Drathich

Fonetikus kiejtés: Dratich Becenevek Öreg Medve, Vén vaják Életkor Öregebb, mint a hegyek Látszólagos kor Bő 50 fölött Csoport/faj Vaják - Medve iskola Foglalkozás Szörnyvadászat

Különleges képességek/faji adottságok

Vaják volnék, így aztán a jelek tudása egyértelmű, hiszen alap dolog volna.
Medve iskola tagjaként az erőm nagyobb, mint más vajáknak. Ennek megfelelően a nehéz páncél az, ami jól áll rajtam. Fegyverzet terén is a nehezebb darabokat részesítem előnyben. Nem mondanám magam különösen fürgének, de ha kell, akkor elugrok, ha akarok. Kifejezetten jól bírom a pofonokat. Mutagéneknek hála az érzékszerveim sokkal kifinomultabbak és ennek megfelelően érzékenyebbek. Viszont mivel nem vagyok kisdarab, így előszeretettel is használom ki a termetem adta előnyöket.
Hosszú életem és utazásaim alatt összeszedett tudásnak hála egész jól el tudok tájékozódni a gyógynövények között. Nem kevés főzet és olaj receptjét ismerem, nem is vagyok rest használni őket.
Ismerem a Medve iskola Füvek próbáját a legapróbb részletig.

Jellemrajz

Elsőre egy mogorva öregembernek mondana mindenki és kicsit igazuk is lehet. Bár annyira azért nem vagyok én olyan. Nem vetem meg a kacagást és a mosolyt, mindössze a hosszú évek eltompították ezen vágyaimat. Ez mellé egy kicsit vigyáznom tekintek minden fiatal vajákra, mintha azok a saját gyermekeim lennének. S ez némileg igaz is, hisz sokukat én oktattam ki arra, ami az életüket mentheti meg. S egyben mégsem, mert milyen apa hagyja meghalni a gyermekét. Ezen tüske sosem fog kijönni az ujjamból és ameddig élek szúrni fog. Ez lehet kicsit oka annak, hogy egy kicsit magamnak való öregember lett belőlem, aki nem beszél túl sokat, csak eleget. Kicsit szeretem kioktatni a fiatalokat, ha felfedezek egy hibát. Néha ez a megmaradt makacsságommal társulva nehezen elviselhetővé tud tenni. De valljuk be, ki ne szeretne engem, egy kellemes öreg urat. Főleg, amikor kellemes és egyéni humorával nevetett meg téged és próbálj nem nevetni.

Megjelenés

Egy bőven 2 méter fölötti megtermett hosszú ősz hajú ember, kinek szakálla szintén nem rövid. Nagyon ritkán lehet látni a nehéz páncélom nélkül, ám akkor egy hegekkel teli izmos test tárul eléd. Hátán egy kifejezetten nagy csatabárd, amin látszik, hogy nem éppen mai darab, de biztos lehetsz benne, hogy nem is tudod felemelni. Természetesen van két kard is, ami ott lapul a nagytesó mellett, hisz vannak helyek, ahol azok hasznosabbak. Leginkább hű paripám társaságában lehet megtalálni. Egy megtermett fekete bestia, aki nem fél nekimenni egy falka farkasnak sem. Némi szintű páncélzatot visel ő is, de ez nem jelenti azt, hogy nem lenne fürge.

Előtörténet

Idős vagyok, mint a hegyek, melyek mélyén sárkányok lakoznak. Ki tudja, talán még Vesemirnél is idősebb. Ez egy olyan téma, amiről nem beszélünk. S még ezek ellenére is emlékszem arra a pillanatra, amikor a fiatal Drathich, egy Skellige vonásokkal rendelkező suhanc megjelent Haern Caduch kapujában, egy vaják társaságában, aki magával hozott. Igazából még a nevét sem tudom, de felajánlott egy lehetőséget. Miután az szüleimmel való utazásunk alkalmával megtámadtak minket a szörnyek, ő mentett meg. Sajnos csak én éltem mire odaért, így aztán a többiekből, csak véres cafatok maradtak. Akkor még dönthettem volna úgy, hogy a legelső falúban magam útját járva élek tovább, de valahogy elvarázsolt, ha lehet így fogalmazni. Valami olyasmi gondolat alakult ki a kicsi fejemben akkor, hogy én is embereket akarok megmenteni a bajból. Mondjuk akkor elmehettem volna katonának vagy zsoldosnak is, de akkor arra nem gondoltam. A kapuban egy darabig néztek engem, aztán bejutottam a vastag falakon belülre és új élet várt.

