Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Troubadour! Sing of our valor! Foltest & Kökörcsin
For Temeria Men!
A
temeriai koronás főnek minden bizonnyal voltak jobb napjai is, mint amelyeket újabban Vizimában tölthetett. Egyáltalán nem számított kedvére valónak a háború utáni csend. Ezek baljósságát ugyanis minden jel szerint csak ő érezte a királyságban, elvégre minden nemes, de még a kastellán is a virágzást várta a Nilfgaarddal kötött egyezményektől. A királynak viszont bűzlött a dolog méghozzá több oldalról is. Nem szerette az efféle hirtelen érkező békeegyezményeket, mert pontosan tudta mekkora köpönyegforgató rajta kívül mindenki. Ez azonban az ő malmára hajtotta a vizet, mert a legtöbben alábecsülték, ha nem a csatatéren kellett megmérkőzniük. Úgy döntött tehát, hogy hallgat Thaler tanácsára, és kihasználja a frissen jött lehetőséget. Ismert ugyanis egy vándorló dalnokot, aki történetesen jó barátja volt annak a vajáknak, aki megtörte az átkot a legidősebb lányán. Fülébe jutott a híre, ahogy azt is kiderítette, mekkora pletykafészek. Ám mindezek eltörpültek azon mestersége mellett, melynek Sodden hercege igen nagy hasznát látta. Nem az éneknek. Az információszerzésnek. Egy kétes hírű és udvarjárta bárdra nem fognak gyanakodni a népek, hogy épp a temeriai uralkodónak szállít információt egy bizonyos kölyökről. A törpe királyról, Vizimir fiáról. Tudta, hogy hivatalosan még nem ő kormányoz, de napról-napra óvatosabbá vált, ahogy kezdtek felröppenni a hírek a fiúról. De nem pletykák kellenek, gondolta, a valóságra vagyok kíváncsi és az igazságra a kurvák szerelmére is! Erre pedig egy bohém dalnoknál jobbat nem is találnék. Arról nem is szólva, hogy a többi bohém dalnokkal ellentétben, ő becsületes. Épp ezért a dalnokért küldte el az embereit a király, s biztosra vette, hogy hamarost meghozzák neki Kökörcsint. Több oka is volt, hogy rá esett a választás. Egyrészt, mert tényleg ügyesen forgatta a szavakat, másfelől a vajákkal kötött barátsága miatt sok helyütt megfordult már a Yarugán innen. Nem lesz feltűnő, ha csavarog. Ha pedig mégis és elvágják a torkát ezért, hát nem vesztenek sokat. Készült már annyi balladája és költeménye, amely után már nem akkora kár, ha véletlen odavész az írójuk. Plusz olyanra volt szüksége, akit semmilyen módon nem köthetnek szorosan a temeriai titkos szolgálathoz. Foltest ugyanis nem volt hülye. Volt egy sejtése, hogy az északi államok kémei mindent tudnak a többi királyság kémeiről. Nilfgaard maradt csak szürke zóna, ez pedig veszélyesebbé tette a feketéket. Azok, akik ilyen magas pozícióra jutnak, ritkán pótolhatóak, így egyelőre minden ügynököt visszahívott, mielőtt azok szembekerülnek az Ellenségei Kurgánján Táncoló Fehér Láng haragjával. Kökörcsin, a poéta. Kiötlötte ezt a tervet, annyi szent.
Amikor Bremervoord, azon belül is Vole városába érkeztem lóhalálában a Cidarisban történt sajnálatos eseményeket követően, felmerült bennem, hogy meg se állok Kerackig, de én balga, úgy döntöttem, mégis alszom egy éjszakát a Viharidő fogadóban, és csak másnap folytatom az utam Kerack felé. Siettem persze, hát hogyne siettem volna, minél messzebb akartam kerülni Cidaristól, a szépségesen kegyetlen Titánia, no meg a lóvátett Auberon színe elől, és attól az egész midaete-éji rémálomnak tetsző katasztrófától, ami ott történt. (Úgy rémlik, mintha hasonló címmel láttam volna már egy remek komédiát Novigradban az egyik színházban, tán valami Wouldiwas Shookspeared lehetett a szerző…) Ami viszont a Viharidőt illeti, nem lett volna szabad megszállnom ott. Nem csupán a fogadó baljóslatú nevének kellett volna felhívnia a figyelmemet erre a tényre, de csakugyan jobb lett volna mihamarább Kerackba érni, hátha az én kedves és segítőkész kuzinomat még ott találom - a fene se tartja számon, hány uralkodó merényelte meg a felmenőit azóta, hogy Geralt és csekélységem ott jártunk, de abban bíztam, hogy Ferrant simulékony jelleme bárminemű uralkodó mellett megtarthatja, és ez okból kifolyólag nem fogja bánni, ha egy időre meghúzom magam nála. Elvégre, a rokon az rokon. A Viharidőben azonban csak eltöltöttem azt az átkozott éjszakát, de még nem is ez okozta az igazi bajt, hanem az én mindenütt engem megelőző hírem… De ha egyszer felkértek, hogy zenéljek és daloljak, hát micsoda bárd volnék, ha nem tennék eleget egy ilyen kérésnek! (Meg aztán a kocsmáros igazán nagylelkűen ajánlotta a legjobb borait, én meg, mint a ház vendége, nem sérthettem meg azzal, hogy visszautasítom, még mit nem! Egy üveg bor után még az éneklés is jobban megy, ez köztudott tény!) Akkor kellett volna menekülőre fognom, amikor három jól öltözött kurafi magukhoz intett az este során, mikor már az összes vendég aludni tért, hogy meséljek még nekik erről a híres-neves vajákról, az én drága, néhai cimborámról. Éppen a kellős közepén