Cenra'aen Mevunni

Becenevek: Cenra, Cen, Raen, Ezüst Virág, Fehér Virág. Életkor 20 éves. Látszólagos kor Attól függően, hogy a munka pora rajta van-e, nézhetik 16-24-ig is. Csoport/faj Közrendű tünde. Foglalkozás Lókereskedő. Lovászathoz tartozó mellék ágakat is képes elvégezni rendelésre, de még nem egészében. Tanulja a tenyésztést, az idomítást, a szelidítés már egész jól megy neki.

Különleges képességek/faji adottságok

Nem feltétlenül különleges képesség, de tanult annyit, hogy a vadonban túl éljen egyedül, illetve bármilyen segítség nélkül, a csillagok és árnyékok vetülése szerint tájékozódjon.

Jellemrajz

Felmerül egyes fajoknál a kérdés, hogy melyik rosszabb, melyik jobb a másiknál. De a jó és a rossz fogalma relatív. Az unikornisokkal való háborúnk sok ilyen kérdést felvet. Nekem sajátos a gondolkodásom ezzel kapcsolatban. Az unikornisok csak is tiszta lelkű lényekkel barátkoznak. Ha ők is íly tiszta, bölcs lények, akkor mi volnánk a rosszak? Hangot adni ezeknek a kételyeknek nem sokszor tesz jót. A kialakult ellentétek keserű ízt hagytak maguk után bennem. Barátok fordítottak hátat és ellenségek mérték rám az utolsó csapást. Elvesztettem a hitem népemben, a bizalmam társaim és családom iránt. Az új föld új reményekkel kecsegtet, de félek kiteljesedni. Nehezen nyílok meg, főleg, mióta új lakhelyemen is kissé megvetnek. Nem a gondolkodásom, hanem származásom miatt. A gombamódra elszaporodott emberek mindenki mást, de gyakran még egymást is megvetik. Kivel lehetne így akkor jó kapcsolatot kialakítani..? Az üzlet az üzlet. Azt nem keverem a magánéletemmel. Nem is nagyon szeretnék olyan emberekkel barátkozni, akikkel üzletelnem kell. Az bizonyos, hogy magányos vagyok. Önkéntes magányos.

Megjelenés

A havas dombok között két kristálytiszta tó fekszik, melyet egy éles, finoman emelkedő domb választ el. Partjaikon ezüst nádak hajlanak kecsesen kifelé, a havas, sima felszín felé, és fölöttük is van egy-egy karcsú ezüst rét. Habár a színeket tekintve szinte csak az ezüst, fehér és kék színek jelennek meg a tájon (mert van egy kivétel, egy fekete kő a jobb tó alatt), az még is jellegzetes, különleges, olyasféle, amit nem felejt el könnyen az ember. Meg van a maga ártatlansága a helynek, míg a kék tavak mélysége, és nyugodt felszíne többről árulkodik. A helyet ezüst színű selyemszálak keretezik. Elég hosszúak ahhoz, hogy erről a tájról elvezessenek egy másikra, amely kötődik az előzőhöz. Itt is havas dombok, völgyek állnak egymás mellett. A lapos táj karcsúsodik, ahogy lefelé haladunk rajta, majd finoman szélesedik ki. Azonban ezen a helyen a hó már nem olyan érintetlen, mint eddig. Gyógyult hasadék hege vág keresztül a táj bal oldalán, kissé lejtve. Azt elhagyva ezután két kecses, hosszas út vezet a végtelenbe, épp úgy, ahogy kicsivel feljebb két oldalt a domboknál. Ezt a világot különféle anyagú és illatú dolgok lepik. Barna bőr, fehér vászon, homokszín kosz. Régebben az ezüst kelme, tollak és fehér selyem is fedte ezeket.

