Adalbert LaCroix

Becenevek: Albert Életkor 64 Látszólagos kor 30 Csoport/faj Vaják (Macska iskola) Foglalkozás Szörnyvadász, Herbalista, Kincsvadász

Különleges képességek/faji adottságok

A Macska iskolában való kiképzésének, a különböző mutagén főzeteknek, valamint a Füvek Próbájának köszönhetően, teste lassabban öregszik, mint az átlagos embereké. Mutációjából adódóan, immunis a legtöbb betegségre és komoly ellenállást tanúsít a mérgekkel szemben is. Érzékei a vajákok között átlagosnak mondható, de az emberi maximumot így is felülmúlja.  S bár közel sem olyan erős fizikálisan, mint a Farkas vagy a Medve iskola tagjai, de reflexei és gyorsasága figyelemreméltó szinten mozognak. Harcstílusában, hát eme előnyös tulajdonságaira épít, a támadások elől bravúros ügyességgel tér ki, hogy közönséges katona számára, lehetetlen szögekből intézzen riposztokat. Legyen szó nekrofágról vagy banditáról, rövid idő alatt, számos sebből vérezve és különböző mérgek hatásától elgyengülve végezhetik. A Vaják jeleket ismeri, de különösen az Aardot kedveli, amely harcstílusához legjobban illeszkedik. Otthonosan mozog a Vajákok alkímiai tudományában is, ugyanakkor a különböző, kardra kenhető olajokban a legjártasabb.

Jellemrajz

Iskolája szimbólum állatához hűen, szeret játszani az áldozataival, már azokkal, amelyek vannak annyira intelligensek, hogy felfogják szorult helyzetüket. A harcban való kegyetlen és brutális hatékonyság mögött, azonban olyan személyiség lapul, amely szöges ellentéte a mutatott álarcnak. Ez a férfi szereti a kényelmet, a fűszeres húsokat, a jó borokat és a nőket. Pont, mint egy macska, amely napközben kényelmesen heverészik bársonypárnáján, hogy éjszaka vérszomjas ragadozóvá avanzsáljon. Mégsem mondható a kényelem rabjának, hiszen lelke mélyén egy igazi vadász, aki képes a párnákat hátrahagyni, ha préda kerül a látómezejébe. Nem kötik faji előítéletek, elvégre vaják, nem egyszer néztek rá undorral és gyanakvással.

Megjelenés

Bolond, aki egy a vajákot, kinézete alapján ítél meg. Ez ő rá is igaz, hiszen fegyverforgatóhoz képest, viszonylag karcsú és inkább inas, semmint dagadó muszklikkal rendelkezne. Nem veti meg a kényelmes ruhákat, a díszes hímzést sem. Ez alól vaják felszerelése kivétel, amelyen inkább a fekete és a sötétkék színek dominálnak, hogy az éjszaka sötétjében, rejtő színnel lássa el viselőjét. Macska fejet formázó medálját, gyakran rejti ruhája alá, ha forgalmasabb városokban jár. Világosbarna hajával, elegáns szakállával, macskaszemeivel, és forradásmentes arcával, határozottan jóképű férfi. Magassága átlagosnak mondható, a maga 175 centiméterével egyáltalán nem magaslik ki a tömegből, de ez őt nem zavarja.  