voltam annak a történetnek, amiben Geralt kardjait éppen Kerackban ellopta valami szukafattya, én meg hősiesen, rengeteg viszontagság árán szereztem neki azok helyett egy igazi, hamisítatlan viroledai pengét, erre egyszer csak durr! Leütöttek, kérem alássan. Alattomosan és hátulról. Hogy én ezt honnan tudom? Onnan, hogy amikor felébredtem, egy koporsóba zárva találtam magam, hasogató fejfájással, a lantommal magam mellett, megkötözve és bekötött szájjal, - de teljes mértékben életben. És én valamikor azt gondoltam, az az igazi szenvedés, ha tömlöcbe vetnek… Vagy vérpadra vonnak… Vagy ha kerékbe törnek… És előtte izzó fogókkal megszaggatnak… Vagy felnégyelnek… Így saccoltam, legalább is akkor, amikor még nem gondoltam bele, miféle kínkeserves halál lehet, ha egész egyszerűen élve eltemetnek - és egy pillanatra eszembe jutott egy nilfgaardi, aki jobb ügyhöz méltó makacssággal állította minden lehetséges alkalommal, hogy ő nem is nilfgaardi, de szintén egy koporsóból szedtük ki. A magasságos istenek se tudhatják tán, mióta vonszolnak elrablóim ebben a tetszhalott állapotban, és a rosseb vigye el, ilyen körülmények között még egy nyomorult epigrammát sem tudok kiötölni a saját síromra! De érzem, hogy visznek valahova, csak nem tudom, mi a félelmetesebb: kimászni egy koporsóból, hogy szembe találjam magam a redaniai titkosszolgálat nevén nem nevezhető atyaúristenével, akit már többször kerestek rajtam igen agresszíven; vagy aláereszkedni egy gödörbe, és szép lassan szomjan- meg éhenhalni ebben a másvilágra készített fatákolmányban… Esküszöm, már szinte hallom Essi és Geralt hangját a túlvilágról…! Szólítanak! Azt mondják, “nyissátok ki azt a szart, ti idióták!”
P.S.:546 szó. Na, csak sikerült válaszolnom! Remélem, tudsz jönni rá.Mood: Once Upon a Troubadour
Re: Troubadour! Sing of our valor! Foltest & Kökörcsin
For Temeria Men!
–
Nyissátok ki azt a szart ti idióták! – Amikor Foltest meglátta, a katonákat egy koporsóval a palota pincéjében, a hangja megremegtette a falakat. – Mit mondtam nektek ti imbecilek? Mi volt amit elmondtam nektek? Melyikőtök emlékszik? – A négy közkatona megmozdulni sem igen mert, míg az egyikük, – szokás szerint a legfiatalabb, – megszólalt. – Azt mondta uram, hogy hozzuk el a palotába Kökörcsint a poétát. Csendben és diszkréten. – Az álruhás jól felelt, amiért a koronás fő rábökött, miközben a falnak támasztotta a hátát. Két másik hamar a koporsó fedelének felpattintásához látott, amit bölcsen is tettek. Csak az ifjonc és az osztag kinevezett kapitánya nézett továbbra is farkasszemet a királlyal. – Eddig helyes! Mit mondtam ez után? És ne a zöldfülű legyen aki válaszol, mert megkorbácsoltatom a másik hármat. – A parancsnok nagyot nyelt, áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra, de ez csak olaj volt a tűzre. Egyikük sem volt még idős, de az újonc alig pelyhes állú suhanc. Ez viszont lassan harminc. Hogy a francban marad egy ilyen idióta harminc évig életben, hangzott el a kérdés Foltest fejében. – Nyissátok ki a pofátokat! – Az újabb parancs meghozta a gyümölcsét. – Azt mondta ezután, hogy koporsóban hozzuk és egyenesen a palota pincéjéig meg se álljunk vele. És mi meg sem álltunk kegyelmes úr! – Temeria urának elpattanhatott valami az agyában. – Hogy hívnak kölyök? – Igo, felség. – Egyedül ebben a fiúban talált értelmet a király. – Igo. Mit mondtam ezután? – A kölykön látszott, hogy hezitál. Foltest pedig tudta mi az oka. Ha nem felel, az uralkodónak mond ellen, hazudni nem akar, de ha elmondja a helyes választ, a többi megveri miután kiteszik a lábukat. – Gyerünk fiú! – Azt mondta, ha kell koporsóstul hozzuk ide és meg se álljunk vele a palota pincéig. – Pontosan így mondtam! Szó szerint! – Lekerült a tető a hulladobozról, de amíg Kökörcsint kisegítették belőle, Sodden hercege folytatta. – Úgy fogalmazok, hogy ti nyomorultak is megértsétek. Ha ez a dalnok halott lett volna, akkor is el kellett volna jönnötök vele ide. – Foltest odalépett a kölyökhöz. – Igo, te most elmész, megkeresed Veleradot. Közlöd vele szó szerint, amit most mondok. Velerad, vidd el ezt a kölyköt Vernonhoz és mondd meg neki, hogy okos és értelmes fiú. Sok hasznát fogják venni. Ismételd el! – A zöldfülű pedig elismételte. Szórul szóra. – Helyes. Eredj. – Míg a fiú kilépett a teremből, a király a parancsnokhoz fordult. – Jhetro, te és a társaid elmentek Vincent Meis kapitányhoz és jelentkeztek tömlöcőrnek. Segítsétek ki a dalnokot és takarodjatok. A két katona kisegítette a poétát, a kezébe nyomták a lantot, majd a lehető leggyorsabban, paprikavörös fejjel kiléptek. Foltest letelepedett a terem egyik szélénél álló asztal mellé. Bort töltött két kupába, majd intett a költőnek. – Trubadúr! Ezért az incidensért fogadj el tőlem egy kupával a pincém legöregebb Beauclairi fehér borából. Ülj le és igyál, dalnok!
