Egy újabb álmatlan éjszaka, és az az átkozott gerenda. A feje fájt, és olyan érzés volt, mintha vízzel lett volna tele. Tipikus tünetei a kialvatlanságnak, a rőthajú ámbár már hozzászokott, miként tegye mindezt észrevehetetlenné a külvilág számára. Mindig vannak ilyen időszakok, mikor az álom egyszerűen nem akar elérkezni, még akkor sem, ha tudja, azok csupán a régi borzalmakat elevenítenék fel újra és újra. Tart majd mindez egészen addig, amíg már sírva nem könyörög a démonoknak, hogy jöjjenek el érte, csak had aludhasson.
Majd akkor eljönnek. Eljönnek és ismét elragadják.
Megtörli pisze orrát, midőn a polcról lesöpört por irritálni kezdi, elkerülve ezzel, hogy tüsszentenie kelljen. Hamarosan így is indulnia kell, pedig a piaci oszlopra kirakott hirdetésre nem jelentkezett senki. Bár őszintén, nem is várt senkit. Ő maga is tudja, mekkora sületlenség, amit kirakott, mégis hinni akar benne. Szüksége van rá.
Nyílik az ajtó, és belép rajta a begyes, mosolygós, fiatal kis szőke medika, akit várt. Egy-egy orcára adott puszi után Shani már kezébe is nyomja a súlyos vaskulcsot. "Máris indulsz?", kérdezi amaz, a rőthajú pedig bólint. Indulni kell. Menni akar. Egyszerűen képtelen tovább itt maradni, úgy érzi, még egy perc és megfullasztja ez a különös levegő, ami hónapok óta kínozza, és ami az utóbbi napokban csak fokozódott.
Azóta, hogy az a sérült kalandor betévedt ide és mesélni kezdett neki, miközben a lány ellátta gennyedző sebeit. A bűzt már meg se érezte, hozzászokott az évek során, és elméje amúgy is azzal volt elfoglalva a gépies mozdulatok közben, hogy kizárja a feltörni készülő démonokat. A férfi szavai viszont olyan fényt hoztak, aminek a létezéséről Shani nem is tudott ez idáig.

-Vigyázok magamra, ígérem. Sietek vissza, de ha most nem indulok el, el fogom szalasztani a lehetőséget.

A szőkeség fintorgott, egyértelművé téve, amit nem akart kimondani; hogy ő nem hisz ebben. Ez csupán tündérmese, és Shani is tisztában volt vele, hogy talán csak álmokat kerget, de úgy érezte, meg kell próbálnia. Táskáját már előkészítette, benne mindennel, amire szüksége lehet egy barlang mélyére vezető úton. Gyógyfüvek, italok, étel, kötél, fáklya, némi olaj, gyújtós, két kés, és miegyéb.
Két nap múlva újhold, addigra a partra kell érnie, Oxenfurt és Novigrad között. Ahogy minden lépéssel egyre távolabbra kerül otthonától és a rendelőtől, kevert érzések vihara támad fel benne. Vissza kéne fordulnia és feladnia az egészet. Tovább kell mennie, legalább megpróbálni. Mintha a remény lángja csillant volna fel előtte, a férfi tekintete elárulta neki, hogy amaz tudta, mi zajlik a lány lelkében, és azért mesélte el mindezt, hogy elmondja neki, segíthet rajta. Hogy az a tárgy, elrejtve a barlang mélyén, az ő lelkét is meggyógyíthatja.
Az egész világmindenség a megmondhatója, hogy Shani mennyire vágyik már egy kellemes, pihentető, rossz álmok nélküli éjszakára.
Talán önzőségnek hangzik, hogy saját magára gondol ebben a helyzetben, de a tárgy nem csak neki segítene. Az egész emberiséget megmenthetné. Mindent megfordíthatna, jobbá tehetné az életet, a világot.
Ha pedig elbukik...

