Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
- Oda rakjad má' fel! Mit félsz te ettől az izétől, há' nem látod, hogy menten kiokádja a saját beleit? Fogjad má' meg, te isten barma! - olykor összefolynak a szavak, néha visszhangot szülnek a fejemben, vagy éppen fájóan hangosak. Nagyjából magamnál vagyok, nagyjából értek és érzek mindent, de a testemet behálózó fájdalom sokkal nagyobb annál, mint hogy bármi értelmet mutassak. A mocskos, hitvány patkányok... Ebből látszik, mennyit kellene még tanulnom a mérgekről, s hogy ha egy ember túlságosan készségesen röppen hozzám, akkor inkább kezdjek gyanakodni. Pedig most nem is lett volna szükségem vérre. Mégis az a búzakalász hajú leányka úgy tolta oda a puha bőrét ajkaim alá, hogy megmondom őszintén, megsajnáltam a nyomorultat. Két apró kis seb elég volt, hogy a vére kiserkenjen, én pedig úgy hulljak a földre, mint valami vergődő kutya. - Rakjad má', de izibe, amíg szépen mondom! - most pedig épp egy szekérre hajítanak fel, anélkül, hogy megkötöznének. Hiba. Nagy, nagy hiba. Nem mintha épp túl sokat tehetnék a szabadulásom érdekében, bár a szavakból kivéve nem is épp azon mesterkedik ez a két szerencsétlen, hogy elraboljon engem. - Az úrnőkisasszony aztat mondta, hogy ez itt megöli azt a vak tikot. - bök hátra felém az egyik, én pedig fájdalmamban felnyögök, s átfordulok a másik oldalamra. Egyelőre nem teljesen értem, mit hordanak ezek itt össze, de bármi, ami az akaratom ellenére történik, azt már most kénytelen vagyok elkaszálni. - Az meggyógyítja, ez felkel, oszt' megeszi. Mi megkapjuk az úrnőkisasszonytól a pénzet, aztán viszonlátás. Érted? - töpreng egy ideig a másik tagbaszakadt ember, aztán végül széles vigyorral bólogat. Valószínűleg a pénzen kívül úgysem értett más az egészből. Ám én igen. Nagyon is. Egy órás döcögős út következik, melynek során olykor elalszok a fájdalomtól, olykor felnyögök, mikor oldalba ver az egyik, vagy éppen mikor a szekér egyik kereke egy nagyobb kavicson száguld keresztül. Egyszóval, gyötrelmes egy órát hagyok magam mögött, mikor végre megáll a szekér. A lovak halkan prüszkölnek, s ezek újra rázendítenek az ostoba beszédre. - Na, akkor te bemész, és aztat mondod, amit megbeszéltünk. Világos? Én addig leszedem eztet a vérszopó izét innen. - a "leszed" annyiban merül ki, hogy felugrik hozzám, s cipőjének talpának segítségével taszít rajtam egy nagyot, mire én a föld felé kezdek gurulni, s nagy csattanással hullok a földre. Most fenyegetőzni sem igazán tudok, lévén, hogy a mérgezés belém akasztja a szavakat, de eljön még az én időm, ezt megígérhetem mindenkinek... - Ott van-e! Az erdőben találtuk, ottan vergődött, aztán aztat mondták, hogy magácska tud ezen segíteni, úgyhogy elhoztuk magácskához! De mi már itten sem vagyunk! - mondja a nőnek, s ha csak nem állítja meg őket az a bizonyos "vak tik", akiről beszéltek, akkor ez a két mihaszna felpattan a szekérre, s már nyargalnak is tovább. Nem akarják megvárni, hogy magamhoz térjek, mert akkor teljesen biztosan vérfürdőt rendezek. Legalábbis, ők így gondolják... Kár, hogy nem működök ennyire egyszerűen.
Már jó ideje van már ebben a Nilfgaard-i szentélyben és próbál segíteni a többi papnőnek. Hiába is próbálkozik, nem akarják, hogy egy vak legyen körülöttük. Kedvesek, de csak fölösleges nyűgnek tartják, akire figyelni kell. Hiába mondta, hogy ez nincs is így és ő jól el tud igazodni mindenhol. Fölösleges volt minden egyes igyekezete, teljesen fölösleges. Így végül nem tudott mit tenni, kiült a napra és hallgatta a világot maga körül. Nem szerette a semmit tevést, de belátta, hogy itt túl sok a makacs, akikkel nem tud mit kezdeni. Ez dühítette és legszívesebben lehordta volna mindegyiket, ám valamiért mégsem tette ezt meg. Hagyta őket, hogy tegyék azt, amit akarnak. Nyugalmát végül egy érdekes páros érkezése zavarja meg. Az az a hintó, amivel érkeznek, ráadásul nem is halkan, még ha ezt nem is látja. Az egyik sietősen be is szalad hozzá és kapásból bele is kezd, hadar, nagyon hadar. Illetve érezhetően sietős neki és van a hangjában valami, ami nem tetszik a papnőnek. Ezen felül meghall egy halk puffanást is, mintha valakit lelöktek volna valahonnan és nem pedig lesegítik a szekérről. Ezt furcsállotta, de ennek semmi nyomát nem mutatta ki. Követte hát a jövevényt és nem is kellett sokáig haladniuk. A két ember rendkívül akaratosnak tűntek, de leginkább azon a téren, hogy maradjanak. Mire szólt volna nekik, már fel is pattantak a szekérre és el is viharzottak. Bár túl messze nem fognak jutni, mivel az egyik kerék furcsán csikorgott alattuk. Tippelnie kéne akkor olyan fél óra múlva fog kiszakadni, de nem volt ezen téma szakértője. Odalép hát a számára hozott beteg mellé és leguggol hozzá. Kapásból megcsapja az izzadság szaga és a nyögések sem kerülik el a fülét, amik fájdalommal vannak tele. Enyhén megrázza a fejét és kezeit lassan, gyengéden a férfi mellkasára teszi. Érzi a szív heves verését, ami sokkalta gyorsabb, mint az jó lenne. Összpontosít és összegyűjti az erejét, majd egy halk imát mormol el. Reméli, hogy ezzel a fájdalmat le tudja annyira csillapítani, hogy könnyedén bevigye egy szobába, ahol el tudja látni. Óvatosan a férfi hóna alá nyúl és felemeli, kicsit meglepődve, hogy ez mennyire is könnyen megy. Ekkor megcsapja a férfi zihálása és egy szomorkás arckifejezés ül az arcára. Méreg tipikus bűzét érzi, amit megpróbáltak leplezni, de pocsék munkát végeztek. Mindenesetre beviszi egy üres helyiségbe és lefekteti az ágyra, ami ott van. Mindezt úgy, mintha még mindig látna, mintha nem is lenne vak. Itt ügyes és gyakorlott mozdulatokkal kezd hozzá, hogy hatástalanítsa a mérget. Különféle füvek és kivonatok kerülnek a morzsoló alá. Alig pár perc elteltével felemeli a ziháló fejét és megitatja vele a keveréket. - Lehet, hogy kicsit keserű, de minden egyes cseppjét meg kell inni. Máskülönben a méreg tovább fog terjedni és akkor már kevés lesz az én tudásom és erőm. - szólal meg szelíden csilingelő hanggal miközben ismét a mellkasára teszi a kezét, hogy megfigyelje és erejét használva segítse a beadott gyógyitalt.
