Fonetikus kiejtés: Szkátics Becenevek Tuatha de Fionn, A fattyú, Az eltévejedett, Kósza, Aki az utakat ismeri, Az utolsó sikoly, Az agancsos farkas Életkor Nagyjából 30 év Látszólagos kor 25-27 év körül Frakció Arthuriana (Fél-tündér) Foglalkozás Egy kis létszámú Fianna tagja. Az "Elátkozott erdők" vadásza és kalauza. Tapasztalatának hála előfordul, hogy falvakban felbukkan és segít megbékíteni a felzaklatott tündéreket.

Nemzője örökségeként, ha eléggé koncentrál hallja az erdő szavát. Képes felvenni egy farkas alakját amely vagy sikeres vagy egyfajta misztikus lényé lesz, minek fejéből agancsok állnak ki. Érzékeli a zsákmány állatokat a közelében, így mindig tudja merre tartson, ha üres a hasa.
A Hold fénye pedig utat mutat számára.
Látása kitűnő, mind nappal, mind éjjel. Száz lépésről képes lelőni egy táplálkozó katicát. Ám annak, hogy az erdő és a Hold ennyire befogadja, hatalmas árat fizet, a hidegfém érintését nem viseli el, olyan mintha izzó parazsat érintenének bőréhez, s ha nem távolítják el időben testéből, vasmérgezést kap, mely az embereknél a vérmérgezéshez hasonló tünetekkel jár. Ha valaki sokszor mondja visszafelé a nevét, elveszíti emberi oldalát, míg végül az eltűnik, s mivel egy része meghal, ő maga is belehal. Ha szarvasbőrt terítenek rá, megnyugszik és elálmosodik, ha pedig alvás közben terítik rá, nem ébred fel, amíg rajta van.
Az emberi oldalának köszönheti a képzést, az emberi íjászat alapját, a nyúzást művészetét valamint a bőrművességet. Mint minden vadász, kitűnő nyomolvasó és erdőjáró. Kis mértékben ért a herbalizmushoz, ám az sokkal inkább ösztönszerű, mintsem tanult.


Megjelenése a legtöbbeket megtéveszt, hiszen azt sugallja, hogy az erdők egy kegyetlen vadászával áll szemben az aki a különös szín szemeket kutatja. Mintha nem riadna vissza attól sem, hogy emberi vér tapadjon a kezeihez. Kisugárzása a legtöbbek számára riasztó hatású, legalábbis mikor rá emelik az emberek a tekintetüket és realizállják, hogy valóban ott van. Egészen addig olyan, mintha csak az erdő akarna valamit az egyéntől, utána viszont, mintha ragadozó lesne rájuk, csupán egy ugrásnyira, ami biztos abban, hogy eléri a nyakát az illetőnek.
S ezzel szemben a valóság?
Egy vad, kamasz leány, ki a saját útját keresi a végtelen erdőségekben, hiszen eddigi tapasztalatai szerint nincs helye az emberi társadalomban.  Önmagában olykor-olykor bizonytalan, ám vannak dolgok amiket szentül hisz és nem tágít mellőle. Ezek pedig a tradíciók és szokások. Sértésnek veszi, ha valaki egy-egy gesztust nem úgy viszonoz, ahogy azt illik. Kellemetlen tréfába torkollik, ha valaki elutasítja tőle a Vendéglátás törvényét vagy épp ivó alkalmatosságához nyúlnak, mikor ő nem kínált. Viszont az ősi törvényeket ő is betartja a maga módján. Nem tud mindig megfelelő felajánlásokat tenni, de ami tőle tellik megteszi.
Aki látta már maszkjai nélkül, látta a morcos grimaszt az arcán mellyel a világot illeti, nem igazán várt volna meleg fogadtatást a tűze körül, vagy épp biztonságos éjszakát, hiszen addig míg vendége van, őrt áll az erdőn. Olykor kedvességébe keveredik szarkazmus és cinizmus is, de hideg hangja mögött ott a törődés is. Saját tapasztalata és az anyja nevelése összeférhetetlen az emberekkel alkotott képéről, de igyekszik nyitni. Ezért vállalta el, hogy csatlakozik a Fianna-hoz mint sámán és ezért segít megbékíteni a felzaklatott tündér népeket.