Előtörténet

Adalbert letérdelt a folyóparton és baljának három ujjával megérintette a vizes lábnyomot, majd ujjait orrához emelte és beszippantotta a szagot. A pangó víz és a rothadás különös keverékét érezte. Aprócska fintorra húzta száját, ahogyan azonosította a Nekrofágok összetéveszthetetlen szagát. Ha a lábnyomra nem is akadt volna rá, az erős szag, amely a nádas körül terjengett, vezette volna célra. A nyomok, alig lehettek pár órásak, de nem aggódott, a nyakában lógó Macska medál meg se rezzent. A faluban említett Folyami Rém, egyértelműen Fojtólidérc lehetett, vagy ami rosszabb egy Vízi banya. Skelige sem volt különb a szárazföldtől. A helyiek meg tudnak birkózni a körülmények jelentette nehézségekkel, de amint felbukkan egy szörnyeteg, azonnal Vaják után sírnak. Most sem volt másképpen, Bergolt lakói, gyakorlatilag a semmi közepén tartják fenn magukat halászatból és időnként tengeri és a szárazföld partjai mentén való portyákból. Adalbertnek nem voltak illúziói, hogy a szíves fogadtatás, amelyben részesítették, amikor megérkezett a faluba, a környéken garázdálkodó Folyami Rémnek volt köszönhető. A legutóbbi támadás helyszínére, az eddigi támadások egyetlen túlélője, egy kamaszlány elmondásából talált rá. Eline egy vele, egykorú fiúval jöttek békát fogni, mindazok ellenére, hogy szüleik már eltiltották őket a folyó eme partján való kószálástól, pont a Folyami Rém „regnálása” miatt. Önfeledten ugráltak és próbáltak minél nagyobb békákat fogni, amikor a játéknak hirtelen végett vetett a nádasból előugró „hínárhajú, büdös, vízi hulla”, ahogyan Eline fogalmazott. A Folyami Rém karjaival megragadta Johansont, vállon harapta, majd berántotta a vízbe. Eline sikongatni kezdett és barátja nevét kiabálta, egyszer még látta is a fiút, amint felbukkan a víz felszínére és megpróbál levegő után kapni, de végül elmerült a fiú. Eline teljesen ledermedt a rémülettől és mozdulni sem bírt, akkor eredt futásnak, amikor a vízi hulla ismét felbukkant. A lány pont akkor mesélte hisztérikusan kalandját a falubélieknek, amikor Adalbert a faluba érkezett. Különösebben pihenni sem volt ideje, már meg is bízták a munkával: a Folyami Rémnek pusztulnia kell és ezt csak egy vaják képes véghezvinni. A nyomokkal, azonban valami nem stimmelt. Egy másik nyomot is talált, elhúzta a száját. A háta mögötti neszezés zavarta meg a nyomok olvasása közben, egy macska fürgeségével perdült meg…

Hosszú évekkel ezelőtt érkezett Skeligére, a szárazföldről menekült. Már maga sem számolta, hány éve élt Skeligén. A Vajákok a társadalom többségének szemében eltorzult, vadállatias mutánsok. Torz csodabogarak, akik addig hasznosak, amíg leölik a még veszélyesebb szörnyeket, utána elüldözhetőek, elkergethetőek vagy opcionálisan meg is lehet őket lincselni. Így nem is csoda, hogy időnként Vaják üldöző pogromok indulnak, amelyek valós indítéka, sokszor az ostoba, buta babonaság. Hét éves korában került a Macska iskola berkeibe, miután Kovirban, egy vaják nő megmentette az életét. Akkoriban egy otthontalan, árva utcakölyök volt. Az utcán aludt, akkor evett, ha kapott néhány fillért vagy lopott egy almát. „ Takarodj” vagy „Pusztulj innét” volt a neve, ha a város lakói hozzászóltak. Silány, pocsék és céltalan volt az élete, napról napra küzdött az életben maradásért, hogy aztán másnap kezdhesse elölről az éhen halás elől való „menekülést”. Amikor a város utcáin, a Skarlát Hölgy néven elhíresült vámpír garázdálkodott, még rosszabb volt az élete. Rettegett, hogy mikor kapja el a szörny és szívja ki a vérét, hogy aztán harmadnapon maga is vérszívó kórságként éledjen újjá és kezdjen bele a város lakóinak öldöklésébe. Nem kellett sokáig várnia. Egy éjszaka, amikor a sikátorokon keresztül igyekezett hazafelé, amit a földön kiterített koszos rongy képviselt, összeakadt a vámpírral. Legalábbis a pletykákból ráismert a Skarlát Hölgyre, aki vörös hajával, igéző fekete szemeivel és fodros fekete öltözőkével úgy tűnt, mintha egy nemesi származású, nagy tiszteletnek örvendő matróna lenne.
- Ne, félj gyermek! Jöjj velem, nem kell többé félned, fáznod és az éhség sem gyötör többé. Meglásd, jó lesz. – szólt a vámpír, bársonyos hangján. De Adalbert meg sem mert moccanni, sem segítségért sikoltani. A vámpír pedig csak közeledett hozzá … és akkor felbukkant az a nő. Szemei a haragtól parázslottak, hosszú, hollófekete haja fátyolként libbent utána, mozgása és járása akár a macskáé. Sosem hallott még azelőtt kardot, olyan pompás lágysággal szisszenni, mint amikor a vaják előrántotta ezüst pengéjét, amelyen valamilyen ragacsos, kékesen derengő kence lehetett. A Skarlát Hölgy sem restelkedett és pillanatokon belül átváltozott igazi, még dermesztőbb valójába. Adalbert az ijedtségtől seggre ült, meg se bírt moccanni, úgy nézte végig a két nő halálos táncát. A vámpír a vaják minden vágása után gyengülni látszott, de valamit trükközhetett, mert egy hirtelen mozdulattal a nő háta mögé került és beleharapott annak nyakába. Alig hallható, halk sikkantást hallott, amit a vámpír féktelen vonyítása követett. A Skarlát Hölgy elengedte a nőt, hátratántorodott és mérgesen rásziszegett a vacsoráját megzavaró vajákra. A vámpír ismét lépett egyet hátra és a haragos sziszegés, lassan fájdalmas nyöszörgéssé torzult. A vaják kihasználta a helyzetet, egy gyors piruettel és egyetlen csapással levágta a Skarlát Hölgy fejét. A vámpír fejetlen teste, egy röpke pillanat erejéig még ácsorgott egy helyben, majd a gravitációnak engedelmeskedve a földre zuhant. A vaják nő a nyakához szorította balját, miután eltette kardját és Adalberthez fordult.
- Jól vagy kölyök? – kérdezte lágy hangján. Adalbertben ekkor elpattant valami. Talán az ijedtség és a feszültség egyvelege állt össze, valamiféle vezérlő erővé. Felugrott, a nőhöz szaladt és átölelte annak derekát. Mint az elveszett gyermek, amikor megleli anyját, úgy ölelte a számára ismeretlen nőt és sírt…
                   
