Alig hullt le az első hó Vizimára, pár hétre rá elérkezett vele a Yule is. Az irgalom és az ajándékozás ünnepe. Kinek éppen mi. Eljött, ami miatt napról napra gyűlt Vernon Roche haragja. Nem számít hány éven keresztül élte meg sosem rejtette véka alá, hogy mennyire megveti ezt az ünnepet és mindent, amit megtestesített. Gyűlölte az értelmetlen költekezést, a vagyoni helyzetet mutogató díszítést meg az ünnepre hivatkozó esztelen tivornyázást.

A temeriai nép ilyenkor annyira neki készült az ünnepre, hogy hónapokkal előtte elkezdődött a díszítés továbbá a vásárlási láz. A parancsnok gúnyosan megjegyezte, hogy ha a haza szolgálatában lenne ilyen lelkes a köznép, akkor már rég kitudták volna verni a tündéket Temeriából.
Az ünnep hozta nyugalom sem volt ínyére. A csata előtti nyugalom mindig vészjósló volt. Valami újabb akadályt kibontakozását jelentette. A Scoia’tael nem volt bolond nem cselszövéssel tölteni a szabadidejét. Ha ünnep volt, ha nem. Bármennyire szerette volna azt mondani, hogy a másfajúak túl ostobák a tervezéshez. Tapasztalatai ellentmondtak ennek.

Sokak számára az ünnep jelentette a hedonizmus tetőpontját is. Katonái ilyenkor szerettek a legjobban kibontakozni a kétes hírű helyek rejtekében. Ugyanakkor furcsállták, hogy parancsnokuk miért kerüli ilyen önmegtartóztatóan a hasonló tevékenységeket. Fiatalon valamikor nagyra értékelte a kocsmák és a közeli bordélyok végiglátogatását. De azok az idők már régen elmúltak. Még a seregbe lépése előtt megértette, hogy nem viselkedhet felelőtlenül. A testét borító sebhelyek egy életre emlékeztették mivel jár az, ha lankad a figyelme… Mindenütt veszély leselkedett rá. Ha a táborhelyen van, ha azon kívül. Főleg azóta, hogy parancsoki pozícióba került.

A palota tróntermében hetek óta gyűltek az ajándékok a király, illetve lánya részére, amiket aztán a szolgák igyekeztek elpakolni. Több-kevesebb sikerrel. A látvány bőven elég volt ahhoz, hogy felhorkantson. Ő sosem adott olyan jelentéktelen ajándékot a királynak, mint egy szép pár ékszer. Az ország iránt egy életen elkötelezett szolgálata volt a legtöbb, amit az uralkodónak adhatott. S ez volt amiért reménykedni tudott a király kegyében. Egy olyan kegyért, amit sok nemes még most is ajándékkal igyekezett megvásárolni.

Alig győzte kerülgetni a csomagtornyokat. A folyosókon hasonló káosz uralkodott. Ám ott az ajándékok között volt néhány csokor liliom is, amiket ritkaságnak számított a fagyos időben beszerezni. Biztos egy tehetős személy üvegházából szedték őket. A vázás virágok látványa arra késztette az egyik strázsáló őrt, hogy fennhangon megjegyezze milyen sok liliomot kapott az ő liliomtipró királyuk. Ami azt eredményezte, hogy Roche jóvoltából két foggal kevesebbel és néhány megrepedt bordával legyen gazdagabb az ünnepe.

Az őr társai tétlenül nézték, ahogy a társukat üti. Volt bennük olyan bajtársias szellem, hogy egy felettük állóval ne kötekedjenek. Az ütlegelést elhallgattatta a tróntermi kórus zengése, mégsem úszhatta meg azt, hogy rövidesen a minden lében két kanál Valerad meg ne jelenjen. Felszólítása ellenére még háromszor belerúgott a földön fetrengő férfiba, hogy az érezze a törődést és csak utána állt odébb. Az elöljáró még egy ideig a nyomában maradt. Magyarázatot sürgetett tőle egészen addig ő válaszképpen az arcába nem csapta a tömlöc ajtót. Tudta, hogy ide nem fogja követni senki. A tüzes fogók izzása és a vasba vert szenvedők üvöltései bőven elegek voltak arra, hogy távol tartsák az ünnepelni vágyókat. Nem szeretett lejárni ide, de itt mégis mindig azt találta, amit ismert.

Az erőszakot és a szenvedést.

Végigvonult a cellák között. Jól megnézte magának a láncokon lógó foglyokat. Többségük némán viselte a sorsát, egy fogolyban azonban még volt annyi erő, hogy szidni tudja az anyját. Rácsok választották el tőle, ezért a kulcstulajdonos őröket küldte rá, hogy megdolgozzák helyette a zárkában. Ezt követően bevonult az itteni irodájába. A kínkamrából átszűrődött a korbácsolás hangja, miközben neki állt megírni néhány kiszabásra váró halálos ítéletet az itt rohadók részére. Ha már a Yule az irgalom ünnepe is… Senki nem mondhatja, hogy nem tartja tiszteletben a hagyományokat.

*

Vizima lángokban állt. Égett hús szaga csapta arcon, amikor a szél felé sodorta az égő város bűzét. A lerombolt házak között Scoia’tael íjászok öldösték a népét. Nem volt mit tenni a túlerővel szemben. Maradék katonájával a romos vizimai várban keresett fedezéket. A vár romokban állt a ráirányított ostromgépek miatt. A boltozat felül leomlott maga alá temetve a királyi trónt és a hátsó folyosókat. Hátul nem volt se ki, se be út. Erős torlaszt húztak a kapu elé, még a többiek a díszes ablakokat kitörve, azokon keresztül igyekeztek a számszeríjakkal visszaszorítani a tündéket.

