Lucio & Oriána @

― Nagyuram ― nyitott be az irodába az etikettnek megfelelő kopogtatás, és az azt követő engedély megadása után Csalán. A közlegény tisztelgett, majd közelebb lépett Grihence kapitány dolgozóasztalához. ― Levél Toussaint-ból, nagyuram. Beauclair-ből. Egy meghívó.
Csalán, aki arról kapta felettébb kifejező gúnynevét, hogy szerette a fentebb említett növényt rágni, átnyújtotta a finom selyempapír borítékot. A borítéknak, a benne pihenő meghívónak pedig különösen krisztustövis és rózsa illata volt.
Csalán ismét tisztelgett, majd visszatért a pozíciójára.
A meghívás a közvetkezőképpen hangzott:

„Meghívás Talgar grófjának és kíséretének részére,
A Yule végi holdtölte alkalmával tartandó télbúcsúztató ünnepségre, mely a Gorgona lábánál elhelyezkedő saját rezidenciámban kerül megrendezésre. Szállással és ellátással ne gondoljanak.  

R.S.V.P.: Beauclair-i Orianna”


Minek okán nem csupán ünnepelni szeretek, hanem e vén Kontinens embereit, és azok minden tökéletlenségét is egyaránt, nem volt kérdés, hogy a Yule végét méltón búcsúztatjuk el. Az ünnepségek iránti olthatatlan szenvedélyemben rajtam kívül osztozkodott még a toussaintois is, azonban mivel hogy ez volt az utolsó nagyobb rendezvény, amit a saját rezidenciámban adtam, ritka kivételességgel kiküldtem számos meghívót az Északi Királyságok területére is. No, nem a legnehezebb koronától súlyos főknek, de a toussaintois-hoz hasonlatos bourgeoisie-nak. Reméltem, e gesztusnak jelzésértéke lesz, és ha bár a beauclair-i felsőosztály néha még nekem is egy kicsit túlontúl is, de annál kedvesebben bogaras, attól még nem zárom be a kapuimat senki előtt.  
A soirée-re hozatott felhozatalban megtalálható volt kakukkfüves kéregben sült mangalica, töltött pulyka és sült galamb, hideg és meleg halkülönlegességek, kaszinótojás, fűszeres tört burgonya, illatos jázminrizs, sült vegyes zöldség, osztriga és kaviár különlegességek, gyümölcstálak jégágyon, cordial, mettinai rosé, cidarisi és toussaint-i vörös, beauclair-i fehér, ríviai epersör, kaedweni barnasör, soddeni, de még mahakami mézsör is.
A kerti pavilokonról kései akác csüngött le, a klímának köszönhetően a hibiszkuszok is életvidáman illatoztak, annak ellenére, hogy Yule volt.  
Amint felúszott az égre a Hold, hivatalosan is kezdetét vette a vendégek fogadása. Lehet, régimódinak tűnök tőle, de szerettem ennek a hagyományát, így tehát nem voltam hajlandó lemondani annak öröméről, hogy minden jól ismert, kedves arcot és messziről jött vendéget magam üdvözölhessek.

P.S.:333 szó Mood: Vide

Orianna & Lucio ️️️️️️

Némán álltam a szobában, a posztomon. Az ablakon kifelé bámulva Talgar hideg táját figyeltem. Elgondolkodtam a következő lépéseken, mikor, merre, mit, hogyan kell majd csinálni, most, hogy a kristályok haszontalansága -ekkora méretekben - kiderült. Igencsak mérges voltam, és természetes volt, hogy megszabadultam a varázslótól, aki egyáltalán felhozta ezt, és elhitette velem, hogy lehetséges. Más, egyéb pusztító jelenség fog kelleni. Ha természeti katasztrófa ilyen módon nem lehet...majd lesz más milyen. Gondolataimat kopogás zavarja meg.
- Nyitva. - fordulok az ajtó felé. Csalán lép be. Átnyújt nekem egy levelet. Biccentek neki, de már nem rá figyelek. Megnézem a borítékot, arra a díszes betűkkel felírt "Meghívót". A címzett a gróf, de minden az én kezembe kerül, lévén én vagyok a jobbja immár. Finom illat csapja meg az orrom. Arcomhoz emelem a borítékot és magamba szívom annak illatát. Érdekes. Vagy nagyon erős parfümöt használ az illető, vagy szándékosan tett a borítékra. Esetleg csak számomra erős ez az illat..? Mindegy is.
Feltöröm a pecsétet, miközben az asztalhoz sétálok, leülök és elolvasom a levelet. Gondos kézírás. Meglepődnének, mennyi minden kiolvasható a "sorok közül". A bankett helye nem épp Talgar szomszédságában fekszik, sőt, de azért elmegyünk rá. Ha mi is meghívást kaptunk, akkor rengeteg nemes lesz a helyszínen, ami információt jelent. Nagyon sok információt.