… Adalbert, amikor megpillantotta a fiút, cseppet sem lepődött meg. Johanson ellenben igen csak megrémült, amikor megpillantotta a macskaszemekkel megáldott vagy éppen megátkozott férfit.
- Kegyetlen tréfa ez a szülőkkel és a falusiakkal. Mégis mit gondoltatok, hogy veletek fognak nevetni? – kérdezte Adalbert, miközben a fiút nézte. Az élők közé visszatért fiúból, amikor meggyőződött róla, hogy a vele szemben álló idegen nem fogja bántani, pillanatokon belül elszállt a félsz. nyelvet öltött a férfira.
- Én nem félek semmitől, a falusiak, köztük az apám is, meg be van szarva egy mendemonda mesétől. Arra gondoltam, hogy megmutatom nekik, hogy mennyire beszariak. Eline-nel kitaláltuk, hogy ellógunk ide, én elbújok a nádasban, és amikor ide jönnek a falusiak, hogy keresni kezdjenek, előugrok és megijesztem őket. De látom, annyira betojtak egy mesétől, hogy nem is mertek ide jönni. – a fiú, akkor rémült meg, amikor a vaják, ujjait furán tartva felé nyújtotta a kezét. Az Aard jel által generált mágikus lökés a fiú füle mellett zúgott el. Adalbert medálja vadul remegett…
               
… a fiúnak szerencséje volt. Ivonne, a vaják nő, aki megmentette az életét a Skarlát Hölgytől, magával vitte a Macska iskola erődjébe. S bár hosszú évekig tartó nehéz kiképzés, mutagén főzetektől való szenvedéssel eltöltött órák és napok álltak előtte, soha többé nem volt egyedül. Többet nem kellett tartania az éhhaláltól, barátokra, családra tett szert. Ivonne, aki anyja volt anyja helyett, mindig kitartott mellette s valahányszor visszatért vadászútjáról, mindig hozott valamit a fiúnak. A fiú, aki az évek múltával felnőtt férfivá cseperedett, pedig sosem okozott csalódást „anyjának”. Töretlen lelkesedéssel és kitartással tanulta meg, mindazon ismereteket, amellyel az iskola felruházhatta, hogy professzionális szörnyvadász, Vaják váljon belőle. Elsajátította a Vaják Jeleket, az alkímiát és a Macska iskolára jellemző fegyverforgatási stílusokat, hosszú éjszakákon át tanulmányozta az ősi fóliánsokat, amelyben a vajákok őrizték a szörnyekről és az ellenük való harcról összegyűjtött tudásukat. Időbe tellett, de megtanulta, fejlett érzékeivel nyomon követni és felkutatni a szörnyeket. A szörnyek levadászása után, szerette jól érezni magát, nem egyszer fordult meg bordélyokban. De sosem lett a kényelem rabja, hiszen a vadászat iránti szenvedély, újra és újra felizzik benne. Egyetlen dologra sosem volt hajlandó. Egyszer sem állt bérbakónak…