Úgy tűnt, hogy képesek lesznek kitartani, amíg az erősítés a királyi sereg személyében meg nem érkezik. Nem volt kiút. Nem volt mit veszíteniük. Harcoltak. Órákon át. Rendületlenül. De nem jött segítség, ők pedig haldokoltak. Embereit egyesével ölték le a felülről rájuk zúduló nyilak. Három helyen ömlött belőle a vér, ahogy remegve a falnak támaszkodott. Finch-éket egyesével lőtték le az ablakokról, az onnan támadó harcosokat pedig Thirteen-ék csapata csak önmaguk feláldozásával tudta a barikádok mögé szorítani. Ves-t akkor találta mellkason egy lövés, amikor megrengett a kastélykaput. Elkapta a hátrazuhanó helyettesét és megtartotta. De a fiatal nő már nem lélegzett. Üvöltése végigzengett az ódon falakon. Ekkor szakadt ki a helyéről a torlasz. Ám nem tündék özönlöttek be rajta, hanem azok az élőholt bestiák, akik korábban a Scoia’tael nyomában jártak. Kitépett belsőszervekkel, dögtetem szagtól bűzölögve rontottak rá. A földre tette Ves-t. Karddal a kezében rohant előre a támadói felé.

A végsőkig kitartott…

*

Verejtékben úszva ébredt föl. Ösztönösen előkapta a kardját, ahogy felrántotta magát az ágyról. Pattanásig feszült idegekkel meredt a sötétségbe, de semmi nem mozdult meg a közelében. Felkelve a biztonság kedvéért még a függönyt is félrerántotta. Csak az éjszakai égbolt és havas kastélyudvar nézett vissza rá a hideg ablaküvegen túl.

Álmodott. Megint.  

Ingerülten dörzsölte ki a rémálmot a szeméből. Napok óta nem tudott nyugodtan aludni. Ez nem volt meglepő tekintve, hogy a seregbe lépése óta látott és tett olyan dolgokat, hogy ne tudjon utánuk többé nyugodt szívvel aludni. Mégis ezek a rémálmok rosszabbak voltak a múltba tekintőknél.

Egy jövőt mutattak. Egy jövőt, amiben a hazája velük együtt pusztul el. Ami bármikor megtörténhetett. Azok a rémálmok voltak a legijesztőbbek, amik valóra válhattak. Most álmodott. De mélyen belül rettegett attól, hogy egy nap arra fog ébredni, hogy körülötte minden lángol, az emberei pedig körülötte haldokolnak. Ez a álom gyötörte a legrosszabb hónap, legrosszabb hetében. A sorsnak volt fintora. S az sem segített a helyzeten, hogy kötelező templomi rituáléra volt hivatalos…

*

A kötelező Melitele imádatot a szokásos módon ülte végig. A hátsó padokon. A lehetőleg a legtávolabb a szobortól. A főnemesség elől a kiemelt helyeken foglalt helyet. A bal oldali széksoron a köznemesek és a tanácstagok ültek, még jobb oldalon a királyi sereg hadvezérei. Ő a Kékszalagosaival szándékosan a terem végében maradt. A király kivételesen nem volt jelen az eseményen. Bár neki volt külön fenntartva egy személyes kápolna a palotában hasonló esetekre, ha meggondolta magát.

A papnők az oltáron tömjént égettek, aminek olyan erős szaga volt, hogy még a templom végében lehetett érezni. A tömény szagba belefájdult a feje. A palotai kandallókban égettek hasonló gyógynövényeket illatosítás vagy betegségek távoltartása céljából, de azoknak általában nem volt ilyen émelyítő illatuk.

Ráadásul, ha ez nem lett volna éppen elég a vakbuzgó főpapnő olyan szöveget vágott le, hogy ha nem lett volna eleve hittagadó, akkor a mise végén vált volna azzá. Ha nem lett volna istentisztelet, úgy felrúgta volna ezt a némbert, hogy csak porzott volna az út utána Melitele-hez.

Mégsem tehette meg. Tett rá, hogy mit gondolnak róla, de nem járathatta le az uralkodót egy ilyen fontos eseményen egy ilyen kirohanással. Tartóztatta magát. Mégsem tudta megállni, hogy ne szoruljon ökölbe a keze a hallottaktól.

A mellette ülő Fenn ezt a pillanatot választotta arra, hogy némán átnyújtson a pad alatt egy borosüveget felé. Tehát csak becsempézték azt a piát... A tőle nem messze ülő Ves jelentőségteljesen ránézett, mire ő szó nélkül átvette és jól meghúzta az üveget. Helyettese látványosan grimaszolt a nem várt reakciója láttán, de végül csak lemondóan megcsóválta a fejét.

Szeretett volna többet inni, de ismerte Thirteen pancsolt italát. Így az alkoholtól túlfűtött üveget a mellette ülő Igo-nak adta tovább, aki a magasztos ima hallgatás helyett egy értelmesebb tevékenységgel foglalta el magát. Leplezetlenül a Melitele szobor fedetlen melleit bámulta. Fenn és Thirteen összevigyorgott, mikor az említett majdnem magára borította az üveget a szemlélődés közben. A körülmények ellenére a komor parancsok szívét büszkeség járta át a katonáit figyelve.