Amikor belegondoltam, hogy kicsivel több, mint tíz év híján fél évszázad költészete sosem fogja betölteni e nevezett fél évszázadot, s teljességének tündöklése egy jelöletlen bucka alján fog elveszni a hideg föld mélyén, míg engem kedves kis húgocskám és drága jó cimborám szólít a túlvilágról, rájöttem, ez nem lehet még a vég. Nem, nem, míg hírül nem vittem Ríviai Geralt, Vengerbergi Yennefer és Cirilla legendáját a Kontinensen, addig semmiképpen sem jöhet el értem a Végzet - ámbátor ennél sokkalta prózaibb okokból is sejteni véltem, hogy nem itt fogok kimúlni, történetesen azért, mert a síron túlról szólító hang a végső nyughelyemnek szánt fakoporsó tömör deszkáin át is tisztán és érthetően szidott le több imbelicnek titulált személyt, de oly vehemenciával, hogy esküszöm, beleremegett az utolsó szög is ebben a fatákolmányban! Ahán, helyben vagyunk! Engem, kérem alássan, csendben és diszkréten, hivatalosan és szakszerűen elraboltak! Bár, bevallom őszintén, nem szívesen lennék elrablóim helyében, ugyanis tisztán hallani az elégedetlenséget felettesük erőteljes orgánumában - magasrangú hadvezérek hangja szokott így zengeni csata előtt. E gondolat kapcsán két következtetést is levonhatunk: egyrészt, a férfi, aki elrendelte elrablásomat, egészen biztosan nem Dijkstra - hála a magasságos Melitele anyácska isteni áldásos kegyelmének! - másrészt azonban, ha nem a redaniai titkosszolgálat nevén nem nevezhető atyaúristene parancsára senyvedek e jobb sorsa érdemes bükkfa rönkjéből ácsolt halottasdobozban, akkor vajh miféle hadúr rendelhette magához csekélységemet…? ...Tartok tőle, hogy ezt abban a pillanatban megtudom, amint sikerül a kitartóan próbálkozó emberrablóknak lefeszítenie fölülem a koporsófedelet. Addig is van szerencsém végighallgatni és testközelből megtapasztalni, hogy néhány inkompetens imbelic között is akad még értelmes fiatal elme - Igonak hívják, ha jól értettem - és amint kiderül, hogy a “koporsóban hozzátok” felszólítás előtt e dörgedelmes orgánumú hadvezér parancsába foglalt egy “ha kell” feltételes módú képzőt is, feltörik fakoporsóm fedelét, én pedig végre valahára feltámadhatok! - Mffhhhmm, hmfffmhmm! - ülök fel méltatlankodva, és elküldeném elrablóimnak még a sírban forgolódó édes anyját is melegebb éghajlatra, amennyiben nem volna betömve a szájam… Közben persze körbetekinteni sem mulasztottam el: igen tipikus pincehelyiség, dohos levegővel keveredő nyirkos pinceszag, körülöttem sürgölődik az a néhány flótás, akik Kerackban alattomosan és hátulról leütöttek - hogy a síri banya rántaná le őket a föld alá ágyasnak! - és a helyiség túlsó oldalán, itt ragadjon el egy griff, ha tévedek, őfelsége, Temeriai Foltest maga…! ...Meg fogok halni! Ki fognak végezni! Édes jó Melitele, engem vérpadra vonnak, kerékbe törnek, felégyelnek, ha Temeria királyának koporsóban kellek…! Tán elborzadhattam egy kissé a gondolattól, míg Igo kitüntetése, és Jhetro lefokozása került napirendre csekélységem sorsa előtt, így hát, Melitele látja lelkem, nem olyan meglepő, hogy szinte észre sem vettem, mikor nyirbálták le rólam a köteleket és szabadítottak meg a szájpecektől. Majd még mielőtt kettőt nyikkanhattam volna, máris kisegítettek a koporsóból, kezembe nyomták lantomat, s mire feleszméltem, már nyomuk sem volt a pincében. ...Az egyszer biztos, hogy Foltest király nem az az uralkodó, akivel szemben az ember engedetlen. Felocsúdni sincs azonban időm az egyik csodálkozásból, máris beleesem a másikba, mikor Őfelsége helyet foglal egy asztalnál, s két kupába italt tölt, majd elnézésemet kérve megkínál pincéjének legöregebb beauclaire-i fehér borával. ...Nocsak. Tán mégsem fogok kínhalált halni…? Vagy legalább is nem azonnal. De az is biztos, hogy Foltest király nem az az uralkodó, akinek a vendégszeretetét érdemes visszautasítani. - Felség! - kapom le kalpagom rögvest, mikor magamhoz térek, s mellkasom elé emelve a fejfedőt, művészien meghajtom magam a temeriai koronás fő előtt, ahogy azt az udvari