Hamarosan már úton is voltunk. A gróf is örült, hogy kimozdulhat, a velünk tartó szolga is, Julien kevésbé... Bár ő nem a kompániával tartott, hanem külön úton ment. Sose mutatkozunk együtt. Még javában nappal van, amikor a városba érünk. Szándékos a korai érkezés, hiszen a bankettre illendően kell öltözni, és a grófnak előtte aludni is támadt kedve. Jó magam az egy-két napos borostát magamon hagytam. Nem akarok selyemképűnek tűnni. Épp elég így is, hogy magamra kell vegyem azt a bordó bársony förmedvényt, amit a szolgák vettek nekem, a fekete brokát nadrággal együtt. Igazából a méretem eltalálták. Furcsa a tükörben látni az alakomat kirajzolódni a ruha által. A széles váll ugyan mindig látszódik, de a keskeny csípőt nagyrészt takarja a páncél, amit hordok. Egy köpenyt azért magamra veszek, ami felfogja az út porát, míg elérünk este a célhoz. Az asztalra pillantva a kölnis üvegre nézek. Nem nagyon szoktam használni illatszereket, de talán ezúttal kivételt teszek.  Megszagolva narancs, koriander és rezeda szagát vélem felfedezni. Egy kevés is elég belőle, hogy túl soknak tartsam magamon, de ez valószínűleg az erős szaglásom miatt van így. Ékszert nem veszek magamra. A nyaklánc a medállal, melyet mindig hordok, fekete ingem alatt hűvösen simul bőrömhöz. Pecsétgyűrű van még ujjamon, de ennyi, semmi flanc. Nem szeretek feltűnő lenni. Az megmarad a grófnak.

Hárman megyünk végül a bankettre. A gróf, én, mint az ő őre, és egy udvari szolga, akinek a feladatköre az előkóstolástól kezdve az ugráláson és óhajok lesése. Hogy a grófnak ne kelljen várnia a felszolgálókra, hogy észrevegyék, csak félig van a pohara, mindig legyen kéznél egy szerencsétlen, akit ugráltathat. Így, hárman sétálunk fel a lépcsőn, aminek aljáról is hallani már, hogy nem mi vagyunk az elsők. Illetve megérzem azt a kellemes illatot, amelyet a borítékon is éreztem. A lépcsőn felérve végig mérem a termetes épületet. Egy lépéssel a gróf mögött lemaradva sétálok, mögöttem a szolga. A nyitott ajtó előtt rövid, pár emberes sor várakozik. Gyorsan közelebb érünk a kapuhoz és én meglátom, hogy ki ontja magából a fenséges illatot. Mintha gyomorszájon vágtak volna, hirtelen levegőt sem tudok venni a vörös hajú szépség látványától. Figyelem, hogy a gróf hogyan mutatkozik be a hölgynek, aki - a rövid, és általam fehér zaj miatt nem hallott- bemutatkozó alapján, minden bizonnyal Orianna.
~ Kapd össze magad.
- Ő a kísérőm, Marcus Grihence kapitány. - fordult felém és mutatott be a gróf, mire nagyjából abba tudtam hagyni a nő bámulását. Azért nem teljesen, eddig a döbbenet miatt nem tudtam levenni róla a szemeim, most pedig már szándékosan nem is akartam.
- Szolgálatára, kisasszony. - Mondom, és lépek közelebb, ha a nő megtisztel kezével, óvatosan, mintha csak egy törékeny lepkét fognék kezembe veszem, mélyen meghajolva oda hajolok és leheletnyi csókot adok a hófehér, selymes kacsóra. Felemelkedve megnézem magamnak a csodás, zöld szemeket. Sajnos nem ácsoroghatunk ott sokáig, mert már kezd mögöttünk is gyűlni a sor, és sejtem, a házigazdának még rajtunk kívül is szándékában áll vendégeket fogadni. Így ha a hölgy beenged minket, beljebb térünk a zenétől, és vendégektől zsivalyos térbe. Persze a cseléd, akit bemutatni se fáradt a gróf, már hozza is az első pohár borokat, amelyet a magam részéről inkább díszként tartok kezemben. Tekintetem folyamatosan a nőn tartom.
- Szép asszony, nemde? - kérdi tőlem a gróf, miután követte pillantásom.
- Asszony volna? - teszem fel a kérdést, el se véve szememet igézetem tárgyától.
- Nem lepődnék meg.
- Egyedül köszöntött minket. A meghívó csak az ő neve alatt szólt. Ha férjes vagy, még akkor is hozzáteszed az urad, ha otthon te hordod a nadrágot. - vonom le a magam következtetését a dolgok állásából. Túl sokat azonban nem tudok erről beszélni, mert a grófot azon nyomban el is "rabolja" egy kis csevelyre valami régi északi ismerőse. Nekem is beszélgetnem kéne, megtudni dolgokat. Most még sem tudok erre koncentrálni.