Összetartottak. Még a hittagadásban is…

*

Miután kivonultak a templomból, elváltak útjaik. Az ajándékozás ünnepségére kapták katonái a kimenőt amiatt, hogy a palotai lakomán nem vehettek részt. Három nap szabad kimenőt adott nekik. Egy napot az ünneplésre, kettőt a kijózanodásra. Fenn-ék röviden csak annyit mondtak, hogy gyóntatni viszik Igo-t egy közeli bordélyba. Még a többiek egy kocsmában béreltek helyet a mulatozásra. Sóvárgón tekintett utánuk. Nem kedvelte a kocsmai légkört, mégis inkább tartott volna velük, mintsem a palotában kelljen vesztegelnie. Nem ellenkezhetett a királyi parancsnak.

Foltest és a főnemesség nem volt jelen, mire megérkezett. Ők már elvonultak a külön termükbe. Oda ő csak királyi engedélyre követhette volna őket. Csatlakozott hát a köznemesség ugyanakkor a hadvezérek számára fenntartott szobába. Más udvartól eltérően Temeriában nem számított rendkívülinek az, hogy össze lehettek vonva.

Foltest szerette éreztetni az udvartartásával, hogy nem viszolyog a közrendű emberek társaságától az udvari környezetében. Még ha ez a kékvérűeknek igen is szemet szúrt. Elvégre hiába az igyekezet, valóban az arisztokrácia tagjai voltak jelen a legtöbben a lakomán. Közrendűek közül csak a katonai vezető pozícióban levők és a tanácstagok kaptak meghívást. Külön palotai etikett nem volt előírva nekik, mégis voltak íratlan szabályok, amiket bekényszerültek tartani a prűd előkelők miatt. Olyanokat mint, hogy a nemesek asztalához ne üljenek. Vagy mint, hogy a bálteremet se használják, mert azt sem a magukfajta parasztoknak találták ki.

Az érdekcsoporti ellentétek ellenére azonban komoly incidensek eddig nem voltak. No persze csak akkor, ha nem veszik az erkélyről az arisztokrata csődületre hajigált bútorokat vagy Hereward herceg rejtélyes körülmények között tűzre kapott kabátjának esetét. Az első esetben ismerte a tetteseket, emiatt arról hallgatott. Az utolsó incidensben pedig azért, mert személyesen is volt a keze a történtekben. A herceg sosem tudta titkolni a király iránti ellenszenvét, ezért úgy döntött tudat alatt ébreszti rá a dologra. Azt azonban ő sem gondolta volna, hogy egy kis pipaparázstól olyan szépen lángra fog kapni a prémkabátja…

A fogadtatás a szokás túldíszített volt. A falakra a liliomos, illetve oroszlános kárpitok mellé magyalágakat, a csillárokra pedig fagyöngyöket, vörös gömböket aggattak. A díszes abroszos asztalokra aranygyertyákat, szegfűszeggel megszurkált gyümölcsökkel teli kosarat helyeztek. A porcelán tányérokon számtalan fogás sorakozott, amik mellé több kést és villát tettek. Annyit, hogy fogalma sem volt pontosan melyik fogást kellene rendeltetésszerűen enni velük. Voltak olyan ételek is, amik pontos nevét sem ismerte. Főleg desszertekét, amiket évről évre nagy késztetést érzett volna megkóstolni. Ám mégsem nyúlt hozzájuk. Óvatosságból. Tudta, hogy mennyire könnyű rákapni a tiltott gyümölcs ízére. Nem akart később olyan étel után vágyódni, amint utána nem tudna megengedni magának. Amint nem ismersz, az nem is hiányzik…

Csatlakozott a külön asztalhoz és szedett némi húst a tányérjára. Majd töltött magának a kancsóból némi bort, hogy letudja valamivel öblíteni. Nem véletlenül nem volt vodka az asztalnál. Az előkelő körökben rangon alulinak számított amiatt, hogy főleg a katonaság kedvelt itala volt a magas alkohol tartalma miatt. Noha nem voltak kétségei afelől, hogy a nap végére az a több pohárnyi bor-sör keverék bőven elég lesz ahhoz, hogy részegen dülöngélő emberek töltsék be a palotát. Nekiállt csöndesen étkezni. Asztaltársai az éppen aktuális politikát és pletykákat vitatták meg. A jelentéktelen, felszínes témák miatt nem volt kedve bekapcsolódni a párbeszédekbe. Hírhedtsége pedig elég volt arra, hogy ne sokan akarjanak szóba állni vele. Az evőeszköz választása láttán a szomszéd asztalnál több nemes látványosan elfintorgott, de nem foglalkozott velük.

Az étkezés után a nemesek elvonultak a táncterembe mulatni, még a hadvezérek az asztaloknál maradva folytatták a társalgást egy-két kivétellel. Lévén, hogy nem volt a közvetlen udvartartás szeme előtt szeretett volna már korábban meglépni. Ám mielőtt alkalma lett volna rá Jan Natalis magához intette őt. Bólintott felé és szótlanul csatlakozott mellé a kandallóhoz. A tűzhely kellemesen átmelengette a tagjait. A ropogó ágakból kellemes illat szállt föl. Ezer közül is felismerte volna a boróka illatát, mivel azt égettek a legtöbbet a palotában. Natalis üdvözölte őt, amit viszonzott.

