Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Figyelem, ahogy a kihallgatás folyik. Ahogy az idősödő griff elmondja amit tud, ahogy a penna hegye serceg a papíron. Hiába a tinta, mely az újra merítéskor valamit enyhít rajta, sokáig az sem tud halkítani a már-már ingerlő hangon. Valami különös, felsőbbrendű nyugalommal tölt el, hogy nem igan tud a város vezetője a helyi szörny helyzetről. A jelentőség teljes pillantásra egy szelíd mosoly jelenik meg ajkaimon, majd a Brian nevű férfira tekintek. Mosolyom továbbra is kedves, viszont szemeimmel képes lennék apró cafatokra szedni. Nem elég, hogy beleszól, de még le is fehércseledez... -Wilkina, a nevem. A másik vajákkal a helyi fogadóban találkoztam, majd elindultunk megkeresni a sírásót, hogy megvizsgálhassuk a halottat. Ekkor láttuk a főtéren ezt az embert. - kicsit arrébb lépve mutatok magam mögé, ahol a fekvő koldust láthatják. -Mivel felkeltette az érdeklődésem a férfi különös kisugárzása, így követtem. Ekkor találkoztam a másik nővel. Amíg követtem, a koldus árnyéka olykor gomolygot. A hym, ha úgy tetszik olyan, mint a kullancs. - a kullancs szót egy kicsit nyomatékosítom, rá tekintve az árulkodóra. Mosolyom még mindig kedves. -Csak ő az áldozata vére helyett annak szomorúságából, haragjából, nyomorúságából táplálkozik. - Gabrielre tekintek, ha szeretne valamit hozzáfűzni, mondhatja. Ha jelzi, hogy nem szeretne, vagy elmondja utána folytatom. -Mellékhatása az egyén őrülete, ha pedig az egyén meghal, tovább keres áldozatot. Alábecsűltem a lényt és megpróbáltam megszabadítani az embert, mint látja sikertelenűl. A tüzet a férfi fagyása ellen gyújtottam, ha a helyi tomboló tanyába visszük hasonlóan járhat, mint a ház. - nem fogok szót ejteni Lili-ről, ha nagyon kötik az ebete a karóhoz, magamra vállalom a gyújtogatást. Vaják vagyok, majd csak megy egy kis szikra.
- Igazad lehet, akkor rezgett így a medálom, amikor kaptam Tőle egy ajándékot. Feltehetőleg ez egy másolat, az eredeti pedig nála lehet.- és természetesen nem volt itt, hisz miért is lenne? Sajnos nem volt szerencséjük, és ahogy elnézi, továbbra is egyre borúsabb lesz ez a nap. Sejthette volna, hogy előbb-utóbb megjelennek majd a törvény emberei, akik inkább azokat zargatják, kik segíteni akarnak, ahelyett, hogy a szerencsétlen kőfaragon próbáltak volna segíteni. Gabriel természetesen magára akarta vállalni az egészet, hogy az ifjaknak ne legyen baja belőle, elég sok kellemetlenség érte már őket a mai nap, nem hiányzik mellé még ez is. - Nos, előfordulhat, hogy igen. A testen talált nyomok alapján arra lehet következtetni, hogy troll támadhatta meg.- kész szerencse, hogy elég nagy volt az önuralma és nem kezdett nevetésbe, mert ahogy a polgármester beszélt, valahogy túl komikus volt a jelenlegi helyzetben. - Mert az öreg griff szárnyával védi az ifjú farkast, aki előtt ott van még a hosszú út.- felelt Willkina kérdésére. S előkerült a vádlójuk is, kire Gabriel nem meresztett szemeket, olyanokat biztos nem, mint a társa, de a testének tartásából kiolvashatta, hogy milyen véleménnyel volt róla. Nem túl jóról, talán az egész végén, még kapni fog egy fejmosást, hisz senki se szereti azokat, akiknek túl barna az orra. De legalább meglegyintették, amikor ostobán próbálta kijavítani a polgármestert, ami Gabrielből egy mosolyt csalt ki. - Természetesen megértem, hogy sajnálatosan nem így működik, csupán abban reménykedhetek, hogy megértik, a fiatalság hevében cselekedtek, mert nem tudtam rájuk figyelni, így ha közvetetten is, de az én bűnöm az, ami történt.- S most Wilkinan volt a sor, hogy vallomást tegyen. S ügyesen beszámolt mindenről, amiről kellett. A pillantásra pedig biccentett Gabriel, jelezve, hogy mindennel egyetért, amit mondott, ügyes leány. - Ami pedig a varázshasználnó hölgyet illeti, jelenleg nem tartózkodik itt. A város kapuja felé indult, és mintha azt említette volna, hogy fel kell töltődnie.- nem lenne tanácsos, ha követni kezdenék Lilit és a többieket, még több baj származna belőle.- Mint láthatják, még mindig azon vagyunk, hogy megszabadítsuk az áldozatot a… kullancsától, de tanácsosabb volt itt kint maradni, mint esetlegesen emberek közzé vinni.- csempészet némi aggodalmat a hangjába, mintha ténylegesen akkora veszélyt jelentene a hym, talán ez hatni fog majd a helyiekre, annyira legalábbis, hogy békén hagyják a vajákokat és a kőfaragót.
Voltak pillanatok, amikor Cirilla meglepődött. Kevés ilyen alkalom adódott, mióta visszatért Camelotból, ám a mostani, minden kétséget kizárólag ennek minősült. A vajáklány kissé összezavarodott, mikor Jieh hangjára visszafordult. Liliath látványa felbosszantotta, és azt kívánta, bárcsak eltűnne. Emellett, a mantikór hangja is arra irányult, hogy a rőthajú nő egyszerűen szívódjon fel. A meglepetés azonban ez után érkezett. Pár másodpercig csak dermedten állt, mikor megremegett a medálja, majd eltűnt a szeme elől Lili. Éppen annyira értetlenül állt, minden előtt, mint a két angyalfi az oldalán. Ő tüntette volna el? Vagy Jieh szavai nyomán szívódott volna fel? Ha az ő kezében ilyen hatalom van, amelyet képtelen kontroll alatt tartani, az rémületes, ha viszont a barátnője szavai hatnak parancsként egy ilyen lényre, az még furcsább. Megremegett a keze, ahogy ez a felismerés végigsuhant az agyán, és kellett pár pillanat, mire feleszmélt a döbbenetből. Akkorra tért magához, mikor Laci korholni kezdte a másik gyerkőcöt. Pislogott párat, s csak utána szólt közbe. – Ne bántsd szegényt. Nehéz ellenállni, ha kérlelek. Meg aztán, – itt mélyebb levegőt vett, – én a barátotok vagyok, szóval igazán nincs mitől tartanotok. Csak szükségem van arra, hogy Holle anyóval beszéljek. Ha másért nem is, hát azért, hogy megakadályozzak némi vérontást. Meg elűzzek egy Hymot erről a vidékről. – Mélyet sóhajtott, ahogy ezt kimondta, majd végigfutott a lehetőségein. Ha megölik a koldust, azzal nem nyernek semmit. Azzal pusztán adnak annak a bestiának pár hét türelmi időt, míg talál egy másik szerencsétlent, akit bekebelezhet. Ez pedig nem megoldás. Mivel a fészkében leölni szintén nem lehet, hiszen abba a koldus szintén menthetetlenül belehal, marad a harmadik megoldás. Át kell vernie azt a dögöt. A legjobb az lenne, ha a boszorkány erre adna neki valami módszert. Amíg ezen gondolkodott, elvigyorodva figyelte Jieh közvetlenségét a két angyalfival. Lám, a szörnyekkel milyen könnyen szót értünk, gondolta. Kezdem úgy érezni, hogy valójában nem az erdőket és mezőket járó vadak az igazi bestiák, hanem épp az emberek, akik a megölésükért fizetnek. Furcsa, kegyetlen világot élünk, amiben egyre nehezebb a helyes döntést hozni. Majd meghallotta a sárkánymacska kérdését, s egy pillanatra ismét megdermedt. Végül irányba fordult. Össze kellett szednie magát, mert nem ért rá meglepődni. Levegőt venni sem nagyon volt ideje. Olyan luxus volt ez most, amit egyszerűen nem engedhetnek meg maguknak. – Megpróbáljuk átverni a Hymot. Ez az egyetlen épkézláb megoldás. Ha Gabriel megöli a koldust, az a dög találni fog valaki mást, akit majd terrorizálhat. De ha egy „rangidős”, – itt az ujjaival is mutatta az idézőjelet, – vaják ennyit nem tud az ellenfeléről, akkor bajban vagyunk. Ha megölik a hordozót, nem az ő nyakukba fog szakadni a démon. Kegyelem ölésre, jó cél érdekében elkövetett rossz tettre, nem fog átugrani rájuk. A Hym olyan érzésekből táplálkozik, amik valóban borzalmasak. Ami szinte megbocsájthatatlan bűnök. Mondjuk, ha Matkot, vagy Irinkát belökné valamelyikük egy bizonyos troll barlangjába, aztán hallanánk a sikolyokat és a reccsenéseket… Ha teljesen elhinnék, hogy megetettek egy gyereket egy trollal, azzal a Hym a nyakukba zuhanna. Aztán mondjuk valamelyik angyalfi kihozná épen és sértetlenül a kölyköt a barlangból, akkor a lelkiismeret furdalást felváltaná a sokk. A meglepettség és a megkönnyebbülés. – Sorolta a borzalmas tréfa részleteit. Megfordult a fejében, hogy ezt teszi majd. – Viszont egy ilyen átverést a két hősjelöltünkkel nem lehet eljátszani. Nem bíznak bennem. – Sóhajtotta végül. – Szóval egyelőre az a tervem, hogy felkeresem Holle anyót, és megpróbálok valami más megoldást keresni. Aztán, amikor sikerült a Hym seggét visszarugdalnom abba az okádékba, amiből előbújt, akkor előveszem a gwent paklimat és Tücsi, Laci és Saci társaságában felkeresem Kőfejet és mézeskalács falás közben, meleg teával melengetve a lelkem eleresztem ezt az egész elátkozott szituációt. Jelenleg ennyi a tervem. A többit Holle anyó után tudom összerakni. – Vallotta meg teljes őszinteséggel. Fogalma sem volt, hogy mihez fog kezdeni, ezért az egyetlen megmaradt fonalat követte, amit még nem vágtak el előtte. Egy rossz szituációból kellett kihoznia a legtöbbet. Csodás kilátások.
Úgy tűnt, Liliath nem örült a bomba párosomnak, mivel mielőtt elérte volna a dimitrium, és a felszabaduló bűzfelhő, eltűnt a környékről. Miután elértem a kívánt eredményt, és végre békén lett hagyva a vajákom (vagy varázslóm?) nem is foglalkoztam a vöröshajú lénnyel tovább. Már nem jelentett közvetlen fenyegetést, szóval inkább az előttem álló két, ősi mégis gyermeki teremtményre fordítottam a figyelmemet. A két angyalfi tényleg tüneményes teremtés volt. Valami őszinte ártatlanság sugárzott az egész lényükből, amit felüdülésként éltem meg nagy átlagban az emberek, de az elmúlt történések fényébe bizonyos vajákokhoz képest is. Még ha épp összevissza félték magukat a megjelenésemre, akkor is. Próbáltam minél kevésbé ijesztő lenni. Az Angyalfiak igazán különös lények voltak ugyanis, és a cipőlopkodás nem tartozott abba a kategóriába, amiért bármelyik ép eszénél lévő képzett szörnyvadász kezet vagy fegyvert emelt volna rájuk. Öntudatuk volt, és legfeljebb csínyekkel szórakoztatták magukat, de sosem ártottak szándékosan a körülöttük élőknek, főleg nem rosszindulatból. -Szóval Laci és Tücsi… - biccentettem, mielőtt megdícsértem a cipőtolvajlási képességeiket. Láthatóan értékelték az elismerésem, és gyűjtötték be nagy lelkesen a cipellőt. Volt még valami, amit nem értettem velük kapcsolatban -Hogyhogy pont cipőkkel vicceltétek meg a városiakat? Honnan jött az ötlet? - Nem tudtam ennek lehet~e valami jelentősége, de ha más nem, legalább pici kóstolót kapta az Angyalfiak észjárásából. A velük folytatott beszélgetés után magam is kiegyenesedtem, és Ciri~re néztem. Pár mondatban felvázoltam neki, mit is hagytam ott, amikor utánuk siettem. Nem kommentáltam a szinte ijedt rezzenését. Főleg, hogy utána sietősen válaszolt. Helyette elraktáraztam az észrevételt későbbi időre. Végig hallgattam anélkül, a szavába vágtam volna. Mostanába úgy sem volt ilyen luxusban része. Csak miután befejezte, szólaltam meg, bár inkább volt ez mormogás a nem létező sárkánymacska bajszom alatt, mint tényleges válasz. -Ezek szerint mégis benne van a Hym a kontinensi bestiáriumban is… - szusszantam elégedetten. Az otthagyott vajákokat hallgatva nem voltam ebben olyan biztos. Egy valami azonban a korábban végig hallgatott válaszban újfent fület szúrt. Új információ volt a számomra. -Csak, hogy tisztázzuk. Van egy Hym~mel gazdagított szobrászunk, aki azután bolondult meg, hogy a szeretőjét, aki mellesleg varázsló volt, felakasztva találták a városszéli erdőkbe. Van egy úgynevezett Holle anyónk, aki ha jól sejtem valami varázslónő. Van egy nem létező ősi tünde tornyunk, amiben egy varázsló lakott, aki a városiak úgy tudnak, hogy elüldöztek innen. És van egy lehetséges troll áldozatunk. Kőfejet még nem sikerült bele illesztenem ebbe a kirakósba- hümmentettem. -Ha szerencsénk van, Holle Anyó tud segíteni a szerencsétlen flótásnak. Kérdés, hogy ő a volt szerető varázslónő, vagy a másik. Az nem olyan ritka, elbűvölnek tornyokat, hogy egyszerű emberek ne tudjanak se bemenni, se meglátni, vagy épp ne olyannak lássák lakhelyüket, amilyen az a valóságban. Hogy aztán trollal, vagy valami elementállal védik a birtokukat, az magyarázná a betört fejű harcosokat is. - mindezt mondtam el úgy, nyugodt szívvel siettem velük. Menetközbe azért összenéztünk Ciri~vel, majd lepillantottam a két Angyalfira, és parányit biccentettem. Nem kellett több összebeszélés a részünkről, ő Tücsit kapta nyakba, míg én Lacit, és úgy iparkodtunk tova. -Ohh, és a kis szobrocskát majdnem elfelejtettem! Az összebújt verebet és cinkét. Arról van valami fogalmad? Mit jelképezhet? Hogy került egyáltalán oda?- újabb rejtély, amit nem tudtam miért, de az ösztöneim azt súgták, rá kellene jönni a megoldására, és szokásom volt az ösztöneimre hallgatni.
