Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Sürgős és halaszthatatlan, de határozottan nem hivatalos ügyben látogattam Toussaint-ba – anélkül, hogy bárkinek a tudtára adtam volna. Még Geralt-nak sem szóltam róla. Féltem, hogy neheztelne rám, esetleg megcsillantanám előtte a remény hamis sugarát, így mivel elsősorban róla volt szó, inkább titokban tartottam utazásom célját. Nem ez az első alkalom, hogy a tudta nélkül szövögetem a terveimet a háttérben, ugyanakkor tudom, hogy jól tudta: megfelelő időben mindig minden fontos dologról tájékoztatom. Az egyetlen szilárd nyomom egy pletyka volt. Egy tudós ember, egyszer s mind kétségbeesett apa kereste a módját, hogy hogyan is fordíthatná vissza egyetlen vajákká vált fia végzetes mutációit. Meg kell mondanom, megérintő történet, akaratlan is elindít az emberben pár gondolatot. Bennem például azt, hogy ha megtalálnám a tudósember laborját, kicsit körbenézhetnék, esetleg mágiával megreparálnék pár dolgot, volna rá esély, hogy a tudós kísérleteit be tudom fejezni és végrehajtani Geralt-on. Többek közt ezért is nem említettem neki semmit. Nem tudtam, hogyan reagálna. Haragudna-e, netán visszakozna. Úgy döntöttem, majd ha kész tervvel és lehetőségekkel állok előtte, majd akkor, és csakis akkor beszámolok. Hosszú heteket töltöttem preparációkkal és egyéb előkészületekkel. A labort néhány bonyolultabb mágia segítségével sikerült lokalizálnom egy Beauclair-en éppen csak kívül eső barlangban. Mivel épp messze tartózkodtam a bor neves fővárosától, meg sem kíséreltem teleportációt vagy egyéb térmágiát használni. Lóháton érkeztem, mint minden átlagos ember. Bárki, aki ismer, mondhatná, hogy de hát nem nekem valók az efféle helyek, sötétek, nyirkosak, könnyen meglehet, hogy veszélyesek is… Ezen emberek megnyugtatására közlöm, hogy nem találtam az égvilágon semmit. Sem élőt, se holtat, sem masinát, sem garast. Egyetlen látszólag fontos és értékes dolgot leltem végül a kutató laborjában. Egy díszes, első pillantásra tünde cirádákkal gravírozott fém szelencét, nem volt sem nagyobb, sem nehezebb egy átlagos zenedoboznál. Amikor azonban megpróbáltam kinyitni az egyértelműen sérült dobozt, az nem engedett az erőfeszítésemnek. Bárki is volt itt előttem, néztem körbe az ódon falakon, elvitt mindent, amit értékesnek gondolhat. iratokat, főzeteket, szerkezeteket. Csak ez a ládikó maradt itt. Könnyedén kinyithattam volna pár egyszerű varázsigével, de úgy ítéltem meg, túl finom kis műszer ahhoz, hogy esetleg sikerrel átvészelje. Abba pedig nem voltam hajlandó belegondolni, hogy esetleg én tegyem tönkre ezt az egyértelműen fontos kulcsot, mely egy nagyobb probléma megoldásának a nyitja. Egy szakember kellett nekem. Nem, nem vaják. Valaki, akinek van türelme és tudása az ilyen finomhangolt ketyerék bütyköléséhez. Gondosan a nyergem tarisznyájába süllyesztettem a szelencért, és hollófekete lovam nyergébe felpattanva belovagoltam Beauclair-be. Nem volt kedvem szocializálódni, úgyhogy a mágiát hívtam segítségül, hogy kiolvassak pár praktikus, szembejövő gondolatot. - Egy játékmester, hm… ? – töprengtem el ívelt, festett szemöldököm huzigálva – A semminél ez is több. Balra fordítottam a lovam egy kis mellékutcában, majd a játékmestert hirdető cégér előtt megállítottam, és a nyeregből leugorva, no meg a nyeregtáskát magamhoz véve kikötöttem a jószágomat. Halk, nőies sarokkoppanásokkal, és kellemes csengőszó kíséretével léptem be a műhelybe. - Szép napot – köszöntem a bolt személyzetének, míg érdeklődve, egyszer s mind csodálkozva a hátamra ejtettem a csuklyámat, szabaddá téve lovaméhoz hasonló, hivalkodó, hollófekete és göndörded tincseimet. Lenyűgöztek a kiállított és szemléltetésként kihelyezett, különböző méretű és formát öltött játékok. - Ah – észre sem vettem, hogy valaki volna a pult mögött. vagy épp az előbb került oda? Nem számít – Igen. Volna itt valami, bár egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy jó helyen játok, de ezt a helyet ajánlották. – az az ajánlás nem éppen hagyományos formában öltött testet, de erről a férfinak nem kell tudnia. Előhúztam a kis ládikót a táskámból, és letettem elé a pultra. – Ez a szép doboz nagyon fontos nekem. De sajnos megsérült, és most nem tudom kinyitni. Tudom, hogy elsősorban játékokkal foglalkozik, de gondoltam, hátha tud segíteni… Mit gondol?
ellemes szellő szaladt át Beauclair utcáin és bármerre járt onnan magával vitt némi port és szagot. A szegényebb negyed közel esett a kikötőhöz, ahol különféle halak jellegzetes odora csapta meg az erre bóklászók orrát. Ehhez társult némi bélsár mely a múlt éjjeli eső után maradt nedves talajjal elég kellemetlen és maszatos dagonya keveréket alkotott. Mindkettő barna volt. Ebbe karolt bele némi húgy és szegény ember aroma. A teljes kompozíciót egy fedetlen s rút alfél tette kerekebbé és ki tudja mit ontott volna ki magából a tulajdonosa rásegítésével, ha nem löki fel egy idegen lovas. A szállástalan férfi morgolódva állt odébb, hogy alkalmasabb helyet keressen bendője végtermékének, ugyanis az utca széle túl forgalmas ígérkezett egy sikátorhoz képest. Persze, mindezt a továbbállást némi zsörtölődés kísérte. Bátor az, ki nappal átmer vágni eme utcákon, hogy a negyed keletibb végénél egy élénkpiros ajtó előtt végül megálljon. Ezen bejáraton túl egy magának való férfi élt. Lassan korosodó alak, kinek figyelmét lekötötték a különféle apróbb szerkezetek, mechanikák és az egyszerű fafaragványok. Éppen egy, az elébb említett anyagból készült babát festegetett a földszinten, egyenesen a pult mögött mikor vendége érkezett. A belépést jelző csilingelő hangra lett figyelmes; vagy már az előtt tudta az ismeretlen jöttét, hogy az befordult volna a sarkon? A játékkészítő felegyenesedett a női hangra, ugyanis épp lehajolt egy szövetdarabért. — Üdvözlöm. — szólt mély, kissé érces hangon. Rég nem járt nála senki, nem csoda hát, hogy magányhoz szokott zárkózott alak volt. Világos tekintetével végigmérte a fekete-fehérbe öltözött nőt, míg ő maga sötét nadrágot viselt csizmája felett hosszú, vörös inggel melyet feltűrt könyékig, valamint bőrkötényét. — Segíthetek? — modora nem lett barátságosabb, ugyanakkor elutasítón hidegnek sem lehetett mondani. A nőt nem riasztotta el, legalábbis neki kezdett jöttének okáról beszámolni miközben a férfi követte az idegen minden mozdulatát, majd íriszei a ládikón állapodtak meg — A dobozok és finom szerkezetek éppen annyira a munkám része, mint hintalovak faragása. — jegyezte meg némiképp kedvtelenül, míg nem hozzá tette — Nem sűrűn járnak erre varázslónők. Éppen ezért kétlem, hogy ez a valóban remek és kényes mechanikájú láda olyan fontos volna a számára. Inkább a tartalma érdekli, és amint megkaparintja már félre is dobja annak őrzőjét. Pedig igazán csinos darab. — homlokát enyhén összeráncolva, nemtetszéssel teli, komor arccal pillantott fel a tárgyról, melyet szavai közben alaposan megmustrált és egyenesen a nő vonásaira emelte tekintetét. Hogy utolsó szavait mire vagy kire értette, azt nem tudni. — Sosem az a kérdés, meg lehet-e javítani, hanem, hogy akarjuk-e. — azzal visszafordult az éppen készülő munkája felé. Belemártotta a kezében tartott vékonyka ecset hegyét némi vörös festékbe — ez ott ült a pulton kezétől nem messze egy legfeljebb ököl nagyságú üvegben, amit annak tartalma alaposan összemázolt — és lassú, finom mozdulattal színt vitt a baba megkezdett szoknyája még élettelen részére.