Natalis volt a királyi sereg egyik legkiemelkedőbb parancsoka. Nem csoda, hogy Brennában is őt bízta meg a király a sereg irányításában. Hiába arattak győzelmet az ütközet jelentősen kimerítette temeriai oldalról a sereget. Ez okból Natalis kapta kötelességül azt, hogy a béke idején pótolja az emberhiányt. Ezt egyelőre a helyiek toborzásával és zsoldosok felfogadásával igyekeztek megoldani. Viszonylagos sikerrel. A királyi parancs értelmében bármikor számíthatott volna Roche seregére egy nagyobb ütközet esetén, mégis a hadvezér rendszeresen többnyire személyes jelleggel érdeklődött a Kékszalagosok egységek felől, semmint kötelességből.

Roche nem sokra becsülte a sereg parancsnokait. Főként a nemesi vérvonalúakat a felsőbbrendűségük érzékeltetése és az önös érdekeik miatt. Ám Natalis hozzá hasonlóan alacsony származású volt. Azon felül pedig kiváló katona és hazafi egy személyben. Emiatt azon ritka alkalmanként, amikor találkoztak, akkor mindig kitudták kérni egymás tanácsát, illetve véleményét. Nem csoda, ha most is sikerült elmélyedniük a beszélgetésben. Roche épp az ostromgépek hiányára hívta föl Natalis figyelmét, mikor elszólították mellőle. Búcsút intett tőle.

Távozni akart, amikor Vincent Meis a városi őrség vezető parancsnoka feltűnt a tömegből. Roche Thaler lévén jól ismerte, ezért csatlakozott hozzá. Megkérdezte tőle, hogy voltak-e mostanában zavargások a másfajúak körleténél. Érdeklődött, hátha volna valami, amivel kitudná segíteni. Nemleges válasszal kellett szembesülnie. A tavalyi Yule során történt öldöklések megtorlása a Kékszalagosokkal elég meggyőzőnek bizonyult ahhoz, hogy a kerület tagjai kétszer is meggondolják, hogy kötekedjenek-e a helyi őrséggel.

Miután szót váltott vele, csöndesen elpárolgott a helyszínről. Volt bőven ideje visszatérni, ezért úgy döntött, hogy tesz egy látogatást Thaler-nél. Mélyen belül irigyelte a férfit, amiért ő a kettős ügynöki pozíciója miatt kibújhatott az ünneplés terhe alól.

*

Mostani látogatása során a kém üzlete hátul a szekrények mögött tele volt pakolva ládákkal, bennük a legkülönbözőbb rakományokkal felvértezve. Ékszerekkel, használati tárgyakkal, fegyverekkel, illetve fisztekes dobozokkal. A sarokba dobva egy nilfgaardi zászlót. Úgy látszott, hogy nem csak a polgári vásárlók, de még a tolvajok is adakozóbbakká váltak az ünnepre. A látványra megjegyezte neki, hogy jól megy az üzlet. Erre Thaler felháborodott válasza az volt, hogy mindene ki van ezzel a fostaligával. Valamint hozzátette, hogy ha ez az ünnep így folytatódik, lassan a sok barom a saját anyját is zálogba fogja adni két orenért.

Együttérzett Thaler-rel az ügyben, ezért belegyezett, hogy jobb dolog hián másnap elszállít néhány ládát a vételezett áruból. Ha az addiktív por nem, de egy-egy kiegészítő fegyver mindig jól jött az egységénél. Főleg úgy, ha bérmentesen volt. A megbeszéltek után italozni kezdtek. Thaler már az első pohár után kertelés nélkül megjegyezte, hogy olyan savanyú képe van, mintha tündék hágták volna végig Temeriát.

- Tudod miért rühellem ezt az ünnepet. – felelte röviden az itala fölött.

Nem tagadta a dolgot. Tudta, hogy a kémmester számára egy nyitott könyv, amennyire jól ismeri. Thaler megvakarta a kobakját és a maga modorán azt tanácsolta, hogy sürgős jelleggel tegyen rá, hogy hogyan ünneplik az emberek éppen aktuális cicis galamb istennőjüket.

Szívesen megosztotta volna Thaler-rel a rémálmait, a felszín alatt rejtőző kétségeit vagy az alatt húzódó aggodalmait, ám nem akarta levezetni a feszültséget egy kedvelt kollégáján. Inkább terelte a témát. Mivel a tavalyi Yule-kor nem volt Vizimában, így beavatta a kémmestert abba, hogy Fenn és Thirteen a két akasztófáravaló katonája hogyan is csempészte be és tette a tavalyi istentiszteleten a fiatal Melitele istennő csöcsei közé Foltest király arcportréját.

- Melitele annyira szereti, hogy a keblén hordozza! - mondák ők. - ismételte szó szerint, ami azzal a ritka élménnyel ajándékozta meg, hogy milyen az, amikor Thaler vodkája fölött röhög. A történteket végül azzal zárta, hogy még a papnők elégtételéért kiabáltak, addig a két katonája gyorsan lelépett a helyszínről. Az eset után felkereste őket. Egy vodkás estét is állt nekik amiatt, hogy a bűnösök keresése miatt elmaradt a több órás mise.

Őszintén megvallotta asztaltársának, hogy nem bánta volna, ha újra megúszta volna a misét. Thaler válasza erre csak az volt, hogy ismertette a kémszolgálat legnagyobb előnyét. Azt, hogy bármikor hivatkozhat arra, hogy éppen nem ér rá. Most is ezt tette, holott egész nap az ég adta világon semmit sem csinált. Roche elismerően biccentett felé. Ezután Thaler avatta be őt egy Vizimán kívüli kalandjába. Két üveg alkohol látta a kárát a társalgásnak. Jól szórakozott a kémmester szavain, mégsem érintette meg az alkohol annyira, hogy megtudjon eredni a nyelve…

*

Éjfélre járt az idő mikor távozott üzletéből. Magára kanyarította a köpenyét és neki vágott a havas utcának. A zord időnek volt némi előnye is. Most nem szólították le a kacéran mosolygó örömlányok a sarkokon. Ebben az időben fáztak annyira, hogy ne kint illegessék a gyéren takart testüket.