Egyből az jut eszembe a sok kusza gondolat mellett, hogy újra el kell hagynom ezt a vidéket is. Felfedeztek, s nekem nem szokásom büszkeségből harcba szállni mindenkivel, aki csak a vesztemet akarja. Hiszen vámpír vagyok, az emberek igen csak nagy részének lenne az az első kívánsága, hogy a magafajták egy csettintésre tűnjenek el a világból. Van értelme hát a harcoknak? Egyáltalán. A két hitvány közben nagyon hamar áll odébb, bár valamiért van olyan sejtésem, hogy ha nem is ők, de valaki teljesen biztosan figyel, vagy hamarosan figyelni fog minket, elvégre ha meg is ölöm - illetve ölném - azt, akinek idehoztak, attól még ugyanúgy szabadlábon lennék, s ki tudja, hányakat tennék az asztalomra. Egyszóval, a testemet átszövő fájdalom mellett ideje lenne arra is koncentrálni, hogy figyeljek. Ez persze jelenleg borzasztóan nehéz. A hölgy érintése éget, s a szavaira csak keservesen tudok megszólalni. - Kisasszony... Azt hiszem... Nem hatnak rám... Az imák... - mert azokat biz' nem a magamfajtáknak találták ki. Azért értékelem a próbálkozást, viszont sejtem már előre, hogy mi fog történni, amikor majd rájön, hogy nem éppen emberi vér csörgedezik az ereimben. Egy tapasztaltabb gyógyítónak minden bizonnyal pár pillantásból leesne, hogy a sápadt bőröm nem éppen valami betegségnek a hozadéka, ám ő... Ő egészen más. A végtelen sötétségben is képes másnak segíteni? Ilyesmivel is ritkán találkozok. Hagyom hát, hogy felsegítsen, s mikor ez sikerül, kezemet egyből átvetem a derekán, s megkapaszkodok a ruhájában. Mindenem szörnyen nehéznek érzem jelenleg, s a lépéseim is végig ingatagok addig, míg beérünk. Nem figyelem a környezet, nem figyelek semmit, csupán leomlok az ágyra, s egyből összegörnyedek. A zihálásom nem igazán hagy alább. Már azt sem tudom, hogy mim fáj, leginkább... Mindenem. Az itt töltök percek pedig óráknak tűnnek, s mikor a kisasszony ajkaimhoz tolja a csodaszert, egyből mohón vetem rá magam. Ám a fintor rögtön kiül az arcomra. - Mi ez a mocsok... - súgom rekedtesen, de végül némi segítséggel nagy nehezen legyűröm az utolsó cseppig. Borzalmas, és végigégeti a torkom, mintha épp egy lávatengert gurítottam volna le rajta. Fejemet azonban hátravetem, s hagyom, hogy hasson a csodaszer. Párszor végigráz rajtam a fájdalom és a gyógyszer, s hosszú percek után tudatosul csak bennem, hogy a hölgy keze megint a mellkasomon pihen. - Bárkinek képes lenne segíteni, akit csak idehoznak? Bárkinek? - kérdem halkan, még mindig hevesen zihálva. A mellkasom mozgása azonban alig észrevehetően csillapodik. Jéghideg kezem a kisasszony kézfejére csúszik, mintha csak szavak nélkül próbálnám nyomatékosítani a kérdésem. Tekintetem közben nem veszem le róla, s bár olykor elhomályosul a látásom, mégis figyelem arcának apró mozgásait.
Már akkor rossz érzése támadt, amikor az idegen besietett hozzá, hogy segítsen valakin. Igaz, hogy ő volt az, aki a talán a legjobban tud segíteni egy sérülten, de valami akkor sem hagyta nyugodni. Bár nem tudta volna megmondani, hogy mi is lehet ennek az érzésnek az alapja. Hogy honnét is jön ez és miért nem hagyja nyugodni. Ám megtette azt, amire kérték és nem kérdezett, tudta, hogy választ úgysem kapna. A férfi, akihez hívták nagyon rossz állapotban várta, rosszabban, mint azt gondolta. Az úgynevezett jóakarói se maradtak soká, de haza se fognak jutni egy hamar. Amikor viszont megpróbál az erejével segíteni és hallja a nehezen kipréselt szavakat, rájön, hogy itt valami nem stimmel a beteggel. Valaki, akin nem hat az imák gyógyító ereje. Nem kellett túl sokáig törnie a fejét, hogy rájöjjön az okára. Bár, ha látna, akkor valószínűleg már sokkal korábban is meg tudta volna mondani. - Ez a mocsok egy gyógy keverék, ami még a vámpírok szervezetében is képes hatni. - szólal meg szelíden miközben leül a betege mellé. Mellkasára téve kezét figyeli, hogy miképp alakul annak szívverése. Kisebb megnyugvás lesz úrrá rajta, amikor érzi, hogy normalizálódik a verések üteme. Így aztán ismét összpontosít, de most egy másfajta erőt igyekszek összegyűjteni, amivel segíthet rajta. Halk szavakat mormol el, amiket még egy könyvben olvasott és amiket egy varázslónő is alátámasztott. Érzi, ahogy az a mágia az ujjai felé vonul és megteszi azt amire kéri. Csillapítja a fájdalmat, ellazítja az izmokat, megkönnyíti a légzést. Csupán ennyit tud tenni, a többi már az ital és a fekvő dolga lesz. - Mi okom lenne arra, hogy valakit elutasítsak, amikor szüksége van egy gyógyítóra? - kérdez vissza szelíden és feláll, hogy vizet öntsön. Elsőnek magának, majd a betegnek és segít is neki inni. - Vagy legyek olyan, mint a parasztok és az ostobák, akik minden más fájt alsóbbrendűnek vél? - kérdez vissza és elteszi a poharat.