Eme féltündér nem nevezhető éppen szépnek, vagy csinosnak. De az biztos, hogy arca, egész megjelenése nyomot hagy a ránézőben. Arca hegyes, markáns vonalai erőteljesek. Arca bal fele hegekkel fedett, emléke az emberi rosszindulatnak. Füle hosszú és hegyes, mit természetfeletti felmenőjétől örökölt. Azonban nem is ez a legfeltünőbb benne. Az állandó morcos grimmasz, mellyel a világot szemléli, borostyán szín szeme kritikusan, szinte szkeptikusan vizslatja egyedivé teszi, még fajtársai között is. Bőre fakó, hófehér, eléggé sápadt, szinte már beteges hatást kelt. Ezzel szemben vékony, de még is kellemesen puhának tűnő ajkai lágy rózsaszínű, mely ezt a hulla fehér ábrázatot élettel tölti meg. Arcát  csuklya és sál mögé rejti, vagy egy famaszkkal takarja el a világ elől. Hosszú, ezüstös haja sejmes, puha tapintású, melyet összekonytyolva hord.
Nem túl magas, átlagos magasságú. Alkata viszont szálkás és izmos, meglehetősen erős. A vállai az íjászat miatt szélesebbnek hathat első pillantásra, mint a csípője. Jobban megfigyelve teste igencsak szemre való.
Jobb felkarján, a delta izom alatt egy tetoválás található. Az éjsötét tintával készült négyesfonás élénken elüt alabástrom színű bőrétől, ezáltal méginkább odavonzva a tekintetet. Nyakában szívcsomó lóg, remélvén, hogy eme függő szerencsét hoz neki a szerelemben.
Ruházata általában könnyed len szövetből készült, erőteljesen előtérbe helyezve a naturális színeket, mint például a barna, bézs, zöld, sárga és ezeknek különböző színei. Ez által a nő képes szinte észrevétlenül mozogni az erdőben. Nadrágja rendszerint sötétbarna, erős szövetből készült. Csizmája erős, de puha bőrből készült. Ruházatára kéreg darabok van erősítve, mely a védelmét hivatott megnövelni.



A királyság egy távoli szegletében, egy kicsiny faluban hatalmas a mozgás s zűrzavar. A falu közepén máglyát raknak, s minden fiatal és idős készülődik az estére. A falu bölcse házának verandáján mosolyog, szakállát símogatja és tanítványára tekint.
-Eljött Beltane, felkészültél?
-Igen, de a látomásom aggaszt. Mi lesz azzal a nővel?
-Ne aggódj Gyermekem, az értelmezésre lesz időnk, mikor a folyóra dobod a virágkoszorúd és bele tekintesz. - mosolyog kedvesen az öregember, s száraz tenyerét a lány vállára teszi bátorításként. De a kis druidát nem hagyja nyugodni a gondolat. Mi lehet az erdőben amely azt a nőt ennyire akarja? Megrázva fejét visszalép az épületbe és tovább készülődik.


Eileen a többi fiatallal a mező felé vették az irányt, hogy virágokat gyűjtsenek koszorúikhoz. Néhányan már most táncra perdülnek örömükben, hiszen felnőtté lettek, páran pedig már arról cseverésznek, ki milyen udvarlót fogott ki tél óta. Eileen az, aki csupán csendesen bokrétájával foglalatoskodik. Világ életében szende nő volt, ártatlan asszonynak való. Nem harcias, de konok és olykor makacs. Ahogy a virágokat szedte surranást hallott az erdő felől. Odakapva tekintetét csak a borostyán szemeket pillantotta meg, mik tova is tűntek. Sikkantva esett hátsó feltájára, mire a többi nő is oda siet hozzá.
-Mi baj?
-Láttál valamit?
S ők is a sötétlő erdőt kutatják tekintetükkel. Eileen arcán a félelem könnyeket szűlt, majd hebegve kezd válaszolni.
-A...Azt hiszem egy farkast... - próbál magyarázatot találni az igéző szempárnak, mely megjelen lidérclángként.
-Az meglehet, a vadász sokat kajtat utánuk, de ezt te tudhatod, hiszen atyád az.
-Valóban, még jó hogy felismered a vadakat és el tudod riasztani őket.
-Szerencse, hogy nem harapott meg és nem sérültél meg!
A lányok aggódó megjegyzéseire és óvására könnyei felszáradnak. Hiszen fontos ő a falunak. Az apja munkája nélkül kevés vad kerülne az asztalra és kevés bőr lenne a tárgyak megjavítására és cipők készítéséhez.