A máskor oly kopár házak ajtóit az ünnepre örökzöld ágakkal díszítették. Az ablakok mögül pedig gyertyák fényei kísérték a járókelők útját. A házaknál talán csak az üzletek voltak jobban kidekorálva. A hívogató kirakatokba a legjobb portékák kerültek és színes gyertyákkal voltak megvilágítva, hogy távolról is odacsábítsák az érdeklődőket. Magába mélyedve felrémlett benne, hogy mennyit sóvárgott előttük gyerekként…

Noha nem esett útjába a gyűlölt hely, mégis meggyőződése volt, hogy a vizimai gettó viskóiban nem pislákol fény. Akik nem a fisztek béklyóiba vagy az kéjhölgyek ölébe szórták a pénzüket, azok életbemaradásért küzdöttek itt. Nem költhették a pénzüket olyan felszínességekre, mint a dekorálás. Az itt élők a költekezés helyett képesek voltak olyan csekélységeknek örülni, mint hogy a frissen esett hó alatt nem ázik be a korhadt tetejű házuk. Illetve a templomon kívül is tudtak tudtak hálát adni annyiért, ha tudtak találni valami rongyot, ami melengetni tudta őket az éjszakára.

Tudta milyen az. Mert megélte…

Borús gondolatai között alig vette észre, hogy csizmája már a palotai lépcsőkön kopog. Gyorsan besurrant az ajtón. Az útjába kerülő ünneplőket kikerülve felvonult a Kékszalagosok szárnyába. Ott magára zárta az ajtót. Korán aludni tért.

Éjjel viszontlátta az égő várost és romos palotát minden rémségével együtt. Ezúttal a romok közül kitekintve észrevette, hogy a király a sereggel már a város alatt harcol. Levágta hát a neki támadó harcost. Nem törődve a vállába fúródott nyílvessző okozta fájdalommal, kimászott a kitört ablakon. Az embereit maga után szólítva előretört. Utat kezdett vágni a lehető legközelebb a sereg irányába.

Önmagának ellentmondva kiabált erősítésért. Nem önmagáért, hanem a katonáiért. Újra és újra, ahogy a torkán kifért. De sem a lent küzdő katonák nem indultak meg feléjük. Nyílzápor indult meg. Hiába próbálta képtelen volt megvédeni a katonáit az ellenségtől. Egy sötét árny tűnt föl előtte, ahogy térdre bukott. Két kezét a torkához kapta, de nem tudta elállítani a sebből ömlő vért. Arccal előre esett el. A saját vérében fuldoklott a földön.

Csak egy gondolat járt a fejében: Nem ért annyit…

Reggelig álmatlanul hánykolódott…

*

Kora reggel befogta a lovát egy szekérbe és a megbeszéltek szerint leugrott a templom negyedbe. A kék betűkkel írt - Zárva vagyok cseszd meg! – feliratú ajtó az ő kopogására feltárult. Közös erővel felpakolták a ládákat a szekérre. Indult volna, amikor a kémmester a szekérre hajította a nilfgaardi lobogót is. Méltatlankodva majdnem Thaler fejéhez vágta az említett tárgyat, de a kém addig győzködte őt arról, hogy jó lesz motiváló céltáblának az embereinek, hogy végül csak hajlandó volt magával vinni.

Délelőttre tért csak vissza a palotába. Ám ahelyett, hogy lement volna a palotai lakomára neki állt kivinni a ládákat a fegyvertárukban. Ott vesztegelve neki látott elpakolni a fegyvereket. Más körülmények között ez feladat Tavik-ra hárult volna, de ő szabadságon volt a többi katonájával együtt. Ő pedig nem restellte a lakomai faltámasztás helyett valami építő tevékenységgel elfoglalni magát. Tudta, hogy szóvá fogják tenni a hiányát, de nem érdekelte.

Mikor végzett felvonult az irodájába. Hosszú órákon keresztül írt az asztalnál. Nem csak a jelentéseket. Leírta mennyi továbbá milyen minőségű fegyverekkel bővült most az egységük. Illetve külön levezette, hogy mi igényelne még feltöltést a készletek között. A körmölés hangosnak hatott a szoba csendjében. Ilyenkor áldotta a szerencséjüket, hogy nem a lenti termekben kaptak szállást. Különben nem tudott volna megmaradni a nagy zajtól. Újra tintába mártotta a tollát, amikor egyszer csak hangok kezdtek el kiszűrődni a folyosóról. Ismerős hangok. Félretette a levelet. Az ajtóhoz lépett és résnyire nyitotta azt. Nem tévedett. A katonáit hallotta odakintről. De mit kerestek ők egyáltalán itt? Szabadságon kellett volna lenniük.

- Húzd meg azt a csillárt Sheridan! Úgy mintha Iorveth-et húznád akasztófára!

- Ne arra toljátok az asztalt! Közepére! Azt mondtam...!

- Fogjátok be! Csendesebben!

Rossz előérzettől vezérelve elindult a hangok forrása felé. Végigment a folyosón. Megállt a nagyterem ajtajánál. Gondolkodás nélkül belökte az ajtót és belépett.

