Fonetikus kiejtés: Dzsilien, a kirminasz Becenevek piros halál, kirminas, féreg, kukac, Jill – nagyon régen Életkor 117 Látszólagos kor Nem megállapítható Frakció Szörnyek (kirminas faj anyja) Foglalkozás Az éhezés kérdésének megoldása népritkítás által.

Jillian egy kirminas, ami a vízi banya egyik alfajának is tekinthető, mert bár rendelkezik annak néhány képességével, elérte a fejlődés egy olyan szintjét, ami már új fajba emeli őt.

Sárdobás: mint a fajának alapja, ő is kitűnően tud egy gombóc sárral olyan mértani pontossággal arcon csapni bárkit, hogy ha nem szörny lenne, még mutatványozhatna is ezzel.
Mocsárban úszás: neki is a mocsár hazai terep, úgy lubickol benne, mint hal a vízben. Mialatt minden normális élőlénynek nehézkes benne mozogni, beleragadnak és gyökkettővel tudnak csak menetelni, addig egy kirminas gond nélkül úszkál benne, mégpedig zavarbaejtően könnyedén.
Kitin páncél: A fején lévő, apáca lepelnek csúfolt és nagyranőtt bőrdarabja rendkívül ellenálló, lepattan róla fegyver, víz, hő és fagy is. Azonban ez a kitin csak ezt a lebenyt borítja, a teste többi része bár hasonlóan vörös, az puha kukachusi. Noha a mintázata egy ideig megtévesztő lehet és hihetik azt az emberek, hogy az egész teste ebből van, de sajnos nem.
Regeneráció: Nem olyan gyors és nem mindenható, de képes visszanöveszteni a levágott testrészeit. Persze jól elbújva és jó mélyen a felszín alatt, hogy a procedúrában ne zaklassák. Ha az ujját veszti el, az pár nap alatt visszanő különösebb gond nélkül (de még ekkor is mocsári közegben kell tartózkodnia), de ha mondjuk a farka vége vagy a karjai esnek egy vaják áldozatául, azért már egy hónapra is akár a mocsár fenekére kell költöznie, ahol begubózik és lassú folyamatban lecserélni a sebzett részt. A fejéből értelemszerűen csak egy van, ha annak lőttek, akkor a kirminas is elfekszik. Örökre.
Méreg: a testében, a szövetei között maró hatású méreg húzódik meg, így amikor levágják a karját, a felnyílt féreghús bugyborékolva köpi magából ezt a csípős szagú váladékot. Persze ezt védekezésre használja inkább, így a testén található tüskék azok, amikkel ha megragad, akkor az illető kap egy adagot ebből az áldásból a testébe. Ezek szolgálnak injekcióként a tesén, s bár megtévesztő, nem a tüskében van egy üreg, vagy járat amiből feltör a méreg, hanem a tüske kör alakú tövéből választódik ki a veszélyhelyzet hatására ösztönösen és az csöpög végig ezeken a mini karmokon. Szokása kezének hosszú pengéit is megmártani ebben a folyadékban, ha úgy hozza a helyzet
Mélyásás: minden mocsárban, ahova eljut a történetét azzal kezdi, hogy egészen mélyre ássa magát és addig nem elégszik meg, amíg nem talál föld alatti patakot vagy folyót. Ez mindig a vándorlás és a menekülési induló pont.
Légraktár: bár ha ocsmányságát nem nézzük, és eléggé elvonatkoztatunk, akkor nyaktól lefelé olyan csípőig egy formás női testre hasonlatos idomokkal rendelkezik. Igazából ez becsapós, mert ami kerekded melleknek tűnik, az valójában két megtermett léghólyag, amivel bántóan visszaél a mocsárban való közlekedés során.