Jött a kemény képzés, amit az akkori kissé elgyengült énem nem viselte valami jól. De a makacsságomnak hála, küzdöttem, mint a lidérc a tűzben. Így pár év elteltével felszedtem magamra izmot a súly mellé és azután már könnyebben mentek a dolgok. Azt mondjuk nem mondanám, hogy a társaság kifejezetten jó lett volna. Hála annak, hogy a Medvék eléggé maguknak valók. Nem olyanok, mint a többi iskola, ők a magányos fark... Medvék. Ennek eredményeképp a tanításom is ennek megfelelően zajlott. Megkaptam az instrukciókat, majd edzel szépen, ameddig össze nem esel. Néha napján megjelent egy oktató, aki kiállt veled és tanácsokat adott, hogy miképp legyél jobb, miképp javítsd ki a hibáidat. Ezen kívül a többi gyerekkel maximum az étkezések folyamán találkoztam és azok is csendben zajlottak.

Természetesen azért itt sem maradhattak ki összezörrenések és meglepő módon, én is belekeveredtem párba ezek közül. Emlékszem, amikor az egyik idősebb srác elkezdett piszkálni, az okra már nem igazán emlékszem. Ám az ökölharcra, ami a szóváltást követte, na arra tisztán. Életem első viadala volt, kemény és véres. Ám a szája nagyobb volt, mint az öklének az ereje, így aztán a már félig elájult szerencsétlenről szedett le egy idősebb vaják. Ribak-nak hívták őt, egy hihetetlenül szívós és szigorú vénember volt már akkor. Ezek mellé szerette a szivart, nagyon is és szerintem a szörnyek előbb érezték meg annak a szagát, mint bármi mást. Mondjuk nem is nagyon ment már vadászni, annál inkább többet oktatott.

Ezentúl mindig volt mellettem valaki, aki figyelte minden mozdulatom és folyamatosan beleszólt, amikor nem tetszett neki valami. Az egykezes kardtól, a kétkezes kardon át, a fejszéig mindent belém vert, néha szó szerint. Akkoriban nagyon tudtam szidni őt ezért, de így utólag talán annyira nem is volt rossz. S akkor még nem is beszéltünk arról a rengeteg könyvről, amit az orrom alá nyomott. Nem egyszer volt az, hogy bealudtam és arra ébredtem, amikor a fejem az asztalnak csapódik. Hála annak, hogy tarkón vert, ne aludj megszólalással. Ilyenkor jött jól a keményfejűség, nagyon is jól. Persze nem egy olyan eset volt, amikor ezt a keménységet használtam ki a szörnyek ellen, de az megint csak egy másik mese.

Ahogy teltek a hónapokat, úgy vélte, hogy ideje megtanulnom a vaják egyik fontos fegyverét, a jeleket. Elsőre meggyűlt a bajom ezen kéz és ujjmozdulatokkal, kellett némi idő, mire ráéreztem, hogy mit is kéne tennem velük. Kifejezetten érdekesnek tartottam ezen technikákat és azt, hogy miképp tudtam velük dolgokat csinálni. Persze messze nem voltam olyan jó velük, mint a mesterem, aki minden gond nélkül reptettet odébb Aard használva. Meg néha meg is égetett, amikor a Quen kellett használnom egy Igni-vel szemben. Nem volt éppen kellemes élmény, mert nem igazán fogta vissza magát. Mondjuk ennek hála hamar meg is tanultam, hogy miképp kell használni a jeleket. Nem kevés edzése szólt arról, hogy stresszhelyzetekben gyorsan tudjak dönteni a megfelelő kézjel megválasztásáról és annak gyors használatáról.