- Mi ez az egész? – kérdezte. Elakadt a szava. A Kékszalagosok belső köre mind a teremben volt és pakolászott. Ves fennhangon irányított. Fenn, Thirteen és Shorty egy nagy asztalt húztak a terem közepére. Sheridan az újragyújtott fenti csillárt kötötte ki a helyére. Még a többiek több üvegnyi vodkás üvegnek igyekeztek helyet csinálni az egyik falnak tolt asztalon.

Mindezt nyilván egy bizonyos okból… Haragra gerjedve indult meg a gyülekezet felé.

- Roche félreérted a helyzetet…! – felelte Ves.

- Mi a szart lehet ezen nem félreérteni? Legalább itt a körletbe ne!

- Parancsnok…! – kezdte Finch.

- Csend legyen! Egy rohadt dolgot kérek tőletek év végén! – fakadt ki dühösen. - Csak egyet! S azt sem vagytok képesek betartani!

- Nem az Ajándékozást ünnepeljük! – tagadta élesen Silas.

- Akkor mégis mi a fenét? Nem volt szabad hely a kocsmában vagy mi?!

- Téged ünneplünk te seggfej! – kiáltott vissza Oven, mire Silas egy jobb egyenessel elhallgatta az örökké nagyszájú katonát.

- Mi?! Szórakoztok velem?! – kérdezte fenyegetően. Tett néhány lépést előre. – Ha ez egy vicc…

- Nem Roche. Valóban téged akartunk meglepni. – felelte a szemét lesütve Igo. A nyugodt hang és az emberei komoly arcai elegek voltak ahhoz, hogy végül lejjebb higgadjon. Mégsem tudta hova tenni a dolgot.

- Nem sértésből mondom parancsnok – kezdte bizonytalanul Thirteen. - de a többiek nevében is mondhatom, hogy elég rossz színben vagy mostanában. Tudjuk, hogy valamiért ez az ünnep szétbassza az idegeid...

- Az enyhe kifejezés. – felelte felhorkantva a sajgó állát markoló Oven, amire válaszul Fenn elhallgatta őt egy gyilkos pillantással.

- Így a fiúkkal kitaláltuk, hogy szervezhetnénk a számodra egy összejövetelt, ahol csak mi lennénk jelen a belsőbb körből. A Yule évek óta egy kalap szar. – mondta fintorogva. -Miért ne ünnepelhetnénk helyette a parancsnokunkat?

Hallgatott.

- Túl szigorú vagy magadhoz Roche. Igazán megérdemelnéd egy napot velünk a szolgálaton kívül. – győzködte Ves.

Mélyen elgondolkozzon. Fontolgatta a lehetőségeit. Legszívesebb valóban elküldött volna mindenkit a maga dolgára, ám… Katonái a szabadságuk sőt a maguk pihenésének kárára összegyűltek itt csak azért, hogy tudjanak szervezni neki egy ünnepet. Látszott rajtuk az igyekezet, hogy mennyire megakarták lepni őt. Ezt igazán nem szabadna elutasítással viszonoznia. Nem szolgálatban van most a szabad ég alatt, hogy ne tehetné meg. Meg sosem lehet tudni. Lehet ez lesz az utolsó ünnep, amit együtt tölthet az embereivel. Az ő hivatásuknál sosem lehetett tudni mikor találja keresztül szúrni a mellvértjüket egy nyárs vagy téved feléjük egy kosza nyíl…

- Merem remélni, hogy kurtizánokat nem küldtetek föl a kaszárnyába. – morogta fennhangon. Ha nem a palotában lettek volna nem lett volna kifogása a nők ellen. De a bordélyozást itt szigorúan megtiltotta a morál fenntartása végett. Ezen pedig egy napi kilengés miatt sem akart változtatni. Ismerte a katonái alkohol szeretetét és végtelen hedonizmusát. Tudta, hogy az alkohol nőkkel együtt biztos katasztrófa.

- Nem kellett rendelni. Házhoz jöttek. – felelte vigyorogva Thirteen.

- Ja. Főleg az ellanderi hercegasszony komornája. Na az jó cucc! Bögyös szőke, aki egy kis extráért még a húgát is kölcsönadja. – mondta Fenn.

- Gondolom tettek róla, hogy ne csak a szájukban járjon a cserfes nyelvük. – mondta összefonva karját.

- Ha látta volna parancsok… - mondta kárörvendően vigyorogva Thirteen. - Úgy letérdeltettük lenn arra a baldacsínos ágyra...

- Az baldachin. – felelte kioktatóan Ves.

- Nekem az baldacsín. Fenébe az ilyen bonyolult kifejezésekkel!

- Titeket se az eszetekért szeretnek… - felelte szem forgatva Oven.

- Választ várok… - zökkentette ki őket türelmetlenül Roche.

- Áh nem. A parancs, az parancs. – mondta Shorty. - Akinek kellett nő az bordélyba ment. Mi a többiekkel úgy voltunk, hogy nőzni bármikor lehet, de veled mulatni. Na az ritkaság. Aki benne volt az ötletben az mind itt van ebben a teremben.

- Mikor is ünnepeltél velünk utoljára valamit Roche? – mondta Finch. – Volt már egy ideje…

- Ves helyettesi kinevezésekor. – felelte szemrebbenés nélkül.

- Az három éve volt Vernon. – válaszolta Ves.

- Na és? A Scoia’tael fölött csak akkor fogok mulatni, ha kezemben lesz Iorveth. Addig mi mást ünnepeljek? – kérdezte lemondóan a padlót szemlélve.

