Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Ugyan megtaláltam a medikát, mire azonban ez megtörtént, túladott a pengeszőlőn. Nem öltem meg, pedig nagyon akartam. Persze ez nem jelentette azt, hogy ne tettem volna még rútabbá egyébként is ronda arcát. Ki tudja, talán egyszer majd megtanulja a leckét, ha valaki olyannál húzza ki a szálat, aki kevésbé képes uralkodni magán. Az ellanderi révész jut eszembe, aki külön rákérdezett, hogy nem jelentek-e neki fenyegetést, és nem miattam állt-e menekülésnek. Nem gondoltam volna, hogy lehet igazság a szavaiban, és még is. Annyit elárult, hogy aki megvette tőle, Mariborba indult, és nem lehetett neki nemet mondani. Ezúttal nem bíztam a véletlenre, és gondolatai közt tényleg láttam a halálfélelmet. Egy személyleírást azért kaptam: Fekete haj és sötét szemek, vékonyabb, magas termet, valamivel idősebb férfi. A sötét miatt túl sok minden mást nem tud mondani. Nekem egyelőre ez is elég volt, hogy utána mehessek.
Maribor közelébe érve már rám esteledett. A város fényeit láttam az útról, ám valami megzavart. Lovam előtt valami, még számomra is gyors haladt el, megriasztva az állatot, így az ledobott a hátáról. Felkelve egy másodpercem se volt körbe nézni, éreztem az ütést a gyomromban. Összezavarodtam. Kevés olyan teremtmény van ezen a világon, amely felveszi velünk a versenyt, épp ezért döbbentem meg, hogy reagálni sincs időm. Mire rászántam volna magamat, hogy átváltozzak, ismét a fához szegeztek. Elsőre fel se tűnt a fájdalom, ahogy farkas szemet néztem a fekete hajú, sötét szemű támadómmal. Tudhattam volna, hogy csapda. "Több van a pucádban ennél. Mostanra már Poviss és Kovir is a tiéd lehetne. Ne okozz csalódást nekem!" A rég hallott, karcos, és hideg hangtól kiráz a hideg. - Te..? - kerekedik el a szemem a felismeréstől. A kérdést befejezni sem tudom, mert a fájdalmam hatványozottan nő, ahogy elrántja kezét. Fájdalmasan kiáltok fel. Látom miként törli meg véres ujjait, és furcsa lemezes kesztyűjét a sötét köpenyébe. A sebemhez nyúlnék. A tenyerem rá simul a három helyen átlyuggatott bőrpáncélomra, amelyen át patakokban folyik a vér, mintha háromszor szúrtak volna hasba a bal oldalamon. Valami benne maradt a szúrt sebekben, ami megakadályozza a gyógyulást. Fájdalmasan görnyedve térdelek le, ahogy oda pillantok, ujjam kicsit beljebb nyomom, hiába, nem érem el. Mint valami lázálom, olyan ez az egész. Feltekintek, de ahogy a férfi jött, úgy távozott, nyomtalanul. Felkelek a földről, és a fájdalomtól zilálva indulok a város felé, kezem oda szorítva. Mintha belülről égetne. Füttyentek, hogy Éjfélt visszahívjam magamhoz, de ebben a percben azt is megkérdőjelezem, hogy feltudok-e szállni rá. Amikor oda ér hozzám, sörényébe, kapaszkodva indulok meg vele. Jól tanított ló lévén nem nehéz felismernie, hogy sérült a gazdája, türelmesen sétál mellettem, hagyva, hogy kapaszkodva rá támaszkodhassak. Habár nem haladunk gyorsan, de azért közeledünk a városba. Furcsa érzés gyengének lenni. Furcsa, és valahol idegesítő érzés kiszolgáltatottnak lenni. Furcsa, és idegesítő vagy sem, segítségre lesz szükségem. Egy ügyes kézre, vagy vékony, hosszú csipeszre, hogy kiszedjem azokat a valamiket magamból.
Maribor felé haladok, Almaboron. Nyugodt és kíméletes tempóban, mert nem szeretném túlhajszolni az egyetlen lovam. Mi olyanok vagyunk ketten, mint a nővér és a hugicája. Magyarán nagyon jól megértjük egymást. Haladunk Maribor felé, mikor a lovam lelassít, s idegessé válik. Be kell vallanom, hogy az állatok nagyon érzékenyek. Szóval, próbálom kedves Almabort nyugtatni, némi kedves paskolás- simogatással a nyakán, azonban ő továbbra sem adja fel a jelzését, hogy itt nincs valami rendjén. Szóval nem használ nála az egyszer nyugtatgatás. Mit tehetnék akkor mégis? Mielőtt még tovább gondolnám a helyzetet, akkor megpillantok egy ló alakot, meg egy emberit. Az utóbbi elég furán lép, mintha meg lenne sérülve. Rögtön megállásra késztetem a lovam, az idegen és lova mögött 2 méterrel. - Elnézést! Jól van? - szólok oda, s elindulok a férfi alak felé, mit sem sejtve a kilétéről. A lovamnak leadom a jelzést, hogy kövessen. Mi ez a jelzés? Felmutatok egy öklöt a magasba. Ennyivel letudom. Ha sikerül beérnem a furán közlekedő párost, akkor a továbbiakat mondom. - Te vagy az! - lepődök meg, mikor felismerem a vonásokat. Tudom, hogy ki ő! A fura Ellenderi fazon, akitől csak úgy leléptem további ok nélkül. Nem, ez így nem igaz! Egyszerűen meglepődtem, hogy csak úgy betör egy olyan olyan helyre, mint a Medika. Nem szerettem volna vele cinkostárs lenni. Túlságosan megijedtem., sőt leléptem. Most pedig szemben vagyok egy férfival, aki furán viselkedett. Bevallom első sorban a félelem hullámai uralkodnak el rajtam, de azután sokkal inkább a segíteni akarás, attól függetlenül, hogy kicsoda. - Hé! Álljon meg! Nem fogja kibírni odáig! - szólítom fel, s ha engedi, akkor én alaposan felmérem az állapotát, s a saját tudásomnak megfelelően kezdek el vele foglalkozni. Seb bekötözés, újrakötés bizonyos időn belül.
Hamarosan a saját kissé bizonytalan és a lovam határozott léptei mellé más dobogás is betársul. Reménykedek abban, hogy nem útonálló, mert most nem nagyon van kedvem kardot rántani. Meglepetésemre az ellanderi révész lép hozzám, és ő is épp olyan meglepett, mint én. Pedig itt közel, s távol nincs folyó. - Én. - válaszolok neki, és lennék kicsit szarkasztikus is, de sajnos a fájdalom nem engedi, hogy különböző hanglejtéseket alkalmazzak a fájdalmason kívül. Próbál megállítani, és kénytelen vagyok engedni az akaratának, viszont amint megtörik a lendületem, térdemre rogyok. Hangos szuszogással próbálom legyűrni magamban a fájdalom érzetet, de nehezen megy, főleg, hogy a nő mozgat. Nem fér a sebhez a bőrpáncél miatt, de azt láthatja, hogy három szabályos, egymás alatti lyuk ütötte át. - Valami... van benne... - sziszegem, míg lassan leülök, és eldőlök a hátamra. Mély levegőket véve érzem, hogy a testem küzd azzal a valamivel a sebekben, kezdek belázasodni tőle. Vállamhoz nyúlok, kicsatolom először a váll-, majd a mellvért pántját. Aztán a derekamnál is kicsatolom a mellvértet, hogy mint valami könyvet akarnék kinyitni, lefejthessem magamról azt. Az alatt lévő ruhám ázik a meleg véremtől, de azt legalább már csak fel húznom kell, hogy a hason szerzett sérülést láthassa. Kérdés, hogy a vízszintesen elhelyezkedő, tőr penge nagyságú sebekbe be tud-e nyúlni, hogy kivegye, ami bele került, vagy el kell szenvednem magam még is Mariborig.