Utazás: ha már nincs több potenciál az aktuális mocsarában, vagy veszélybe kerül és el kell tűnnie onnan, akkor az elején leásott alagútban a földalatti folyók felé veszi az irányt és egy piros labdaccsá gombolyodik össze. Nagyon fontos, hogy csak az apáca lepel védi meg a tiszta víztől, így abba kell teljesen belecsomagolnia magát. Kormányozni ilyenkor nem tud, mert a víz sercegve égeti a bőrét, tehát egy piros nagyobbacska golyóbisként veti bele magát a folyóba és úsztatja magát a következő állomásáig. Emiatt is van az, hogy semmi rendszert nem találnak az emberek a felbukkanásában – hiszen ő maga sem tudja ilyenkor hova tart. Ellenben ezzel a vándorlással minden alkalommal kockára teszi az életét, hiszen a tiszta vízzel nem barátok.
Szaporodás: ha emberi mércével nézzük akkor nagyjából ahol a térdének kellene lennie, ott fehér csápszerű nyúlványok vannak. Ezek segítségével az elragadott és ártalmatlanná tett  (és ivarérett) férfiakat szentségteleníti meg olyan módon, hogy a spermáikat a saját szaporodásra alkalmas sejtjeivel cseréli ki, majd elengedi a gyanútlan, magát szerencsésnek gondoló hímeket. Tehát amikor ezek az emberek valaha is megállapodnak és családot alapítanak (testmelegben tökéletesen elvannak ezek a sejtek, hacsak meg nem hal mástól a férfi, akkor ezek sem) , a születendő gyermek a kirminas csemetéje lesz, ami körülbelül a 6. hónaptól kezdve gazdatestként kezdi el használni az anya testét. A nők előbb-utóbb legyengülnek, ágynak esnek, hiszen a betolakodó belülről falatozza őket, bár arra ügyel, hogy ne ölje meg őket ezzel. Túl gyorsan. Nagyjából egy-két hónap után ösztönszerűen vágynak a külvilágra így nemes egyszerűséggel kirágják magukat az anya hasából.  ezek a fattyak túlélésre játszanak, megtámadnak mindent ami él és mozog, legyen az egy orvos, aki épp ott vizsgálódott, vagy a család kutyája. Ha túléli a születés csodáját és a falusiaktól sikerül megmenekülnie, akkor megkezdi a fejlődését kirminasként és egy bizonyos méretet elérve célja lesz az anyját, tehát Jilliant megtalálni. Ezek a kicsi példányok nem képesek szaporodni, erre jelenleg egyedül a fajmegalkotó képes a fent látható módon.
Táplálkozás: az átkának köszönhetően a 80-at átlépve a fogazata már csak nyomokban fellelhető, hosszú nyelve ezek híján gyakran kicsúszik a szájából, így rágni sem tud már úgy. emiatt is van az, hogy az áldozatait a mocsár alá húzza és ott szépen „érleli” őket egy kicsit. Nagyjából annyira, amíg már cseppfolyóssá rohadnak és úgy tudja őket megenni. Értelemszerűen így csontvázak mindig maradnak utána. Csemetéi még teljesen jó és ép, hegyes kis fogacskákkal születnek, amivel életük hajnalán tökéletesen tudnak nyers húst fogyasztani, de az idő előre haladtával majd ők is elvesztik a rágás csodás képességét.
Közlekedés: nos, lábai nincsenek, bár ránézésre az ember látni véli a csípőjét és a combjait talán úgy térdig, de lábak ezen kívül nem leledzenek a kukachús alatt. Az ő testét inkább ez a puha réteg borítja, mintsem izomgyűrűk így megtévesztő kinézete ellenére nem kígyóként közlekedik. Ahol a piros színe véget ér s kezdődik hasának fehérsége, ott a határvonalon észrevehetők kis lukacskák, amin keresztül nyálka szivárog a testére s beborítja azt. Ez az anyag azon kívül hogy közlekedni segít neki, megakadályozza a sár hozzá tapadását a testéhez, így biztosított a mutáns sellő könnyedségű mozgása a mocsár bugyraiban.

Gyengeségek:
Tiszta víz: ha a kitin leplen kívül bármelyik testrészét érinti, sercegve kezdi ki a kirminas bőrét, fájdalmas üvöltést hallatva igyekszik ilyenkor a lény a lehető legtöbb mocsári katyvaszt, de legalább sarat rákenni. Nagyjából olyan hatással van rá, mintha savat öntenének egy csigára.