Az éj leszállt s rítus elkezdődött, miként a felfestett Isten és Istennő be lett mutatva egymásnak s eltávolodtak a tömegtől, hogy megejthessék éjszakájukat, termékennyé téve a földeket és állatokat.
Eileen pedig egy padon ülve vár. Az anyja varrta számára a ruhát, mely elég kirívó ahhoz, hogy bármely férfi figyelmét felkeltse. Főleg egy olyan túlfűtött éjszakán, mint a mostani. S várakozása nem is telt hiábavalóan, egy magas, edzett és erős férfi lépett oda hozzá s kezét nyújtotta, hogy táncra kérje a nagy láng körül. Mélybarna szemei nyugalmat árasztottak, de volt benne valami különös. Valami ősi és megfoghatatlan, mi azonnal elrabolta Eileen szívét.
A férfi tánc közben kellemes dalt énekelt mély búgó hangján a nőnek, kit egyre kintebb és kintebb pörgetett a tűztől, egészen az erdő felé. A refrént immár a nő is énekelte, s figyelmetlenségükben egy ágban megbotolva a férfi hanyatt esik, a nő pedig mellkasára. Eileen óvatosan megfogja a férfi arcát, meg simítva erős járomcsontját.
-Te is a Holdról énekelsz?
-Nem, Kedvesem. Én a párom után sírok.
-Milyen érdekes, hogy neved sem tudom, mégis... mégis itt vagyunk.
A férfi arca egy pillanatra komorrá vált, de egyből mosolyra húzza száját s közelebb hajol a nő füléhez.
-Azt meg nem tudhatod, de szólíts Fionn-nak. - hangjára a nő megborzong, s behunyja szemeit. Tudja, hogy késő a gondolat, miért nem tudhatja e tökéletes arcú férfi nevét. S hogy nem farkast látott a nap folyamán a bozótban, hanem e férfit, ám fejét agancs díszítette.
-Akkor mutasd igaz alakod, hiszen ez így nem az igazi s nem a valós. - kérte a nő, s férfi boldogan öltötte fel az erdő urának agancsát, s villantotta meg ragadozó, éhes tekintetét...


Nollaig egy sötét éjszakáján fájdalmas nyögés töri meg a vadászlak csendjét. Az egyik bába és a leendő nagymama meleg vízzel forognak és sürögnek, míg a vadász az asztalnál tördeli ujjait. Gondolatában messze jár, hogy ne aggasson a nőknek s mégis visszatér elméje egyetlen gondolathoz, "Mégis, Ki lehet a gyermek apja?".
A bába ki végig a nő mellett volt következő sikolya után megtámasztja hátát, míg a másik lábai közül bíztató szavakat mondogat a fájdalomtól verejtékező nőnek és nő anyja pedig a vizes rongyokat cseréli, s a véreseket mossa. S újra nyomásra késztetik a nőt, ki fájdalmában sír és sikít.
-Igen, igen! Jó! Csak így tovább. - bátorítja a bába, míg aki hátát támasztja egy vizes kendővel letörli a nő homlokát. Majd a nő lábai közt támaszkodó nő jelet ad és a másik bába odalépve elvágja a köldökzsinórt. S ekkor csodálkoznak rá a gyermekre: fülei enyhén hegyesek, haja mint a tündöklő teli Hold s szemei pedig borostyán sárgák. Mozgása erőteljes és energikus, hangja pedig messzire ható, mint a farkas vonyítása. A bábák megtisztogatják az újdonsült anyát és a gyermeket, majd kezébe adják, hogy táplálja s hallhassa a nyugtató szívverést. Ahogy táváznak a bábák a vadász is belép a szobába s aggódva tekint gyermekére és unokájára. Átöleli feleségét és elcsukló hangon megszólal.
-Mi lesz a neve? - torka száraz, gondolatai üresek, mint valahányszor vadra emeli íját s csak hallgat.
-Scáthach. - feleli a meggyötrőt leány és szégyenét eltakarva nem tekint a szüleire. A férfi fejében víz hangot vet a név, majd bátorságot véve közelebb lép az újdonsült anyához és letérdel az ágya mellett, kezébe véve a törékeny kezet.
-Miért ezt a nevet? - aggódó hangja és összeszedetlen gondolatai miatt a mondata nem egységes.
-Mert Ő ezt kérte.
-És... ki az az ő?
-Fionn...