Érzelmeim szelíd szárnyakra kaptak, és valami egészen különös helyre repítettek, ahogy szemügyre vettem a vadiúj hintalovakat nyereggel, a gyöngyszemű, fényes hajú babákat, a kicsi, festett ólomkatonákat, durva anyagból varrt mackókat, és a színesebbnél színesebb bőrlabdákat. Talán ha lenne… Ha nekem is lenne… Nem értem azonban a végére a gondolatnak, mert egy másik gondolatom főszereplője is porondra lépett. Valóban érdekes egy alakot öltött a játékbolt aranykezű mestere, az ember azt gondolná, görbe hátú, egy emberéletet leélt, idős urak csontos kézzel kalapálják a játékszereket az ilyen eldugott kis zugokban, de az előttem magasodó – miután előkerült a pult alól, természetesen [tudtam én, hogy valami hibádzik!] – férfi nem volt épp sem koros, sem görbe hátú, a keze is erősnek hatott, és azt is meg kellett hagyjam neki, hogy igen jóképű volt. Még a hangját is kellemesnek találtam, amint sikerült túllendülnöm meglepő, érces csengésén. Az összképet mindössze az rontotta, amit mondott, és ahogyan tálalta. Szavainak utána szép arcomat rögtön borús felhők árnyékolták be, a vonások, amik megkeményedtek itt-ott, elcsúfították az összhatást. - Mondja, kedvesem, minden vendégével az első dolga az, hogy személyeskedni kezd? De ha már ilyen jól rátapintott a lényegre, akkor bevallom, őszintén és köntörfalazás nélkül, hogy igaza van. Vajmi kevéssé érdekel a szelence maga, arra van szükségem, ami benne van. – tettem csípőre két kezem ezen a ponton. Nem szerettem, ha kóstolgatnak, de ha már egyszer kóstolgatnak, ugye nem baj, ha viszonzom a kedvességet? Mindenesetre reméltem, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy érezze, nem a legfelelő varázslónőnél húzza ki a gyufát. – Tud segíteni, vagy sem? A lélegzetvételnyi szünetben, míg a bolt tulajdonosa láthatóan végigmér, éppen sikerül lecsillapítom felkorbácsolt kedélyeimet, hogy visszavegyem egy állhatatos szfinx rendíthetetlenségét. - Lehet, de ezúttal alighanem felesleges kérdés. Ha nem akarnám, uram, hogy megreparálja, nem hoztam volna ide magának. Azt sem szerettem, ha a bolondját járatják velem. De ha épp ékesszólásban szeretne lepipálni, akkor varázslónőjére akadt. És én botor még azt hittem, csak egy talléréhes öreg játékmesterrel kell majd alkudoznom. Néha még én is tévedhetek, úgy tűnik. A férfi egész aurája olyan különös volt, hogy így utánagondoltam. - Ha az útjában vagyok, szíves örömest teszek egy sétát a város centrumban. Évek is megvannak, mióta utoljára Beauclair-ben jártam. A korona sem akadály. De ha a nilfgaardi floren jobban kézre esik, az sem jelent különösebb gondot, meglátogatom Cianfanelli bankját. Úgyis tartozik nekem egyel. A kérdés továbbra is az, hogy kinyitja-e nekem a ládikót. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a férfi – a szó minden negatív értelmében – nem borzolta volna fel a kedélyeimet, úgyhogy nekem úgy is jó, ha inkább kívül tudna a befektetésén, amíg elvégzi, amire kértem.
omha, de határozott mozdulatokkal kerül rá a készülő babára vékony, finom rétegben a festék. A Játékkészítő nagy gonddal folytatta megkezdett munkáját. Lerítt róla a munkájához fűződő elhivatottsága és szenvedélye. Utóbbi talán elég erős lesz ahhoz, hogy túllendüljön a varázslónőkről alkotott általános véleményén, miszerint önzőek és nemtörődöm módon mindent elpusztítanak maguk körül. Ez a vélekedés pedig a mágiát használók elkerülésére — a felesleges nyűgöktől való megkímélés végett— és nem szívlelésére sarkallta a férfit, mindamellett amit a doboz rövid látványa váltott ki belőle. Noha, világos tekintete végig az éppen alakuló játékra fókuszált nem esett nehezére meghallani az ismeretlen nő szavait. Mindig is kedvelte az egyenes embereket, akik nyíltan megmondják az igazat, azt miként vélekednek és nem próbálnak meg ármánykodással vagy bármi egyébbel a másik kedvére téve csőbe húzni azt. Ugyanakkor vegyes gondolatokat táplált a kialakult szituáció felé, különösen az után, amit a nő folytatásul mondott. Itt egy ’hmph’ hang és egészen apró, szinte megbúvó félmosoly kíséretében emelte meg ecsetet tartó kezét és merítette újból a festékes üvegbe újabb adag színért. Nem felelt rá, jobbnak látta így, hiszen nem a nő hajlandóságáról beszélt, hanem önnön magáról. Nem az kellene legyen a varázs tudó kérdése, hogy Dettlaff megtudja-e javítani a dobozt, kinyitja-e neki, sokkal inkább hajlandósága van-e rá vagy kereshet mást, aki segít neki. A közelben nem talál mást, ezzel a vámpír is tisztában volt. Vajmi kevéssé érdekelte mi van a szelencében, sokkal inkább a szerkezet keltette fel érdeklődését, ám ezt a legkevésbé se mutatta ki. Inkább tűnhetett úgy egy kívülálló számára, kinek idegen volt a Játékmester, hogy vajmi kevéssé sem érdekli az eset és sokkal inkább a maga dolgával törődve figyelmen kívül kuncsaftját. Bár ólomlábakon járó, már-már kellemetlen másodpercek teltek el némaságba burkolódzva — ami igen bosszantó lehetett számára, hiszen jól láthatóan, nyíltan ignorálták őt, legalábbis így tűnhetett számára — a nő utolsó ajánlata után, miszerint ha szükséges, akkor másutt várja meg a végeredményt. De, mielőtt még úgy döntött volna, inkább távozik és nem vesztegeti tovább idejét egy őt válaszra sem méltató, látszólag komor férfira még idején szólalt fel a maga mély, érces hangján a bolt tulajdonosa. — Jöjjön vissza három nap múlva. — kezdett neki mondandójának ráérősen, kissé ellenszenvesen, de nem a maga negatív érzései miatt hanem egyszerűen kellemetlen megjelenése okozta ezt és a munkájába való elmerülés. Ezt talán a nő is érezte, hogy nem bántás a megnyilvánulás, még ha kissé frusztráló is, hanem természetből adódó és nem konkrétan ellene szól. — A szelencét tegye a pultra és hozzon magával hatszázhatvanhat koronát. — tette hozzá egy leheletnyi szünet után, azzal minden további nélkül — nem mintha eddig egyszer is felnézett volna a babáról — folytatta éppen végzett cselekvését.