Előtörténet

20 évvel ezelőtt ezelőtt láttam meg a napvilágot. Cenranak édesanyám nevezett el, de a hagyományokhoz híven nevem második felét atyámról kaptam. Aen Mevunni, tehát Mevunni gyermeke. Nemesi családból származom, birtokunk sok hektár földet és még több erdőt tudott magáénak. Gazdaságunk virágzott ezekben az időkben, de később még inkább. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a háborúktól távol helyezkedett el birtokunk, földjeinken pedig mindig gazdagon termett minden zöldség, gyümölcs, erdejeink erős fát adtak nyáron szerszámokhoz, fegyverekhez, elég száraz fát télen a tüzekhez, és elég húst is biztosított az erdő vadja. Birtokunk mezőgazdasága virágzásban tartotta földesurát, annak körét, a háborúban sokat érő dolgokkal. Neveltetésem ennek megfelelően úri volt, de valami még is félre siklott az egészben.

Volt nekem egy tanárom. Erdal. Amikor megszülettem, akkor lehetett nagyjából 27 éves. Ő volt a tanárom. Írni, olvasni tanított, történelmet, irodalmat, illemtant. A legfurább az egészben az volt, hogy nem tünde, hanem ember volt. Még is úgy járt a kastélyunk falai között, mintha csak közénk tartozna. Sose mondta, mivel érdemelte ki ezt, mit tett atyámért, hiába kérdeztem bármelyiküket. A válasz mindig az volt, hogy elnyerte a bizalmat, ez a lényeg. Olyannyira, hogy ő oktatott, felügyelt, nevelt. Ám hiába kedvelték egymást Mevunnival, bizonyos dolgokban sose jutottak dűlőre. Ez volt például a megállíthatatlan háború az unikornisokkal. Nekem sokszor mesélt egy távoli világról, amely hasonló ehhez. Egy elérhetetlen, gyönyörű helyről, amelyet ugyan néha szintén érnek atrocitások, de ennyire értetlen háborúk nincsenek. Ezeket a gondolatokat, magvakat ültette el bennem. Már négy éves koromtól fogva kezdtem megkérdőjelezni mindent. Két dolgot hallottam, de Erdal több időt töltött velem, mint bárki a közelemben. A korombeliekkel se nagyon barátkoztam, minden figyelmemet a tanulásra és a vele való játékra szenteltem, ahogy azt egy 10 éves gyerektől elvárják. Az érem az ő oldalára dőlt.
Olyannyira, hogy 16 éves korom környékén vitába szálltam atyámmal a háborút illetően. Véleményünk különbözött. Nem az ő érdekeit kezdtem követni, nem az ő gondolatai és akarata kavargott elmémben, ő is látta, miként kezd egyre jobban a maga képére formálni a mentorom. Hamar kiderült számára, hogy barátja elárulta. Legalábbis ő ezt így hívta. Ki űzte Erdalt birtokunkról. Emlékszem még a feketéből őszesbe hajló, rövid hajára, fáradt, keserű és kétségbe esett fekete tekintetére, ahogy még hátra fordulva a lovon, távozásakor rám nézett. Sírtam. Apámként szerettem mentoromat és tudtam, hogy soha többé nem fogom látni. Kopottas barna köpenye egy szegény vándort írt le. Pedig tudtam, hogy ő több ennél. Ezekben a pillanatokban is kezemben szorítottam azt a halovány, kék fénnyel derengő ezüst nyakláncot, amelyet tőle kaptam még születésem megünneplésekor. Tényleg azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni.
Szerencsére nem így lett. De erről később.