Mély levegőt vesz a piaci oszlop előtt állva, és végül óvatosan lefejti az oszlopról a gyűrött kiírást.

Érdeklődőn pillant fel. Egy pillanatra megzavarta a szólítás, pedig csak ösztönszerűen kapta a fejét a szavak irányába, elvégre hetek óta más sem jár a fejében, mint ez a tündérmese. A kezdeti reménycsillanást persze hamar felváltja egyfajta szégyenérzet. Most, hogy lett valaki, aki az ő jelenlétében figyel fel a hirdetésre, mintha hidegzuhanyként érné a félelem, hogy talán bolondnak nézik. "Na és akkor mi van?", kérdezi egy hang a fejében, ami kísértetiesen hasonlít Rusytéra.
-Hát, már nem igazán tudnám megmondani. -nevet fel zavartan, majd megköszörüli a torkát, hogy kizavarja belőle a hitetlenséget és némi könnyedséget kölcsönözzön neki. -Viszont legalább mindig nálam lehet a világ tudása, ami jól jöhet egy könnyed csevegésnél.
A kép, ahogy egy ember a szeme alatt hordja a könyvsorozat igen vaskos példányait, szinte kacagásra sarkallja, miközben körmével leszedi a hirdetés utolsó kis fecnijeit is, ami még makacsul az oszlophoz tapadt. A gyűrött, immár szakadt papírt a táskájába tömi, majd visszafordul a vajáknő felé. Tekintetének tüzében nem lapul el a csodálat, ahogy felnéz rá. Nahát, milyen erős, magabiztos, és szemmel láthatólag harcedzett hölgy került mellé, aki ráadásul meg is tartotta nőies jegyeit. Káprázatos, példamutató, csodálatos. Lepillant saját magára, a hosszú útra felvett gyapjúruhára, a kissé már kopott, de még tartós cipőre. Shani, Shani, Shani, te még mindig egy kislány vagy...
-Egyébként, ez... -pillant félszegen a kiírás immár hűlt helyére, majd ismét nyel egyet, mintha csapongó hitét akarná elrejteni. Végülis, miért ne kezelhetné ezt komolyabban, mintha nem kételkedne? Hisz mi másért tette volna ki a papírt is? Kissé kihúzza magát, ahogy az oszlopra néz és elmosolyodik. -Kering egy történet egy csodaszerről, ami képes meggyógyítani bármilyen nyavalyát. Ezt próbálom meg felkutatni és elhozni, hogy fejlődhessen a tudomány. Sokak szerint csak tündérmese, de egy próbát végülis megér, nem igaz?
Pillant fel az érdeklődőre, s akár ha kicserélték volna a hozzáállást. Az iménti kis rémült csibe eltűnt, és Shani tekintete csillogással telik meg, önbizalommal és hittel telve.
Meg fogja találja azt a grált, vagy bármit is, amit jelképez, és meg fogja változtatni vele a világot.
Nos, ha pedig nem, akkor sem fog hiányozni senkinek. Hát, Rustyt talán kivéve.