Mikor végre megpillantom, hogy ki az a sérült férfi, aki lova sörényébe kapaszkodva próbál eljutni; akkor én teljesen meglepődök. A múltkori esetet nem lehet elfelejteni, hogy milyen módszerrel rúgta be a Medika ajtaját. Most teljesen átélem azt, s fogalmam sincs, hogy nem-e ez is a férfi egyik csele a többi közül. - Tudhattam volna. A múltkorit még nem tudom elfelejteni! - mármint a betörést. Nem tudom, hogy ő mire gondolt akkor, de már lényegtelen. Nálam biztosan lejjebb csúszott a megítélés listámon. Most meg itt vagyunk, s nincs teljesen jó bőrben, sőt egyenesen rosszul. Próbálom felmérni a helyzetet, s őt megállítani, hogy tovább menjen Mariborig. Jól látom a férfin, hogy fájdalmai vannak, mert teljesen eltorzítja a normális vonásait. Egy kis vizsgálódás után pillantom meg a három a lyukat a bőrpáncélon. Nézem a szenvedését, amit én jogos megtorlásnak próbálom felfogni egy darabig, míg újra meg nem szólal. - S mi lenne az? - kérdezek vissza, mire az csak lassan leül és eldől a hátára. Elkezd előttem vetkőzni, minden további nélkül. Csak enyhe pírrel az arcomon tétlenkedek egy darabig, de aztán az utolsónál jómagam, is besegítek. Fogalmam sincs, hogy szólítsam, nem ismerem a nevét. Marad a jól bevált… - Uram, figyeljen ide! Be fogom kenni a sebét, gyógynövénnyel. Ráadásul a sebe környékén mit érez? Fájdalmon kívül! - ha kapok valami választ, akkor énnekem talán kisebb szerencsével van valami kenőcsöm, ami enyhítheti a tüneteket. - Érez egészen pontosan szilárd dolgot a testében? - ezek a kérdések csupán arra jó, hogy húzzam az időt. Sosem kellett emberi testben nyúlkálnom, de most mintha rá lennék kényszerítve. Nagy levegőt veszek, s ha kapok válaszokat, akkor finoman odanyúlok az egyik sebéhez, majd óvatosan belenyúlok. Abban reménykedek, hogy találok benne valamit.
Szinte érezni rajta a bizonytalanságot, ahogy felismer a sötétben. Nekem viszont nincs túl sok időm teketóriázni. Ostoba dolog, de én is eltudok vérezni - csak azért, hogy aztán egy-két nap múlva felkeljek a síromból, mint egy jóleső álomból. Viszont a halott pillanatokat egy kicsit sem élvezem, így jó lenne, ha azt át tudnánk ugrani. Ehhez viszont a nő segítsége fog kelleni, a segítségéhez pedig a bizalma, ami a múltkori ellanderi kutatás alkalmával elveszett. Pedig ha tudná... Majd most megtudja. - Igen, én is nehezen felejtem el, hogy igaza volt. - nyögöm egy fájdalmas mosollyal. - A medikát tényleg megfenyegették. - mondom, de aztán már lassan el is fekszem, mert ahogy megállok a mozgásban, a lábaim kezdik feladni a harcot. Megemlítem a nőnek, hogy a sebekben van valami - ami miatt nem gyógyulnak, de erről nem kell tudnia. Persze rá kérdez, de a baj az, hogy én sem tudom. Túl gyorsan történt az egész. - Nem tudom... - zilálom, míg elkezdem magamról lebontogatni a páncélt. Látom rajta, hogy zavarba jön, de nincs időm most a törékeny női lelkét felkészíteni ilyesmikre. Végül uramnak nevez, és felvázolja a tervét a kencékkel, és én halkan sóhajtok egyet. - Marcus Grihence talgari várkapitány vagyok. - azt hiszem, így egyszerűbb lesz beszélgetni. És mondani, hogy mit csináljon, mert elég tapasztalatlannak tűnik ilyesmiben, ami szerencsétlen, de nem baj. Majd belejön. Talán a rang magyarázatot adhat neki arra, hogy miért voltam ilyen bátor, és törtem be a medika ajtaján, amikor megemlítette nekem a nő, hogy a medika veszélyben lehet. - Amíg vérzek, a hajamra is kenheti, ugyan annyit segít. - mondom fájdalmas hangon. - Mintha égne, de azt sem a seb körül, hanem benne. Bármi is az... - az utolsó kérdése türelmetlenné tesz. Megfogom a kezét, hogy rám figyeljen, és komoly pillantással nézek rá. - Figyeljen! Mintha belém törtek volna valamit. Nem tudom mik vannak bennem, de ki KELL venni! Ha könyörögni kezdek, akkor is! - csak akkor engedem el a kezét, és hagyom, hogy oda nyúljon, ha megbizonyosodtam arról, hogy ha egyszer bele kezd, akkor nem fogja feladni, mert gyenge a látványhoz, a vérhez, vagy bármihez. Persze, ha -vagy amikor- bele nyúl a sebbe, az eddigi épp hogy elviselhető fájdalmam a magasba szökik. Minden izmom megfeszül, és nehezemre esik visszafogni azt, hogy felüljek, vagy hogy elkapjam a kezét és megállítsam. Ökölbe szorított kezekkel vetem hátra a fejem a földre.
Halvány lila gőzöm sincs, hogy a férfinak mi a szándékai. Mármint ilyen állapotban biztosan nem jut el a városig, hogy segítsenek rajta. Legalábbis a jelen helyzetben ez a saját véleményem. Én miért segítsek a múltkori eset miatt? Az az ajtó kirúgás még mindig élénken él bennem. Elég könnyű elképzelni az embernek, hogy mi lenne, ha egy nehéz nap után így törnék rá az ajtót? Mélyen bennem él a dolog, azonban nincs idő töprengeni. -Igazam? Dehogy! Egy messziről jött idegen keveset tudhat a közeli városok kiemelkedő alakjairól. - utalok itt a medikusra, aki úgy tűnik, hogy átjárt az eszén. Nézek rá a porul járt férfire, cseppet sem mosolyogva. Én úgy találom, hogy jobb lesz neki úgy. Csak semmi személyes dolog, vagy bármi más. Az első kérdésemre nem tudja a választ, ráadásul elkezdi levenni magáról az öltözetet. Zavarba jövök természetesen, mikor ő elkezd szépen vetkőzni, ebben az időtájban, s legalábbis előttem. Jó láttam már férfit, de olyat még nem, aki rosszul lét esetén elkezd előttem kevesebb ruhában lenni. Ami ezután meglep, hogy mond egy nevet, amit elsőre nem tudok hová tenni, viszont mikor a rangjáról van szó, akkor teljesen megállok. Ez nekem új!* - Vár kapitány? Miért csak most mondja? * teszem fel a kérdésem, mert tudtommal ez múltkor nem hangzott el. Így talán most nem néznék rá annyira. Mikor pedig a hajkenést emlegeti, akkor a szemeim nagyobbakká válik. - Benne? Szóval a sebben van valami, amit nem ismer! * ennyit tudok kivenni a szavaiból, s már most eldöntöttem magamban, hogy nem éppen é tudnék rajta segíteni. A helyzet akkor fordul meg, mikor megfogja a kezem, s mondja a szavakat minden további nélkül. Kissé bizonytalanná tesz engem a férfi kijelentése. Sokáig nem teszek semmit, csak azután. Ő megállít engem, s én végül meggondolom magam. - Mindjárt elviszem a városba, legyen egyet működő.