Egyszerre nyűgözött le és háborított fel az a földöntúli nyugalom, ami a férfiból áradt. Azt hittem, s valahol mélyen belül reméltem, hogy ha más kóstolgat, és én erre válaszul cseppet csípősebben felelek, legalább egy kiadós vita zárja le az egészet, aztán ha lecsillapodtak a kedélyek, végre rátérhetünk a tárgyra is. De ez a férfi mintha nagyobb örömet lelt volna a játék reparálásában és a részletek cizellálásában, mint az, hogy nem kisebb személy áll az orra előtt, a pultja mögött, mint Vengerbergi Yennefer. Hűvös eleganciát erőltettem a hangomra. - Hát senki nem mondta magának, hogy udvariatlanság nem foglalkozni a vásárlójával, különös tekintettel a hölgyekre? Legalább vegyen fel szemkontaktust, ha már beszédbe elegyedett velem. Nem tetsző fintorra álltak az arcizmaim arra a jellegtelen „hmph” hangocskára – amit holnap utánig tökéletes intonációval fogok tudni visszaidézni, utána torzulni fog egy gúnyos irányba – rideg, ibolya vizű tekintetemmel a férfi kezét figyeltem a levegőben. Micsoda modortalan egy figura. De az a félmosoly bosszantott a legesleginkább, az a félmosoly olyasmi volt, amit nem sok ember engedett meg magának, ha én állok vele szemben. Ezt a férfit láthatóan semmi nem hatja meg, semmi nem verhet belé jómodort, és semmi nem tántoríthatja el a festéstől. Már épp azon voltam, hogy valami pimasz tréfaként egy csepp mágiával felborítom a festékes üvegcsét, vagy valami hasonló csínnyel hívom fel magamra a figyelmet, amikor végre méltóztattam választ kapni. Elismerőn, kimérten bólintottam. - Pompás – bár egy kissé sokalltam azt a három napot, nem gondoltam, hogy néhány óránál többre lesz szüksége a halvérű játékmesternek, de ezen a ponton nem vitatkoztam, csak a pultra helyeztem nagy gonddal a kis míves dobozkát. Amivel azonban már önként és dalolva vitatkoztam volna… - Hatszázhatvanhat koronát? – tört fel belőlem egy szokatlanul indulatos, meghökkentség és elégedetlenség kényes egyensúlyát elegyítő nyögés. – Jól van maga? Megsütötte a toussaint-i Nap? Hatszázhatvanhat korona egyetlen dobozka felnyitásáért, és még a sodromból is kihozott? Nem gondolja, kedves uram, hogy ez azért talán mégis csak túlzás egy kicsit?
Pöffeszkedtem, mint valami dühös macska. Nem, hogy hosszabbra, sokkal hosszabbra nyúlik ezáltal ez a kiruccanásnak tervezett út, de jóval költségesebb is lett, mint azt reméltem. És én ostoba liba még azt hittem, itt lent, Nilfgaard peremén nem húzzák le az ember csontjáról a bőrt. Tévedtem.
P.S.:364 szó bocsánat a késlekedésért, sokáig tartottMood: Meridian
A hozzászólást Vengerbergi Yennefer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 23 2019, 11:35-kor.
recízen mozgott kézfeje, alig észrevehető vonásokat ejtett a fabábún mely apránként egyre színesebb és élettel teltebb lett. Megszívta magát a fa, összeolvadt az anyaggal és az a rengeteg türelem, amit a Játékmester egyenesen ennek az egy darabnak szentelt lassanként értelmet nyerni látszott. Végtelen odaadással és elhivatottsággal, lelkének egy darabját átadva a készülő műnek dolgozott rajta és mégis miért? Hogy aztán egy semmit sem tisztelő vásárló bejöjjön és a belefektettet értéken alul fizetve tönkre tegye. Ám, az is lehet, éppen olyan és annak a gyermeknek a keze ügyébe kerül, akihez elér a babába helyezett lélekdarab és saját szeretetével összekapcsolódva valami felbecsülhetetlenné válik. Megannyi emlék fűződik hozzá és nem a gondatlanságtól fog elkopni, megrongálódni és idővel t’án a szemétbe kerülni, hanem a használtságtól. A rengeteg játéktól s akkor, csakis akkor lesz igazán szép mikor már ruhácskája elszakad, koszos, poros és a festék rajta megkopott. Igen. Aztán válik igazán gyönyörűvé. De ezt oly’ kevesen értik meg, oly’ kevesen látják át igazán. Halhatatlanok közt is halhatatlanok csupán kik megérthetik eme sorsot, mindenki másnak az a baba nem mást, mint szemét. A férfi egyébként sem egy elbűvölő teremtés, a modorát tekintve semmiképpen és ha csak eszébe jut miféle sors vár valakinek gondos keze munkájára akkor legszívesebben hányni támadna kedve. Így, mikor a varázslónő azt a szent figyelmet amit a mester művének szentelt egyenesen magának követelte és még neki állt feljebb holott egy igen kényes szertatást zavart meg nem is akármilyen kéréssel úgy ne csodálkozzék, hogy a tulaj egyik legriasztóbb pillantásával találta magát szemben. Úgy van. A szavak hallatán Dettlaff nem mozdult meg, keze apró mozgása abbamaradt s mindössze tekintete meredt a hollószín fürtű nőre. Egy szokványos halandót minden bizonnyal futásra késztettet volna az a ridegség, a könyörtelen hűvösség, ami kitükröződött halványkék íriszeiből. Nem állt szándékában megrémíteni a nőt, de az a temetői érzés, mikor az ember egy sírból kikelt szellemkezet érez önmaga felé nyúlni és átjárja a hideg… mintha a halál és földöntúli ridegség körüllengte volna. Minden élő hátán végigszalad és kellemtelen űrt hagy lelkében. Egy lenyomatot és a férfi kisugárzása, megjelenése, de legfőképpen a tekintetet, az a jeges szempár volt az, mi egyenesen a nő felé meredt. Alig telt el egy-két másodperc és pillantása újra a babára szegeződött és egy rövid, ám annál hosszabbnak ható csend után felelt a maga mély, érces hangján. Ha nem tudnám, hogy halott a férfi a maga módján a szónak több jelentésében akkor szemfényvesztőnek gondolnám és közönséges trükknek az előbbi pillanatot, ám valahol mégis volt benne valami… földöntúli. A síron túli talán jobb szó rá, de valahogy még sem elég ijesztő. Aztán ott van az alkotásra szentelt ideje s türelme. Ahogyan ott ült egészen elhagyatottnak, magának valónak hatott az érett férfi, ám ezt talán észre sem vette a pult túloldalán éppen felháborodó nő. Dettlaff csendesen hallgatta kicsattanását, majd a rengeteg kérdést némaság váltotta fel. Mintha mi sem történt volna, mintha a kuncsaft ott sem lenne — ki meglehetősen illetlenül viselkedik — egyszerűen folytatta munkáját. Nem szólt, nem reagált semmit. Tisztában volt vele, hogy ő az egyetlen közel s távol aki képes lehet a feladat elvégzésére. Meglehetne bízni egy kovácsot vagy egy remek betörő banditát a dologgal, de vajmi kevés esélyük lenne a sikerre. Arról nem is beszélve miféle sérüléseket szerezhet közben a szelence. Ha nem tetszik az ár, a megadott idő hát tudja a varázslónő merről jött, csak csukja be maga után az ajtót. Éppen olyan, mint a többi. Nincs tekintettel semmire és senkire. És az ember ne legyen előítéletes?! Botorság. Mindenki egyforma.