Egy másik nevelőt kaptam. Ez a nő azonban korántsem volt olyan jószívű, mint Erdal. A nevetős, játékos tanulás fegyelmezett kiképzéssé változott. Szinte éreztem, hogy az új mentor, Shessa próbálja átmosni az agyam. Olyan dolgokat mondott pótapámról, amiket nem hittem el róla. Hogy egy gyilkos, egy menekült. Azonban a nevelőnő nem volt ostoba. Látta, hogy csak megjátszom az egyetértést. Ez a szál azonban leülepedett egy rövid időre.
Ekkor kezdtem többet barátkozni gyermek társaimmal. Habár 16-17 éves koromra már nem igazán számítottam annak, mi még annak éreztük magunkat. Versengtünk, verseltünk, együtt olvastunk. Néha urakat követtünk és vicceltük meg őket, néha csak kifeküdtünk a virágos kertbe felhőket nézni. Esőben táncoltunk és a mentorok elől menekültünk. Igazából az volt visszagondolva életem egyik legjobb időszaka. De aztán eltelt egy év, meg két év, és ahogy egyre jobban benőtt a fejünk lágya, úgy kezdett egyre jobban kiéleződni közöttünk is, hogy mennyire máshogy gondolkodunk a dolgokról. Ez odáig fajult, hogy az évek óta szőtt barátságom a többiekkel megszakadt. Akkor, amikor jelentették atyámnak, hogy még mindig "bolond módon" gondolkodom. Ami azért is szúrta a szemüket, mert ekkoriban dőlt el, hogy kit kihez adnak hozzá.
Apám éktelen haragra gerjedt. Csak azért nem fenyített meg testileg, mert a nagyközönség számára még rejtve voltak gondolataim. Az ő neve és büszkesége múlt rajtam, ezen nem segített volna, ha kék zöld foltokkak megyek utcára. Ellenben úgy érezte, valamit tennie kell, így vérdíjat szabott ki Erdalra, bárhogy könyörögtem neki. Csak remélni mertem, hogy nem lesz semmi baja. Imádkoztam az isteneknek érte. Minden este levelet írtam volt mentoromnak, még ha el nem is küldhettem és meg nem is kaphatta. Úgy éreztem, mesélnem kell neki, ha máshogy nem, hát így, és ha egyszer a jövőben találkozunk, oda adom a neki szánt papírokat. A levelekben találtam megkönnyebbülést, és egyetlen tárgyilag megmaradt emlékében, a nyakláncban. Nem volt immár senki, akinek kiönthettem volna a lelkemet.

Végül, nagyjából 18 éves korom környékén történt a sorsfordító bál, amelyen a szülők konkretizálták, hogy kit adnak kihez. Meg lett nekem is a vőlegényem, amelyet régi barátaim közül sokan nem néztek jó szemmel. Tudván, hogy egy titkos lázadó vagyok, elégedetlenek voltak a szülők döntésével. A legtöbben ezt csendben jelezték volna, ám nem Yalla. Ez a lány régen jó barátom volt, viszont a féltékenység elvette az eszét. Ahhoz akartak hozzáadni, akit ő szeretett. Tudta, hogy nem lennék méltó párja szerelmének. Hogy az ő kezeiben jobb helyen lenne, a rangok és a vagyon még sem így döntött. Hiába kérték az áldást, nem kapták meg. Mindent megtett hát, hogy keresztbe húzza a számításainkat.
Egyik nap arra tértem vissza, hogy minden fel van forgatva. Jelentettem, de a betörő nem hagyott nyomot. El nem tűnt semmi. Semmi olyan, amiről a családom tud. De a levelek... Az ájulás kerülgetett. Vártam a fenyegetést, a követeléseket, de semmi nem érkezett. Ahogy teltek a napok, úgy lettem egyre nyugodtabb, hogy talán még sem lesz semmi gond. Hamis remények voltak. Bele telt neki kis időbe, de Shessaval szövetkezve Yalla átkutatta a szobám. Megtalálta a leveleket, és magával vitte. Számomra ez akkor derült ki, mikor az eljegyzési ünnepségen megjelent a papírokkal, és azt közszemlére tette, egy részét felolvasta. Az utolsó szavak, mi szerint „Kegyetlen, s gonosz az öreg király”, hatalmas zsongást és felháborodást okozott. Nem kellett egy perc se, hogy árulónak nevezzenek, aki egy bűnözővel szövetkezik. Azt hittem, nem lehet rosszabb, ám akkor fogott közre két katona, hogy tömlöcbe vigyenek. Persze hiába kértem apám segítségét, hiába kiabáltam utána, ő meg se mozdult, csak hidegen nézett rám. Egy kudarc voltam a szemében, akit hamarosan ki is tagadott, már másnap a családból. A börtönben pár napot töltöttem. Miután a közeli nagyvárosban is híre ment a dolognak, tárgyalásra hívtak. Őrök vittek, a bilincsek súlya lehúzta csuklómat a nyeregre. Sokszor elgondolkodtam, hogy jutottam el idáig. Részben meg is bántam tetteim, részben viszont nem. Helyesnek érzem gondolataim. A helyes dolgokért pedig ki kell állni, ahogy azt Erdal is tette.
A városban bíróság elé álltam. Nem volt, aki védjen. Nem volt, akinek ártatlanságom is bizonyíthattam volna, hiszen a papírok, a bizonyítékok ott pihentek a bírák keze alatt. Az egyetlen, amit tehettem, hogy apám nevét tisztára mostam. Elismertem minden létező és nem létező bűnömet, és elmondtam, hogy Mevunni sose játszott közre ezekben. Azt hazudtam, hogy gyűlöltem is őt, amiért sose szánt időt rám, amiért sose volt mellettem, amikor kellett volna. Amikor kétes pillanataimban egy ellenszenves nőre bízott. Emésztő lángok sűrűjére küldtem anyámat is, amiért mindenben apámat pártolta, s amiért nem bírt az udvari intrikától eltávolodni, hogy lányával időt töltsön. Annyira bele éltem magam ebbe a kifakadásba, hogy a tárgyalás végén már sírva kiabáltam, átkokat szórtam. Minden ismerősömre, minden barátomra, mindenkire, aki csak élt ezen a birtokon. Végül úgy cibáltak ki a teremből. Az ítélet igen hamar érkezett. Akasztás.

