Sage of the Mountain

A bizalom ritka kincs volt manapság Dol Blathannában. Nagyon vékony jégen jártunk, Enidnek folyamatosan egyensúlyoznia kellett a kicsinyes dh’oine királyságok követelései között, akiknek semmi sem volt elég, és valahogy vissza akarták szerezni a befolyásukat a Virágok Völgye felett így vagy úgy. Mióta a királynő – mert hiába tudtam, hogy már csak a hercegnő címet viselte, nekem ő örökké a királynőm maradt – egyszer régen, egy apró kunyhóban a Kék hegység lejtőjén kifejtette, hogyha győzni akarunk egy tisztességtelen háborúban, akkor nekünk is hasonló módszerekhez kell folyamodnunk, azóta nem tudtam nem minden sarokban, minden egyes tárgyaláson észrevenni ezeket a módszereket. Ha nagyon drámai akartam volna lenni, azt kellett volna mondanom, hogy az egykor tiszta Dol Blathanna megromlott, de szerencsére még nem kellett ilyen kijelentéseket tennem. Elég volt, hogyha a palota kezelte az intrikákat és ármánykodásokat, a tündéket, akik csak élni akarták a mindennapjaikat kihagytuk ebből. Bármennyire is szerettem volna én is olyan egyszerűen élni mint ők, a Végzet úgy tűnt, mást tartogatott számomra, és hamar bele kellett nekem is tanulnom az új játékszabályokra, bármilyen undorítónak is tartotta őket a becsülethez és nyíltsághoz szokott lelkem.
Amiért voltaképpen folyamatosan aggódtam, az Enid biztonsága volt. Bennem megbízhatott, tudta ő is, hogy sosem árultam volna el sem a páholyban, sem pedig a politikában, Filavandrelt pedig lekötelezte annyira, hogy ne vágyjon visszakapni a koronáját. Ő is látta, hogy ameddig ő volt a király nem tudta azt megadni a népnek, amit Enid igen, ezért úgy láttuk, hogy valóban megelégedett a tanácsadó szereppel, és hogy végre a valódi otthonában élhetett, újra. A palota személyzete már egy másik kérdés volt. A legtöbbeket ismertük régről, Dol Blathanna lakosságát legnagyobb részt azok a tündék tették ki, akikkel hajdan a Kék-hegységben éltünk, ha nem is ismertük egymást személyesen, a közös szenvedés összekötött minket. Mások, akik lassanként a városokból szivárogtak vissza ugyanazzal próbálták keresni a kenyerüket, mint Novigradban, vagy Oxenfurban. Kézművesek voltak, zenészek, nem olyanok, akiktől tartani kellett volna.
Már-már egészen kényelmesen berendezkedtünk, ám valamiért ez az új ország a maga csodáival együtt vonzotta a különös új jövevényeket, akiket Enid meglehetősen jóhiszeműen befogadott Dol Blathannába. Nem tudtam, hogy azért, mert vonzották őt a különlegességek, vagy azért, mert annyira megérintette a lelkét, hogy a tünde nép visszafogadta őt hosszú száműzetése után, hogy nem akart kevesebbet tenni ő sem másokkal. Megint ott tartottunk a biztonság kérdésénél, és a következményeknél. Rettenetesen rossz ötletnek tartottam, hogy pont Acatiae-t küldte el maga mellől, hogy az egyik jövevénnyel foglalkozzon, még ha valóban alkalmas is volt a feladatra. Ezzel pont a személyéhez közel álló, hűséges udvarhölgyét veszítette el, még ha átmenetileg is, akiben már megtanultunk megbízni, helyette pedig felvett valaki újat, kívülről ráadásul.
Nem volt jogom kioktatni a királynőmet arról, hogy mennyire felelőtlen döntés volt ez a részéről, még akkor sem, hogyha kettesben voltunk, így csak annyit tehettem, hogy óvatos voltam, helyette is.
Milyen jól tettem!
Amikor az új udvarhölgy fejébe először belepillantottam, talán az első vacsora alatt, káoszt láttam. Bizonytalanságot, szorongást, titkokat. Egy ideig fürkésznem kellett a gondolatait a lehető legvéletlenszerűbb pillanatokban, mire felfedte magát. Azért küldték, hogy Enid életére törjön, ám bármennyire is kerestem a megbízó kilétét a gondolatai között, nem találtam ráutaló jelet sem, amiből arra következtettem, hogy nem tudta ő sem. Nem is számított igazából. Lehetett bárki, túl sokaknak volt okuk megölni a királynőt első sorban a környező országokból, hogy káoszt teremtve a tündék között rátegyék a koszos dh’oine mancsukat a Virágok Völgyére. Hirtelen a bérgyilkossal kellett kezdeni valamit, de csak diszkréten. Enid olyan nehezen talált magának udvarhölgyet, hogy szomorú lett volna, ha el kell tűntetnünk a szó szoros értelmében. Sokkal jobb lett volna mindannyiunknak, Enidnek, a lánynak, nekem és Dol Blathannának is, hogyha találunk más megoldást.
Ezért meginvitáltam a kertbe uzsonnára, délután ötre. A késő délutáni nap gyönyörű arany fénybe vonta a pavilont, amin már kezdett felfutni a lila akác, bár még sok idő kellett hozzá, hogy egészen elburjánzzon. Az emberek felégették ezt a kertet, mikor elmentek, a természetnek pedig hosszú idő kellett, hogy rendesen regenerálódjon. Megtettem érte, amit tudtam a mágiámmal, de túlságosan nem szólhattam bele a dolgok természetes rendjébe.
Előbb érkeztem, mint a lány, így a tea és a gyümölcstál mellett volt időm gyönyörködni a palota és a kert szépségében. Próbáltam nem azon morfondírozni, hogy mit fogok neki mondani és hogyan, mert ez nagyban függött az ő reakcióitól is. Nem tartottam attól, hogy az életemre törne, csupán arra kellett vigyáznom, hogy ne fogadjak el tőle sem ételt sem italt, és véletlenül se engedjem a hátam mögé. A meglepetéssel járó előnye már napokkal ezelőtt elveszett úgyis.