Az idő telt és múlt. A telet űzte a nyár és a nyárat a tél. A hatodik telétől pedig az erdőt járta nagyapájával. Bárki azt híhetné, hogy csak bajt hozott az öreg vadász fejére, épp ellenkezőleg. Látása éles, mint egy ragadozó madáré, s az erdő mintha őt várná, utat enged neki. Sok reményt fűz a vadász leány utódjához ám szívében nem kevés félelem is társul. Hiszen ismeri az embereket. Mindentől félnek ami idegen és amitől fél azt el akarja pusztítani. Így a gyermeket nem is engedte a faluba a többiek közé. Egy éjszaka viszont a felesége és a lánya kérte, hogy had menjen játszani a többieknek. Esetleg segíthetne bogyókat gyűjteni a látó asszonynak. A férfi rábólintott, remélve, hogy meglátják a hasznot a különleges gyermekben.
Scáthach és az örege együtt indultak a szokásos útra, ám egy elágazásnál a férfi letérdelt a fiatal lányhoz és vállára tette kezét.
-Scáthach, próbálj meg segíteni a Látónak és barátkozni a többi gyermekkel.
-Rendben papa! -  a lány izgatottan mosolygott a férfira, majd eltekintett az ösvényre.
-De ha bármi baj van, ismered a csapásokat. Gyere haza! - hangja komoly és parancsoló, mire a leány összerezzen. Tudja, hogy a vicces kedélyű férfi hangja ilyenre vált, azt elvárja és komolyan gondolja.
-Így lesz nagyapa! - kihúzza magát és saját jelleme legkomolyabb arckifejezésével tekint az ősére. Majd elengedi a vállát és a lány elinal az ösvényen. Lábai alig vernek zajt az avaron, szuszogását elnyeli az erdőn átrohanó szél. Mikor a ligethez ér, ahol a többiek vannak, megtorpan. Nem a látó van a gyereksereggel, hanem egy másik nő. Hónalja alatt kosár, melyben félig van már csipkebogyó, ő is felmarkolja a szúrós bozótról, majd odasiet. Közelebb érve lassít léptein és a nő felé nyújtja apró tenyerét, benne a bogyókkal. A nő megszeppenten tekint a lányra, majd elfordul tőle és a többieket is arrébb tereli. Scáthach kíváncsian közelebb lépked és újra felé nyújtja a gyűjteményt, de akkor is csak elutasítással találkozik. Megnézi a kezében lévő bogyókat, hiszen nem érti, hogy most rosszakat szedett e, vagy mi a baj. Néhány fiú pedig rá mutat.
-Szörnyeteg!
-Erdei fattyú! -kiáltanak fel, mire összerezzen és maga mögé tekint, hogy lássa mit látnak. Nem látva semmi mozgást az erdőben vissza fordul, de ekkor két kő koppan a fején. Egy a halántékán, egy a feje búbján. Megszédülve tántorog hátra és kap vérző halántékához.
-Menj innen!
-Csak bajt hozol!
Újabb kövek lendülnek a lány irányába de ő tova is szalad arra, amerről jött. Szemeibe könnyek ülnek, izmait feszítve használja. Az erdő pedig eltakarja az ösvényt, mit használ. Otthonánál pedig csak átugorja a kerítést és egyből anyja védelmező ölelésébe bújik zokogva. Eileen kezét a lánya fején pihenteti, meg simítva a holdszín hajat és letörölve a piros folyadékot.
-Soha többé nem akarok emberek közé menni... - zokogja elkeseredetten a lány.