Nagyjából egy éjszakán át volt időm gondolkodni az életemen. Rövid volt. Rendkívül. Voltak szomorú és boldog pillanatok. Sajnáltam, hogy elvették tőlem a nyakláncot, és hogy sok mindenről lemaradok. De a sajnálat kevés volt ahhoz a félelemhez képest, amelyet a halál iránt éreztem. Az őrök sem segítettek. Az egyik megjegyezte, hogyha szerencsém van, egyből eltörik a nyakam. Ha nincs, ami gyakori, akkor percekig fogok szenvedni a kötélen.
Ezekkel a gondolatokkal álltam másnap reggel fel, amikor kinyitották a tömlöc ajtaját. Felkarom megragadva őrök vezettek ki a főtérre, ahol már állt az akasztófa. Utam odáig sem volt nyugodt. A nép megdobált. Kővel, rohadt zöldséggel, állatok bélsarával. Csak akkor hagyták abba, amikor a lécekre, lépcsőre léptem. A megfelelő pontra léptettek és neki álltak a nagy beszédnek, a példaképmutatásnak. Körbe néztem, de a családom sehol nem volt. Nem csodálom. Azonban egy ismerős, barna köpenyet mintha láttam volna eltűnni a tömegben. Nem. Nem hittem annak az apró árnynak. Csak az elmém játszik velem. Itt akarom tudni. Ha más nem is, de legalább ő lenne itt, hogy meggyászoljon, mert más nem fog. A hóhér megfogta a kallantyút és meg is húzta volna, ha valami fényes erő szét nem robbantja azt keze alatt. De nem csak azt. Egy-két hordót még itt-ott a tömeg egyik, másik oldalán is. Hamar riadalom támadt, a nép sikítozva illant szét. Egy pillanat múlva már égett fejem felett a kötél. Hátra fogott kezeimmel nem tudtam oda kapni, hogy lerántsam magamról, de nem volt rá szükség. A tűz csak egy bizonyos részen égett, és elszakította a kötelet. Több sem kellett nekem, mint hogy a pallókról leugorjak a megzavart bolyként nyüzsgő tömegbe. Egy erős kéz azonnal elkapta a kezem. Először azt hittem, hogy Erdal, de egy őr volt az. Viszont az őr kezéből már mentorom segített ki. Faragott vándorbotját a támadóm gyomrába ütötte, majd egy lendületes felfelé irányuló mozdulattal arcon vágta. Egy gyors mozdulattal fejemet magához húzta, csókot nyomott fejem búbjára, majd a tömegben elkezdett vezetni. Ekkor még egy hangos durranás hallatszott, amelyre összerezzentem. Fa szilánkok repültek mindenfelé, a pánik pedig nem csillapodott. A tér szélén várakozó ló is feszülten toporgott. Ekkor vágta el csuklóm köteleit Erdal, segített fel a barna ménre, majd mögém ülve elindultunk vágtázva a szűk utcákon.
A menekülést nehéznek hittem, pedig mentorom mindenre gondolt. Láthatóan előre megtervezett útvonalon mentünk, amely tiszta volt számunkra. A város falát gond nélkül értük el, ott azonban váratlanul megjelentek az őrök. Oldalról támadtak, s csak azt éreztem, hogy mielőtt kivágtáznánk a hátsó kapun, egyikőjük pengéje húsomba mar.