Milyen könnyeden ejti ki a "vámpír" szócskát! A fájdalom fátylán túl egyáltalán nem érzékelem benne azt, hogy félelemmel mondaná ki, s ez jelen esetben nagyon is meglepő. Vagy nem fél a fajtámtól, vagy egész egyszerűen ő sem hiszi el azt, amit mond. Egyre inkább fogadnék az elsőre. - Tudja egyáltalán, hogy milyenek a vámpírok? Találkozott akár eggyel is? - a hangszínem nem fenyegető, inkább kérdő. Ugyan túlságosan sokat nem mondtam, de ha ez a kisasszony tapasztalt, akkor lényegében egy érintésből is lehet sejtése, hogy nem vagyok ember. A bőröm hűvös, épp olyan, mint egy holttestté, s ilyen testhőmérséklettel bizony már élnem sem lenne szabad. Ám függetlenül attól, hogy a méreg teljesen összekutyulta a szervezetem, még képes vagyok beszélni és mozogni is. - Varázslat... - súgom halkan, mikor valami különöset érzek meg az ujjai alatt, s miután nagyon hamar jobban leszek. Érzem, hogy még a szervezetemben van a méreg, de nagyjából tíz perces nyugalomban és csendben való fekvés után sokkal jobb lesz a helyzet. - Így már értem, miért segít. Egy rossz mozdulat, s képes lenne megölni egy tűzlabdával, vagy kiszorítani belőlem a levegőt, igaz? - nyitom ki lassan a szemeim, s mosolyogva pillantok a hölgy felé. Bár ő ezt nem láthatja, ám ha a hallása sokkal precízebb így, akkor talán a hangszínemből érzékelheti. Ahogy azt is, hogy túlságosan nem tudok sokat a mágiáról, nekem mindenféle varázslat egy és ugyanaz. - Talán az, hogy ez a valaki, akin segített, felkel, s elharapja a torkát. - ekkor halkan felnevetek a helyzet komikumán, hiszen alap esetben sok esély van rá, hogy ez így történjen. Le vagyok gyengülve, szükségem van a vérre, s az a vér bizony éppen itt van egy karnyújtásnyira. Azonban ez a kisasszony egy kissé más... Elvesztette a szeme világát, s valójában egy védtelennek tűnő hölgy ő. Mégis egy vámpírral akarták kivégeztetni a rosszakarói? Ez nem egyszerűen szánalmas, de még gusztustalan is. - Tudja, hölgyem... - egy apró szünetet hagyva jólesően kortyolok a friss vízből, s hagyom, hogy megemelje a fejem. Vámpírként gyorsan regenerálódok, persze ez sem tart azért pár percig. Hogy mikor leszek ölésre készen? Akár most is. - Azt hiszem, nem véletlen, hogy itt vagyok. - sóhajtom halkan, majd hirtelen ötlettől vezérelve felülök, s a hölgyeménnyel szemben leteszem lábaim a földre. Közelebb hajolok hozzá, s egy kis ideig csak őt fürkészem. - Vannak ellenségei? - kérdem váratlanul, bár ezt lehet célszerűbb lett volna nem kérdezni, hanem mondani. Ha választanom kellene három élet közül, akkor teljesen biztosan a kisasszonyt választanám ahelyett a két hitvány alak helyett, akik valójában nagyon könnyedén megölhették volna őt. Hacsak... Nem sokkal erősebb, mint amilyennek mutatja magát.
- Eddig még nem, de elég sokat olvastam róluk. - felel a férfi kérdésére. Valószínűleg arra gondolva, hogy az ég világon semmit nem tudhat róluk. Tény, hogy tudása hiányos, de attól még nem fogja úgy gondolni, hogy meg kéne ölnie. S csak azért, mert a másik fél nem ember. A megjegyzésre viszont, hogy egy mozdulattal képes lenne megölni őt, csak sejtelmesen mosolyog. Tény, hogy meg van ahhoz is a tudása, de még sosem kellett önvédelemre használnia. Bár ki tudja, hogy ennek mikor fog eljönni az ideje. Mindenesetre nem válaszol a kijelentésre, hagyja, hogy a levegőben lógjon megválaszolatlanul és bizonytalanul hagyva a fekvőt. - Amennyiben azt fogja tenni, akkor azt teszi. Mit tudnék tenni azért, hogy ebben meggátoljam? Nem látok és vámpírok híresek a gyors reflexeikről. Mire meghallanám, már rég folyna a vérem. - felel szelíden és mindenfelé félelem nélkül. Nem féli a halált, mert megjárta annak a kapuját és ezért is éli az életét úgy, ahogy. Kihasználva minden percét és pillanatát amennyire ez lehetséges. S egy vámpír, aki megmérgezve fekszik előtte is egy ilyen lehetőség. A kérdésérére csak kacag egyet, majd felkel és a közeli asztalhoz lép. - Mindenkinek vannak ellenségei vagy rosszakarói. Így nekem is vannak, még ha nem is tudok róluk. - felel és már sejti, hogy mire akar kilyukadni a közben felült vámpír. Felvesz egy kést és csuklóját egy kupa fölé tartja. Egy gyors és határozott vágás és már csörgedezik is a vére. Azért reméli, hogy nem fogja ez túlzottan inspirálni a mögötte lévőt arra, hogy meg ízlelje nyaka ívét. Miután érzi már, hogy elég lesz elmond egy gyors varázslatot és a seb eltűnik, még egy heg se marad. - Tessék. - nyújtja felé a vérrel teli kupát és fémes szag csapja meg az ő orrát is. Eddig a füvek elnyomták. -[color:2893=#798CE8G] Gondolom ez inkább kell, mint a víz. -