Újabb hat esztendő telt el. Scáthach pedig betartotta ígéretét amennyire csak tudta. Ha nem volt kötelező, nem ment közel az emberekhez. Ám azt is megtanulta, hogy amikor szükség van rá, akkor nagyon is fontosnak számít. Mint mikor a gyermekek felidegesítik a pukk-okat, vagy egy-egy tündér csalfa alkut kíván kötni a falubeliek egyikével.
Egy nap egy lovag és apródja érkezett a faluba. Rokonát jött meglátogatni  a bokor lovag, s engedte játszani az apródját a helyiekkel. A gyerekek pedig meséltek neki az erdő szörnyéről, ki csinos emberszerű nő alakját viseli. Az apród pedig azonnal ugrott is a mesére, hogy bizonyítsa mentorának, alkalmas lesz lovagnak és megvédi eme kicsiny falut az erdei rémtől. A gyerekek elvezették az erdőhöz, ahol Scáthach vadászterülete van. A lovag pedig csapdát állított, hogy az óvatlan lényt elejthesse. Az egyik gyermek pedig eljátszotta a leendő vacsora szerepét az erdei rémnek.
Scáthach kétségbeesett kiálltást hallott a területe széléről ami felkeltette az érdeklődését. Nyomban oda sietett ám figyelmetlen volt és a hurokcsapda a lábára szorult, majd fejjel lefelé lógott a fán.
-Itt a szörny!
-Nem vagyok Szörnyeteg!
-Bevált! Itt lóg maga tehetetlenül! -kurjantják boldogan, s Scáthach pedig riadtan keresett kiutat a szorult helyzetből, de túl későn. Az apród lépett elő a bokrok közül egy késsel a kezében.
-Most készülj a halálodra Te, ki riogatod a falut és terméketlenné teszed a földeket! - azzal elkezdett a lány felé csapkodni, ki próbált kilengni a vágások elől, ám arca bal felét csúnyán összeszabdalta. A lány sikoltott fájdalmában, ahogy a hidegfém égette bőrét. Szemeiből sós könnyei aláhullottak ahogy ragyogó, életerős vörös vércseppjei is.
A következő vágás, mi a nyakát szegte volna megakadt, ahogy egy erős kéz megragadta a lesúlytani készülő kart. Az apród zavarodottan tekint a fölé magasodó lényre. A férfi erős mellkasát csupán természetes szőre borította, arca tökéletesen íves és szemei is azonos méretűek. Fekete haja a vállára omlik, mit a frufrujával és a néhány tinccsel hátra fog. Feje búbjáról hatalmas agancs díszeleg, lábai pedig farkaséhoz hasonló és ahhoz tartozó erős farok is társul, min most a szőr égnek mered és meg van emelve.
-Engedjen el! - rivall rá a fiú, majd kiejtve kezéből a tőrt, megvágja a tündért. Fájdalmasan kiállt fel és elereszti a fiút. Szinte hallani a hús sistergését, és érezni a bűzét.
-Mit képzelsz magadról, Te kis pondró? Megvágsz egy Sidh nagyurat? - rivall rá a fiúra, majd kinyújtva kezét lándzsáját magához hívja. Levágja leányát, ki azonnal közé és a gyermek sereg közé áll. A férfi szemében ölés vágya lobban s a bosszú pusztításának szele is érezhetővé válik.
-Tudatlan gyermekek csupán, kiket nem tanítottak modorra! Nézd a rettegésük! Nagyobb vadász vagy Te ettől, ó nagyuram! - próbálja menteni az embereket, mire a nagyúr leszúrja a lándzsáját és dobbant.
-Leányom, meghallgatlak. Egy napjuk és egy éjük van oltárt emelni nekem, s azt tisztelniük kell! - majd egy agancsos farkas alakját felvéve tovatűnik az erdőben.
-Hallottátok a nagyurat! Siessetek, az időtök fogy. A falu sorsa a tét... - azzal ő is tovatűnik az erdő sűrűjében, magára hagyva az embereket. Nem érti miért segít még mindig. Szimplán végig nézhette volna, ahogy az apja egyenként levadássza őket. De csak anyja arca jelenik meg lelki szemei előtt. Mennyire csalódott lenne, ha nem így tett volna. Ha hallgatott volna ösztöneire és vért kívánó bosszúszomjára.