- Akármit! – vágta rá Igo. - Születésnapot…

- Minek ünnepeljem azt, hogy egy évvel közelebb kerültem a halálhoz? Mellesleg azt sem tudom mikor van. – vallotta be őszintén. Sosem volt lehetősége megkérdezni…

- Még volna mit pakolni. Befejezhetjük parancsok? – kérdezte Tavik.

Adtak neki egy utolsó lehetőséget, hogy meggondolhassa magát. De meghozta a döntését. Jóváhagyóan bólintott, aminek hatására több embere is megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Mit akartok még idehozni? – érdeklődött.

- Még egy asztal, székeket, evőeszközöket... – sorolta Micko.

- Miért nem a cselédekkel pakoltattok?

- Az most nem lehetőség parancsnok. – felelte fejcsóválva Igor. - Most tartanak lenn a fekve hányós résznél és hát…

- Nem kell tovább győzködnöd. – mondta leintve Roche.

A megbeszéltek értelmében katonái elindultak az említett bútorokért. Felajánlotta a segítségét, de őt az „ünnepelt” címszó alatt nem engedték segédkezni. Tétlenségében végül letelepedett az egyik üres székre. Ahogy sürögtek-forogtak körülötte a katonái akaratlanul is, de felrémlett maga előtt Foltest, amikor az udvartartása körülötte ténykedik. Nem tudja honnan jött a gondolat, de viszolygott a gondolattól. A nemesség számára a juttatások olyan természetes részét képezték az életüknek, hogy csak kevesen tudták észrevenni azt, hogy ez a közrendűek életétől mennyire idegen dolog.

Nagyon régen volt már az, hogy kiszolgálták volna. Mióta képes volt járni, azóta a maga ura kellett legyen, hogy életben tudjon maradni az utcán, majd a seregben. Egy király ezt nem tudta volna átérezni. Ahogy ő sem tudta megérteni, hogy milyen lehet királynak lenni. Látott röpke képeket az életéből, de az nem volt ugyanaz. S még, ha arisztokrata származású lett volna is habozott volna, hogy élni akarjon-e egy olyan lehetőséggel, mint a királylét. A pompa illetve a kiszolgálás ellenére ki tudja, hogy mennyire bírta volna tartani egy ország sorsát a kezében, egy háború súlyát a vállán és egy esetleges bérgyilkos tőrét a torkán...

Gondolataiból az zökkentette ki, hogy katonái neki álltak összetolni az asztalokat. A kopottas bútorokat nyilván a kaszárnyából szedték össze. Egyik asztal nagyobb volt a másiknál, aminek a lába még külön recsegett is, amikor helyre igazították. Abroszt nem terítettek. Evőeszközöknél pedig a táborban használatos fakanalakat, bicskákat szedték elő. Ennek az esetlenségnek meg volt a maga varázsa. Számára inkább a műgonddal kivitelezett lakomai asztalok tűntek nevetségesnek mellette. Itt nem voltak díszek, sem más egyéb fölösleges zöldségek a tányérok körül. Minden egyszerű volt és praktikus. Természetes. Pont, amihez hozzá volt szokva. Rövidesen katonái terítővel letakart ételeket kezdtek el az asztalra pakolni.

- Gondolom a lakomáról vannak…

- Nem, nem. Egy kismadár csiripelte, hogy csak turkálni szoktad a drága ételt a lakomán. Külön hoztunk ételt. – magyarázta Finch, miközben elkezdte lepakolni a tányérokat.

- Mit…?

- Valamit, ami nem fekszi meg a gyomrod. – zárta rövidre a témát Ves.
Még az ételek kipakolásával voltak elfoglalva Igo egy óvatlan pillanatban leemelte a falon függő legendássá vált Foltest portrét és besüllyesztette azt a függöny mögé.

- Felséged jobb, ha nem látja mi lesz itt… – motyogta halkan. Szavaira akaratlanul is, de félmosolyra húzta a száját. Vitatkozott volna a hallottakkal tekintve, hogy az uralkodók szinte mindent megengedtek maguknak. De egy festmény kapcsán nem érezte szükségét ezt mélyebben megvitatni vele.

Mielőtt hozzáfogtak volna a lakomának előtte pohárköszöntőt mondtak. Természetesen vodkával. A lent tálalt bor csak vizezett húgynak tűnt a tüzes ital mellett. Az első tósztot Temeriára, a másodikat Foltestre, a harmadikat pedig a Kékszalagosokra itták. A fogások, mint kiderült a mezei tábori ételeiket tették ki, de azok közül is a legjobbakat.

Vadhúsokat némi körettel illetve egy nagy fazék gulyást, amit katonái az alkalomra nem sajnáltak a havazás ellenében kifőzni az udvaron. Utólag letagadta volna, de mélyen belül megdobbant a szíve azon, hogy mennyire igyekeztek az emberei kedvében járni. Az étel elfogyasztása után félretolták a tányérokat. Néhány üveg vodka és több környi kocka póker után a tetőre hágott a hangulat.

Roche két havi megnyert fizetését tette zsebre, amikor Fenn kikapott a pókerben. Katonája dühében olyat vágott az asztalra, hogy a recsegő asztalláb kettétört a bogrács pedig az ölébe borult. Katonái vigyorogva nézték, ahogy a kissé már kótyagos katona jobb ötlete hián a liliomos falikárpittal akarja letörölni magát. Leintette. Inkább erre a célra kihozta neki a Thaler-től szerzett nilfgaardi zászlót. Mikor feltörölte vele Fenn a gulyást szemtelenül megkérdezte, hogy visszakéri-e. Azt mondta neki tartsa meg, hogy később kitudja törölni vele a seggét is. Szavaira az emberei felnevettek. Éljenezték Temeriát és elküldték a gyűlölt Nilfgaard-ot egy hidegebb éghajlatra.

