oltest kivételesen nem napközépkor lépett ki a várból, ahogy az egyébként szokása volt. A temeriai koronás fő hozzászoktatta népét, hogy az ebéd előtti órákban ildomos a bajaikkal zaklatniuk, majd egy órával az ebédidő előtt befejezniük azt. Sodden hercege ugyanis kiállhatatlan volt üres gyomorral, s még inkább pokolra kívánta mindenki, aki az éjszaka közepén találta felverni. Ha háborúban vett részt, Temeria királya levedlette szeszélyeit, ám otthon, a saját palotája falai közt senki meg nem tilthatta neki. Ezúttal azonban nem jutott lehetősége ilyesmire. Meve ugyanis közeledett, neki pedig készen kellett állnia arra, mikor a fehér királynő befut. Nem a protokoll miatt. Sokkal inkább rokoni szálaik tiszteletéből. Foltest többször megvallotta már magának, hogy szereti azt a nőt. Bár szemrevaló és nem rugdalná ki az ágyából, másféle szeretet öntötte el a szívét ha a Fehér Királynőre gondolt. Az a fajta, amelynek része, hogy időről időre meg akarja fojtani azt a némbert, máskor pedig a falnak támasztaná más jelleggel. Imádta, mert magára ismert a nőben. Éppen ezért irritálta is oly sokszor. Csoda volt hát, ha a király már idő előtt felkészült az érkezésére?
Többek közt azért is intézte el, hogy Meve elé fogadóbizottság kerüljön, mert pontosan tudta, hogy a királynő gyűlöli az ilyesmit.
„Jöttömre öt nap múltán számíts, pirkadatkor, kelet felől.” Ez állt Meve levelében, melyet a sólyom hozott. Foltest pedig úgy gondolta, hogy ha neki fel kell kelnie a fogadásra, akkor a Rívia uralkodójának is el kell viselnie a protokollt. Kiküldött tehát mindenkit, hogy méltóképp üdvözöljék a Líriaiakat és Ríviaiakat. Ő maga pedig a királyi háló kövén öltözött a könnyebbik páncélzatába. A nehezebbiket, melynek teljes felöltéséhez a szolgálói kellettek, azt, amelynek jókora vállvasai óvták a király nyakát, indokolatlannak tartotta. Talán egyszer az lesz a veszte, hogy nem elég óvatos, de biztosan nem ma.
Meglátogatta az alvó Addát, mielőtt elindult volna a fogadásra. Imádta azt a kölyköt, még ha fel is bosszantotta olykor. Emlékeztette az anyjára, az esze pedig tökéletes királynővé emelhette, ha végre megtanul mindent, amire szüksége van. Széket húzott az ágy mellé és végigsimított a lánya arcán. A nyakában ott függött az ékszer, a szobát pedig megtöltötte a füstölők szaga. A vaják meghagyta nekik, hogy a királylány ezek között aludja álmát, a szobáját pedig éber őrök vigyázzák, akkor is, ha nincs ott. Ez megakadályozza ugyanis, hogy újra strigaként ébredjen a gyerek. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy Foltest lánya ember maradjon, hát ez lesz. Istenem, de szeretem én ezt az ostoba kölyköt, gondolta magában a büszke apa. Akármilyen vad, akármilyen kegyetlen. Vagy talán pont ezért. Talán az, hogy striga volt, jó hatást gyakorlot rá.
– Felség, közeledik a Fehér királynő. – Az egyik őr súgta be a félig nyitott szobaajtón. Bólintott, majd megigazította vörös üstökén a koronát. Kilépve megveregette az alabárdosok vállát, majd magabiztos léptekkel a kapu felé vette az irányt. Senki elől nem titkolta, mennyire szereti a lányát. Ahogy egy férfinak természetes és szép dolog szeretnie a húgát, úgy egy apának épp ilyen ha büszke a saját lányára és csodálja.
Aztán meghallotta azt a félre nem ismerhető orgánumot a kapun kívül, s egy mosoly húzódott az arcára. Igen. Itt van Meve.