Oh, hogyne tudná, milyen következményei vannak a túl kevés alvásnak. Tanulmányai annak idején erre is kitértek, ám az eltelt idő és mindaz, amit átélt, tán olyan mértékben megedzette testét és lelkét, hogy a kialvatlanság már egyike a legkisebb problémáinak. Persze tudja, szüksége lenne segítségre ahhoz, hogy ne sírva, sikoltva ébredjen éjszakánként, vagy rettegve, későn aludjon el a rémképekkel is felérő emlékek hatására, ám úgy érzi, ő nem tartozik épp azok közé, akik ezt megérdemelnék. Hisz vannak nála sokkal szerencsétlenebbek, akiknek szintén segítségre lenne szüksége, jobban, mint őneki. Miért venné el tőlük az időt, az energiát, a lehetőséget? Még fiatal, még túléli.
Mint ahogy a harcosnő jobban végig méri őt és találgatni kezd, Shani végig néz magán. Nem igazán tudja, mi kivetnivaló lehetne öltözékében, de persze nem hibáztatja a másikat. A nagyobb felkészültség jelei inkább a táskájában lapulnak, bevetésre készen, hisz tudja, tartalékait most jobb későbbre tartogatni. Két ujja közé csippenti ruhája vállának anyagát, kissé meghúzva azt, majd vállat von könnyedén.
-Medika vagyok, bár néha még én magam se hiszem el, hogy meddig jutottam. -mosolyodik el, majd felpillant a nőre és fejét illedelmesen meghajtja felé kissé. -Shani vagyok. Talán... mondhatom, hogy a helyi gyógyító...k egyike.
Lelkének oly jól esik a nő elfogadása végül, hogy belepirul, zavartan félrenéz, és már készülne, hogy búcsúzzon és induljon, hisz a Nap könyörtelenül járja tovább tűzszekerével az eget, mikor Karméle közli: jön ő is. Shani nem leplezett csodálkozással néz fel rá, mintha nem hinné el, hogy akad egy másik bolond, aki segítené legendából kapott útján.
-Valóban? Nahát! Vagyis...
Tekintete az oszlop immár üres helyére téved, ahol két perce még a hirdetése függött. Az utolsó pillanatban végül akadt valaki, ráadásul ismét egy vaják képében. Rövidke életében immár a negyedik alkalom, hogy találkozott velük. Geralt, a csata szerencsétlen résztvevője, Eskel, és most Karméle. Valahol a szívében szinte sorra vési fel a nevüket, sosem akarja elfelejteni őket, még ha az élet soha többet nem is sodorta egyiküket sem az útjába. Ő merőben ellentétesen áll a vajákokhoz, mint a társadalom nagy hányada, de, erről talán majd később.
Végül bólint, bár talán nem épp az ő tisztje volt elfogadni, hogy vele tartson bárki is, hisz valljuk be, Karméle ha akarná, egy kézzel felemelhetné őt és a vállára téve hurcolhatná végig a tengerig.
-Persze, nagyon örülnék neki. Ha... ha esetleg szükség lenne a városban előbb felkészülni még, akkor szívesen megvárom és segítek benne. Én indulásra készen állok.
Húzza ki magát kissé, boldog mosollyal. Hát mégsem lesz egyedül. Ennek jobban örül, mint ő maga várta.

Amennyiben Karmélének bármire szüksége lenne még, úgy Shani csak bólint és lelkesen vezeti, hogy hol szerezhet be ezt-azt, mielőtt indulnának. Hisz a tengerig ugyan relatíve eseménymentesen juthatnak el, köszönhetően annak, hogy Shani meglepően ügyesen navigál az utakon és kerüli el a blokádokat, őrjáratokat és kétesebb hírű helyeket, azért mégis csak lebukóban jár már a nap, mire megérzezhetik a sós víz jellegzetes illatát.
-Ha már úgyis együtt utazunk, ez esetben talán tegeződhetnénk is. -veti fel egy ponton a jányka.

-Jaj nekem, még csak az kéne.
Csilingelő hangon felkacag, ahogy maga elé képzeli a nő tán viccnek szánt felvetését a szoborról. Még hogy róla szobrot emelni, ráadásul egy admirális mellé? Badarság! Hogy majd pont az ő csúnyácska pofija legyen kőbe vésve mindörökre. Azzal egész Oxenfurt lakosságát kiűzné örökre, az fix. Ám ez a nevetés végre úgy... igazán felszabadult volt. Mintha az egész szituáció, a nő jelenléte, a szavai kifejezetten elkezdtek volna feloldani lelkében egy csomót, aminek a létezését eleddig meg se érezte. Úgy érzi, ez az út mókásabb és talán sikeresebb lesz, mint eddig gondolta.
Míg Karméle a piac kincseit szedte össze, addig Shani tőle kissé lemaradva követte, és mintha ismét végig mérte volna, ezúttal alaposabban, elvégre, mégis csak egy-két napra egymás társaságát fogják boldogítani. És ki tudja, talán szó szerint is. Szája szélén kis mosoly bújik meg, hisz nem meri magának bevallani, de kifejezetten örül a nőnek, és bár első pillantásnál megijedt tőle, úgy tűnik, a külső valóban sokszor becsaphatja az embert.