Tűz: ezen gyengesége a vízi banya vénájából van, no meg a szervezete igen nagymértékű folyadékot tárol és használ, így neki a kiszáradás egy elég komoly veszélyforrás a sima réten is. A vízháztartását a mocsárban való úszkálás közben pótolja és tartja fent, így a mocsár lételeme. Tartalék bőven van benne (csak nézz rá milyen kis pufi), így nem hal meg azonnal ha kiűzik a mocsárból és nem tudja a menekülőútját használni, de ilyenkor a saját testét használja fel a túlélésre. Előbb fogyásnak indul, majd testrészeket csatol le, „minimalizálva magát” hogy valamivel tovább húzza az életcsíkját, amíg egy jó kövér mocsarat nem talál, ahol visszapótolhatja az elveszett energiáit. Nyilván összement állapotában nem jelent valami nagy kihívást… így ezt csak az utolsó aduászként használná. Mocsárban tartózkodva nem igazán van haszna, azonnal belevágódik a sáros ingoványba és eloltja magán a lángokat, így csak bosszús lesz, de nem sült kukac.
Terephez kötött: A kirminasok a mocsarakban vannak igazán otthon, bárhol máshol sérülékenyebbek és nehezebben tudnak elmenekülni. Épp ezért a kölyköknek az elsődleges célja mocsarat találni, ahol lakhatnak egy ideig.
Éles pengék: mivel egy egyszerű kard is képes puha húsát megvágni (kivéve a kitin részét) így viszonylag veszélyes rá minden éles tárgy, bár annak hosszúságától is sokminden függ. Mivel ő maga egy teljesen átalakult lény, nem használ semmilyen mágiát a létezéséhez, így sem az ezüstből, sem a dimeritiumból készült kard nem okoz neki extra fejfájást, mivel azok is ugyanúgy fel tudják kockázni, mint mezei társaik.  Bár tény, hogy a bicska bár éles, nem tud létfontosságú mélységekig eljutni…


Dühös. Utálatos. Rosszindulatú. Sebzett. Bántott. Áldozat. Ezek a szavak mind igazak rá és mégsem. Emberként esetlen volt, félős és kiszolgáltatott. Rengeteg ember törölte bele lábát, töltötte ki rajta dühét és sérelmeit. Rengetegen… de senki sem kérdezte meg, ő mit érez. Az senkit sem érdekelt. Nem elég szép, nem elég okos, ráadásul még szeplős is! Tiszta gyalázat, nem kellett senkinek. Egy egyszerű ember volt, egy nem egyszerű családban. Őrgrófként az apja özön elvárással volt felé, de ő már az elsőt sem tudta teljesíteni. Nem született fiúnak, így a kapcsolatuk már a nulladik ponton megszakadt. Igazából el sem kezdődött. A szeretetet nem ismerve ő sem képes ezt az érzelmet definiálni s miután megátkozták már nem is érdekli. Így erősebb, így van beleszólása a dolgokba! Van…. választása. És ez oly részegítő erővel bírt, hogy átgázol bármin a szabadságáért. Nem érez bűntudatot, jóságot vagy szimpátiát. Számára az ember táplálék, játék… és írtanivaló fertőzés. Minden rossz, minden gonosz megtestesítője, mit gyűlöl. Simán hazudik neked, míg nem a lábad már nem éri a földet… És ha te vagy az erősebb? Akkor sok sikert, hogy megtaláld… mert nem fogod.