Frangepán Wojciech szorgosan jegyezte fel mind Gabriel, mind Wilkina vallomását, jegyzőkönyvbe véve a kiegészítéseket is, már ami a trollok és a hym jelentőségét illette. Az írótáblának befogott inasfiú egy szent türelmével és kitartásával tűrte a hosszadalmas procedúrát, és igazán csak kicsit ficergett a hideg kövön térdepelve. De nem csak ő érezte magát kellemetlenül a jelenlegi helyzetben, hanem az a nyikhaj is, akire az Ősz Griff leplezetten, a Vörös Farkas azonban nagyon is nyíltan gyilkos pillantásokat lövellt. Végül, ahogy mindkét szörnyvadász a vallomások, hozzáfűzések és megjegyzések sorának végére ért, az ügyész pontot tett az utolsó mondat végére, és pennáját a tintásüvegbe tette. Kiropogtatta csontos ujjait, elnyomott egy ásítást, majd okuláréját megigazítva köszörülte meg torkát, hogy felszólaljon. - Úgy tehát, ha jól értem, három szörnyvadásszal kell számolnunk, melyből az egyikük elment felderíteni a város körüli erdőt, ismeretlen számú troll után kutatva, akik a nemrégiben történt gyilkosságok első számú gyanúsítottjai. Korrekt. A gyilkosságok elkövetőinek kiléte megegyezik-e a cipőtolvajok személyazonosságával? - kérdezte, ahogy a vajákokra pillantott, majd a választ követően így folytatta: - És itt van a szegény Leonard d’Achiano esete ezzel a… szörnykullanccsal, ha jól értem, és az ismeretlen lokációjú varázslónővel. Hm, hm, hm, nehéz egy eset, nehéz - sóhajtotta a főügyész, ahogy ismét kezébe vette a lúdtollat, s jegyzetelni kezdett. - Megtudták-e esetleg ennek a bizonyos varázslónőnek a nevét? Most találkoztak vele először? Említette esetleg, hogy mi járatban van Stuhlweissenburgban? - kérdezgette közben a két vajákot tovább, majd a válasz után von Thöltsch báróra pillantott. - Méltóságos uram, ha szabad javallanom, érdemes volna két-három katonát ennek a a mágiahasználó fehérnépnek a felkeresésére küldeni, hogy tanúvallomást tehessen. - Katonát? Milyen kiváló ötlet, Flangepán! - kiáltott a báró, azzal máris parancsba adta nyolc strázsának, hogy kutassák át a várost mind a négy kapu környékén. Amint a polgármester a katonákhoz fordult, az írótábla szerepét betöltő suhanc kísérelt meg javítani a helyzetén eképpen: - ...Uram, most már felállhatok…? - Tán mondtam ilyet? - vonta fel egy szemöldökét Frangepán, mire az inasfiú kénytelen volt lenyelni egy elgyötört sóhajt. - Nos, amíg a varázslónő nem méltóztatik idejönni, hogy az ő vallomásáról is jegyzőkönyv készüljön, azon javallattal kívánkoznék élni, hogy ejtsünk néhány szót erről az illegális tűzrakásról - köszörülte meg torkát Frangepán. - A már korábban hivatkozott hatvanhetes törvénycikkely hetedik paragrafusának dé pontja szerint az előre be nem jelentett tűzrakásért felszámolható szabálysértési díj négyzetméterenként kettőszázötven redán korona, melyet a polgármesteri hivatal kamarája számára szükséges befizetni. Minek okán a kamarás éppen nincs jelen, csekélységem, természetesen helyszíni, polgármesteri meghatalmazásra, ideiglenesen betöltheti az összeg átvevőjének szerepét. Ami pedig a tábortűz méretét illeti, szemmértékre nagyjából másfél méter hosszú, és ugyanennyi széles területről beszélhetünk, az annyit tesz, mint kettő egész huszonöt négyzetméter, tehááát az annyi mint… - tartott egy rövid szünetet, míg néhány tollvonással a pergamen szélén kiszámolta a kérdéses összeget, majd folytatta: - Pontosan ötszázhatvankettő és fél korona. A fél koronást méltányossági okokból hajlandóak vagyunk elengedni. Amint Frangepán a hosszadalmas ok- és számfejtés ezen pontjához ért, von Thöltsch báró is visszatért a vajákokhoz, és rögtön becsatlakozott a társalgásba: - Ezt az összeget lemélhetőleg azon nyomban elő is tudják telemteni, ugyebál? Amennyiben nem, úgy kénytelenek leszünk fogdába zálatni önöket! - húzta fel az orrát a báró, ám ekkor krákogva ismét felszólalt az írótáblának használt suhanc: - ...És mi van a trollokkal, az erdőben? Akikért a vérdíj jár…? - kérdezte, majd könyörgő pillantással tekintett fel a szörnyvadászokra, abban reménykedve, hátha lassan végre felállhat a hideg kőről.
Mindeközben a tértől messzebb, az utcák sűrűjében, miután Ciri kérését hallva a Laci névre hallgató angyalfi alaposan összeszidta Tücsit, a vajáklány magyarázatát követően a két apróság komoly tekintettel összenézett, és hümmögve bólintottak egymásnak. Ám Jieh felbukkanása megakadályozta őket abban, hogy rögtön válaszoljanak a fiatal szörnyvadásznak, már csak amiatt is, mert a két bocskor megkaparintását követően a Zerrikán Mantikór arra is rákérdezett, hogy mi okból volt egyáltalán szükségük a cipőkre. A két angyalfi egymásra nézett, majd Tücsi Cirire pillantott, aztán csípőre tett kezekkel újra Jiehre emelte sárgán villogó tekintetét. - Na jó, csak mert visszaadtad ezt a csizmát, meg mert elkergetted azt a… valamit, ami bántani akarta Cirit, elmondom - de tudd meg, hogy ha nem lennél Ciri barátja, három vérmes próbát kellene kiállnod ahhoz, hogy méltó legyél a válaszra! - De lehet, inkább négyet… Csak hogy biztosra menjünk - bólogatott rá komisz mosollyal Laci is, aztán Tücsi közelebb intette a szörnyvadászt, hogy bizalmasan a fülébe sugdosson - no nem mintha Cirit nem avatták volna már be korábban a zseniális tervükbe. - Azért csentük el mindenkinek a fél pár csizmáját, mert Holle anyó mesélt a Télapóról, aki minden télen egy este alatt bejárja az egész Kontinenst, de tényleg az egészet, és mindenkinek, aki jó volt az évben, rak valami ajándékot a csizmácskájába, ha kisuvickolta szépen, és kirakta az ablakba! - De aki rossz volt, az is kap ám a bocskorába valamit! - tette hozzá Laci is a magáét vigyorogva. - Egy nagy darab szenet! - Bizony! - kuncogta Tücsi, s egymás szavába vágva, pusmogva folytatták a magyarázatot: - De hát azért mégiscsak hatalmas a Kontinens, és arra gondoltunk, hogy segítünk a Télapónak, és ezt a várost megcsináljuk helyette! - Igen! És Saci azt is mondta, hogy ha ügyesek leszünk, akkor nekünk biztosan nem szenet fog hozni, hanem almáspitét, vagy mézeskalácsot, vagy csörögefánkot! Mi is kiraktuk ám a csizmácskáinkat Holle anyó kunyhójában az ablakba már! A városiakét meg elvittük Kőfejnek, hogy vigyázzon rá, amíg mindenkinek rakunk bele ajándékot! Már aki jó volt. Aki rossz, az sarat kap belé! - Így van! És ma este akartuk visszahozni az összeset! És-és-és még Ciri is mondott egy nagyon jó ötletet, hogy rakjuk bele az összes cipőt, topánt, csizmát meg bocskort egy hatalmas zsákba, és akkor Kőfej el tudja hozni őket, mi meg ki tudjuk osztani az embereknek, az ajándékocskákkal meg a sárdarabokkal együtt! Ahogy aztán a társalgás végére értek, Jieh Cirihez fordult, hogy beszámoljon, miként hagyta ott másik két kollegáját a téren, kérdését hallva pedig a hamuhajú vajáklány egy rezzenést követően sietve válaszolt is. A két szörnyvadász eszmecséréjét a két angyalfi csöndesen hallgatta, bár ahogy Jieh megemlítette a betört fejű áldozatokat, egy kissé mintha feszengeni kezdtek volna, de még mielőtt el is tudták volna mondani, mi miatt, a két vaják máris a nyakukba kapta őket - ami szerfelett kedvükre volt. - Hú, de magas vagy!! - kiáltott fel Laci, amikor a Mantikór a vállára vette. - Jobban van a vállad? - kérdezte Tücsi Cirit, némiképp aggodalmasan, emlékezett ugyanis, hogy a lánynak igen csúnya sérülést okozott az egyik haramia a sikátorban nem is olyan régen, ő pedig csak a hátába döfött kés szúrását tudta begyógyítani a varázsamulettel. Aztán a két angyalfi ismét egymásra pillantott a vajákok nyakában ülve, s végül Laci szólalt meg elsőként, kissé tétován, kopasz tarkóját vakargatva. - Umm… Amúgy, a betört fejű emberekről… Izé… N-nem mi voltunk, de… De végülis… Miattunk csinálta Kőfej… - De csak azért, mert nála rejtettünk el mindent, az összes csizmát és ajándékot, és megmondtuk neki, hogy senkinek se hagyja, hogy meglássák, és őrizze úgy, mintha az élete múlna rajta! - tette hozzá Tücsi gyorsan. - És hát… ő nagyon komolyan vette! - D-de már Saci összeszidta, hogy ilyet nem szabad! És nem fog többet emberekre követ hajigálni! Becsszóra! Csak ne bántsátok! - kérlelte a két szörnyvadászt Laci, ahogy szorosan megkapaszkodott a Mantikór sörényében. - Megígéritek? Hogy nem fogjátok bántani? Azonban nem ez volt az egyetlen komplikáció, ami felmerült, ám a másik már nagyon is sokban befolyásolta Holle anyó felkutatásának tervét. - Ami meg… Holle anyót illeti… - kezdte Tücsi bizonytalanul. - Megmutatjuk, hogy hol lakik, csak… Az a baj, hogy nagyon messze van… - mondta elszontyolodva. - Ha most elindulunk, akkor is holnap után reggel érnénk oda. - Hacsak valamelyikőtök nem tud repülni… - tette hozzá Laci is, ahogy elhúzta a száját. - Vagy teleportálni…
Jegyzet:Ééééés újra itt vagyunk! Nagyon ügyesen haladtok, csak így tovább! A jelenlegi kör 07.16-ig fog tartani, mesélőire pedig utána számíthattok. Kérdés-kérés esetén pedig bátran keressetek pm-ben vagy chaten! Jó játékot! Zene: A Story You Won't Believe
Cirilla nem teljesen tudott napirendi pontra térni, Liliath eltűnése felett. Kizárta a fejéből a gondolatot, mely azt suttogta, hogy Jieh szava hatott ekképp. A dimeritium bomba is csak az eltűnés után durrant. Azt kívánta, bárcsak eltűnne, mintha sosem lett volna, s egy pislogás alatt teljesült is. Vigyáznia kell, mire gondol, mikor táncot járnak az érzelmei. Meg kell tanulnia végre, miként bírhatja csendre állandóan zakatoló elméjét. Persze könnyebb mondani, mint megtenni. Főleg, ha Ciri kizárólag harc közben volt képes teljesen elnémítani a tudatát. Mikor az adrenalin és a harci láz átrántotta a létezés egy más minőségébe. Közel sem volt annyira vaják, mint vágyta, de messze jobb, mint aminek Gabriel kikiáltotta. Megragadt valahol fél úton, amitől ismét a Kaer Morheni első edzésén érezte magát. Ügyetlenül, esetlenül csapkodott, mert nem tudta még, hogy mit csinál. Most pedig, hogy a saját erejét kellett volna megzaboláznia, mintha lepergett volna róla minden, mit Yennefer tanított. Igyekezett kirántani magát a gyilkos örvényből, mely lefelé vitte minden másodperccel, de kegyetlen küzdelemnek ígérkezett. Miután elmondta, amit akart, csak hallgatott. Hosszan. Talán túl hosszan is. Jieh információkkal szolgált, melyeket el kellett rendeznie, hogy helyére kattanjon a kirakós. Akkor lépett vissza a valóság idejébe, mikor a mantikór rápillantott. Felkapta Tücsit. Ez pedig mondhatni, elhamarkodott volt részéről, hiszen a sebe rettenetesen hasogatott. Felszisszent, majd az angyalfi kérdésére csak összeszorított fogakkal, félszegen bólintott. S ekkor csapott belé az isteni szikra. Míg a két angyalfi elregélte a betört fejű emberek történetét, két dolog suhant át egyszerre a fején. A fájdalomtól kitisztult az agya, és bármennyire is kerülte volna az ilyetén történő revelációt, most hasznára vállt. Kiürültek a fejéből a kételyek, a sehova sem vezető gondolatok, s csakis az üresség maradt a helyén, melybe az Ősi vér gyermeke belesüllyedt. A mantikór összerakta a történet egy részét, melyet már egy ideje Ciri is fontolgat. Nevezetesen: Holle anyó lehet az ács szeretője. Ha pedig ez igaz, akkor borzalmas könnyedséggel megoldhatják a feladatot. A másik lehetőségük, hogy ez a boszorkány a másik tanítványa, esetleg mestere lehetett, s a faragványba lehet elzárva a lelke annak, akit felakasztva megleltek. Utóbbi eléggé mesésnek, sőt, egyenesen lehetetlennek tűnt, de ott tartotta a hátsó polcok egyikén. Felcsillantak a szemei, az érzékei pedig kiélesedtek. Szükségük lesz Holle anyóra, s már arról is van elképzelése, miért. Ahogy pedig ez felvillant lelki szemei előtt, széles mosoly terült az arcára. Az a típusú, mely az egész világot kihívta. Lám minden nehézséget elé gördített az élet, s Cirilla Fiona Elen Riannon még mindig talpon van. Még nem halt meg. Eleget kerülgette és elemezte az ellenfele mozgását. Ideje támadásba lendülnie. – A szobrocska még fontos lehet. Még azt nem tudom csak, hogy miért. De majd megkérdezzük Holle anyót. – Mosolyogta oda Jieh felé. Smaragdszín szemein játszott az esti holdfény. – Ti meg egyet se féljetek! – Rikkantotta a két kölyöknek. – Kőfej a ti barátotok, ti meg az enyémek. Nem bántok én olyan trollt, aki komolyan veszi a dolgát. Meg aztán hogy teázok és falok mézeskalácsot négyőtökkel, ha felaprítom Kőfejet? Na ugye! – Magyarázta, majd átvette Tücsit fél vállra. Arra, amelyiket nem érte seb. – Kis szerencsével igazam lesz, és Holle anyó volt az ács szeretője. Vagy ő egy harmadik boszorka, s a jó varázslónő nem is magát akasztotta fel, hanem segített neki valaki. Nem akarom azt mondani, hogy ő segített ágra akadni annak akit a szobrász szeretett. Addig van szerencsénk, míg öreganyánknak szólítjuk, ahhoz meg az kell, hogy tiszta és nyitott fejjel menjünk hozzá. – Magyarázta, szinte megtáltosodva. – Hanem hogy, én éppen csodákra vagyok képes. Teszem azt, tudok teleportálni. – Magyarázta Lacira pillantva. – Hova kellene mennem? Mi van ott a Holle anyó háza körül, amivel oda találhatok? – Épp csak a választ várta meg, mikor megragadta előbb Jieh kezét, majd a másik kezével az angyalfiét, s már ugrásra készen is állt. Addig akart elindulni, míg erőt nem vesz rajta újra a gondolat, hogy nem tudja irányítani a képességét. Mikor eleget hallott, s már-már érezte a tájat, ahova menni akart, zöldes derengés ölelte körbe a négyest.