- Olvasni? - kérdem cinkosan, s összébb húzott szemekkel, gyanakvóan pislogok felé a párna öleléséből. - Tán régen még képes volt rá? - amellett, hogy alap esetben is szeretem megismerni azt, akivel összehoz a sors, legyen az egy kóbor áldozat, vagy éppen egy ivócimbora, jelenleg kissé eltereli a figyelmem a testemből lassan távozó fájdalomról, ha beszélhetek. Ez a kisasszony pedig egyre inkább kezdi felkelteni az érdeklődésem, hiszen nagyon szeretem a kacifántos történeteket, márpedig az övé bizony kezd annak tűnni. - Ijesztő a nyugalma. - állapítom meg halkan. Nem mintha bármiféle büszkeséggel töltene el, ha valaki tart tőlem. Én nem az a fajta a vámpír vagyok, akinek bármije is megnő, ha valaki félelemmel tekint rá, azonban ez a gyógyító pont, hogy a mérleg másik nyelvén csücsül. - A vére nem zubog jobban, a keze ugyanolyan biztos... Miért? Ez valami tökéletesnek tűnő álca, amit az évek alatt fejlesztett ki? - hangszínem értetlenül cseng, mintha csak fejtegetni próbálnám a kisasszonyt. Az ágy szélén ücsörögve kedvem lenne őt megérinteni, hogy vajon a jéghideg tenyerem által is ilyen nyugalom uralkodna rajta? Ám a kísérletezéssel egyelőre várok addig, amíg teljesen jól nem leszek. Nem vagyok ostoba, hogy magam alatt vágjam a fát. - Egy ilyen hölgy egyáltalán hogy tudná kivívni valakinek a haragját? Túl sokat gyógyít? Vagy talán... Túlságosan szeretik az emberek, s ez féltékenységet szülhet másokban? Tudja, nem lepődnék meg, az emberi gyarlóság határtalan. - állapítom meg, s ez az egész kezd egyre ködösebbnek tűnni számomra. Leginkább az az érzésem, hogy az egészet egy balesetnek akarja valaki álcázni. Egy szörnyű balesetnek, mely során egy vámpír megöl egy embert. Természetesnek tűnne, de hát én ennél egy kicsit bonyolultabban működök, s szerintem ez a kisasszony is. - Hogy hívják kegyed? - szólok utána, mikor ellép tőlem. Figyelem a mozdulatait, s mikor egy kés kerül a kezébe, én abban a pillanatban termek ott mögötte, s hátulról előre nyúlva megragadom a csuklóját. - Maga meg mit művel? - kérdem mögötte halkan, ám a reakcióidőm lényegesen lecsökkent a méregtől, így késve érkezem. Elképedve figyelem, ahogy az apró patak megindul a csuklójából egyenesen egy kupába. Mesés illata hamar beszökik az elmémbe, belemar a húsomba, s hevesebb ütemre készteti a szívem. - Ez tán valami trükk lenne? Miért ajándékozná csak úgy nekem a vérét, azokat az értékes cseppeket? Nekem, egy vámpírnak? - ha bármi hátsó szándéka is lenne a hölgynek, akkor azt kell mondjam, hogy az bizony nagyon hatásos. Halk sóhajjal veszem el végül a kupát, s egy apró korttyal megízlelem a vöröslő nedűt. - Köszönöm. - igen, ismerem ezt a szót. S igen, ezek után nem fogom beérni csupán ennyivel... Ám egyelőre kiiszom az utolsó cseppet is, s némi halk morgással visszahelyezem azt az asztalra, enyhén érintve a kisasszony karját. Bűn lenne követelőzni egy ilyen ajándék után, mégis kénytelen vagyok megengedni magamnak pár pillantást puha bőre felé, nyakának kellemes ívére, ahol még több és több vöröslő patak folydogál. - Tudnia kell valamit. Mikor azt mondtam, hogy nem véletlen az ittlétem, azt komolyan is gondoltam. Elcsíptem pár szót, miközben idehoztak a szekéren... - megérintek egy aranyló fürtöt a hátánál, s lengén húzom keresztül ujjaim közt. - Törje a fejét! Senki sem jut eszébe, aki rosszat akarna?
- Igen. - felel röviden - Nem vakként születtem. - teszi még hozzá. Nem tartja titoknak a múltját és azt, ami vele történt, de nem szereti a sajnálatot mások hangjában. Túl sokszor kellett már hallgatni a sajnálkozó szavakat és elege lett belőlük, de még attól még felvette a szokásos mosolyt. Megtévesztve őket azzal, hogy érdekli a véleményük és értékeli szavaikat. Azért, mert ezt kellett tennie, mert ezt várták el tőle. Bár leginkább elfordult volna, hogy ott hagyja őket. - Talán félnem és rettegnem kéne magától? Megmentene az akármitől is? - felel, bár inkább kérdez vissza. Nem látja okát annak, hogy féljen tőle. Leginkább azért, mert eddig nem adott okot rá, hogy megtegye. Túl sokszor hallott már üres fenyegetések és túl sokszor nem lett belőlük semmi. Már kevésbé tartja saját épségét olyan fontosra, mint régen. Hála a nyomorának, inkább mások bajaira koncentrál, mintsem a sajátjára. - Olyan kérdéseket tesz fel, amelyikre nem tudok választ adni. - felel szelíden miközben felkészül. Sejti, hogy nagy meglepetést fog vele okozni neki, egyben azt is jól tudja, hogy a férfinek vérre van szüksége. - Selida. - mutatkozik be - S önt? - kérdez vissza, ha már ő elárulta becses nevét, akkor úgy illik, hogy a másik is megosztja vele az övét. Bár ki tudja, hogy vámpírok esetében ez miképp működik. Nem igazán ismeri a kultúrájukat és szokásaikat. Ezért is lepi meg kissé, amikor meg akarja őt állítani, ám a méreg miatt lassúnak bizonyul. Bár a vágás fáj és csíp is, nem igazán látni ezzel kapcsolatos érzelmeket az arcán. Olyan, mint aki már megszokta ezt és nem vált ki belőle semmit. - Talán bünteti a törvény, hogy megtegyem? Vagy várjam meg, ameddig beleharap a nyakamba? - kérdez vissza egy mosolyt küldve felé. - Szívesen. - válaszol miközben a kést tisztítja meg, végül a kupát, ha végeztek a tartalmával. Nagyon jól tudja, hogy ez egy nagyon rizikós lépés volt, de szerencséjére eddig kifizetődőnek látszik. Nem tudja, hogy a vámpír mennyire lehet szomjas, de reménykedik benne, hogy ez némileg segít rajta. - Bárki lehet, bárki, akiről nem is gondolnám. Hiába mondja, hogy gondolkozzak rajta. Sötétben tapogatózok ezen a téren is. - ejt el egy viccet is. Sosem szabad hagyni, hogy ezen képességünk elvegyék és ne tudjunk mosolyogni minden helyzetben. Legyen akármennyire is rossz az. Saját nyomorán való viccelődés is egy ilyen dolog.