– Ne üvölts te hárpia! Felkelted Addát. – Kiabálta, ahogy kilökte a palotaajtó szárnyait. – Neked kevesebbet kéne idejárnod, mert akárhányszor látlak egyre ráncosabb vagy. Megöregszel a hosszú úton te némber. – Erre a mondatra ért a lépcső aljára, s az arcán továbbra is ott ült a kihívó, mégis barátságos mosoly. – Minek a sereg? Nem elég neked Líria meg Rívia? Temeriára is fáj a fogad? Apropó, fog. Hogy van a selypítése királynő?

Temeria királya

mikor a koronás fők egymásra pillantottak, az udvar teljes népe tudta, s nyilvánvalónak tartotta, hogy ha ez a két uralkodó egy közös célért összefogna, hát kő kövön nem maradna. Nem lenne biztos a győzelmük, ám az igen, hogy még évezredek múltán is emlékeznének, hogy a Fehér Királynő és Temeria Ura, mit hajtottak végre. Foltest is éppen ezért szerette a legjobb ötleteit Mevével megosztani elsődlegesen. Henseltet egy gazembernek tartotta, aki egy zsák aranyért, meg némi földért a saját anyját is eladná. Aztán porig égetné a földjeit annak, akivel üzletet kötött, s minden javát elszedné, beleértve azt is, melyet tőle kapott. Rafinált és dörzsölt szukafattya. De ettől még szukafattya. Demawend lusta disznó. Ha Temeria vagy Lyria tettre nem hívja, egész életében a palotája falai közt mereszti az ülepét, a jobbjában pedig a két markolatgombos kardját élezné, míg a ballal bort vedelne.
A királynak azonban voltak aggályai. Sem Vizimir kölykéről, sem a Feketék császáról nem hallott igen régóta. A csend pedig minden esetben baljósabb volt, mint az állandó zaj. Mindenki a sebeit nyalogatta, mégsem csapott le rájuk Redania vagy Nilfgaard. Előbbinek talán nem lett volna hozzá ereje, ám utóbbiról ezt nehezére esett elképzelni.
Meve maradt tehát az egyetlen, aki becsületes, igaz szavakkal bombázta a fülét. Az egyetlen, aki még ép elméjűnek tartott a többi közt. Ezért is avatta bizalmas dolgaiba.
– Kedves kuzin. Hát illő volna tőlem, ha a hajnalhoz ennyire közel nem küldeném elébed a fogadóbizottságot? – Ezzel nagyjából elárulta, miért kapta a Fehér Királynő a fogadást. Aztán összeölelkeztek, ahogyan csak ők szoktak. Harcostársakként, ám uralkodói magasztossággal. – Egy apa hangja nyugtatja a gyereke fülét. Nem hallottad még? – Az arcára mosoly szaladt, méghozzá az őszintébb fajtából. Foltest most érezte magát igazán elemében. Ilyenkor és ha kardot szorított a keze. Viszont, amint Meve felhánytorgatta a leveleket és az utazást, valami mást akart szorongatni. – Téged meglátogatni majdnem olyan élmény, mint Calanthe-t volt. A Cintrai nőstényoroszlán egy kicsivel szelídebb volt talán. De legyen. A következő három találkozásunk a te földeden ejtjük meg. Szavamat rá, így lesz. Amúgy sem vitatkozok nővel. – Ennek arrogánsabb felhangja volt, mint a mondandója többi részének, ám megmaradt benne a barátságos hanglejtés. Foltest humora olykor húsba vágott.
– A sereged félelmet nem ébreszt, de hallva a híreket biztos voltam benne, hogy ennél több embered nem maradt. Jon Natalis már elkezdte kiszámolni, melyik a legrövidebb út felétek, hogy könnyebben elfoglalhassam a trónszéked is. – Az uralkodó sokkal csipkelődősebbre fogta orgánumát, sejtetve, hogy egy szava sem volt igaz, azon kívül, hogy nem rettenne meg a Fehér Királynő seregétől. Temeria fiai büszke és erős harcosok. Olykor imbecilek és a pokolra kívánta mindet, de bármit megtesznek a győzelemért, vagy a parancsára.