- Ezt bizton nem állíthatjuk, mivel lakásokból is tűntek el cipők, így feltételezhetjük, hogy a két eset nem áll egymással kapcsolatban, legalábbis az bizonyos, hogy nem trollok jártak a városban. Ahhoz túlságosan is feltűnőek lennének. Nem a csendes lopakodásról ismert a trollok faja.- azt se hiszi, hogy valakiket vagy valamiket megbíztak volna ezzel a feladattal, nem túl eszesek hozzá, bár a mai napot figyelembe véve, ezen lepődne meg a legkevésbé.- Sajnálatosan egyet kell értenem önnel, már ami az eset nehézségét illeti. S az említett varázslónőnek a neve Merevikam Kenikalav és igen, a mai nap találkoztunk vele első alkalommal a jövetelének célját sajnálatosan nem közölte velünk.- kissé csalódott arcot öltött magára, mintha ténylegesen bánná, hogy ez így történt, és bár nem szeret hazudni, de a jelenlegi helyzetben és figyelembe véve azt, hogy kiről is volt szó, ezt tartja a helyesnek. - Khm… talán nem a legmegfelelőbb ötlet katonákat utána küldeni. Ha esetlegesen eldurvulna a szituáció nem feltétlen jelent jót, ha még egy haragos varázslónő is előkerülne.- bár ahogy elnézi a várost, annyira sokat lehet nem rontana a helyzeten, de a kontinens állapotán annál is többet. Ténylegesen elég bonyolult helyzetbe kerültek vele. Remélte, hogy elfelejtik a tüzet, tekintve a váratlan körülményeket, de úgy fest, hogy azt a fajta hivatalnokot találták meg, aki szereti hallgatni az érmék csengő dalát és a saját hangját. Ez adhat számára hatalmat. De az összeg miatt kissé felfelé kúszott Gabriel bal szemöldöke, elég borsosnak találja ezt az árat. S hamar csatlakozott mellé a jobb is. Ha nem fizetnek akkor fogdába kerülnek? Ennyire halkan beszéltek volna, vagy tényleg nem figyeltek arra, amit mondtak? Ám szerencsére a szerencsétlen asztallegény okosat szólt. - Nos, a megbízás az eltűnt cipőkről szólt, aminek a jutalmáról lemondtunk a város javára, a károk miatt. Ám a felmerült váratlan eseményekért plusz költséget vagyunk kénytelenek felszámolni. Egy hym elűzéséért ezer koronát szoktunk felszámolni, legalábbis az én iskolám, a jelenlegi társam iskolája nevében nem tudok nyilatkozni, továbbá a trollok kérdése is ott van még. Egy troll háromszáz koronát ér, lehetéséges, hogy többen is vannak, de mivel ezt nem tudjuk biztosra, hogy egyáltalán vannak-e trollok, ezt nem számolnánk fel, természetesen méltányossági okokból. Tehát ha kivonjuk az ezerből az ötszázhatvankettőt, akkor pontosan megmarad négyszázharmincnyolc korona, ami az én jussomat illeti. Természetesen a kollegina bérezése még kérdéses. De remélem, hogy a kiszámolt és kért összegek maguknál vannak, vagy kénytelenek leszünk felhagyni a megbízatásunkkal. Vagy találhatunk egy köztes megoldást, amivel mindenki jól járna.- dobálózhatnak a számokkal, ha akarnak, de ha értik Gabriel szavai mögött a megbújó lényeget, akkor nem lesz gond, mégpedig azt, hogy nem lesz semmiféle büntetés és hagyják a vajákokat dolgozni.
Kíváncsian hallgattam az Angyalfiak – Tücsi és Laci – mondandóját. Bár közben azért fél szemmel Ciri~re is figyeltem. Láthatóan a gondolataiba mélyedt. Hát nem zavartam szánt szándékkal meg! A két kis tünemény lelkes magyarázatát kissé értetlenül hallgattam. Halvány ötletem sem volt, hogy ki lehet ez az emlegetett apócska. Valami eddig ismeretlen lény? Az elmesélésből nem tűnt ártó szándékú szörnynek, viszont egy varázslónő volt az információforrás, ha jól értettem. Márpedig, főleg láttatlanban nem bíztam meg ebbe a nevezetes Holle Anyóba! Szóval ez a nevezetes Apó-lény az eredeti cipőtolvaj. Aki ajándékkal, vagy szénnel kárpótolja az ellopott fél csizmák helyett a károsultakat. - összegeztem magamban a hallottakat. Végülis, ha elég méretes szenet talál, és ad, azzal lehet fűteni ebben a zimankós hidegben. -És ez a Télapó mit szólt a segítségetekhez? Adott nektek is ajándékokat? - A kőfej nevű troll egészen biztos örült volna a szénnek is! Szeretik a méretes bográcsuk alatt a jól megrakott tüzet. Bár kinézem, némelyik fűszernek használná a mindig bugyogó levesükbe! Ha már Holle Anyó, végig vettük, amit eddig tudtunk. Utána pedig indulhattunk is ehhez a titokzatos mágikához. Laci lelkesedésére majdnem elmosolyodtam. Majd fordult át a mosolyom aggodalomba Ciri szisszenésére. Összevont szemöldökkel néztem a társnőmre. -Mi történt? - mértem végig. Gyorsan végig pörgettem gondolatban, hogy akkor történhetett~e bármi ilyesmi, de nem jutott az eszembe egy eset sem. A vörös hajú tett volna valamit, míg nem értem őket utol? Vagy amikor én a sírásóhoz mentem, ő pedig az Angyalfiak után eredt? A kirakós újabb darabjára hümmentettem egyet. Bár magamban fejszámlálást tartottam. Volt egy Tücsi, és egy Laci nevű aprócska új barátunk. Most azonban felmerült egy Saci is. -Ez a Saci, aki megszidta Kőfejet… ő kicsoda? Ha jól sejtem, rá hallgat Kőfej? - kérdeztem halkan.Szerencsére nekem ígéretőzni már nem kellett. Ciri elmondta, amit el lehetett, én meg bólintottam parányit rá. Gondosan ügyelve, Laci véletlen se érezze magát kényelmetlenül a nyakamban. Néma elégedettséggel hallgattam a fehér hajú lány szavait. Úgy tűnt a kezdeti kábasága eltűnt. Teljes vállszélességgel vetette bele magát a történésekbe. Ahogy megfogta a kezem, főleg hogy a varázserejét emlegette fel, újfent eszembe jutott a korábban engem foglalkoztató kérdés. És egyszerű lélek, pontosabban lény lévén (azt nem tudtam, lelkünk van~é) megkérdeztem tőle. -A portálról jut eszembe. Többet tudsz, mint egy átlag vaják. Kinek érzed magad jobban? Mágikának, vagy vajákának? - Nem volt a hangomban sem bántottság, sem előítélet. Ciri teljes mértékben az a személy volt, akinél úgy döntöttem, hogy kockáztatom, hogy elfogadom úgy, ahogy van. Ha varázslónak érezné magát, se változna az, hogy barátok vagyunk. Ha pedig úgy dönt, hogy ő inkább szörnyvadász, mint mágus, akkor továbbra is (néhány többlet képességgel felszerelt,) vaják lesz a szememben. Egyik formájában sem akartam elítélni. Minden további nélkül nyújtottam neki a kezem, amikor meg akarta fogni. Ezzel is jelezve felé, legalábbis próbálva jelezni felé, hogy nem változik az esetleges származása okán semmi közöttün
A Zerrikán Mantikór alaposan kifaggatta a két angyalfit, a komisz kölykök pedig meglepő lelkesedéssel válaszoltak a vajáknő minden kérdésére. - Neeeem, dehogy is, még nem hozott ajándékot! Azt ma este fog! - magyarázta Tücsi lelkesen. - És nem is találkoztunk vele soha. Holle anyó azt mondta, hogy ma este jön, amikor senki nem látja, de mivel mi ma este itt vagyunk, ezért mire visszaérünk Holle anyóhoz, addigra lesz tele a cipőnk mindenféle ajándékkal - tette hozzá Laci is. Miután az angyalfik elregélték a Télapó megsegítéséről szóló terveiket, a szörnyvadászok máris a nyakukba kapták őket, bár Tücsi figyelmét nem kerülte el Ciri szisszenése, ahogy a vállára vette őt. Jieh kérdésére viszont rögtön a vajáknő felé fordult, hogy a hamuhajú lány helyett feleljen: - Megtámadtak minket abban a zsákutcában, ahova Cirit elcsaltam bújócskázni. Hat hapsi volt, állig felfegyverkezve, hat goromba, nyamvadt suttyó, akik engem akartak elkapni, és azt mondták, hogy ha Ciri átad nekik, akkor csak kicsit fogják bántani… De Ciri nem adott oda nekik, hanem levágta mindet! Csak így, sitty-sutty! De az egyik aljas egy rohadék volt, hátulról megtámadta, és beledöfött egy tőrt a hátába, a másik meg eltalálta a vállát egy doronggal, pont itt… De-de-de, ezt a gyáva férget úgy szúrta le, hogy hátra se nézett! És telibe találta a pofáját! - ecsetelte lelkesen, majd azt is hozzátette: - A hátába szúrt sebet be tudtam gyógyítani, mert volt nálam egy varázsamulett, amit Holle anyótól kaptam, csak az a vállára már nem volt elég… - magyarázta, aztán hamarosan más irányba terelődött a beszélgetés. Amint Ciri biztosította a két angyalfit, hogy Kőfejnek nem esik bántódása, Laci és Tücsi megkönnyebbülten pillantottak egymásra. - Hát igen, úgy nehéz lenne… - vigyorgott Laci a vajáklány költői kérdésére. - De akkor naaaaagyon sok mézeskalács kell majd, mert Kőfej naaaagyon sokat eszik! - tette hozzá Tücsi is nevetve, ahogy kapaszkodott Ciri vállába, miután a lány átvette a sértetlen oldalra. - Saci is a barátunk, ő is olyan, mint mi - felelt közben Laci Jieh kérdésére, lévén a vajáknő olyan halkan tette fel azt, hogy Tücsi talán meg se hallotta. - De azért ránk is hallgat Kőfej, no! Csak Sacit kedveli a leginkább… Amint Cirilla kifejtette az elméletét a Mantikórnak, Laci lemondó megjegyzését hallva máris felkínálta a megoldást - történetesen, hogy tudott teleportálni. Ezt hallva a két angyalfi arca felragyogott. - Komolyan?! - bukott ki Laciból izgatottan. - De hogyan? Te is varázslónő vagy? És vaják is? - Azt aaa…! - sóhajtott fel Tücsi is ámulva. - Még sose teleportálódtunk sehova! Milyen lesz? Ó-ó-ó, és ahol Holle anyó lakik, az az erdőben, észak felé egy kis tisztás, innen másfél napi járásra, és annak a tisztásnak a közepén van egy olyan pont, ahol a mágikus erők összeérnek, egy metszéspontba! - Igen, egy olyan pont, ami körül minden tavasszal körben kinőnek a hóvirágok, nyáron a nárciszok, ősszel meg a gombácskák! - tette hozzá Laci is. - És az egyik fenyőfán lóg egy madáretető! Ahogy az angyalfik elmondták, amit el kellett, Jieh még egy kérdéssel élt Ciri irányába, de minek okán minden feltétel nélkül elfogadta a lány felé nyújtott kezét, a választ követően nem volt más hátra, mint hogy egy zöldes derengéssel kísérve egy szempillantás alatt eltűnjenek Stuhlweissenburgból. A következő pillanatban már azon a bizonyos tisztáson álltak, amiről a két angyalfi beszélt az imént. A szörnyvadászok nyakában meglódult az ezüstmedál, ahogy jelezte, csakugyan rengeteg mágikus energia gócpontjába érkeztek, és ha jobbra pillantottak, a hold fényében észre is vehették az egyik fenyőfa ágáról alácsüngeni azt a madáretetőt, amit Laci említett. Ezüstös derengés világította meg a sötét fák hóval borított sziluettjeit, a földet takaró, kékesfehér hóban pedig ott, ahol a vajákok álltak, nagyjából fél napos lábnyomokat láthattak, melyek a fák közé vezettek. Kunyhót azonban egyikük sem láthatott a tisztáson - mindössze egy nagyobb, kopár sziklatömb sötétlett a fák takarásában csendes magányában, pont ott, amerre a nyomok is vezettek. - Hűűű, hát ez hihetetlen volt! - lelkendezett Laci a Mantikór nyakában, majd le is mászott hamar a vaják válláról. Hasonlóképp tett Tücsi is, bár nem volt kevésbé lelkes ő se. - Elképesztő! És tényleg itt vagyunk, és csak egy pillanat volt! - vigyorgott boldogan, majd a két kölyök sietve elindult a sziklatömb felé. - Gyertek, erre! - rikkantották hátra a vajákoknak, majd a sziklához közeledve szólongatni kezdték a varázslónőt. - Holle anyóóóó! Holle anyó, mi vagyunk azok, Laci és Tücsi! - kiáltoztak, ám válasz hosszú pillanatokig nem érkezett sehonnan sem. A két csipisz homlokát ráncolva tekintett egymásra, majd a vajákokra. - Lehet, alszik. - Lehet… De valahol itt kell lennie az ajtónak, nem? - Itt, erre…! Ahogy megvitatták a dolgot, a szikla falán kezdtek tapogatózni, s ha a két szörnyvadász közelebb ment, ismét érezhették, hogy a nyakukban lógó ezüstmedál rezegni kezd, annál jobban, minél közelebb értek a kőtömbhöz, jelezve, hogy bűbáj ölelte körbe nem csak a tisztást, de a sziklatömböt is, valami másféle, valami emberibb, mint ami a metszéspontból áradt.