Megállás nélkül vágtáztunk, egészen addig, míg én nem bírtam tovább. Sebesülésem miatt sok vért vesztettem, s mikor eszméletemet veszítettem, még mindig lovon ültünk.
Amikor azonban újra felnyitottam kék pillantásom, már egy halovány gyertyafénnyel megvilágított szobában, szalmaágyon feküdtem. Sebem ellátva, s a helyiség túlsó felén ott ült Ő az asztalnál, egy hölggyel. Egy térkép felett görnyedve beszélgettek, míg észre nem vették, hogy ébren vagyok. Innentől kezdve más életet kezdtem élni. Erdal kemény volt és őszinte: sose lesz már kényelmes életem. Újabb tanulás és kiképzés fogja kezdetét venni. Annyira határozott volt, hogy el is felejtettem neki panaszolni, hogy meg sem említette: varázsló. Ezt végül soha nem róttam fel neki, mert jobban örültem annak, hogy látom, és annak, hogy megmentett. Amikor pedig hozzám lépve kezembe adta a tőlem elkobzott nyakláncot, még jobban is örültem, mint eddig.

Más dolgokat tanultam, mint eddig. Túl élni a vadonban. Csapdát készíteni, megkülönböztetni a jótékony növényeket a károstól, állatot nyúzni, sütni. Megtanultam árnyékokkal, csillagokkal tájékozódni, megtanultam az emberi nyelvet. Persze nehéz volt mindezt úgy, hogy immár az én fejemen is vérdíj leledzett. Mind a ketten menekültek voltunk, akiket ha megtalálnak, megölnek. Már nem kellett tárgyalás, elég volt a fejünk bemutatása. Egyszerre volt örömteli és nehéz időszak ez számomra. Még sem volt annyira nehéz, mint a tényleges búcsú pillanata. Amikor Erdal úgy érezte, hogy megállom a helyem a világban egyedül is, közölte, hogy segít elmenni innen. Eleinte nem értettem, hogy gondolta, de sose magyarázta meg igazán. Minollal, a hölggyel, aki rejtegetett minket több, mint egy évig, már mindent elterveztek. Kaptam megfelelő ruházatot, köpenyt, ellátmányt, majd Erdal egy apró, fehér csónakhoz vezetett. Alján moha feküdt, oldalra karcos volt, öreg. Nem voltak evezői. Bele fektetett, kezem megfogta és megszorította. Azt mondta, hogy egy biztonságos helyre küld. Oda, ahol soha nem kell félnem, hogy rám találnak, vagy rám ismernek. Kérdésemre, hogy mikor találkozunk újra, nem adott választ. Csókot nyomott a homlokomra, lelkemre fogta, hogy vigyázzak magamra, majd közölte, hogy szorítsam meg erősen a nyakláncot, s mire felébredek, már egy jobb helyen leszek.
Csak pár másodpercig tartott a néma búcsú, de a szemünk mindent elárult a másiknak. Ő sajnálta, hogy sose lehetett és lehet már apám, hogy nem adhatta meg nekem azt, amelyre szükségem volt. Én pedig sajnáltam, hogy már sose lehetek igazi lánya, hogy gondoskodjak róla és kimutassam szeretetem, ahogy azt csak egy gyermek teheti. Ezután elengedte a kezem, meglökte a csónakot, s az elindult a ködlepte folyón. Egyik pillanatról a másikra álmosodtam el. Félve markoltam a nyakláncom, amely mintha vezér fényként vezetett volna át, egy teljesen másik helyre.

Egy pillanat múlva neki koccant a csónakom orra valaminek. Erre az érzésre keltem fel. A nap épp felkelőben volt, s ahogy felültem, egy teljesen másik helyen voltam. Egy vadidegen helyen. Nyakláncom nyakamba tettem, megfogtam lábam mellé helyezett zsákom és a vízre tekintettem, ahonnan jöttem. Egy tenger pillantott vissza rám. Kissé kényelmetlenül éreztem magam.
Tényleg biztonságban vagyok?