Kemény órák és elképesztően unalmas olvasások után azért csak sikerült eljutni a vaják legnagyobb próbájáig. Nem tudtam, hogy mit is várjak, hogy mégis mire kéne felkészülnöm. Egyedül azt mondta el Ribak, hogy hihetetlenül fog fájni. Nem volt éppen a kedvesség mintaképe ilyen helyzetekben, de valahol tudtam, hogy rá mindig számíthatók. A füvek próbája nem kegyelmez senkinek és ezt már akkor is jól tudtam, de átélni azt teljesen más dolog volt. Azon fájdalmat, ami akkor átjárt, leírni se lehet, csak átélni, amit legrosszabb ellenségemnek is minimum háromszor adnám meg. Vagy ötször, attól függ, hogy mennyire húztak fel. S a pokoli kínok után jött a kellemes sötétség, amely eltakart minden elől. Miután felébredtem végül, pár nap elteltével, tudtam, hogy sikeresen átestem a vizsgán. Egyedüliként voltam a szobában és ez azt jelentette, hogy csak nekem sikerült. Nem éreztem keserűséget, se bánatot, nem mintha ismertem volna a többieket.

Nem is hagytak sokáig pihenni, folytatták a tanításom. Az új erőmnek hála sokkal könnyebben ment minden és ezt látták is rajtam. Jobban mozogtam, erősebbet ütöttem és tovább bírtam. Nem tartott sokáig mire bekeményedett az edzés és egyre nehezebb feladatok jöttek. Egyre csak bővült a gyakorlatok listájára a továbbra is unalmas olvasmányok mellé. Hasznosak azok és ezt tudom is jól, de egyben olyan szárazok, mint a falak egy két napos szél után. Egyszerűen nem tudtál mit tenni, mint bealudni rajtuk, bár az sem volt jó ötlet, mert akkor jött a tarkón verés. Szerencsére egy idő után eljutottam óda, hogy sikerült ezeket kikerülnöm, de a szék lábának kirúgása azért néha meglepett.

Pár tél elteltével, miután megkaptam a medállom, teljes értékű vaják vált belőlem. Így aztán el is indultam, hogy felfedezzem a világot és megbízásokat fogadjak el. Az korántsem lepett meg, hogy az emberek miképp viszonyultak hozzám. A sok megvető pillantás, amit kaptam, eleinte idegesített, majd egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket. Teljesen fölösleges velük foglalkozni, így csak mosolyogtam rajtuk, vagy visszaszóltam. S igen, ennek néha bunyó lett az eredménye, amit mindig én nyertem meg. Medve volnék és nem farkas, aki farkát behúzva elfut az ilyenek elől. Ez néha bonyodalmat jelentett a helyőrséggel, de azok se tartottak sokáig. Meglepően meggyőző tudok lenni, ha a helyzet úgy kívánja.

Alig pár hét elteltével láttam meg egy gyönyörű fekete lovat, amitől a gazdája meg akart válni, mert nem tudta kezelni. Hatalmas egy állat és erős, ezt már első ránézésre könnyen meglehet mondani. Nem gondolkoztam sokat, mielőtt odaléptem volna a férfihez, hogy egyezkedjek vele. Annak ellenére, hogy nem igazán akarta, megválni se nagyon akart tőle, olcsón nem. Nagy nehezen kialkudtam vele egy árat, de hallottam, ahogy lehülyézett, amikor távozott, ám nem foglalkoztam vele. A ló valóban nem volt valami kezes és ezt ki is mutatta. Meglehetősen agresszívan próbált engem távol tartani, ám pechére rossz ellenfelet fogott ki. Miután keményen megfogtam a kantárját és az arcom elé húztam a fejét a szemébe néztem. Ettől a pillanattól kezdve tudta, hogy ki is itt a főnök és megváltozott a viselkedése.