Csak egy kicsivel magasabb és termetre nagyobb az átlag embernél (160cm), bár 16 évesen változott át, azóta eltelt egy emberöltő, ami alatt a szervezete és a teste is alkalmazkodott az újfajta kihívásokhoz és környezethez. Azt fontos megemlíteni, hogy a testének szerkezete nem olyan, mint egy kígyóé, így nem is tud felágaskodni annyira, mint azok a bestiák. Izmai ugyan végigfutnak a farka végéig, de nem tud akkora erőt kifejteni vele hogy „lábujjfarokhegyre” álljon vele. ellenben arra jó, hogy gyorsan csapkodjon vele és akár a farkával is tud úgy az ingoványba csapni, hogy fejbe kólintson. Körülbelül 3 méter hosszú a feje búbjától a farka végéig, de csak 2 méter magasra tud „felállni”. Két karját megőrizte az átok, azok hosszú karmokban végződnek így és nem túl kellemes, amikor cirógat vele. Színezete már kifejlett példányra vall – élénk piros és hótiszta fehér, felül egyik, alul a másik, a határvonalat pedig néhány karom teszi teljessé, amivel sétálni nem, de megragadni dolgokat tökéletesen tud.  Fattyai a születésükkor semleges barnás-zöldes-sárgás ocsmány színben pompáznak, mindezt a rejtőzés oltárán leróva. Még ha valakit meg is tévesztene első és nagyon távoli látásra a formás idomoknak tűnő léghólyagok a mellkasán, az a félig elrohadt arcát már biztos észreveszi. Jobb előbb mint utóbb, közelről csak még rosszabb – ez az átkának az egyik fejleménye, mi az évek alatt lassan kínozva jutott el erre a pontra.


Az emberek fürödnek a becsvágy és a tudatlanság kettős medrében. Van ki mindent akar a világon, míg van, aki ahhoz a kevéshez is hülye, ami van. És van, hogy mindkettő igaz. Hallottál már a Rhys Rhun kastélyról s annak lakóiról? Hogy lakatlan? Persze hogy… most már az, de nem mindig volt ez így. Abban a kastélyban egy őrgrófi család élt már generációk óta szépen csendben, nem nagyon hagytak maguk után semmit. Semmit, csak egy szörnyet…
Sosem volt nekik elég jó az élet, mind többet, mind jobbat akartak maguknak. Három gyermekük volt, két idősebb fiú s a legkisebb véletlenül valahogy kislány lett. Ez eleinte még nem okozott surlódást a családban, ám amikor a fiúk egymás után haltak meg, minden szem arra a maradék egy gyerekre szegeződött. Babaként még bájos volt, de ahogy teltek az évek, a hattyúcskából lett a rút kiskacsa. Vörös fürtjei megvetést, túlzott szeplőssége undort keltett másokban. Mintha csak valami fertőzést hordana magán, valami szörnyűt, mire a szülei rá sem tudtak nézni. Önmagát. Bármit is tett, bármivel is próbálkozott, sosem kezelték gyermekükként igazán. A helyzet csak méginkább elmérgesedett, amikor a két bátyja odaveszett, hiszen itt maradt ő, a csúnyaság, ki senkinek sem kell. Nem volt elég szép, nem volt elég tökéletes… és a végén nem volt eléggé fiú.
Aznap a hetedik vőjelölt csapta be az ajtót, a kastély nehézkes falai mintha megremegni látszottak volna. A vöröshajú épp holnap tölti a 16. életévét, ennek okán vészesen fogy az ideje... Már vénlánynak csúfolják a háta mögött és előtt is. Igazából senki sem zavartatja magát a jelenlétével, gond nélkül ócsárolják a füle hallatára. Nem mintha tudna bármit is kezdeni azzal az irdatlan mennyiségű szeplővel, ami az egész testét pestisként borítja be. Sokszor elgondolkodott ugyan, hogy mire számítanak drága szülei… hogy majd holnapra nem lesznek ott a pöttyök? Vagy elvándorolnak délre, mint a madarak?
- Jillian Melisende Rhoslyn de la Rhys Rhun!
A nevét hallja, mély férfihang zeng a társalkodó felől. Azé, ki nemzette őt. Félve, már-már remegve kapaszkodik meg szoknyája szélében, s alig vették észre, hogy hangtalan belép s már ő is ott van.
- Nem hiszem el! Hogy az ördögbe lehet ilyen ocsmány gyerekünk? Hogy lehetne már? Te… te mással háltál, igaz?! Halljam az igazat!
Apja ezen a ponton vágott egy széket a falhoz, míg anyja, a hűs elegancia csak finnyásan húzta fel felső ajkát.