Amint a felnőtté válás küszöbéhez ért, szíve máshova húzta. Érdekelte, mi az mit a Látó jövendölt és úgy érzi készen áll az útra.
-Mégis... Mi a terved, - kérdezi nagyapja a konyhában ülve, szemét elsőszülött unokáján tartva.
-Magam sem tudom. Felkeresem a Tiltott rengeteget, hátha... hátha magyarázatot kapok. - hangjában némi kétségbeesés hallható, hiszen nem érzi otthon magát. Legalábbis mióta az anyja férjhez ment és kisöcse született, csak az erdőben lelt menedéket és nyugalmat. Az idősödő férfi pedig vállára helyezi a tenyerét.
-Itt mindig menedéket lelsz, történjen bármi! - próbál bíztató lenni, majd végig simítja az arcán lévő heget. Egyszeri ember, így leolvasható arcáról, mit gondol. Bánja, hogy nem tudott segíteni. Bánja, hogy nem volt ott. Hogy nem tudta megvédeni szeretett unokáját.
-Vigyázz magadra! És ne felejts el elköszönni anyádtól! - hangjában némi dorgálás hallatszik, ám mosolyog. A lány pedig megöleli a férfit, majd belép a kisszobába, ahol nevelőapja alszik a gyermekével, az anyja pedig hímez.
-Mam, ach nóiméad!* - szólítja meg a nőt, ki életet adott neki, ki szerette feltétel nélkül és gondozta.
-Kincsem? - aggódva tekint a háta mögé, majd látva, hogy a lánya oldalán egy zsák van, fel áll és kilép az ajtón, becsukva maga mögött a faszerkezetet. -Hát csak elmész? - hangja elcsukló és aggódó.
-Igen.
-Mindig vissza várunk! - nyakába ugorva karolja át az erős leányt, ki szintén átfogja édesanyját és hajába ad egy puszit.
-Majd meglátogatlak titeket. De most... meg akarom lelni az utam, amit Látó mondott.
-Tudom, hogy nagy dologra vagy hívatott. Vigyázz magadra! - letörli könnyeit és puszit nyom lánya arcára. A konyhába siet, ahol kihúz egy fiókot és egy fa maszkot ad át gyermekének.
-Mindannyian dolgoztunk rajta. tudtuk, hogy eljön az idő, mikor útra kelsz.  tiszafának kérge, hogy el ne feledj minket.
-Ezt pedig én készítettem. - szólal meg az öreg úr mögüle és vesszőket nyújt felé. - Magyal vesszők. Ruganyosak, de erősek!
-Köszönöm, mindannyiótoknak! - felelve meghatódva a lány, majd búcsút vett családjától a kertkapuban és az erdő felé vette az irányt.


Fiatalokból álló Fianna csapat szerveződött a tűz köré. Vezetőjük arca piros pozsgás az italtól, haja csapzott a legutóbbi párbajtól. A többi fiatal kupát emel tiszteletére és együtt ünneplik a születésnapját. Csupán két fiatal, ki nem az ünneplő tömeggel mulat, hanem a táboruk szélét járja. A bajszos úriember az erdőt kémleli koskoponyás fejfedője alól, míg a másik fa maszkja mögé rejti arcát.
-Nem kívánsz a többiekkel mulatni? - szegezi neki a kérdést, hiszen egyedül, míg koncentrál, bármit tud amit az erdő sutyorog.
-Nem, nem igazán van kedvem inni. Megőrjít a tétlenség és az a furcsa eset a faluban. - s a nő csak maszkja mögött mosolyog.
-Van kedved felderíteni? - teszi fel a kérdést, majd a falucska irányába tekint.
-Nem találtunk ott semmit...
-Milyen vadász vagy Te, ha csak ennyire figyelsz? - teszi fel a kérdést, mellkasa előtt keresztbe font karokkal.
-Mit láttál?
-Összetört oltárt...
-A férfi megállítja lépését és visszatekint. A maszk szemeibe próbál nézni, kifürkészni, hogy csak ugratja e a nő, ám nem lát semmit a borostyán parazsakból.
-De ha csak át akarsz verni...
-Semmi szándékom nincs. - vágja rá egyből, majd int a mulató társaság felé.
-Elmegyek sétálni! - kurjant be a tömegbe, amire egybehangzó helyeslés a válasz. Egyesek megengednek egy-egy perverzebb megjegyzést, hiszen tudják, a nő is ott lesz a nyomában, akit tiszteletbeli Fian-ná avattak nő léte ellenére. Ám annál hasznosabb a tudása, mit nem oszt meg másokkal.