Sage of the Mountain

Fent kellett tartania az álcát, így nem számítottam rá, hogy az ál-udvarhölgy ne tenne eleget a meghívásomnak. Pontosan érkezett, talán még kicsit korábban is, mint megbeszéltük, ez pedig mindenképp valamiféle tiszteletre engedett következtetni – vagy csak kiválóan játszotta a szerepét. Ha valaki ránézett a tiszta, de palotához képest egyszerű ruhákra, a fonott frizurára, mely mellózott minden csillogást, minden ékszert, egyáltalán nem gyanakodott volna. Még én is egy egyszerű, talán alacsony sorból érkező leányt láttam volna benne, aki szeretett volna egy jó munkát, biztos megélhetést, esetleg szép ruhákat, talán idővel családot… Ám a külső megtévesztő volt, és voltaképpen csak a kezdődő paranoiának köszönhettem, hogy a fejébe pillantva megláthattam az igazság egy részét. Azt semmiképp sem gondoltam, hogy a teljes igazság volt, ami elém tárult. Mindenkinek megvolt a maga története, a maga motivációi, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy egy fiatal lány önként választja magának a bérgyilkos szakmát. Az élet alakulhatott úgy, hogy végül odakerült és én kíváncsi voltam arra a bizonyos életre és az eseményekre, amelyek idevezettek.
Lehetett volna azt mondani, hogy ez csak az aen sevherne-ek kíváncsisága, de annál jóval többről volt szó.
- Ceadmil. – köszöntem neki hasonlóan, majd amikor kiegyenesedett a velem szemben lévő szék felé intettem, hogy üljön le nyugodtan. Szándékosan nem szólítottam azon az álnéven, melyet Enidnek mondott, de mivel nem tudtam mennyi idős, gyereknek hívni sem lett volna helyénvaló. Maradtam hát a nevek kerülésénél. - Tölts magadnak teát nyugodtan. A szőlő is isteni és a kenyér is, mindkettő itteni. Sajnos a sajt még nem érett meg Dol Blathannában, így az most nincs, amit a vacsoráknál látsz azt is kívülről rendtelték. – kezdtem már szinte csevegő hangnemben, miközben vettem mindenből a saját tányéromra is. A kezét bár szemmel tartottam, én valószínűleg nem voltam célpont, így egyelőre reméltem, hogy nem volt mitől tartanom, és nem mérgezi meg a teámat, ha egy pillanatra oldalra nézek.
Egyelőre tartózkodtam attól, hogy újra olvassak a gondolataimban.
- Hogy hívnak? Úgy értem valójában, az álnevet, amit Enidnek mondtál tudom. Felesleges tagadnod, képes vagyok olvasni a gondolataidban, ahogyan a hercegnő is, azon csodálkozom igazából, hogy nem élt a lehetőséggel. – mondtam, továbbra is könnyeden mosolyogva, mintha ez ténylegesen egy olyan téma lett volna, ami illett egy délutáni uzsonnához két tünde hölgy között. Nem gondoltam, hogy azzal, hogy elárulom, hogy szereztem az információimat taktikai előnyt adnék a kezébe. Ha értett volna a mágiához, az már kiderült volna, így viszont nem is tudott kizárni engem a fejéből, akkor sem, ha akart.