Elmosolyodva hallgatta a selypítést akkor is, ha pontosan tudta, mennyire tragikus vége lehetett volna annak a hegnek. Viszont örült neki, hogy nem így alakult. Az ördögbe is, míg él viccet fogok ebből csinálni, gondolta.
– Adda jól van. Hála annak a szukafattya vajáknak, akit te lovaggá ütöttél. Geralt meghagyta mit kell tennünk, hogy a gyerek ép és egészséges legyen. Én pedig bízok a szavában. Elvégre azért vaják, hogy értsen az átkokhoz, meg egyéb nyavalyákhoz. Szépen néznénk ki, ha a péknek sem hinném el, hogy hogy kell kenyeret sütni. Viszont az ebédre még várnunk kell. Addig lóra te hárpia. Kimegyünk, lövünk neked is valamit, hogy ne éhezzenek a Lyriaiak. – Hátrébb lépett, széttárta a karjait és szónoklatba fogott. – Lyriaiak és Ríviaiak! Ti átkozott eszelős bestiák! A vendégeim vagytok, míg a királynőtökkel meg nem beszélem, amit akartam, vagy míg hanyatt nem döntöm. Érezzétek otthon magatokat! Velerad körbevezet benneteket. A kertben már asztal vár mindannyiótokat! Igyatok és mulassatok! A fiúk elviszik a lovaitokat. Élvezzétek a vendégszeretetünket. Lyria, Rívia és Temeria testvérei egymásnak. Hát érezzétek úgy magatokat, mintha a bátyátokhoz jöttetek volna. – Ezzel visszalépett Meve mellé. – Fogd a két legjobb harcosod, én is hozom az enyémeket. Körbelovagoljuk a palotát és lövünk neked egy vaddisznót.

Temeria királya

emeria uralkodója egyszerűen élvezte a helyzetet, amiben volt. Így, amikor Reginaldra terelődött a szó, egyenesen felkacagott. A Fehér Királynőnek igaza volt. Ugyanakkor Foltest azt is pontosan tudta, hogy a saját esetében, Addát valóban megnyugtatja a hangja. A gyerek viszont néha az őrületbe kergette. Egy vérszomjas, elkényeztetett, önfejű libaként viselkedett olykor, amitől Sodden hercege a falat kaparta. Viszont ha ránézett, az anyja jutott eszébe, ezért képtelen volt akárcsak kezet is emelni rá. Ami nem teljesen volt igaz, mert a kölyök el tudta érni azt a szintet, hogy egy atyai pofonnal legyen gazdagabb. Viszont kerülték mindketten. A koronás fő azért, mert nem akarta a saját gyermekét bántani, a hercegnő pedig azért, mert igyekezett az apja jó oldalán maradni. Hogy miért, azt még senki nem tudta biztosra, ám magának a királynak is voltak sejtései a gyerek ambíciói felől. Ha lehetett, még eltökéltebbnek bizonyult mint az apja.
Aztán felemlegették a vaják nevét, s bár Foltest akart valamit mondani minderre, benn tartotta inkább. Világjáró szörnyvadászt lovaggá ütni eleve bohém gondolat. Mindez Meve fejéből kipattanva egyenesen eszelős. Ennél már tényleg csak Calanthe művelt rosszabbakat.