Beletelt némi időbe, elismerem, mire sikerrel eluralkodtam az indulataimon – a varázslónő legveszedelmesebb ellenségén – de szerencsére sikerült. Nem háborított többé a férfi végtelenül nyugodt, nemtörődöm hozzáállása, undok közönye, s nem szította vérem utálatos, rideg tekintete. Azt nem mondom, hogy nem éreztem jégcsapot fúródni a vesémbe, vagy épp jégszilánkot a mellembe, de ibolyavízű tekintetem éppen nekem sem árulkodott arról, hogy túlontúl rémítene az idegen szempár. Hagytam, hogy a vén idő ólomsúlyú másodpercei kiéljék magukat, mielőtt büszkén kihúztam volna magam. - Három nap múlva visszajövök, ahogy megegyeztünk – söpörtem a vállam mögé egy göndörded, hollófekete tincset, és köszönés nélkül, orgona és egres vad illatkavalkádjában, viharos tempóban – ahogy jöttem, olyan sebtében – távoztam. Kint, a játékbolt előtt elterülő téren megállva nagyot sóhajtottam, s csak mert nem bíztam senkiben, legfőképp nem az ignoráns játékkészítő szavában, drasztikus dologra kényszerültem. Felsőkabátom egyik belső zsebéből apró, holló koponyájára emlékeztető kristály tárgyat húztam elő. - Mutae aep an cerbin!* – duruzsoltam az orrom alatt, nyakamban az obszidián csillag felfénylett, a kristály pedig felemelkedve a tenyeremből lilás, füstös kavalkádba burkolózott. A gomolygó, árnyas szféra egyszer csak felkárogott, előbb a fejét, majd apró, lilás szikrák kíséretében a szárnyait, farkát és két lábát is megmutatta. Szárnya szelével szétfoszlatta a füstöt, majd újabbat károgva felreppent a játékbolt cégérére, és ott megpihent. Utána pillantottam, aztán ibolya szín szemeim leárnyékolva felpillantottam az égre. - Toussaint nem barátja a gardróbomnak… Talán majd legközelebb lecserélem törtfehérre és borsózöldre. Egyszer. Ha ennek az egésznek vége lesz… De ahhoz vajmi kevéssé illik az orgona és egres illata… Ez nagyobb váltás, mint hittem, hát el is napoltam a döntéshozatalt. Lássuk csak, három egész nap Beauclair-ben. Mihez legyek? Cianfanelli-t muszáj lesz meglátogatnom, úgyis jön nekem egyel Vivaldi után. Bár azért remélem, Fringillával még véletlenül sem futok össze, itt Nilfgaard határában. Csak hordja elém a szél, leróvom neki azt a bizonyos tartozást. Jobb híján első utam valóban a bankba vezetett, hogy beválthassam azt a hatszázhatvanhat koronát, és egy kicsit többet, hogy egy szobát is bérelhessek magamnak valahol. Jobb híján a szabadidőmet új varázsigék tökéletesítgetésébe öltem, amikor pedig azt is meguntam, akkor meglátogattam a helyi fürdőházat, hogy felfrissítsem magam, és lemoshassam az út porát, a legínyencebb borokkal és sajtokkal kényeztettem magam, múzeumokat és aukciós házakat látogattam meg – legutóbbiból épp sikeresen szereztem egy apró nefritszobrocskát – nem tudom, miért vásároltam meg. Összességében Novigrad-hoz képest sokkal melegebbnek ítéltem meg a beauclairois-t. Bár az tény, hogy jóval bourgeouisie-bbak is, mint a redán főváros lakói. Három nap múlva, ahogy ígértem, egy nem túl korai, de még dél előtti órában csilingelt a kis csengettyű a játékbolt ajtaja felett.
eljesen tiszta volt mi a két szélsőséges választása a varázslónőnek. Vagy beadja a derekát vagy távozik s nem tér vissza, mely esetben vajmi kevéssé járhat sikerrel egy másik módszerrel, netán alakkal. Szavai alapján még visszatér a nő, ám a Játékkészítő továbbra sme reagált semmit minderre. Újabb munkát kapott, és még milyet fog lesni a hölgyemény mikor megtudja, három nap a szükséges szerszám elkészítéséhez kell nem pedig a szelence kinyitásához, ami nagyjából egy-két percet vehet igénybe mindösszesen. Arról már nem is beszélve, a zár feltöréséhez kellő dolgok a kért áron felül vannak normál körülmények között. Szerencsére egy régi ismerősének hála Dettlaff megszerzi azt hatszáz érméért, és hatvanhat a ráadás egy humorosabb barát ízlését kielégítendőn. Ha úgy vesszük, a férfi ingyen végzi el dolgát, mert ő ugyan semmit nem kap részesedésként, ám kessé, annyira se bánja csak ne keljen sok időt eltöltenie egy varázslónő közelében. Mind egyformák. Önzőek, nagyravágyóak, tiszteletlenek és roppant módon bosszantóak. A mágusok és varázslók pedig nem olyan régóta zavarják annyira, mint a női tagok. Ugyanis eddig mindig kimaradt az emberek dolgaiból eme vámpír, de mióta barátját csúnyán elintézte az egyik hím példány, azóta már őket sem tűri meg oly’ mértékben, mint annak előtte. Tovább festegette a babát, míg az el nem készült és csak eztán tette félre a lezárt, öreg ládikót és másikból kivett annyi érmét amennyit fizetségként kért el. Egy erszénybe téve azt hétköznapi öltözetének övére akasztotta, bezárta a boltot és távozott. Tekintete megakadt a hollón, mely a cégéren ülve figyelt, de nem foglalkozott vele különösebben. Elhagyva Beauclair-t felkereste az elszigetelten élő ismerősét és barátját, meg annak lakótársát és elmondta miféle álkulcsra és egyéb apróbb eszközre van szüksége. Előre fizetett. Három nappal később kora reggel, még a nap első sugarai előtt érkezett meg a megrendelt áru. Így nem volt más hátra, mint türelemmel lenni a varázslónő érkezéséig. Néhány órával később, még mielőtt a Nap magasan járhatott volna elérve az Égbolt csúcsát megérkezett. A mesterember a pult mögött állt, alkarjaival arra támaszkodva figyelte kék íriszeivel a nőt csendesen míg közelebb nem ért. — Így a legjobb. Legalább nem vádolhat meg csalással vagy lopással. — mintha mélyen legbelül érezte volna a jövőt. Ó, ha tudta volna már a munka elvállalása előtt akkor azonnal elhajtotta volna. Mennyivel kevesebb probléma… de, a jövőbe látás, az idő érzékelése és irányítása valaki más feladata így annyit mondhatunk biztosra: Dettlaff ráhibázott. A véletlen vagy a sors közjátéka? Ki a megmondója? A férfi a pult mögé hajolva elővette mögüle és rá tette az itt hagyott szelencét éppen olyan érintetlenül és zártan, mint volt és egy feltekert bőrdarabot. Kihajtogatta a bőrt és abból öt apróbb — a legnagyobb egy ökölnyi lehetett, a legkisebb meg ujjnyi — fémeszközt. Egyszerűnek tűntek, de volt bennük valami hívogató és lenyűgöző. A gondosan megmunkált darabok közül kettő zárak feltörésére volt alkalmas, ám egy egyszerű álkulcs kevés lett volna a zár feltörésére és ezen tárgyak nem is hétköznapiak voltak. Egy harmadik is kellett hozzá, illetve a férfi kézügyessége, türelme és precizitása. Ám, mielőtt belefogott volna a kinyitásába még a nő felé fordulva kérdezett a maga mély és komor hangján: — Itt van amit kértem? — utalt ezzel a fizetségre, hogy ne mínuszban jöjjön ki neki ez az egész hercehurca.