Hamar kiderült, hogy valóban máshol vagyok. A felfedezés azonban nem járt örömökkel, csak nehézségekkel. Tündék között voltam ugyan, de mások voltak, mint én. Itt nem volt a mienkhez hasonló háború, ám volt helyette másféle. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Végül a megoldást a szükség adta. Amikor elhagytam a vidéket, jó lett volna lóval közlekedni, de nem volt pénzem, amiből vehettem volna. Végül, megszámolhatatlan táj és éjszaka után elérkeztem egy emberi városba. Novingrad. Mire ide értem, már tudtam, hogy mit akarok csinálni: lovászat. Ha nem is teljesen, de azért kicsit értettem a lovakhoz. Felkerestem az első lovászt, akit tudtam. Eleinte elutasító volt, de pár napnyi győzködés után felvett tanoncnak. Jó tanuló voltam, gyorsan megtanultam az alapokat. Immár egy éve, hogy nála vagyok. Már híre járt annak, hogy ott vagyok, és „Ezüst virág”, vagy „Fehér Virág” néven emlegetnek. Sokakkal találkozom és beszélek, mert miután képes voltam szót érteni másokkal, és érdeklődtek, megnőtt a kereslet is. Én kezdtem eladni a lovakat. A közeli fogadóban, ha egy vándor lovat akart, mindig rám referáltak. „Keresd a Fehér Virágot!”
Persze ha valaki híres lesz a környezetében, akkor nem csak „rajongókat”, hanem ellenségeket is szerez. Számlálhatatlan alkalommal kaptam már megjegyzéseket, szurkálódásokat, fenyegetéseket, de mesterem szerint még ez is hírnév, ami addig jó, amíg az üzletébe forgatom. Nem szándékozom máshova forgatni, vagy elhagyni a helyet. A hegem a hasamon emlékeztet arra, hogy honnan jöttem, és hogy milyen nehéz életem lesz. Itt már végre kialakult valami elfogadásszerű dolog. Nem akarom ismét próbára tenni a szerencsémet egy új hellyel. A nyakláncomat még a mai napig hordom, s habár sok ruhámat váltom az idő haladtával, ez az egyetlen, amely állandó, és igazi értéket formál számomra.