- Persze, rögtön én vagyok a hibás?! Nem mintha elhagytam volna ezt az istenverte kőkupacot valaha is! Lehet inkább veled van a baj? Biztos megrohadtak a tojásaid!
- Arcátlan némber!
- Bunkó paraszt!
Ezen a ponton helyet változtatott néhány könyv és szék a szobában, indulatos morgásokkal és kevésbé kedves szavakkal egyetemben. Eltelt pár perc is, mire megnyugodtak annyira, hogy észre vegyék minden gondjuk forrását. Bár Jillian inkább kívánta volna, hogy ne tegyék..
- Te! Hogy nézel ki már megint?! Undorító! Tüntesd el azok a foltokat! Miért nem fogadsz szót te hálátlan fruska?!
Anyja már oly indulattal viseltetik felé, hogy lassan malacként visít és fújtat, ahogy szidja, sorozza szavának ostorával. Semmi kedves, a szeretet morzsája sem maradt lelkében… meghalt a fiaival együtt.
- Anyám én igazán nem… kérem hallgasson meg!
- Csendet! Mentegetőzöl már megint! Ott a vegyszer, hát használd! Bánom is én!
- De anyám, az éget!
- Én meg a szégyentől égek miattad! Mi különbség?! Ennyire nem vagy képes a családodért?! Bezzeg a bátyáid… bezzeg…. aahh…
Zokogva omlott le a pamlagra az eddig nagyhangú veszedelem, az anyja. Csak halvány emlékfoszlány csupán az elméjének legeslegsarkán még az idő, mikor mosollyal hajoltak az ágya felé. Ez sem most volt… Jillian térdre vetette magát és úgy araszolt anyja felé, vigasztalni, esdekelni, de kezét ellökték. Tanácstalanul ül a sarkain, a föld porában, mely már oly ismerős számára. Hol anyjára, hol apjára néz, ki eddig csak a hátát mutatta felé, mi úgy hullámzik, mint vihar közepén a hurrikán. Ujjai alatt roppannak a farostok, nyekeregve törik le a szék támlájából egy darab, mi a kezében rekedt s nem menekülhet. Jillian sokszor látott már lenéző pillantásokat, már egészen megszokta őket, melyek mint a hideg tenger fekszenek fel feje fölé, ő pedig alant fuldoklik. Azonban most más volt.. ösztönösen kezdett hátrálni s enyhén ingatta a fejét… Az a tekintet, az a szúrós mélyreható gyűlölet beleégette magát a fejébe, el nem ereszti, feledni nem lehet, nem tudja.
- Rohadj meg te féreg…
Halkan zendültek fel a szavak, mégis visszhangot vertek, ordítottak a falak között, mialatt a székdarab homlokon találta a lányt. Felsikított, nyüszített és csak sírt… a feje azonnal megsajdult, látása nemcsak a sírás miatt lett homályos, vér szökött ki az ujjai között, ahogy fájlalva szorította kis buksiját. A földön vergődve már csak azt vette észre, hogy a szolgák felnyalábolták és kivonszolva őt valami hideg helyre dobják. Végtelennek tűntek a percek, a hányinger állandóan gyűrűzött a torkában, míg végül a tudata feladta a küzdelmet. Ez a világ… ez a tetves aljas világ… talán rosszkor volt rossz helyen, vagy rossz csillag alatt született… vagy… vagy! Vagy mi is? A szolgáló miért szereti a gyerekét? Ő miért kap puszikat és játékot? Mi ebben a logika? Hol az igazság?!

Hát az átkokban. Ezt azon a pár éjjelen nagyon megtanulta. Bezárták a nyirkos pincébe, mert ágynak esett, folyton rosszul volt, hányingere sokszor valósággá vált, mintsem ingerré s mégis… annyira sem méltatták, hogy néha ránézzenek. Teljesen magára maradt, görcseivel, fájdalmával, fuldoklott a helyzettől s undorodott a világtól.