Nem volt miért maradni a játékmester birodalmában. Ha tovább maradtam volna, vagy ő továbbra is ignorál, megeshetett volna, hogy más véget ér a mesénk. De mivel nem vagyok én már olyan fiatal és forrófejű, mint egy aretuzai adepta, megtanultam az évek során türelemmel és önuralommal minden helyzeten felülkerekedni. És tulajdonképpen, minden előjel szerint így is volt a legjobb, hisz egészen kellemes három napot töltöttem el Beauclair-ben és környékén. Annak örülök, hogy végül nem tréfált meg a sors, és hordta elém azt a két lábon járó csalódást, Fringilla Vigo-t. Nem tudom, hogyan reagáltam volna, ha élőben találkozunk. Valamelyest egyenlített, amikor Filippa orra alól lógtam meg Montecalvóból, de még nem felejtettem el neki teljesen Sodden-t. Tényleg hálás vagyok, amiért ezt az édeskettest elkerülhettem. Volt időm alaposan végiggondolni a szelence körüli alternatívákat, az utána következő lépéseket, a következő úticélomat, és a nagyobb szabású tervem lépcsőfokait – függően attól, hogy itt lent Toussaint-ban milyen aránnyal zárul a sikerességi ráta, előfordulhat, hogy az északra visszavezető úton Kaer Morhen-t sem ártana útbaejteni. Bár a testem passzívan pihent, szőlőt és sajtot csemegézett javarészt, az eszem állandóan gondolkodtam valamin. Az is megfordult a fejemben, hogy a játékmestert talán nem hívja egy magasabb cél, nincsenek számára fontos emberek, nincs családja, akiket meg akar védeni, ezért él és látja ilyen egyszerűen a dolgokat. A modorára ez természetesen nem nyújt magyarázatot. Legalább a hollóm nyomon követte, és hála áldásos munkájának, tettem egy-két meglepő felfedezést. Letagadhatatlan kíváncsisággal néztem elébe az újabb találkozónak, amint felvirradt a harmadik nap reggele. Nem siettem el a reggelt, de nem is nyújtottam sokkal tovább a kelleténél. Nem sokkal a déli napállás előtt – mert hogy abban az időpontban nincs az az északi istenség, akiért a toussaint-i napsütés alá lépjek feketében és fehérben – léptem be újra a játékbolt ajtaján, melyel egyidőben a cégéren pihenő holló is fekete köddé vált, hátrahagyva a kristályból faragott koponyát, amit el is tettem. Jöttömet vidám csengőszó és intenzív orgona és egres illat jelezte. - Jó reggelt – indítottam hűvös kedéllyel. Felvérteztem magam türelemmel, melynek ki kellett tartania az elkövetkezendő pár órában. Úgy látom, a három nap nélkülem a játékmesternek is jót tett, már innen az ajtóból érzem, hogy az aurája sokkal kiegyensúlyozottabb, mint három nappal ezelőtt. Ám legyen. Próbáljuk meg még egyszer. Hátha ezúttal sikerül. Halk sarokkopogással álltam meg egész a pult előtt, de ahelyett, hogy rátámaszkodtam volna, csak megpihentettem rajta kesztyűvel borított kézfejeimet. - Már miért tennék ilyet? Attól tartok, játékmester uram nagyobb szörnynek lát, mint amekkora valójában vagyok. Bár a férfi intonálása semmi jót nem sejtetett, mintha oneiromantával lenne dolgom – megint – nem hagytam magam tévútra csalni, és úgy határoztam, nem kezdek el az alternatíváim egyike felé sem tendálni, amíg ki nem nyílik a szelence. Hamar előkerült a pult alól a szelence hasított bőrbe burkolva, és vele együtt öt kis szerszám-félét, amit nem hogy három nappal ezelőtt nem láttam, de még azelőtt sem. Meleg közönnyel figyeltem a kis eszközöket. Szóval ezért hagyta el az üzletet, gondoltam magamban. A kérdésre egyenesen belenéztem a férfi két, hideg kék szemébe. - Itt van – emeltem meg egy kotyogó koronáktól nehéz szütyőt – Az, hogy egyben adom-e oda, vagy egyesével leszámolom a pultján, attól függ, hogy mit találunk a szelencében. Engedtem meg magamnak egy apró, észrevehetetlen tréfát, melyet reményeim szerint ő is értékel majd. - Nyissuk ki a szelencét. Kérem.
öszöntésre biccentés járt. Tekintetével követte a varázslónőt, ki egyenesen őelőtte állt meg a pult túloldalán. A megjegyzésére érkező választ elengedte a füle mellett, ugyanis félő volt, hogy vita keltezve belőle ami nem lenne éppen előnyös. Egyikük sem járna jól, arról már nem is beszélve, minden bizonnyal a fizetség is ugrott volna… de akkor a nő sose kapja vissza a szelencét. Így hát bölcsebb volt csendben maradni ez pedig a játékkészítő mesterembernek nagyon is jól ment. Neki látott elővenni a szükséges eszközöket, majd a nőre emelte hűvös tekintetét. A Mágiahasználó szavai, az egészen apró tréfálkozás nem ment el a férfi füle mellett. Egy ’Hmph’ hang jött elő torkából zárt ajkain át és mintha, de csak talán szája egyik sarka megugrott volna. Mosoly akart lenni? Akárhogy is, egy morcos vénember marad a szó legkülönfélébb értelmében is. A kérésre egyetértőn biccentett, noha jobb szerette volna előbb megkapni a fizetséget, a legkevésbé sem volt kedve a szükségesnél is több időt eltölteni a nő társaságában. Nem a nő személye zavarta, sőt, talán még érdekelhette is volna, ám a gondolat miszerint egy varázslást használó emberről van szó már annál inkább bosszantotta. Nem szívlelte őket, hogy úgy mondjam. Több oka is volt ennek, de ne menjünk bele felesleges szócséplésbe, hiszen a helyzeten ezen információk tudása nem segítene. Tehát, a férfi végül csendesen engedelmeskedve a kérésnek kilépett a közöttük lévő fa mögül, az ajtóhoz lépett és bezárva azt jelezte: zárva. Most senki se zavarhatta őket, de leginkább Dettlaff-ot. Visszalépve korábbi helyére, a nővel szembe kezébe vette az álkulcsot, belehelyezte a zárba és egészen apró, alig látható mozdulatokat tett benne. Nagyon lassan s finoman dolgozott, figyelmét a munkára összepontosította és ez vegyes érzelmeket, gondolatokat szült benne. Igyekezett elhessegetni őket a tiszta koncentráció érdekében. Ez nem egy egyszerű és még inkább, nem hétköznapi feladat. Alig hallható kattanás jelezte a második fázisba való lépést. Ujjaival ügyesen mozogva egy kezébe vette a két eszközt, hogy az így felszabadult kezével egy harmadikat vegyen elő. A lyukba téve azt is folytatta a zár feltörését. Látszott rajta az odafigyelés magas foka, a hozzáértés és az, valóban megköveteli a feladat a türelmet, kézügyességet s leginkább a koncentrálást. A mágikus pecsétet belülről próbálta semlegesíteni. Egy apró hiba és lehet mind felrobbannak vagy a szelence sosem lesz kinyitható. A csend mely lassan leülepedett kezdett súlyossá válni és az izgalom szülte feszültségben az idő ólomlábakon vánszorgott előre. Mégis, már hosszú percek teltek el. Noha, valóban két csuklófordítással réges-rég feltört volna egy közönséges zárat, ez a darab ládikó egyedi volt a maga nemében is. Ősi, varázslatos és minden bizonnyal csupán ez az egy példány volt belőle. Végül, egy újabb kattanás, amit jó eséllyel csak a vámpír hallhatott — ettől volt még esélyesebb, ő az egyetlen, aki képes kinyitni. De, vajon