Sage of the Mountain

Némi megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy nem próbálkozott sem tagadni, sem mentegetőzni. A név, amit mondott ugyanúgy lehetett álca, mint a sajátja, de ezen a ponton mertem benne reménykedni, hogy nem próbált meg hazudni. Végső soron bármikor újra bepillanthattam a gondolatai közé, és csak felmérgesített volna, ha újabb hazugságokat találok. Szintén előnyére vált, hogy nyugodt maradt, nem kezdett el küzdeni, ugrálni menekülni, így a beszélgetés folyhatott olyan mederben, amilyenben terveztem. Bár sosem vallottam volna be, de jelen pillanatban egészen elégedett voltam magammal és a dolgok alakulásával.
Hátradőltem a székben, amin ültem, és lassan megvajaztam egy szelet kenyeret. Attól még, hogy élet-halál kérdésekről beszélgettünk nem kellett, hogy a kenyér kiszáradjon, a tea kihüljön, a sok finom gyümölcs pedig, amivel Dana Meabdh megáldott minket elfonnyadjon. Az igazán súlyos káromlása lett volna az istennőnek.
- Ha ez lett volna a szándékom, a tegnap estét már abban a cellában töltötted volna. Az, hogy még nem kísérelted meg megölni Enidet, és az az érzelmi és gondolati káosz, amit időnként a fejedbe látod arra enged következtetni, hogy magad is bizonytalan vagy. Hogy abban, hogy helyes-e, amivel megbíztak, vagy abban, hogy egyáltalán megtedd-e, még nem tudom. – haraptam bele a kenyérbe és ettem hozzá egy alma-cikket is. Pedánsan felvágtak mindent a konyhán. Ez is egy kellemes előnye volt annak, hogy a kunyhó után most éppen egy palotában éltem. Új volt, de be kellett vallanom, hogy a luxust egészen könnyű volt megszokni.
Amikor felnéztem rá, az én tekintetem nem volt olyan kemény és rideg, mint az övé. Valójában mindig is volt egy barátságos kisugárzásom a tündék mellett, noha a Páholyban kellően meg voltam illetődve a többiektől, így ott inkább visszahúzódtam a csigaházamba.
- Miért nem tetted meg? Elég sok lehetőséged nyílt volna rá, ő nem gyanakodott, mégsem volt méreg egyetlen pohárban sem, és egyetlen kés sem állt bele senkinek a hátába.
Amit ajánlani akartam neki, ahhoz előbb valahogy meg kellett ismernem a mögöttes motivációit. Kifaggathattam volna az életéről, de ezen a ponton nem sokat számított az, hogy honnan jött. Idővel rá terveztem térni arra is, amellett, hogy miért éppen ezt a szakmát választotta, de úgy gondoltam, haladjunk sorjában a jelentől a múlt felé, hogy utána visszakanyarodhassunk a jövőbeli tervekhez, hacsak ő nem akarta másmerre vezetni a beszélgetés fonalát. Kész voltam bármilyen felmerülő kérdésére válaszolni, mert valóban különös lehetett, hogy miért nem volt még tömlöcben. Azt, hogy egyelőre Enidnek sem mondtam el, amit találtam, sem pedig Filavandrelnek, nem kellett tudnia. Még bármikor megtehettem.