Eközben a városban az Ősz Griff minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy Stuhlweissenburg túlbuzgó főügyészét végre lerázzák, Frangepán azonban kitartóan jegyzetelte a szörnyvadász feleleteit, különösképpen a rőthajú varázslónő nevét. - Hm, érdekes egy név… Merevikam Kenikalav… - vakargatta meg kopaszodó üstökét az ügyész, amint lejegyezte a titulust, majd szemüvegét megigazítva hozzátette: - Lehet, valami messzi tájról érkezett… Merevikam… Talán Nilfgaardon túlról… Kenikalav… Hmmm... - töprengett félhangosan, az asztalnak befogott suhanc pedig elharapott egy rövid röhintést az orra alatt. - ...Valami bajod van? - mordult rá Frangepán az inasfiúra. - Semmi, uram - vigyorgott maga elé a siheder, majd cinkos vigyorral lesett fel Gabrielre. Ezt követően viszont az ügyész előterjesztette azon meglátását a polgármester számára, miszerint érdemes volna néhány katonával megkerestetni ezt a bizonyos Merevikam Kenikalavot, von Thöltsch báró pedig rögvest el is parancsolt nyolc katonát, hogy tegyenek így. Mialatt mind a nyolc zsoldosának elmagyarázta, hogy “kelessék meg Melevikam Kenikalav valázslónőt és bílják lá, hogy idejöjjön tisztázni magát”, egyesével, nyolcszor egymás után, addig az asztalnak befogott fiatalember alig bírta visszanyelni a röhögést, mely a név újbóli elhangzásakor kívánt kitörni belőle. Gabriel megjegyzésére azonban Frangepán a vajákhoz fordult, megigazította okuláréját, majd homlokát ráncolva szót emelt volna, ám a polgármester megelőzte benne, amint visszalépett a társasághoz. - Hálásan köszönjük az aggodalmát, Montbel ulam, de volt mál dolga Stuhlweissenbulg válosának halagos boszolkánnyal, és sikelesen meg is szabadultunk a bűbájostól - húzta fel orrát a báró. - Ami azt illeti, méltóságos uram, ha megengedtetik, hogy szót emeljek… - szólalt meg aztán Frangepán óvatosan. - Aep Caer Gwen kisasszony minden valószínűség szerint önkezével vetett véget az életének, tíz esztendeje… - sóhajtott fel az ügyész úgy, mint aki még ennyi év elteltével is úgy emlékezett a jegyzőkönyv minden szavára, mintha tegnap olvasta volna. - Komplikált eset volt, annyi szent, mégha a varázslónő halálának okát viszonylag egyszerűen is meg lehetett állapítani, történetesen, hogy felakasztotta magát, de sok rejtély még tisztázatlan vele és a szegény d’Achiano mesterrel, no meg a halott gyermekkel kapcsolatban a mai napig is… - fejtegette, majd szemüvegét megigazgatva pillantott a két szörnyvadászra ismét. - De elébb, ami a szabályszegést illeti… A főügyész újra a tintába mártotta pennáját, és szorgosan lejegyzetelte számfejtését, ám a kalkulációt követő követelés után az írótáblának használt ifjú tett egy olyan megjegyzést, melyen Gabriel kapva kapott. A főügyész szemöldöke egyre magasabbra emelkedett ráncos homlokán, ahogy a vén vaják beszélt, a végére már szinte elérte a hivatalnok kopaszodó homlokát. Egymásra néztek a hüledező polgármesterrel, aki éppen hogy csak nem esett hanyatt a vaják beszédét követően. - N-né-négyszázhalmincnyolc kolona?! Mégis mit képzel magálól, hogy meli--- - Khm, ha megbocsát, méltóságos uram - szólt közbe Frangepán, mielőtt még a polgármester szívszélütést kapott volna meghökkenésében. - Majd én egyezkedek a vaják úrral és kisasszonnyal a fizetséget illetően - mondta határozottan. - Ah, tegyen így, Flangepán! Négyszázhalmincnyolc kolona…! - tátogott tovább a báró, még mindig nem bírva túltenni magát az áron. Ezután a főügyész ismét a páros felé fordult, szűk szemeiben pedig mintha ravasz fény csillant volna, ahogy megigazította pápaszemét az orrán. - Nos, rendben van, Montbel uram, engedje meg, hogy számba vegyem a dolgokat - mondta, aztán újfent jegyzetelni kezdett, az asztalnak használt suhanc arcán pedig átfutott egy elgyötört grimasz. - Tehát, uraságodék a cipőtolvajokért járó háromszáz koronáról kegyeskednek lemondani, bár úgy értettem szavaiból az imént, hogy még nem tudják pontosan, ki is felelős a cipők eltulajdonításáért. Így tehát ez a háromszáz koronás kontraktus az önök és a város részéről is tárgytalan jelen esetben. Ami a trollokat illeti, darabjáért háromszáz koronát szoktak volt kérni, ami véleményem szerint korrekt ár, mint ahogyan az is, hogy méltóztatja elengedni ezen díjszabást, minek okán jelen pillanatban még nem tudják, pontosan mennyi trollról is van szó, ha van szó egyáltalán. Azonban - köszörülte meg torkát a főügyész - engedtessék megjegyeznem, hogy az imént elismerte, hogy elsősorban ezt a bizonyos egy vagy több számú, valós vagy vélt trollt gyanúsítják az erdőben történt gyilkosságok elkövetésével. Stuhlweissenburg városa hétszáz koronát ajánlott annak, aki bizonyítékot hoz róla, hogy a gyilkosságok elkövetőjét kiiktatja. Tehát, az a bizonyos négyszázharmincnyolc korona, amelyet ezért a hym-ért vagy miért kér, kivonásra kerülhet abból a hétszáz koronából, amelyet a város ajánlott a gyilkos kézrekerítőjének a munka elvégzéséért, így tehát a különbözet kettőszázhatvankettő korona, amellyel önök tartoznak a városnak - fejezte be a főügyész mondanivalóját, von Thöltsch báró helyeslő bólogatásával kísérve - bár a polgármester alighanem mindebből csak annyit fogott fel, hogy a vajákok tartoznak kétszázhatvankét koronával a városnak. - Azonban… - köszörülte meg torkát ismét Frangepán, ahogy belekezdett a folytatásba: - Minek okán említette a kolleganőjének járó díjszabást is, azt javasolnám, hogy ezt a kétszázhatvankét koronát hajlandóak vagyunk kifizetni számára, így tehát a végeredmény szempontjából úgy is vehetjük, hogy senki nem tartozik senkinek. ...Amennyiben maguknak is megfelel így… - nézett jelentőségteljesen aztán a két szörnyvadászra. - Mindez persze feltételezi azt, hogy az erdőben ólálkodó gyilkost sikeresen kézre kerítik, továbbá elűzik ezt a hym névre hallgató bestiát d’Achiano mesterből… Bár, ez utóbbira, megjegyzem, nincs élő kontraktus jelen pillanatban, mindazonáltal én személyesen méltóztatok szóbeli szerződést kötni önökkel arra nézve, hogy szabadítsák meg d’Achiano mestert a “kullancsától”... Már pusztán személyes kíváncsiságból is. Nos, mit szólnak ehhez az ajánlathoz? - kérdezte Frangepán, Wilkinára, majd Gabrielre pillantva.
Jegyzet:És újra itt vagyunk! Nagyon ügyesen haladtok, csak így tovább! Wilkina most kimaradt ugyan, de várunk vissza! A jelenlegi kör 07.24-ig fog tartani, mesélőire pedig utána számíthattok. Kérdés-kérés esetén pedig bátran keressetek pm-ben vagy chaten! Jó játékot! Zene: A Story You Won't Believe
Miután Ciri agya kitisztult, hamarosan szórni kezdte a meglátásait. Azonban látszott az arcán, hallatszott a hangján, hogy sietősre vette az iramot. Addig akart a feladat túloldalán lenni, míg vitte a lendület, s nagyon bízott benne, hogy mikor találkoznak végre a boszorkánnyal, alábbhagynak a kérdések, a kételyek az elméjében. Nem volt most ideje ilyesmire. Ezért aztán elhadarta, amit akart és csak hallgatta a két angyalfi okfejtéseit. Picit elmosolyodott ugyan, hogy Jieh nem tudja, ki a Télapó, de tudta, hogy Zerrikániában mások a hagyományok, mások a mesék. Nem tette tehát szóvá. Mikor pedig Tücsi elregélte a sikátorban történteket, csak bólintott a mantikór felé. Így volt, ahogy a kölyök elmondta, ugyanakkor meglepte kissé, hogy a barátnője nem figyelt fel, vagy nem emlékezett a sebre, melyet bemutatott a téren. Vagy ő ért félre valamit, és pont arra volt kíváncsi, honnan szerezte azt a zúzódást, némi mélyre szúrt szögnyommal. Piszkosul fájt neki, amikor nem hasított a fejébe az adrenalin. Mikor a nyakába kapta az angyalfit, egyszerre felsikoltott benne a kín. Ám az mulandó volt. A fagy mardosó karmai, a vászoning dörzsölő mozgása tűnt az igazi fájdalomnak. Az ugyanis nem távozott. Megtanulta kizárni a fejéből ezt a hosszan tartó szenvedést, de attól még ott volt. Ez pedig csak fokozta az agóniát, a haragot, az érzelmeket. Ha belegondol, talán ettől volt olyan kegyetlen a téren, mikor lecsendesedett a lincselhetnék. Talán sokkal hamarabb otthagyta volna az egészet, ha ez a fájdalom nem erősíti fel az érzelmek kitörését. Liliath pedig hasonló problémát jelentett számára, csak mentálisan. Elhessegette a rőthajú mágikára terelődő gondolatait és inkább tovább fordult az angyalfiakhoz. A teleport említésére pedig felragyogtak mindketten. Hallgatta, mit kellett látnia, hova is kellett utaznia. Mélyen magába szívta az ismeretlen táj képét, felépítve magában az irányt. Csak csendben koncentrált, mert nem akarta magukat ötven méterre a talaj felett kiengedni. Az végzetes lett volna egy tisztáson. Ezért eleinte nem is válaszolt a mantikór kérdésére, csupán mély levegőket véve megragadta Jieh és Laci kezét. A fagyos levegő megtöltötte a tüdejét, s mire kifújta, már a másik oldalon jártak. Levette a nyakából Tücsit és hagyta a kölyköket elindulni a megfelelő irányba. Itt ők voltak otthon, tehát bíznia kellett bennük, még ha közel s távol egyetlen kunyhót sem látott. Megérintette a zerrikán lány vállát. Kicsit tovább, mint azt szokása volt. – Vaják vagyok. Vaják voltam, Vaják leszek. – Sorolta. – Ezen semmilyen teleport vagy varázslat nem változtat soha. – Elengedte a barátnőjét. – Viszont a szülőanyám rendelkezett képességekkel, amiket megörököltem. Ezt pedig anya, – Yennefer, – megtanított kezelni. – Magyarázta. – Többet tudok, mint egy átlag vaják, és kevesebbet. Nem mentem át a füvek próbáján, meg a mutációkon, mert a vérem nem engedi. – Jegyezte meg elkámpicsorodva. – Mágikus forrást nem képesek teljes értékű vajákká tenni. – Mélyet sóhajtott. – Úgyhogy mással hozom be a lemaradást. Az örökségemmel. – Az utolsó szót úgy ejtette, mint akinek fáj még a gondolat is, de aztán szembe fordult a zerrikánnal és mélyen a sárga szemekbe nézett. – De higgy nekem mikor azt mondom, vajákabb vagyok, mint egy bizonyos griff. – Ezzel elfordult, megigazította a kardot a hátán, majd átlépett az angyalfikhoz. – Szerintem nem alszik. Pusztán a jelenlétünkkel feszélyezzük. – Jegyezte meg, ahogy letérdelt a hóba, megvizsgálni a nyomokat. Fél napja hagyta itt valami. Könnyű léptű, kis termetű humanoid. Viszont nem az angyalfik egyike. Annál nagyobb. Cipőt viselt. Egy teljes párt. Volt egy tippje, hogy ki hagyhatta itt. – Holle anyó nem ismer minket. – Jegyezte meg fennhangon Cirilla. – Ha a mi ajtónk előtt bukkanna fel két fegyveres, mi talán másképp tennénk? – Dobta át a kérdést a mantikórnak. – De a kard most nem azért van velünk, hogy ártsunk magának öreganyám! – Kiáltotta a szikla felé. – Ez a két jótét lélek is azért bízik bennünk, mert meg tudjuk különböztetni a vadászandó szörnyet a gondolkodó lénytől. A penge csak a mesterségünk címere, mint kovácsnak az üllő. Segítségre van szükségünk. – Jegyezte meg az ezüsthajú vajáklány. – Egy borzalmas szörny gyötör egy férfit Fehérvárott. Olyan, amit feltett szándékomban áll visszarugdalni abba a mély sötétségbe, ahonnan előmászott. Egy olyat, ami nem ide való. Meg aztán… – Kezdte az új gondolatot. – Van abban a városban másféle szörnyeteg is. Olyanok, amik ruhát viselnek és ékszereket. Olyanok, akik varázslónőkre vadásznak és jámbor angyalfikra. Akiknek elkél, hogy két vajáka alaposan kicsipkézze a valagukat. – Zárta le végül a gondolatát, majd a sziklatömbhöz lépett és rátette a jobb kezét. – Kérlek! Eressz be minket.
Nyugodt arckifejezéssel állt tovább, de feszítette a nevetés, vagy legalábbis egy széles mosoly készült a felszínre törni. Ám nem engedhette meg ezt a luxust, hiába is volt frappáns a kitalált név, és hiába is jött rá szerencsétlen „asztal” is, sajnos várnia kell még ezzel a nevetéssel. Fontosabb dolguk is volt jelenleg. Érdekes dolgot mondott a polgármester, hogy ők szabadultak volna meg a boszorkánytól? Máshogy ismeri Gabriel a történetet. De ha ezek az emberek segítették fel a kötélre a boszorkányt, és a szerencsétlen kőfaragó magát vádolja, akkor talán meg van az oka, hogy a hym miért is akaszkodott rá. - Khmm elnézést a kérdésért, de hogy értette azt méltóságos uram, hogy megszabadultak a bűbájostól? Illetve a tisztázatlan rejtélyekkel?- csodálatos, hogy a dolgok csak egyre jobban bonyolódnak. Jobb lesz ha a jövőben Gabriel csak azokat a megbízásokat fogadja el, amikről tudja is, hogy mit kell tennie, amiknek egyszerű a célja, csak vadászat. Muszáj volt megengednie magának egy apró félmosolyt, látva, hogy mit is reagált a polgármester. Kedvét leli abban a griff, ha valakit le tud szállítani a magas lóról, de legalábbis megingatni a nyergében. De azért szívrohamot nem akart a férfinak okozni, pedig már-már kezd úgy tűnni, hogy mégis az lesz a sorsa, ám a jelek szerint a főügyész a segítségére siet. Egész hosszú monológba kezdett bele a férfi, és szinte semmi értelmét se találta Gabriel, ám valami megragadta a figyelmét. Talán ez lett volna a célja ennek a sok szónak, hogy megkavarja a vajákokat. - Tehát ha jól értem, ha valaki bizonyítékot tud felmutatni azzal kapcsolatban, hogy az elkövetőkkel végzett, az számíthat hétszáz korona jutalomra, igaz? S ebből vonnák ki az általam említett különbözetett. Ám amit nem értek, hogy miért mi tartoznánk azzal a kettőszázhatvankettő koronával? Nem mutattunk be bizonyítékot, az igaz, de ezért nem is tartoznánk hétszáz koronával a városnak. Ám egyet kell értenem önnel, hogy a kollegám díjazása ellenében elfelejtjük a tartozást.- kissé zavaros lett ez Gabriel számára, de betudja az eddig történteknek és a korának.- Mi azon vajákok közzé tartozunk, akik ha egy hymhez hasonló lénybe futnak bele, abban az esetben nem hagyjuk csak úgy ott. S elfogadjuk a szóbeli szerződést. Viszont akkor ahhoz, hogy sikerrel járjunk, mindent tudnunk kell a kőfaragó, a boszorkány és a város kapcsolatáról, minden apró részletet.- igaza volt a mestereinek, a hym volt az egyik legrosszabb és legtöbb gonddal járó rém.
Túl mélyre sülyedtem gondolataimban, így olyan érzésem van, mintha lecsúsztam volna a beszélgetés egy részéről. Ami talán bajos, talán kevésbé. Túlzottan lefoglalt a szóban forgó lény gondolata. A varázslónő név kreálására egy elismerésbek szánt biccentést teszek az idős felé. Elég bajt okoztam, de kezdi feszegetni azokat a határokat az ügyész amelyek kezem eljártához vezetnek. Amit akkor éreztem, mikor Geralt visszaszerezte az ódon várat... Fenébe hogy nem figyeltem eléggé a "nyelv" leckéken. A polgármester által említett történetre megemelem egyik szemöldököm és éretlenül a Griffre tekintek. -Több mágika is lett volna, vagy csak a meséknek vannak variációi? - mormogom magam elé, majd a griff meg is előz a kérdéssel. Mellkasom előtt összefonom karjaimat és figyelek, jobbat, többet nem tudok. Valószínűleg csak rontana a helyzeten hevességem. Az összegekről való diszkurzus során pedig az előttem lévő hóba kezdem felírni a számokat. Mind a két fél részéről minusz háromszáz. Eddig oké. A trollokért hétszázat, már ha tudjuk bizonyítani a kőfejűek leölését. Engem nem visz rá a lélek, mióta apa birtokáért ezek a lények kezeskednek. Tovább írva a végét eltaposom, nem igen tudom nyomon követni. Lassan jobban járok, ha csuklóm előre nyújtom és leülöm. Magam részéről egy aprót bólintottam, csupán legyen már vége és járhassunk a dolog végére. Elegem volt erre az évre az emberekből, de van egy sanda gyanúm, hogy ezt ennyivel nem fogjuk megúszni és vannak még dolgok, amikről nem tudunk. Remélem azért a városi népek többet tudnak és hajlandóak is segíteni. Még...