Amikor "tagadja", hogy igaza lenne, fájdalmas, fáradt tekintettel nézek rá. Nincs kedvem erről győzködni. - Nem gyakran ismerem be a tévedéseim...úgy hogy csak fogadja el. Legalább nagyobb baja nem lett annak a lókötőnek. - sziszegem, aztán vetkőzésem közben kénytelen leszek bemutatkozni a hölgynek, egyrészt, hogy a kettőnk közti kommunikáció egy kicsit gördülékenyebb legyen, másrészt azért, mert... - Mert most számít. Csak maga van itt. Ha elvérzek, akkor magának kell megmondania, hova vitessék a testem. - nyögöm fájdalmaim közepette, aztán jelzem -ismét-, hogy a sebben van valami, amitől jó volna minél hamarabb megszabadulni. A baj csak az, hogy a nő félúton meggondolja magát, és arról habog, hogy segít eljutni a városig. - Addigra lehet már meghalok. - mondom néhány mély levegővel. - Azt hittem, nem kedvel. Kihasználhatná ezen érzését és megkínozhatna egy kicsit úgy, hogy legalább megpróbálja kivenni. - űzök gúnyt saját állapotomból, aztán szédelgésem közben a fölöttünk lévő sötét fákra pillantok, majd vissza rá. - Ha nem bírja, akkor egyedül kell a városba sietnie és ide hoznia valakit... A mozgással csak sürgetem az állapotromlást. - nem mondom, meglehetősen szerencsétlen eset, hogy egyik pillanatról a másikra inába szállt a nő bátorsága, de valahogy számítottam erre. Az viszont nem járja, hogy most, miután megtörtem a lendületem, és megálltam, mozgatva, lehet mélyebbre is engedve azt a valamit magamban felkeljek, és bizonytalan léptekkel, szédüléssel és ájulással küzdve neki álljak sétálni a város irányába, vagy megkockáztassam, hogy leessek a nyeregből, ha netán Éjfélre ülnék fel. Gyorsabb, és egyszerűbb, ha a városba vágtat és keresve valakit vissza lovagolnak együtt.
A helyzet nem éppen rózsás a férfi szempontjából, mert az én szemszögemből nagyon úgy tűnik, hogy rosszul van. Szembetűnik, hogy alig áll a lábán. Ha nem kapaszkodna a lovába, akkor bizony azon nyomban a földön kötne ki. Teljesen úgy, mikor egy férfi asztal alá issza magát. - Rendben. Ami azt illeti az a lókötő ki tudja hol lehet? - nem várok különösebb választ tőle, főleg ilyen állapotban. Meg miért beszélgetnénk a múltkori sikertelenségről? Vagyis hát nem tudom, hogy végül miként fejeződött be a közös ügyük, de nem is érdekes. Az ajkaim jelenleg egy majdnem teljesen egyenes vonalt vesz fel. A helyzet ott kezd érdekessé válni, mikor ő bemutatkozik, sőt kapok tőle foglalkozást is. Én viszont ennyire könnyedén nem adom oda őrzésre a saját nevem. - Vitetni a testét? Mégis hová? Mindenki a földbe kerül, előbb vagy utóbb. - végül csak jótét nő vagyok, s hajlandó vagyok neki segíteni. A múltkori találkozásunk furán lett vége, s most meg milyen furán kezdődik. Egyszerűen ő haldoklik, s van mersze ráadásul kijelenteni, hogy mire én beviszem őt, addigra ő már meghal. Nem tudok kiigazodni rajta. Vajon tényleg a halál kapujában toporog? Ráadásul van ideje arra, hogy gúnyt űzzön. Nem vagyok egy gonosz nő, de a szavai miatt összeszűkülnek a szemeim. - Csak elég furán viselkedett a múltkor, hogy megijedtem! Ráadásul nem mondta, hogy városőrség tagja. Akkor talán többet beszélgettünk volna. Próbáljam kivenni, sajnos annyira nem vagyok jártas a gyógyításban. - vallom be, s mélyen belenézek a szemeibe. Nem vagyok gyenge nő, úgy vélem. Szerintem sokkal erősebbet bírok ütni, mint egy királykisasszony. S mivel a férfi ilyen fura állapotban van, így megindítom az ízelítőt az arca felé, mármint a csattanós tenyerest. Akár célba ér, akár nem, utána jól leordítom a fejét. - Ide figyeljen! Túl fogja élni, nézzem rám! TÚL FOGJA ÉLNI! - ezzel én máris megmakacsolom magam, hogy magára hagyjam. Lehet, hogy nehéz, de én mégis kitartok amellett, hogy segítsem őt. S én csak paraszti ésszel tudok gondolkozni, úgy mint apám és anyám. - Szóljon a lovának, hogy feküdjön a földre!
A kérdésére tanácstalanul megvonom a vállamat. - Talán visszament Ellanderbe. Miután találkoztunk, már nem volt oka bujkálni. - szuszogom halkan, míg a földön kötök ki. A halál gondolata nem vonz, de főleg nem az idegen helyen való halálé. Julien tudná, mit kell tenni, és nem földelne el azonnal, ezek a parasztok meg lehet el is égetnének, rosszabb esetben. A kérdését eleinte nem is értem. Hová vitetném a testem? - Mit gondol? Talgarba. A révészeket nem a családjuk és barátaik körében temetik? - kérdezem kis zilálással, immár felfedve sebeim és gyengeségem okát a nőnek. A sebem lefogom, ha már nem akar olyan mód segíteni, hogy kiszedje a benne maradt valamiket. Helyette magyarázkodni kezd a múltkori miatt. - Furán? Egy városőrnek azt mondja, hogy egy lakó veszélyben van. Mire számított? Hogy bekopogok és várom, hogy Melitele oda teremtse? Persze, hogy gondolkodás nélkül betörtem, hogy tudjam, hol lehet, mielőtt késő. Nem igen tudtam magyarázkodni, és bemutatkozni, miután elszaladt. - válaszolom a szavaira, aztán közli, hogy nem elég jó a gyógyításban ahhoz, hogy kivegye amit kell. Fáradtan, az átlagosnál is sápadtan, elfogadva a tényt és a kellemetlen gondolatot, hogy hamarosan lehunyom a szemem, leteszem a fejem a földre. Épp ezután ér a pofon és a kiabálás. A nő ... talán dühe egy pillanatra visszaránt a szédelgésből. "Parancsából" már sejtem, hogy mire készül, és lelkileg készülök arra, hogy az út a városig fájdalmasabb lesz, mint eddig. A pár lépéssel arrébb álldogáló Éjfélre tekintek. Ciccentek neki, jobb kezem megemelem, amikor súlyos lépteivel közelebb jön. Puha orrát prüszkölve tolja vértől mocskos tenyeremnek. A szájában lévő kantárszárba kapaszkodom. Veszek pár mélyebb levegőt, hogy felkészüljek a következő mozdulatra: hasizmaim összehúzva ülök fel. Persze emiatt a bennem lévő dolgok iszonyatos fájdalmat generálnak, de fel kell kelnem. Éjfél a fájdalmas nyögésem és a kapaszkodásom látva hátrál, húzza fel a fejét, s vele engem is. Ismét nyakára támaszkodok, és kell is, mert forog körülöttem a világ. Oldalt lépek kettőt, hogy kezemmel elérjem hátsó combját. Nyelvem csettintésével paskolom meg a tomporát, mire az állat engedelmesen leereszkedik először mellső, aztán hátsó lábaival. - Nem biztos, hogy megfogom tudni tartani magam... - mondom a nyeregre pillantva, amelybe muszáj kapaszkodnom, ha nem akarok a hátra esni a "világ forgása" közben.