– Ejj. Hát én úgy emlékezek rá, ahogy volt. A Cintrai nőstényoroszlán hős volt, hárpia, meg minden egyéb. Bármit is mondtak róla, az csakis igazság volt. Mert Calanthe tett róla, hogy az legyen. – Szögezte le az álláspontját, s komolyan is gondolta. Igazat adott a kuzinnak, viszont nem volt hajlandó elfelejteni semmit a holt rokonról. Mindent meg akart tartani. Talán ez a nagyravágyás volt a melegágya a király más jellegű ambícióinak. Nem a bosszúért utasította el a felejtést. Épp a szeretet nevében. Mert Foltest bármilyen érdes humorú, vasmarkú, a parasztok által tökösnek megítélt uralkodó volt, aki nem átallott bármit bevetni az ország üdvéért, hatalmas szíve volt, s kiváló uralkodó. Nem gondolta, hogy ez nagyképűség volna. Sosem mondta ki hangosan, mert az ritkamód undorítóan önfényező lett volna, de ő is tudatában volt, meg az alattvalói is. Ennyi pedig elég is ahhoz, hogy úgy viselkedjen, ahogy akar. Ha pedig ez azt jelentette, hogy Meve megfektetésével viccelődik, akkor azt teszi. Nem volt élő a kerek világon, aki megmondhatta volna Temeria urának, hogy mit tegyen. A javaslatokat is csak akkor hallgatta meg, ha olyan adta, akiben bízott. Ezért volt, hogy Velerad szavaira olykor magasról tojt.
Ahogy azonban elindultak kifelé, elvigyorodva vette a kihívást, s vágtára fogta a lovát. Az erdő széléig hajtotta a hátasát, de a Temeriai telivér csődör nem hagyta cserben. Ha csak fejhosszal is, de megelőzte a Fehér Királynőt.
– Eltekintek attól, hogy imbecil legyél. – Megpaskolta a ló vaskos nyakát. Ezen a lovon mindenki más furcsán mutatott volna. Foltest mégis úgy nézett ki, mintha hősregényből lépett volna elő. Na nem a palotában előadottból, hanem egy határ menti kocsmában daloltból. – Temeriai telivér. Hat generáció óta nevelik őket. – Vetette oda a nőnek. A vaskos nyakú, izomtól duzzadó hátas megrázta a fejét, majd az unszolásnak engedve tovább haladt. – Van egy vadászlesem errefelé. Oda megyünk. Vár ott minket két számszeríj, meg két tegez. Meg két üveg Temeriai Rye vodka. Ha szereted, ha nem, azt iszunk. Erős mint az óriás ökle, és vadabb mint egy veszett Skelligei. De itatja magát. – Hátra nézve a lóról egyfajta kihívó tekintet ült az arcára. Az a fajta, amit nagy testvér intéz a kisebbhez. – Addig lövünk mindenre, míg valamelyikünk célt nem téveszt, vagy a két üveg ki nem ürül. A fiúk meg majd a les alól figyelnek és őriznek. Tartok tőle rágcsálók tanyázhatnak itt is. – Na igen. A Mókusokról sosem lehetett tudni, hol bukkannak fel. Épp ezért volt fontos a fedett vadászles.  

Temeria királya

emeria uralkodója kaján mosolyok közepette gyűrte maga alá a Fehér királynőt a lóversenyben. Imádta azt a dacos hangot, amivel illette, ahogy a csorbíthatatlan büszkeségét is csodálta. A rokonsága módfelett kedvesnek számított a szívében, Meve pedig az egyik legjobb volt közöttük. Ha Nilfgaard újra megindul, csakis benne bízhat igazán. Ez viszont végtelenül riasztóvá tette számára az elképzelést, hogy Emhyr beteszi a lábát a határaik ezen oldalára. Nem a Lyriai uralkodó miatt, hanem azért, mert csupán ketten fogják védelmezni északot, míg a többi királynak csúfolt senkiházi a tökeit vakargatja. Foltestnek ettől a gondolattól pedig felszökött a vérnyomása a szokásosnál is magasabbra. Hiszen két nép áll egy birodalommal szemben. Ha csupán az egyikük is elveszik, oda Észak összes királysága. A homlokát ráncolta a koronás fő, ahogy ezt végiggondolta, s közben az járt a fejében, mit is tegyen. Mindig egy lépéssel mások előtt akart járni, ugyanakkor kerülte az okoskodást meg a spekulációt. Ezért is zavarta a dalnok Dandeliont Redániába. Ha hírét veszi, hogy a nép lázong, húzza a száját, akkor fogja és bevágtat a seregével. Még csak nagyon harcolnia sem kellene. Egyedül Henselt közbelépése zavarná meg a menetelését. Viszont Kaedwen ellen is próbált stratégiát kiötleni.