illem megkívánja. - Igazán köszönöm megtisztelő meghívását, és örömmel el is fogadom Felségedtől! - egyenesedem ki aztán, kócsagtollas kalapomat helyére téve, s lantomat hátamra igazítva az asztalhoz lépek, s helyet foglalok őfelségével szemben. - Mindazonáltal - merészelek szót ejteni azon gondolatról, mely továbbra is némiképp aggaszt, bár nem vagyok az az aggodalmaskodó fajta - kérem, engedje megjegyeznem, hogy ha Felségednek dalnokra volna szüksége, egyetlen egy szavába kerülne csupán, és máris indulnék, hogy Uraságod udvarában szórakoztathassam Felségedet és háza népét… - pendítem meg óvatosan a kérdést. - No nem mintha egy hozzám hasonló szerény vándor trubadúrnak joga lenne megkérdőjelezni Uraságod módszereit, de minden tisztelettel szólva, a kíváncsiság már csak amolyan szakmai ártalom csekélységem esetében, tehát… - köszörülöm meg torkom, kezembe véve a felkínált kupa bort, s tisztelettel megvárom, míg az első kortyot Őfelsége hajtja fel, én csak ezután követem példáját. - ...Tehát, milyen dalokat és énekeket kíván Felséged hallani a hírneves Kökörcsin mestertől?
Re: Troubadour! Sing of our valor! Foltest & Kökörcsin
For Temeria Men!
F
oltest nem tartozott azon uralkodók sorába, akiknek bárki ellent mert volna mondani. Ebben pedig az uralkodónak rengeteg munkája pihent, ami édesebbé tette az imbecilek alázását. Temeria királya sosem tagadta, hogy imádta a hatalmat. A retardált alattvalók büntetése és a többiek jutalmazása olyasmi volt számára, mint a sós és édes sütemény a gyerekeknek. Mindkettőt szerette, s képtelen lett volna dönteni, melyiket igazán. Így aztán, mikor Igo-t Vernon Roche kezébe adta, majd Jhetro-t Vincent Meishoz zavarta, hát igazán kellemesen érezte magát. Olyannyira, hogy borozhatnéka támadt tőle. S ki mással igyon egy jó király, ha nem a messzeföldön híres Kökörcsinnel, a trubadúrral. Bár ennyi miatt hívatta volna magához. Az azt jelentené, hogy semmi munkája nem akadt már a világon. Mindent megoldott, a Mókusokat leverte, Nilfgaard és Emhyr a farkával a lába közt szaladt haza, Meve lecsapta Henseltet, jómaga pedig Redaniát is az uralma alá hajtotta. De szép is volna. Csakhogy nem ezért ültek most egy pincében. Épp az ellenkezője. Foltest úgy töltött a borból, mintha régi jó baráttal iszogatott volna, pedig főleg ez nem volt igaz az egészben. Csakhogy neki egy lehetőleg összeszedett, nyugodt, kelekótya bárdra volt szüksége. Nem egy olyanra, aki a szorongástól gondolkodni sem bír. Kertelés és szépítések, félhazugságok nélkül akar beszélni. Ahogy mindig is szokta. Sodden hercege az egyenes beszéd híve volt, ám ezt nehéz kivitelezni, ha a beszélgetőtársának hallhatóan kocognak a fogai. Igyon, nyugodjon le. – Igyál te bárd, az a biztos! Egészségedre! – Ezzel Foltest legurított két-három kortyot, majd a dalnokra pillantott. – Ha a dalaidért hívtalak volna, akkor fent találkoznánk egy rakás barom között, megterített asztal mellett. Te énekelnél valami magasztosat, valószínűleg szemrevételeznéd Adda lányom, aztán fennhangon a kezed lecsapásával fenyegetnélek. De nem ez fog történni. – Ivott még egyet, majd töltött mindkettejüknek. – Merthogy ketten vagyunk a pincében. És borozgatunk. És amíg iszunk, én elmondom neked, miért hozattalak ide. Még ha ezek az átkozott imbecil barmok így is oldották ezt meg. – Foltest szemében olyasmi csillant, amit mások gonosznak vélhettek, ám aki öt percnél többet tölthetett a társaságában, érezhette, mennyivel összetettebb a dolog. Temeria uralkodójának íriszén egyszerre csillant hatalomvágy, vidámság és a kalkuláló hűvösség. A király messze nem volt oly egyszerű és könnyen kiismerhető, mint gondolták. – Feladatom van számodra Kökörcsin, aminek a végrehajtásáért busásan megjutalmazlak. Te leszel a szemem és a fülem ott, ahol én nem vagyok. – Kortyolt és folytatta. – Nem kérlek arra, hogy kémkedj. Arra kérlek, hogy menj Redániába és hallgasd a kocsmák népét. A nép ajkán csüngő szóbeszédekért mész. Azokért, amik Vizimir fiáról szólnak.
