Kilian & Pacsirta

Pacsirta hóna alatt tartotta a bebugyolált fegyvert. Ezt a nem is olyan rég meglovasított kardot, éppen egy ügyes kezű kováccsal tervezte rendbe hozatni. Méghozzá azonnali hatállyal! Így hozta a sors, hogy rögvest a környék legnevesebb műhelyébe igyekezett.  
Bár még nem ötlötte ki, hogy mi lesz pontosan a meséje a fegyverről. Azontúl, hogy ajándékba szánja, méghozzá Larionnak, ezt már elhatározta. Viszont az igazat nem tálalhatta! Szépen is nézett volna ki. De miként is hangzott volna?
– „Négy éjszakával ezelőtt lovasítottam meg Hodvell bárótól” – gesztikulált rögtönzött hangjátékához, közönsége a vállán ücsörgő vadászgörény volt. A jószág csak megrázta a fejét, mintha a nem tetszését fejezné ki az előadással kapcsolatban.
Felkuncogott az aprócska állat reakcióján. Tisztában volt vele, hogy a valóságot el kell ferdítenie, ha nem akar bekerülni az első tömlöcbe, ami a környéken akadt. No és Hodvell? Zsugori volt ugyan, de megvoltak a kellő kapcsolatai ahhoz, hogy kivégeztesse. A báró, ugyanis egyike volt azoknak a kékvérűeknek, akik nem honorálták túl lelkesen a művészeket. Bosszankodott is már több napja ezen Pacsirta.
Ritkán játszott kékvérűeknek, de az alkalmat mindig kereste, mert mesés összegeket tudtak fizetni a szolgálatokért. Már akik hajlandók voltak rá. Szegény vándorzenészektől, néha még azt a pár koronát is sajnálták. Így járt Pacsirta Hodvellel. Ezért úgy döntött, hogy megleckézteti a fickót. Ha már gyönyörű balladát költött erről a fegyverről a nemes figura kérésére, bizonyosan remek hasznát fogja venni a jövőben.
A kard, ha hihetett Hodvell által elmondottaknak, akkor a báró családja számára nagy kincs volt. Egy örökség – miként hivatkozott rá. Bár pengéje nem volt a régi, a markolatára is ráfért egy kis javítás, a maga nemében valóban gyönyörű volt. Csodálatos ornamentika húzódott a fegyver lapján. Olyasféle, amit csak tündék fegyverein látni. Kételkedett is emiatt abban, hogy Hodvell famíliája tisztes úton jutott volna hozzá ehhez a gyönyörű fegyverhez. Azonban biztos volt benne, hogy Larion örömét lelné eme harci eszközben.
Berggbe érkezve, azonnal útbaigazítást kért az egyik helybélitől az olyannyira magasztalt kovácsműhelyhez. Az épülethez érkezve, éppen szemtanúja volt, ahogy a rőt hajú fiatalember, egy gyönyörű pej ló patkóját hozza rendbe. Pacsirta arcára meglepetés ült ki, kicsit máshogy vizionálta maga előtt Oskart, a kovácsot. Nem kimondottan egy ilyen ifjút képzelt el eleinte.
– Szép napot! – szólalt meg kisvártatva, a maga dallamos hangján. Úgy helyezkedett, hogy ne legyen útban a munkálatok alatt, viszont a férfi még hallja. Igyekezett úgy állni, hogy a ló is lássa és ne rémissze meg a jószágot.
– Oskarhoz, a kovácshoz van szerencsém? – tette fel a kérdést, hogy megerősítést kapjon, valóban azzal állt szemben, akihez útba igazítást kért. – Lenne egy roppant sürgős munkám számára, halaszthatatlan! – fűzte hozzá azonnal.
Pacsirta maga elé vette az eddig hóna alatt cipelt, barna vászonanyagba csomagolt kardot. Terve az volt, amennyiben igen választ kap a férfitől, hogy lehámozza a fegyverről a gondos takarót. Aztán prezentálja, hogy mégis miféle megbízása van a kovács úr számára, ami oly’ sürgős számára.

Jegyzet:Ha valami nincs rendben, szólj nyugodtan és javítom!

Zene: Edge Of Your Sword

Pacsirta & Kilian

Szeretem a lovakat, gyönyörű teremtmények és lehet velük nőnek szívét elnyerni, főleg, ha engedelmesen jönnek hozzánk, miközben nem is a mienk. Lehet, azért ilyen szelídek, mert elég okosak ahhoz, hogy tudják, tőlem függ az, hogy mennyire fog fájni a patkózás, vagy épp mennyire fog sokáig tartani. Most is egy drágaságnak a patkóját igazítom meg, reménykedve abban, hogy nem dönt úgy, megfoszt a gyereknemzés további lehetőségtől így, hogy felnőtt életem hajnalán állva agyam két dologkörül forog, a szépséges női test és a kimerítő, ám élvezetes, még ha csatakos is lesz közben az ember, fegyverkovácsolástól. Az, hogy néhanapján sikerül elmerülnöm valakiben, és gyümölcsét megízleli, igazán ritka dolgok egyike, melyet nem is igazán merek remélni, még ha tudom is azt, hogy a remény hal meg utoljára.
Hópihe, mert hogy neve is van a lovacskának, nyugodtan túri hogy foglalkozzak vele hátul, nem rúg, nem próbálja kirántani lábát, egyszerűen csak áll, békésen rágcsálva almáját, melyet alig pár perce kapott tőlem, cserébe azért hogy ne okozzon még véletlenül se kellemetlenségeket. Nem mintha nem lennék felkészülve arra, hogy a szépség véletlenségből mégis közelebb kapcsolatot kívánna létesíteni frissen patkózott talpával a puha bőrömmel, ám ebből a szerelmi légyottból szerencsére semmi sem valósul meg. főleg, hogy megszólítanak, én meg gyorsan, ám nem kapkodva fejezem be alkotásomat és engedem el.
Gyorsan beletúrok a hátul összefogott hajamba, hogy utána szemügyre vegyem a hölgyet, ki megszólított. Gyönyörű, napbarnított bőr, sugárzó tekintet, nekem meg a vér agyamból valahogy tévútra ment. bennem van, hogy levegyem az ingemet, azzal törölve meg homlokomat, egyben felsőtestet villantva, de épp idejében rájövök, hogy nem kellene ezzel kezdenem egy teljesen ismeretlen hölgyemény előtt, éppen ezért inkább közelebb megyek és délcegen kihúzom magam. Szám sarkában ott van az elmaradhatatlan féloldalas Kilian mosoly, várva, mi lesz ebből a helyzetből.
-Szép napot, bár nincs az a tündöklő napsugár, mely fényárba vonja a réti virágot, versenyezni tudna kegyed festményre való szépségével – kezdek bele, gondolatban már az ős szerelmi szertartásokat, melyeket illik tisztelni és várni egy két-órát, veszem át, de persze nem szabad, és hűtsd le a gondolataid Kilian, ha áll, akkor tedd hideg vízbe. És kérdez, minden reményemet apró darabokká töri, nem is, szétporlasztja!
- Nem, Kilian vagyok, az inasa és unokaöccse. Miben lehetek a segítségére hölgyem?  -  Meg kell tartani bácsikám jóhírét, egyből át is váltok szerelmes ifjúból komoly kovácsinassá - engedje meg, had vessek rá egy pillantást és megmondom, mi a probléma – nem ma kezdtem a szakmát, de nem is tegnap.
-Amúgy mi járatban errefelé, hölgyem? Kevesen mennek ismeretlen kovácshoz, jobb szeretik azt, amit már megszoktak. Vagy ez az első alkalom?