- A szóbeszédek szerint igen, s elméletileg azzal kérkedett a saját köreiben, hogy őt bizony nem rémiszti meg semmi. - mesélem a férfinek, aki jelen pillanatban nincs olyan állapotban, hogy sokáig beszélgessünk. Nincs valami jó bőrben, lassan cselekedni kell, hogy túlélje ezt a nyavalyás helyzetet. - Én eltemetném egy öreg fa törzsénél, vagy ha folyó mellett lennénk, akkor csónakkal küldeném lefelé a nagyobb vizek irányába. Nem cipelném a testét feleslegesen – tudom le magam részéről a dolgot, hogy szerintem teljesen mindegy, hogy hová temetnek egy testet. Mindkét helyen földbe kerül, vagy esetleg vízmederbe. Majd érkezik tőle a válasz, mikor furának találom őt a múltkori esetért. Sőt megrémisztett, ráadásul tény, hogy én sem vontam őt felelősségre, hogy mégis kicsoda, hogy ilyeneket mer megtenni? - Lehet benne igazság! - tudom le ennyivel. Végül a soron következő szavai annyira nem tetszik, hogy bizony lekeverek neki egy pofont, hogy rám figyeljen. Én még nem mondtam le róla, így ő se tegyen magával ilyesmit. Nekem már megvan fejemben a tervem, hogy fogok tenni, és mint. Remélem számíthatok a segítségére. Szerencsére nem ellenkezik a veszett ötletem ellen, s mikor sikerül a lovát a megfelelő pozícióba utasítani, akkor én győzelemnek fogom fel. Mikor a férfi felkapaszkodik a helyére, akkor én odasietek a saját lovamhoz, s a nagy batyumból előkapok egy hálóinget, amit egy kés segítségével szétszakítok. Utána nem marad más, mint a férfit gondosan és erősen rákötözni a lóra. Több ruhadarabom bánja, de cseppet sem érdekel. Mikor úgy vélem, hogy nem fog lezuhanni a férfi, akkor ennyi mondok. - Ha erről a lóról is leesik, akkor kezdjen el imádkozni. - felpattanok a saját lovamra, s odalépdelek vele a férfihez. - Szerintem mehetünk. Szóljon a lovának, hogy kövessen. - ezzel megindítom a sajátom, természetesen a város felé, s gyors tempóban. Nincs idő itt a gondolkodásra. Néha azért hátrapillantok, hogy meg van-e még? Ha igen, akkor haladok tovább, míg a városkapuig meg nem érünk. Ott azon nyomban a katonáknak mondom. - Kérem utat, sérült városőrrel vagyok, s nagyon sürgős! Merre találom a gyógyítót? - csak erre a rövidebb időre lassítok le, míg a gyors eligazítás megy, de utána a útba igazításnak megfelelően vezetem a lovam. Ha épségben megérkezünk, akkor leszállva a lovamról az az első dolgom, hogy megnézem a férfi életjeleit. - Valaki hívja a gyógyítót! Ez a férfi haldoklik! - kapok el egy helyinek kinéző alakot, aki van annyira rendes, hogy szól neki. Közben én próbálom Luciót levarázsolni a földre, a nyeregből.
Az, hogy utána a medika mivel kérkedik, nem lep meg. Ami meglep, hogy a nő tud róla, annak ellenére, hogy az előbb még épp megkérdezte "ki tudja hol lehet". Lehet, hogy csak zavart, de nem számít, az én ügyemen már nem segít. Amikor a temetésre említésére kerül sor, akkor határozottan kijelentem, hogy küldjenek vissza egy lovaskocsival Talgarba, hogy ott temessenek el, ő közli, hogy simán eltemetne egy fa alá, vagy leküldene a folyón. Nem jó hírek. Aztán csak sikerül elmondani, hogy ki is vagyok, és miért akarnám visszaküldetni a testem északra. - Vegye akkor utolsó kívánságnak. A halottas kocsit majd kifizeti a grófság. - szuszogom fájdalmasan. Egy józanító pofon után visszasöpröm mellkasomra húzott vászoningem, és Éjfél segítségével felkelek a földről. Miután lefekszik, a hátára is felszállok, és kissé értetlenül nézem a saját ruháit szabdaló nőt. Hamarosan megértem, ugyan is lábaim és kezeim a nyereghez köti. Ezután felszáll a saját lovára, és szól, hogy utasítsam követésre a lovam, de szükségtelen. Először is, foghatná a hosszú kantárt, és ezzel ő irányíthatná, de minek után ezzel nem él, lábaimmal indulásra rúgom a lovat. Innentől kezdve az ösztöneire hagyom: a lovak társas lények. Nem fog a sötét erdőben magára maradni, követni fogja a másikat. Követi is, sőt és habár elsőre a galopp fájdalmas, a vágta alatt a fájdalom egy erős görccsé tompul csak. A suhanó fák összemosódó, szürkés-fekete képe lassan összemosódik az ájultság sötétségével. Még pár pillanatig érzem, ahogy ingem alatt a hideg ezüst nyaklánc neki ütközik mellkasomnak, végül már azt sem. Mint egy álom, érzem, ahogy a kezemnél és bokámnál matatnak. Nincs erőm arra, hogy kinyissam teljesen a szemem, mert a fekete mélység igen erős markokkal próbál visszarántani az ájultság vermébe, de tartom magam. Legalább is próbálom, de amint elenged a szövet tartása, úgy csúszok le oldalt a nyergen. Csak azért nem esek le a földre, mert az egyik őr, akinek oda kiáltott, segíteni jött, míg az egyik városi a gyógyítóért szaladt. Páran még oda siettek, mert megemelni egy embernek nem egyszerű feladat engem. Hónaljam alá és bokámra fogva emeltek, és vittek a legközelebbi, észszerű helyre: az ajtaján kilépő gyógyító, házába, kérésére egy asztalra. Közben persze kérdéseket fűztek Mirkához: Mikor és mi támadta meg? Hogy hívják? Hol találta meg? És még néhányat, de nem mind jutott el a tudatomig. Az viszont igen, hogy miután levágták az inget, valaki a madár formájú medálomra fogott. Reflexszerűen kaptam el a csuklót, anélkül, hogy tudnám, kihez tartozik. - Ha leveszed rólam, megöllek... - motyogtam, küzdve a szemeimre tapadó sötétség ellen. A markolásom persze lazult, és végül leomlott testem mellé, és már nem is igazán fogtam fel, hogy mi történik körülöttem, vagy azt, hogy mit csinálnak a sebeimmel.