Sage of the Mountain

Arryn megjegyzésére, amit végül a mérgekre tett elmosolyodtam. Volt tehát valami számomra egyelőre nem világos becsületkódexe, ami nem volt jellemző egyébként a bérgyilkosokra. Nem mintha eddig túlságosan sokkal találkoztam volna, de az a hír járta róluk, hogy egyedül az számított, hogy elvégezzék a munkát, az már nem, hogy hogyan is teszik azt.
- Lehet, de hatékony. – válaszoltam neki. - Természetesen nem foglak kioktatni a mesterségedről, végülis nem is számít.
Igazából számított. Szerencsés körülmény volt, hogy nem kellett előre megkóstoltatni minden ételt, amit Enid elé tesznek, nehogy véletlenül mérgezett legyen. Hogyha ez a lány mégis meg akarja majd ölni, akkor attól kell tartanunk, hogy kést állít a hátába… Már ha ezek után visszaengedném őt udvarhölgynek, ami teljes mértékben ki volt zárva. Több út is vezetett innen Arryn számára, de az, hogy továbbra is a hercegnő mellett szolgáljon, az nem volt közöttük. Egy út a tömlöcbe vezetett, ahol hosszú élete végéig ücsöröghetett, esetleg egy bányába, hogy ledolgozza az ételt, amit kap. Egy másik út a hóhér keze alá is vezetett, de ezt mindenképp szerettem volna elkerülni, ám szerencsére létezett egy harmadik, mindenki számára preferált jövő is.
A dacos megjegyzésére, hogy lehet volt, amit még én sem tudok enyhén megrándult a szemöldököm, kicsit felfelé, leginkább a csodálkozástól. Azért volt bőr a képén, hogy az után, hogy közöltem vele, hogy lebukott és nincs értelme hazudni nem dalolt, mint a kismadár. Valószínűleg nem fogta fel, hogy éppen milyen nemes gesztust tettem felé már csak azzal, hogy hagytam, hogy elmondja, ami a fejében volt, és hogy egyáltalán hajlandó voltam hitelt adni a szavainak.
- Reméltem tisztában vagy vele, hogy ez a dacoskodás, ez a bérgyilkos klisé, amit előadsz hova vezet. – jegyeztem meg, sokkal hűvösebben, mint ahogy eddig igyekeztem tartani a hangulatot. - Éppen lehetőséget kaptál, hogy beszélj, elmagyarázd a dolgokat úgy, ahogyan te valóban látod, mert ha csupán arra támaszkodnánk, amit én látok, akkor a innen az utad tényleg egyenesen a tömlöcbe vezetne. Reménykedek benne, még mindig, hogy találunk számodra más megoldást is.
Nagy kortyot ittam a teámból. Segített, hogy ne veszítsem el a hidegvéremet, ami most meglepően nehéz volt. Részben azért, mert sok forgott kockán, főleg Enid biztonsága, ami most mindennél fontosabb volt, másrészt nem voltam hozzászokva, hogy valaki így beszéljen velem. A csészét óvatosan letettem a kis tálkára, majd összefűztem az ujjaimat az ölemben.
- Az, hogy beszélgetés közben nem turkálok a fejedben egy gesztus. Egy sokadik, amit feléd teszek. Szóval újból megkérdezem. Miért haboztál? Ha téged bíztak meg egy ekkora feladattal, nyilván profinak kell lenned, aki nem csinál ilyesmit.
Reméltem, hogy mostmár felfogta, hogy ez volt az utolsó esély, amit kapott. Nem voltam profi vallató, ez biztosan látszott, és ahhoz sem voltam hozzászokva, hogy olyasvalakivel csevegjek, aki veszélyt jelentett a királynőmre, de első sorban a barátomra. Gyűlöltem ezt az egészet, mert nem éreztem magam jónak benne, de én indultam el ezen az úton és muszáj volt végigmennem rajta.