…a fiú mellett elszáguldó mágikus energia, felöklelte a Vízi banyát. Az ocsmány nekrofág egy vénasszony jajveszékelésével terült el a folyóparti nádas iszapos talaján. Johanson holtsápadtra vált, amikor megpillantotta a mögötte elterülő, rusnya vénasszonyra hasonlító nekrofágot. A Folyami Rém hörögve és prüszkölve tápászkodott föl, jól megtermett létére elég fürgén mozgott. Elvakult dühében, Johanson szemei közé egy jó darab iszap pogácsát hajított, aki a dobás és a félelem hatására felbukott és bezúgott a nádba. Riadt békák ugrottak szét, egy fészkét őrző Nádi rigó reppent fel, remélvén, hogy vélt támadója őt és nem tojásait fogja késői vacsorának megkívánni. A vízi banya rohamra indult, karmos, hosszú karjával megpróbálta Adalbert arcát hasított masszává változtatni. A vaják egy kecses mozdulattal kitért a csapás elől, előre lépett és egy oldalról indított lentről felfelé irányuló csapással megvágta a Rém oldalát. Bűzös, rohadó hús szag csapott fel, ahogy a nekrofág vér szétspriccelt. Adalbert újabb és újabb vágásokkal szaporította a Vízi banya sérüléseit, miközben ő maga, bravúros kitérő manőverekkel kerülte el a szipirtyó éles karmait. A Vízi banya megunhatta a dolgot és hangosan felvonyított. Johanson a füleire szorította két kezét és összevizelte magát. Adalbert igyekezett elejét venni a banya további próbálkozásainak és megmaradt Északi Szél nevű bombáját, a rémasszony arcába dobta. A rettentő nekrofág visítása félbe maradt, ahogyan a bomba berobbant és a vízi banyával a középpontjában, hirtelen lehűtötte a környezetét. Az iszapos talajon szertefutott a dérvirág, a nádas egy aprócska szeglete, bár tavasz lévén, fehérbe öltözött. Mint a macska, mikor végül elunja a préda kergetését, a férfi egyetlen, erőteljes csapással kiontotta a rémség beleit. Bűzös béltartalma kifordult, a nekrofág még megpróbálta két hatalmas kezével, beleit visszatartani, de az ezüst penge szisszenve nyeste le torz fejét a nyakáról. Ami Johanson számára egy hosszantartó rettegés sorozat volt, az alig tartott tovább pár percnél. A Vízi banya halálával, Adalbert medáljának remegése nem maradt abba. A vaják felkapta a Folyami Rém fejét és az eközben feltápászkodó Johanson kezeibe nyomta. A folyó, part menti vize szinte pezsgett.
- Fogd és fuss, ha nem akarsz meghalni! A vízi banya fojtólidérceket hívott…

   … de akadtak testvérei, akik cseppet sem voltak válogatósak. Pont ezért, az iskola tagjai által vállalt bérgyilkosságok miatt maradt távol egyre többet és többet az iskola erődjétől. Persze Adalbert is ölt már embert, ha a helyzet úgy hozta, hiszen a vajákoknak két kardjuk van, egy ezüst és egy acél, de mindkettő szörnyek ellen. Ő vaják volt, nem pedig féltékeny nemes urak, irigy és kapzsi kereskedők vagy ilyen-olyan szekta vezetőjének kutyája. Ahogyan az várható volt, valakinek vagy valakiknek szúrni kezdte a szemét a Macska iskola működése, és ahogyan azt sejthettük, fellobbant egy újabb pogrom lángja. A pogrom első áldozata pont az volt, akit Adalbert a legjobban szeretett a világon. Az ekkorra már idősödő Ivonne bitófán végezte, mint valami köztörvényes bűnöző, háta mögött összekötözött kezekkel. Éjszaka lelopta a nő holttestét a bitófáról és miután eloldozta a kezeit, elégette a testet. Rögtönzött temetés volt, de ennyi kijárt annak a nőnek, aki anyjaként gondoskodott róla. A temetés után, Adalbert a szigetekre menekült a pogrom elől…