//*Gyulai Pál//

Lucio & Oriána @

A soirée már javában tartott odabent, mikor én még mindig a kapuban fogadtam előkelőbbnél előkelőbb vendégeimet, toussaintoise tradíciónak megfelelően. Köreinkben üdvözölhettem Brenna ünnepelt hősét, Jan Natalis-t és kedves családját Temeriából, Merryn Lothar-t, Cidaris vízi kereskedelmének főfelügyelőjét, Ygnatz Xander Kaedwen pénzmestert, és még sok hasonló prominenciával rendelkező, fajsúlyos vendéget.
Láthatóan lassú komótossággal a végéhez közeledett meghívott kegyeltjeim libasora, egy jó marékra való azonban még mindig várt a bebocsátásra. Mint például az elém lépő gróf Talgarból, akit oly lelkesedéssel köszöntöttem, mintha legalább is ismerném. A valóság azonban az volt, hogy soha hosszú életem alatt még nem láttam.
― Gróf uram! Úgy látom, kiváló egészségnek örvend, mint mindig. Remélem, nem fárasztotta ki nagyon az ideút, Talgar nincs éppen a szomszédságban.
Lopva ― diszkrétebben, legalább is, mint a gróf engem szemrevételező kísérője ― végigmértem annak kísérőit, az egyikben semmi különleges nem volt. Díszes, ám semleges szolgáló ruha, bizonyára a talgari udvar egyik fogdmegje. Ám a másikuk. Ó, a másikuk… Elegáns, mégis impozáns kombinációja klasszikus bársonynak és valamivel ritkább brokátnak, nehéz, telt bordó és fekete egyvelege, csinos pecsétgyűrű. Mindent átható citrus, coriandrum és virágillat. Szinte már zavaróan kiforrott, jól csengő egyvelege gondosan összeválogatott elemeknek. Kedvemre volt.
Az udvarias körök közepette, melyeket oly könnyed rutinként futtattam éppen le, mintha valaki azt mondta volna a fülem mellett, hogy kapjam össze magam?
S ahogy a jó, bár némiképp csökött gróf Talgarból be méltóztatott mutatni nekem a kísérőjét, rögtön rájöttem, hogy a hang senki máshoz nem tartozhatott, csakis hozzá.
― Pardon? ― kérdeztem vissza, ahogy a kézfejem nyújtottam az etikettnek megfelelő kézcsókra. Ki tudja, mire kérdeztem vissza, és ki miféle választ fog adni rá.  
Már értettem, miért vizsgált oly nagy érdeklődéssel Talgar grófjának kísérője. Valószínűleg épp azért, amiért magam is képtelen voltam elszakítani a pillantásom a sötét, már-már fekete hajról, a telt, mogyoróbarna, ámbár szokatlanul szomorúan csillogó szemekről, és a férfias borostáról. ― Szóval Grihence kapitány? Igazán örvendek, hogy megismerhetem. ― búgtam halkan, bársonyos dallamossággal.
Olíva láng lobbant a szememben, ahogy Grihence kapitány ajka a bőrömhöz ért. Meglepően felvillanyozó érzés volt, mely a gerincvelőmből kiindulva a borzongatta meg minden tagomat és idegszálamat.
Hogy micsoda?
Úgy viselkedek, mint holmi ma született bárányka.
Holott öreg vagyok én már ehhez, túlontúl öreg.
Kapd össze magad, te lány!
Amint elillant a pillanat varázspilléje, megköszörültem a torkom és visszahúztam a kézfejem.
― Kérem, fáradjanak beljebb, és érezzék magukat otthon. Amint eleget tettem vendéglátói kötelességeimnek, feltétlen megkeresem önöket. Addig pedig egyenek, igyanak, mulassanak kedvükre.
S valóban, odabent virágos girlandokkal és füzérekkel, lampionokkal, repkénnyel és hajnalkával felfuttatott falak tették hangulatossá a soirée helyszínét, a pódiumon élénken, mégis visszafogottan muzsikáltak a vándorzenészek, formális öltözetet viselő férfiak és nők különböző kiegészítőkkel, mint serlegek, tányérok és villák, társalogtak egymással. A Hold már magasan járt az égen.
Beletelt egy fertályórába, mire minden meghívott vendéget fogadni tudtam, és még ezek után is lépten-nyomon leszólítottak pár bővebb mondatban érdeklődni és diskurálni. Így eshetett meg, hogy már valamivel élhetőbb tíz lépés választott csak el a talgari delegációtól, mégis egy serleggel a kezemben valaki sokkal jelentéktelenebbel folytattam felettébb lényegtelen beszélgetést.
Pontosan tisztában voltam vele, hogy az elmúlt nyolc percben Grihence kapitány le sem vette rólam a tekintetét, mégis csak néha-néha pillantottam el feléje. Legutoljára éppen akkor, amikor Talgar grófja meg találta jegyezni, hogy minden valószínűség szerint házas vagyok. Egy szerény mosollyal az ajkamon elszakítottam a tekintetem róluk, eljátsszva, hogy ama mosoly nem nekik, hanem az épp aktuálisan szóval tartott vendégemnek szól.
S mikor végre némi tétlenkedés után a gróf elhagyja a kapitány oldalát, valami udvarias, és felettébb megérthető okkal elnézést kértem a társaságtól, akivel eleddig az időt töltöttem, és a kapitány mellé léptem.
― A gróf sosem említette, hogy bárkit is olyan sokra tartana, hogy a jobbkezeként kezelné. ― mondtam, majd mielőtt folytattam volna, kortyoltam egyet a serlegemből. ― Mondja csak, mert esz a kíváncsiság. Valóban hajóskapitány? Fent Talgarban? ― kérdeztem huncut csillogással a szememben, s ez a csintalan virtus az ajkaimra is mosolyt varázsolt.


