Sigurd von der

Vogelweide

Becenevek: Sigi, Bátyus, Gyökér, Tuskó, Hülye, és minden, amit a testvére kitalál rá hirtelen felindulásában Életkor 9 év Látszólagos kor 8-10 év Csoport/faj Tiszavirág Foglalkozás vaják (lesz, ha megéli)

Különleges képességek/faji adottságok

Tud írni és olvasni, de még akkor sem jön zavarba, ha száznál is több valamit kell megszámolnia, ezen felül nevelőapjának hála azt is elkezdte megtanulni, hogyan kell a karddal bánni és lovon ülni, illetve majdani hátasát ápolni és ellátni. Állítása szerint gyakorlás közben már egy seregnyi ellenséget levágott - arról meg nem kell tudnia senkinek, hogy ezek a katonák többnyire szalmából, nádból, vödrökből vagy seprűnyelekből voltak. Az Ősi Nyelv szavaival még csak ismerkedik, ellenben a lovagi élet formaságaiba már rendesen bepillantást nyerhetett apródként. Mostmár azonban ennél is nagyobb kihívásoknak kell megfelelnie: méghozzá elsajátítani a vajákmesterség minden csínját-bínját, a bestiáriumoktól kezdve az alkímián és varázsjeleken keresztül a képzettebb kardvívásig és egyéb fegyverhasználatig mindent, hogy életképes szörnyvadász lehessen - ha túléli a Füvek Próbáját.

Jellemrajz

Bár még nem teljesen kiforrott a személyisége, viselkedésén kitűnik, hogy jó nevelésben volt része. Őszinte és egyenes jellem, füllentésen csak a legritkább esetben lehet rajtakapni. (Akkor is csak azért, mert az öccse rá akart kenni valamit, amit egyáltalán nem, vagy legalább is csak félig követett el.) Néha persze eluralkodik rajta a csibészség, hiszen mégiscsak gyerekből van, s olyankor öccsével együtt azzal szórakoznak, hogy egymásnak adják ki magukat, vagy elrejtik nevelőapjuk néhány apróságát. Ugyanakkor tisztelettudó és illedelmes, tudja, hogyan kell viselkedni tekintélyes urakkal és nemes hölgyekkel szemben, esetlegesen udvari társaságban - sőt, olyankor még arról is méltóztatik letenni, hogy belefojtsa testvérét egy kanál vízbe, vagy esetleg leharapja az orrát. Bár az embereknek úgy tűnhet, hogy öccsével életre-halálra szokták marni egymást, ez csak a felszínen van így. Ugyan legalább annyira élénken él benne a versenyszellem, mint a testvérében, és a vágy, hogy mindenben túlszárnyalják a másikat, ehhez pedig természetesen elengedhetetlen, hogy mindig hajbakapjanak valamin és szidják egymást. Ugyanakkor, ha bárki más próbálkozna meg sértegetni vagy pocskondiázni az egyiküket, akkor az a valaki biztos lehet benne, hogy a másik fiú felszegett állal és kivont fakarddal állna az illető elébe, és hívná ki párbajra, hogy a testvére méltóságán esett csorbát megtorolja.

Megjelenés

Korához képest alacsony termet, de ha valaki ismerte a szüleit, és azok alkatából indul ki az illető, akkor számíthat rá, hogy kamaszkora végére Sigurd is igen sudár dalia lesz. Az azonban már most is látszik rajta, hogy rendszeresen gyakorolja a kardvívást. Haja mogyoróbarna színű, egyenes, állandóan kócos, és első pillantásra egyértelművé válik bárki számára, hogy rühelli a hajvágást. Szemei acélkékek, formájuk miatt tekintete mindig kissé melankolikusnak hat, noha távol áll tőle a búskomorság. Orra fitos, arca kerek és pirospozsgás, látszik rajta, hogy nem volt rossz sora mostanában. Ruházata egyszerű és kényelmes, viseltes, de jó minőségű. Egy kis kagyló héjának egyik fele függ a nyakában medálként, ami eredetileg egybe tartozott a másik felével, mint egy kinyitható medalion, azonban amikor nevelőapja megnyerte egy rögtönzött lovagi párviadalon jutalomként, úgy határozott, hogy fiainak adja. Mivel pedig nem akarta, hogy a testvérek ezen is civakodni kezdjenek, félbe törte, így most az egyik fele az egyiknek, a másik fele a másiknak a nyakában függ.