Aztán elkezdődött… Eddigi éles visítása átfordult mély, gurgulázón ordító hörgésbe. Vér bugyogott fel ajkai közül, szökött ki orrán, szemén s még fülén is. Nem látott semmit, csípte a szemét a saját vére, de bár ez lett volna a legnagyobb fájdalma. Akkor elviselhetőbb lett volna ez a többnapos kíntúra. A csontjai egyesével törtek el a testében, először ujjai roppantak össze, majd mint egy láncreakcióként elindulva szaladt végig a testén a roham, míg végül rongyként vért hányva üvöltött. Nem jön senki… miért nem hallják? Miért nem segítenek? Miért nem…érdekli őket? Miért nem…
Gennyes váladék kezdett a bőréből felszivárogni, bugyogva sisteregve terítette be egész meggyötört testét. Hogy mi történik? fogalma sincs, a fájdalom tanyát vert fejének csontbörtönében, se nem lát, se nem hall s mintha lélegezni is nehéz lenne, de egy mér bizonyos. A teste egy új forma után áhítozik. Ujjbegyei végét belülről hasították fel s 3nap alatt nagy arasznyi karmokká keményedett valaha volt körme. Bőre elvált a húsától s mintha önálló életre kelt volna, lepelszerűen nyúlt meg feje körül s észvesztő osztódásba kezdett piciny sejtje. Csontjainak egy része felszívódott, míg nagyobb része más rendeltetésszerű feladatok kapott. Mialatt húsa és zsírja a többszörösére dagadt, szélén hártyaszerűen megsokszorozódva bőrszerű réteget alkot, határvonalán tüskéket növesztve. Nyúlt és húzódott minden izma, minden idegszála ordított a fájdalomtól, ahogy új pályákat alkottak az immáron többméteres testben. Hosszú éjek és nappalok voltak ezek…
Pár nap múltán… a görcsös rosszullét és fájdalom mintha elillant volna, cserébe egyetemes fáradtságot érzett. Aztán pedig egy éles sikoly szaggatta szét fülét, morogva húzta a kezeit a fülére. Hirtelen el sem tudta képzelni mi a fene történhetett, hogy ez a hang ennyire közelről hasított élesen a fejébe, de aztán már ezen sem volt ideje gondolkodni. Valami van a fején, amit nem tud levenni… és hegyes. Ráraktak volna valami buta kalapot? Óh drágám.. ennél nagyobbat aligha tévedhet ember… vagy akár más.
Most épp irdatlan nagy csend van. Békés, boldog, felemelő csend. Nem rikácsol „anya”, nem szidalmaz „apa”. Vagyis hát maradjunk a hülye tyúk és az önimádó bunkó megnevezésnél, hiszen anyának és apának aligha lehet nevezni olyan aljadédokat, akik előbb megátkozzák, majd megpróbálják megöletni tákolmányukat. Hogy milyen érzés? Furcsának mondaná… furcsán részegítőnek. Jillian most először, először életében erős volt. Visszaverte a támadásokat és… és nyert. Nem maradt alul, nem rajta taposnak, nem dobták a pincébe. Kicsit félve s mégis áhítattal figyeli hosszú karmos ujjait, húsos kígyószerű testét s nem győzte az összes tükröt összeszedni a kastélyban. Egymás után, sorra belenéz mindegyikbe, s mind ugyanazt mutatja. Hogy ő…már nem ő többé. Valami egészen más lett belőle… valami hatalmas, erős… és csodálatos.

Itt fekszik ő és azok, szépen csendben. Mind itt fekszenek. Alszanak, nagyon mélyen.

A de la Rhys Rhun család megszűnt létezni.