A helyzet igazán gyors döntést igényel, így igazából nem tudom, hogy miért beszélgetek feleslegesen ezzel a fél lábbal már a koporsóban levő férfivel. Ráadásul a férfi szintén úgy gondolja, hogy most kell kiadnia magából a testével kapcsolatos sz állítgatást. Méghogy északra? Nem, itt nem fog meghalni, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe! Adok neki neki egy pofont, amit így utólag bánok, hiszen a férfi ki tudja, hogy mikor fogja viszonozni. Sikerül őt nagy nehezen rábírnom arra, hogy feküdjön rá a lovára, én meg jól rákötözöm, hogy nehogy véletlenségből lebucskázzon a lováról. Összetörné magát, ami azt kell mondjam, hogy a végső döfést adná neki. A kötözés után marad a vágta, lóhalálában, mert a férfi feje felett ott köröz a halál, mint egy éhes dögkeselyű. A városban szerencsével járok, hogy kapok információt azzal kapcsolatban, hogy hol lakik a gyógyító. Mikor megérkezünk, akkor leengedem a rossz bőrben levő Marcust. Kapok segítséget, ami reményt ad nekem, hogy a Talgari városőr nem fog meghalni. Megjelenik a gyógyító, aki rögtön kérdéseket intéz hozzám, amire természetesen a tapasztalat alapján válaszolok. - Nem tudom, hogy mi támadta meg, de több szúrás is van a testén. Az idejét nem tudom, hogy mikor lett megtámadva. Én már elég rossz állapotban láttam. Megkért arra, hogy vegyem ki a sebében levő anyagot. - tudom le gyorsan az első kört, de ott van a többi. - Engem Mirkának, őt viszont Marcus. Talgari városőrség tagja. - csak, hogy nyomást gyakoroljak a gyógyítóra, hogy milyen fontos lenne a férfi épsége. - A városba vezető úton találtam őt, eléggé gyenge állapotban. - ettől többet én sem tudhatok az állapotáról. Nem én vagyok a gyógyító. Én csupán sebkötözéshez értek egy keveset, de ennyivel ennyi. Követem a férfiakat, hogyan viszik be a gyógyító házába, s ott pedig egy kemény asztalra rakják. Hallom Marcus szavait, a medállal kapcsolatosan, s jelzem a többinek, hogy tegyenek úgy, ahogy ő akarja. Teret adok a gyógyítónak, hogy megtehesse a feltárást, hogy mi okozhatja? Ha további kérdéseket tenne fel, akkor természetesen válaszolok lehetőség szerint. Be kell valljam, hogy izgulok Marcus állapota miatt, hogy sikerül őt megmenteni?
Az utolsó pillanatig kapaszkodok a világosságba, míg becipelnek, és felraknak az asztalra, mint hentesek a húst. Fél füllel hallom, ahogy a gyógyító kérdezgeti a nőt, de elhomályosuló tekintetem eltereli, ahogy az egyik tag a nyakamban fekvő medálra markol. Megragadva a csuklóját talán utolsó szavaimmal fenyegetem meg. Még látom, ahogy a nő jelzésére elengedi a madarat, s így kissé megnyugodva adom át magam a sötétségnek. Épp időben, mert ekkor kezdte megtisztítani, és kissé megnyitni a sebeket a medikus, aki Mirka szavaira, miszerint a talgari várőrség tagja vagyok, nagyobb feszültséggel és gyorsasággal áll a dolgokhoz. Ha ébren lennék, bizonyára nem tudnának lefogni a fájdalomtól, de így eszméletlenül, gond nélkül veszi ki egy hosszú, nyílhegyek eltávolítására használt csipesszel a sebből azt az ujjbegyre tehető fém karomhegyet, ami bennem maradt. A medikus homlok ráncolva néz fel a hegyről a körbe álló férfiakra és a nőre, aztán az asztalra teszi a darabot, melyen a vérem a gyertyafényben szivárványosan csillog, mintha olaj lenne rajta. - Ez... - akad meg egy kicsit - ... érdekes. Egy embert keresünk. Egy elég erős embert. - mondja némi elismeréssel a hangjában, míg neki áll a többi sebből is kiszedni. Egyenként, de kiszedegeti a három, méretében kicsit különböző hegyeket a sebekből. Mind olajosan csillog. Amint ezzel meg van, gyorsan elkezdi gyógynövényekkel ellátni a sebeket, aztán összevarrni és bekötözni őket, közben az egyik őr, aki bekísért minket Mirkára néz. - Biztos nem látott senkit a környéken, hölgyem? - kérdezi - Esetleg ismer bárkit, aki ártani akarhatott a férfinek?
Amíg az őr kérdezgeti a nőt, addig a medikus nem áll meg. Kimegy friss vízért és rongyokért, hogy az emelkedő lázat csillapíthassa. Visszaérkezve a férfiaknak biccent. - Segítsenek átvinni az egyik ágyra, az asztalon nem maradhat. - szavára reagálnak, és ismét oda lépve próbálnak óvatosan megemelni és átvinni. - Az éjszaka kiderül, megmarad-e.
Nézem Marcus küzdelmét, ahogy őt jelenleg becipelik a gyógyító házába és felrakják egy kemény asztalra. Nincs ezzel gond, hogy hová pakolják, ám a mozdulatban nem éppenséggel nevezhető körültekintőre. Egy kicsit a szívem megszorul, hogy szinte csapják szegényt oda. Annyian vannak körülötte, hogy lemondok arról, hogy a kezét fogjam. Tudom, hogy nem családtag, mint az apám, de mégis a halál markában van. S mi számít nekem a jelen helyzetben? Hogy a férfi nyugalma és akarata meglegyen, akár...mondom akár az utolsó perceiben. Nem hagyom, hogy bármiért elvegyék, legfőképpen a medálját. A távolra sodródva csak pár pillanatra látom csupán, ami csupán annyit ér el nálam, hogy kíváncsibb legyek. Miért ragaszkodik hozzá a férfi? Meg akarom én tudni? Mindenesetre a szavaim célba találnak, s nagyobb összpontosítást tudok a gyógyítótól kicsikarni, mikor elárulom, hogy kicsoda ez a férfi. Szépen dolgozik, s ami ebben az állapotban elvárható, gyorsan. Nem szólok közbe, sőt a hátamat a hideg falnak vetem. Onnan nézem a műveletet, így ilyen távolról fel sem tűnik, hogy mit vett ki a sebből, s milyen olajos dolog volt benne. Ha felém mutatja, akkor nekem halvány fogalmam sincs róla, hogy mi az. Közelebb sétálok, éppen mikor már varrja össze a sebet a medikus. Sok vért vesztett a férfi, erről csupán nekem lehet fogalmam a jelenlevők közül. Hozzám lép egy őr, s kérdést tesz fel nekem. - Kisasszony talán megfelelőbb lenne. Ami azt illeti nem láttam senkit, egyáltalán nem azzal voltam elfoglalva, hogy a környezetem nézzem. Egy embert ismerek, aki ártani akarhatott volna neki, de nem találom valószínűnek, hogy egy Ellanderi medikus ennyire lesüllyedjen. - bár ki tudja, hogy milyen volt a beszélgetésük. Vannak aljas emberek, s a halál mindig lesben áll. Ezután már csupán arra figyelek fel, hogy a gyógyító megkéri az erős férfiakat, hogy segítsenek megint neki. Én kimaradok belőle, de szemmel végigkísérem a folyamatot. - Én reménykedek benne, hogy megmarad. Erősnek vélem – kijelentésem után egy halvány mosolyra is futja z aggódás mellett. Felidézem magamban, hogy miként találkoztunk, s a mozzanat legfontosabb része az a bizonyos ajtó berúgás. Most meg itt vagyunk, újfent találkoztunk, csak éppen ő a halálán van. Odafordulok a gyógyítóhoz. - Majd én felügyelem az éjszaka során. - próbálok határozott lenni, miközben eszembe jut az őr szavai, így odafordulok a legidősebb felé. - Elnézést, lehetne egy kérésem, hogy egy őr az éjszaka folyamán itt strázsáljon? - teszem fel a kérdést, hiszen ami még számomra is lejött az egészből, hogy valaki ártani szeretne Marcusnak, a halálát kívánná. Biztonságot szeretnék neki, hiszen jómagam biztosan nem tudnám ellátni e feladatot.