Sage of the Mountain

Ősi bölcsesség volt, hogy ne tégy olyasmit másokkal, amit magadnak nem kívánnál. Úgy tűnt, Arryn ezt az elvet követte a mérgek esetében, noha gyanítottam a halált se kívánta volna magának mégis bőkezűen osztogathatta a munkája során. Sokak szerint a szenvedés rosszabb volt, mint becsületben meghalni és létezett olyan élet, aminél még a semmi is sokkalta jobb volt. Bár megértettem ezt a nézetet is, én soha nem osztottam. A hegy megtanította nekünk, hogy még a megpróbáltatások közepette is léteztek szép és boldog pillanatok, amiért érdemes volt kitartani, akik pedig nem adták fel, azoknak most meglett a jutalmuk.
Most azonban a lényeges az volt, hogy kiismerjem ezt a tündét annyira, hogy eldönthessem mi is lesz a sorsa. Hogy voltak elvei, az mindenképp a pozitívabb irányba billentette a serpenyőt, így csupán bólintottam egyet a válaszára. Megértettem, és örültem, hogy nem kellett felvennünk Enid mellé egy kóstolót, de nem volt lényeges, hogy tovább filozofáljunk a mérgek mibenlétéről.
Bár sem az arcán, sem a tartásán nem látszott, hogy a szavaim célba értek volna, nem is az volt a célom, hogy meglágyítsam a szívét. Felőlem adhatta a nagy és kemény bérgyilkost bármennyire is erőltetettnek tartottam, a lényeg az volt, hogy kicsikarjak belőle valami választ, valami magyarázatot, és ezen a téren végre valahára elkezdtünk haladni. Két fontos információt is elárult magáról, egyrészt, hogy árva, másrészt pedig, hogy Dol Blathannai. Utóbbi különösen érdekes volt, valószínűleg azelőtt született, hogy a dh’oinne elfoglalta volna a Virágok Völgyét, vagyis Arryn idősebb lehetett, mint amennyinek elsőre gondoltam. A harmadik talánja pedig, hogy nem akar tenni semmit, újra csak azt bizonyította, hogy valamiféle morális iránytű felülírta a parancsot és a pénzéhséget is.
- Végre haladunk valamerre. – közöltem vele elégedettem, miközben kiittam a maradék tát a csészéből és újratöltöttem. Ezekben az elegáns teagarnitúrákban mindig olyan aprók voltak a csészék, hogy legalább háromszor-négyszer újra kellett őket töltenem egy alkalom során.
- Sokan vándoroltak el Dol Blathannából mikor elfoglalták, és ahhoz képest bár sokan hazatértek az utóbbi időben, messze nem annyian mint reméltük. Attól tartok, hogy a tündék egy része még mindig nem hisz abban, hogy képesek leszünk megtartani ezt a területet. – sóhajtottam fel gondterhelten. - Amit viszont nem láttak, hogy tanultunk a hibáinkból. Bármennyire fájdalmas is beismerni, ez az emberek játszmája, így kénytelenek vagyunk az ő szabályaik szerint játszani és amikor így tettünk, hirtelen elkezdtünk nyerni is. Te, az ittléted, a megbízásod egy olyan lépés ebben a játékban, amire mi soha nem vetemedtünk volna, ők viszont igen. Enid fogja majd eldönteni, hogy meddig fogunk süllyedni a győzelem érdekében, vagy hogy süllyedésnek számít-e egyáltalán, hogyha mi is úgy próbálunk a következő szintre lépni, hogy elmozdítjuk a pozíciójukból a politika kulcsfiguráit. – magyaráztam. Nem tudtam, hogy derengett-e már neki, hogy hova fogok kilyukadni ezzel az egésszel.
Fáradtan sóhajtottam egyet. Nem szoktam ennyit beszélni egyhuzamban.
- A politikától viszont már az én fejem is fáj, így a tiédet is megkímélném tőle. Mivel te is a Virágok Völgyének gyermeke vagy, talán érted, hogy miért fontosabb mindennél az hogy ezúttal meg is tudjuk tartani az országunkat, így választást ajánlok neked. Megpróbálhatsz elmenekülni, de ez esetben javaslom, hogy ne állj meg Haaklandig vagy Zerrikániáig. De inkább Haaklandba menj, mert Zerrikániára egy ideje már kíváncsi vagyok, és ha újra elfogunk biztos kivégeztetnek, bármennyire is fájdalmas nekünk minden tünde élet elvesztése. A másik lehetőséged, hogy ugyanazt folytatod mint eddig, csupán a hazád szolgálatában. – hagytam neki egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat, első sorban azt, hogy nem fogjuk börtönbe vetni és utána lefejeztetni. Kíváncsi voltam az első reakciójára is. Természetesen, hogyha azt választja, hogy itt marad és ezentúl a tündékért fog dolgozni, akkor számos olyan dolog volt, amit megadhattunk neki, csak kérnie kellett. Vagy még kérni sem.