Bólintottam a kis Angyalfi lelkesedésére, ahogy elmagyarázta ennek az Apónak a működését, vagy inkább ténykedését. Nem tűnt veszélyesnek, ha nem kért érte cserébe semmit és senkit, csak ajándékokat hordott szét! Mondjuk a még mindig kérdés volt, és kíváncsiságomat feszegette, hogy honnan szerez ennyi ajándékot? Na meg mennyi cipőcskét kell neki megtöltenie, és mennyi idő alatt? Talán nem is lény, hanem egy fura varázsló, aki teleportál csizmától csizmáig. Azt mondták, nem láthatják. Lehet fizikálisan nincs is jelen! Vagy dzsinekkel végezteti a munkát. Erről a Télapóról hamar elvonta a figyelmemet Ciri és Tücsi története. Nem látszódott az arcomon, hogy mit gondoltam a hallottakról. Nem kedveltem az ilyen csőcseléket. Túl sokszor találkoztam már lényekkel kereskedőkkel. Még a saját lányomat is cirkuszba mutogatták, a halott anyja bőrével, Zerrikanterment szerelmére! Veszélyesen villant a szemem, noha türtőztettem magam. Nem akartam a kis dragomán párosunkat megijeszteni vele. Teljes lényemmel úgy éreztem, hogy helyesen tette, elpusztította azokat az alakokat. Mind ahányan voltak a támadók. Legalábbis így értelmeztem a pici lény szavait. Ha Ciri nem tette volna, lehet utólag magam kerestem volna fel őket. Sosem voltam pártatlan, és ez soha nem is zavart. Maga a teleportálás furcsa, nem mindennapi élmény volt. Nem portált nyitott, mint más varázslóknál láttam, hanem megfogta a kezeinket, és huss. Mire észbe kaptam volna, már ott is voltunk a célunknál. Gyanakvón körbe pillantottam, majd néztem a farkas vajákra, ahogy megérintett, lényegesen barátibb arckifejezéssel. Nem hittem, hogy még válaszolni fog a korábban feltett kérdésemre. Figyelmesen hallgattam a szavait. Mágikus forrás, ez megragadta a figyelmemet. Egyből érthetővé vált, miért nem akarta, hogy ezt mások tudják, illetőleg miért reagált a vörös hajúra olyan hevesen korábban. Minden joga meg volt hozzá, főleg ha ilyen titok hordozója. Nem vágtam a szavaiba, végig hallgattam a teljes mondandóját. -Nem látom azt, hogy kevesebb lennél, mint egy vaják! – szólaltam meg végül. Míg ő a vállamra tette a kezét, én az arcát cirógattam meg. -Valamennyi vaják más, ahogy valamennyi vaják iskola is más. Az, hogy másabb picit az eszköztárad a szörnyekkel szemben, nem tesz téged kevesebb értékű szörnyvadásszá! – őszinte volt velem, éreztem rajta. Hát nem gyanakodtam tovább. A varázslókba nem érdemes megbízni, a sárkánypapnők, és a vajákok azonban már teljesen más történet volt. -Előttem nem kell feszélyezned magad a véred miatt. És úgy tűnt, nem voltál lelkes, Liliath említette, vagyis megtartom titoknak rólad ezt mások előtt! - biccentettem kurtán. Nem szerettem volna, ha magában azon aggódja túl magát, miattam bárki is megtudja, kicsoda. Ezek után néztem szét alaposabban. Éreztem a mágia jelenlétét olyan erősen, ahogy csak egy magamféle képes rá. A medálom lelkesen muzsikált a levegőbe vibráló erőtől. A megpillantott madáretetőre csak felvontam a szemöldököm. Madárszobrunk volt eddig is, most már kaptunk etetőt is hozzá. Szótlanul szemléltem, ahogy a két kis útitársunk az ajtót kutatták, majd Ciri is megpróbált bebocsátást kérni. Inkább nem szólaltam meg. Sejtettem, hogy hamarabb riasztanám el, mint nyerném el a bizalmát, akárki is legyen a kőtömb túlfelén, a titokzatos Holle Anyóként. A varázslók amúgy sem voltak a kedvenceim. Ott hangzott a fejemben vörös hajú tanítóm bölcsessége mindig: „Kerüld ha lehet, de sose bízz bennük. Tiszta politika mind!”
Miután Cirilla, Jieh és a két angyalfi megérkeztek a tisztásra, a hamuhajú vajáklány nem mulasztott el választ adni a zerrikán Mantikór korábban feltett kérdésére. Aztán amint a társalgás végére jutottak, és Jieh is elmondta észrevételét a vajáklánynak, mindketten az angyalfik, illetve a fenyőfák takarásában sötétlő sziklatömb felé fordultak. Ciri fennhangon elmondott szavait követően a sziklához lépett, s jobb kezét annak falára téve kért bebocsátást Holle anyótól, Jieh pedig eközben szótalnul szemlélte az eseményeket, nem lépve közelebb a kőtömbhöz. Amint Ciri elhallgatott, ismét csönd állt be a tisztáson, a két angyalfi kérdőn, halványan reménykedve járatta tekintetét a két szörnyvadász és a kőtömb között - aztán a vajákok medálja ismét rezdült, s ezzel egyidőben a sziklaorom helyett egy kunyhó állt előttük, Cirilla tenyere a rideg, fagyos kő helyett pedig a viskó ajtajára simult. Laci és Tücsi arca felderült, és megkönnyebbülten kurjantottak fel, amint az illúziót felváltotta a valóság a szemük előtt, örömük pedig csak nőtt, mikor az ajtó kitárult előttük. A kunyhóból kellemes meleg áradt ki, a langyos fuvallat pedig frissen sült kenyér, alma és gyógynövénytea illatát sodorta a társaság felé, illetve még valami érdekes, erőteljes aromát: fenyő és csipkebogyó illatát. Ezt követően pedig bentről eléjük lépett a házikó tulajdonosa is: egy aprócska, hajlott hátú, ráncos arcú, ősz öreganyó, botjára támaszkodva, aki rögtön Cirire emelte örökifjan ragyogó, égkék tekintetét. - Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, lyányom… - szólalt meg rekedtes hangon, Tücsi és Laci azonban ekkor két oldalról a néni nyakába vetette magát örömében, így bárhogy is akarta folytatni mondanivalóját az anyóka, nem tudta befejezni. - Holle anyó! Hát itt vagy! Nem kell tőlük tartanod, nem fognak bántani, minket se bántottak! - kiáltotta Tücsi, majd Laci rákontrázott: - Így van, lehet, hogy vajákok, és Ciri még teleportálni is tud, és egyikük sem akart bántani minket! Az anyóka ezt hallva hosszan hümmögve, megfontoltan mérte végig újra a két szörnyvadászt. - És azt honnan tudjátok? - intézte szavait a két angyalfi felé, ahogy mindkettőnek óvón, szeretőn megsimogatta a feje búbját. - Próbára tettük őket! - vágta rá Laci lelkes vigyorral. - Igen! Úgy ahogy te szoktad próbára tenni az embereket, csak mi nem tudunk kemencét meg almafát varázsolni - magyarázta Tücsi tovább. - De Ciri is és Jieh is kiállta a próbánkat! Megbízhatunk bennük! Holle anyó eközben végig a két vajákot fürkészte, aztán nagyot sóhajtott, ajkain keserkés mosoly íve húzódott végig. - Vagy úgy… Úgy tűnik, ma csak ilyen különleges vendégeim akadnak… - mormogta, azzal Holle anyó egy igével s néhány kézmozdulattal feloldotta az őt körbevevő illúziót. Alakja körül fénypászmák kezdtek derengeni, s egy kicsit úgy tűnt, mintha csak az anyó körvonalai látszódtak volna - a következő pillanatban azonban egy hófehér ruhát s prémes köpenyt viselő, magas hölgy állt a szörnyvadászok előtt. Nem volt egy világszép tündehölgy, de ha az ember ránézett, az első gondolata az lehetett, hogy némi tündevér biztosan csörgedezett a nő ereiben. Hosszú haja mogyoróbarna tincsekben omlott vállaira, egészen a derekáig érve, arcát immár egy szemernyi ránc sem barázdálta, üdén és ifjan tündökölt fehér bőre - szemei azonban mit sem változtak. Az ég azúrját idéző kékségben ragyogtak még mindig, amikor ismét a két szörnyvadászra pillantott, majd leguggolt a két angyalfi mellé, hogy magához ölelje őket, azok pedig örömest bújtak a varázslónő karjai közé. - Menjetek csak be, van tea és sütemény - mondta a két csipisznek, hangja immár lágy volt, kellemes és gondoskodó, az angyalfik pedig, minthogy már régi vendégek voltak Holle anyónál, sietve be is masíroztak, hogy előkerítsék a finomságokat. A varázslónő ezután felállt, s a vajákokra tekintett. - ...Nem tudom, mivel vívtátok ki a bizalmukat, de nekik elhiszem, ha azt mondják, megbízhatom bennetek. Kérlek, gyertek be - invitálta a párost, majd maga is bement a kunyhóba, ahol az angyalfik már javában nyammogtak a süteményen az asztalnál, amelyen egy kosár alma, és egy vekni friss kenyér is illatozott, valamint egy teáskanna is köztük gőzölgött. Állt azonban még valami rajta: egy kis, festett, faragott szobrocska, mely egy madárpárt ábrázolt, egy cinke és egy veréb bújt össze fázósan egy fenyőgallyon üldögélve. - Foglaljatok helyet - intett Holle anyó - akire immáron találóbb elnevezés lett volna a Holle kisasszony - az asztal felé, amelynél még két szabad szék állt, ő maga pedig a helyiségben található egyetlen ágy szélére telepedett, és sóhajtva így szólt: - Még mielőtt bármit is mondanátok… Őszinte leszek, nem fogok tudni segíteni rajtatok, bármilyen szörny is gyötri azt az illetőt Fehérvárott. Legalább is, én magam egészen bizonyosan nem teszem be a lábam Caer Gwenbe. Másban pedig aligha tudnék nektek segíteni. Nincsenek a birtokomban bestiáriumok, sem feljegyzések, és nincs laboratóriumom sem, vagy kutatási eredményeim… Sajnálom. Bármi is legyen ez a rémség, nektek kell megbírkóznotok vele… - mondta a varázslónő lemondó hangon.
Eközben Stuhlweissenburg városában Gabriel és Wilkina nem állhatta meg, hogy vissza ne kérdezzen a polgármester elejtett megjegyzésére, miszerint akadt már dolga a városnak haragos boszorkánnyal, és el is űzték azt sikeresen. Von Thöltsch báró rögvest ki is húzta magát büszkén, ahogy az ősz vaják rákérdezett a történetre - nagyon szerette ugyanis elmesélni az ilyen és ehhez hasonló, dicsőséges eseményeket a város életéből. - Nos, Montbel ulam, az úgy töltént, hogy ez a bizonyos Aelmione aep Cael Gwen, aki Stuhlweissenbulg boszolkánya volt, tíz évvel ezelőtt égtelen halagla geljedve üvöltözött és átkozódott a tolnyából kijőve - akkol vakította meg a szegény d’Achiano mestelulat is - ám mielőtt még lomba dönthette volna halagjában a válost, a polgálokkal együttes elővel nekitámadtunk - én is ott voltam ám, akkol még ugyan nem voltam polgálmestel, de a lényeg, hogy amint meglátta, mekkola túlelővel áll szemben, lögvest eltelepoltált! - mesélte a báró büszkén, Frangepán főügyész pedig megköszörülte torkát. - Nos, igen, így is lehet mondani… A lényeg, hogy sajnálatos módon már csak akkor találtunk rá az erdőben, miután felakasztotta magát, így nem volt, aki meg tudta volna törni a d’Achiano mestert sújtó átkot. Azután rombolta le a plebs haragjában a boszorkány tornyát, ami éppen itt állt, ahol most a tér van - tapodta meg a köpcös hivatalnok a lábuk alatt levő havas köveket. A történetet követően pedig kezdetét vette a hosszas alkudozás, amelynek eredményeképp végül elhangzott a szóbeli kontraktus megkötése a hym legyőzésének érdekében - hovatovább Frangepán egyúttal alaposan össze is zavarta a két szörnyvadászt a pénzügyekkel, no meg a különböző egyéb felhívások összegeivel. - A lényeg az, vajákuram, hogy végső soron, ha úgy vesszük, tulajdonképpen önök sem tartoznak nekünk, és mi sem maguknak, amennyiben elűzik a hym-ot - felelte végül a főügyész, majd amint a két szörnyvadász rábólintott a verbális szerződésre, hogy megszabadítják Leonard mestert a ráakaszkodott szörnyetegtől, Frangepán elismerően bólintott. - Kiváló, kiváló - mondta, ahogy megigazította okuláréját, majd torkát megköszörülve bedugaszolta a tintás üveget, a pergamenbe tekerte a lerázott pennát, s az üvegcsét a zsebébe süllyesztve, a tekercset a hóna alá csapva szólt az eleddig asztalnak használt inasfiúnak: - No, most már felállhatsz, véget ért a szolgálatod. A suhanc nyekeregve tápászkodott fel és tántorgott arrébb a társaságtól, a főügyész pedig ezt követően ismét a vajákokra pillantott. - Minden további nélkül ismertetem önökkel az ügy eseményeit. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna… - sóhajtotta, ám még mielőtt belekezdett volna az elbeszélésbe, a vajákok fülét hirtelen motoszkálás, halk nyöszörgés és mormogás hangja csaphatta meg, olyan halk, hogy alighanem egy ember nem is figyelt volna fel rá. A tűz mellől jött a nesz, egyenesen a hajdani szobrászmester irányából, aki, ha vetettek rá egy pillantást, csakugyan megmozdulni látszott. Erőtlenül igyekezett feltápászkodni a földről, bár egyelőre még csak térdelve tapogatózott a talajon, mint aki valami fontos dolog után kutatott. Ám minek okán nem találta, amit keresett, halk, elgyötört hangon siránkozni kezdett: - Elvesztettem… Me minne… elvesztettem… elvesztem…! - zokogott fel rekedtesen.