Amikor befejeztem szövevényes szónoklatként felépített kérdésemet a temeriai koronás fő felé, őszintén reméltem, hogy Sodden és Brugge hercegének nem tűnik fel az a csöppnyi aggodalom, mely kissé kiszárította torkomat… Olyannyira, hogy Őfelsége felszólítását hallva nem is kell azt megismételnie, boldogan és örömmel nyúltam a bor után, mihelyst Foltest is legurított néhány kortyot a nedűből. - Egészségére, Felség! - ittam én is a pince legöregebb beauclaire-i fehér borából. Szavamra, ez már csakugyan bor a javából! Megeszem a kalapom a beléje tűzött kócsagtollal együtt, ha ez a fehér nedű nem maga Őszeretetreméltósága, Anarietta hercegnő, az én szépséges Menyétkém borospincéjéből került Sodden hercegének birtokába! - Hmm, csakugyan kiváló, ízletes bor! - engedek meg magamnak némi dicséretet, még mielőtt Őfelsége újra komolyra fordítaná a szót - hátha a kedves szavak némiképp meglágyítják irányomba…! De ahogy hallgatom Temeria királyát, az iménti, dzsinneket megszégyenítő acélmarokkal torkomat szorongató aggodalom nem hogy enyhülne, de mindennek a tetejébe még a gerincem csigolyáin is végigdereng nyirkos ujjaival a rémület. Szentséges Melitele anyácska, Burján próféta és a Jó Könyv összes szentje áldja meg Foltestet, amiért nem sajnálja a bort a kupáinkba újratölteni, mert egy ilyen bevezető után biz’ isten, legszívesebben elbújnék az egyik hordó alján…! - Pedig, ha szabad megjegyeznem, Felség, én igazán szívesen zengném Temeria dicsőségét magasztos balladákban, melyek közül természetesen nem maradna ki Adda, a Fehér, Felséged leányának a szépségét dicsőítő óda sem…! No, persze csak költőien vágyakoznék én utána, plátóian, ahogy a filozófus mondja! - teszem hozzá gyorsan, jobbomat el is véve az asztalról s inkább combomon pihentetve, hiába jelenti ki a koronás fő, hogy semmi nem fog megtörténni az imént felvázolt szkenárióból… - Te-természetesen, Felség, és háládatosan köszönöm nagylelkűségét, a-ami pedig az idehozatás módját illeti, miattam igazán ne aggódjon Kegyelmed, nem is volt olyan kényelmetlen! - bólogatok két korty között, habár az a koporsó pont olyan kényelmes volt, mint egy szögekkel kivert, kaedweni kínpad… Azonban, be kell vallanom, most már az aggodalom és a rémület mellett a kíváncsiság is kezdi kaparászni a koponyám mélyét, kiváltképp, mikor valami egészen különös fény csillan fel Temeria koronás főjének szemében… Káprázik a szemem tán…? Vagy a bor teszi? Mintha a számító hadvezér tekintete meredne rám vidám mulatozás közepette, ahogy elképzeli eljövendő méltóságát… Brrrr! Hinnye, de nyirkos ez a pince, egészen kirázott a hideg! Hát még attól, amit Foltest ezután mond! - D-de Felség, én…! Minden mélységes tisztelettel, én csak egy ártatlan dalnok vagyok…! - dadogom, mint holmi ripacs egy falusi színpadon, aki elfelejtette a szövegét, de Melitele lássa lelkem, egy pillanatra tán még a tulajdon nevem is elfelettem a gondolatra, hogy nekem Redaniában kémkednem kell…! Bár Őfelsége kereken tagadja, hogy spionnak küldene az ifjú Radovid birodalmába, s még pontosít is szándékain, de…! Kegyelmes Melitele, milyen csávába kerültem már megint…! Pedig oly büszkén váltam meg attól a köpönyegtől, amit azelőtt oly vehemensen forgattam a redaniai titkosszolgálat nevén nem nevezhető atyaúristenének kívánságai szerint, azok után, ami Thanedd szigetén történt… Esküszöm, hallani vélem, ahogy Geralt a túlvilágon a homlokára csap nyomorult helyzetemet látva… - N-nos, ez csakugyan nem hangzik kémkedésnek, mindazonáltal, h-ha szabad tennem egy aprócska megjegyzést Kegyelmed számára, nem olyan fontos, de tán egy kicsit mégiscsak… - kezdek bele mondanivalómba, de még előtte gyorsan felhajtok néhány kortyot a borból. Szükségem lesz rá. - Szóval, ami azt illeti, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Felséged értesült-e afelől, miszerint csekélységem… nos hát… elvállalt hébe-hóba néhány apróságot a… a redaniai kémszervezetnek… d-de persze ez nem azt jelenti, hogy én bárminemű hűséget esküdtem volna bárkinek is ott, se nem a néhai Vizimir király őfelségének, se nem Dijkstrának, bárhol is legyen az a gazfickó, s-sőt, egyetlen árva alkalom sem akadt, hogy Temeria ellen irányuló akcióban vegyek részt, de…! - köszörülöm meg torkom egy kissé. - De már volt szerencsém néhány… hogy is mondjam csak… túlbuzgó kémkezdeményhez, akik, nos… azt feltételezték, hogy én tudom, merre bújkál a hajdani főnökük… De nem tudom! A Háromarcú Melitele Hétszentséges kisujjának körmére esküszöm, hogy nem tudom! Mindazonáltal, ezek a kurafik minden bizonnyal nem tudják, hogy én nem tudom, hogy hova szökött el a körözött kémfőnökük, és ha felbukkanok Redaniában, akkor… Akkor egészen biztosra veszem, hogy nem fognak tétlenül ücsörögni, amíg én Felséged parancsának - mivel ez parancs, ugyebár, aminek ellent mondani aligha mernék! - eleget teszek… Fújok egy nagyot, ahogy Foltestre pillantok, s őszintén remélem, hogy Őfelsége legalább egy egészen icikepicikét számításba veszi aggodalmam… Ugyanis, bevallom töredelmesen, akkor akarom Redaniát leghamarább látni, amikor a hátam közepét!