A medikus gyorsan és alaposan dolgozik, legalább is próbál az lenni, miután a nő oda szúrta a foglalkozásom. Időközben az egyik segítő megpróbálta levenni a mellkasomon fekvő nyakláncom, talán hogy ne legyen útban, talán mert megtetszett neki, azonban megakadályoztam a mozdulatban és a révész is rá szólt. Miután elengedte, nyugodtabban adtam át magam a kezelésnek. Amint annak vége lett, a medikus kezeit törölgetve mondta az ítéletet a nőnek, miszerint az éjszaka kiderül, hogy megmaradok-e, vagy sem. A nő válaszára bólogat. - Jobb, ha egy ismerős arcot lát, amikor felébred. - azt már nem teszi hozzá, hogy "ha felébred". Amikor Mirka az idősebb őrhöz fordul, a kérésre amaz ingatja a fejét. - Meglátjuk, mit tehetünk. Kerítek valakit az ajtó elé. - azzal biccentett, és elindul kifelé. A többiek, mint egy nyáj, követik őt, kivéve a medikust, aki idő közben be készített egy széket mellém az ágy mellé. Adott rám egy vékony takarót, és egy vastagabbat a széken, nyilván a nőnek. Ezután behoz egy tálat vízzel, meg egy tiszta rongyot. - Ha akar még segíteni, megtehetné, hogy éjjel borogatja a férfit, hogy ne menjen fel túlságosan a láza. Próbáljon meg pihenni is, használja a takarót. - mutat a székre helyezett pokrócra. - Jó éjt. - mondja, s ezzel ki is megy, becsukva maga után az ajtót.
Engem mindeközben lázálmok gyötörnek. Álmaimban még mindig ott vagyok a hegymélyi kőkoporsóban, testemre láncok feszülnek, amelyek megakadályozzák mozgásomat. - Engedjetek ki! - üvöltök azokra a férgekre, akik bezártak ide. Ráznám a láncokat, de megfeszített izmaim ereje nem elég ahhoz, hogy eltépjem őket. Ez a valóságban, a medika házában, rajtam éjszaka csak rezzenésekben, halk motyogásokban jelenik meg, és ez körülbelül egész éjjel végig kísér. Eleinte harag. Néha megfeszülök, lázas testem verítékkel próbálja hűteni önmaga forróságát. Aztán a harag elmosódik, és aggodalommá változik. Kiszabadulok a fogságomból, és egy szobában találom magam Vele. Harmona elindul enni... ez az az este. Én próbálom megállítani őt, arcomhoz érő kezét megfogni kezét oly finoman, de határozottan, ahogy tudom. - Ne menj! Kérlek! - kérlelem. Esdekeltem, könyörögtem, hogy maradjon, már-már kétségbe esetten, de kecses keze úgy csusszant ki ujjaim közül, mintha levegőből lenne. Habár számomra ezek az álmok rövidek voltak, a valóságban órákig fészkelődök, és beszélek halkan
Arra a borzalmas, szorongató érzésre keltem, amit régen éreztem. Az első sokkoló pillanata annak, amikor szembesülünk a veszteséggel. Kinyitva a szemem érzem, hogy ajkaim kiszáradtak, és rendkívül szomjas vagyok. Még sötét van, a gyertya a háromnegyedéig égett le mellettünk. Az első, amit teszek, hogy a nyakamhoz nyúlok, hogy megnézzem, megvan-e még a nyakláncom, és medálom. Aztán némán, és mozdulatlanul kémlelek körbe, próbálom beazonosítani, hogy hol is lehetek.
A medikus szavaira bólintok egyet, hogy én hasonlóképpen gondoltam, mint ő. Ha Marcus felébred, akkor ne egy vadidegent lásson, mert még azt találná hinni, hogy elrabolták, vagy teljesen más helyen van. Aggodalmat nem szeretnék Marcusnak, rögtön ébredés után. Amit tehetek a múltkori se szó se beszéd eltűnés után, hogy most bepótolom azt a időt. - Rendben, szerintem itt maradok vele, míg fel nem ébred. - szólok még oda a távozó doktorhoz, mikor van egy kérésem az őrök felé. Az idősebbnél próbálkozok, aki számomra nyugodtabbnak tűnik, mint a fiatalabbik. Megpróbálkozom egy őr felállításával a Medikus háza elé, mert aki ezt tette Marcussal, az biztosan még közelben lehet. Vagy esetleg mindvégig figyelte, hogy miként mentettük meg az életét. Biztosan lesz terve arra, hogy sikertelensége után újra próbálkozzon. Én pedig teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem tudnám elintézni az alakot, ha már ilyen csúnyán ellátta Marcust. Kardforgatás ügyében, szerintem a férfi ügyesebb, mint én. Én maximum egy jött ment bandita vezérrel tudnám felvenni a harcot, aki nem igazán tanult kardforgatást. - Előre is megköszönném – szólok vissza, s ha távozik az őrség, akkor együtt maradok a bajba jutottal. Nem tűnik hosszú időnek, mert a Medikus nekilát az én helyemet előkészíteni, ami nagyon kedves a részéről. Jó látni, hogy egy kemény világban, léteznek ilyen emberek is. Segítőkészek, s nem azon agyalnak, hol tudnak a másiknak keresztbe tenni. Amint a szék a helyére kerül, akkor én azon nyomban birtokba veszem. Ránézek a kimerült arcú Marcusra, s remélem hamarosan a vonásai meg fognak változni. A medikus szavaira felé fordulok, s figyelmesen végighallgatom. - Természetesen én segítek, pihenjen, megérdemli. - mosolygok rá a férfire, mert nagy munkát végzett. Nem volt egyszerű, én biztosan nem tudtam volna megtenni. A többi szavaira nem igazán reagálok, csupán a köszönésére. - Jó éjszakát! - ezzel végérvényesen egyedül maradok Marcussal. Abban reménykedek, hogy van őr a medikus háza előtt. Mindenesetre van egy feladatom, amit el fogok látni tisztességesen. Hozzálátok borogatni Marcust, nem bő vízzel kell, mert akkor az egész ágyat elárasztom. Kevés nedvesség, majd felhelyezem a homlokára.
Egy jó darabig ébren vagyok, s figyelem Marcus álmát, mint valami őrző. Egyik kezem olykor megfogja a férfiét, abban a hitben, hogy azáltal kapcsolódni tudok hozzá, s jobban fogja érzékelni a jelenlétem. Azonban ennél unalmasabb feladatot még sosem csináltam. Hiába nézem végig a férfi arcélét, s a lázálomban játszó arcát. Meghallgatom a motyogását, s akkor még gyengéden megfogom a kezét, s megszorítom. Hirtelen hamar lejön nekem, hogy volt valami nő az életében. Mondhatni bizarr így közelebb jutni Marcushoz, s mikor már hajnal van, akkor felteszem rá az utolsó borogatást, majd betakarom magam a takaróval. Elalszom. Kezem továbbra is az övében nyugszik.