P.S.:641 szó Mood: Burn the Witch

Orianna & Lucio ️️️️️️

Egyszer volt olyan, hogy bele estem egy lény csapdájába, akiről feltételeztem, hogy több, mint ami, hogy valaki, akit visszavágyok ebbe az életbe. Ő azonban közel sem volt annyira hasonló, mint az a nő, akit éppen látok. A smaragd zöld szemek, a kommunikáció, a fogadása, a ...
Pardon? kérdi, mire egy pillanatra megilletődöm. Azon kívül, hogy ki vagyok én, senki nem mondott semmit. Valami azt súgja nekem, valami mást hallott. Olyasmit, amit nem mondtam ki. Nem, ennyire tökéletes nem lehet valaki. Nem akarom bele ringatni magam ugyan abba a hitbe, mint legutóbb, mikor a dolognak több volt a füstje, mint a lángja. Azért képtelen vagyok visszafogni magam, és egy kicsit bele lesni a gyönyörű szemek mögé. Nem állhatom ezt a kíváncsiságot, mikor látom a kézcsók után az apró rezdüléseket rajta. Visszafogom halovány mosolyom. Szinte a számból "vette ki a szót" az imént. Finoman "visszacsukom az ajtót", mintha sose jártam volna arra, majd mivel a hölgy beljebb tessékel minket, belépünk a muzsikaszóval töltött, csodásan kivilágított estre. Csak pár szót váltok a gróffal, de nem bírom levenni a szemem a házigazdáról. Figyelem, miként néz felénk néha, nézem vörös ajkán a mosolyt, és kissé elkalandoznak a gondolataim. Azokból a gróf távozása rángat vissza. Csak egy pillanatra nézek a hordó alakú, díszes öltözetű férfi és szolgája után, aztán visszanézek a hölgyre, aki mintha csak erre várt volna, elindul felém. Ha lehetne, jobban kihúznám magam. Szabad kezemet katonásan, vízszintesen hátam mögé teszem, fejem büszkén felemelem, és rangomhoz méltóan, karó egyenesen várom, hogy oda lépjen hozzám. Eddig azt kívántam, bárcsak kettesben lehetnénk, ám ahogy egyre közelebb jön, annál bizonytalanabb vagyok. Mit mondhatnék neki? Hirtelen minden ötletem elszáll. Pedig eddig annyiféle és fajta mondaton gondolkodtam, és most, hirtelen minden olyan ostobaságnak hangzik, hogy ki sem merem mondani őket. Szerencsémre, amint oda lép hozzám, ő szólal meg előbb, ami kicsit megkönnyíti a dolgom. Habár tudom, hogy talán soha nem beszélt ezelőtt a talgari gróffal, mint Grihence, erről nem feltétlenül kell tudnom.
- Hát, én sem bocsátom meg a grófnak, hogy sosem említette meg kegyedet nekem. - mondtam, mi alatt kortyolt egyet a serlegéből. Az én kezemben is volt egy, benne vörös nedűvel, de én nem igazán ittam belőle. Inkább volt díszként a kezemben, hogy ne jöjjenek oda hozzám a cselédek, mint az ízéért. A következő kérdésére és mosolyára kénytelen voltam haloványan elmosolyodni magam is. Ez a huncut ábrázat... igazán jól áll ennek a nőnek. Azonban értem a kis csipkelődését, és visszafogottan, apró mosollyal válaszolok rá.