tényleg meg tudja csinálni? — ismét egy kezébe tette az immáron három apró, vékonyka eszközt és szabaddá vált kezével nyúlt a negyedikért. Nem volt egyszerű feladat mind a négyet a helyén tartani, esetleg egy megmozdítani, hiszen hiába volt kettő-kettő arányban elosztva, itt a legeslegapróbb mozdulat is számított. Látszólag nyugodt volt a mesterember, noha valóban minden figyelmét lekötötte a feladat és akkor sem zökkent ki, mikor a csendet egy, a vörös ajtón lévő kopogás törte meg. A finom mozdulatokat végző kezek megálltak és vártak. Újabb kopogás, majd még egy míg a kint álldogáló személy meg nem unta és távozott. Visszafordult a munkához. Tovább matatott a kicsiny, de annál makacsabb zárban. A hívatlan vendég mintha pozitívan hatott volna, a nyomasztó csend elillant és az idő is ledobta ólomsúlyát. Következhetett az ötödik szerszám és nem sokkal azután, talán egy perccel később egy egészen kicsiny buborékra hasonlító színes füstfelhő pöffent ki a kulcslyukon. Ekkor dőlt hátrébb először Dettlaff, majdnem kiegyenesedve fordított a záron, mely egy hangos kattanással jelezte: nyitva vagyok. Kihúzta az eszközöket melyek nem csupán szépek, gondosan megmunkáltak voltak, de a különleges anyaguk egyszerre volt varázslatosan csábító és mágiaelfojtó. Ez a kettősség jól összezavarhatott mindenkit, ám a férfit nem érdekelte különösebben. Visszahelyezte a bőrre piciny szerszámait. Mikor a végük látható volt, némelyik rövidebb lett, egy másik mintha megolvadt volna, az egyik elgörbült és talán akadt sértetlen is közötte. Egyszer használatosak és bizony, ha beletört volna a zárba akkor beláthatatlan következmények történtek volna, vagy semmi sem. A hallhatatlan a varázslónő felé fordította a szelencét és meghagyta neki a tető felnyitásának örömét. Ám, mielőtt kinyit hatatta volna a Játékkészítő rá tette tenyerét. — Előbb a fizetséget. Kérem. — szólt a maga nagyon is mély hangján, de mindenféle negatív hatás nélkül és szabad kezének tenyerét felfelé fordította. Nem tudta, hogy mi lehet a dobozban, de jobb szeretett volna biztosra menni az ügyben, nem veszteségesen jön ki a dologból. Nem bízott a nőben, bár alapvetően senkiben sem. Ó, ha tudta volna, hogy üres lesz!
Jó néven vettem azt a biccentést. Úgy látom, a mogorva játékkészítő mesternek is jót tett, hogy három napig nem látta az ábrázatomat, mintha egészen kisimult volna az aurája, amíg nem láttam. Hagytam, hogy a tekintete rajtam pihenjen, míg megteszem azt a pár méter távot a pultig, és megtámaszkodok rajta. Igazán sajnálom, szinte nagy kár, hogy gyakorlatilag elengedte a szavaimat a füle mellett. A hallgatásából arra kellett következtetnem, hogy mindennek ellenére egyetért az elhangzottakkal, csak a koronát féltve inkább nem bocsátkozik vitába. Kissé kapitalista hozzáállás az én ízlésemnek, de tudok az üzlettel szellemi közösséget vállalni. Hajh, pedig be botor, már-már gyarló, emberi dolog az alapján meg- és elítélni valakit, amit kifele mutat. Azt azonban, amit a fizetségről tréfálkozva mondtam, láthatóan nem eresztette el a füle mellett, és bármennyire rejteni szándékozta azt az apró grimaszt, ami a száján kiszaladt „hmph” hangocskát követte, nem rejtette elég vehemensen ahhoz, hogy ne vegyem észre. Ez pedig meglepően meleg mosolyt csalt az arcomra. Olyat, amilyet többnyire csak Geralt közelében engedek meg magamnak. Hiába minden kedves gesztus és móka, úgy látom, a komor játékmester cseppet sem lágyult meg irányomba, arcán a bohózat már-már kellemes karizmája után sebtében eluralkodott rajta a jól megszokott gőg. Legnagyobb meglepetésemre a munkát igen sajátos módon kezdte: hűs ibolya vizű tekintetemmel követtem az alakját, ahogy a pultból kilépve, engem gondosan megkerülve a piros bejárati ajtóhoz lép, és alaposan bezárja azt. Nem tagadom, ez meglepett, de ugyanakkor legalább ennyire – ha nem jobban – imponált is. Olyan személy látszatát keltette, aki halálosan komolyan veszi, amit csinál. Ez később csak megerősödni látszott, ahogy visszalépett a pult mögé, és immáron a tényleges munkának látott neki. A hasított bőr csomagolásból – első ránézésre vadkan vagy őzbak lehetett – öt idegen szerszám került elő: különböző méretű és formájú szerszámok, ránézésre is vadonatújak, mint egy új kulcs, fényesen szikráznak, nem látszik rajtuk a használat. Támadt egy sejtésem azt illetően, hogy miért nem láthattam őket korábban, melyet meg is válaszoltam még magamnak némán. Nem zavartam meg a hangommal a férfit a munkában – tapasztalatból tudom, mennyire zavaró és bosszantó is az, amikor a legnagyobb koncentráció közepette kiugrasztanak ebből a feszült, idegi állapotból. Mindegy, hogy az ember porcelánbabákat fest, vagy varázsigét komponál. Ibolya láng lobbant a szememben, ahogy megüti a fülem a néma csendben a kattanás, mely úgy hatott, mint derült égből mennydörgés, de megőriztem hidegvérem, és konszolidált testtartásom. A harmadik és a negyedik eszköz közt valami bizonyára történhetett, különben nem emelte volna a szerszámok számát, de tény, bár jómagam sok mindenre képes vagyok, és sok tudás és művészet tudója is vagyok, ha valami, hát játékmester nem vagyok. Rábíztam a ládikó sorsát a férfira, aki szemmel láthatóan tudta, mit csinál. Bár az ólomsúlyú perceken egyre növekvő várakozásom sem sokat enyhített. Felajánlottam volna neki, hogy mágiával segítek a szerszámokat a helyükön tartani, de valószínűleg amaz nem fogadta volna el. Azt pedig még annyira sem tudom, hogy a szelence mennyire viselte volna a mágikus behatást. A feszült csendet egyszer csak kíváncsi kopogtatás törte meg, melyre befeszültem egy pillanatra. Tekintetem a zárt ajtó felé fordult, majd kíváncsian a játékmesterre, kíváncsian várva, hogy mit fog tenni, de legnagyobb meglepetésemre az nem mozdult sem az első kívácsiskodó, sem a második értetlenkedő, sem a harmadik erélyesebb kopogtatásra, ez pedig rászolgált a tiszteletemre. Ha valamire jó volt ez a közjáték, hát arra legalább, hogy megtörje a ezt a feszült, kínzó csendet, és oldjon kicsit az atmoszférán. Még egy, az ötödik szerszám is a porondra lépett, én meg azon kaptam magam, hogy egy harmadik kart gondoltam a mogorva játékmesterre, amikor úgy tűnt a testtartásából, hogy valami történhetett, ugyanis elég egyértelműen hátrébb dőlt. Hangosat kattant a szelence, én pedig ekkor éreztem jogosnak, hogy visszalépjek a pulthoz. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az eszközök eldeformálódtak, valószínűleg egyszer használatosak voltak. Milyen praktikátlan elgondolás. De inkább a díszes dobozkának szenteltem a figyelmem nagyobb részét, ha már ennyi időmbe, türelmembe és koronámba került. A mester felém fordította történetünk fő motivációját, én pedig már épp azon voltam, hogy élek a játékkészítő mester ajánlatával, és felnyitom a tetejét, amikor megakadályozott a mozdulatban a férfi nagy, karakteres, és ijesztően sápadt keze. Először arra, majd az arcára esett a pillantásom. - Milyen bizalmatlan egy alak maga. Varázslónő vagyok, nem valami földeken robotoló paraszt, aki a fogához ver minden garast. Felbéreltem valamire, hát meg is fizetem a jussát. Bármi is legyen a ládikóban. Míg feleltem, egyetlen másodpercre sem engedtem a férfi hűvös, szürkés-kékes derengésű tekintetét. Mi több, egy hosszú pillanattal még tovább is fogva tartottam a szükségesnél, mielőtt vettem volna a korábbi apró zsákot, tele csengő koronával, és áttoltam volna a pulton elébe, majd egy újabb pillantással jeleztem, hogy én megtettem a csere rám eső részét, most pedig legyen szíves elvenni a kezét erről az igen drága és igen szórakoztató számjegyet érő dobozkáról. Amint ez megtörtént, még egy pillanatot adóztam a csendnek, átgondolva minden eshetőséget és alternatívát, amit a három nap alatt számításba vettem, majd egy elegáns, hangtalan mozdulattal felnyitottam a szelence tetejét. Érzelmek garmadája – leginkább méreg, tehetetlenség és kétségbeesés – örvénylett fel az arcomon a tartalmát, pontosabban annak hiányát meglátva, és kellett még egy pillanat, talán kettő is (összességében már négy), hogy eluralkodjak rajta, majd egyetlen szó nélkül fogjam a kis ékszerdobozt, és a férfi felé fordítsam, hogy ő is láthassa. Nagyon sok eshetőséggel számoltam, ami a ládikó tartalmát illeti, és igen, az is megfordult a fejemben egy röpke pillanatra, hogy nem lesz benne semmi sem, de nem hittem volna, hogy a rendelkezésre álló számtalan alternatívából éppen ez lesz a befutó. - Köszönöm a fáradozásait, mester uram. Sajnálom, hogy feleslegesen raboltam az idejét. Valóban erre a fordulatra számítottam a legkevésbé. Új tervre lesz szükségem.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Sürgős és halaszthatatlan, de határozottan nem hivatalos ügyben látogattam Toussaint-ba – anélkül, hogy bárkinek a tudtára adtam volna. Még Geralt-nak sem szóltam róla. Féltem, hogy neheztelne rám, esetleg megcsillantanám előtte a remény hamis sugarát, így mivel elsősorban róla volt szó, inkább titokban tartottam utazásom célját. Nem ez az első alkalom, hogy a tudta nélkül szövögetem a terveimet a háttérben, ugyanakkor tudom, hogy jól tudta: megfelelő időben mindig minden fontos dologról tájékoztatom. Az egyetlen szilárd nyomom egy pletyka volt. Egy tudós ember, egyszer s mind kétségbeesett apa kereste a módját, hogy hogyan is fordíthatná vissza egyetlen vajákká vált fia végzetes mutációit. Meg kell mondanom, megérintő történet, akaratlan is elindít az emberben pár gondolatot. Bennem például azt, hogy ha megtalálnám a tudósember laborját, kicsit körbenézhetnék, esetleg mágiával megreparálnék pár dolgot, volna rá esély, hogy a tudós kísérleteit be tudom fejezni és végrehajtani Geralt-on. Többek közt ezért is nem említettem neki semmit. Nem tudtam, hogyan reagálna. Haragudna-e, netán visszakozna. Úgy döntöttem, majd ha kész tervvel és lehetőségekkel állok előtte, majd akkor, és csakis akkor beszámolok. Hosszú heteket töltöttem preparációkkal és egyéb előkészületekkel. A labort néhány bonyolultabb mágia segítségével sikerült lokalizálnom egy Beauclair-en éppen csak kívül eső barlangban. Mivel épp messze tartózkodtam a bor neves fővárosától, meg sem kíséreltem teleportációt vagy egyéb térmágiát használni. Lóháton érkeztem, mint minden átlagos ember. Bárki, aki ismer, mondhatná, hogy de hát nem nekem valók az efféle helyek, sötétek, nyirkosak, könnyen meglehet, hogy veszélyesek is… Ezen emberek megnyugtatására közlöm, hogy nem találtam az égvilágon semmit. Sem élőt, se holtat, sem masinát, sem garast. Egyetlen látszólag fontos és értékes dolgot leltem végül a kutató laborjában. Egy díszes, első pillantásra tünde cirádákkal gravírozott fém szelencét, nem volt sem nagyobb, sem nehezebb egy átlagos zenedoboznál. Amikor azonban megpróbáltam kinyitni az egyértelműen sérült dobozt, az nem engedett az erőfeszítésemnek. Bárki is volt itt előttem, néztem körbe az ódon falakon, elvitt mindent, amit értékesnek gondolhat. iratokat, főzeteket, szerkezeteket. Csak ez a ládikó maradt itt. Könnyedén kinyithattam volna pár egyszerű varázsigével, de úgy ítéltem meg, túl finom kis műszer ahhoz, hogy esetleg sikerrel átvészelje. Abba pedig nem voltam hajlandó belegondolni, hogy esetleg én tegyem tönkre ezt az egyértelműen fontos kulcsot, mely egy nagyobb probléma megoldásának a nyitja. Egy szakember kellett nekem. Nem, nem vaják. Valaki, akinek van türelme és tudása az ilyen finomhangolt ketyerék bütyköléséhez. Gondosan a nyergem tarisznyájába süllyesztettem a szelencért, és hollófekete lovam nyergébe felpattanva belovagoltam Beauclair-be. Nem volt kedvem szocializálódni, úgyhogy a mágiát hívtam segítségül, hogy kiolvassak pár praktikus, szembejövő gondolatot. 
️️️
Érzelmeim szelíd szárnyakra kaptak, és valami egészen különös helyre repítettek, ahogy szemügyre vettem a vadiúj hintalovakat nyereggel, a gyöngyszemű, fényes hajú babákat, a kicsi, festett ólomkatonákat, durva anyagból varrt mackókat, és a színesebbnél színesebb bőrlabdákat. Talán ha lenne… Ha nekem is lenne… Nem értem azonban a végére a gondolatnak, mert egy másik gondolatom főszereplője is porondra lépett. Valóban érdekes egy alakot öltött a játékbolt aranykezű mestere, az ember azt gondolná, görbe hátú, egy emberéletet leélt, idős urak csontos kézzel kalapálják a játékszereket az ilyen eldugott kis zugokban, de az előttem magasodó – miután előkerült a pult alól, természetesen [tudtam én, hogy valami hibádzik!] – férfi nem volt épp sem koros, sem görbe hátú, a keze is erősnek hatott, és azt is meg kellett hagyjam neki, hogy igen jóképű volt. Még a hangját is kellemesnek találtam, amint sikerült túllendülnöm meglepő, érces csengésén. Az összképet mindössze az rontotta, amit mondott, és ahogyan tálalta. Szavainak utána szép arcomat rögtön borús felhők árnyékolták be, a vonások, amik megkeményedtek itt-ott, elcsúfították az összhatást. 
Egyszerre nyűgözött le és háborított fel az a földöntúli nyugalom, ami a férfiból áradt. Azt hittem, s valahol mélyen belül reméltem, hogy ha más kóstolgat, és én erre válaszul cseppet csípősebben felelek, legalább egy kiadós vita zárja le az egészet, aztán ha lecsillapodtak a kedélyek, végre rátérhetünk a tárgyra is. De ez a férfi mintha nagyobb örömet lelt volna a játék reparálásában és a részletek cizellálásában, mint az, hogy nem kisebb személy áll az orra előtt, a pultja mögött, mint Vengerbergi Yennefer. Hűvös eleganciát erőltettem a hangomra.