Re: Troubadour! Sing of our valor! Foltest & Kökörcsin
For Temeria Men!
F
oltest nem csupán élvezte a szavakat, amelyek önkéntelen is kiszaladtak a bárd száján, de még el is mosolyodott. Amikor Adda szépségére terelte a bárd a szót, csak legyintett. A lány nem olyan együgyű, hogy egy ilyen léha dalnok becserkészhesse. Sőt, ha valahogy kialakulna ez a románc, hát épp a hercegnő kapná el a golyóinál szorongatva Kökröcsint. Bármennyire is gyűlölte a tényt, a királynak el kellett ismernie, hogy a Strigaként töltött időből visszamaradt a gyerekben egyfajta ragadozói vágy. Olyasmi, amely még nagy hasznára lehet. De ahogy a mondóka tovább gördült Kökörcsin ajkán, Sodden uralkodójának arcára szavanként költözött vissza a komor tekintet. Mire a hosszú monológ végére ért a költő, szinte tapinthatóvá vált a kisugárzása. Aztán ahogy a poéta kipréselte ajkai között az utolsó szavakat, kortyolt párat. A bárdok gyöngyszeme úgy hitte, csak ő ért a teremben ahhoz, miként érjen el nagyobb hatást. Csakhogy az uralkodók is néztek előadásokat, s olvastak balladákat. Foltest pedig elleste hogyan kell drámai szünetet tartani mielőtt rázendít arra, ami a történet lényege. Hiszen azt maga Kökörcsin sem gondolhatta komolyan, hogy Temeria urával szemben ülve, az ő története kerül elmesélésre. – Elmondom neked te poéta, hogy mit fogsz tenni. Viszont tudd előre, te aljas kurafi, hogy épp azért küldelek téged, mert nem kém kell nekem. Nem fárasztalak a morális baromságokkal. Ha ilyet akarsz hallani, menj Oxenfurtba. Azért te mész, mert egy kém kiképzése borzalmasan drága, te meg már megírtál egy örökségre való szerzeményt. És azért mész te, mert ha téged egy kocsmában látnak, nem tűnsz fel a kutyának sem. Az idegen országokból jött átutazók mindig idegessé teszik a parasztokat. – Ez utóbbit Thaler adta át neki, s a király megbízott a kémek krémjének szavában. Nála jobban csak Vernon Roche és saját maga évezte a bizalmát. Még Meve is csupán mögöttük trónolt, melynek egyetlen fontos oka volt. Nem volt temeriai. Foltest tehát kortyolt mégegyet, s mielőtt a bárd megnyikkanhatott volna, tovább gördítette a szavakat. – De ne gondold, hogy azért küldelek, mert a halálod akarom. Szükségem lesz nekem még Kökörcsinre a poétára. Szóval nem mész üres fejjel. Dijkstra jelenleg Zerrikánia határain túl tengeti a napjait. Aki rajtad keresi, azt irányítsd át a Pontaron keresztül a Kék hegységig, s mondd meg nekik, hogy ha követik a vonulat lábát, hát megtalálják az atyaúristenüket. – Temeria leghatalmasabb ezüst lilioma alaposan kitervelte merre küldje azokat, akik amúgy is csupán útban lesznek mindenhez. Megvakítja Redaniát. Mert a Pontar menti erdőkben az átkozott Mókusok vertek tanyát, a hegyek lábánál szörnyek hada fészkel. S a legfontosabb, hogy Rívia határán kell majd átkelniük. Márpedig ott a legnagyobb szörnyek várják őket. A Fehér királynő alattvalói. – Ezt mondod nekik, majd közlöd a magad stílusában, hogy miért nem mehetsz velük. Találj ki valamit míg odaérsz. Szárnyaljon a fantáziád dalnok. Ha túléled és visszatérsz megjutalmazlak. Még egy piktort is kapsz magad mellé, aki megfest téged hősként. A képet pedig kitetetem a palotában, hogy emlékezzek rá, mit tettél Temeriáért. – Foltest hangjában barátságosság csillant, melynek alapját épp a keménykezű uralkodó orgánum szolgáltatta, s mégis oly közvetlen volt, mint csak a családjával. – Nem is kell messzire menned. Kelj át a Pontaron, s járd a falusi csehókat. Maradj a folyótól egy napi lovaglásra. Nem érdekel mit mondanak az urak a városokban. Hogy mire gondolnak a kutyák a törpe lába mellett. A nép hangját akarom hallani. Erre pedig dalnok, te vagy a megfelelő választás. – Kitöltötte a bor maradékát. – Ezt a bort még Anna Henrietta grófnőtől kaptam, mikor Tussaintban jártam vendégül. Idd tehát úgy, ahogy egy tussainti nemes hölgyet az ágyig csábítasz.