- Hát persze. Talgar tengere gyönyörű ebben az időszakban. Egyszer eljöhetne, megtekinteni. - biccentek, hogy nyomatékosítsam a viccelődést, de közben a tekintetemet a hölgy pillantásán "felejtem". Mit felejtem? Szerintem oda ragadt, mert ha akarnám se tudnám elszakítani róla. Minden egyes pislogásnak szentelt pillanatot átkozok, amiért megtöri a látványt. Mondanék neki valamit. Mondani akarok. Bármit. Hogy csinos, hogy gyönyörű, hogy a legszebb csillag ezen a tiszta éjszakán, hogy bárcsak ne lenne itt senki más, csak Ő és én. Kérdezhetném, hogy gyakorta rendez-e hasonló mulatságokat, de a híre megelőzte őt ebben. Egyszerűen elveszi minden szavamat. Szó szerint lélegzetállító. Csak figyelem, miközben mélyen a lelkemen, ha van ilyenem, érzem, ahogy szorul egy hurok. Egy fájdalmas érzés, egy keserű emlék a múltból, mintha egy tőrt szúrnának a szívembe és erősen megforgatnák a pengét. Torkomra forr a szó. Ha mondanom kéne bármit, az a bocsánat lenne. Harmona... esdekelnem kéne a bocsánatodért, amiért nem tudtalak megvédeni. A mosolyom elhalványul, ábrázatom visszatér a régihez. Ha Ő az, akkor most ki kell használnom az alkalmat, amíg még itt van. Amíg még itt vagyok, és amíg fel nem ébredek ebből az álomból, amíg ez a csodás jelenés nekem káprázik. Ki kell használnom az alkalmat, megragadnom, és addig el nem ereszteni, míg páraként nem omlik ki szorító karjaim közül. Érezni akarom azt a tüzet és boldogságot... csak úgy, mint régen. Legalább egy kicsit. Csak még egy kicsit!
- Szabad egy táncra..? - kérdezem magamhoz képest meglepően gyengéden, és halkan. Nem érdekel, ha szánalmasnak is tűnök hirtelen. Ha a hölgy nemet akar nekem mondani, nem erőszakolom rá társaságom. Már az is áldás, hogy egyáltalán rajta tarthatom melankolikus pillantásomat, pedig egyébként megvesznék még egy érintéséért, hogy újra érezzem őt. Az a sok év! Az a sok magányos év! Ő az egyetlen apró fény, láng ebben a sötét, mihaszna és keserű világban. Ő a láng, amely vonz engem, akár a molyt. Ha tippelnem kéne, talán ez is lesz egyszer a vesztem, ahogy a forróság felemészti a rovart, úgy fog majd engem is elveszejteni az a tűz, amely görcsösen markolja elmémet. Mi sem segít rajtam. Nincs megbocsátás... nincs nyugalmam.

