étek volt a részéről. Hatalmas ballépés, mely az életébe fog kerülni. Nem sűrűn jár witcher ezen a vidéken, hiszen a lovagok maguk szeretik a bestiákban gazdag vidéken a rendet fenntartani. Többnyire működik is, vagy legalábbis a különféle teremtmények megférnek a helyiekkel, ilyen például Beauclair szörnyetege is, Dettlaff. Alapvetően nem avatkozik másik ügyleteibe és még inkább távol marad az emberek bajaitól, így más teremtményektől is. Általában. Ám, ezúttal nem maradhatott tétlen. Megölte. Felkutatta és levadászta. Szinte semmit sem hagyott belőle és még büszkén is vette fel jutalmát érte. Nem sejthette, hogy a bruksza igen kedves volt valakinek. Valakinek, aki sokkalta erősebb őnála és veszedelmesebb is. Jobb, ha az ember fia s lánya nem haragítja magára eme teremtményt, de ő megtette. Nem volt elég számára a gyilkosság egy olyan vádpontban, amit az illető el sem követett, ó nem. Csak a jutalom és dicsekvés lebegett szeme előtt így elsiklott egy fontos részlet felett. A witcher rossz célponttal végzett. Számára ugyan mindegy volt, hiszen nem tudta önnön alantas normái miféle következményekkel járnak.
Esett aznap éjjel, mikor a hosszú karmokban végződő ujjak a lény nyaka köré fonódtak és választ követeltek. Haragja nem ismert könyörületet és igen szerencsésnek mondhatók azok, akik akkor nem kerültek az útjába. Miután a Szörnyeteg megtudta az igazi bajkeverőtől merre indult a vadász, végzett a teremtménnyel. Elvégre részint miatta alakultak így az események. Őreá figyelt fel a witcher és ennek balszerencsés kimenetele hozta el a bruksza halálát. Ma éjjel… további vér fog folyni.
Hosszúra nyúlt cseppekben gyászolt a sötétbe borult égbolt. Csendesen ontott könnyeket és próbálta lemosni mások bűneit, eltűntetni a nyomokat és megakadályozni az elkerülhetetlent. A föld sárrá vált, cuppogott a csizmák alatt és bemocskolta azokat éppen úgy, ahogy a lelkek is elvesztették fényességüket. A vérszívó az erdőt járta, követte a sűrűbe vezető nyomokat egy vadász után, ki ugyan most újabb prédára les hamarosan maga válik üldözötté. Olykor leguggolt, szemügyre vette a még el nem mosott, a sár által megőrzött formákat és a sűrű esőillatban kifinomult érzékeivel kutatta a humanoidot.
Egy teremtmény harsant fel élesen, hangja átvágta a könnyek némaságát. Hát megtalálta következő áldozatát. — haladt át elméjén a gondolat s felegyenesedve indult el a párbajozó lények irányába. Átvágott ágak sűrűjén, időközben arcára kiült állatias mivolta, ujjain egyébként is hosszú körmei még élesebb és veszedelmesebb karmokká formálódtak, és ahogyan egyre közelített úgy nőtt benne a bosszú haragja.
Épp sikerült egy újabb vágást bevinni a szerencsétlen lénynek, akinek nem sok hiányzott a vég eléréséhez, ám mielőtt a pénzért dolgozó lesújthatott volna ezüst kardjával hirtelen öt karom nyúlt a penge útjába és taszította azt félre. A vadász hátrébb lépett kettőt, a sebesült lény pedig eltűnt a fák sűrűjében. Dettlaff maradt ott, hogy végezhessen a vadásszal.
— Az a bruksza… — vörös-fekete füst keringett a witcher körül, a hang egészen mélyen, állatiasan és fenyegetőn dörömbölt az esős éjszakában — …kedves volt a számomra! — jelent meg ekkor és a levegőben pördülve sújtott le karmaival. Gyorsan mozgott és ugyan az ezüst kard sem éppen lomhán fordult utána, valahol még sem volt elég jó. Hiába védett ki néhány ütést, hiába igyekezett egészen egyszerű mágiát, azaz jeleket hívni segítségül, végül egyre több és mélyebb vágás keletkezett a bőrből és lemezekből készült páncélon.
Hörögve ejtette el kardját és bukott térdeire. Belsőségei már-már kibuggyantak felszaggatott hasfala mögül, arcának fele hiányzott, de még így is volt benne egy utolsó lélegzetvételnyi erő és mielőtt azt is kilehelte volna még adódott alkalma meg pillantani az elébe álló szörnyeteg vonásait. S mikor a lény csúf pofával, hosszú karmokkal megállott előtte és belenézett az indulatokkal telt szempárba akkor jött el a witcher számára a… vég.
Vége volt.
Nem hiába mondják, witcher ágyban meg nem hal.