A politizálás után Shorty-t pedig úgy megcsapta a szesz, hogy vetkőzős pókert kért Ves-től, aki merészen elfogadta azt. Az érdekfeszítő játszma vége az lett, hogy helyettese ingre, még bajtársa egy szál alsóneműben kényszerült levetkőzni a többiek kárörvendő röhögése közben. Köztudat volt, hogy Shorty a tizenhat gyerekét a temeriai hadtestekről nevezte el. Arról még egyiküknek sem volt tudomása, hogy a neveik a testére vannak tetoválva ábécé sorrendben. Így kerülhettek rá olyan szavak, mint a Kékszalagos egység, a Landsknecht vagy a Szegény Nyomorék Gyalogság…

Roche hátradőlt a székében és engedte, hogy pár pillanatig a vidám poharazás hangjai töltsék be körülötte a teret. Régen érezte ilyen felszabadulnak magát…

- Parancsnok. – szólította meg Sheridan. - Volna még valami…

- Tudtam, hogy nem úszom meg. – válaszolta, de rosszmájúság elmaradt a hangjából. Volt annyira ellazult, hogy egy ajándékot eltudjon viselni.

- Jól van fiúk hozzátok be! – felelte vigyorogva. Rövidesen Oven visszatért egy hosszú sodronyinggel a kezében.

- Nem mondom egy sodronying strapabíró tud lenni parancsnok. – felelte megvakarva a fejét Tavik. - De a te inged több helyen is átszakadt tavaly óta.

- Hallottuk, hogy próbáltad befoltoztatni, de van egy pont, mikor egy ilyen ruhadarab már menthetetlen. – folytatta Finch. - Nem vettél magadnak másikat, így bátorkodtunk személyes rendelésre a méretedre készíttetni neked egy jobb minőségűt.

- Egy vagyonba kerülhetett… - mondta Roche az összekovácsolt lánckarikákon nyugtatva az ujjait.

- Annyi volt, de összedobtuk rá a pénzt. – felelte Ves.

- Megérte az áldozatot! A mi parancsnokunkból ne csináljanak tűpárnát a szemét tünde nyilak! – kiáltotta lelkesen Igo.

A mi parancsnokunk. Három szó csupán. Mégis elég volt arra, hogy mosolyra húzódjon a szája. Emberei tudhatták milyen ritka pillanat ez, mert szó nélkül néztek rá egészen addig, amíg meg nem törte a csendet.
- Ejnye, de nagy csend lett fiúk! Na ki vele ki kér még vodkát? – kérdezte elvigyorogva, mire mindenki egyként helyeselve kiáltott fel.

*

A nyolcadik kör vodka után Silas valahonnan előszedte a lantját és elkezdte böngetni rajta a temeriai harci indulót. Az ismerős dalra mindenki torkaszakadtából üvölteni kezdte a szeretett himnuszt. Sőt Igor olyannyira átélte a dallamot, hogy a reflémnél még egy széket is széttört a szám alatt. A dalt újabbak követték. Főleg lázadó énekek, amiken ki lehetett ordítani magukból az elnyomott érzéseket. Az alkohol párájában senki nem akarta megtagadni magától az élményt. Együtt énekeltek és zengett tőlük az egész kaszárnya. Még él nem fogja elfelejteni a pillanatot…

*

Az este maradék része dalolással és italozással telt. Ha nem számítják, hogy félúton kiálltak az erkélyre megöntözni az udvart. A hajnal halvány fénye már beszűrődött a függönyök mögül, mikorra feloszlottak. Katonái a hálókörletekbe vonultak, még ő a saját szobájába. A termet úgy hagyták, ahogy volt. Azzal az kifogással, hogy majd később takarítanak. Csupán a festmény került vissza a rendeltetésszerű helyére – Őfelségének joga van terepszemlét tartani. – jelmondattal.

Az alkohol nyugodtan lüktetett az ereiben, de tiszta maradt a tudata. Sosem volt képes a föld alá inni magát. Akkor sem, ha az emberei körülötte már seggrészegen dülöngéltek Ves-re támaszkodva. Figyelve a lépteire átlépett a küszöbön és kulcsra zárta az ajtót. A sodronyinget letette az asztalára. Alig várta, hogy holnap felpróbálhassa.

Noha egy mulatós estén volt túl fáradsága ellenére észrevette, hogy egy csokornyi liliom bimbózik az ablaka előtt. Bizonytalanul a növényhez lépett. A csokor kék szalaggal volt összekötve. A virág szirma üdék voltak az ujja begyei között. Látszott, hogy frissen tették őket a vázába.

Nem értette, hogy hogyan kerülhettek ide. Ezek nem az ő virágai voltak. Túl fáradt volt merengeni a kérdésen, meg igazából nem is számított. Később odaadja őket egy cselédnek, hogy tegye a helyére.

Sóhajtva odébb lépett és lerúgta magáról a csizmáját. Ruhástól borult az ágyba és kis idő múlva a gondtalan emlékképek álomba ringatták.

Aznap éjjel nem látta viszont a lángokba borult Vizimát vagy a haldokló társait. Álmában újra a teremben ült a katonái körében. Olyan volt, mintha a pillanatot élte volna újra át.

Azt a részletet leszámítva, hogy egy királyi korona pihent hűvösen a homlokán.