Jegyzet:És újra itt vagyunk! Elnézést a késésért, kicsit zsúfolt volt a hétvége. Nagyon ügyesen haladtok, csak így tovább! A jelenlegi kör 08.03-ig fog tartani, mesélőire pedig utána számíthattok. Kérdés-kérés esetén pedig bátran keressetek pm-ben vagy chaten! Jó játékot! Zene: Diese Kalte Nacht
Cirilla nem számított kevesebbre, vagy másra a mantikórtól. Ahogy a szavak kibuktak a zerrikán lány száján, a lelkébe hasított, mint ezüst penge a vérfarkasba. Nem bírta türtőztetni magát sokáig, s ahogy Jieh a mondandója végére ért, egy rövid, de annál inkább érzelmektől szikrázó ölelésben részesítette, mielőtt tovább fordult volna a problémához, mely előtte állt. Tudta, mit akar. Még csak azt kellett megtalálnia, miként éri el. Amikor viszont eszébe jutott, miféle világ földjét is tapodja, hát azonnal belefogott a magyarázatba és a kérlelésbe. Mert mi más lehetőségük lett volna ezen kívül? Legfeljebb az erejét használhatta volna, de arról nagyon gyorsan letett. Emlékezett olyan időkre, amikor Yennefert valaki felbosszantotta. Ott élt a fejében minden alkalom, mikor meg kellett vívnia olyannak, ami akár csak részben is varázshasználó volt. A háta közepére sem kívánta a dolgot. Ha csak tehette, inkább nem akart most fegyvert rántani. Még a Hym ellen sem, hiszen az azt jelentette, hogy kudarcot vallott a zseniális terve. Mikor azonban a kérésre feltárult az illúzió, a sziklatömb helyén pedig megjelent a kunyhó, féloldalt mosolyra szaladt a szája és hátra pillantott Jieh-re. Az arcáról lerítt, hogy büszke magára. Ez pedig elnyomta kissé az aggodalmait, melyek Liliath óta a fejében motoszkáltak. Amikor viszont a hajlott hátú öregasszony előtűnt a kunyhóból majdnem elkacagta magát. Mert ennyire semmilyen boszorkány nem lehet klisés. Kuncogássá fojtotta a nevetést, de még tovább szelídült kedves mosollyá, ahogy az angyalfiak körbeugrálták. Érezte az iróniát a helyzetben, meg azt a végtelen szeretetet, ami ott feszült a varázslónő és a két gyerek közt. Legalábbis remélte, hogy jól érzi. Meghajlott Holle anyó előtt, de nem szólalt meg egyelőre. Túl sok dolog cikázott épp a fejében ahhoz, hogy neki fogjon beszélgetni. Aztán a varázslónőről lehullott a lepel, Ciri pedig belépett a házba, kissé elillanó beszédképességgel. – Gyönyörű. – Ennyit sikerült alig hallhatóan kipréselnie magából, ám ahogy átlépte a küszöböt minden eszét összekapta. A Fehér Farkas leánya felvette a komolyabbik arcát, aztán az egyik falnak támaszkodott, miközben meghallgatta Holle kisasszony előadását. Pár dolog nem kerülte el a figyelmét. Egyrészt a varázslónő többszörösen is mágiával védelmezi magát, tehát semmilyen esetre sem szeretne feltűnni a világ radarján. Másfelől a „csak ilyen vendégeim vannak ma” kijelentéssel felkeltette a kíváncsiságát, mely az asztalon trónoló faragványban teljesült ki. Felhorkant, ahogy helyükre kattantak a dolgok. Mert azt tudta, hogy Liliath eltüntette a szobrot, most pedig kiderült, hogy hova. Tehát az az idióta járt erre, mégsem segített nekik. Megpróbált nekiugrani egy olyan lénynek, ami ellen semmi esélye, hogy később döngethesse a mellkasát, hogy mennyit tett a világért. Undorodó grimaszt húzott ez a gondolat az arcára, mely teljesen beárnyékolta a kételyeket, melyek a képességeit illették. Nem tetszett neki továbbá a varázslónő azonnali védekezése sem, de ez talán csak a saját skrupulusa volt. Kellett ugyanis a segítség neki, amit ez a boszorka meg tudott adni. Be tudta miatta fejezni azt a kirakóst, melyet ezen az estén épített maga előtt. Hát odalépett a varázslónőhöz, szelíd mosollyal végigsimított az arcán, aztán Tücsi felé lépett és megsimogatta a kis angyalfi fejét. Még vett egy nagy levegőt, mielőtt megszólalt. – Megvédtem ezt a kis tündért hat félnótás fajgyűlölővel szemben, akik azt gondolták kikezdhetnek egy vajákkal. Volt köztük két hangos. Az egyik azt hitte, hogy sebezhetetlen, a másik pedig, hogy neki mindent lehet. Mindkettő tévedett. – Tette hozzá, ahogy átfordult a tekintete a boszorkányra. – Úgyhogy nézze el nekem „öreganyám” – ehhez ujjal mutatta az idézőjeleket. – ha most kissé nyers és tömör leszek. Egyfelől nem rángattam volna végig magam ezen a tortúrán, ha nem látnám komoly szükségét a segítségnek. Az pedig egy fikarcnyit sem foglalkoztat, hogy mi az elképzelése, miben kérhetném a segítségét. Hidd el nekem, hogy mára elegem volt abból, hogy mit feltételeznek rólam mások. – Ahogy ezeket a szavakat kiejtette, megközelítette a boszorkányt. – Volt itt egy vörös hajú mágiaforgató, aki azt a szobrot, vagy annak egy kiköpött mását eltüntette egy koldus, és vagy faragómester mellől, aztán egy másolatot tett a helyére. Onnan tudom, hogy volt itt, hogy más vendéget nem tudok elképzelni, aki hasonló mint mi, plusz ez a faragvány is veszélyesen gyanús nekem. – Ezzel elvigyorodva a varázslónő vállára helyezte a kezét. – Nem kell nekem sem bestiárium, sem az, hogy elgyere velünk Fehérvárra. Tudom, hogy űzhetem el azt a dögöt, csak még ki kell találnom a megfelelő trükköt. Ahhoz pedig többet kell tudnom arról, ami itt történt. Egész pontosan a faragó, az akasztott varázslónő, meg ha a szimatom nem csal, lesz itt legalább még egy boszorkány, aki elátkozta szerencsétlen jóembert. Erről a sztoriról akarok többet hallani, mert amit lent mondanak a városban, csak ugatás. – Elengedte Holle anyót. – Szóval igenis tudsz segíteni, mert el tudod mesélni mi történt itt, amiért egy Hym lakásának választotta egy koldus fejét. Meg ez a Caer Gwen név is nagyon érdekel. – Tücsi mellé huppant egy székre, de folytatta. – A Hym pedig csak olyat kap el, aki legalábbis magáról úgy gondolja, hogy valami embertelen szörnyűséget követett el. Ezt a részt én megoldom. Viszont kell nekem egy hiteles forrás, hogy megtudjam, mi a ghoulherénszúrt szukafattyaélet zajlott itt évekkel ezelőtt. A szörnnyel én megbirkózok, ha tudom miért háborgatja ezt a vidéket. Meg aztán a Fehérváriaknak is egy szép pofán vágás lesz, ha sikerült megoldanom, amit akarok. És sürget az idő, mert van egy állítólagos vajákmesterünk, aki azt gondolja, hogy amennyiben megöli egy Hym hordozóját a bestia majd rászáll. Szóval mesélj nekem Holle anyó. Mi történt itt?
Ciri, a jól eső ölelés után láthatóan újfent a kezébe vette a dolgokat. És tudta is,hogy mit kell tenni. Néhány kérlelő szó után végül feltárult a szikla helyén egy kunyhó. Nem épp a hófehér torony, amit vártam, de kezdésnek ez is nagy előre lépés volt. Parányit biccentettem a felém megeresztett mosolyára, majd fordítottam a tekintetem a kunyhóból előbicegő anyókára. Ha a medálom nem jelezte volna a további mágiát, akkor még azt is gondolhattam volna, hogy ennek a nénjének köze van az előzőleg emlegetett apókához. Épp csak arra szaladt fel a szemöldököm, az angyalfiak milyen gyermeki lelkesedéssel örülték körbe a varázslónőt. Látszott, hogy bíztak benne. És láthatóan hasonló következtetésre jutottunk egymással, én és a varázslónő. Mind a ketten bíztunk a kis gyermeki lények ítéletében a másikkal kapcsolatban. Az angyalfiak ugyanis tisztaszívű teremtések voltak, még, ha eredendően kopék is egyben, nem volt bennük meg az a romlottság, ami az emberi fajt oly régóta emésztette. Majd gondoltam végig újfent ezt az ítéletet, amikor végre feloldotta a bűbájt, és az a nő állt előttünk, amilyennek magam is képzeltem a mágikákat. Nem egy hajlott hátú vén boszorkány, ahogy az emberek szeretik eltorzítani a valóságot, ha félnek tőlük, hanem az a fiatal, mégis időtlen nő, aki hatalmas erőknek parancsolhat. A pillantásom Tücsire és Lacira ugrott, ám a gyerekek kicsit se hatódtak meg a nőn végbe menő változások miatt. Ahogy beléptünk a kunyhóba, első dolgom volt a pillantásommal feltérképezni a környezetet. Az ablakok helyét, esetleges titkos ajtókat, lehetséges menekülési vagy támadási útvonalakat, és pontokat. Ez már olyan nagyon a lényem részévé váltak gyermekkorom óta, mint a mutálódott génjeim. Szinte tudattalanul bojtorján szaga után is kutattam minden levegővételemmel, a sütemények, gyümölcs és kenyér illata alatt. Nem volt feltűnő, hisz csak levegőt vettem, mint bárki más. A környezetem feltérképezése közben a két nő párbeszédét is nyomon követtem. Hálás voltam, nem nekem kellett alkudoznom, Ciri megejtette ezt a részt helyettem. Helyette, szimplán csak a szemeimmel, de újfent megvizsgáltam a kis faragványt. -Ez a faragvány micsoda? - néztem fel, inkább őszinte kíváncsisággal, mint bármi mással az asszonyra. Valamiért fontos volt annyira, hogy oda kerüljön a kőfaragóhoz, amikor a Hym~et előzargatták belőle. Nem voltam ott az elejétől, hogy tudjam, az a vörös hajú lény mit művelt, a rőthajú vaják lánnyal, de a hym ott volt, és a faragvány úgyszintén. -Társnőmnek igaza van! Csak a pletykákat hallottuk lent a városban. Azt pedig tudjuk, hogy milyen … képlékenyek. – pillantottam újfent az Angyalfiak irányába. Jobban hittem nekik, mint egy egész emberlakta településnek. A felemlített vajákra megengedtem magamnak egy sóhajt. Őszintén reméltem, hogy nem fogják meghiúsítani a munkánkat! Szívem szerint, ha Ciri úgy is tudott teleportálni, és erről az ottaniak már saját szemükkel meg is győződtek, bedobtam volna a közösbe, hogy teleportálja majd el a többiek elől a kőfaragót, még mielőtt vaják általi baja eshet. Nyilvánvalóan ide nem lehetett hozni. Nem szerettem volna veszélynek kitenni az Angyalfiakat. Más hely, akadt ezernyi a falu körül. De még mielőtt bármiféle javaslattal hozakodtam volna elő, meg kellett tudnunk a varázslónő igazát. Szimatoltam, hogy rajtakapom~e nagyot mondáson a házigazdánkat, azon felül azonban csendben figyeltem az előttem zajló eseményeket. Legfeljebb az Angyalfiakat gyűjtöttem ölbe, ha már jól laktak.
Ahogy a két szörnyvadász belépett Holle anyó kunyhójába, Ciri egy pillanatra elámult, milyen takaros, otthonos hajlékba invitálta őket a varázslónő, Jieh pedig rögtön feltérképezte a viskó felépítését. Mindketten láthatták az asztalon sorakozó finomságokat, az ismerős szobrocskával egyetemben, és az asztal körülötte elhelyezett négy széket, illetve a szemközti falnál álló kandallót, melyben halkan ropogtak a farönkök a tűz lángjának meleg ölelésében. Egy kis ablak volt a tűzhelytől balra, aminek párkányán három pici csizmácska sorakozott, s ez alatt az ablak alatt húzódott a varázslónő ágya, kicsit odébb pedig egy létra, ami a padlásra vezetett fel. Az asztal kicsit jobbrább helyezkedett el, de nem közvetlenül a fal mellett, ott ugyanis szekrények, komódok álltak, néhány fa- és agyagtányérral, kancsóval, pohárkával és egyéb edényekkel. Ha a Zerrikán Mantikór eléggé jól szimatolt, bojtorjánt ugyan nem, ellenben fenyő és csipkebogyó eltéveszthetetlen illatát érezhette a tüzifa, kenyér, sütemény, almák és tea aromája mellett - noha a kunyhóban sehol nem lehetett látni egyik növényt sem. Mi több, mintha ez az illat a varázslónő felől áradt volna - tán magára varázsolta valamiért. Persze, ha közelebb lépett Holle kisasszonyhoz, ez az illat Cirilla figyelmét sem kerülhette el, de aligha volt ideje a két vajáknak bármilyen mágikus parfümériával foglalkozni jelenleg. Amint a Fehér Farkas Leánya Holle kisasszony mentegetőzését követően a boszorkány elé lépett, a nő meglepetten pillantott rá a lágy simítást érezve az arcán. Még mielőtt azonban szóvá tehette volna, a vajáklány máris Tücsi mellé állt, hogy az angyalfi buksiját is lágyan megcirógassa, amit érezve a kis teremtmény morzsás és lekvárfoltos pofiján széles vigyor terült el. Cirilla Fiona Elen Riannon ezután mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett. A varázslónő csendesen hallgatta a beszámolót, amit Tücsi teliszájjal helyeselve is alátámasztott, Holle kisasszony pedig egy elismerő bólintást követően érdeklődve hallgatta tovább a vajáklány történetének folytatását. Ciri azon megjegyzésére, miszerint elege volt mára abból, hogy mit feltételeztek róla mások, egy pillanatra elmosolyodott, mint akinek kedvére volt ez a fajta szemtelen hozzáállás. Ez a mosoly azonban egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról, amikor a vajáklány Liliath-ot említette, mi több, mintha egyenesen elsápadt volna, mikor a koldus és-vagy kőfaragó is szóba került. - ...Igen, volt itt. Liliath Saimhan a neve. Azzal a szándékkal ment Weissenburgba, hogy megtalálja egy ismerősét. Ezek szerint téged keresett? ...Ő mondta el, hogy itt vagyok? - kérdezett közbe, hangjában halvány csalódottság csengett, s bár elsőre kikerülte a válaszadást a szobrocska mibenlétét illetően, nagyot sóhajtott, mikor a zerrikán vajáknő is rákérdezett a faragványra. - ...Az csak egy... emlék… - felelte végül némi habozás után csöndesen, ahogy a szobrocskára függesztette merengő pillantását. - Olyasvalakitől, aki sokat jelentett nekem… - mondta, majd ismét a szörnyvadászokra tekintett. - Nem varázstárgy, mielőtt arra gondolnátok. Egy teljesen hétköznapi szobrocska, csak… - sóhajtott ismét. - ...Mindegy, nem fontos - legyintett. Ám ahogy Cirilla kifejtette, hogy valójában miben is tudott volna segíteni neki a varázslónő, Holle kisasszony meg se bírt szólalni. Az arca olyan sápadttá vált, mint a Hold, égkék tekintetét mintha esőfelhők fátyolozták volna, vállai meg-megremegtek, míg Ciri beszélt. Amikor pedig a vajáklány azt is megemlítette, hogy egy másik vaják történetesen megölni szándékozta a hym nevű szörnyeteg gazdáját, felpattant az ágyról és az előtte álló lány előtt termett. - Hogy micsoda…?! Meg akarja ölni az én…! - nem tudta befejezni a mondatot, hangja elcsuklott, egyik kezét a szája elé kapta, s leszegett pillantással hátrált el Ciritől, majd legyőzötten roskadt le az ágyra ismét. Arcát tenyerébe temetve görnyedt előre, s hosszú pillanatokig úgy tűnt, nem fog válaszolni. A két angyalfi értetlenül és aggodalmasan feszengve járatta a tekintetét a varázslónő és a szörnyvadászok között, ám ekkor a boszorkány végre felnézett, majd nagyot, keserveset sóhajtott. - ...Legyen hát. Ha azt akarod tudni, mi történt itt… - vett egy mély levegőt - ...akkor elmondom. Nincs másik boszorkány, aki megátkozta volna ezt a bizonyos kőfaragót. ...Én voltam az. Én vettem el a szeme világát. És én volnék az a boszorkány is, aki végül felakasztotta magát. Aermione aep Caer Gwen, Weissenburg valamikori varázslónője.
Jegyzet:És újra itt vagyunk! Gabriel, Wilkina, elnézést, mivel egyikőtök sem jelzett, hogy várjunk-e még, vagy se, továbbmentem a másik szállal, a tiétek viszont a mostani körben is ugyanott tart. A jelenlegi kör határideje 08.11! Kérdés-kérés esetén keressetek bátran pm-ben vagy chaten! Jó játékot! Zene: Diese Kalte Nacht
Ostobák, akik büszkék arra amit tettek, sőt, egyenesen boldogok attól, hogy még beszélhetnek is róla. Mintha valami hatalmas csodát vittek volna végbe. - Minden elismerésem Nagyúram ehhez a bátor tetthez.- s bár a hangjában ott volt az elismerés, de nem volt mögötte semmi valóság. Nem igazán tudta elismerni azt, hogy egy egész város ront neki egyetlen személynek, még ha boszorkány is volt az illető, és sziklaszilárd bizonyítékok se voltak kéznél. Valami szikra lobbanhatott meg Gabriel elméjében, egy apró, kis zavaró gondolat, amire muszáj rákérdeznie a hallottak fényében. - Amikor rátaláltak az illetőre, ahogy ott lógott a fáról, megbizonyosodtak arról, hogy az igazi mágusasszonyt látják? Nem tűnt el véletlenül valaki a városból vagy a környékről?- a teleportálás és az akasztás közt lehetett elég ideje arra, hogy egy szerencsétlent a saját külsöjére formáljon, és helyet cseréljen vele, otthagyva felakasztva, még a boszorkány nyugodtan élhetett tovább, nem kellett félnie attól, hogy üldözni kezdik és máglyára akarják vetni. - Ezt jó hallani, és mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy megszabaduljon a… kullancstól.- csak a kérdés az volt, hogy mégis hogyan viszik ezt végbe? Nincsenek meg a megfelelő olajaik, és ha a bűntudatott nem tudják elűzni, akkor még kevesebb választási lehetőségük marad. De legalább szerencsétlen asztal is felállhat végre, de attól a hangtól, amit kiadott közben, Gabriel elmosolyodott, fiatal volt még ehhez. Sajnos nem kaptak teljes ismertetőt, mert a munkájuk főszereplője felébredt, és keresni kezdte a szobrot, mikor pedig nem találta, zokogásban tört ki. Így elég nehéz lesz folytatni a beszélgetést, Gabriel pedig ismét az orrnyergét kezdte el dörzsölni. Egy ütéssel el tudná kábítani, de amilyen rossz állapotban volt a szobrász, többet ártana vele a vaják, mint használna. - Kérhetnék némi kötelet? Csak hogy meggátoljuk a mozgásban és a beszédben.- alaposan elfogyott a férfi türelme, inkább ehhez folyamodik, mint megpróbáljon a lelkére beszélni, és feltételezése szerint azt is feleslegesen tenné.