Példareag

Egy szikár, izmos alak baktat Nazair tájain keresztül, eleinte még lóval, majd később már azzal se, de még nem szaladunk ennyire előre. Szóval baktat nagy serényen a hegyek lábaihoz, mert fülest kapott egy nem annyira köztiszteletben álló cimborájától, hogy ott mintha lenne egy kastély, amiből eltűnt minden ott lakó. Tehát problémamentes zsákmánynak tartja és abba bele sem gondol, hogy vajon mitől lehet az a kőkupac éppen üres. Eddig nem terjed a tudománya. Kedvenc vajszínű lovával, Theybethökkel poroszkál kies és kietlen tájakon tova, és bár egyszer kétszer eltévedt, úgy fest a mai estén végre célhoz ért. Rhys Rhun vára tényleg látott már jobb napokat is, de még nem nevezhető teljes romhalmaznak... talán van itt még valami, amiből szerencsét csinálhat magának. Az út voltaképp egyszerű volt, Neunreuthtól nyugatra kellett csak tartani, de a Yelena folyó majdnem megviccelte. Gondolta ő, minden folyó ugyanoda megy, tehát ha követi, akkor jó lesz… azonban azt nem vette számításba, hogy a folyó nem szögegyenes, mint az iránytű. Ezzel egy heti kitérőt alkotott magának, de így jár az, aki felülírja a térképészek míves tudományát. Nagy elánnal kaptatott is fel a hegy lábához, leparkolta az egylómeghajtásos poroszkálóját és hátizsákját megigazítva, megvakarva a pár hetes(hónapos) borostáját (szakállát) a lépcsők mentén betör a lakba.
- Kukucs?
Halkan szól be, mintegy remélve, hogy senki nem válaszol. Pedig válaszolt ám, maga a csend… mely a halál előszelét hordozza magában. Elvigyorodik a tényen, és ennek módfelett örülve bátrabban nyitogat be minden szobába s pakolja meg a táskáját. Arany és ékszer ugyan már nincs itt - szerinte, hogy is lehetne majd egy évtized múltán, de az a szép réz gyertyatartó akkor is megér valamicskét. Nem olyan nagyravágyó ő, hogy rubintok után fusson. Nagy guberálása közben észre sem veszi a sárga szempárt, mi az ajtó mögül figyeli őt. S mi úgy döntött, hogy ma ez a szerzet lesz a vacsora…
Jillian kissé bátortalanul áll a dologhoz, emberre az első alkalom óta nem támadt, nem igazán van rájuk stratégiája még, de ez egy vissza nem térő alkalom lehet gyakorolni. Az ablakból látta, hogy csak egy lóval érkezett, szóval nem kell túlerőtől tartania. elnézve a széles hátát, egy ideig nem kéne akkor vadásznia… egy próbát mindenképp megér. Odébbcsúszik és az  any… hülye szipirtyó arany ékszeres ládikáját elemeli pár szobával arrébb, lefújja róla a port, mi pont a mellette lévő fotel felé száll. Gúnyos mosolyra húzódik a húsos száj.
- Bocsi... „anya”.
Csillogó szemei végigpásztázzák a riadalmában megkövesedett csontvázat és szépen kicsusszan a dobozkával a szobából. hol is kellene a kelepcét felállítani… Hogyan szokás embert fogni? Kell vajon hozzá óriási egérfogó? Hajh, kénytelen lesz rögtönözni. Felkaptat az emeletre, onnan csökkennek az esélyek, s minő szerencse, hogy a kacatok elrakása elnyomja a csúszkálásának a hangját. Felérve megkeresi a társalgót és biztosra megy, hogy minden ajtaja zárva legyen. A ládikát az asztalra teszi, lecsukva ugyan, de egy gyöngysor végét kikandikáltatja onnan, mialatt ő elbújik a sötétben az ajtó mögött. először ő sem hitte volna, hogy létezik ember, aki ennyire óvatlan, de most bebizonyosodott, hogy márpedig létezik.
- Azt a leborult szivarvégit! Színarany ládika! És és aaa gyöngyök?! Chewzly koma megfogtad Melitele lábát!
Örvendezik a betörő, miközben szétnézés nélkül szaladt oda a ládához és foggal ellenőrzi a nemesfémek minőségét. Mögötte azonban kattan az ajtózár és egy cseppet sem vonzó lény áll mögött.