Hosszú évtizedekig jártam a világot és vadásztam szörnyekre, törtem meg átkokat és kerestem meg elveszett lelkeket. Nem kevés sebet és tapasztalatot is gyűjtöttem ezek mellé és néha hibákat is elkövettem. Ám egy jó vaják tanul ezen hibákból és saját hasznára váltja azokat. Én pedig pontosan ezt tettem, tanultam, még ha ehhez pár heg is kellett. Végül aztán visszatértem a jó öreg Haern Caduch falai közé. Pontosan magam sem tudnám megmondani, hogy miért, csak egy ilyen.... Érzés keltett hatalmába, hogy vissza kéne térni.  Nem túl nagy meglepetésre a falak olyanok, mint amire emlékeztem. Semmi sem változott, csak az ott lévő vajákok és a számuk, ami más. Öreg mesterem még mindig a szivarozott és meg is lepett, hogy még mindig pöfékelve üvölt a fiatalokkal. Semmiféle érzelemnek tűnő dolgot nem véltem felfedezni az arcán, amikor meglátott, bár nem is vártam tőle ilyet. Ő nem az a fajta volt, aki ezeket kimutatta, már ha egyáltalán voltak neki, amiben kételkedem.

Pár órányi beszélgetés után végül arra jutottunk, hogy határozatlan ideig maradok a falak közt és segítek az új generáció edzésében, tanításában. Kellemes feladatnak tűnt a sok vékonyka kölyök ugráltatása és valóban az is volt. Láttam rajtuk, hogy nem szerettek túlságosan azért, amiért keményen bántam velük, de ez a saját érdekük. A Medvék kemények és ennek megfelelően az edzésük is kemény kell, hogy legyen. Nem lehetünk gyöngék és elesettek, hogy könnyedén eltiporjanak minket. Egy vaják csakis harc közben halhat meg és nem ágyban párnák közt. Ez a fajta luxus nekünk már nem adatik meg attól a pillanattól kezdve, amikor átesünk a próbákon. Eldobunk magunktól mindenféle kényelmet és vágyat, ami az embereknek megadathat. Mássá válunk és ezt onnantól sosem fogjuk tudni lemosni saját magunkról. A részünk és ebbe bele kell törődnünk.

Szinte repültek az évek ezen időszak alatt, amikor Ribak megkeresett, hogy beszélne velem. Elsőre azt hittem, hogy érzi a vég közéletét és azért hív. Nos némileg igazam is volt, de nem csak az volt az indok. Azt kérdezte tőlem, hogy akarom-e tudni a Medve iskola legnagyobb titkát. Kapásból tudtam, hogy mire is gondol és gondolkodás nélkül mondtam neki igent. Viszont nem csak nekem tette fel ezt a kérdést és nem csak én mondtam rá igent. Ezért hát ismét tanulni kezdhettem, hogy megismerjem ezen próba minden lépését. Meg kellett jegyeznem mindent, amit csak tenni kell, a legkisebb dologokig, ami néha már kissé nevetséges is volt. Pár hónap elteltével már velem állíttatta össze a főzetet, amit beadtunk a diákoknak. Közben természetesen ott volt a varázsló is, aki ezen feladatoknak fontos résztvevője volt. Nélküle nem lehet kivitelezni ezt próbát. Nem mondom, hogy kellemes volt végig nézni a fájdalomtól ordító fiatalokat, de jól tudtam, hogy miért is tesszük mindezt. A hallott testek elvitele se okozott nagy örömöt, de szó nélkül tettem a dolgom.