Az éjjel borzalmas volt. Habár egy őr az épület tornácán ült, nem jött senki, hogy életem vegye. Nem is fog jönni. Nem volt ez más, mint becsületem és önbecsülésem megcsorbítása. Egy istenes, atyai pofon. A rémálmok szörnyűbbek voltak, mint maga a seb, és az, hogy alantas emberi alakoknak kellett összefércelniük. Végül még is hálás lehetek, mert sok gondtól és bujkálástól mentettek meg így, de valahol még is piszkálja a csőröm. Aztán vegyes érzések kerülgetnek, ahogy felébredve hűvös kezemet egy másik, meleg, kecses kéz fogja. Végig követem a kart pillantásommal, és megakad a révészen a tekintetem. Kell pár másodperc, amíg szét választom a rémálmaim szereplőjét a valóságtól. Nehéz, ha valaki pont ilyesmire őrül bele. Némán figyelem pár másodpercig a vonásait, aztán engem fogó kezét. Persze az első kérdés, a "miért", ám alszik, így nem tudom neki feltenni ezt. Viszont ahogy egyre jobban nézem, úgy kezd a fülemben egy erősebb hang csengeni. Dobogás. Pontosabban szívdobogás. Érzem a szomjúságot, ami gyötör, teste melegét, ahogy fogja kezem. Szinte érzem vérét lüktetni az ereiben. Érzem illatát, nyelvem hegyén ízét is talán. Lehunyva szememet sóhajtok egyet halkan, próbálom elűzni a kívánatos érzést. Másik kezem, amellyel eddig a nyakamban lógó láncot fogtam, elengedem. Most már senki nem veheti el tőlem. Az ő kezét is, óvatosan próbálom elengedni, hogy ne ébresszem fel, és megszabaduljak attól a sugdosó gondolattól, hogy csuklójára "csókoljak". Megtámaszkodok magam mellett, felülök, homlokomról leesik egy nedves kendő, oldalam zsibbad. Talán a gyógynövény hatása, amelyet érzek. A takarót megemelve nézek a kötésre. Nem ázott át. Karom még gyenge. Az egész testem gyenge, de még is hajt az ösztön, hogy keressek vadat, hogy harapjak rá valamire. Ezt azonban nem tehetem meg. Ha eltűnök, és a nő felébred, akkor elég egyértelmű lesz a dolog, ráadásul a vértől begyógyulnának a sebeim... és amit elakarok kerülni, az a lebukás. Persze, egyszerűbb lenne, ha lenne bárki, aki vérzsákként funkciónál, de sajnos, vagy nem, sosem használtam ilyen embereket, ilyen szerepekre. Mióta csak szabad vagyok, nem haraptam meg embert. Nem most akarom elkezdeni. Neki döntöm a fejem a falnak. Pillantásom a nőre engedem, és csendesen figyelem, a napfelkeltétől egyre világosodó szobában. A hajnali dér csípte ablakon át még nem látok mozgást. Még alszik a város.
Ha felébred a nő - legyen ez mozdulatomra, vagy idő elteltével -, pár másodpercig csendben figyelem, és gondolkodom, mit mondhatnék neki. - Köszönöm. - talán ez az első, amit illene. Hangom rekedt és halk, de elég határozott ahhoz, hogy tudja, komolyan gondolom. Kellett az ő elhatározása ahhoz, hogy eljussak a városig, és segítsége, hogy a medikus ellátson. - Tudott pihenni? - kérdezem, hiszen egy kemény széken aludni, úgy, hogy a takaró félig leesik róla, nem lehet különösebben jó.
Lassan ébredezek, s az az első dolgom, hogy ránézzek Marcusra. Álmosan nézek rá, s így fel sem tűnik, hogy a takaró lecsúszott rólam. Különösen nem zavar a tény, hiszen ruhában vagyok. Ha nem lenne rajtam öltözet, akkor sokkal jobban bajban lennék. Nyújtózkodok egyet, így nem nagyon fogom fel a férfi egyetlen szavát, a köszönöm-öt. - Mondott valamit? - próbálok vele udvarias lenni, s talán elnézi így a reggeli kábaságom. Természetesen örülök, hogy életben van és nem kell intézkednem, hogy holtestét Talgarba vigyék. A gyógyulása nem lesz gyors, kell egy idő, míg a szervezete kipiheni az egészet. De erről szerintem pontosan csak a medikus tud adni körülbelül időpontot. Mikor újra megszólal, akkor már lényegesen oda tudok rá figyelni, így válaszolok neki. - Azt hiszem egy kicsit, vártam, hogy túlélje és felébredjen. - ennyit válaszolok csupán, majd próbálom az egészet a pihenés felé terelni. Nem kellene beszéddel fárasztani magát. Lassan felállok a helyemről, s végignézek a sérült ágyán. Megpillantom, hogy egyik helyen beszökhet a hideg, így nem törődve a férfi jelenlétével, gondosan eligazítom. Mosolyt küldök neki. - Hívom a medikust, hogy mondjon valamit a továbbiakról. - remélem a férfi nyugton marad. S ha nincs más mondandója, akkor megyek megkeresni a medikust, hogy vele jöjjek vissza.
Telnek a percek, nem ébred fel arra, hogy elhúztam a kezem. Így a csendet a kinti hűvös szél zúgása töri csak meg, és a nő szuszogása. A sötétet felváltja a lassan felkelő nap sárga fénye, és a szobát is megtelíti. Melegebb ugyan nem lesz tőle, de legalább világos igen. Nem tudom, mennyi idő telt el, de a nő pedig ébredezik. Megköszönöm a segítségét, és ahogy mozdul leesik róla a takaró. Visszatakarnám, de távol van, és mire oda kecmergek, addigra már fel is kelt. - Annyit mondtam, köszönöm. - ismétlem meg magam halkan, amikor visszakérdez. Aztán az éjszakáról kérdezem, a kérdésemre adott válasza alapján keveset pihent. Tehát útnak valószínűleg nem fog neki állni még, ami talán még jól is jöhet. Kicsit meglepődök, hogy amikor felkel, végig pillantva az ágyon oda lép, és jobban betakargat. Furcsának tartom ezt a gondoskodást, de nem utasítom el. Azonban, amikor közli, hogy megy szólni a medikusnak, megfogom kezét. - Ne menjen még. Majd jön a medikus, ha jónak látja. - kérem őt a fáradt arcot fürkészve. Úgy is befog térni, amikor felébred, hogy lássa, élek-e még. Márpedig élek. - Még a nevét se árulta el. - ugyan a katonáknak és a medikusoknak elmondta, én már akkor a legkevésbé sem voltam magamnál. Ha hallottam is, inkább volt távoli suttogás a nő hangja, nem értettem, amit mond. Persze, nem tartom itt erőszakkal. Elengedem a kezét, ha elhúzza, kéri. - Tudja... Tartozok önnek, amiért megmentette az életemet. Az adósa vagyok. - mondom neki nyugodtan. Lehet, hogy a medikus látta el a sebeim, de ő hozott el idáig, a helyett, hogy végig nézte volna, miként vérzek el. - Jó kapcsolataim vannak északon, a grófságban. Ha egyszer tehetek önért valamit, keressen fel. - nem tudom, hogy faképnél hagy-e ismét, mint legutóbb, így jobb előbb elmondanom ezt neki, mint utóbb várni, és szembesülni azzal, hogy már el is ment. Bár most csak nem ijesztettem rá, hogy elmeneküljön tőlem.