Előtörténet

Ha bárki megkérdezné tőle, hogy emlékszik-e rá, hol született és kik voltak a szülei, valószínűleg nem tudna rá válaszolni. Hogy is tudna?
Két éves se volt még, amikor a nilfgaardi csapatok ostrom alá vették Cintrát. Az apja, aki skellig nemesként a cintrai seregben harcolt, ott lelte halálát. Az anyja, ez a tündérszép cintrai nemeshölgy tűzön-vízen átfutott, hogy mentse két legdrágább kincsét, a két ikerfiát. Nem sok holmit tudott magával vinni, csak egy váltás ruhát, némi vizet és élelmet, és azokat az ékszereket, amik rajta voltak. Szüksége is volt aztán mindre.
De erre Sigurd nem emlékszik, hiszen kicsi volt még ekkor. Nem tudhatja, hogy az arany és ezüst ékszerek hamarabb elfogytak, minthogy biztonságos helyre jutottak volna. Nem tudhatja, hogy egy-egy függőt, gyűrűt vagy karperecet Anya éppen csak annyi ételre tudott elcserélni, ami elég volt hármójuknak két-három napig. Nem tudhatja, hogy Anya még a családi címerrel ékes medálját is odaadta valakinek három vekni kenyérért cserébe. Nem tudhatja, hogy amikor Anya minden vagyona elfogyott, nem tudott mást tenni, mint igent mondani idegen férfiaknak egy-egy éjszakára. Nem tudhatja, milyen kínok gyötörték Anyát ezután, testében és lelkében egyaránt. Nem tudhatja, meddig jártak faluról falura, városról városra, otthon után kutatva, míg Anya egy nap már nem állt többet lábra, nem szólt, nem mozdult, csak hevert némán egy mogyorófa alatt, ő pedig testvérével mellette ült, és várt, türelmesen, hogy Anya felébredjen.
Talán erre már emlékszik. Öt éves lehetett ekkor, s ha Anya arcát már kezdi is elfeledni, a megmentőjükét sohase fogja. A kóbor lovag díszes páncélban érkezett, pont azon az úton járva, mely mellett a két gyermek gubbasztott Anya mellett, de amikor meghallották a lódobogást és a páncél csikorgását, mindkét fiú felmászott a fára, és elrejtőzött a lombok között.
A koros lovag, Sir Gregory von der Vogelweide, a hírneves Walther von der Vogelweide költő dédunokája az élet értelmét kereste. Azért kelt útra Toussaint-ból, hogy rájöjjön, mi végre van ő ezen a Kontinensen - hiába segített a rászorulókon s hiába mentette meg a bajbajutottakat ahogy tőle tellett, mégse találta a helyét a világban. Sokat merengett pedig az élet hiábavalóságán, tengernyi verset is írt nyugodalmasabb óráiban, ám hiába volt felmenői között korának egyik legtehetségesebb poétája, a Múzsák ajkai Gergory homlokát sosem érintették sajnos. Magvas gondolataival felvértezve bármely filozófussal szellemi párbajra kelhetett volna, eszméit pedig sokat polírozta, mióta egy vajákkal szoros barátságot kötött, s megvitatták ezeket a magasztos kérdéseket - költeményei azonban olyan csapnivalóak voltak, hogy egy idő után Gregory letett róla, hogy hangosan fel merje olvasni őket bárkinek is.
Amióta azonban egy vándor jövendőmondó azt jósolta neki, hogy útja során alighanem egy mogyorófavessző fogja a helyes irányba terelni, már igazán várta, hogy az isteni gondviselés megmutassa neki, mit kezdjen magával. Azt viszont biztosan nem sejtette, hogy ez a mogyorófavessző úgy fogja kijelölni útját, hogy amikor a mozdulatlanul fekvő nő közelébe lépett sisakját levéve, a fáról apró kavicsok, mogyorók és gallyak fognak rá záporozni, az egyik mogyorófaág pedig egyenesen homlokon találja. Talán ez volt az első, egyetlen, igazi múzsa, ami akkor homlokon csókolta a kóbor lovagot - és egészen biztos, hogy az utolsó is.
Mindazonáltal, a mogyorófagallyat kezébe véve felpillantott a fa lombjai közé, és mikor a két fiú minden elérhető muníciója kifogyott, lekönyörögte őket a fáról.
A helyzetet felismerve a kóbor lovagnak megesett a szíve Sigurdon és Aaraun, s Gregory akkor rádöbbent, hogy ez kell, hogy legyen az ő életének célja. Magához venni ezt a két magára maradt gyermeket, s becsületes, tisztes férfiembereket nevelni belőlük, akik majd pallosukkal dicsőséget szerezhetnek lovagi nevüknek. Nem is tétovázott soká: megadták az asszonynak a végtisztességet, Sir Gregory von der Vogelweide pedig valódi atyai szeretettel fogott bele, hogy tanítani kezdje örökbefogadott fiait már azon út alatt is, míg visszaértek Toussaint-ba, a Vogelweide birtokra, ahol a lovag zarándokútja előtt magányosan tengette napjait csekély személyzetének, meg néha vajákbarátjának társaságában.
Négy év telt el azóta, Sigurd és testvére pedig megszerették nevelőapjukat, s úgy is tekintettek rá, mintha vérszerinti apjuk lett volna. Megannyi újdonságot tanultak a lovagtól, s megismerkedtek Gregory jóllehet egyetlen igaz barátjával is, a vajákkal, akivel a lovag minden ősszel vadászni járt, legalább két évtizede. Idén Velenkor sem volt ez másként, ám ez volt az utolsó alkalom, hogy a lovag és a vaják együtt vadásztak. Sir Gregory von der Vogelweide, a hírneves Walther von der Vogelweide, a költő dédunokája ugyanis halálos sebet szerzett a vadászat során. A vajáknak nem volt sem ideje, sem módja, hogy megmentse, mindössze arra volt képes, hogy esküt tegyen a lovagnak, talán az egyetlen igaz barátjának, hogy utolsó kívánsága szerint két fogadott fiát, akiket úgy szeretett, mintha a sajátjai lettek volna, magához veszi, és felneveli.
Nem minden kétely és aggodalom nélkül ugyan, de a szörnyvadász visszatért a Vogelweide-kastélyba barátja földi maradványaival, s a vaddal, amely a halálos sebet ejtette rajta, s elmondta a történteket Sigurdnak és Aaraunak. A két fiú talán el sem hitte volna, ha nem látják apjuk tetemét, s nem bíznak meg a vajákban, aki esküjéhez hűen arra kérte őket, hogy tartsanak vele, és vigyázni fog rájuk. Sigurd és Aarau pedig a temetés után úgy döntöttek, a vajákkal mennek. Apjuk emlékére csupán egyetlen dolgot vittek magukkal: Sir Gregory von der Vogelweide acélkardját - s máig ez az egyetlen dolog, amin soha nem vesztek össze, hogy kié legyen igazán.