Hagyok némi szusszanásnyi időt, hátha folytatná a történetet a kisasszony, ám az abbamarad. S mivel én nem érem be ennyivel, hamarosan újra szóra nyílnak sápadtas ajkaim. - Mi történt a szemének világával? Ha hosszú lenne a történet, az sem baj, nem terveztem elmenni a mai estén, már ha nem bánja. Tudja, nem fogok olyan hamar felépülni... - s erre még rá is köhintek, hogy nyomatékosítsam ezt az apró füllentést. Valójában percről percre tisztul a szervezetem, hiszen sokkal jobb az anyagcserém, mint az embereknek például. Ha ugyanolyan szánalmas lenne, akkor nem éltem volna meg több száz évet. - Annyira nem szoktak tőlem tartani, kivéve ha... Tudja. Nem mindenki szereti a fájdalmat. - pislogok nagyokat mosolyogva, bár jelenleg a szempillarebegtetés nem sokat ér. - Nem mentené meg. A félelem és rettegés inkább a lélekjelenlét hiányát jelzi, egy természetes emberi reakció az ismeretlenre és a veszélyre. Kegyed tán megjárta már a poklot, hogy nem érez ilyesmit? - jó magyarázat lenne egy olyan tragédia, melyet nehéz lenne felülmúlni. Egy ilyen katasztrófa képes messze kitolni a félelem határait, vagy éppen teljesen eltüntetni. - Szeretek kérdezni. - jegyzem meg mellékesen. Egészen addig képes vagyok jártatni a szám, amíg a legapróbb részletet is megtudom. Jelenleg nagyon sok részlet van, amit még homály fed, ám időm, mint a tenger! Lehet, még be is költözök! - Örvendek, Selida, az én nevem Grienath. Szólítson csak Nathnak, az egyszerűbb. - a nyugalmas percek hamar elmúlnak, ahogy a vér illata megáll a levegőben. Megint csak nem látok rajta túlzott reakciót, ami újra csak meglep. Tán önmagára is varázsolt fájdalomcsillapítót? Tudja, apró észrevétel csupán, de olyan precízen ejtette azt a vágást, mintha már többször csinálta volna. Épp itt. - érintem meg finoman csuklóját, miután a seb szép lassan eltűnik. Hangomból némi célzást hallhat, mintha arra utalnék, hogy akár az életétől akart megválni. A gondolataim azonban megkavarodnak, miután áramlani kezd bennem a kisasszony kellemes aromájú vére. Ez most kellett, borzasztóan szükségem volt rá. Azt viszont nem tudom, meddig fog kitartani ez a pár korty... - Szeretné megvárni, amíg beleharapok a nyakába? - kérdéssel válaszolok, melynek elnevetem a végét. Csak egy szavába kerül természetesen! - És még humora is van... Ez tetszik. - ellépek végül tőle, majd visszatelepedek az ágyra. Onnan kezdek bele újra a történetbe, immáron nem köntörfalazva. - Azt remélik azok a hitványok, hogy ha kegyed meggyógyít, akkor én válaszul beleharapok a nyakába, s addig szívom a vérét, amíg csak mozog. Azok küldhették azt a lányt hozzám, akinek valami méreg volt a szervezetében. Valaki nagyon jól megszervezte ezt az egészet, s működne is talán, ha... - ekkor hirtelen pattanok fel az ágyról, ott termek a kisasszony mögött, s a pillanat erejével hajtom oldalra a fejét, hogy odaférjek a nyakához. Nem harapom meg, nem bántom, egyszerűen csak közelebb hajolok hozzá, már ha nem tesz ellene valamit. - Ha olyan barbár lennék, mint a többi bruxa. Ám nem vagyok. Régóta nem vagyok. - azzal el is engedem, nyomatékosítva a szavaim.
- Elsötétült. - felel a kérdésre rejtelmesen. Érzi, hogy a férfi nagyon szeret kérdezősködni. Viszont ő meg úgy gondolja, hogy nem fogja neki elmondani a múltja ezen szeletét. Elég pár papnőt megkérdezni és nagy mosollyal fogják neki elfecsegni, főleg, ha jóképű is mellé. Jól tudja, hogy nem egy pletyka tárgyát ő maga jelenti. Valamiért nagyon közkedvelt ezen a téren, jobban, mint azt szerette volna. Egyben azt is jól tudja, hogy a fehérnép száját nehéz befogni, főleg ezekét. Kérdésére, hogy miért nem fél, elgondolkozik egy kicsit. Valójában ő sem tudná megmondani, egyszerűen úgy érzi, hogy ez a férfi nem ártana neki. - Attól függ, hogy magának mi a pokol. - kérdez vissza egy kis huncut mosollyal ajkain miközben mutató ujját állára teszi és fejét enyhén oldalra billenti. Kicsit játszadozik, ha már ennyi kérdést kap ilyen rövid idő alatt. Közben a nevét is megtudja, mint ahogy azt is, hogy nagyon szeret kérdezni. Bár ez utóbbi már feltűnt neki. - Nem és olykor viszont eljárás része más betegeknél. - felel miközben megérzi a hideg ujjakat a csuklóján, ahol a vágást ejtette korábban. Hiába nem lát, a többi érzékszerve kárpótolja ezért és tapintással sok mindent meg lehet érezni. Valószínűleg sokkal jobban tudna gyógyítani, ha látna is, de így sem panaszkodhat. - Humor nélkül igazán sivár lenne az élet, nem gondolja? Vagy a vámpíroknál másképp van? - felel miután tisztára törölte a kést és a kupát is. Közben a férfit hallgatja, amit az arról beszél, hogy mit hallott. Tehát valóban az életére akarnak törni, ami nagyon is meglepő számára, hiszen semmi rosszat nem tett. Az a nemes a múltból kizárható, mert róla tudja, hogy már nem él és nem miatta nem. Amikor meghallja, hogy felpattan az ágyról, megfordulna, de már túl lassú hozzá képest. Megérzi a hideg ujjakat, amint félre billentik fejét, hogy nyaka jobban elérhetővé váljon. Szinte már érzi, ahogy két fog mélyed bele és elkezdi szívni a vérét. De nem történik semmi, elengedni és ellép tőle. - Valóban nem az. - igazítja meg a haját - Viszont még mindig nem nagyon tudnám megmondani, hogy kinek szúrhatom ennyire a szemét. - felel, majd leül egy közeli székre miután megleli, szerencsére ott volt, ahol hagyta. Leül kecsesen és elgondolkozik. Nevek, hangok és pletykák tömkelege az, ami eszébe jutnak most. Némelyik teljesen haszontalan és alaptalan, de van pár amelyik érdekes. - Bár lehetnek páran, akik feszélyezve érzik magukat a puszta jelenlétemtől. Nem egy pletyka kezdett el keringeni, hogy el akarok csábítani pár helyi nemest, akik ide járnak. - szólal meg végül miközben egyik lábát átveti a másik felet.