… Johanson verejtékben úszott, amikor megérkezett a faluba. A levágott nekrofág fejet, félelmében, még mindig szorongatta. A falu lakói ismételten összeszaladtak, volt, aki hitetlenkedett, olyan is volt, aki boszorkányságot emlegetett és voltak olyanok is, akik nem értvén és nem ismervén a történéseket megrémültek Johanson felbukkanásán. Eline elájult. A fiú apja tért magához elsőként és lépett néhány lépést közelebb fiához, aki a csodának vagy Freyának köszönhetően visszatért az életbe.
- Johanson.. fiam, ez mégis … hogy lehetséges? Eline azt mondta… azt mondta, hogy te… - az apa kinyúlt a fiáért, majd, miután a rémséges torzó nélküli fej, kihullott a fiú kezéből az apja megölelte a fiát.
- Apa … én .. – Johanson próbált felelni apja kérdéseire, de nem tudta, hogy mit mondjon. Annyira bolond volt és most nem tudta, hogy mit mondjon. A falu akkor hördült fel ismételten, amikor Adalbert is befutott, a fojtólidércek vérétől csatakosan.
- Nincs mit magyarázni. Eline azt hitte, hogy a Folyami Rém megölte Johansont. Nem tudhatta, hogy a Vízi banya, csak később akarja megölni és felfalni így jogosan hihette azt, hogy a fiú meghalt. Szerencsétek volt, sikerült még időben megtalálnom és levágtam a Vízi banyát… vagyis a Folyami Rémet. Néhány fojtólidérccel is összeakadtam, de értük most kivételesen nem számolok fel egyetlen koronát sem.
Miután a faluban a kedélyek lecsillapodtak, Adalbert megkapta a vízi banyáért járó vérdíjat. A Folyami Rém korábbi áldozatainak a hozzátartozói, szintén köszönetet mondtak neki, hogy megszabadította a falut a bestiától. A település békéje helyreállt, Adalbert megkapta a fizetségét és miután összeszedte cókmókját tovább indult.

… A vajáknak szerencséje volt, se tengeri vihar, sem skeligei martalócok nem akadtak az útjába. Miután biztonságosan partot ért, megkezdte önkéntes „száműzetését” a szigetek bejárásával. Vajáknak való munka volt elég, szörnyek miatt bajba került emberből akadt bőven, hogy ne kopjon föl az álla. Skelige bővelkedett különböző gyógyfüvekben, így nem csak vaják készítményeinek a hozzávalóit tudta fedezni, de javasembernek is felcsapott. Vajákként sokat tanult a különböző sérülések gyógyításáról és ismervén az alkímiai anyagok és gyógyító főzetek készítésének a titkát, nem volt számára nehéz, hogy nevet szerezzen magának, mint gyógyító. Sikerült összekuporgatnia magának annyi pénzt, hogy tudott venni magának egy kunyhót, amely bár nem volt egy erőd, de legalább mindig volt hová hazatérnie a körútjairól. Már csak annyi pénzt kellett keresnie, hogy kényelmes otthonná változtassa azt.