//*Gyulai Pál//

Lucio & Oriána @

Amint legkevésbé sem titkolt szándékomról ― miszerint, hogy belépjek Grihence kapitány vonzáskörzetébe ― kegyetlenül lehull a lepel, az úr már láthatóan várt rám. Ha korábbi, nem egészen nyolc percet felölelő kis vizuális intermezzónk nem volna ennek bizonyítéka, most oly ékesen, oly büszkén húzza ki magát, mint egy igazi, renoméjához méltó kapitány. Hazudnék, ha azt mondanám, nem imponál nekem. De ami valójában megfogott benne, azok nem az elegáns színei és merész formái. Hanem az arca. A hangja. Ahogy akkor is bútól csengett, amikor mosolygott. Tudni akartam. Többet akartam tudni.
― Ne nehezteljen a gróf uramra. Bizonyára számtalan teendője közepette megfeledkezett megemlékezni kettőnk egyébként nem elhanyagolható mértékben jövedelmező, üzleti kapcsolatáról. ― ejnye, no, te lány, hát nem vagy már hajadon fruska, mi volt ez a sokat sejtető hangsúly?
Tekintetem a kapitány kezében árválkodó serlegre esett, egészen meglepve tapasztaltam, hogy szinte alig fogyott belőle.
― Nem iszik? Tán csak nem ízlik? Pedig a toussaint-i bornál jobb nincs e kontinens szerte. ― nem, nekem magamnak nem volt borászata. De jól ismertem a környező természeket, akik minden ilyen és ehhez hasonló soirée-t eddig még felejthetetlenné tettek.
Nem tudom, mi volt abban a mosolyban, ami arra késztetett ― ösztönösen, nem pedig mesterkélten ― hogy magam is megőrizzem ajkamon a sajátomat. Kínosan ügyelve arra, hogy az emberinél egy árnyalatnyival élesebb szemfogaim egyetlen pillanatra se látsszanak ki.
Szótlanul, de annál beszédesebb szemekkel játszottam a serlegemben a vörösborral, édessel, míg a kapitány szavait hallgattam figyelmesen. Szándékolt, ferde mosolya álltak keskeny ajkaim, tökéletes redőkkel ráncolták a szeplőket annak sarkában.
― Mm, bizonyosan mesebeli lehet. Egyszer mindenképpen sort kerítek rá. Ön lesz az első, aki tudomást szerez róla, ígérem. ― feleltem kacéran, épp csak azt tartva titokban, hogy mesebeli alatt a híres-neves talgari tenger messze földön híres szépségét, vagy épp a „volt-nincs” jellegét értem. Minek ellenkeznék, ha kokettálhatok is, nem igaz? De igaz. Különösen, amíg ilyen kellemes társaságban tehetem azt.
Készen álltam egy újabb, perceken átívelő farkasszemezésre ― ebben a pillanatban el is hittem, hogy verhetetlen vagyok benne ― míg sötét fellegek árnyékát nem látom átvonulni a férfi arcán. Ettől az én mosolyom is alábbhagyott. Megtehettem volna, hogy bepillantok szövevényes gondolatai gerince mögé, amilyen tűzzel égett bennem a kíváncsiság, a tudni akarás. De végül nem tettem. Helyette mimikájának finom rezdüléseit, leheletnyi változásait figyeltem, szemének örvénylő bánatát, mely beszédesebb volt, mint azt elsőre gondoltam. Egy ugyanilyen éjszakán történt, mint ez. De mi is?
Izzó gondolataimból épp a férfi hangja rántott vissza, s a felkérése épp annyira meglepett, mint amennyire számítottam is rá. A holdfény, az illatozó virágfüzérek, a lágy muzsika és a jó bor a lehető legfinomabban presszionálja a magunkfajtát, hogy táncra perdüljünk.
Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy a többi érzékemmel szívjam magamba ezt az ingerek tökéletes kombinációját.
― Természetesen. ― felelem egy könnyed pauza után, serlegemet egy arra járó tálcán hagyom, egyik kezemmel enyhén megemelve a ruhám alját, a másikat kínálom, hogy annál fogva vezessen, ahogy a lampionok meleg fényének és a girlandok illatozó kavalkádjának porondjára vonuljunk. Olyan könnyedén és olyan eleganciával veszem fel a tánchoz dukáló alapállást, mintha erre születtem volna. Mint ahogy így is volt. Hagytam, hogy a kezem természetes formát vegyen fel a férfi lágy szorításában, másikat pedig alattomosan kúszva felvezettem a karján, egészen a válláig, ahol fogást találtam rajta. Éreztem az illatát. Az orrom hegyét csiklandozta a lehelete. Megigazítottam volna azt az egy tincset, ami nem engedelmeskedett a frizura többi részének, de tulajdonképpen csak még jobban tetszett így. Már csak egyetlen kérdés maradt bennem. Lassú lesz, vagy gyors…?