A faluhoz érve a nő az út menti oltárhoz lép, amin leborult tálak és eltaposott gombák vannak.
-A pukk-ok ezért agresszívabbak, mint általában. A nekik kitett élelem le van verve, míg házaikon valószínűleg kocsi haladt át. - érinti meg az egyik gombát. A férfi megforgatja szemeit. A Fianna táborban talán ő az aki leginkább hisz még ezekben a mesékben, ám ahogy a nő beszél, egyre hihetetlenebbnek tűnik az egész.
-Van nálad tej? - kérdezi rá sandítva válla felett.
-Persze! Csak az van nálam! -  morog a férfi, majd a nő feláll és felé fordul.
-Akkor légy szíves kopogj be abba a házba és kérd meg a ház urát, adjon egy kis tejet és ő is tegyen az ablakba egy tállal. - mutat  a legközelebbi házra, majd leguggol és a kis kőrakást arrébb telepíti az úttól. A férfi a bajusza alatt morfondírozik, majd a nő kérésének eleget téve cselekszik. Amikor visszatér a tejjel a nő már a gombákat helyezgeti és csontport szór a leendő gombakörre.
-Hogyan tovább? - kérdezi a férfi, majd a nő kilép a körből és a tál felé mutat. A férfi belép a körbe és a tálba önti a tejet. Nem sokkal később apró szárnyak suhogása hallatszik, majd öt kis rovarszerű lény jelenik meg és rabol rá  a tálra. Miután kiiták a tálat kacagva reppennek fel és látogatják meg a házakat.
-Ha tovább folytatják a hagyományt, áldást hoznak újra. - figyeli az elreppenő lényeket, majd a férfi mellé lépve csodálja a tündérudvar legalacsonyabb rangú lényeit. A nő visszaindul, majd a férfi is észbe kap és mellé siet.
-És ha nem így lesz?
-A tündérek elpusztítják a községet és megeszik az embereket.
-Te most csak ugratstz... Ugye?

Mam, ach nóiméad!* - Anyám, egy percre!

Példareag

Egy újabb békés nap virradt meg, távol az emberek nyüzsgő életétől, mélyen az erdő szívében. Scáthach a megszokott sétájára indul. Szereti tudni, mi van a területén. legyen az újabb szarvas csoport csapása, eltévedt vadkan lábnyoma, ne adja az ég a falu egy kivert kutyája próbáljon menedéket találni a zöld területen.
Nem szereti a domesztikált állatokat. Makacsok és túlzottan függenek a kétlábú gazdáiktól. Ez pedig világ életében zavarta. Mióta viszont a saját útjára lépett s társa leginkább a magány kezd ráérezni az erdő csöndjére. Kevesebb koncentrációra van szüksége, hogy kérdéseivel faggassa a vén tölgyet vagy a merlin sikoltását kiértse. De mégis úgy néz ki, hogy szüksége van társaságra, talán emberi oldala vonzódik a zsivajhoz, talán tündér felmenőjének egy másik átka szakad ilyenkor a nyakába.
-Hamarosan meggyújtják az őrtüzeket, talán egy tánc belefér... - s hogy valóban ezt akarja e, azt talán a kegyes, sápadt úrnő sem tudná megmondani. De mégis mit vár egy ilyen alkalomtól? Megnyugvást, elfogadást? Új esélyt egy nyugodt, békés életre?  Vagy csak azt a keserű szájízt próbálja elnyomni, mi a magánnyal karöltve jár? Bármi is a válasz, nem biztos, hogy ott megleli, hiszen Morighan úrnő útjai kifürkészhetetlenek, Rhianonn pedig olykor kellemetlen tréfát űz követőivel. De várja, hogy eljöjjön az éj, hogy elvégezhesse a kis rítusát, mit apja tanított, mielőtt eljött volna otthonából, az anyai védelmező szárnyak alól. Gondolataiból az erdő újabb suttogása veri fel.
De valami zavarja... valami amit éjszaka hallott. Mintha a tavak is bajról suttognának, mintha a Tó Hölgye is nyughatatlan lenne. Nem tudja mire vélni ezt a különös érzést, mi végig kúszik a gerince mentén. Ág reccsen meg mögötte, mire oda kapja tekintetét. Fürkésző szemei régen hozzászoktak az erdő fényviszonyaihoz, nem esett nehezére kivennie a bokrok közt rejtőző alakot. Kezeit az oldalán lévő tőrre és rövidkardra helyezi, majd egy gyors mozdulattal lépett takarásba egy fa törzse mellett. Látja amint az illető megemelkedik, majd szétnézve visszaguggol rejtekébe. Pár pillanatot várva pedig a bokrok közül kisétál a koponyát viselő harcos. Scáthach megforgatja szemeit, hiszen a fianna tisztában van vele, mennyire rühelli, ha a nyomában járnak. Megkerülve a férfit elrugaszkodik és egy ágat szorít a nyakának.
-Megadom magam!
-Könnyen adod az írhád... kecske. - élcelődik a maszkja alatt, majd elengedi a férfit és felé mutatja az ágat.