A rejtelmes él természetesen feltűnik, ami arra ösztönöz, hogy ezt a témát egyelőre pihentessem. Szeretem átlépni a személyes tér határát, hiszen számomra olyan nem igazán létezik, s mivel mindig magamból indulok ki, így gyakran elfelejtem, hogy az embereknek bizony van. - Tudja mit? Igaza van. Talán kissé tolakodó voltam. Esetleg ha a következő estén is itt leszek, s rájön, hogy milyen remek társaság vagyok, megosztja velem a történetét? - nevetem el magam az ágyon ücsörögve. Ha kell, egy ideig még eljátszom, hogy milyen rosszul vagyok, csak hogy utánajárjak még pár dolognak a kisasszonyról. - Az én poklomat s kegyedét azt hiszem, kár lenne egy lapra venni. Nem vagyunk egy szinten, így sejtéseim szerint belém több brutalitás szorult, szóval az én poklom minden bizonnyal szűkebb, mint a hölggyé. - állapítom meg bölcsen a kitérő válaszra. Jól kerülgeti a témát, de ennyiben nem fogom hagyni természetesen, maximum hagyok neki némi szusszanásnyi időt. Pár órát, pár napot esetleg, de ezzel a titkolózással bizony jobban felkeltette az érdeklődésem. - Régen másképp volt. Régen beszélni sem tudtam, és semmi más nem számított a táplálkozáson kívül. Egy egyszerű ösztönlény voltam, semmi több. - felelem őszintén. - A humor jó tud lenni, ha jól tudja használni az ember. Az önirónia pedig még inkább. - halk sóhajjal figyelem, ahogy az utolsó, apró cseppek is eltűnnek a kupáról s a pengéről. Vajon illetlen lenne kérni még egy kortyot? Vagy csak úgy egyszerűen... Elvenni? - Utána kellene járni, mielőtt még egy olyan alakot küldenek a nyakára, aki nem olyan úriember, mint jómagam. - halkan s gúnyosan nevetek fel, hiszen az imént próbáltam egy kissé feszegetni a hölgyemény határait. A fogaim ugyan nem fúródtak bele a nyakába, de legalább sikerült alaposabban megfigyelnem, milyen kellemesen pezseg a vére a bőre alatt. Szinte már kikívánkozik onnan! - Valóban csak pletyka lenne? - kérdezek vissza, mikor kecsesen helyet foglal az egyik széken. Egy ideig az ágyról figyelem őt, aztán végül felállok, s apró köröket kezdek leírni a szoba közepén. - Hiszen melyik férfi ne akarná megmutatni egy vak hölgynek, hogy milyen sokat érnek a "belső" értékek? A kedvességét könnyen félreértelmezheti bármelyik mihaszna, s míg kegyed barátságosan helyezi a kezét az egyik nyomorult vállára, amaz már úgy adja tovább a történetet, hogy közeledett felé. Ha pedig ez a többi nő fülébe jut, akkor bizony megindulhat az a kellemetlen pletyka. Bár nem úgy tűnik, mintha túlságosan zavarná a kisasszonyt, nem igaz? - lassan közelítek felé, majd a széke előtt megállok. Letérdelek elé, s váratlanul megragadom egyik kezét, majd csuklóját a sápadtas ajkaimhoz húzom, ha nem tépi ki ujjaim közül. - Tudja, szívesen vennék egy újabb kortyot. Azt hiszem, nem volt elég az a csekély kis mennyiség. - fogaim kibújnak szám mélyéről, s enyhén a csuklójához érintem. - Cserébe pár napig nem hagyom egyedül, amíg utána nem járunk, kinek szúrhatja ennyire a szemét. Remek ajánlat, nem igaz? - lehelem meleg bőrére.
- Talán mesekönyvet akar írni, hogy ennyire kíváncsi mások életének történetére. - felel a kérdésére és továbbra sem érzi úgy, hogy beszélnie kéne neki arról, amire ennyire kíváncsi. Lassan, nagyon lassan kezd az idegeire menni, pedig az azért nem egyszerű dolog. - Való igaz, egy vámpír sokkal több ocsmány dolgot láthatott. - szólal meg és fejét a férfi felé fordítja, mintha pontosan látná, hogy hol is van - S még annál is többet csinált. Annál is nagyobb poklot zúdított másokra. - teszi hozzá kissé fagyos, hideg és monoton hangon. Egy darabig így marad, majd tölt magának némi vizet a közeli asztalon lévő kancsóból, amit alig pár mozdulattal talált meg a pohárral együtt. S nem sokkal ezután a vele szemben lévő mondja el, hogy mennyire is igaza van. A kérdés, hogy valóban pletyka lenne-e, amit mondott, arra jól tudja a választ. Sajnos a többi papnő túlságosan is szeret mindenbe mást belátni, mint ami valóság. - Errefelé túlzottan könnyen értenek félre dolgokat. Ennek hála nagyon szeretnek mindenféle ostobaságot csacsogni egymásról a másik háta mögött. - felel a kijelentésre és hallja, ahogy a férfi letérdel elé és megfogja a kezét. Végül csuklóját a hideg ajkaihoz emeli és pár pillanat múlva érzi is azokat a bizonyos fogakat is. Aztán jön a kérés és hirtelen nem tudja, hogy mit is tegyen. Kíváncsi lett, nagyon is kíváncsi. Arra, hogy milyen érzés, amikor a vérét szívják. Arra, hogy valóban olyan érzéseket kelt benne, mint amikről régen olvasott. Így nem veszi el kezét, inkább szótlanul ül és hagyja, hogy a másik tegye azt, amit akar. Ellenkezhetne is, de akkor meg ott az esélye annak, hogy valaki mást találna meg. Az pedig szintén nem lenne jó dolog, hamar híre menne egy vámpírnak a papnők között és az csak bonyodalmat jelent. Szinte előre látja maga előtt, ahogy megjelenik a helyőrség és elviszik őt, mert hozzá hoztak egy fura idegent, aki érdekes módon eltűnt.