Nem volt miért maradni a játékmester birodalmában. Ha tovább maradtam volna, vagy ő továbbra is ignorál, megeshetett volna, hogy más véget ér a mesénk. De mivel nem vagyok én már olyan fiatal és forrófejű, mint egy aretuzai adepta, megtanultam az évek során türelemmel és önuralommal minden helyzeten felülkerekedni. És tulajdonképpen, minden előjel szerint így is volt a legjobb, hisz egészen kellemes három napot töltöttem el Beauclair-ben és környékén. Annak örülök, hogy végül nem tréfált meg a sors, és hordta elém azt a két lábon járó csalódást, Fringilla Vigo-t. Nem tudom, hogyan reagáltam volna, ha élőben találkozunk. Valamelyest egyenlített, amikor Filippa orra alól lógtam meg Montecalvóból, de még nem felejtettem el neki teljesen Sodden-t. Tényleg hálás vagyok, amiért ezt az édeskettest elkerülhettem. Volt időm alaposan végiggondolni a szelence körüli alternatívákat, az utána következő lépéseket, a következő úticélomat, és a nagyobb szabású tervem lépcsőfokait – függően attól, hogy itt lent Toussaint-ban milyen aránnyal zárul a sikerességi ráta, előfordulhat, hogy az északra visszavezető úton Kaer Morhen-t sem ártana útbaejteni. Bár a testem passzívan pihent, szőlőt és sajtot csemegézett javarészt, az eszem állandóan gondolkodtam valamin. Az is megfordult a fejemben, hogy a játékmestert talán nem hívja egy magasabb cél, nincsenek számára fontos emberek, nincs családja, akiket meg akar védeni, ezért él és látja ilyen egyszerűen a dolgokat. A modorára ez természetesen nem nyújt magyarázatot. Legalább a hollóm nyomon követte, és hála áldásos munkájának, tettem egy-két meglepő felfedezést. Letagadhatatlan kíváncsisággal néztem elébe az újabb találkozónak, amint felvirradt a harmadik nap reggele. Nem siettem el a reggelt, de nem is nyújtottam sokkal tovább a kelleténél. Nem sokkal a déli napállás előtt – mert hogy abban az időpontban nincs az az északi istenség, akiért a toussaint-i napsütés alá lépjek feketében és fehérben – léptem be újra a játékbolt ajtaján, melyel egyidőben a cégéren pihenő holló is fekete köddé vált, hátrahagyva a kristályból faragott koponyát, amit el is tettem. Jöttömet vidám csengőszó és intenzív orgona és egres illat jelezte.
Jó néven vettem azt a biccentést. Úgy látom, a mogorva játékkészítő mesternek is jót tett, hogy három napig nem látta az ábrázatomat, mintha egészen kisimult volna az aurája, amíg nem láttam. Hagytam, hogy a tekintete rajtam pihenjen, míg megteszem azt a pár méter távot a pultig, és megtámaszkodok rajta. Igazán sajnálom, szinte nagy kár, hogy gyakorlatilag elengedte a szavaimat a füle mellett. A hallgatásából arra kellett következtetnem, hogy mindennek ellenére egyetért az elhangzottakkal, csak a koronát féltve inkább nem bocsátkozik vitába. Kissé kapitalista hozzáállás az én ízlésemnek, de tudok az üzlettel szellemi közösséget vállalni. Hajh, pedig be botor, már-már gyarló, emberi dolog az alapján meg- és elítélni valakit, amit kifele mutat. Azt azonban, amit a fizetségről tréfálkozva mondtam, láthatóan nem eresztette el a füle mellett, és bármennyire rejteni szándékozta azt az apró grimaszt, ami a száján kiszaladt „hmph” hangocskát követte, nem rejtette elég vehemensen ahhoz, hogy ne vegyem észre. Ez pedig meglepően meleg mosolyt csalt az arcomra. Olyat, amilyet többnyire csak Geralt közelében engedek meg magamnak. Hiába minden kedves gesztus és móka, úgy látom, a komor játékmester cseppet sem lágyult meg irányomba, arcán a bohózat már-már kellemes karizmája után sebtében eluralkodott rajta a jól megszokott gőg. Legnagyobb meglepetésemre a munkát igen sajátos módon kezdte: hűs ibolya vizű tekintetemmel követtem az alakját, ahogy a pultból kilépve, engem gondosan megkerülve a piros bejárati ajtóhoz lép, és alaposan bezárja azt. Nem tagadom, ez meglepett, de ugyanakkor legalább ennyire – ha nem jobban – imponált is. Olyan személy látszatát keltette, aki halálosan komolyan veszi, amit csinál. Ez később csak megerősödni látszott, ahogy visszalépett a pult mögé, és immáron a tényleges munkának látott neki. A hasított bőr csomagolásból – első ránézésre vadkan vagy őzbak lehetett – öt idegen szerszám került elő: különböző méretű és formájú szerszámok, ránézésre is vadonatújak, mint egy új kulcs, fényesen szikráznak, nem látszik rajtuk a használat. Támadt egy sejtésem azt illetően, hogy miért nem láthattam őket korábban, melyet meg is válaszoltam még magamnak némán. Nem zavartam meg a hangommal a férfit a munkában – tapasztalatból tudom, mennyire zavaró és bosszantó is az, amikor a legnagyobb koncentráció közepette kiugrasztanak ebből a feszült, idegi állapotból. Mindegy, hogy az ember porcelánbabákat fest, vagy varázsigét komponál. Ibolya láng lobbant a szememben, ahogy megüti a fülem a néma csendben a kattanás, mely úgy hatott, mint derült égből mennydörgés, de megőriztem hidegvérem, és konszolidált testtartásom. A harmadik és a negyedik eszköz közt valami bizonyára történhetett, különben nem emelte volna a szerszámok számát, de tény, bár jómagam sok mindenre képes vagyok, és sok tudás és művészet tudója is vagyok, ha valami, hát játékmester nem vagyok. Rábíztam a ládikó sorsát a férfira, aki szemmel láthatóan tudta, mit csinál. Bár az ólomsúlyú perceken egyre növekvő várakozásom sem sokat enyhített. Felajánlottam volna neki, hogy mágiával segítek a szerszámokat a helyükön tartani, de valószínűleg amaz nem fogadta volna el. Azt pedig még annyira sem tudom, hogy a szelence mennyire viselte volna a mágikus behatást. A feszült csendet egyszer csak kíváncsi kopogtatás törte meg, melyre befeszültem egy pillanatra. Tekintetem a zárt ajtó felé fordult, majd kíváncsian a játékmesterre, kíváncsian várva, hogy mit fog tenni, de legnagyobb meglepetésemre az nem mozdult sem az első kívácsiskodó, sem a második értetlenkedő, sem a harmadik erélyesebb kopogtatásra, ez pedig rászolgált a tiszteletemre. Ha valamire jó volt ez a közjáték, hát arra legalább, hogy megtörje a ezt a feszült, kínzó csendet, és oldjon kicsit az atmoszférán. Még egy, az ötödik szerszám is a porondra lépett, én meg azon kaptam magam, hogy egy harmadik kart gondoltam a mogorva játékmesterre, amikor úgy tűnt a testtartásából, hogy valami történhetett, ugyanis elég egyértelműen hátrébb dőlt. Hangosat kattant a szelence, én pedig ekkor éreztem jogosnak, hogy visszalépjek a pulthoz. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az eszközök eldeformálódtak, valószínűleg egyszer használatosak voltak. Milyen praktikátlan elgondolás. De inkább a díszes dobozkának szenteltem a figyelmem nagyobb részét, ha már ennyi időmbe, türelmembe és koronámba került. A mester felém fordította történetünk fő motivációját, én pedig már épp azon voltam, hogy élek a játékkészítő mester ajánlatával, és felnyitom a tetejét, amikor megakadályozott a mozdulatban a férfi nagy, karakteres, és ijesztően sápadt keze. Először arra, majd az arcára esett a pillantásom. 