Szóval ha jól értem... egy boszorkány ellen ment ez a népes csőcselék. Végül is a farkas is falkában erős, a kocsmatöltelék is csoportba verődik. Tétován bólintok egyet, jelét adva, hogy egyet értek az idös tollassal. Bár nem ismerem a varázs használókat olyan mélybe hatóan, de szerintem ha iható bort képesek illúzióval létrehozni, akkor ezsem lehetett olyan nagy művelet. Hallgatva a két férfit hol Gabrielre, hol a főügyészre, hol pedig az asztalnak használt fiatalra tekintek. Ahogy feltápászkodik egy együttérző mosolyt küldök felé majd megpördülve tengelyem körül a síró koldusra tekintek. Két kezem számhoz emelem, éleset füttyentve az éjszakába. Ichaer-t elengedtem, remélhetőleg hallja is. Amíg megérkezik patás társam Gabriel-re tekintek. -Mit szólsz ha kivisszük a városon kívülre? Felrakjuk a lovamra és majd valahol "tábort" verünk. - ajánlom fel. Amint megérkezik a fekete kanca, a nyereg mögött tárolt kötelet Gabriel kezébe adom, míg magam egy keresek valami szövetet amivel a száját tudjuk bekötni. Női táska rejtelmei, mi nincs ebben a szerencsétlenségben. Ichaer pedig mindig hozhatja utánam..
Amikor beléptek az ajtón, majd leomlott a bűbáj, Ciri látta maga előtt megelevenedni a varázslónői létet. Persze nem oly erősen, mint Yennefer vagy Triss esetében. Inkább anyáéban, gondolta magában. Viszont tagadhatatlanul ott szikrázott a mágika a szeme előtt. Ami azt jelentette, hogy óvatosan, mégis két csizmával kellett tapodnia a kérdések mezején. Ezért is volt szemtelen, de sietős. Kedves de éles nyelvű. A vajáklány nyelve úgy forgott akár az anyjáé, mégis egészen másképpen. Ezt leolvasta Holle kisasszony arcáról, mert látta megcsillanni, azt a kíváncsiságot, mellyel övezte a pimasz stílust. Ugyanakkor hamar kiderült Liliath mibenléte is, s ökölbe szorult a keze. Mégsem tette szóvá egyelőre. Hagyta, hogy kavarogjon az üst, melybe beledobta a boszorkányt. Üst volt a monológ, mert sürgette az idő, de alaposan kavarnia kellett az érzelmek és események között, hogy a varázslónő minél többet segítsen nekik. Szüksége volt a mágika segítségére, de azért ő sem volt hülye. Nem bízott meg ebben a nőben teljesen. Minden varázslónő beleártja magát a politikába. Legalább egy kicsit. Márpedig aki a patakba merítkezik, az vizes lesz. Eszerint állt a varázstudókhoz. Beleszimatolt a levegőbe, s megérezte azt az erős illatot. Fenyő és csipkebogyó. Hiába na, nem orgona és egres, de emlékezetes és könnyen felismerhető, gondolta Cirilla. Mikor aztán kiszaladt a nő száján a megfejtés, az egérszürke hajú lány nem bírta ki, hogy legalább el ne vigyorodjon. – Mindig az első megérzés a legjobb. – Jegyezte meg és látszott az arcán, hogy nagyon örül. Eddig az egész helyzettel kapcsolatban csak jó megérzései voltak, akkor is, ha a legtöbbet sikerült elhessegetnie a gondolatokkal. Aztán odalépett Aermione elé, fél térdre ereszkedve pedig a két kezébe vette a boszorka kacsóit. Az arcára megnyugtató mosoly ült. – Pár dolgot tisztázzunk, mert enélkül nem megyek el. Liliath nem a barátom. Az a nyomorult luvnya épp azt a vajákot kereste, akitől meg akarjuk menteni a faragót. Úgyhogy szívem legmélyéről mondom: Sajnálom, hogy vele kellett előbb találkoznod. Igazi idegtépő hülye picsa. – Ezt csak elhadarta, hogy minél hamarabb a lényegre térjen. – Viszont most jól figyelj rám Aermione aep Caer Gwen, Stuhlweissenburg varázslónője. Ha segítesz kimentjük azt a szerencsétlen lelket a legrosszabb démon karmaiból, s én a magam részéről semmi mást nem kérek érte, csakhogy süss nekünk mézeskalácsot, de annyit, amennyi elég egy trollnak is, mert az estét három angyalfi és egy troll társaságában fogom végig gwentezni. – Mosolygott, s butaságnak tűnhetett, amit beszélt. Ugyanakkor okkal tette, azon túl, hogy valóban ezt tervezte. Igyekezett eltüntetni a felhőket a varázslónő feje fölül. Ha rajta múlt, a ma éjjelén egy szerelmespár egymásé lesz hosszú idő után. Ám ehhez kellett még egy információ. – Viszont mondd el nekem, hogy adhatnám tudtára annak a szegény embernek, hogy te élsz, s nem ő felel a halálodért. Természetesen úgy, hogy csakis ő tudja ezt. Mert nem vágyok a nyakadba szakítani egy semmirekellőkkel töltött várost. Szükségem van valamire, amivel megakadályozhatom, hogy vér folyjon ma éjjel. Ha ugyanis kiderül, hogy az évekig tartó bűntudat alaptalan, a Hym úgy fog visszatakarodni a mélybe, hogy öröm lesz nézni. És megmarad a faragó is. Apropó. Mi a neve? – Megvárta a választ, s ha őszinte szemek keresztezték smaragd tekintetét, lágyan, kedvesen átölelte Holle anyót, mielőtt összekapta volna magát, s elindult kifelé. Dolga volt, mely nem tűrt halasztást. Személyes sértésként csapott rajta végig a történet, minden eseménnyel, mely már az érkezése előtt elkezdődött, s még fájóbb ostorcsattanást hallott, mikor végiggondolta, miféle tortúrát járt végig, mióta betette a lábát Fehérvárra. Mindezt úgy, hogy egész végig átkozottul igaza volt, mindenben.
Ráhagytam a beszédet Ciri~re. Érzékelhetően neki nagyobb gyakorlata volt a varázslókkal való tárgyalásban, mint nekem. Harcos voltam mindig is, nem politikus… a mágikákkal ellentétben. Stratégiát pedig küzdelmek használtam szívesebben, nem az ódon kőrisfa íróasztal mögött. Én inkább résen álltam. Látszólagos nyugodt ücsörgésem mögött totálisan ugrásra készen álltam… vagyis esetemben ültem. Körbe szimatoltam, veszély után kutatva továbbra is. Egyelőre nem éreztem, csak nem kevés növény illatot. Mind az asszonyságból jött, és szerencsére abban sem volt bojtorján. Nem szerettem volna, ha a parányi barátaink bármiféle okból a nevezetes növénykék közelébe keveredtek volna. Még csemegék okán sem! Lassan engedtem ki a levegőt a tüdőmből, amit addig észre sem vettem, hogy bent tartottam, miközben hallgattam a barátosném sajátságos hangvételű kérdésére a választ. Tudtam előre, hogy ő jobban értett a varázslókhoz, mint én! Nekem eszembe se jutott volna így társalogni velük! Magamban csendben hálálkodtam Zerrikanterment~nek, hogy ha hihettem a füleimnek, nem csak simán egy olyan személyt találtunk, aki hallotta a történetet, talán pont az érintettektől, hanem magát a szeretőt sikerült beszélgetésre szólítania a Farkasok lányának. Végüls csak megszólaltam. Halkan, mégis úgy, egészen biztos mindenki meghallja. -Lehet, hogy csak tévedek, vagy csak a pletyka torzított a dolgokon, de két varázslót említettek idefele jövet. Pontosítok, egy varázslót, és a segédjét, vagy tanoncát? - néztem a nőre kérdőn -Igaz ez? És ha igen, mi lett a másik varázslóval? - Megérzés volt csak inkább, mint tényleges gyanú. Nem stimmelt a két történet, mit hallottam, és nem szerettem az ellentmondásokat. Főleg akkor nem, ha egy hym volt az ellenfelünk, és konkrétan az életünk múlhatott rajta! Minden esetre, aggodalom ide vagy oda, Lacit egy szakavatott mozdulattal az ölembe húztam, onnan csemegézhessen tovább, és úgy hallgattam a további terveket. Ciri már kész több lépcsős tervet eszelt meg, és osztott meg velünk egyből. Miközben kikérte magának, hogy ne hasonlítsa senki ahhoz a rőthajú lényhez. Nem hagytam, hogy mosoly telepedjen az arcomra, noha aranyosnak találtam, hogy ennyire hevesen tiltakozott minden minémű egy lapon említés ellen. Nem tudtam okolni érte. -Nem csak a többi szörnyvadász, érzékelhetően első alkalmas hymvadászata miatt aggódok. Mielőtt utánad indultam volna, lelkesen a kocsmába akarták szállítani a férfit mondván, hogy ott meleg van. Ami logikában nincs is semmi kivetnivaló, ám felveti azt a másik kérdést, hogy hol lesznek, mire visszaérünk. Még ha szerencsések vagyunk, és a mélyen tisztelt kartársak nem fognak végezni idő előtt a pórul járt áldozattal. – Azért fel kellett erre az eshetőségre is készülnünk. Inkább, mint hogy meglepődjünk, volt vaják tábor, nincs vaják tábor, aztán kocsmatúráznunk kelljen, megtaláljuk őket! A hallottak végére csak jólesőn szusszantam egyet. Félig lehunytam a szememet, miközben kitártam az érzékeimet, és csak magamban találgattam, mi lehet a feljáró mögött. Füleltem, hogy van~ě fentről mozgás, vagy légzés, netalán szívverés. -Arra a mézeskalácsos gwent partira én is beülhetek? - mosolyodtam végre ténylegesen el, pontosabban társnőmre. Régen élveztem már trollok társaságát, és lássuk be, lényegesen egyszerűbb volt velük az élet, mint az emberek jelentős részével. Én pedig egyszerű lélek lévén tudtam élvezni és értékelni az ilyen társaságot! Az Angyalfiak játékos, de tiszta pimaszságát, és a trollok egyszerűségét egyaránt.
Gabriel dicséretére a polgármester büszkén húzta ki magát, és talán folytatta is volna még az anekdotázást valami más, hasonlóan dicsőséges esemény elregélésével, ha Frangepán főügyész nem vetette volna közbe mondanivalóját. Az Ősz Griff következő kérdése azonban mindkét férfit váratlanul érte, s szemlátomást egyikük sem értette, miért is lényeges az, hogy eltűnt-e bárki akkortájt a városból, mikor a botrány történt, ám ahogy belegondoltak, hogy lehet, tán nem is az igazi boszorkány hulláját találták meg tíz évvel ezelőtt, döbbenten néztek egymásra, majd a szörnyvadászokra. - A telem buláját…! - kiáltott fel a polgármester. - Hát ilyesmile is képes egy boszolkány? - hűlt el teljesen, ám szerencsére amint Frangepán magához tért, köhintve vette át a szót, hogy használhatóbb választ adjon a vaják kérdésére. - Nos, ami azt illeti, Montbel uram… Én nem sűrűn láttam azt a nőszemélyt közelről, meg senki se igazán, az egyetlen ember meg, aki valóban minden kétséget kizárólag meg tudta volna mondani, hogy az igazi Aermione aep Caer Gwen tetemét akasztottuk le a fáról, azt történetesen nevezett fehérnép megvakította - sóhajtott a főügyész, ahogy d’Achiano mesterre pillantott, majd kopaszodó üstökét vakargatva hozzátette: - Történnek eltűnések manapság is, és történtek régebben is, abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy akkortájt, amikor a kérdéses perszóna elmenekült, majd hat nappal később megtaláltuk a holttestét, nem tűnt el senki a városból. ...Legalább is, az itt lakók közül senki sem - tette hozzá komolyan, a vajákra nézve. - Ha emlékezetem nem csal, márpedig az sosem szokott csalatkozni, akkor éppen december tizenhetedikén tűnt el a boszorkány, és négy nappal később, huszonegyedikén érkezett a városba észak felől egy szekérnyi csepűrágó, hogy Midinvaernére befogadják őket valahol, ők meg cserébe bolondoztak, jósoltak meg zenéltek a Bohémiásban. Azonban nem volt jó kedvük, mert az erdőben megtámadta őket egy farkasfalka, és az egyik társuk odaveszett… - mondta a főügyész jelentőségteljesen, ahogy megigazította szemüvegét. - Mondja kérem, elképzelhetőnek tartja, hogy az a boszorkány átváltoztatta a csepűrágó hulláját… a saját alakjára…? Ezek szerint ő maga még… mindig életben lenne…? - tette fel a költői kérdéseket, s miután a vaják felelt, a főügyész már épp azon lett volna, hogy részletesebben is kifejtse a történteket, ám ekkor a mögöttük eddig aléltan heverő remete magához tért. A két szörnyvadász gyorsabban reagált, mint a hivatalnok és felettese, de amíg a vajákok a hirtelen megérkező lóról lekerülő kötéllel megbéklyózták a szobrászmestert, addig a főügyés és a polgármester pusmogva beszélgetésbe elegyedett - bár inkább Frangepán magyarázott fojtott hangon, nagy sebbel-lobbal a bárónak, aki csak bőszen bólogatott közben. Épp, amikor a Vörös Farkas felvetette a városon kívül való táborverést, akkor fordult feléjük ismét a főügyész. - Hó, hó, csak lassan, lassan! - tartotta fel kezét, ám mielőtt még bármilyen ellenérvet felhozhatott volna, a megkötözött remete hirtelen felkiáltott, mielőtt még Wilkina betömhette volna a száját egy rongydarabbal - noha eddig meglehetősen enerváltan tűrte, hogy gúzsba kössék. - Ne vigyenek el! Kérem! Itt kell maradnom! Itt, ahol a kicsi cinke fiókája halálra fagyott… Kis fióka… Szegény kicsi fióka… Megfagyott, megfagyott! - hüppögte nehezen. - Me Minne… Minne… Az én hibám…! Én öltem meg! Miattam fagyott meg! Elhagyott a cinke, én meg kitörtem a nyakát…!