P.S.:573 szó Mood: Helena

Orianna & Lucio :copyright:️️️️️️

Haloványan elmosolyodom, ahogy a hölgy a grófot kezdi "védeni", és jövedelmező üzletekről beszél. Hacsak nem üzletel a kisasszony ... asszony...? - Ennek a végére járok - fegyverekkel, vagy egyéb vasból készült tárgyakkal, Talgar hideg és kegyetlen tája sok mindennek mondható számára, csak épp jövedelmezőnek nem.
- A gróf elképesztően tehetséges rábeszélő lehet, ha elhitette magával, hogy bármi ami abból a hideg hegyből származik, hasznára lehet a kis...asszonynak..? -viccelődök, egy pillanatra elpillantva a hordó alakú férfi felé, aki akkora gesztikulációval magyaráz éppen valamit két megszeppent vendégnek, hogy majd elborul, poharából kilöccsen a drága bor. Nem rest szolga-kutyája azonnal újra tölteni. Közben a kérdésbe beépítek egy másikat is, reménykedve abban, hogy jó választ kapok rá. Aztán én is kapok egyet vissza, még pedig azt, hogy én nem iszok-e. Visszapillantok a hölgyre, majd a kupára, amelyet szorongatok. Most légy okos, domokos.
- Igazából szolgálatban vagyok. - húzom ki magamat gyorsan egy kifogással. Nem azért, mert nem ízlene a bor. Egyszerűen csak fáradt vagyok már úgy tenni, mint akit érdekel az emberek alkotása, és a legkevésbé sem élvezem, hogy támogatom őket ebben.
- Józannak kell maradnom, és időben lecingálni a grófot a többi vendégről, mikor ő már nem lesz az. -ez igazából a legemberibb dolog, amit ki tudok találni erre a helyzetre. A grófnak van szolgája, és ugyan vannak itt lovagok, akik vigyáznak a vendégekre, azonban a ruhámat előkészítő szolgák közt hallottam hírét annak, hogy volt itt egy csúnya gyilkosság. Noha ennek tényét, vagy vádját nem kívánom rossz érzéssel felhozni, emlegetni. Ezért sem említem, miért is kéne pontosan vigyáznom rá, inkább mondok olyat, hogy a vendégeket féltem ő tőle. Miután meghívom Talgar neves tengeréhez, elmosolyodom, ahogy a mesebeli szót alkalmazza.
- Furcsa, hogy ezt mondja. Tudja, sokan kételkednek, de a mesék valóra válhatnak. Mindezidáig magam is azt hittem, hogy egy Önhoz hasonló, humoros szépséget csak mesékben olvashatok. - bókolok egy kicsit, míg fejemben tervezgetem, hogyan mutassam meg a valóságban Oriannának Talgar tengerét. Ajkaimra egy ravasz, halovány mosoly kúszik, ahogy eszembe is jut a megoldás.
- Remélem eljön. Szeretném meglepni a tengerünk szépségével. - ismétlem magam, immár határozottan, tervvel a fejemben összeállítva. Miközben szemezek a hölggyel, sajnos egyre mélyebbre ragadnak a régi emlékek, és ahogy halványodik rajtam a mosoly, úgy Ő rajta is. Ó bárcsak ne látná arcom, és mosolyogna tovább! Bárcsak figyelhetném gyönyörű ragyogását anélkül, hogy a magam hangulata ne mocskolná be. Felkérem hát táncolni. Láthatóan meglepi egy kicsit a dolog. Talán inkább az lepi meg, ahogy felkértem, mint tény? Nem tudom, nem mond semmit, csak annyit, természetesen. A kupát magam is a cseléd tálcájára teszem, majd mikor kezét kínálja, puha kacsóját a kardok markolata edzette kemény kezembe fogom, amilyen