Példareag

 Adalbert, ha éppen nem volt úton, vagy nem készült egy megbízás végrehajtására, akkor, mint gyógyító segített az embereken. Nem egyszer fordult elő, hogy miközben valakinek előkészítette a gyógyfűkeveréket vagy bekötözte a sebét, hallgatta az emberek történetét. Most sem volt ez másképpen. Időnként se füle se farka nem volt, azoknak a meséknek, amiket a népek összehordtak, de olykor-olykor olyan információra tett szert, amely a későbbiekben fontos lehetett. Petyr, csak egy halász volt, de sosem hazudott.
- Én mondom, magának vaják uram, az a romos torony, Sundtól északra veszélyes. Elsőre azt hinné az ember, hogy világító torony, no, de ki látott már olyasmit a sziget belsejében? Pedig úgy suttognak róla a környéken lakók, hogy éjszakánként világlik. Az állatok meg messzire kerülik, mintha félnének valamitől. A vénasszonyok szerint még a madarak sem repkednek arra, mert röptükben leesnek. Hilsur fivérem, meg azt mondta nekem: „Te Petyr, hagyd a csónakot a fenébe. Minek kockáztatnál, hogy befordulsz a vízbe, oszt megesznek a halak? Ha rám hallgatsz, elhordjuk a régi Síró Torony köveit és eladjuk a jarlnak, mint építő követ. Állítólag bővíteni akarja a kastélyt és meg kell foltozni is itt - ott. Jó pénzt kapunk érte és csak bontani kell, meg elszállítani. „ Honnan tudtam volna, hogy kísértet járta?
- Miből gondolod Petyr, hogy kísértet volt és nem egy medve, ami befészkelte magát a romok közé télire? – kérdezte Adalbert, miközben rögzítette a férfi lábán a kötést, amely a gyógyfüveinek hála, szépen gyógyulásnak indult.
- Láttam én már medvét, vaják uram. Három téllel ezelőtt, egy meg is kergetett, amikor az én Milimnek szedtem vadvirágokat a Kalóz Dűlőn. Ez meg olyan volt, mint egy rongyokba öltözött vénasszony. Sikított és hadonászott.
- Milyen napszak idején történt ez? – kérdezte Adalbert, hogy további információkhoz jusson.
- A reggeli órákban, reggelről mentünk, hogy felmérjük a munka nagyságát. Jut eszembe, vaják uram. Ha elkergetné azt a kísértetet vagy legyen az bármi… eladhatnánk azt a sok követ. Kapna részesedést fizetség gyanánt. A fivéremmel egy kettőre túladnánk a köveken. Mit szól hozzá?
- Mondták már, hogy ne igyál előre a medve bőrére Petyr? Mi van akkor, ha nem tudtok túladni a köveken? Miből fizetsz ki, ha leölöm a szörnyet, de a köveket mégsem tudjátok eladni?
- Faragott kőre mindig van kereslet vaják uram! Ha nem a jarl, hát fizet érte más.
~ Kötöd az ebet a karóhoz Petyr. Nem kőre utaztok, hanem arra, ami a kő alatt van. ~
- Jól van, megnézem azt a tornyot, de nem ígérek semmit.                                      

Drága Albert!

Elfogadva!

Alaposan felcsigáztál már még mielőtt posztoltad is volna az előtörténetedet, így aztán nagy reményekkel néztem elébe az olvasásnak. Természetesen nem csalódtam. Már Albert avatarképe is igen bizalomgerjesztő volt, lerítt róla, hogy alaposan áttanulmányoztad a szabályzatot, mielőtt regisztráltál volna. Azt külön örömmel fogadtam, hogy az egyik legösszetettebb csoportunkba indítványoztál felvételt, ami a vajákoké. Az írásképed letisztult, szép, könnyen olvasható. Külön kiemelném - bár erről is hallottam már olvasás előtt - azt a megoldást, amivel az előtörténetedet prezentáltad. Mármint formailag. Az idősíkok váltogatása filmes elmére, dramaturgiai érzékre utal. Adalbert története érző szívem legkülönlegesebb húrjait pendítette meg. Előtörténetedből / próbareagodból kiderül, hogy nem okoz különösebben gondot az sem, ha különböző karaktereket kell megformálnod. A világba illeszkedő névválasztásaid különösen elnyerték a tetszésem. A szabályzatot említettem volna? Nem csak azt bújtad át nagy szorgosan, de látom, a bestiáriumban is alaposan szétnéztél. A legkülönbözőbb képekkel elevenítetted meg előttem Adalbert kalandjait, és általa lehettem a részese igazán. Örülök, hogy Albert jelenleg megtalálta a helyét a világban, de őszintén remélem, hogy eljön még az ideje annak, hogy a világ vajákjai visszatérhetnek - szégyen és megbánás nélkül. Nem is tartalak fel tovább, szaladj avatarfoglalózni, és vadássz magadnak egy játszópajtit!

Avatarfoglaló