Szerencsére megismétli azt a szót, amire nem figyeltem oda. Egy kicsit megilletődök tőle, hiszen nem igazán vártam tőle ekkora hálát. Szerintem szóra sem érdemes, hiszen ha következőre is hasonló helyzet lenne, akkor újból megtenném. Nem szeretem a halált, talán azért, mert az apámé rázott meg a legjobban. Nem maradt rokonom, s most egyedül kell boldogulnom. Meg nem olyan régen a Révészeknél szintén ott voltam a temetésen. Az a rabló! Mindegy, most itt vagyok, ahol vagyok. Itt van egy sérült férfi, akihez odafigyelés kell, hogy felépüljön. Másodjára találkozunk. Felkelek, s észreveszem, hogy nincs rendesen betakarózva. Odalépek és kedves arccal rejtem el őt a hideg elől. A dunyha alatt jól érezheti magát. Eszembe jut, hogy jó lenne ha hagynám pihenni, vagyis jobb lenne tudni, hogy miként tovább? El szeretnék menni a medikusnak szólni, azonban a férfi marasztal. - Rendben, ha ezt szeretné. - így leteszek arról, hogy a medikust felkutassam a saját házában. Éhes vagyok különben, de jelenleg félre tudom söpörni ezt a tényt. Sokkal inkább a figyelmem a lábadozóra tekint. Mikor mondja, hogy a nevemet még nem árultam el, akkor egy mosollyal próbálok először bocsánatot kérni. - Arra várhat, megvan a saját okom arra, hogy ne áruljam el. Talán legközelebb. - határozottnak vélem magam, s talán nem hagytam neki esélyt arra, hogy valamilyen tettével rögtön elnyerje. A saját szabályaimat, meg nem fogom felrúgni, amit én évek alatt alakítottam ki. Utána meg próbálja kitalálni azt, hogy ő adós lenne, amiért megmentettem az életét. - Nem tartozik semmivel, én voltam az, aki elrángatta ide a medikushoz. Ráadásul fel is pofoztam. - nem ragozom tovább, hogy én nem értettem egyet a halálával, s hogy nem szeretem, hogy ha valaki ennyire nem küzd az életéért. Remélem a titkom marad. Szóval ajánlj nekem egy segítési lehetőséget a grófságban. Ránézek, s elutasítom. - Nem fogadom el. Nem szeretnék esetleg egy olyan helyzetben tűnni, mint aki csak úgy tudna érvényesülni a grófságban. - sóhajtok egyet, majd a széket közelebb húzom, hogy leülhessek arra. Mikor megtörténik, akkor utána megszólalok. - Amit jelenleg tehet, hogy meggyógyul a saját maga érdekében. A gyilkosa még odakint van.
Pihenni szeretnék még, nincs kedvem különösebben a gyógyítóhoz. Egyébként is korán van még, lehet alszik. Szerencsére a nő nem erőszakoskodik, így én sem. Elengedem a kezét, és tenyerem az oldalamra teszem. Azon gondolkodom, hogyan oldjam meg a továbbiakat, de közben azért kérdéseket és mondatokat intézek a hölgyhöz. Váratlan fordulat jő. - Ha nem árulja el a nevét, akkor nekem kell adni egyet Önnek. Csak nem hívhatom úgy, hogy "hé te". - közben azért elgondolkodom, mi oka lehet titkolni a nevét. Nem tűnik jellem alapján körözött bűnözőnek, vagy egyéb aljas életű alaknak, hogy titkolóznia kelljen. Ha viszont nem az életkörülmények miatt nem árulja el, akkor vagy rossz tapasztalat, vagy igen fura gondolkodásmód. Ebből a szemszögből igazából mindegy is. Ha fura, ha nem, majd kitalálok neki valamit. Az adósságra ismét fura választ kapok. - Pont azért vagyok az adósa, mert elrángatott ide. A pofonra már nem is emlékszem. Akaratától függetlenül, az ajánlat él. Ne mondjon le róla túl korán, később még jól jöhet, bármi kapcsán. Nem munkára gondoltam, bár ha arra lenne szüksége, arra is vonatkozik. - talán most még nincs szüksége segítségre. De ki tudja mi lesz a jövőben. Egyébként sem szokásom osztogatni a hálámat, de hát ezt nem tudhatja, mennyire ritka. Ha nem él vele később, annál ritkább lesz, ami egyébként sem zavar. Nem kedvelem az embereket. - Csak merénylő. De emiatt ne fájjon a feje. - javítom ki kicsit. Ha gyilkos lenne, már nem élnék. Bár ki tudja, másokat is egészen biztos a karmai közé kapott már a férfi. Az biztos, hogy egy atyai pofonnak szánta, tudván, hogy sebem könnyen gyógyul, ha úgy akarom, és teszek érte. Még sem haraphatok az első ember nyakára, aki velem szembe jön az utcán, főleg, amíg ebben a városban vagyok.
Nézem a férfit, aki az ágyban fekszik. Úgy tűnik nincs semmi kedve a gyógyítóhoz, aki ténylegesen megmentette az életét. Én csupán behoztam a városba hozzá, s annyi. Nem biztos, hogy meg tudtam volna tenni mindazt, amit a medikus. Jó munkát végzett, így rögtön a gyógyulás útjára léphet. Beszélgetünk, s hogy igazán halljam a szavait, ahhoz közel kell mennem hozzá. Majd hirtelen meglep egy olyan kérdéssel, amivel valójában az én nevemet kéri. Azonban sajnos ez csupán a második találkozásunk, így hű maradok a saját magam által elállított szabályokhoz. Közlöm vele, hogy nem fogom neki elárulni, talán legközelebb. - Hogy micsoda? Képes lenne elnevezni máshogy? - nézek rá, miközben nagyon gondolkozok. Borítsam fel a saját szabályrendszerem egy névmegadás miatt? Alig ismerem a férfit! Nem! Próbálok kemény lenni, azonban jön a másik oldalról a de, tehetsz kivételt. Mögötte meg az a sok ok, amiért elárulhatnám a becses nevem. Azt hiszem sokat hezitálok, s vagyok kuka. Ennek módja és rendje szerint végül a végeredmény. - Mirka a nevem – sóhajtok fájdalmasan, kicsit szúrós szemmel nézek rá, mintha a férfi hibája lenne. Rögtön utána gondolkozok egyet, hogy vajon van-e értelme ilyen szabálynak? Olyan gyerekesen makacsnak tűnhetek mások szemében. A soron következő szavaira visszatérek hozzá. - Rendben, de én nem tekintek rá úgy, hogy adóst csináltam volna magából. Szerintem akiben van egy kis jóság, az megmenti a másik élő, érző embert. - tudom le ennyivel, s remélem, hogy ezzel több szó nem lesz erről. Csend kerül közénk, hiszen én visszatérek a névosztogatási szabályom felülvizsgálásához. Mi szól mellette? Aztán mi szól a másik oldalon? Végül rájövök, hogy felesleges. Nem fogom erőltetni a nevem, ha a másik fél nem kíváncsi rá. - Rendben, akkor legyen merénylő. - nem akarok egy legyengült férfivel kardoskodni, így könnyedén engedek neki. Az a cél, hogy gyógyulás útjára lépjen. Felkelek a helyemről, majd odasétálok az ablakhoz, hogy kinézhessek. Ha pedig már itt vagyok, akkor kinyitom egy rövidebb időre az ablakot, hogy friss levegőre cseréljem a bentit. Utána természetesen becsukom, de a férfi annyit láthat belőlem, mint a hátam, s azt a napsütötte vérvörös hajkoronám. Nah meg ha lejjebb halad, akkor a formás hátsóm.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
️️️️️️