Egy pillanatra, ahogy Temeriai Foltest király őfelsége, Sodden és Brugge hercege komor tekintetével találom szembe magam mondanivalóm végén, teljesen biztosra tudnám venni, hogy következő mondatával Redania földje és falvai helyett a vesztőhelyre fog parancsolni. Ó, hogy az istenek verjék meg és vigye el a fene az egészet, csak megírhattam volna azt az átkozott epigrammát, amit a fejfámra vésnek majd! Egy fél örökkévalóságnak elmenne az az idő, míg Foltest király engem méreget, s mire újra megszólal, már szinte hallom, ahogy az őrségért kiállt, és…! ...Pardon? Már éppen megnyugodnék, hogy őfelsége úgy fest, mégiscsak fontolóra veszi szavaimat, s az iménti drámai csöndet csak azért éreztem oly drámainak, mert kezdek kicsit rémeket látni - de aztán…! Aztán megtudom, hogy mi okból is küldene Temeriai Foltest király éppen engem Redania földjére képzett kémjei helyett. Hát mégiscsak ki akar végeztetni! Magasságos Melitele, no jó, tény, hogy írtam én temérdek híres és csodás balladát és éneket - de kikérem magamnak, még messze nem énekeltem el mindent, amit el lehet! Ám még mielőtt csak nyikkanhatnék és felszólalhatnék újfent saját magam védelme érdekében - most aztán tényleg igazán hálás lennék legalább az én drága Ferrant bátyám segítségéért, hogy úgy vágjam ki magam e kényelmetlen kötelesség alól, hogy az jogilag megtámadhatatlan legyen - a temeriai koronás fő egy korty bor után tovább szövi szónoklatát. Nocsak…! Szóval szüksége van rám! Ami azt illeti, ez a kijelentés meglehetősen kellemesebben érint, mint a kémkedés gondolata, hogy úgy mondjam, legyezgeti egy kissé az imént megtépázott önérzetem. Ahán, szóval oda rejtőzött el az a hegyomlás méretű kurafi! A teringettét, hát elirányítok én bárkit arrafelé, de el én; úgy útba igazítom ezeket a kémkezdeményeket, hogy vissza se térnek többé! De az is biztos, hogy én egy darabig Lyria és Rívia irányába nem megyek, márpedig a Kék-hegység is arrafelé van. Ahogy így hallgatom őfelségét, azt mindenképp el kell ismernem, hogy Foltest többi embere egy paraszthajszállal mégiscsak rátermettebb a feladatára, mint az a Jethro névre hallgató szukafattya, ha ilyen pontosan tudják, merre bújkál a redaniai titkosszolgálat néhai atyaúristene. Hm, így már talán… Nem azt mondom, hogy Sodden és Brugge hercege mesteri szónok - de az, hogy a fene vinné el. Na meg azért, ez a dicsőség és hősi portré meglehetősen csábítóan hangzik - no meg aztán az sem egy utolsó dolog, hogy ez a bor, ez a toussaint-i fehér nedű tényleg úgy melenget, mint egy szépséges nemes hölgy szerelmetes ölelése, mint a szerelem jégszíveket megolvasztó lángja, mint… Mint az én szép Menyétkém két szép, karcsú kacsója, hogy a rosseb vigye el, úgy hiányzik! - Hjajh, felség, ez a bor csakugyan éppen olyan, mint egy előkelő, toussaint-i hercegnő! Csupa kellem, csupa báj, csupa nemes harmónia és tűzről pattant temperamentum! - sóhajtom, ahogy a maradék bort is kupáinkba tölti a temeriai koronás fő, én pedig magasra emelem a sajátom. - Melitele áldja meg felséged, amiért ilyen kiváló ízléssel bír! - mondok tósztot a királyra, s nagyot kortyolok a nedűből. ...És ha híre megy Kökörcsin Mester, a Trubadúr hősiességének? Hogy én, a nagy Dalnok, minő hatalmas segítségére voltam Temeriának, és nem csak költeményekkel, de vitézséggel is dicsőséget szereztem magamnak? Na, ez már valami, ami, ha a szépséges Anarietta hercegnő fülébe jut, talán még a beutazási tilalmat is visszavonja, mellyel szegény fejem sújtotta! Na kérem!! - Isten uccse, felség! Azt kell, hogy mondjam, felségednek igaza van, mint mindig; valóban csekélységem a legtökéletesebb választás erre a feladatra, ne is keressen mást! - tekintek Temeria királyára, ahogy boroskupám az asztalra teszem. - Megyek én, már útnak is indulok, amint a lovásza felnyergeli az én hű Pegazusomat - ugye, hozták magukkal a lovamat is azok az imbelicek, csak nem hagyták magára szerencsétlent a Viharidőben? Na, de még mielőtt nyeregbe pattannék, azt engedje meg felséged, hogy dalnokhoz méltó módon tisztelegjek Temeria ura és udvartartása, no meg szépséges leánya előtt! Illetőlegesen, ha már itt tartunk, ha nagylelkűségéről és vendégszeretéről híres felséged felajánlana ma estére csekélységemnek egy kiadós vacsorát és puha vánkost, azt természetesen semmiféleképpen sem utasítanám vissza!