Példareag

Halk madárcsicsergés jelzi a kora reggelt. A nap még fel sem kelt fel, de én már ébredezem. Szürke és fehér minden, ahogy a hajnali köd uralja az utcákat. Hamarosan azonban el fog tűnni, hogy finom, friss harmatot hagyjon maga után mindenen. Ilyenkor a legfrissebb a levegő, ilyenkor, álmos valójában szeretem a legjobban a várost. Csendes. Nyugodt. Csak a kovácsok kohójához igyekvő tanonccal találkozom az utcán, miközben sétálok az istállónk felé. Régen még ott aludtam. Ma már saját szobát bérlek egy fogadóban. Csizmám halkan kopog a csukott ablakok alatt az utca kövezetén. Kicsit mintha nyikorogna is egy egy lépésnél. A bőrnadrágom szárába tűrve, rá feszül bőrömre, abba betűrve hordom fehér ingem. Egy bőr fűző fogja a ruhát alakomra, egy övvel együtt, amelyen egy rövidebb lovaspálca van.
Ilyenkor reggel mindig én vagyok az, aki kitereli a lovakat a mezőre legelni a saját, nagyobb karámunkba. Szerencsére ez nem nehéz, hiszen ilyenkor kevesen vannak még az utcákon, másrészt az ösztön együtt tartja őket. Most is elég csak a ménes vezérére zablát és kantárt tennem. Őt vezetve a többi ló is jön utánunk, miután kinyitottam a boxok ajtajait. Sok fajta van közöttük. Legalább egy tucat ló van nálunk és két kiscsikó. Vannak itt igáslovak, iparhoz használt erős lovak, pl bányászathoz, herélt hadi mének, gyors futárlovak és az elitnek szánt telivérek. Ezekből van a legkevesebb. Mindnek meg van a maga ára, és az is, hogy kinek mennyi engedményt adhatok. Például nemeseknek akár 45%-ot is, míg a köznépnek csak maximum 5% jár. A politikusok akár 75%-ot kaphatnak, de ők ezt ritkán használják ki, az első kimondott árat általában rögtön ki is fizetik. Persze, mivel az árak is változatosak, ezért ezek a százalékok egymástól függetlenek. Amíg a lovak legelésznek, én elindulok vissza a városba a legközelebbi hídon át. Most már simogatja a napocska a falakat, ébredezik a város. Más úton megyek, mert nem a fogadóba térek vissza, hanem a boltunkba megyek. A köves úton sétálva látom, ahogy egy holttestet cipelnek el, városőrök tartják távol a kíváncsi embereket. Ahogy elhaladok mellettük, rá pillanatok a hullára. Ismerős az arca. Sokszor okozott már gondot a város ezen részén, több társával együtt. Ha jól veszem ki a suttogó szavakból, akkor tegnap este történt az eset. Megcsóválom a fejem, köszönök egy-két ismerősnek, majd pár száz méter után befordulok a sarkon, hogy a Pajkos Póni nevű boltba lépjek. Mesterem már ott van.
- Jó reggelt!
- Neked is. Kivitted a lovakat? - szólalt meg a lószerszámok pakolása közben, rekedtes hangján.
- Igen. Füzes már nem sántít, jót tett neki az a kenőcs. - az egyik csikó tegnap és azelőtt még kicsit sántikált. Valószínűleg megüthette magát játék közben. A kicsikért mindig aggódunk, mert vannak, akik már korán bele fektetnek a lovakba. Füzes is elkelt már az egyik nemesnek, de csak akkor vihetik el, ha elszakítható az anyjától és tanítható. Tehát épen, egészségesen és már kicsit okítottan kell őt átadni majd a megrendelőnek.
- Még jó hogy, egy vagyonba került az a rakás bagolyköpet. - halványan elmosolyodom a megnevezésre. Valóban, hasonlatos szaga volt a gyógyszernek, de a lényeg, hogy hatott.
- Tegyél rendet a portán. Tegnap valami mocsok disznóólat hagyott maga után.
- Igen is, mester. - bólintok az utasításra, majd fogom a seprűt és kisétálok az ajtón. Kint tényleg rumli van. Eldobált kenyerek, amelyeket galambok és madarak eszegetnek, és mintha valakinek egy harisnyanadrágja is itt lenne. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy ezeket észre se vettem érkezéskor. Valaki túl sokat öntött a garatra. Hamar rendet raktam oda kint, közben mesterem elhagyta a boltot.
- Ma te fogadod az embereket. Dolgom van.
- Helennel? - teszem fel egy bujkáló mosollyal a szám sarkában. A férfi elvörösödött. Manapság csapta a szelet a pékségből. Szerintem aranyosak lennének együtt. Nem válaszolt, csak elment, én pedig bementem az üzletbe. Letöröltem a port amiről kellett, olvastam... De az idő nem nagyon akart telni, vásárlók pedig jönni. Végül csak kinyílt az ajtó. Egy kopottas, kissé ittas férfi lépett be.
- Adj nekem egy lovat... Fehérke! - kezdte köhögve. Kissé visszataszítónak találtam szagát.
- Jó napot. Maga maximum csak egy pofont és egy vödör vizet kap, a
ha nem kotródik innen. - csúnyán hangzik a számból, de a mester mellett megszoktam, hogy így kell beszélnem akkor, ha nem akarom, hogy farkas módjára felzabáljanak. Látszódott a férfi fején, hogy nem erre számított. Alkoholtól sárgás szeme aztán laposan pislogott és rá tehénkedett a pultra, ami mögött álltam. A bűze megcsapta érzékeny orrom, fintorra húztam a szám. Már jó rég kiveszett belőlem az előkelő hölgyek finnyássága, de ezt egy koldus is soknak tartaná.
- Hát de hörlgrl... - kezdett bele, de annyira elmotyogta és harapta a végét, hogy nem értettem. Halkan sóhajtottam. Kisétáltam a pult mögül, megfogtam a karjánál fogva és elkezdem kivezetni. Persze nem tetszett neki a dolog, a maga ingatag módján, hangosan és szaftosan káromkodva hadakozott. Aztán lassan csak kibújt a szög a zsákból. A harisnyanadrágjáért jött, de azt már nem találja meg itt. Úton kifelé levert egy-két dolgot, ahogy a falra akasztott eszközökbe próbált kapaszkodni, de egyik se nyújtott elég támaszt neki. Végül sikerült úgy kituszkolnom az ajtón, hogy tompán a hátára essen. A baj csak az, hogy bennem próbált megkapaszkodni, megkarmolva így a nyakam. A nagyobb probléma inkább az, hogy kezébe akadt a nyakláncom, amit le is tépett. Idegesen kiáltottam fel, kissé talán kétségbe esett is. Az egyetlen értékem! Oda ugorva gyorsan kikaptam a kezéből és kiegyenesedve megszemléltem a láncot. Elszakadt. Ezt javítani kell, ahhoz pedig ötvöshöz kell vinnem. Mérgesen szusszantam és le néztem a disznó módra, kövön heverésző részeg férfire. Szinte visszatrappoltam az üzletbe, annak apró hátsó kertjébe mentem
Nem volt ott más, csak egy kis kút és az árnyékszék. A kútnál merítettem egy vödör vizet, majd át sétáltam a bolton. Még mindig ott feküdt és motyogott. A hideg vizet egy mozdulattal rá öntöttem. Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen mocskos férfi száját valaha is elhagyhatja ennyire nőies sikoly, de így történt. Látszott, hogy kezd kijózanodni. Fújtattam egyet.
- Menjen haza! Kerülje ezt a helyet, különben lóeleséget csinálok magából!
- Ah hlovakh nnnnnem izs eszhnek hhhhúst. - morogta, miközben felülve arcáról törölgette a vizet.
- Ezek különleges lovak, nem véletlenül egy tünde viseli gondjuk. Szeretné próbára tenni a szerencséjét? - teszem fel a fogós kérdést rettentő komoly arckifejezéssel. Persze blöff az egész. De ez az ember tanulatlan, de még tudatlan is. Ezt fogom kihasználni, hogy végre békén hagyjon minket. Úgy tűnik, hogy eleinte nem hisz nekem, de pár másodpercig komoly arcomra és szemembe mered. Látom, hogy elbizonytalanodik. - Na, lóduljon. - biccentek fejemmel az utca irányába, mire szófogadóan morog valamit, majd felkelve elindul. Kissé megnyugszom, és bemegyek a boltba, hogy rendet tegyek ezután a szerencse csomag után. Közben persze elgondolkodtató, hogy kerülhetett ilyen mélyre.
Remélem én sose érem ezt el.