Szerencséjére az első kapitány, akit megszólított - és aki ráadásul nő volt, úgy tűnik, ez a mai a különleges nők napja -, elvállalta, hogy elviszi őket Roggeven városáig, ahol kiszállhatnak, és onnan némi gyalogút visszafelé a part mentén eljuttathatja őket a céljukig. Bár Shani eredetileg nem tervezett hajóutat, hisz spórolni akart kevéske aranyával, belátta hamar, hogy Karmélének igaza van és sokkal egyszerűbben eljutnak emígy a barlangig, ráadásul időben, és nem kell aggódni, hogy lemaradnának. Elvégre a mesék szerint a barlang csak a Hold egy bizonyos fázisában érhető el, és egy teljes hónapot kéne várni, ha csak egy nappal is később érkeznének.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a vöröske ne tartaná számon, mennyivel fog így tartozni a vajáknőnek, és amit mindenképp vissza akar majd neki adni, akár sikerrel járnak, akár nem. Valljuk be, ő maga sem hiszi még el, hogy nem üres kézzel fognak hazatérni, elvégre, ez... mégis csak egy mese.
Szemöldökét kissé összeráncolva nézi a vizet, könyökével a korlátnak támaszkodva, mélyen elgondolkodva. Mégis mit remél ettől az egész expedíciótól? Miért vágott bele végül? Ennyire elkeseredett volna? Ennyire...?
Jobbnak látta, ha inkább segít saját magának, és Karméle felé fordult a kérdéssel. Kissé elkuncogta magát, mikor puszta megszokásból még így is majdnem magázták ismét, hiába, no, mindenhez idő, mire az ember hozzászokik. Fejét kissé megcsóválja, majd bólint. Térképet eredetileg is tartott magánál, az iránytű már inkább a piacról származik, miután megbeszélték, hogy a hajóút sokkal jobb lesz, mint a gyaloglás vagy lovaglás. Főleg, hogy lóból csak egy van.
-Miután kiszállunk, dél felé kell indulni, hogy a víz végig a jobb oldalunkon legyen. Ha meglátjuk a sziklát, ami hasonlít egy ivó, hatalmas elefántra, akkor jó úton járunk. Az írások szerint éjszak a Hold megvilágítja a bejáratot holnap éjszaka. Bár én remélem, hogy anélkül is rábukkanhatunk.
Elvégre talán nem olyan nehéz meglátni egy barlang bejáratát Hold nélkül, nem igaz?

Roggeven kikötőjébe érve Shani átadta maradék aranyának egy részét, a fizetség másik felét a kapitánynak, majd miután kiszálltak a hajóból, a legénység nem várt sokáig, már vonták is be a köteleket és indultak tovább eredeti céljuk felé, mintha örültek volna, hogy megszabadultak az utasoktól végre. Vagy talán ezt csak a vöröske képzeli hozzá; nem tartja kizártnak a dolgot. Nyújtózik egyet, örülve, hogy legalább az idő kellemes és megszabadultak a tenger okozta imbolygásból.
-Hmm. Megszálljunk itt éjszakára, vagy inkább, biztos ami biztos, induljunk el és majd út közben pihenjünk?
Fordul átmeneti útitársa felé, a bizonytalanok örök kérdésével. Ő nem utazott olyan sokat, főleg nem ehhez hasonlóan spontán, ám annak örül, hogy előreláthatólag nem fog rájuk szakadni az ég.