Re: Troubadour! Sing of our valor! Foltest & Kökörcsin
For Temeria Men!
A
mikor belekezdett a trubadúr a szónoklatba, Foltest pontosan tudta, hogy minden ideget eltalált, amivel egy ilyen embert mozgásra bírhat. Temeria ura képes volt úgy tekerni a szavakat, ahogy senki más, méghozzá épp azért, mert nem volt sem színész, sem intrikus nemes, sem pedig dalnok. Ő egy uralkodó volt, ami ilyenkor tökéletesen látszott. Ha nem született volna annak, akkor is az volna, mert olyan a temperamentuma és a hozzáállása a világhoz, amilyen csakis egy királynak jár. Így aztán, amint a dalnok előadta a tósztot, maga is megemelkedett a székből és feltartotta a kupát. – Mondanak énnekem elég pohárköszöntőt odafenn. Igyunk a vitézségedre dalnok, ne kevesebbre. – Ezzel kortyolt a borból, aztán az ajtó felé indult. – Hozták azok az idióták. Állítom, hogy azt sem saját ötletből. – Kinyitotta az ajtót, aztán kiszólt a folyosóra, méghozzá terjedelmes hangerővel. – Szóljatok a kentaurnak, hogy rakja rendbe a poéta lovát, aztán küldjétek ide hozzám Mariskát de tüstént! – Igenis felséged! – Szólt vissza egy hang a távolból, majd páncélcsizma csörgése hallatszott. Foltest pedig tudta, hogy nem kell többet mondania, mert ebbe a palotába csakis olyan teszi be a lábát, akinek esze van. Visszafordult tehát a költőhöz. – Jó ember vagy te igric. Egye kánya megvendégellek ma este. De ne hidd, hogy ingyen teszem. Ezért a vacsoráért a művészeteddel fizetsz. Velem eszel, velem iszol, asztalomnál ülsz ma este, de aztán olyan mulatságot rendezel, amire Henselt előtolja azt a rusnya pofáját. Nem akarok hősdalokat, meg szomorú balladákat. És nem a palotában mulatunk. Kimegyünk mi ma este az Új Narakortba és a néppel mulatunk. Úgyhogy kösd fel a gatyád te dalnok. – A lehető legkomolyabban gondolta mindezt. Foltestnek amúgy is szokása volt a fegyvereseivel levonulni a helyi ivókba, még ha ritkán is ejtette szerét. Nem volt hülye, hogy egyedül menjen, de szerette a népét, úgyhogy amikor tehette közéjük ment. Amúgy sem volt hajlandó lemondani arról, hogy a saját városában úgy járjon, ahogy kedve tartja. Egyszerűen megtagadta, hogy a palotájában meressze a hátsóját. Persze Velerad ennek kevéssé örült, de magasról tett arra, hogy mi miatt aggódik a kastellán. Azért fizette, hogy aggodalmaskodjon és ennek elmulasztására hasznos dolgokkal üsse el az idejét. – Ma látni akarom a lányomat, ahogy táncol, úgyhogy olyat dalolj, ami felélénkíti azt a kis bestiát. – Ezzel Temeria uralkodója kilépett az ajtón, aztán jobbra fordult. Mindent megtett, amire szüksége volt, hogy kiderítse belovagolhat-e Redania területére. Hosszú ideje fájt a foga arra a vidékre, most pedig, hogy egy tacskó uralkodott felette jobban megnyíltak a lehetőségei. Talán útra sem kell kelnie, mert meggyőzheti azt a kölyköt, hogy bizony egymás pártját fogják. Nagy szüksége volt rá, hogy Meve mellett legyen egy olyan uralkodó, aki hajlandó megvédeni a földjeiket, ha a feketék serege átkel a Jarugán. Be kellett vetnie minden trükkjét és meggyőzőképességét, hogy ezt elérje, mert abban biztos volt, hogy a harmadik nem Demawend vagy Henselt lesz. Bár az lenne az igazi győzelem, ez hiú ábránd volt csupán. Igazából a Vajákokat előbb meg tudta volna győzni, hogy mellé szegődjenek. Ami nem is rémlett hülye ötletnek.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
️️️️️️