Kedves Cenra!

Elfogadva!

Olybá tűnik, hogy az oldalunkon tünde karaktert indító játékosok közös vonása lesz a szavak rendkívül sokrétű és válogatott használata.
Nagyon élveztem mind az előtörténet, mind a példareag sorait is. Egy-két helyen akadt néhány olyan megfogalmazás, amit többször kellett elolvasnom, hogy értelmezni tudjam, de ez cseppet sem hátrányként vagy negatívumként éltem meg, hanem jelként, hogy fel kell kötnöm a nadrágomat.
A leírt mondataid olyan érzéssel töltöttek el, mintha egy tábortűz körül ülve hallgatnám Cenra történetét. Az előbeszédet így visszaadni írásban rendkívül nehéz feladat, de úgy tűnik, hogy számodra nem okoz különösebb kihívást.
A történeted nagy része szomorú és tragikus, de könnyen kiváltja az együttérzést az emberből, így sokkal mélyebben képes hatni.
Külön szeretném kiemelni a  karaktered megjelenésének leírását. Egyedi módon oldottad meg és nagyon szép fantáziaképet építettél fel vele, ami gyönyörű metaforákban, de teljesen érthetően írja le, hogy néz ki a karaktered.

Más dolgod már nincs is, mint lefoglalni az avatarod és elkezdeni a játékot.

Avatarfoglaló