gyengéden csak tudom. A parkettre vezetem, ahol rajtunk kívül egy-két ember táncol csak csupán. Kissé meghajlok, majd elé lépek. Megfogom ismét kezét, a másik kezemet puhán derekára teszem. Szemem sarkából figyelem, miként simít végig leheletnyien a karomon, mielőtt felérne vele a vállamra. Ha szívverésem eddig nem lett volna szaporább, hát most már biztos az. A zenekar egy cseppett ruganyosabb, gyorsabb számot játszik, és én vezetni kezdem a hölgyet. Mondhatjuk úgy, inkább automatikusak a mozdulataim, mint tudatosak. Majd száz évet át táncoltam és dorbézoltam "fiatalkoromban". A tánc pedig olyan dolog, amelyet nehezen felejt el bárki. Azért még is, 400-500 év telt el azóta, hogy igazán táncoltam volna, így a helyi új stílus sem passzol, de legalább a ritmus igen. Ha a hölgy hagyja vezetni magát, akkor azokkal a régi lépésekkel táncoltatom, és forgatom meg. Közben a zene elveszik látványa mögött. A tömeget se látom már, összeolvadnak egy nagy masszává, háttérré, amelyet a fáklyák és gyertyák tompa fénye tör meg egy-egy ponton. A ritmus aztán lassabb lesz, így a tánc lépések is apadnak egy kissé. Talán a tömeggel együtt az időérzékem is elveszett. Ez már egy másik szám lenne..? Hanyadik? Nem figyelem se a környezetet, se a zenét, csak Orianna igéző szépségét figyelem, mióta csak egymás elé léptünk. A zene elhalkul. Tán újabb szám jönne, ám mielőtt a ritmushoz igazodnék, neki ütközök valaminek. Inkább valaminek. Ez az érintés úgy ránt vissza a valóságba, mintha csak egy buborékban lettem volna, amit kilyukasztottak. Az illetőre pillantok.
- Elnézést, felkérném a hölgyet. - emeli kezét a kacska bajszos úr Orianna felé kérően, mire, ha lehetne, szemmel gyilkolnám ezt a férget, amiért megzavart minket. Őt ez láthatóan szórakoztatja. A dühömet azonban lenyelem, jó benyomást akarok kelteni.
- Amennyiben a hölgy is úgy kívánja. - mondom viszonylag kemény hangon a férfinek. Nem úgy van az, hogy követelsz valamit, és megkapod. Orianna esetében biztosan nem. A gazdasszonyra pillantok, hogy "átugrik-e" a másik táncpartnerre.


Ha udvariasságból elfogadja a felkérést, úgy én is elfogadom a döntését, és átadom kezét az úrnak. Pár másodpercig figyelem, ahogy arrébb táncolnak, aztán lesétálok a parkettről. Eddigre már nem csak mi, de sokan neki álltak táncolni. Talán csak kellett valaki, aki elkezdi? Egy percig figyelem őket, de a látványtól, hogy más férfi fogja a kezét, derekát, közel gutaütést kapok, így inkább egy sötétebb, és nyugodalmasabb teraszt keresek magamnak, ahol eltervezhetem, hogyan fogom megölni ezt a pojácát a soiree után.

Ha Orianna inkább velem marad a táncparketten, akkor arcomra megnyugvó mosoly kerül, és egy éles pillantással kikerüljük az útba került kis férget. Természetesen a nézésem üzenete egyértelmű számára: ne merj ide pofátlankodni még egyszer!

Nyíló rózsa, nap sugára,
Csalogánydal, lepke szárnya
Mind oly szép, úgy szeretem.
Oh de, lásd, te csalogányom,
Rózsám, lepkém, napsugárom
Egyben együtt vagy nekem.

Gyulai Pál