Eközben Holle anyó kunyhójában Ciri és Jieh a másik oldalról kezdte el visszafejteni a szobrászmester és a boszorkány történetét. Aermione értetlenül tekintett a mosolygó vajáklányra, képtelen volt hova tenni amaz már-már elégedettnek tűnő vigyorát. Azonban még mielőtt szóvá tehette volna, a Zerrikán Mantikór intézett felé újabb kérdést, amit hallva rögtön a vajáknő felé pillantott. Sóhajtva bólintott. - A mesteremről beszélhettek. Stuhlweissenburg varázslója volt, ő vett magához majd száz évvel ezelőtt, amikor kislányként az anyám… - felelte, de nem fejezte be a mondatot. Legfeljebb csak a megfeszülő állából lehetett sejteni, milyen keserű történetet nyelt vissza. - Lényegtelen. Az a mágus tanított és nevelt fel, és miután befejeztem a tanulmányaimat Aretuzában, visszajöttem ide, hozzá. Annyi idő pont elég volt az összes többi varázslónőből és a politikából - fintorgott, majd mélyet sóhajtott. - A mesterem már majdnem húsz éve eltűnt, az ebbingi háború idején látták utoljára. Azóta én magam vagyok… voltam Stuhlweissenburg varázslónője. ...Kielégítő volt a válasz? - pillantott a sötétbőrű vajáknőre, s bár hangja metsző volt, a tekintete mélységes szomorúságot tükrözött. Már épp visszafordult volna Cirihez, hogy kérdőre vonja a vigyorgása miatt, amikor a lány teljes váratlansággal féltérdre ereszkedett előtte, ez a gesztus pedig elég volt ahhoz, hogy Aermione szóhoz se jusson, míg a lány mondanivalójának végére nem ért. Ahogy a vajáklány elregélte azt is, hogy mit kíván a segítségért cserébe, végképp elkerekedtek szemei, s még azt se vette észre tán, hogy Laci és Tücsi lelkesen helyeseltek a felvetett ötletekre. Aztán amint a Fehér Farkas Leánya a terveit is felvázolta a szobrászmester megmentésére, Aermione csak egy sóhajjal felelt a kérdésére: - Leonard. Leonard d’Achiano - lehelte halkan, s összerezzent, mikor a lány átölelte a vállait. Ritkán tapasztalt ilyen gesztust idegenektől, s hirtelen nem is tudta viszonozni - mire ráébredt, mit művelt a vajáklány, már vége is szakadt. Cirilla Fiona Elen Riannon tettrekészen és mindenre elszántan indult el kifelé a kunyhóból, nyomában Jieh-vel, és a két angyalfi is lelkesen követte volna a vajáknőket - Aermione azonban nem mozdult az ágyról. - Várj…! - szólt Ciri után, s ha amaz megtorpant, a varázslónő egy pár pillanatnyi hallgatást követően mély levegőt vett, s halk hangon beszélni kezdett: - ...Sejtem, mire gondolsz most. Megtaláltad Leonardot, és megtaláltál engem, a rég elveszett szerelmét, aki aljas módon megátkozta, és elhitette vele, hogy megölte magát. Arra gondolsz, hogy ma este ez a két ember újra egymásra talál, megbocsátják egymásnak a múlt sérelmeit, bármi is történt közöttük tíz évvel korábban… igaz? - kérdezte, ajkain keserű mosoly íve derengett fel. - ...Hiszen csak annyi a dolgod, hogy biztosítsd őt arról, hogy élek, és ő azonnal meg is bocsát majd nekem mindent, és majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk… ...Szeretnék ebben a tündérmesében élni - sóhajtotta nehezen. - Igazán szeretnék. De attól tartok, nem derítettél ki még mindent - jelentette ki csöndesen, ahogy lassan felállt az ágyról, és a két szörnyvadászra tekintett, kék szemei könnyfátyoltól csillogtak. - Bizonyára Caer Gwenben mindenki ugyanúgy mesélte el a történteket. “Tíz éve, az az álnok boszorkány megátkozta a jó d’Achiano mestert, elvette a szeme világát, aztán megszökött, és megölte magát, az a szerencsétlen nyomorult pedig belebetegedett.” Igaz? “Szegény jó d’Achiano mester, úgy szerette azt a boszorkát, az meg hogy elbánt vele! Minden ok nélkül! Micsoda aljas némber!” - sziszegte, hangja remegett az elfojtott haragtól. - Igen, így történt. De Feltételezem, azt, hogy a gyermekem élete ennek az embernek a lelkén szárad, senki nem mesélte el, igaz? Aermione mély levegőt vett, s visszanyelte kibuggyanni kívánó könnyeit - hiszen nincs szánalmasabb látvány egy síró varázslónőnél.
Jegyzet:A mesélő röstelli magát, amiért több, mint egy hónapig ült a mesélőin, mentsége nincs. Annyi történt, hogy álmodás közben véletlenül felébredt, és nem tudott visszaaludni, hiába itta sorra az altatófőzeteket, és csak most tudta folytatni a mese fonalát. Szóval, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Keresztre feszíteni ér. De szóval... A jelenlegi kör határideje legyen 10.05! Kényelmes két hét, hogy ne nyúljon el nagyon a játék, most már nagyon a végén vagyunk. Még egyszer bocsánat! Kérdés-kérés esetén keressetek bátran pm-ben vagy chaten! Jó játékot! És bocsánat. Zene: Diese Kalte Nacht
Nagy levegőt tartok bent, mintha csak lemerűlnék egy fagyos tó aljára. Nyugalmat és kimértséget kell magamra erőltetnem, mit oly nehéz forró vérem szavával szemben. Állkapcsom összeszorítom, fogaimon keresztűl még szívok egy nagyot a téli éjszaka hűs levegőjéből. Közelebb lépve Gabrielhez rá emelem macska szemeim, majd az emberi társaságra. -Arra gondolsz, hogy csak illúzió volt... vagy csak "kicserélte" magát? - kérdezem halkan. Nem ismerem olyan jól a mágiát, az erőt miből merítenek vagy épp formálják kényük és kedvük szerint. Valójában megrémít milyen feneketlen verem, hogy mennyit tudnak használni belőle. Ahogy a férfi mesél, mi történt és ki tünt el megdöntöm fejem. Ha tovább folytatom a fejbiccentő izmom látja kárát. Amíg Gabriel az idős férfit kötözi, magam egy szövetet keresek, közben igyekszem a két férfi pusmogását kivenni. Ahogy a férfi előtt állok, hogy a szájába tömjem a szövetet megakad a mozdulatom. Fióka... miután bekötöttem a száját és feltettük a nyeregbe lovam szárát fogva állok a két férfi elé. -Volt gyermekük? Vagy gyermek akire figyelnie kellett volna?- kérdezem első körben majd, a romos épületre. Vállam felett tekintek az idős tollasra, most mi legyen, illetve merre lépjünk. Ha vitába szállok csak rosszabb lesz, vagy rosszabb, megondolatlanul cselekszem... Fekete kancát aki mellettem állva rázza meg fejét és nyakát, sörényét, zablája csörgése az ami viszonylag a földön tart.
Amikor betette a lábát Fehérvárra, Cirilla tudta, milyen kalamajkába keveredik, csak nem sejtette. Aermione arcát figyelve sokkal több érzelem szaladt át a lelkén, mint ideérkezése óta összesen. Sajnálta a varázslónőt, ugyanakkor kissé megvetette a módszereit. Haragudott rá, mert olyan plusz munkát hozott létre számára, melyet megfejtenie igencsak problémássá vált. Ellenben megértette minden motivációját, mely erre a döntésre vezette. Ez a kettősség uralkodott a szívében, s éppen ezért fordult vissza ahhoz a biztos ponthoz, melybe visszatérnie nem akaródzott, mégis megtette minden alkalommal. Saját maga volt a világának egyetlen olyan pontja, melybe kapaszkodhatott a legnagyobb probléma közepén is. Persze több ilyen is akadt, ám azokat nem tette ki veszélynek, ha volt rá módja. Most tehát beleragadt az elszántságba és eltökéltségbe. A mentalitásba, mely gwentező trollt és angyalfiakat látott maga előtt. Ezért aztán úgy csavarta a mondandóját, hogy végtére is arra fusson ki az egész, mit is akar ő elérni. Mi az, amit Ciri, a vajáklány akar. Látta a meglepettséget a nő arcán, főleg, mikor átölelte, de nem időzött soká ennek érvényessé tételén. Így történhetett tehát, hogy kifelé tartott, mikor újra szólt a varázslónő. Jieh kérdésére bólintott épp, mikor Aermione halvány hangja megszállta a füleit. Sejtette, hogy nyomós oka volt az átoknak, ám ez jelen pillanatban cseppet sem foglalkoztatta. Csak abban reménykedett, hogy nem épp a gyerek halála okozta a törést Leonard mester lelkében. Mielőtt kilépett volna, sarkon fordult. – Oh engem ez nem érdekel. – Vágta vissza Holle anyónak. – Én a Hym fejét akarom. Nektek találkoznotok sem kell. Nem akarok nektek tündérmesés „boldogan éltek, amíg meg nem…”-et. Naiv és aljas dolog volna ilyesmit tennem. Szörnyvadász vagyok. Egy sértett és veszélyes vaják. Nem írok mesekönyvet. Ocsmányságokat írtok, amik veszélyesek a világra. – Tette hozzá, nyomatékosítva a mondandóját. A szemén látszott, hogy ami mond, igaz. Egyáltalán nem akarta újra összehozni a szerelmeseket. Ami volt, elmúlt. Nem vágyott boldog befejezésre. Csupán a dolgát végezte. Úgy tűnt viszont, hogy még akadt egy darabja a kirakósnak. – Ha mindig a népekre hallgatnék, mikor a történeteket mesélik, nem hoztam volna vissza ide két angyalfit. Ha elhinném, amit azok összehordanak, akkor most egy Leonard d’Achiano mesterrel kevesebb volna a világon, s egy szabad Hymmal több. Viszont, ha fontos információt rejtegetsz, ami a démon elűzéséhez kell… - Elharapta a mondat végét. Aermione nyilván tudta, mit szánt befejezésként, de nem ez volt a fontos. – Ez az egész beszélgetés nem vezet így sehova. Tudod a motivációm. Pontosan tudod, miért vagyok most itt. Én odáig vagyok része ennek a történetnek, míg a szörnyet elűzöm. A többi a ti feladatotok. Hogy megbékéltek-e egymással, vagy sem. – A varázslónő vállára tette a kezét. – Nem kényszerítek rád semmit, de tudnom kell mindent, ami segíthet levadászni ezt a rettenetet. És tudd. Abból, amit eddig hallottam, igazat adok neked. Még ha nem is értek egyet a módszereddel. De vaják vagyok. A munkám megköveteli, hogy pártatlan maradjak. Nekem a szörny a fontos. Minden más a ti feladatotok. – Ezzel olyat tett, amiről úgy érezte, a varázslónőnek régóta szükségét látta. Szorosan magához ölelte, meleg, baráti támaszték akart lenni, bármilyen ellenkezést is érzett. Aermione aep Caer Gwennek olyasvalaki kellett régóta, aki megértette és elfogadta az igazát. Mivel pedig más nem volt erre kapható, hát Ciri lett az, aminek lennie kellett ebben a helyzetben. De hamar elengedte a nőt. Ahogy a Zerrikánt sem akarta soha több érintésben részesíteni, mint amennyire szükség volt, hát a varázslónőt sem áltatta azzal, hogy barátok volnának. Mindketten tudták, hogy ez hazugság lenne. Ő pusztán egy vajáklány volt, aki idegenként betoppant egy gyászoló, bűntudatban dagonyázó nő életébe. Hamarosan pedig távoznia is kellett. Mégis volt benne annyi emberség, hogy meghallgassa és igazat adjon neki. Ezt pedig csak így tudta kifejezni. Várta a választ. A történet további szálait. Tudni akarta végre mi történt a varázslónő és az ács között.
Egy arcizmom se rezzent a varázslónő történetére. Noha magamban az emberi furcsaságon méláztam. Milyen emberien indulatosan, és meggondolatlanul éltek. Egyfelől ez teljes mértékben igaz volt, másfelől viszont egy varázslónőről volt szó! Aki, akárhonnan is néztem, nem volt ember. Sok tekintetbe hasonlítottak rájuk, de esszenciálisan mégis különbözőek voltak tőlük. És ha jól értettem, az előttem ülő nő megpróbálta a különbözőségeiket figyelmen kívül hagyni. Abba már nem az én tisztem volt, hogy belegondoljak, vajon személyektől függ, hogy sikerülhetett volna~é, avagy túl nagy volt az eltérés közöttük, és a sors sosem engedte volna meg nekik az efféle boldogságot. Biccentettem a visszakérdezésére, továbbra is minden érzelemtől mentesen. Sárkánymacska mestereim kellően megtanítottak rá, hogy ne hagyjam, hogy a szemeim előtt kibontakozó drámák, vagy elmesélt sorsok, netalán fájdalmak, melynek tanúja lettem véletlen vagy épp készakarva, bármiféle módon befolyásoljanak döntéshozó képességembe. Sem döbbenettel, sem félelemmel, de még az elvakult együttérzéssel sem. Nem kétlettem, hogy ennek a nőnek nehéz élete lehetett, ahogy azt is figyelembe vettem, hogy az angyalfiak milyen lelkesen szerették. Mégis igazat adtam abban a társamnak, hogy nem a világot jöttünk megváltani. A varázslónő világát sem. Egy szörnyért érkeztünk, és noha az asszony, a történetek alakulásában jelentős szerepet kapott, ha nem épp ő volt az egyik főszereplője a szörny érkeztének (a saját bevallása szerint nagyon is az ő keze volt benne) ettől függetlenül a számomra a Hym jelentette a tényleges feladatot. A gyermek említésére eltöprengtem magamban. -Sajnálom, hogy meg kell kérdezzük, de mi történt a gyermekkel? El tudnád mondani nekünk? -kérdeztem. Igyekeztem finoman fogalmazni, miközben ügyeltem rá, hogy a hangom lágy legyen. Ne túl halk, de ne is túl hangos, és együtt érzőn csengjen. Az is kérdés volt, hogy noha a saját gyermekeként emlegette, valóban vér szerinti apróság volt, avagy fogadott. Varázslónőként a vér szerintiséget a asszonnyal igen csak nem láttam valószínűnek. És a koldusnak – Leonardnak – volt~é a csimotához köze? Ha az ő vére is volt, akkor az magyarázná, miért érez ekkora bűntudatot. Vagy az törte meg a férfi lelkét, hogy az asszony tönkre ment, majd belehalt a gyászba? Tény és való, nem tudtam mit élhetett át ez az asszony, aki egyre inkább tűnt egy olyan személynek, akit az élet megtört. (Minden látszat ellenére készenlétem kicsit sem lankadt a jelenlétében) A gyermek, akit sajátoménak éreztem, jobban tudott magára vigyázni, mint bárki más, akit ismertem. És legalább olyan paranoiás volt, mint jómagam, erre komoly gondot fordítottam, hogy így legyen! Másfelől, még egy vaják növendéket sem képeztem ki személyesen. Nem álltam azon a szinten, mint Keyra vagy Tane, hogy növendékkel próbálkozzak. Ők tudták, hogy milyen gyermekeket eltemetni, ám egyiküket sem láttam bárkire átkot mondani azért, mert valaki nem bírta a kiképzést! Ráadásul akaratlanul is ott motoszkált a fejemben a sárkánypapnők örök érvényű bölcselete, míg ez az egész nyomozás zajlott, legalábbis mióta érdemi előre lépések történtek az ügyben, hogy ”Hallgattassék meg mindig a másik fél is!” . Ez a parancs olyan életbölcsességet tartalmazott, amit nem csak faithelként de vajákként is tudtam hasznosítani a minden napok folyamán.
Ezen felül azonban ráhagytam Ciri~re, hogy elérje, az asszony beszéljen. Úgy érzékeltem, ő jobban megérti, és hamarabb eléri, megnyíljon neki, mint nekem! Mindezt úgy, hogy nem veszíti szeme elől a célt, amiért az egész nyomozás elindult! Mindemellett már csak fohászkodni tudtam az aranysárkányok nevéhez, hogy a terv többi része is kivitelezhető legyen, és még éljen a szobrász, mire visszaérünk!
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
- Igazad lehet, akkor rezgett így a medálom, amikor kaptam Tőle egy ajándékot. Feltehetőleg ez egy másolat, az eredeti pedig nála lehet.- és természetesen nem volt itt, hisz miért is lenne? Sajnos nem volt szerencséjük, és ahogy elnézi, továbbra is egyre borúsabb lesz ez a nap.
:origin()/pre00/1eda/th/pre/i/2015/293/8/c/golden_dragon_1_by_wieszcza-d9ds305.jpg )
Frangepán Wojciech szorgosan jegyezte fel mind Gabriel, mind Wilkina vallomását, jegyzőkönyvbe véve a kiegészítéseket is, már ami a trollok és a hym jelentőségét illette. Az írótáblának befogott inasfiú egy szent türelmével és kitartásával tűrte a hosszadalmas procedúrát, és igazán csak kicsit ficergett a hideg kövön térdepelve. De nem csak ő érezte magát kellemetlenül a jelenlegi helyzetben, hanem az a nyikhaj is, akire az Ősz Griff leplezetten, a Vörös Farkas azonban nagyon is nyíltan gyilkos pillantásokat lövellt. 
Jó játékot! 