– Pompás állat bizony. Olyan, mint maga Temeria. Szívós, erős. – Megpaskolta a lova nyakát mielőtt leszálltak a nyeregből, majd felmásztak a lesre. Nem bírta ki, hogy amíg a drága kuzin felmászott a páncél alá lessen. Mi van abban, ha adózik a női szépség oltárán némi megtekintéssel? Nem akart Mevetől semmit. Semelyik nőtől sem, ha őszinte akart lenni. Adda halála óta nem volt ilyesmire sem ideje, sem energiája, sem kedve. Minden más fontosabb volt a szórakozásnál. Még akkor is, mikor történetesen LaValette bárónővel múlatta az idejét.
Felkapaszkodott a lesre, magához vette a számszeríjat és a tegezt, majd a vodkából töltött mindkettejüknek.
– Akkor egészségünkre. Győzzön a jobb. – Ezzel maga elé emelte a számszeríjat, s keresni kezdett valami vadat. Az agya viszont egyre inkább máshol járt. A vodka mellékhatása volt, hogy kis mértékben serkentette a király agyának működését. – Ugye tudod drága kuzinom, hogy ha a átkelnek a Yarugán a feketék, te és én vagyunk az egyetlen reménysége ennek a földnek? Kár hogy Calanthe már nincs. Hárman Ofierig rugdoshatnánk Emhyrt. Így be kell majd érnünk valami közelebbivel. – Tovább keresgélt a bokrok közt. – Mint rokon mondom, hogy vigyázz magadra bármerre is mész. A Scoia'tael lesben áll, és szaftos célpont vagy a szukafattyaknak. A tündék már nem tartoznak Nilfgaardhoz. Ezek vadhajtások. – Egy fácánt látott előbújni az aljnövényzetből, de egyelőre nem lőtt. Várt, míg az állat figyelme másfelé terelődik. – Tudd meg te ostoba, hogy te vagy a legkedvesebb élő családtagom a lányom után. Úgyhogy ha bajod esik még meg is ruházlak, mielőtt fellógatok minden fattyút, aki mókusnak vallja magát. – A hangjából aggodalom sugárzott, s Sodden hercege véresen komolyan gondolt minden szót. Azt akarta, hogy Meve pontosan tudja, hányadán állnak egymással. A háború elhomályosítja az emberek bizalmát.  

Temeria királya

oltest arcára mosoly húzódott, mikor Meve észrevette. A koronás fők ilyesféle incselkedése távol állt mindattól, amit a nagy verselők megírnak. Ez nem tartozott sem a hadászathoz, sem az intrikához, sem a népükhöz. Ami itt történt, az két roppantul közvetlen kuzin játéka. Hogy mindezek mellett ők államokat vezettek, az csupán hab volt a tortán.
– Elég nekem csak gyönyörködni. – Legyintett, ahogy felvetette magát a lesbe és inni kezdtek. Temeria urának fejében rengeteg furcsa gondolat kezdett testet ölteni, melyek egyikét nem átallott megosztani a szőke unokatestvérrel. Tudta, hogy van oka félteni, ahogy azt is, mennyire nincs rá oka. Ez azonban két egymásnak feszülő bika volt a fejében. Ha kívánhatott volna, hogy ki legyen az az egyetlen egy ember, aki mellette marad a világ végeztével, akiben maradéktalanul megbízik, akkor vagy Meve, vagy Vernon Roche lett volna a választottja. Adda hiába volt a lánya, ezt a szintű bizalmat nem élvezte. Ezért azonban Sodden hercege nem neheztelt rá. Szerette. Jobban, mint bárkit, vagy bármit, és épp ez a kiszámíthatatlansága, megbízhatatlansága tette a szemében alkalmassá arra, hogy egy nap felülmúlja őt is.