- Ugyan, erről szó sincs. Egyszerűen csak olyan sok év lohol már utánam, hogy jó hallani olyan történeteket, amiket nem sző át az unalom, s a gazdájukat kiemeli a szürke emberek közül. Még ha azok a történetek tragikusak is. - vonom meg a vállam végül unottan, hiszen a kitérő válaszai már kezdenek egy kissé fárasztani. Egyáltalán nem vagyok még a helyzet magaslatán, s ilyen állapotban nem olyan egyszerű úgy szőni a kérdéseim, hogy azoknak válaszából függetlenül attól, hogy milyen, le tudjak szűrni bármit is. Jobb lesz, ha a nagy érdeklődésre alszok még egyet, aztán meglátjuk, mit hoz a holnap, már ha egyáltalán hoz bármit is. - Nem egyszerűen szenvedést és gyötrelmet zúdítottam másokra, hanem a halált is. Ha tudná, hány embert öltem már meg... - sóhajtom nosztalgikusan, mit sem törődve a hideg hangnemmel. Nem várok senkitől sem együttérzést, hiszen miért tenném? A tápláléklánc egy magasabb fokán tartózkodok, ott pedig nincs helye sajnálatnak, nincs helye bűntudatnak, hiszen ha létezne ilyesmi, akkor mégis hogy lennék képes túlélni? Egy ideig ugyan elegendő az állatok vére, de hamar érkezik az a lüktető vágy, az a borzalmas sóvárgás, mely eltűntet minden más gondolatot, s csak az ölés képe lebeg a szemeim előtt. Ilyen vagyok és ilyennek születtem, sosem akartam más lenni. - A gyógyítók minden bizonnyal sok halált láttak már. - jegyzem meg mellékesen, mikor az a korty legurul a torkán. Nehéz nem arra pislogni, ahogy mozdul a bőre a nyakán, ahogy simul rá a hajzuhatag, finoman sejtetve, micsoda selymes, éltető nedű zubog alatta. Még ha ki akarnám zárni halk sodrását, akkor sem igazán menne. - Kegyednél úgy tűnik, hogy végzetes lett ez a csacsogás. - s ha nem én ölöm meg, akkor minden bizonnyal mással fognak majd próbálkozni egészen addig, míg ki nem leheli a lelkét, s végre senkinek sem fogja zavarni a szemét. S még minket neveznek szörnyetegnek? Előtte térdelve várom az ellenkezést, akár szavakban, akár cselekedetekben, ám semmi sem érkezik felőle. Csend és mozdulatlanság. Kíváncsian emelem az arcára a tekintetem, azonban ott sem lapul semmi más. Érdekes, felettébb érdekes. Miért érzek benne sokkal többet, mint egy átlagos gyógyítóban? Sok mindenre nem válaszolt, nagyon titokzatosnak tűnik... Talán valahol van valami alapja annak, hogy holtan akarják látni? Bárhogy is legyen, ez a kérdés most átcsusszan a második helyre, hiszen kapok az alkalmon, s hegyes fogaimat belefúrom a bőrébe. Most nem olyan gyengéden, mint ahogy fejét hajtottam oldalra, hanem kissé fájóbban, s jóval mélyebben, mint arra először számíthat. Ha még mindig nem húzza el - s most már erre egyre kevesebb esélye is van -, akkor egy kicsiny vérpatak hamar megindul bőrének mélyéről, mely elveszik ajkaimon túl. Egy korty, két korty... Ilyen selymes nedű mellett nem olyan egyszerű tartani a mértékletességet, s már nem is tudom, hogy egyáltalán akarom-e tartani. - Még a végén igazuk lesz azoknak a nyomorultaknak... - s tényleg én lennék a végzete? Súgom halkan, majd végignyalok ajkaimon, újabb kortyok után sóvárogva. Elengedem hát a kezét, s közelebb térdelek hozzá, megkapaszkodok székének két oldalán, úgy hajolok hozzá közelebb. Ám mielőtt még friss helyre fúrnám a fogaim, hagyok némi szünetet. Újra csak arcát fürkészem, bármiféle reakció után kutatva.
- Abban biztos vagyok, hogy sokkal több életet vett el, mint én. - szólal meg miközben elgondolkozik azon, hogy hány idiótát tehetett volna már el láb alól. Ám egyszer sem tette meg, pedig volt közöttük nem kicsi gazfickó. Szerencsére bűnözök nem voltak, legalábbis még nem, ám tehetősebb annál is több. Nagy részük annyira ékesen akarta lebeszélni róla a bugyiját, hogy még pár trubadúr is megirigyelte volna. - Halál a természet része és így, a gyógyítók munkájához is hozzátartozik. Vannak olyan esetek, amikor már semmit nem lehet tenni, csak megkönnyíteni a szenvedést. Csak megadni azt a pár percet, ameddig elbúcsúzik a szeretteitől. - felel a férfi kijelentésére. S ezek alól ő sem volt kivétel, hiába kapott egy erőt, amivel többeken segíthet, ő sem mindenható. Ő sem tud mindenkit megmenteni és meggyógyítani. Erre nagyon hamar rá kellett eszmélnie és az a pofon, amit ezáltal kapott, nagyon fájt. Néha még a mai napig érzi a nyomát az arcán. - Úgy tűnik, hogy most valóban úgy alakult. Pedig elhiheti, hogy megtettem azt, amit kell, hogy ezen csacsogások abbamaradjanak. Ám láthatóan nem tetszik valakinek az itt létem, vagy csak a puszta létezésem. - hangjában némi szomorúságnak kellene lennie, főleg a mondandója vége felé, de mégsem volt. Pedig valahogy az lenne természetes és olyan, amit más is vár. De nem érezte úgy, hogy sokat nyerne vele, nem akart megértő szavakat és pillantásokat, amiket úgysem láthat. Így inkább meg sem próbálta elérni ezeket. Közben nem csak a bőrén érzi a fogakat, hanem alatta is. Szomorúan és kissé csalódottan kell tapasztalja, hogy fájdalmon kívül nem igen érez mást. Csak agressziót és egy kis kapkodódat, hogy a férfi több vérhez juthasson. Enyhén alsó ajkába harap, hogy így fojtsa el a lüktető érzést csuklója felől. Ennyit a nagy emberek könyveiről, akik láthatóan nem éppen a valóságot írták le. Vagy csak valami furcsa szadista érzés éledt fel bennük. Leginkább az utóbbire tippelne és nem kevés alkoholra. Ahhoz sem kell sokat várnia, hogy a fagyos kezek suhannak arca mellett és a szék halkan felreccsen az újabb súly alatt. Megérzi a férfi hideg leheletét a nyaka ívén és tudja, hogy mi fog következni. Felkészül hát a fájdalomra, ami rá vár, hiszen szinte minden reggel az kelti fel. A mély és erős lüktetés, amit érez, ami nem hagyja nyugodni. Talán ellenkezhetne, ellökhetné, vagy legalább megpróbálhatná, de mégis mi haszna lenne. Mégis mit tudna tenni egy vámpírral szemben, aki láthatóan megrészegített a vérének íze.