Innentől kezdve ez az én felelőségemmé vált, én lettem az a Medve, aki figyel bocsokra és aki átvezető őket a felnőtté válás próbáján. Megszámolni se tudnám, hogy hány erős és ígéretes fiatalt láttam meghalni az asztalon fájdalmak közt. Egy ideig talán számoltam, de végül feladtam ezt a hóbortot. Fölösleges és hiábavaló tett ez. Csak egy teher, amit sosem fogok tudni levenni a vállamról, ám én vállaltam el és jól tudtam, hogy mivel is fog járni. A tudásom viszont megőriztem magamnak a hosszú, hosszú évek során. A bocsok száma egyre kevesebb és kevesebb lett. Láttam, ahogy fogyunk és tudtam, hogy már csak idő kérdése mire teljesen elmúlunk és megszűnünk létezni. Egyre kevésbé éreztem úgy, hogy itt a helyem ezen falak között, mintha azok rám akartak volna omlani és agyon akartak nyomni. Felnyergeltem a lovam, ami nem meglepő módon az első hátasom, hanem annak az egyik leszármazottja. Miután elindultam, kicsit reménykedtem, hogy egyszer majd visszatérek fiatalokat tanítani és átadni a tudásom.

Ennek lassan pár éve és még mindig nem érzem úgy, hogy eljönne az időm. Még a végén Vesemirt is túlélem, pedig az nem lenne kis teljesítmény. Talán meg is kéne látogatnom őt. Jó régen jártam Kaer Morhen falai között. Még emlékszem, amikor a csőcselék támadása után odatévedtem. Szörnyű látvány volt a sok halott vaják és az idióta emberek. Egy esztelen és céltalan mészárlás, ami ráadásul értelmet. Mihez küzdenének az emberek a vajákok nélkül? Ki harcolna a szörnyekkel, amiktől annyira félnek, hogy menten összevizelik magukat? Senki, az ég világon senki, mert aki megpróbálja az meghal tudás és tapasztalat hiánya miatt. Vagy egyszerűen azért, mert ketté tépik, mivel gyöngék és lassúak a bestiához képest. S mégis vannak ilyen idióták, mint ezek a barmok, akik betörnek Kaer Morhen falai közé, hogy a saját elvakult nézeteiknek hála mészárolják le sok jó vajákot. Az egész eset a main napig felidegesít és feldühít, de tudom, hogy akik elkövették, már rég meghaltak. S talán ez az egyetlen gondolat, ami megnyugtat. Már nincs kit kardvégre tűzni, akinek köze volt hozzá, pedig szívesen megtettem volna akkor is.

De mostanra az a kevés vaják, akik járják a világot, inkább kerülik az ilyenfajta eseményket. Nem keresik a balhét és a bunyót, mivel az nem vet rájuk jófényt. Az egyetlen baj, hogy a másik fél viszont igen és nem is rest kiprovokálni egy kemény öklöt az arcába. S néha tagadhatatlanul jól esik egy-két paraszt orrát betörni, miután mindennek elhordanak, de még mennyire jól. Hiába nézek ki öregnek, bőven meg van bennem a fiatalság ereje. Mondjuk ezt nézve hasznomra is fordítom a kinézetemet, mert mindenki alábecsül és lenéz miatta. Néha napján meg van ennek is az előnye, hátránya is... Valahol legalábbis biztosan van neki olyan is, ám engem elkerül. Így hát nem marad más, mint a vándorló vén Medve, aki néha magában morog, de ha kell, akkor ökle földre terít.  

Példareag

Fájos kezeim még ide is írjanak, mikor már egyszer megtették?

Kedves Drathich!

Elfogadva!

Az utánad jövő generáció útjának egyengetése soha sem lesz kis feladat, te mégis megteszel mindent, hogy ne vesszen az örök feledés homályába az a tradíció, aminek őrzőjévé lettél.
Jó ötlet volt, hogy csavartál egy kicsit a vajákok hagyományos koncepcióján és egy Útra visszakényszerülő oktató figuráját alkottad meg egy újonc szörnyvadász helyett, ezzel remek szerepjátszási lehetőségeket teremtve magadnak.
Ne is habozz túl sokat, csak az Avatarfoglalóba tégy egy megjegyzést és keress magadnak egy játszótársat.

Avatarfoglaló