– Mit remélsz a fiaidtól kedves kuzin? – Ritkán volt ennyire nyílt és egyenes, de ahogy a kettejük összefogására terelődött a szó, Foltest fejében pedig felizzott Adda gondolata, egyszerűen képtelen volt takargatni a nyilvánvalót. – Mert a lányom egy szemtelen, vad csitri egyelőre. De bízok benne, hogy épp emiatt jobb uralkodó lehet még nálam is. Legalábbis melegen ajánlom neki, mert különben fölöslegesen tanítottam és neveltem. Viszont mit remélsz Villemtől és Anséistől? Mert azt mindketten tudjuk, hogy uralkodónak csapnivalóak lennének, amit te is közöltél párszor fennhangon. Többször az ő fülük hallatára. – Mintha Meve agyában elpattant volna egy ideg, elsüvített a nyílvessző, aztán telibekapta a fácánt, amit kinézett magának. Valóban lehetett volna szebb lövés is, de hát nem lehet minden tökéletes. Ahogy Foltest újra ivott a bivalygyűrő vodkából a homlokát kezdte ráncolni. Be kellett látnia, hogy Temeria két nagynevű itala a vodka és a bor. A serfőzés nem volt erényük. Hogy aztán a föld tette, vagy a parasztok nem fektettek bele energiát, azt talán csak Melitele tudhatja.
A király ezúttal nem várakozott. Egy őzgidát látott előugrani a bokrok közül, s célra tartva kilőtte a nyílvesszőt. Az állat nagyot sikoltott, aztán fájdalmas mozgással futásnak eredt. A koronás fő tudta, hogy nem marad életben, habár még van egy kis ideje, mielőtt összeesik. Ennélfogva nekik is akad elegendő idejük, hogy beszélgessenek. Brugge hercege intett a les alatt várakozóknak, hogy indulhatnak összeszedni a két vadat. Amúgy sem akarta, hogy azok hallják amit Meve akar neki mondani.
Mikor aztán az emberek hallótávon kívül értek, nagyot sóhajtott.
– Ha azt akarod mondani, hogy nem olyan rosszak, mint gondoljuk és társulnunk kéne velük, azt fogom mondani, hogy felejtsd el. Nem teszem a királyságaink sorsát olyanok kezébe, akikből egy is elég, hogy megvadítsák a többit. Túl kiszámíthatatlan a Scoia'tael. Ki tudja mennyi akad közöttük is. Egyelőre nem bízok senkiben, akinek hegyes a füle, vagy a szokványosnál alacsonyabb. Egy kukacos alma elég, hogy tönkretegye az egész terményt. – Sóhajtotta, aztán újratöltötte az italaikat. – Minden egyébre vevő vagyok Meve. Még arra is, ha kölcsön akarod venni Vernont, hogy kiképezze az embereidet. Úgy hallom Aedirnben már megverte őket valami hegyesfülű. Roche pedig mindent átható gyűlölettel űzi azt a tündét. Csak azt ne kérd tőlem, hogy bízzak bennük. – Elég komolyan lefektette az álláspontját, de kellőképp artikuláltan ahhoz, hogy érthető legyen, miért nem élvezi egy másfajú sem a bizalmát. Ha a Mókusokat leverik, hajlandó újratárgyalni az ügyet.  