A szavaira helyeslően bólintok. Számomra az emberek jelentik a túlélést, az ő vérük nélkül nem húznám ki sokáig. Mint másoknak a csirke vagy a disznó, ami mindennapi éteknek számíthat, nekem az emberi vér az, mely több száz évig éltetett. S igen, büszke vagyok arra, hogy bruxaként ennyi évet megéltem anélkül, hogy súlyosabb sérüléseket szereztem volna. A dallamaim közelebb vonzanak másokat, így anélkül, hogy alattomos módon állandóan lesből támadnék rájuk, helyette megpróbálom megpuhítani őket, mielőtt elveszem az életüket. Nem azért ölök, hogy szórakozzak - bár tény, hogy többször felvidít, ha én érezhetem az utolsó leheletét a lelküknek -, hanem azért, hogy éljek. - Sokszor elég csupán a puszta létezés, hogy valakit magunkra haragítsunk. - az emberek pedig talán nagyobb szörnyetegek, mint a vámpírok. Mi nem próbáljuk leplezni a kegyetlenségünket, nem akarunk tenni ellene, hiszen ez oly' természetes, mint maga a világegyetem. Ellenben ezek olyan borzalmakra képesek, amik sokszor még az én képzeletem is felülmúlják. - A szemének világa nélkül nem egyszerű észrevenni a jeleket. Így pedig igazán könnyű prédának számíthat. Nem is értem, miért próbáltak ilyen ócska és valójában veszélyes trükkhöz folyamodni. - utalok magamra, hiszen egyszerűbb lett volna csupán besétálni, s eltörni Selida nyakát. Kevesebb erőfeszítés, gyorsabb hatás. - Talán olyan személy áll az egész mögött, aki egyrészt tehetősebb, másrészt talán nevesebb, s még véletlenül sem akarna lebukni. Ha vannak itt nemesek, lehet, hogy nem ártana szaglászni egy kicsit körülöttük. Ha szüksége van rá, szívesen leszek a szeme. - ő minden bizonnyal sokat leszűrhet a hangokból, ám a reakciók már nem jutnak el hozzá. Jelenleg úgysincs jobb dolgom, s mivel fizetni nem tudok, így a segítségért cserébe felajánlom a szolgálataim. Előtte azonban még szükségem van belőle arra, ami az életét jelentheti. A méreg legyengített, s ugyan a keveréke segített rajtam, mégsem fogok csak úgy erőre kapni a levegő által. - Ritkán tapasztalom, hogy bárki ilyen nyugodt lenne, miközben a fogaim egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak. - lehelem immáron puha bőrére a nyakánál. Valójában egy cseppet talán kezd még zavaró is lenni... Jobb szeretem, ha kiengedik magukból a fájdalmat, a félelmet, s mindent, ami ott kering bennük, ám Selida felől nem érkezik semmi. Túl könnyű préda. Vajon másnak is ilyen könnyen adja magát, aki egy kicsit erőszakosabb a kelleténél? Közelebb hajolok hát, s a nemrégi finom mozdulatot a csuklójánál most mellőzöm. Vadul tapadnak rá ajkaim, a pengeéles fogak egy pillanat alatt fúródnak mélyen a nyakába egy nagyobb felületen. Innen már sokkal több vérhez jutok, s bizony ez a pont végzetes is lehet. Ugyanakkor nem vagyok mohó. Lassan szívom ki belőle életének patakját, egészen addig, míg meg nem állít valamilyen módon. Ha nem teszi... Úgy bizony hamarosan el kell búcsúznunk egymástól.
- Nemesekkel mindig csak a gond van. Mindig többet akarnak és sosem elég nekik semmi. - szólal meg a férfi kijelentésre reflektálva. Közben egy apró mozdulatot tesz a szemét takaró ékszer felé, kicsit megigazítva azt. Azon eset után megváltozott az álláspontja ezen réteggel szemben. Megveti őket és elítéli a mérhetetlen kapzsiságukat. Viszont sokat nem tehetek azért, hogy ez másképp legyen. Egy vak papnő kevesét ér ebben a világban, a szava meg még annál is kevesebbet. Amikor a pénz és a hatalom diktál, akkor ő bizony nagy hátrányban van. Arról nem is beszélve, hogy ha nagyon küszködik, akkor nem egy megmérgezett vámpírt fognak utána küldeni. - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szeretek másokon segíteni. Jelen esetben ez azzal jár, hogy a véremet issza. - felel a szavakra és rövidesen megérzi a fogakat a nyakán. Fájdalom kíséri az vérének szívásának érzését. Gondolatok kavarognak benne, miközben a férfi a dolgát végzi. Érzi a hideget, ami felé árad és ami lassan teljesen átjárja. Így végül kezét Nath arcára teszi és elmormol egy imát. Amennyiben jól látta, akkor ez nem esik túl jól neki és így egészen jól tudja neki jelezni, hogy abba hagyhatná. Ám, ha ez nem elég, akkor nem lesz rest egy egészen szépet ütni az oldalába. Vak, de nem egy gyönge és gyámoltalan fehérnép. - Mondja. - törli meg a nyakát, ha végre felszabadult - Hogy lehet az, hogy egy vámpírt ilyen könnyen megmérgeznek? - teszi fel a kérdést a férfi számára.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