Sage of the Mountain

Arryn válasza a lesüllyedésről, és a felhúzott orról fel kellett volna, hogy mérgesítsen, ám ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak, és neki sem akartam megadni az örömet. Tulajdonképpen volt abban valami, amit mondott, de ebből is látszott, mennyire keveset tudott a valódi körülményekről és még kevesebbet a mi oldalunkról, hiába született ő is hegyes fülekkel.
- Valaha egyetértettem volna veled, ám a büszkeség, a becsület és azok a tiszta módszerek oda vezettek, hogy majdnem éhen halt egy egész nép a hegyekben, akik pedig ebből nem kértek azok vagy az erdőkben gerillahadjáratot folytatva haltak meg vagy pedig beolvadtak az emberek közé. Valóban, ez a győzelem nem volt tisztességes, és a háború még mindig tart, csak most az udvarokban vívják nem a csatatéren. Ezt a háborút pedig tisztességes módszerekkel nem lehet megnyerni. Kevesebbek volnánk csak azért, mert a lassú és fájdalmas elmúlás helyett még élni szeretnénk?
A kérdés költői volt. Én nem tartottam magunkat kevesebbnek ettől. Ahogyan a harag úgy a tiszta és becsületes módszerek is luxusnak számítottak.
A feltételek említésére felhúztam a szemöldököm. Volt bőr a képén, hogy egyáltalán meg merte említeni, de egyben kíváncsivá is tett, hogy ezek után mégis mit akarhatott.
- Jól gondolod, ennek ellenére kíváncsi vagyok ezekre a feltételeke és ki tudja… lehet meg is fontolom őket.
Ha a szép ruhákat és cipőket akart, finom ételeket és egy kényelmes otthont, ezeket megadhattuk neki, még ha úgy gondoltam, hogy túl sok időt nem fog abban a bizonyos kényelmes otthonban tölteni, annál több dolga lesz, még ha nem is azonnal. Egyetlen dolgot nem adhattam neki, az pedig a szabadsága volt, és hogy nem fogom figyeltetni minden egyes lépését, egyszerűen azért, mert nem bíztam meg benne. Kivívhatta Dol Blathanna bizalmát, idővel, de ehhez elég hátrányos helyzetből indult hirtelen.