Temeria királya

emeria koronás fője végighallgatta a monológot. Egyfelől azért, mert nem illik más szavába vágnia, mikor az látványosan komolyan gondolja a mondandóját, másfelől azért, mert az agyának csak fele része figyelt a Fehér Királynő szavaira. Ha Calanthe most hallana, felpofozna, gondolta magában. Adda említését már nem is kommentálta inkább, hiszen épp előtte egy perccel mondta el, hogy miképp vélekedik a saját csemetéjéről. Tudta, hogy Mevének igaza van. Azt is látta az arcán, hogy nem rosszindulatból jegyzi meg mindezt, s pontosan ezért nem akart ellenkezni. A lánya egy vadhajtás az életén, de hitt benne, hogy ez a kölyök képes lesz nagyobb uralkodónővé avanzsálni, mint maga Foltest. Bízott benne, mert a szülei örökségét hordozta magában, s ezzel megannyi remek dolog járt. Újabban pedig felfedezte a gyerkőc Strigaként töltött éveinek előnyét is. Adda kívánta a vér ízét a szájában. Vasmarokkal fogott mindent, amit a felügyeletére bíztak. Még éretlen, nagyravágyó fruska, de nem inkompetens, ami hatalmas szó. Csak még nem ismerte a világot. Hogy is ismerhette volna? A király tanította. Türelemmel és szigorral. Abban bízott, hogy mire végez az oktatással, a lánya készen áll majd egész észak meghódítására. Vagy ha addigra Nilfgaardot el nem törlik a föld színéről, hát az Ellenségei Kurgánján Táncoló Fehér Láng alaposan fel kell kösse a nadrágját. Nagyon vágyott arra, hogy Addát féljék és szeressék. Néha csengett a fülében az Őfelsége Adda, Temeria Strigája szókapcsolat, mint hősi jelző. Ó de csodás is volna az.
Az uralkodó nem szólt közbe, míg Meve beszélt, s mikor befejezte, eltelt egy fél perc, meg két hosszú korty, mielőtt szóra nyílt Sodden hercegének szája.
– Megértem milyen helyzetben vagy. – Kezdte amolyan baráti hanglejtéssel. – Meve, ha valaki, hát én megértem a helyzeted. A ríviai események borzalmasak voltak és megadtam neked minden segítséget, amit csak tudtam, hogy minél hamarabb rendbe szedd a bandát. Nem tudtam sokat adni, mert nekem sem egyszerű visszakormányozni a hajót a jó áramlatra. – Sóhaj hagyta el a torkát. – De hidd el, ha nem olyan nyomorult a helyzet erre, hát magam megyek Ríviába kivégezni a felbujtókat. – Újabb korty csúszott le. – Viszont rokonodként… Barátodként meg kell mondjam, hogy amit most mondtál, az messzemenő baromság. – Letette a számszeríjat és mélyen a Fehér Királynő szemébe nézett. – Tündék felett ítélkezzenek a tündék? Azok felett, akik később a népünk gyilkosai lehetnek, üljenek bíróságot a sajátjaik? Nem az ő törvényeiket szegték meg Melitele bassza meg! – Csattant a mondandója, de ezzel vissza is húzta magát egy nyugodtabb helyzetbe. – Melletted vagyok, hogy változtassuk meg az alapokat. Hogy büntessünk mindenkit, aki lázadást szít a szomszédai ellen. De amíg ezt a kurvatanyát én pénzelem, addig itt az lesz, amit én mondok. Francesca Findabair uralkodjon a Virágok Völgyében. Nem sajnálom tőle, még akkor sem, ha a feketék adták neki a mi fiaink hulláiból épített tálcán. – Ökölbe szorult a keze. – Ha Temeriai a völgyben uszít, akkor a tünde hercegnő úgy tesz vele, ahogy csak akar. Talán ha Redániából átlovagol hozzám egy martalóc banda, megvárom míg az a tejfeles szájú Radovid értük jön? Francokat! – Újabbat kortyolt, aztán visszaemelte a számszeríjat. – Támogatom, hogy ne jusson más vidék Rívia sorsára, de… Tudod mit, még azt is pártolom, hogy legyenek a bírák közt másfajúak is. Egyenlően elosztva. – Meg kellett hagyni, hogy tetszett neki az ötlet, hogy a Virágok Völgye ismét Észak oldalán álljon, s még a tündék is a feketék ellen küzdjenek. Csábító ötlet volt, amit nem akart eldobni. Viszont a koronás fő azt is tudta, hogy a korrupció és a részlehajlás csakis akkor törhető meg igazán, ha mindenkit levágnak, aki hajlamos rá. Az viszont nem királyság, hanem inkvizíció.  

Temeria királya