika törvényeinek megadva magukat tehetetlenül összeomlottak; s nem maradt más belőlük, csupán két semmirekellő hókupac. ― Éljen! Kisláp népe ismét nyugodtan aludhat, elmúlt a fenyegető veszély! ― A hajadon Bilberry a nagy öröm kellős közepette se feledkezett meg a segítő kézről, melyek kihúzták a bajból. ― Köszönöm nektek, Skelligei Anyamedve és Kisláp Kovácsa! A hajadon bilberry elhajította mind a husángot, mind a törött pajzsot, hogy odaszaladjon a szüleihez, és egyszerre karolja át mindkettőt.
Amikor Butkins, az ő legdrágább Bogyócskájának édesapja átkarolta a vállát, a skelligei anyamedve megengedett magának egy szerető mosolyt. Csínján bánt ugyan az ilyen gesztusokkal és szavakkal, elvégre ő mindig is úgy szerette férjét, mint az egyszerű emberek általában - csak úgy szerette, aztán ha majd valami változott volna, hát úgyis szól róla. De tudta, hogy úgyse fog változni. Szeretete és ragaszkodása a férfihez örök volt és időtlen, mint Ard Skellig hófödte hegycsúcsai és a sziget partjait mosó tenger hullámai. Megjegyzésére azonban örömmel vette tudomásul, hogy a kovácsmester kihúzta magát, szavaira pedig hümmögve bólintott. Csakugyan úgy volt, ahogy férje mondta: amit Kisláp kovácsa készített, az volt a legjobb, kerek-e világon. Büszkén viselte és használta azóta is azt a kardot, amit férje neki kovácsolt. Emlékeiből egyetlen medvebocsának csatakiáltása rántotta vissza a valóságba, s hamar fel is vértezte csöpp csemetéjét, miután megtörtént a ribillió. Maga is kíváncsian pillantott a műhely irányába elrobogó Ronvid után, de sejtette, hogy valami igazán tetszetős páncélzattal fog előállni - és nem is tévedett. Amint Kisláp kovácsa a hős Bilberry kacsójára kötötte a pajzsot, a veleni medvebocs már szaladt is, hogy diadalmaskodjon a galád ofieri hóharcosok fölött. - Régi darab az a pajzs… - jegyezte meg férjének, aztán amikor egy szem Bogyócskája rárontott a kisebbik hóasszonyra, figyelmét immáron leánya mozdulatainak szentelte. - A hátsó lábadra helyezd a súlyod, és utána lendülj előre, törj ki! Úgy-úgy! Ne engedd le a pajzsod! Alulról szúrj, Bogyócska - nagyon szép! Figyelj a lábadra! Ki ne gáncsold magad, te lány! - szúrta közbe néha, ahogy figyelte gyermeke mozdulatait; szürke szemeiben pedig büszkeség csillant, mint ahogy a befagyott tó jegét ragyogja be a lenyugvó téli nap langyos fénye. Mióta egyetlen leánya rendesen tudta tartani a fakardot, azóta minden nap tanítgatta, s együtt gyakoroltak, úgy, ahogy hajdanán ő gyakorolt az apjával. Aztán Bilberry diadalmasan felkiáltott, mihelyst bevégezte az ádáz ofieri hóharcosok sorsát, és csak két nagy hókupac maradt belőlük, férjével együtt guggolt le, amint drága leányuk kardot-pajzsot elhajítva vetette szüleinek ölelő karjai közé magát. - Szép munka volt, Bogyócska. Egy-két év, és apád neked is kovácsol egy igazi kardot, aztán meglásd, te fogod oltalmazni egész Velent - simogatta meg a kislány kipirult orcáját, ahogy bizalmas pillantást váltott közben Ronviddal.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Amikor berontott a kinti cidri hidegből az apja, a hajadon Bilberry ugrott egyet a meglepetéstől. Nem csupán azért, mert megcsiklandozta a hátát a hűvös, hanem azért is, mert a férfi tökéletesen ráláthatott, hogy az anyjával épp valami főzés féle imitációt gyakorolnak ― valamit, amiben a vitéz Bilberry-nek sem tehetsége, sem öröme nem akadt. Rózsás orcája felderült a boldogságtól, a félig meghámozott burgonyát pedig, amivel eleddig gyötrődött, olyan precízióval hajította el a konyha sarkába, hogy bármelyik toussaint-i lovagi torna professzionális súlylökője megirigyelhette volna.
️️️️️️