- Hát még én…
Csicsergi kissé ércesen, s megfeszítve majd’ 3 méteres testét ugrik rá szerencsétlen vándorra. Bal karját érte el a legjobban, így ujjainak karma abba mélyed bele, fogaival egyetemben, mialatt testét próbálja az ember lábaira csavarni. Kukctstének oldalán lévő tüskék eleven vájnak bele a puha porhanyós emberhúsba, jó adag méreggel megfűszerezve igyekszik kábára szorítani. ez persze mondva könnyebb mint csinálva, arcát éri néhány ütés, de aztán a kitinbe csapja reccsen egyet a jobb kéz, tehát taktikát váltva a léghólyagjait próbálja… pumpálni? Hát, ettől nem lesz kevésbé éhes, így farka végével igyekszik tarkón vágni, ami sikerül is, bár Chewzly pajtás elájulni nem ájul el, de ijedten és már-már kislányosan sikít fel.
- M-mégis mennyien vagytok ti?!
Nos, nem fog válaszolni, mer bármit is képzel, neki aztán mindegy. Viszont az ijedt nyikhaj elkezdett őrült módjára csapkodni és sikerült a hasába könyökölnie egy isteneset, ami miatt a szorítás engedett s a vándor koma életében most először halált megvető bátorsággal ugrott az erkély zárt ajtaja felé, hogy azon áttörve felmossa az erkély levelektől koszos járólapját.
- Fenébe…
Mordul fel a cseppet sem emberi szörnyeteg, és utána eredve az ajtón kilépve felágaskodik amennyire tud. Nagy és fenyegető.. és a holdfény nagyjából kirajzolja, mivel is áll szemben az ember fia. Már ha tudná, mert még egész elcseszett életében nem látott ilyen dögöt.
- Ne-ne gyere közelebb! Takarodjatok! Sicc! Izé, hol egy madár amikor kéne?!
Hisztiériája már olyan magaslatokban van hogy inkább kiugrik az erkély magaslatából, mintsem megvárja, hogy a nagyranőtt piros halál utolérje. ez valahogy zseniális ötlet lett volna, csak azt félrekalkulálta, hogy a dögje hosszabb mint az egész kis erkély, így előre lendülve épp elkapta a már eleve megszorongatott bal karját. Recsegve és ropogva adja meg magát a csont és az ideg, Jill már türelmetlen, mert éhes, és egy laza rántással fel akarná csapni a csacsit a placcra, de ehelyett csak a bal keze marad a kezében, majdnem romantikusan.
- Óh. Ezt nem így terveztem…
Mondjuk ez se rossz uzsonna, de azért a főétel jobb lenne, így az oszlop mentén leereszkedve a feltápászkodó és szörnyen jajgató férfit közelíti meg. Aki már aháta borsódzásából tudja, hogy JÖN, AZ A VALAMI JÖN! Tehát gondolkodás nélkül felhasal a lovára és csapja neki a fenekét, csakhogy szerencsétlen állat ki van kötve egy kerítésdarabhoz így ugrál egyhelyben jóformán. Chewzly pedig most először életében bánja, hogy az oskolát egyrészt nem végezte el, másrészt pedig hogy területi bajnok volt csomókötésben. Fél kézzel semmit sem tehetett hőn szeretett lováért s bár próbálta elrágni a kötelet, az élni akarás még így is erősebb érzelem volt benne, főleg hogy a méregtől hallucinálva egy megfásult borostyánindát próbált elrágni a kötél helyett. Jajgatva sírva, csókolta meg lovát (a kerítésfőn lévő meztelen nő szobor domborját) és mondhatni világgá szaladt.
- Ó Melitele, segíts! Melilele! Itt van a nyomomban! Itt… itt! Kukacs! Izé férnyeg! Meneküljetek! A rossebbit..ez e-egy…egy.. EGY KIRMINAS!

Ez egy csúfos bukás volt Jillian részéről, de a hátrahagyott ló elég laktató volt így is, viszont az a bal kar… az mennyei volt… Talán… embereket kéne inkább ennie… igen. ez nem is rossz ötlet… azonban utolérni már nem tudja a menekülőt, mocsárban mozog csak igazán gyorsan így hát… ideje vándorolni egy picit… ideje, hogy önmaga legyen.