Dettlaff

űrű, hosszú cseppekben sír az ég valahol messze, távol a fák felett. Egy bűnössel szegényebbé s egy bűntettel gazdagabbá vált a világ, ahogy összeesvén elnyílt ajkakkal hullott a sárba egy vadász, ki válogatlan ölt le minden nem-emberit mi útjába került és ez, kenyérkereső szakmája, lett önnön végzete. A vadász könnyedén prédává válhat, ha rossz vadra les. Hatalmas cseppek sokasága zuhant alá, a szél egyre erősebben süvített és emberek szagát vitte Beauclair szörnyetege felé. Voltak egy néhányan, de csak egyszerű zsoldosok lehettek nem képzett harcosok, akik bestiális teremtmények trófeáját tűzték kandallójuk fölébe. Így egészen semmiségnek tűnt egy vérszomjas lény számára újabb életeket elvenni.
Amint meglátták elkezdték közre fogni. Nilfgaard nyelvén szólottak egymáshoz, arról diskurálva miféle teremtménnyel akadhattak össze hogyan öljék le. Körül ölelték, fegyvereiket markukban tartva és közeledtek a mozdulatlan Dettlaff felé, s mikor a távolság alig volt kétkarnyi a férfi egyszerűen eltűnt a szemük elől. Vörös-fekete füst szállt fel, majd terítette le lábáról az egyiket a másik után. Sikolyaik, szitkozódásuk és mágiára való utalásuk hangosabban szállt fel a szél keltette üvöltésnél. Egy test repült neki magasan egy fa törzsének, egyesekből nem maradt más csupán megcsonkított tetem, mások szerencsések voltak és gyorsan véget ér evilági létük. Végül ketten maradtak, vállaikat összeérintve lesték az árnyakat a sötétben és az eső homályosító sűrűjében félelem lett úrrá szívük legbensőbb szegleteiben is.
— Vrrááár! — jelent meg előttük a rém, mely egy pillanat alatt megsemmisítette önbizalmukat és egységüket. Rájuk rontott, feléjük futott és számukra felfoghatatlan sebességgel csapott le hosszú, éles karmokban végződő karjaival.
A sár felszínén lebegő víz magasra csapott fel, ahogyan placcsanó hanggal belecsapódott egy test. A földet vérrel kevert esővíz áztatta, a hangok lassan elcsendesedtek és lenyugodtak. Nem maradt más csupán egy gyászoló anya folytonos, csendes zokogását idéző sűrű cseppek és a szél erőteljes suhogása az ijedelmet keltő ágak árnyas tánca közt.
Határozott léptek cuppogtak a nedves talajon. Az időközben emberi mivoltát visszaszerző férfi világoskék tekintete megakadt egy vászonanyagon, mely az egyik ág végében sajátos ritmust mutatott be. Nem olyan volt, mintha az imént kioltottak közül valaki elhagyta volna ruhája egy darabkáját, ráadásul kellett legyen valami oka azon zsiványok jelenlétének. Épp eszű ember ilyen időben az éjszaka közepén nem mászkál az erdőben, még Toussaint vidékén sem, hiszen nem csupán lovagokban, de szörnyetegekben is gazdag e hely.
Követte a nyomokat melyeket talált míg nem egy árokhoz ért, melyből vér szag áradt. Az időnek köszönhetően nem jut messzire, így ragadozóktól nem kell tartson a vörös-szín nedű tulajdonosa. A mélyedés széléhez lépve tekintett le rá Beauclair szörnyetege, ki a sötétség ellenére ki tudta venni az ifjúnak látszó nő vonásait. Megsérült ugyan, de nem lesz baja. Látta rajta, így elveihez hű maradva a férfi fogta magát és egyszerűen elsétált. Otthagyta minden gond nélkül.

Reggelre elültek a könnyek. A Nap felkelt és új színt hozott a vidékre. Az esőcseppeken megcsillanó sugarak egészen csodálatossá és gyönyörűvé varázsolták a tájat és annak fővárosát egyaránt. Új nap virradt a földre és annak lakóira egyaránt.

Dettlaff